14 - Szerelem net

Szijasztok!

Szokásos hosszúság. Gondolkodtam rajta, hogy hozzáírok még egy napot, de sajnos holnap nem fogok ráérni és a Kézzel-lábbal következő részével szinte sehol nem tartok. Így is csak remélni tudom, hogy be tudom fejezni és péntekre fel tudom rakni ahogy ígértem. Nagyon agyalok rajta hogy fogom tudni megoldani, de ha nem jönne össze előre kérlek titeket, hogy ne utáljatok.

Köszi a kommenteket és nem csak az utolsó részhez írtakat, hanem mind az 50 akárhányat, na meg a pipákat. =)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

2012. Január 30. Hétfő

Az utolsó napom. Nem volt se kedvem, se erőm felkelni. Féltem, ha elhagyom ezt az országot vége lesz mindennek. Kilépek egy kapun, és mindent elveszítek. Sergiot, Bertot, Lizt. Tudom, hogy ez butaság, de valami megváltozott és hiába megyek haza az életem már nem lesz olyan, mint két héttel ezelőtt. Nem, mert az életem részei lettek. Biztos vagyok benne, hogy Sergioval minden nap fogok beszélni, ahogy a többiekkel is, de furcsa lesz őket nem látni. Nem velük ebédelni. Erőre és nyugtatásra volt szükségem, amit jelenleg egy embertől kaphatok meg. A telefonomért nyúltam és hívtam az utolsó számot a híváslistából.

- Jó reggelt. - Köszönt bele vidáman. - Hogy aludtál?

- Neked is. Jól, azt hiszem. Te?

- Igen, azt hiszem én is. Amúgy szokásod éjjel egyedül mászkálni?

- Ami azt illeti igen, de nem azért, mert szeretek, hanem mert muszáj. Nyugi, már egy ideje űzöm a magányos sétálást, tehát vérprofi vagyok. Sőt elárulok egy titkot. - Kezdtem el suttogni. - Sokkolóval járok, és nem félek használni. Bár még nem volt rá szükségem.

- Ez biztató, de már megint sok a felesleges energiád. - Nevetett. - Pedig még buliztál is.

- Hú az aztán fergeteges nagy buli volt. - Ironizáltam. - Az előbb még energia mentes voltam. Szerintem tőled jön.

- Aha! Akkor már tudom, hova tűnik az enyém.

- Majd meghálálom.

- Szavadon foglak. Mikor indulsz?

- Nem tudom. Sajtótájékoztató után.

- Felhívsz, ha hazaértél?

- Szeretnéd?

- Jó lenne tudni, hogy egyben megérkeztél.

- Akkor hívni foglak. - Mosolyogtam. Jól esett, hogy aggódik, de egyben fura is volt, hogy valaki törődik velem. Valaki, akivel még nem is találkoztam, és nem is ismer még annyira. - Ahh... - Nyögtem.

- Mi a baj?

- Kopogtak.

- Letegyem?

- Nem kell, csak ki kell másznom az ágyból.

- Ugh... Nem kéne felöltöznöd?

- Pizsibe alszok, nem gond. És max Nono keres vagy Liz és Berto. Esetleg mindhárman. - Mondtam, miközben kikászálódtam az ágyból és az ajtóhoz mentem. Kinyitottam és csak intettem nekik, hogy jöjjenek beljebb.

- Nekem is nyitnál így ajtót?

- Alvós ruhába? Kócosan? Hogy hazáig rohanj? Kizárt. - Nevettem. - Most viszont ne haragudj, de mennem kell majd otthonról hívlak.

- Persze menj csak. Erre a hazáig rohannék dologra, meg majd élesbe visszatérünk. Jó utat.

- Remélem az lesz. Csak nehogy megint leteperjem a határőrt, mint idefelé.

- Mi? - Nevetett. - Az hogy sikerült?

- A határnál úgy keltettek, hogy le kéne szállni. Azt se tudtam merre van az előre. Mikor szálltam le a buszról megbotlottam a szőnyegbe vagy lábtörlőbe és egy az egybe a lent álló pasira estem. Gondolhatod. Alig bírtam felkelni. Elég ciki volt, de így utólag már vicces, csak te nehogy megfulladj a nagy nevetésbe.

- Jó-jó. Bocsi. Csak elképzeltem.

- Semmi baj. Most viszont megyek. Szép napot.

- Rendben. Neked is. Puszi.

- Puszi. - Letettem a telefont. A letargiámnak nyoma se volt. Azonban az aktivitásom egy lajháréval volt hasonlatos.

- Hola! - Köszöntem a vendégeimnek.

- Na végre, hogy letetted a telefont. - Morogta a kézilabdás.

- Berto! - Mondtam a nevét fenyegetően.

- Jó-jó. Bocsi. - Emelte fel a kezeit védekezően. Úgy tűnik ez a spanyol sablonvédekezés.

- Mi az hogy te még pizsibe? - Kérdezte Liz.

- Megszállt egy csiga szelleme és csak a kezedben lévő pohár tartalma tudja kiűzni belőlem. Feltéve, ha az én tejeskávém van benne. - Mutattam az említett tárgy felé, amit aztán mosolyogva nyújtott át nekem. Ledobtam magam a kanapéra a fiúk közé.

- Mi a mai program?

- Ebéd, aztán sajtótájékoztató. - Válaszolta, Nono.

- Ti is jöttök? - Bólintottak.

- Hoztunk neked valamit. - Emelt fel a kanapé mellől egy ajándéktáskát.

- Mi ez? - Vettem el a kezéből.

- A csapattól egy kis apróság. - Mondta. Én pedig kivettem a benne rejlő tárgyat. Egy mindenki által dedikált kézilabdát.

- Ezt nekem? - Csodálkoztam el.

- Bizony. Köszönjük a támogatást.

- De hát én csak egy szurkoló vagyok.

- Nem, Te a szurkoló vagy. - Óvatosan forgattam a kezembe a kerek tárgyat, mintha törékeny lenne. Bár nem az, nekem hatalmas érték.

- Köszönöm. - Öleltem meg. Nagyon jól esett, hogy ennyit ért nekik az én jelentéktelen támogatásom. Hisz tényleg csak egy szurkoló voltam a sok közül. Biztos voltam benne, hogy Berto kezdeményezte a dolgot és hálás voltam, amiért egy ilyen emlékkel a kezembe térhetek haza.

A tejeskávém elfogyasztása után elmentem tusolni, felöltöztem a ruháimat a bőröndbe pakoltam, és a laptopomat is elraktam már csak a fényképezőgépre volt szükségem.

- Oké. Azt hiszem, mehetünk. - Mondtam, miközben még körülnéztem, nem hagyok-e magam után valamit. Elkezdtem magamra aggatni a táskáimat.

- Te meg mit csinálsz?

- Költözök.

- Miért nem mondod, hogy segítsek?

- Mert a csináld magad program elkötelezett híve vagyok, de ha téged ez boldoggá tesz... - tettem hozzá szúrós pillantását látva. - ... akkor, ha megkérlek, segítesz? - Nem szólt semmit csak elvette az utazómat meg a bőröndömet.

Bezártam magam mögött az ajtót és hívtam a liftet. Mire a lift odaért, addigra Nono is. Kijelentkeztünk és bepakoltunk a busz csomagtartójába majd a legközelebbi étterembe mentünk. Jó hangulatban telt az ebéd és nem gondoltam arra, hogy pár óra múlva elhagyom ezt a várost, ezt az országot.

Érdekes sajtótájékoztató volt. A tegnapi meccsek végkimenetelei volt kiknek csalódást okozott, ma mégse volt szomorú senki. Mindenki mosolygott. Valaminek mindenki örült. Ki annak, hogy érmet kapott ki annak anyagának és volt, aki csak, azért mert újra haza mehet, és a szeretteivel lehet. És azt hiszem ez rádöbbentett arra, hogy ezután is van élet, hisz engem is várnak haza a szüleim, akiket karácsony óta nem láttam. Igaz ez csak egy hónap, de az nálunk már sok.

Miután vége lett eljött a búcsú ideje, amiben nem vagyok a legjobb, és mivel hamarosan találkozunk nem is akartam túlzásba vinni.

- Hiányozni fogtok. - Öleltem meg őket külön-külön.

- Te is nekünk. - Mondta Liz. - De beszélünk minden nap.

- Alap. - Mosolyogtam.

- Hívj, majd ha hazaértél.

- Mindenképpen. - Mondtam már a lépcsőről. - Vigyázzatok magatokra. Sziasztok. - Szálltam fel a buszra és a becsukott ajtó mögül integettem távolodó alakjuknak. Majd ledobtam magam Norbi mellé.

- Jól vagy?

- Persze. - Vontam vállat. - Nem örökre váltunk el és már alig várom, hogy az asztalunknál üljünk és chat-eljünk két méter távolságból.

- Már nem tudtam, mi hiányzik az életemből, de most hogy így mondod már nem is vagy akkor kocka. Mikor ideutaztunk még le se lehetett vakarni rólad a gépet. Most meg? Itt van egyáltalán vagy a csomagtartóba tetted? - Nézett körbe látványosan.

- Jó, be lehet fejezni. Nem vagyok face függő. Ellenben most a telefon van hozzám nőve és ez a következő napokban még durvább lesz. - Nevettem.

Az úton valahogy most nem ment az alvás. Így mikor épp nem zenét hallgattam akkor beszéltem, de volt mikor a kettő ment együtt is. Szerencsére a határátkelést is megúsztam a kellemetlen találkozás nélkül. Persze egyből közös téma lett és én csak mosolyogtam mennyire élesen él bennünk az emlék.

Mikor újra magyar területre értünk Norbi felhívta Annát, hogy megkérdezze mi lesz holnap, aki erre csak annyit mondott, hogy elküldte emailbe, ami csak annyit jelentett, hogy a pihenésről ne is álmodjunk.

Este 11-kor szálltam le a buszról. A táskáimat kivettem a csomagtartóból és intettem a sofőrnek, hogy mehet. Hulla fáradtan vánszorogtam fel a harmadikra. A lift megint elromlott. Az ajtómon egy üzenet várt.

Kedves Vitali. Köszönöm, hogy szóltál, majd ha itthon leszel, bepótolod. Jó munkát.

- Pff. - Letéptem a cetlit és összegyűrtem. Vagy tízet esett az IQ-m csak attól, hogy elolvastam. Bementem a lakásba és pánikszerűen csuktam be az ajtót.

Körülnéztem. A levegő friss volt és meleg volt a lakásba. A kulcsomat a konyhapultra tettem ahol egy cetli várt.

Utólagos engedélyeddel Norbi megkért, hogy szellőztessek ki és tekerjem fel a fűtést, hogy ne a hideg lakásba kelljen haza jönnöd. Üdv itthon.
Puszi: Bea
 

Bea, Nono anyukája és úgy kezel, mintha a lánya lennék. Norbinak pedig van kulcsa a lakásomhoz. Elővettem a telefonom és küldtem neki egy köszönöm üzenetet nekik. A táskáimat letettem a nappaliba. Jöttem mentem. Kinyitottam a hűtőajtót és gratuláltam magamnak mikor a full üres hűtő nézett vissza rám.

- Szuper. - Csuktam be az ajtót. Bekapcsoltam a gépem. Fél tizenkettő van. Elővettem a telefonom és hívtam Sergiot. Már épp le akartam tenni mikor felvette.

- Haló?

- Ne haragudj. Felébresztettelek. Sajnálom.

- Nem, semmi baj. Én kértem, hogy hívj. Hazaértél?

- Igen. - Suttogtam.

- Miért suttogsz? - Beszélt halkan ő is.

- Hogy ne ébresszelek fel túlságosan.

- Lökött vagy. - Nevetett. - Minden rendben volt?

- Ha a határra célzol igen. Egy pillanat. - Mondtam és levettem a kabátom meg a pulcsim. - Na itt is vagyok.

- Mit csináltál?

- Levetkőztem.

- Khm... Te Vitali muszáj ezt így?

- Mit?

- Ez a sok vetkőzés meg öltözés... Tudod mit? Mindegy. Inkább arról beszéljünk, hogy mikor jössz.

- Jaj jó hogy mondod. - Léptem oda a gépemhez és nyitottam meg a postafiókom. - Úristen...

- Úristen?

- Ég veled délben ébredés.

- Micsoda? - Kérdezte, meglepődve de nevetve.

- Az se biztos, hogy szerződést hosszabbítanak, de azért menjek be hajnalok hajnalán és csináljuk meg azt a két oldalas összefoglalót, meg még ki tudja mit.

- Szerintem nyugodj meg. Láttam a képeidet. Nem hiszem, hogy elküldenek. Ha pedig mégis akkor biztos találsz másik munkát.

- Te és a pozitív energiád. Imádlak. - Upsz. Tettem szám elé a kezemet. Én és a féktelen nyelvem.

- De jó nekem. - Mondta vidáman.

- Bocsi.

- Nem vitás te tényleg lökött vagy, de aranyos. Mikor kelsz?

- Ajj ne is emlékeztess, nyolcra bent kell lennem, Ugye szorítasz nekem. Kell ez a meló, különben elfelejthetem a fősulit.

- Fősulit?

- Igen. Mikor végeztem a gimivel, nem tudtam, mi szeretnék lenni de, fényképezni imádtam, ezért elvégeztem egy tanfolyamot, és dolgozni kezdtem, de Szerbiába eldöntöttem, hogy sport újságíró leszek.

- Értem. Szorítok de, hidd el nem lesz rá szükséged. Most viszont hagylak pihenni.

- Viccelsz? Inkább én téged. Elvégre én ébresztettelek fel.

- Majd visszakapod.

- Oké. - Nevettem. - További szép éjszakát.

- Neked is. Puszi.

- Puszi.

Miután letettem a telefont még percekig bámultam az időközben elsötétedett kijelzőt. Hm, még hogy a telepátia nem működik. Annyi pozitív energiát képes adni. Igazából, ha már a hangját hallom attól jobb kedvem van. Sose hittem, hogy igaz lenne, amit róla írnak, hogy ő is csak egy nagyképű, nőfaló, sztárfocista. Ő sokkal több annál, mint amit látnak belőle. És ő beengedett az ő saját valójába. Nincs okom kételkedni benne, hisz nem adott rá okot. Ha pedig valójában ilyen, amit nem kérdőjelezek meg akkor igazán szerencsés az, aki a barátjának tekintheti. És boldog lehet az a nő, akivel majd az életét fogja leélni...

Felhívtam Bertot is, mert aztán kaptam volna a fejemre, ha elfelejtem.

Miután mindent elintéztem eltettem magam másnapra de irtó hamar reggel lett.