34 - Kézzel lábbal

Szijasztok!

Bocsi kicsit késtem, de délután nem esett nekem pedig programom lett. :D

...

A résszel kapcsolatban. Hát nem tudom.

Úgy hiszem, ennek ilyennek kell lennie, de majd ti eldöntitek tetszik-e vagy sem.

Véleményeket nagyon köszönöm.

Jó olvasást hozzá!

Puszi,

Vii

Sötét volt. Nagyon sötét. És Én féltem. Egy olyan dolog ölelt körbe, amit nem tudtam megfogni, amit nem tudtam megérinteni, de mindenhol láttam. Bármerre néztem, csak a hideg sötétség volt, ami arra készült, hogy elnyel. Éreztem, de nem akartam. Szabadulni próbáltam és kiutat keresni az összefüggő semmiből. Szorosan behunytam a szemem. Fényt szeretnék, színeket. Gondolatban felidéztem milyen is az és hagytam, hogy kitöltsék az elmém.

A hirtelen jött világosság bántotta a szemem, pislogva próbáltam hozzászokni. Minden homályos volt, nem láttam tisztán, ezért inkább visszazártam. Fel akartam ülni, de valami vagy valaki nem engedett. Elmosódott hangok érték el a tudatomat, de nem álltak össze értelmes szavakká. Hol vagyok? És mi történt? A fejem…

Az emlékek erőszakosan törtek utat maguknak, ami éles fájdalommal járt. Kezemet a fejemhez emeltem, mintha ólomból lettek volna. Felszisszentem. Újabb hang, amivel felhívhattam magamra a figyelmet, mert azután valaki lefogta a karom. Vérzek?! Futott át az agyamon. A fájdalmat inkább tompának éreztem, mint élesnek. Nem volt kellemes, de elviseltem. Próbáltam felfogni mi van körülöttem.

Újra kinyitottam a szemem. Néhány pislogás után az árnyalakok kezdtek élesedni. Arcok jelentek meg előttem. Aggódó, ideges, sajnálkozó tekintetekkel akadtam össze egy-egy pillanatra.

- Ne félj! Nem lesz semmi baj. – Mondta egy ismerős hang. Újra körbejártattam a szemem. Félni? Dehogy félek.

- Hol van már a mentő? – Ugyanaz az ideges, de édes hang. Mentő kell? Most már félek. Ja, igen, vérzek. De miért? Mi történt? Hol vagyok? Körülöttem tömeg. Hol voltam? Úristen. Ez a rengeteg kérdés. Deja vu-m van. Gyerünk Hanga, erőltesd meg magad. Hangok. Beszéd, nyüzsgés, zene, sípszó. Igen, a sípszó. Meccs. A Barcelona ellen játszottunk. Az eredmény. Sok múlott rajta. Nyertünk vajon? Vége lett egyáltalán? Biztos vége van, hisz itt fekszek, de hogy lett vége. Ahjj valaki mondja már meg mi lett az eredmény. Oké menjünk vissza. Játszom. Mi az állás? Az utolsó, ami rémlik a döntetlen. Mi volt a terv? Mi volt a taktika? Blokkolni a támadást, labdát szerezni. Egyszerű. Valaki passzolt. Nálam volt a labda és dobtam. Igen dobtam, de nem láttam az útját. Hol a labda?

- Nyertünk? – Kérdeztem nyöszörögve. – Hálót ért a labda?

- Jellemző, hogy csak ez érdekli. – Morogta valaki felettem. Megkerestem a hang tulajdonosát miközben végignéztem a többi elgyötört arcon. Az övé különösen elgyötört volt.

- Iker. – Mondtam ki a nevét. – Jól vagyok. – Hazudtam. Meg akartam nyugtatni. Megértem, hogy aggódik, de erről igazán nem Ő tehet. Mellette volt Cris. Rámosolyogtam. Legalább is szerettem volna, de arckifejezéséből ítélve nem sikerült. – Bocsi, ezt nem így terveztem.

- Semmi baj kicsim. Minden rendben lesz. Pihenj. Jó? – Kért és nem tudtam nem észrevenni, hogy remeg a hangja. – Ennyire nem lehet nagy a baj. Néma kommunikációba kezdett Ikerrel. Jellemző, pasik. Becsuktam a szemem egy pillanatra és mikor kinyitottam Iza állt felettem. Ő az én emberem.

- Nyertünk? – Kérdeztem hangosabban, izgatottabban és nem törődtem a mellőlem érkező ’Ezt nem hiszem el’ szavakkal. Nem akartam csalódást okozni se Izának, se a csapatnak. - Bent volt a labda?

- Sajnos nem, de időn túli büntetővel egyel vertük a Barcelonát. – Mondta.

- És miért nem örülsz? Miért nem örül senki? Nem ezt akartátok? – Érdeklődtem halkan.

- Hülye. – Morogta az orra alatt.

- Legalább tudnám, hogy van értelme itt feküdnöm.

- Hoztam egy másik törölközőt. – Tűnt fel egy újabb ismerős arc. Rocas. Ő sem tűnik boldognak. – Magához tért? Mikor?

- Pár perce.

- Jól vagy? – Mihez képest? Tettem fel a kérdést magamnak.

- Jobban lennék, ha ünnepelhetnénk. – Sóhajtottam. – Bajnokok lettünk, nem?

- Majd annak is eljön az ideje, először legyél rendben. – Mondta és megeresztett egy vérszegény mosolyt, majd elment.

- Nagy a baj? – Néztem Ikerre és Crisre, de az utóbbi az óráját nézte az előbbi pedig nem tudott vagy nem akart válaszolni.

Az aréna kétszárnyú ajtaja kivágódott és piros-fehér ruhás emberek tódultak be. Szétszéledt a tömeg és én hirtelen nagyon védtelennek éreztem magam. A steril eszközök jellegzetese illata megcsapta az orrom. Premier plánból néztem végig, ahogy bekötik az infúziót és utána jó néhány fecskendő tartalmát juttatják a szervezetembe. Géz lapok jártak keltek felettem, fehéren véresen. Túl sok volt. Valaki beszélt hozzám, de a szótáram leszűkül az igenre és a nemre. Valamit körbetekertek a fejemen és még egy kellemetlenül szorító nyakmerevítőt is kaptam. A kezemről is leszedték a kötést. Idő kellett, hogy rájöjjek ráestem a meccs alatt. Hordágyra tettek és végül gurulva indultunk el a kijárat felé. Egy kéz után kaptam. Nem akartam egyedül menni. Mindegy volt kiét kapom el, csak ne hagyjon egyedül.

- Maradj velem. – Kértem Ikert suttogva és csodálkoztam is, hogy ekkora hangzavarban hallja. Megszorította a kezem és Én megnyugodtam. A mentő nem szirénázott, de gyorsan ment. Kába voltam. Valószínűleg a fájdalomcsillapítótól, amit belém nyomtak. Görcsösen kapaszkodtam a kézben, amit megragadtam. Biztonságérzetet adott. Ébren akartam maradni, tudni mindenről, tudni, hogy nem maradok egyedül, de mázsás súly nehezedett a szememre és bár küzdöttem ellene, győzött az opiád.

Különös álmom volt. Értelmetlen és kusza. Egy végeláthatatlan fehér szobában. Egy helyben álltam és a semmibe meredtem előre, a hátam mögött padig ugyanaz a semmi volt. Körbevett a fehérség. Olyan végtelennek tűnt és hatalmasnak. Uralkodott felettem. Elindultam, de nem jutottam el egyik pontról a másikra, mert nem volt honnan hová eljutnom. Azt se tudtam egyáltalán hova akarok érni. Félelmetesnek, üresnek tűnt az a hely ahol voltam. Nem is hely volt, hanem, talán egy állapot. Az elmém állapota. Egyetlen érzésem volt ezzel kapcsolatban, az üresség. Teljesen üres volt. Nem tudtam felidézni semmit, nem tudtam emlékezni semmire. Se múltra, se jelenre, se jövőre. Még magamat sem láttam. Tudtam, hogy ott vagyok, de nem voltam látható. Megijedtem és futni kezdtem. Fáradhatatlanul és megállíthatatlanul. Nem ziháltam a szívem sem vert gyorsabban. Nem éreztem lábaim gyengülését, zsibbadását. Nem hallottam a lépteimet nem éreztem, hogy egyáltalán talaj lenne a lábam alatt. Feltettem egy kérdést. Miért csinálom ezt? Nincs célom mégis azt éreztem, hogy nem adhatom fel. Egyszerűen csak nem. Tovább kell mennem. Valaminek kell lennie. Mindennek van vége. Ennek is kellett, hogy legyen, és szinte végszóra ebben a hatalmas semmiben épp előttem egy foltot pillantottam meg, ami egyre nagyobb lett és már nem tudtam eldönteni, hogy Én megyek felé, vagy az jön énfelém. Esetleg mindkettő. A folt kiszélesedett. Megtorpantam, de az teljes terjedelmével sebesen jött felém. Védeni próbáltam magamat az ismeretlen és ijesztő méreteket öltő valamitől, ami leginkább egy mozivásznon futó filmre hasonlított. Behunytam a szemem és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Nem akartam, hogy fájjon, de mikor átgázolt rajtam, nem éreztem semmit, mikor pedig felnéztem már sehol nem volt. Se mögöttem se előttem. Eltűnt és bár nem tudtam megnézni miről szólt a jelenet, a fejembe vésődött. Alig, hogy túl voltam elmém döbbenetes játékán egy újabb folt közelített megállíthatatlanul, amit egyre gyorsabban követett még több száz vagy több ezer. Esélyem sem voltam menekülni előle ezért hagytam, hogy a jelenetekkel egyre több arc, név, hely, emlék töltse ki a fehérséget. Kezdett a környezetem formát és színt kapni, pont úgy, ahogy az elmém telt a képekkel. Becsuktam a szemem és próbáltam feldolgozni azt a rengeteg mindent, amit hirtelen magába szippantott a tudatom. Család, barát, szerelem, otthonok. Boldog pillanatok és szenvedéssel teli percek, órák, napok. Mosoly, fájdalom. Könnyek és magány. Mind-mind új, de egyáltalán nem idegen. Minden kapcsolódott mindenhez. Majdnem minden. Volt egy törés, ami nem engedte, hogy teljesen összeálljon a kép. Kinyitottam a szemem. Ablak volt előttem, aminek a túloldalán két lány állt. Az egyik még gyerek, a másik pedig már felnőtt. A két alak egyszer csak összemosódott egyetlen fiatal lánnyá.

 Tekintete riadt volt, de telis-tele élettel és emlékekkel. Magamat véltem felfedezni benne. Kezemet kinyújtva hideg felületet érintettem. A tükörképem állt előttem. Mindkét lány én voltam. És eggyé válásukkal az emlékeim is összekapcsolódtak és Én újra egész ember lettem. Emlékszem…

A fejem hasogatott és emellett zsibbadt a túl sok emléktől. Csábító volt egy újabb adag morfium. A szobában félhomály uralkodott, amiért hálás voltam. Kora reggel lehetett vagy kora este. Nem tudtam eldönteni. Kintről alig szűrődött be fény. Megint egy kórházi ágy, megint újabb csövek, de lényegesebben jobb állapotban voltam, mint legutóbb. A fejemből áradó szűnni nem akaró fájdalmat leszámítva minden csontom egybe volt és tudtam mozogni. A kezemmel megérintettem a fejem, de a hajam helyett egy jókora kötést érintettem. Csodálatos.

Oldalra fordítottam a fejem. Ismerős volt a látvány. Ugyanaz a kócos haj, ugyanaz az elgyötört arc és még mindig nagyon sokat jelentő meleg barna szempár. Vajon mit élhetett át legutóbb és mit élhet át most? Csak bámult rám. Száját eltakarva, állát támasztotta a kezével. Szemében láttam a félelmet és a kérdést, vajon emlékszek-e rá. Tudni, hogy olyan erős érzelmek fűztek hozzá, amit akkor sem voltam képes elfelejteni mikor minden más kitörlődött, egyszerre volt rémisztő és csodálatos érzés. Tudni, hogy végig mellettem volt, hogy akkor se voltam egyedül mikor elvesztem, megkönnyebbülést adott a lelkemnek. Szerencsés volt és Én szerencsés voltam, hogy Ő megmaradt nekem.

- Szia! – Suttogtam és megremegett a szám.

- Köszönöm istenem. – Mondta halkan megkönnyebbülve miközben felállt a székről és az ágyamhoz lépett. Lehajolt hozzám. Én nem törődve a csövekkel magamhoz öleltem, amilyen szorosan csak tudtam, Ő pedig megcsókolt. Olyan szeretettel, aggódással és megkönnyebbüléssel, amit nem tudtam és nem is akartam könnyek nélkül elviselni. Sírnom kellett. Túl sok volt. Minden túl sok volt. Elhúzódott tőlem, hogy lássa az arcom. – Jól vagy? – Kérdezte.

 - Emlékszek Cris. Mindenre. – Mondtam elakadó hanggal. – Annyira sajnálom. Fájdalmat okoztam és…

- Shhh… - Csitított kedvesen. – Semmi baj. – Törölgette le a könnyeimet.

- Iker. Ide tudnád hívni nekem Ikert? – Kérdeztem. – Kérlek. Beszélnem kell vele.

- Jó-jó. Csak nyugodj meg. Oké? – Aprót bólintottam a fejfájásom miatt és hogy lássa megnyugodtam. Pedig egyáltalán nem voltam nyugodt. Tudta, de teljesítette a kérésem. Kiment az ajtón és mikor az újra kinyílt a bátyám lépett be rajta. Addigra én már ülő pozícióba tornásztam magam. Pár lépéssel ott termett mellettem és leülve az ágyra átölelt.

- Iker. – Suttogtam és kislányként bújtam a karjai közé, mint régen, mint azon a napon mikor rám találtak.

- Annyira hiányoztál. – Mondta csendesen.

- Úgy sajnálom. – Szorítottam még jobban, nem mintha lehetséges lett volna. Megígértem, hogy vigyázok magamra. Minden meccs előtt megígértem. És mégse tartottam be. Se most, se akkor. Összeszorítottam a szemem ahogy a képek felvillantak. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki és még sokaknak.

- Viccelsz? Hanga, örülök, hogy itt vagy. Minden szenvedést megért ez a pillanat.

- De, Én… Ó Iker bocsáss meg nekem. – Sírtam el magam újra.

- Hanga nézz rám. Kérlek. Nem haragudtam rád. Rád soha. Haragudtam a világra, dühös voltam Istenre, mert nem értettem mivel érdemled Te ezt. Haragudtam magamra, de rád soha. – Magyarázta mélyen a szemembe nézve, hogy lássa nem csak hallom, amit mond, de meg is értem.

- Hol van anya és apa? – Törölgettem a szemem.

- Itt vagyunk. – Hallottam meg anyukám szeretetteljes és sírós hangját. Iker hátrébb húzódott, hogy helyet adjon a szüleinknek, akiknek talán a legnehezebb volt ez a pár hónap.

- Látod? Az angyalok haza is találnak. – Mosolygott apa, és ahogy tudtak mindketten magukhoz öleltek. Hosszan, némán. Nem volt szükség szavakra. Hagytam, hogy elárasszanak a szeretetükkel. Egészen addig, míg be nem jött az orvos és ki nem tessékelt mindenkit.

- Szerencsés vagy ifjú hölgy tudod-e?

- Azt hiszem igen.

- Szerintem nem vagy eléggé tisztában vele. – Mondta és az ágy mellé húzva egy széket leült rá.

- Nagy a baj?

- Mondjuk, hogy nem lesz baj, ha azt csinálod, amit tanácsolok. – Nem zavarta a közvetlensége hisz a legutóbb is Ő kezelt és sokat segített.  – Ez a harmadik komoly fejsérülésed volt és a különbség az előzőkhöz képest, hogy most a nem kismértékű ütés következtében vérömleny keletkezett az agyadban, amit műtéttel eltávolítottunk. Ha rendszeresen jársz a vizsgálatokra és betartod az orvosi utasításokat, akkor nem lesznek szövődmények. Viszont van itt még valami. – Sejtettem, hogy nem ehhez kellett a szék. Ezt megértettem. Tudtam, hogy se a gyerekkori se a hónapokkal ezelőtti fejsérülésem nem volt veszélytelen és megértettem a szeretteimet Nekik a nem emlékezésem a kisebb csapás volt.

- Nem tilthatlak el a sporttól és tudom mekkora jövő áll előtted, de mégis azt kell tanácsolnom, hogy ne lépj többet pályára. Erős a szervezeted és a szíved bírná, de sajnos még egy ütés következtében felléphet az agyhalál állapota. – Mondta és sütött a hangjából a sajnálat az együttérzés az utálat, hogy ezt neki kell elmondania. Összeszorítottam a szám, hogy ne sírjam el magam. – Lehet, hogy csak részleges, de az is lehet olyan mértékű, amivel többet nem tudnál teljes értékű életet élni. - Mióta csak az eszemet tudtam sportolók vettek körbe. Nem csak itt Madridban, hanem Magyarországon is. Tehetséges emberek gyűrűjében nőttem fel szürke kisegérként, aki maximum a mosolygásból tudott sportot űzni. Mikor pedig megtalálom azt, amivel én is kiemelkedhetek, amivel én is bizonyíthatok, az élet közbeszól. Pont, amit szerettem az fosztott meg attól, hogy ne csinálhassam többé. Mikor rájött, hogy nem fogok reagálni felállt. – Biztos fáj még a fejed, adok fájdalomcsillapítót, ettől pihenni is tudsz majd. – Mondta. – Ha valamit szeretnél…

- Nem szeretnék látni senkit. –  Suttogtam halkan, mire csak bólintott, aztán kiment. A fal felé fordultam hátha valakinek mégis csak lenne kedve bejönni, de az ajtó nem nyitódott és én hagytam, hogy könnyek áztassák az arcom. Dühös voltam és csalódott. Egy pillanat alatt fordult meg velem a világ és képtelen voltam a jó dolgokra gondolni. Szánalmasnak éreztem magam. Vesztesnek. Biztos mindenki más tudta már és Én nem voltam kíváncsi senki sajnálkozó tekintetére. Miért? Miért történik ez velem? Mit tettem? Mikor? Az önsajnálat letaglózott és nem láttam a helyzetem pozitív oldalát. Nem tudtam hogyan tovább. Átfutott az agyamon, hogy talán játszhatnék tovább. Ó igen. Ha tudnám, hogy a következő traumánál meghalok, de semmi garancia nem volt arra, hogy nem nyomorékként élnék, szenvednék tovább. Az agyam tompult és nem voltam képes gondolkodni. A szer elnyomott.

Nem álmodtam. Mélyen aludtam, teljesen tudatomon kívül. A saját gondolataimtól megkímélve vagy inkább megmentve.

Világosabb volt mikor felébredtem, de ez a kevés fény is csak derengett a sötétítő résein át. Halvány sejtéseim voltak a napszakot illetőleg. A szoba üres volt csak én voltam bent senki más. Szomjas voltam és egy pohár vízért nyúltam, ami ki is csúszott a bekötözött kezemből és hangos csörömpöléssel ért földet. Szuper. Már egy poharat se bírok felemelni. Éljen a bénaság. Ámen.

- Jól vagy? – Jött be Cris. Persze miért ne lennék.

- Ja.

- Ja? – Csodálkozott el egy pillanatra a válaszon is és a hanghordozáson is. Egy röpke másodpercre még a lelkiismeretem is megszólalt.

- Ja.

- Na, jó. Mi a baj?

- Mi lenne, nincs semmi baj. Minden… Tökéletes! – Mondtam és a hangom teli volt gúnnyal. A felismerés halvány fénye csillant a szemébe és utána el is tűnt. Tekintete borús lett.

- Nézd. Én megértem, hogy dühös vagy, de nem állhatsz hozzá ennyire negatívan a történtekhez.

- Úgy látom Te elég pozitív vagy mindkettőnk helyett. Nem te nem csinálhatod, azt, amit szeretnél, hanem én. Nem te lehetsz egy rossz mozdulattal nyomorék, hanem én. Áruld már el nekem, hogy minek örüljek. – Fakadtam ki.

- Tudod mit? Ha így állsz hozzá, akkor semminek. Ne örülj annak, hogy az emlékeiddel újra teljes életet élhetsz. Ne örülj annak, hogy a szüleid és testvérid boldogok. De úgy tűnik a sok emlék között elvesztek az értékesek. Én abbahagynám, ha az életem múlna rajta, mert nem csak magamért felelek. Ezt neked se szabadna elfelejtened. – Mondta. A szavak égették a lelkem és a könnyek a szemem. Az ajtócsapódásától pedig összerezzentem. Elment. Igaza volt, annyira igaza. Annyi mindenre emlékeztem, hogy volt, amit elfelejtettem és annyi mindent veszítettem, de közbe volt, amit, visszakaptam. Nem lehettem ennyire önző, nem felejthettem el csak így, hogy mi volt fontos számomra. A kézilabda lehetett egy állomás az életembe, de nem az egyetlen. És nem ez volt, ami erőt adott, mikor úgy éreztem nincs tovább, hanem az a barna szempár, ami pillanatokkal ezelőtt dühösen és csalódottan meredt rám. Belém látott, ismert csak nekem sikerült elfelejtenem ki is vagyok valójában. Visszakaptam a családom, ha úgy tetszik mindkettőt, de azok alapján, amit tudok, csak az egyikben szeretnek igazán. És Ők itt vannak tőlem nem messze. Köszönettel tartozok nekik és ez semmiképp sem az. És Cris. Feladna mindent. Megtenné a fiáért és megtenné értem. Pedig neki ez tényleg az élete, nem csak egy egyetemi csapat. Utáltam magam, amiért képes voltam elfelejteni bármit is az utóbbi pár hónapból, pedig nem hiszem, hogy lettem volna valaha annál boldogabb. A szememet megint könnyek áztatták, de akkor már azért, mert fájdalmat okoztam neki. Pont neki, mikor mellettem állt és szeretett. Kihúztam a tűt a karomból és kimásztam az ágyból. A lábam fájdalmasan bizsergett a hirtelen váltástól és ugyan bizonytalanul, de elindultam. Kinyitottam az ajtót és értetlen tekintetekkel álltam szembe. Nem volt köztük, akit kerestem. Mondták a nevem, de mit érdekelt engem, hogy pár csepp vér még elhagyja a testem. Jobbra néztem aztán balra. A lift előtt állt és várta, hogy a felvonó megérkezzen és elvigye. A szám teljesen ki volt száradva és egy hangot se tudtam kipréselni magamból. Mereven néztem őt miközben a fal mellett haladtam felé. Féltem, ha pislogok, Ő eltűnik. Nem akartam így elengedni. Egy pillanatra felnézett és vissza, aztán újra, hirtelen kapta felém a tekintetét. A hitetlenkedés és rosszallás, ami kiült az arcára. Elém sietett és szinte úgy estem a karjaiba.

- Miért keltél fel?

- Annyira nagyon sajnálom. Ne haragudj rám. Jó? Igazad van. Teljesen igazad. Csak annyira rosszul érintett ez az egész, és én hirtelen nem tudtam, hogyan tovább.

- Annyira fiatal vagy még és okos és tudod, soha senkit nem hallottam olyan szenvedéllyel beszélni az építészetről, mint téged. Ez kell ahhoz, hogy valaki mindent beleadva csinálja, amit szeret, amihez ért. Biztos a kézilabdával is érnél el sikereket, hisz győzelemre vitted a csapatot, de meg kell értened, hogy nekem élve van rád szükségem. – Mondta teljes komolysággal. – Kétszer már nagyon közel voltam ahhoz, hogy elveszítselek és én sem vagyok sebezhetetlen, nincsenek kötélből az idegeim. Még egyszer nem tudnám és nem is akarom végigcsinálni. Ha játszani szeretnél, Én nem állok az utadba. Nem kérem, hogy válassz, mert erre Te se kérnél. Ez egyedül a Te döntésed és, Én nem befolyásollak. – Mondta és várt. Még hogy nem. Fojtottam el egy mosolyt.

- Már döntöttem és valamit elfelejtesz. – Mosolyogtam rá. – Nem csak magamért felelek. – Éltem az Ő szavaival és éreztem, hogy tudta rá és a kisfiára gondoltam. Mindegy mi történik, míg Ők velem vannak addig én boldog vagyok...

44 - Szerelem net

Szijasztok!

Meghoztam! Bocsi a két napos késért, de megint béna voltam! :D

Igazából terjedelemre nem rövidebb, mint eddig én mégis kevesebbnek érzem. Talán a tartalma miatt, de úgy érzem a következőt hamarabb is képes leszek hozni. :)

Remélem tetszeni fog. :)

Jobbulást Dorának és Skyes-nak is és ha már itt tartok, akkor mindenkinek aki épp lábadozik.

Jó olvasást!

Puszi,

Vii

Sergio szemszöge:

Az idő mintha megállt volna. Amire én azt hittem, hogy fél óra az nem volt több öt percnél. Nem tudtam mivel kössem le magam. Egyet szerettem volna, hogy végre késő délután legyen, és újra lássam Vitalit. Nem hittem, hogy ennyire fog tudni hiányozni. Mikor utoljára ilyen sokat voltunk távol egymástól még elviseltem, sőt nem is nagyon számított, de az óta sok minden változott. Kezdve azzal, hogy beleszerettem. Nem vagyok normális, se önmagam, ha nincs velem. Mintha a másik felem lenne tőlem távol. Idegtépő volt a várakozás. Felkeltem az ágyról azzal a céllal, hogy lekötöm magam. Így elindultam Ikerhez. Inkább hallgatom az Ő áradozásait Dorothyról, addig se az órát lestem. Na meg, ha már egyszer nekem nincs nemi életem, hallgassam másét. Fogalmam se volt róla mikor voltam utoljára nővel. Hiányzott a sex, de nem vágytam másra csakis rá. Bárki odaállhatott volna elém egy szál semmibe mindenféle szívfájdalom nélkül küldtem volna el. Viszont egyre nehezebben türtőztettem magam. Már megcsókolni se mertem úgy igazán, mert a következő gondolatom az volt, hogy vetkőztessem le.

Ahogy kiléptem a szobámból és felnéztem, azt hittem, rosszul látok és csak odaképzelem Vitalit a folyosó végére. Hamar kiderült, hogy Ő maga a valóság. Már csak arra eszméltem, hogy az ölembe van. Kezeim automatikusan a dereka köré fonódtak, ahogy az ő lábai az enyém köré.

- Soha-soha többet nem akarok távol lenni tőled. – Suttogta szinte a számba. Kár lett volna tagadnom. Boldog voltam. Gondolkodás nélkül csókoltam meg, Ő pedig viszonozta. Nem úgy, ahogy az utóbbi időbe tettük vagy épp nem tettük, hisz nem akartam, hogy azt higgye, siettetem. Akartam Őt, de közben azt is, hogy az a pillanat tökéletes legyen. Ebben a csókban viszont volt valami más. Valami, ami eddig nem. Valami, amitől úgy éreztem, hogy előreléptünk.

- Soha többet nem foglak elengedni. – Mondtam mikor elváltunk egymástól.

- Khm… Szobára fiatalok. – Hallottam meg Iker diszkrét figyelem felhívását, és megjegyzését. Vitali pirulva engedett el és tette le a talajra lábait. Elsuttogott egy köszönést, de nem nézett a kapusra.

- Nem kell kétszer mondanod. – Fogtam meg a kezét a másik kezembe pedig a táskáját és a szobámba mentünk. Ahol újra megöleltem.

- Annyira hiányoztál. – Suttogtam és mélyen beszívtam hajának illatát. Nem bírtam, ki hogy ne érjek hozzá. Érezni akartam, hogy tényleg itt van. Tenyeremet az arcára simítottam miközben hol sötétkéken csillogó szemeit hol érzékein hívogató ajkait néztem. Akartam a csókját. Olyat, mint amilyet kint is adott, de nem tudtam, hogy az csak pillanatnyi szenvedély volt-e vagy valami tényleg megváltozott. Vártam. Kínozva ezzel Őt és saját magamat is. Azt akartam, hogy ő kezdeményezzen.  Németországban még így napközben is hűvös volt az idő, ruháin is éreztem, hogy még nem melegedett át. Hideg kezeit csuklómra szorította és megcsókolt. Ahogy ajka az enyémhez ért tudtam, hogy ez a hevesség nem csak pillanatnyi fellángolás, valami bizony megváltozott. Nem tudtam visszafogni magam, de még csak gondolkodni sem. Miközben egymás ajkait faltuk a szállodai szoba csukott ajtaja mögött lehúztam a kabátja cipzárját ő pedig készségesen bújt ki belőle, ahogy utána a pulóverből is, ami rajta volt. Egy pillanatra se engedtem el miközben a kanapé felé hátráltam. Mikor leültem egy pillanatra tekintetünk találkozott. Az övé olyan volt mintha valahol máshol járna. Átadta magát az érzésnek. A gondolataim legmélyén tudtam, hogy se a hely se az idő nem alkalmas, de a tetteimet nem én irányítottam, és láttam rajt azt a szenvedélyt és vágyat, amit én is éreztem. Lehúztam magamhoz és tovább ostromoltuk egymást. Kezemet becsúsztattam a felsője alá. Érintésemre megremegett és mikor a nyakát kezdtem csókolni halkan sóhajtozott, ami engem csak még jobban feltüzelt. Még közelebb akartam őt érezni és mikor csípőjénél fogva vontam magamhoz közelebb, felnyögött.

- Várj! – Szakadt el tőlem lihegve, mikor le akartam húzni róla a pólóját. Homlokát az enyémnek döntött és úgy próbált lecsillapodni.

- Valami baj van? – Kérdeztem hasonlóan gyorsan szedve a levegőt, mire csak megrázta a fejét.

- Ezt lehet, nem most kellene. – Mondta és félve nézett rám, de ugyanúgy ott volt tekintetébe az az érzelem, ami eddig. Ö is akarta. Mindketten akartuk, de ez tényleg nem a megfelelő pillanat volt.

- Tényleg nem. – Helyeseltem. Ha ennyit tudtam várni, akkor még egy kicsit kibírok. Homlokon pusziltam és hagytam, hogy lemásszon rólam igaz ezt egy csalódott sóhajjal vettem tudomásul, amin elmosolyodott. Hajamat hátrasimítottam és felnéztem a plafonra. Próbáltam lenyugodni.

- Mesélj. Mi volt otthon? – Kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem az imént történtekről és a majdnem történtekről. Éreztem, ha sokat gondolok arra mit is fejeztünk most be, akkor nem fogok jótállni magamért, se a tetteimért.

- Jó, hogy kérdezed. Még mielőtt esetleg mástól tudnád meg, bár kizártnak tartom, hogy kiszivárogjon az infó, de inkább elmondom. Tehát, ha esetleg Bertoval közös esküvőnktől lesz hangos a sajtó, akkor annak semmi valóságalapja nincs. Mindössze annyi történt, hogy elmentem vele jegygyűrűt venni. – Hadarta el egy szuszra és azt hiszem a reakciómra várt. Jogosan. Épp elég baromságom volt már és jobbnak látja, ha elmondja. Legalább tudja, hogy kezeljen. Sokszor el sem hiszem, hogy előttem még csak rendes kapcsolata sem volt. Képes kezelni a hülyeségeimet, vagy inkább megelőzni. Elmosolyodtam.

- És talált? – Folytattam a beszélgetést.

- Aham. És nagyon szép. Liz imádni fogja.

- Nem tudja?

- Hogy tudná? Meglepetés.

- De hát akkor én honnan tudnám meg? És ő hogy nem? – Kérdeztem, és egy kicsit bele is zavarodtam ebbe a ki mit tudba.

- Nem tudom, hogy megtudtad volna-e, de most, hogy elmondtam, én jobban érzem magam. Liz pedig azért nem tudja, mert hétfőn vettük Magyarországon. Berto utazott oda. – Meglepődtem. Tényleg szeretheti, ha ennyit utazott egy ékszerért, amit biztosra vettem, hogy Spanyolországba is megkapott volna.

- És Én mikor utazhatok veled? – Kérdeztem. Alig tudtam róla valamit. Jóformán szinte semmit. A szüleit nem ismertem. Kíváncsi voltam hol élt, hogy hol nőtt fel.

- Majd ha vége a szezonnak.

- Szezon után EB.

- Akkor majd utána. Nem rohannak el. Megvárnak. – Mondta nevetve. – Anyu úgyis majd meghal a kíváncsiságtól, hogy lásson már. Apu meg végre megtudja ki a hosszú hajú srác.

- Azt hittem már eldicsekedtél velem.

- Nem mertem. – Mondta én pedig kérdőn néztem rá. – Tudod, mit kapok Én, majd ha kiderül, hogy Te milyen híres vagy? Apu biztos azt fogja hinni, hogy elvetted a maradék józan eszem is, és majd hosszasan fogja fejtegetni, hogy mivel is jár ez a kapcsolat. – Nézett rám. – De amíg senki nem tudja honnan jöttem, addig a veszélye annak, hogy szétcincálják az életemet egészen kicsi. – Mutatta az ujjaival, amin mosolyognom kellett. – Anyu pedig azt hiszem imádni fog. Félek annyira, hogy apu még féltékeny is lesz.

- Uhh. – Nyögtem. – Nem szeretnék apáddal összebalhézni.

- Nyugi, apu tisztában van az adottságaival. Hiába már lassan ötven lesz, de még mindig iszonyú vonzó, és még mindig megfordulnak utána a nők, még a fiatalabbak is. Anyu pedig büszkén vonul mellette. Látnod kéne. – Mesélte.

- Áu. – Mondtam. – Ez most fájt.

- Tudod, minden generációnak megvan a maga ideálja. – Mosolygott mindentudóan.

- Ezt most vegyem bóknak? – Kérdeztem egy

- A szerénység nem áll jól neked.  – Csóválta meg a fejét. - Mintha nem tudnád, mennyien vannak oda érted? Az egész fiataloktól a nagymamákig. – Viccelte el és nagyra értékeltem, hogy Ő ezt megérti és tudja, hogy az életemmel jár. – Tudom jól. Én is egy voltam közülük. – Belepirult a vallomásába. Bár tisztában voltam ezzel, ismertem Őt annyira, hogy tudjam, mindig több volt egy sikongató tinédzsernél és többre értékelt engem egy ideálnál.

- És most már csak az egyetlen. – Hajoltam hozzá közelebb, hogy csókot lopjak, de kopogtak. Mindketten az ajtó irányába néztünk.

- Sergio. Indulunk. – Dugta be a fejét Iker, Vita pedig visszakapva rám a fejét kérdőn nézett rám.

- Baszki.

- Még jó, hogy leálltunk. – Mosolyodott el, de a gondolatba, hogy bárki ránk nyithatott volna belevörösödött.  Magamhoz húztam és adtam a feje tetejére egy puszit.

- Ne haragudj. – Mondtam őszinte megbánással, de nem tudtam megállni, hogy ne nevessek.

- Naa mi lesz már. – Türelmetlenkedett a kapus.

- Nyugi. Nélkülem úgysem kezdik el. – Vettem fel a csapat logós szabadidő felsőmet, miközben Vitali is felöltözött.

- Ti mit csináltatok? – Jártatta a tekintetét köztem és Vitali között. Már akartam volna mondani, hogy semmit, de folytatta. – Csak nem? – Nézett ránk egy perverz vigyorral. De erre már Vitali reagált.

- Nem Iker, nem terveztem, hagy a Bayern münchen elleni meccs előtt veszítsem el a szüzességem. – Mondta elvéve a kedvét csapattársam esetleges további kérdéseitől. – Bár azt se hogy nem. – Tette hozzá úgy hogy csak én halljam bár Iker akkor már kézzel-lábbal hadakozott, de a szavak így is eljutottak a tudatáig.

- Jó-jó. Csak ne dobálózzunk itt az esz betűs szóval. – Fordult ki a szobából.

- Ugye most nem az a terved, hogy az őrületbe kergess? – Fordítottam magam felé mikor már csak ketten voltunk a szobába.

- Kicsoda? – Nézett rám ártatlan arccal, de a mosoly ott bujkált az ajkán.

- Jól van kisszívem lesz ez még fordítva is. – A vállamra akasztottam a táskám és megvártam, míg ő is így tesz.

- Meglátjuk. – Állt elébe kihívásomnak kacéran és még egy utolsó gyors csókot váltva csatlakoztunk a többiekhez.

Vitali szemszöge:

Egész meccs alatt képtelen voltam kiszorítani a fejemből Sergiot és az emlékeket. Ez még hagyján, de a testemből se tudtam a bizsergést. Mikor a tudatomba kúszott a kép, ahogy Sergio gyengéden mégis határozottan a csípőmbe markolt és magához vont, én pedig éreztem mennyire vágyik rám…

- Uhh… - A hasam környékéről elindult egy hullám, ami átjárta az egész testemet és egyszerre volt az érzés izgató és zavarba ejtő. A sokadik ilyen alaklommal úgy éreztem, hogy itt fogok elájulni a pálya szélén, ha sürgősen nem verem ki a fejemből a történteket. Ezt be kell fejeznem. Alig vártam a félidőt. Azt gondoltam, hogy egy kis hideg víz majd észhez térít és miután ennek érdekében mindent megtettem visszanéztem a munkámat. Gyorsan váltogattam a képeket és mire végére értem rá kellett döbbennem, hogy a képek 70%-án Sergio volt a középpontba. A maradék 30-on pedig vagy így vagy úgy, de szerepelt. Nem a víz, hanem ez volt az, ami észhez térített.

A második félidőben kényszerítettem magam, hogy mást illetve másokat fényképezzek. Mesut egyenlítő gólja után kicsit fellélegeztem. A baj az volt, hogy ők is és nem igazán tepertek egy következő gólért. Magamban már nyugtáztam az 1-1 es döntetlent, mikor a házigazda a hosszabbításban gólt rúgott. Nem hittem el, hogy ez megtörténhetett, de az eredmény sajnos valós volt.

A nyilatkozatok után utunk a reptérre vezetett és én kellőképpen elfáradtam ahhoz, hogy Madridig aludjak. Az utóbbi pár nap ingázása felélte a tartalékaimat. Alig vártam, hogy otthon legyek.

Puha ágyban ébredtem meleg takaró alatt, aminek az illata erősen emlékeztetett Sergioéra. Halványan rémlett, hogy leszállt a repülő és mi elhagytuk a gép fedélzetét, az hogy autóba ülök és tartok valahova. Túl fáradt voltam, hogy bármit felfogjak, de most már elég éber, hogy rájöjjek a Ramos villában vagyok a házigazda ágyában. Mosolyogva nyújtózkodtam.

- Jó reggelt Csipkerózsika. – Hallottam meg hangját.

- Ez egy téves megállapítás. A szóban forgó személy csókra ébredt.

- Ó ha csak ennyi lenne. - Hajolt fölém. - Csukd be a szemed. – Kért sokkal halkabban és lágyabban én pedig úgy tettem. Ahogy ajkai az enyémeket súrolták elöntött a forróság és az a hullám, ami tegnap óta rázta a testem, ha csak egy pillanatra is a történtekre gondoltam. Átadtam magam az érzésnek. Mosollyal fogadta a sóhajom. – Edzésre kell mennem. – Suttogta csalódottan, résnyire nyílt ajkaim közé. A legkevésbé sem akartam, de lassan kinyitottam a szemem és az ő mélybarna szemeibe néztem, amik visszatükrözték a vágyaimat. Pislogtam egyet, hogy el tudjak szakadni tőle és csak az után vettem észre, hogy fel van öltözve. Indulásra készen állt. Nem voltam olyan bátor, hogy azt mondjam, maradjon és tudtam, hogy meg se tehetné hisz napok múlva a Barcelona ellen lépnek pályára. Ez a meccs mindig sokkal többet jelent egyszerű mérkőzésnél és Én is izgatottan vártam életem első El Clásicoját.

- Este nálam? – Kérdeztem megtalálva hangomat üvöltöző gondolataim között.

- Ott leszek. – Csókolt meg és elment. Csendben hallgattam, ahogy beül a kocsiba, beindítja a motort, kitolat a garázsból az utcára és elhajt. Egész addig mozdulatlanul feküdtem, míg az egyre távolodó dorombolás bele nem olvad az utca zajába. Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból és mentem a fürdőbe. Megmosakodtam és fogat mostam, majd a tükörképemet kezdtem bámulni, Ránézésre semmit nem változtam tegnap óta, de az érzéseimről ez nem volt elmondható. Elég volt csak Sergiora gondolnom, a tegnapra, a csókjaira az érintéseire. Még most is beleremegek abba, hogy éreztem mennyire akar engem és zavarba jöttem attól, hogy ezt tegnap képes lettem volna viszonozni. Belekapaszkodtam a mosdó szélébe és igyekeztem lecsillapodni. Elgondolkodtam. Ez vajon most már mindig így lesz? Sergiora gondolok és az egyet jelent majd azzal, hogy pillangók ezrei verdesnek az alhasam tájékán és gondolatban átadjam magamnak annak a kevés kis élvezetnek, ami még így is félelmetesen mély hatással volt rám. Megijedtem saját magamtól és az intenzitásától. Mi ez az egész velem és mi változhatott meg ennyire az utolsó találkozásunk óta? De hiába is kerestem választ nem találtam. Úgy éreztem, hogy olyan változáson mentem keresztül, amit képtelen vagyok kezelni. Visszamentem a telefonomért és tárcsáztam Lizt. A körmömet rágcsálva vártam, míg végre felveszi a telefont.

- Beszélnünk kell. – Támadtam le, ahogy felvette a telefont.

- Neked is, szia. – Vágott vissza. Igaza volt attól, mert elért az érzelmi válság még nem kell bunkónak lennem.

- Bocsi. – Mondtam bűnbánóan. – Szia. Szóval ráérsz? – Kérdeztem miközben már majdnem teljesen fel voltam öltözve.

- Persze, de mi a baj? – Kérdezte sokkal lágyabban.

- Nincs baj, csak beszélnünk kell. A kapuban találkozunk. – Mondtam és az órára nézve nyugtáztam, hogy van tíz percem az ebédideje kezdetéig. Így a jó modort ismét elhagyva csak kinyomtam a telefont és villámgyorsan pakoltam össze a cuccaimat. Beültem a kocsimba és a megengedettnél jóval gyorsabban hajtottam egészen a munkahelyéig.

Mit ne mondjak ijesztően furcsán viselkedett, és komolyan megijedtem, mikor nem volt hajlandó válaszolni egyetlen kérdésemre sem. Azonban hamar kiderült mindennek az oka. Mikor elmondta sejtését megérzésével kapcsolatban legalább annyira örültem, mint Ő. Liz babát vár, Berto megkéri a kezét és tudtam, hogy Ők ketten, most már hármán, nagyon boldogok lesznek. Nem is voltam benne biztos, hogy ezek után akarom-e az én problémámmal fárasztani őt, de miután időpontot kért az orvosától felém fordult és vidáman kérdezte, hogy miről szeretnék beszélni.

- Annyira nem fontos. – Legyintettem.

- Aha. Ezt nem veszem be. Ki vele és ne kertelj. – Nagyot sóhajtottam és belekezdtem.

- Tudod, nem tudom, mi van velem.

- Beteg vagy? – Magasba szaladt a szemöldököm, de végül ráhagytam és újonnan feltörő eltúlzott aggodalmát.

- Nem, beteg az nem vagyok, de valami nagyon-nagyon megváltozott. Figyelj. Én, szóval én… Ha alkalmasabb lett volna a hely és az idő akkor én… Én lefekszek Sergioval. – Hadartam el az utolsó három szót.

- Vitali. Szeretitek egymást, ez teljesen normális…

- Állj! Ezzel tisztában vagyok. Oké? Nem vagyok már gyerek. Csak arra kérlek hallgass meg. El akarom mondani, mert ezt magammal nem tudom megbeszélni.

- Rendben van, hallgatlak.

- Tudom, azt mondtátok ez már csak rajtam áll, de amit teszek az nem tudatos. Ez mind félelmetesen természetesnek tűnik. Tudom, hogy mikor Sergioval ennyire közel kerültünk egymáshoz Ő nem akart engem kevésbé, Én mégsem éreztem. Most pedig másra se tudok gondolni, minthogy Ő meg Én...

- Már nem félsz. – Mindössze ennyit mondott mosolyogva és én megértettem. Nem is emlékeztem arra mit éreztem mikor úgy ért hozzám. Annyival hatalmasabb volt most a vágy, hogy teljesen elnyomta még az emlékét is annak, hogy valaha féltem. Szerettem Sergiot ez nem volt kérdés, otthon pedig rádöbbentem, hogy többé már nincs helyem Magyarországon, Én hozzá tartozom. Talán ez volt az, amivel túljutottam a félelmeimen, a gátlásaimon.

Sergio délután nem nagy lelkesedéssel telefonált, hogy dupla edzést tartanak és csak késő este ér oda hozzám. Nem örültem, de megértettem.

Napok óta nem voltam otthon, úgyhogy volt mit tennem, de alig, hogy beléptem a lakásba megcsörrent a telefonom.

- Hola, Berto. Miben állhatok a rendelkezésedre?

- Honnan tudod, hogy kell valami?

- Ebből a kérdésből. Tehát miben tudok segíteni?

- Ráérsz most? – Kérdezte.

- Ami azt illeti igen.

- Oké akkor nemsokára ott vagyok. – Mondta és le is rakta a telefont. Lepakoltam a cuccaimat és ittam egy pohár tejet, hogy az ételért kiáltozó hasam érezze a törődést.

Berto nagyon hamar odaért és egy kiskutyával a kezében állított be hozzám.

- Oh… Hát Ő? – Kérdeztem a Labrador kölyökre utalva.

- A meglepetés része, de a holnapi edzés miatt csak ma tudtam elmenni érte és haza ugye nem vihetem. Miután végzek, idejövök érte. Ugye rád bízhatom addig?

- Holnapig?

- Igen.

- Lesz egy kis dolgom, de megoldom.

- Szuper. Köszönöm. – Adta a kezembe és még egy csomagot is kaptam a kutyus mellé. – Megyek is, habár már elkéstem. – Nézett az órájára és elsietett.

- Hát érezd magad otthon. – Tettem le a kis jövevényt, aki érdeklődve szimatolta körbe az idegen környezetet én pedig tettem a dolgom. Kitakarítottam és vacsorát főztem. Néha mikor rájött, hogy nincsenek mellette a testvérei keservesen nyüszített, és ilyenkor emlékeztettem, hogy nincs egyedül. Miután végeztem mindennel játszottam vele egy kicsit és még lefekvés előtt levittem, hogy elvégezze a dolgát. A nap végére vele együtt én is elfáradtam és egyszerűen csak nem bírtam ébren maradni és megvárni Sesét. A kanapén aludtam el és éles ugatásra ébredtem.

- Mi a…? – Hallottam meg Sergio döbbent hangját.

- Héé Őt nem bántjuk. – Hallgatattam el a kis szőrpamacsot.

- Nem tudtam, hogy vérebet tartasz. – Mondta még mindig döbbenten.

- Nem az enyém. – Ásítottam. – Berto Liznek szánja, de majd csak holnap, addig pedig én vigyázok rá.

- Értem. - Lépett hozzám közelebb és megcsókolt.

- Milyen napod volt? – Kérdeztem.

- Fárasztó.

- Akkor ketten vagyunk. El nem hiszed milyen fárasztó tikot tartani. Megterheli az elmém, hogy nem mondhatom azt, amit akarok. – Dünnyögtem a mellkasába, amin jót nevetett.

- Akkor gyere, aludjunk. Az ágy biztos kényelmesebb, mint a kanapé. – Nyomott puszit a homlokomra. Mire Ő is ágyba bújt én már megint az álmok határán jártam. Éreztem, hogy hozzám bújik én pedig, örömmel simultam bele az ölelésbe.

- Nem lesz kutyánk. – Morogta a fülembe reggel. Elnevettem magam. Csodálatos érzés így ébredni.

- Biztos ki kell mennie. – Másztam ki mellőle.

- Itt hagysz?

- Feltakarítasz utána?

- Kizárt.

- Akkor igen. – Pusziltam arcon és beleugorva egy szabadidőruhába és a cipőmbe, levittem.

Együtt reggeliztünk. Az edzés korábban kezdődött és szintén dupláztak. Megkértem, hogy vigyázzon a kutyusra, míg Én Lizzel leszek, de nem mondtam el neki hova megyünk, mert nem akartam elkiabálni az örömhírt. Ebédért vállalta a „bébiszitterkedést” és köszönetképpen a kedvencét kapta. Ahogy jött én mentem is, de ezerszer megbántam azok után, hogy Liz beküldött engem is a dokihoz egy rutinvizsgálattal egybekötött gyógyszerfelírásra. Hiába tudtam, hogy erre előbb utóbb sort kellett volna kerítenem, nem voltam rá felkészülve. Rosszul éreztem magam és szörnyen kényelmetlenül. Mérges voltam és hazáig se bírtam igazán lecsillapodni. Ahogy beértem a lakásomba lerúgtam a cipőm ledobtam a táskám, beültem a TV elé és kerestem valami mesét. A sok színes kép valahogy mindig helyrerakta a lelki békém.

- Mi a baj? – Ült le mellém Sergio jó pár perc után. Vállat vontam. – Ha nem mondod el, nem tudok segíteni.

- Liz terhes. – Sóhajtottam.

- És ez baj? – Kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Dehogy. Csak előbújt belőle az anyai ösztön és szó szerint a nőgyógyásza karjaiba lökött egy kicsit sem kellemes vizsgálatra. – Ránéztem. – Ha most röhögni mersz én felállok, és itt hagylak, és abban az esetben is, ha meg akarod magyarázni, hogy nő vagyok, és ez ezzel jár. Tisztában vagyok vele, de akkor se esett jól. – Zártam le. Kicsit közelebb ült és átölelt.

- Nem vagyok az apád. Úgyhogy Én biztos nem foglak kioktatni. Arról pedig halvány fogalmam sincs, hogy milyen érzés, de abban biztos vagyok, hogy el fog múlni.

- Köszi. – Mosolyodtam el.

- Szóval, keresztanya leszel?  – Terelte kicsit másirányba a beszélgetést. Ízlelgettem kicsit a szót és nem volt nehéz beleképzelni magam a szerepbe.

- Erről nem volt szó, de hogy a barátaim szülők lesznek az biztos. – Vigyorogtam. Vele annyira könnyű volt minden rossz érzést elfelejteni és a közelében valahogy már nem volt olyan szörnyű semmi. Arról nem beszélve, hogy az utóbbi pár napban elég volt egy érintés és már csak Őrá tudtam koncentrálni. A baj csak az volt, hogy az a bizonyos megfelelő pillanat nem akart még jönni…

33 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Itt volna az új fejezet. Extra hosszú. Legalább is szavak számából ítélve, és színtiszta Hanga szemszög. Kommenteket és piákat nagyon köszönöm.

Remélem ez is el fogja nyerni a tetszéseteket.

Ennyi lenne!
Jó olvasást hozzá!

Puszi:

Vii

- Megjöttem. – Akasztottam fel a kulcsom és rúgtam le a cipőt a lábamról miután beléptem az ajtón.

- Konyhába vagyunk. – Kiabált ki Cris.

- Hol? – Nevettem el magam és a megadott helyiség felé lépkedtem. – Ó Te jó ég. – Tettem a szám elé a kezem meglepettségemben.

- Idefigyelj kisfiam, ezt meg kell enni.

- Nem.

- Ettől leszel erős.

- Nem. – Mondta újra határozottan és a fejét is csóválta hozzá. A konyha úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Nem akartam zavarni az apa fia csatát, ezért csak az ajtófélfának dőlve figyeltem hadakozásukat.

- Finom. – Próbálta meggyőzni.

- Nem. – Ismételte a kicsi fintorogva. Félrehajolt az etetőszékbe így meglátott engem. Úgy felcsillant a szeme, mint aki már egy ideje erre a pillanatra várt.

- Han, Han, Han… - Ismételgette a nevem és két kézzel nyújtózkodott felém, miközben a lábát rázta. Ki akart jönni onnan. Nem tudtam elinduljak-e. Hagynom kellene Crist érvényesülni. Nem mindig neki kéne lennie a gonosznak és nekem a megmentőnek. Nem akartam, hogy úgy tűnjön ellene hangolom a fiát. Viszont mikor megláttam az első hatalmas könnycseppet a szemébe már nem gondolkodtam tovább és apu is feladta a harcot. Felállt és bedobta a kis műanyagtálat a mosogatóba. Mindketten összerezzentünk. Szegényem annyira, hogy még a sírást is abbahagyta és csak hüppögött.

- Semmi baj. Apa kicsit… - Mondtam, de nem igazán tudtam mi is a baja. Az utóbbi időbe nincs a legjobb formában és talán ezért nincs türelme. A pulthoz léptem ahol még volt Cris vacsorájából. Beledugtam az ujjam és megnyaltam. - Brr. Nem csodálom, hogy ezt nem etted meg. – Fintorogtam. - Jobb apának, ha a labdánál marad. – Összeszedtem a koszos edényeket és bepakoltam a mosogatógépbe majd elindítottam. Crist letettem. Máskor már rég kifutott volna, de most egy méterre se volt hajlandó eltávolodni tőlem. – Összedobunk valami ehetőt jó? – Csirkecombot vettem elő sütni és krumplipürét csináltam mellé. A törpe is megehetett már bármit így elég volt csak egy féle vacsorát főzni. Míg készült az étel addig kicsit rendbetettem a konyhát. Cristiano egész idő alatt be se jött. Abban se voltam biztos, hogy itthon van. – Gyere, megterítünk, jó? – Reméltem, hogy csak pillanatnyi rossz emlék neki a mosogatóban kikötött tál. A kezébe adtam a kis tányérját, amivel kifutott az ebédlőbe és a megszokott helyére tette. Én pedig mentem utána a törékeny tányérokkal és a veszélyes evőeszközökkel, utána pedig a vacsorával.

- Szólsz apának, hogy jöjjön enni? – Kérdeztem.

- Te. – Mutatott rám.

- Akkor ketten. – Egyezkedtem, mire megfogta a kezem és kisétáltunk a nappaliba. Tv-t nézett, de olyan halkan szólt, hogy alig lehetett hallani. Nem is hittem, hogy van fogalma arról milyen műsort is néz. A kicsi szégyenlősen állt meg előtte és a pulcsija ujját rágta.

- Elmondod apának miért jöttünk? – Kértem mire befejezte iménti tevékenységét.

- Apa, deje enni. – Nyújtotta felé szabad kezét, amit a csatár mosolyogva fogott meg, hogy odahúzza magához és megölelte.

- Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. – Puszilta meg a feje búbját. – És téged se. – Nézett rám, majd felállt. – Menjünk. Amit te főztél biztos finomabb.

- Ne haragudj szívem, de ne csodálkozz, hogy nem ette meg. Kóstoltad, amit főztél? – Kérdeztem mosolyogva.

- Inkább hagyjuk. Te ezt sokkal jobban csinálod. – Sóhajtott és elindult.

- Hé. – Állítottam meg. – Ne vedd a szívedre. Van olyan, amit csak te tudsz és az fontosabb, minthogy ki főz neki ehetőt. Az apukája vagy. – Elmosolyodott.

- Köszönöm. – Simította tenyerét az arcomra. Másodpercek alatt képes voltam elveszni abba a meleg szempárba és kizárni mindent, ami körülöttem van. Vonzott magához, akár egy mágnes.

- Együnk. – Nyögtem ki nagy nehezen, mert a gondolataim valahol egészen máshol jártak.

- Na? Éhes vagy már? – Kérdezte kisfiát.

- Iden. – Mondta.

- Hallottad? Nem azt mondta, hogy nem. – Csodálkozott el.

- A jóra nem lehet nemet mondani. – Vigyorogtam és előre mentem még mielőtt valami megjegyzést fűzött volna iménti mondatomhoz. A kicsi nem zavartatta magát, persze miért tette volna. Eltolta magától a tányért, és kivett egy csirkecombot, amiből nagyot harapott és vigyorgott hozzá. Hagytuk érvényesülni. Mire végeztünk Ő már rá-rábólintott a kezében lévő ételre.

- Elpakolsz? Megfürdetem. – Néztem Cristianora.

- Persze. Vidd csak. – Állt fel és már szedte is le az üres tányérokat engem útba ejtve. – Köszönöm. – Csókolt meg és már tovább is ment. Elvettem a félig lerágott csontot a kis kezéből mire felriadt és már nyújtózkodott is felém. Úgy kapaszkodott, mint akit soha nem akar elengedni és fejét a vállamra hajtotta. Felmentem vele az emeletre. Hihetetlen aranyos volt, ahogy próbálta nem elhagyni magát. Amilyen gyorsan tudtam lefürdettem, és ahogy a párnára ért a feje már aludt is. Lementem. Cris a kanapén ült és a TV-t kapcsolgatta.

 - Alszik? – Nézett rám.

- Mint a bunda. – Mosolyogtam. - Jössz?

- Még el kell intéznem pár telefont, de menj csak, mindjárt jövök én is.

- Rendben. – Mondtam és visszamentem, hogy letusoljak. Miután végeztem egy törölközővel mentem a gardróbba és fel akartam venni a szokásos alvós összeállítást, de meggondoltam magam. Valamire egészen másra vágytam.  Iza rengeteg olyan ruhát és fehérneműt vetett velem, aminek nem láttam értelmét. Egészen mostanáig. Gondolkodás nélkül bújtam bele az egyik sejtető darabba és miután átfésültem a hajam újra Crishez indultam, aki még mindig a nappaliban volt, és ahogy mondta, telefonált. Nem osontam így hallotta, hogy érkezem. Felém nézett és tekintetéből arra következtettem, hogy volt értelme felvennem.

- Hű-ha. – Nézett végig rajtam, amin én csak mosolyogtam. – Nem neked mondtam… - Szólt a telefonba egy kicsit gonosz, kicsit önelégült mosollyal a számon közelebb mentem. – Te figyelj csak, nem beszélhetnénk ezt meg holnap?... De szerintem nagyon is ráér… Bocs haver le kell tennem. – Mondta és ledobta a telefont. Talán ki se nyomta. Nem vette a fáradságot, hogy felálljon. Magához rántott. Nevetve dőltem neki mellkasának majd helyezkedtem el az ölébe.

- Minek köszönhetem ezt az izgató bevonulást? – Kérdezte miközben ruhám zsinórjával játszott, aminek csak egy rántás kellett volna ahhoz, hogy felfedje testem fedett részeit.

- Gondoltam ünnepelhetnénk. Kettesben.

- Mit is kellene ünnepelnünk? – Kérdezte és jól láthatóan elgondolkodott. Vajon mit.  - Basszus. – Csapott a homlokára. – Ne haragudj. Elfelejtettem, hogy ma felvételiztél. Tényleg ne haragudj, sajnálom. Ekkor barmot, mint én…

- Most akkor azzal fogjuk tölteni az estét, hogy káromkodsz és bocsánatot kérsz vagy hajlandó leszel kiengesztelni és talán megbocsájtok? – Mosolyogtam. Persze nem haragudtam rá és Ő ezt nagyon jól tudta. Felvettek és bár semmivel se tűntem boldogabbnak az voltam.

- Amit csak akarsz. – Csókolt meg. – Gratulálok.

- Még nem igazán fogtam fel. – Nevettem zavaromba. – El tudod képzelni? Visszakerülni egy ismeretlen környezetbe ismerősként? Furcsa, de ez egyáltalán nem rémiszt. Sőt izgalmas és alig várom már, hogy hétfő legyen.

- Látom nagyon felpörgetett, de azért ne állj szóba mindenkivel. És ne higgy el mindent.

- Te már most féltékeny vagy? – Nevettem.

- Dehogy.

- De igen. Pedig semmi okod rá. Szeretlek. Csak téged.

- Én pedig téged. Fogalmad sincs róla, mennyire boldoggá teszel minden egyes nap azzal, hogy velem ébredsz, hogy velem alszol el. Pusztán azzal, hogy létezel. – Sóhajtott.

- De, azt hiszem, van. Mert én ugyanezt érzem. – Simultam hozzá. Szerettem volna, ha ennek soha nincs vége. Lebegett előttem egy kép. Volt egy álmom és azt akartam, hogy igaz legyen. Ők voltak a családom és szerettem volna, ha ez így is marad. Bennük nem kételkedtem, de az életem annyira kiszámíthatatlan volt és bonyolult. Időnként megálltam egy pillanatra hogy megnézzem mi is van a boldogságomon túl. És nem tetszett, amit láttam. Nem volt ott más csak félelem és reménytelenség. Gyakran azon kaptam magam, hogy úgy érzem, valaki figyel. Mintha vadásznának rám. De ez csak akkor fordult elő, mikor egyedül voltam. Olyankor egész testemben remegek, és azt kívánom, bár vége lenne. Bár elengedne. A legrosszabb, hogy ezzel egyedül kell meg birkóznom. Nem beszélhetek róla, mert nem értik. Hiába minden fájdalom, amit okozott, a félelem, amit érzek. Valami hozzá köt, és nem vagyok képes csak úgy elvágni ezt a köteléket, de szorosabbra se akarom húzni. Már nem. Itt vagyok emlékek nélkül, de itt ez nem fáj, mert boldog vagyok…

- Mi volt ma veled? – Kérdeztem.

- Semmi. Nem fontos. – Cirógatott tovább, de eltávolodtam tőle.

- Már hogyne lenne fontos. Bevágtad a mosogatóba a tányért. Talán sportágat váltasz? – Próbáltam kicsit viccelődni terelve ezzel az Ő és az én negatív gondolataimat is.

- Hát, ha már szerinted is kellene.

- Bolond vagy?

- Nem, csak… Áá mindegy nem fogom itt sajnáltatni magam mikor hasznosabban is eltölthetjük az időt. – Hajolt hozzám közelebb, de megállítottam.

- Beszélgessünk. Jó? Tudni szeretném, mi van veled. -  Sokáig állta a tekintetem, de túl elszánt voltam. Tudni akartam mi bántja. Végül lemondóan sóhajtott és hátradőlt.

- Elfáradtam. Vagy bele. Nem tudom. Nagy a nyomás és az a sok negatív kritika. Persze, tudom, hogy most szezon vége van, és ha meg akarjuk nyerni a bajokságot, akkor nem adhatjuk fel, ráadásul még ott a Bajnokok Ligája is… Nem egyszerű hónapok vannak mögöttem. Mögöttünk. – Állt meg egy pillanatra. – Persze ennek nem Te vagy az oka, de közöd van hozzá, és ha nem lennél itt szerintem már feladtam volna. Sok minden változott mióta újra magam mellett tudhatlak, jobb lett. De aggódom. Mindig mikor nem vagy velem. – Elhúztam a szám. – Viszont inkább ez, mint a tudat, hogy elveszítettelek. És ne hibáztasd magad, mert nekem mindent megérsz. Miután vége ennek az egésznek olyan messzire megyünk, ahol nem talál meg minket senki. Távol mindentől és mindenkitől. Mit szólsz?

- Jól hangzik. – Mosolyogtam. Távol mindenkitől a rossz érzésektől a rossz dolgoktól.

- Csak mi hárman. – Suttogta és tenyereit arcomra simította, hogy pillanatokkal később megcsókoljon és ezzel elkezdve együttlétünk édes perceit…

- Valaki nagyon türelmetlen. – Állt meg Cris a gardrób ajtajában utalva a ház előtt várakozó Izára, aki ráfeküdt a dudára. – Itt pedig valaki nagyon izgatott. – Nézett rám mosolyogva.

- Vicces. – Jegyeztem meg. Mire megállított iménti tevékenységemben és magához ölelt. – El fogok késni. – Mondtam, de nem ellenkeztem. Nem mert megnyugtató volt és szükségem volt arra, hogy megnyugtasson.

- Nyugodj meg. Ez csak egy iskola. Minden rendben lesz, csak ne akarj valaki más lenni. – Nézett végig rajtam. – Legyél csak Te.

- Muszáj normálisan felöltöznöm, mert Iza képes és visszaküld. – Nevetni kezdett.

- Elárulok egy titkot. – Súgta és még körül is nézett nem-e hallja valaki. – Ritkán hallgattál rá. Mindig azt tetted és vetted fel, ami neked jó.

- Ezt jó tudni. – Vigyorogtam és elkezdtem ledobálni magamról a már felvett ruhákat és még gyorsabban bújtam bele valami sokkal egyszerűbbe. Magamhoz vettem a táskám és lesiettem a lépcsőn. Puszit nyomtam a reggeliző kisfiú arcára majd útba ejtettem apukáját is.

- Tényleg minden rendben lesz.

- Tudom. Csak valahogy mégsem bírok lenyugodni. – Nevettem zavaromba. – Na, akkor miután végeztem megyek hozzátok az edzőközpontba. – Csókoltam meg. – Szeretlek.

- Én is téged.

- Szia. Pápá. – Intettem a kicsinek és már ott sem voltam.

- Mi a fene tartott ennyi ideig?

- Bocsi.

- Nem ér reggel rosszalkodni. – Vigyorgott.

- Nem is csináltunk semmit.

- Hát. Azt nehezem hiszem el, hogy az öltözködéssel töltöttél ennyi időt. – Nézett rám.

- Ami azt illeti okozott némi fejtörést, de aztán kaptam veled és a ruháimmal kapcsolatban egy jó tanácsot. – Vigyorogtam. Pár pillanatig csak meredt rám aztán elfordult.

- Áruló. – Morogta és beindította a kocsit.

Crisnek igaza volt. Nem kellett volna aggódnom. Mindenki nagyon rendes volt és senki nem kérdezett semmit az elmúlt hónapokról. Jól éreztem magam, és visszakaptam még valamit, amivel teljesebbnek tűnt az életem. Az edzés pedig ugyanolyan hatással volt rám, mint előzőleg az arénába. Szerettem minden egyes percét. A pályán úgy éreztem igazán önmagam lehetek. És olyan volt, mint egy sziget ahova nem juthatnak be rossz dolgok. Ahol nem kell azon agyalnom mi lesz holnap, vagy holnap után. És nem attól rettegnem, hogy az idillnek és boldogságnak, ami körbevesz egyszer vége lesz. Nem Mátétól féltem, hanem attól, hogy képes elvenni tőlem mindent. Komolyan vettem, amit Szabi mondott. Komolyan kellett vennem, és ha lett volna elég bátorságom, akkor felhívom és megkérdezem, hogy a bátyám mit tervez, de nem volt. Nem, mert Szabi többet érdemel annál, mint, hogy én állandóan kihasználjam. Tudván, hogy úgy is hajlandó mellettem állni. Nem tehettem meg. Vele nem.

- Hanga! – Kiabált Rocas mikor már jöttem kifelé az öltözőből.

- Tessék? – Fordultam felé.

- Hogy érzed? Képes leszel pályára lépni egy hónap múlva?

- Minden bizonnyal. – Tettem el a telefonom. – A pluszedzések segíteni fognak. – Bólogattam és ezzel magamat is igyekeztem meggyőzni.

- Rendben, akkor holnap.

- Holnap. – Mondtam és újra elindultam, mert Cris edzése nemsokára kezdődik.

- Hanga?! – Szólt még utánam.

- Igen? – Fordultam vissza.

- Örülök, hogy itt vagy. – Mosolygott és ez nagyon jól esett.

- Én is. – Mondtam és komolyan is gondoltam.

A csapat minden hétvégén játszott és Én minden egyes meccsen ott voltam, mint szurkoló. Rocas még a kispadra se ültetett le. Azt mondta, most az a dolgom, hogy figyeljek.  Én pedig nehezen, de engedelmeskedtem. Szenvedtem a lelátón. Játszani akartam és rossz volt, hogy ezt a vágyat le kell küzdenem. Rendszerint minden meccs után olyan voltam, mint egy hisztis kis lány. Aminek Cris csak azért örült, mert a rengeteg felhalmozott energiát, amit egy-egy meccsnézésből nyertem, azt vele vezettem le egy mindkettőnk számára kellemes elfoglaltsággal.

Az egyhónapos játékelvonás után a magánedzéseimnek köszönhetően pályára léphettem a kitűzött meccsen. Öröm volt hallani, hogy a nevem ott szerepel a kezdőben. És jóformán könnyekig hatódtam mikor megkaptam a mezem, amin meglepetésemre nem a vezetéknevem szerepelt. Kérdőn néztem Izára, de csak megvonta a vállát és csak annyit mondott „jobb így”. Én pedig eltátogtam neki egy köszönömöt. Igen, megköszöntem. Nem akartam megtagadni, azt, aki vagyok, de nem éreztem magam Lékainak. Többi már nem. Mikor felültem a repülőre célom volt magam mögött hagyni mindent. Igaz ez csak fizikai értelembe sikerült, de a napok múlásával egyre szabadabbnak éreztem magam és gyakran már egyedül is képes voltam kizárni a félelmem. Bár szerencsére ez nagyon ritkán fordult elő. Amint a már számomra ismerős hazai pályára léptem becsuktam a szemem és hallgattam a lelátón összegyűltek morajlását, ahogy éltetik a csapatunkat. Körülölelt az ismeretlenek és a már ismerős emberek szeretete és rengeteg erőt adott, az hogy bíztak bennünk. És ezt a bizalmat azzal tudjuk megköszönni, ha itt és most megverjük a csapatot. A bajnokságban mondhatni jól álltunk, de csak a második helyen. A Barcelona előttünk volt egy ponttal. Se Ők se Mi nem engedhettünk meg magunknak, hogy mérkőzést veszítsünk, de még csak egy döntetlent sem. Egy pont nem sok, de ugyanakkor hatalmas hátrány. Az ide sorsolás úgy hozta, hogy velük játsszuk a szezon utolsó meccsét. Egészen addig nem nyugodhatunk meg és minél közelebb kerültünk a végéhez annál nagyobb volt a nyomás. Kezdtem érteni Cristianot, pedig nekik nem egy pontos előnyük volt. Bizonyítási vágy nem volt bennem viszont nyerni akarás az igen. Egy célunk volt. Közös erővel a mérkőzés végén két ponttal lesétálni a pályáról. Volt bennem egy kis félelem, de csak a felém mutatott bizalom miatt. Túlságosan sokat kaptam belőle és tudtam, ha csalódást okozok az egyenlő lesz a vereséggel. Az első gólomig nem tudtam felengedni. Viszont a kapuban kikötött labda valamit megváltoztatott. Az önbizalmam megnőtt és onnantól kezdve megállíthatatlan lettem.

A csapattal a bajnokság vége felé meneteltünk, és akik végigkísérték az egyetemi bajnokságot, azok mind az utolsó meccsre vártak. A suliba is mindenki erről az összecsapásról beszélt. Esélytelen volt, hogy egy percre is elfelejtsem, kikkel játszunk hétvégén. A folyosón nem tudtam végigmenni úgy, hogy ne veregessenek hátba és ne bíztatnának. Az ebédidőről nem is beszélve. Próbáltam jópofát vágni ehhez. Ezzel nem hogy csökkent volna a teher, ami rajtunk volt csak még nagyobb lett. Az edzéseink teltházasak voltak, amitől annyira de koncentráltak lettünk, hogy Rocas csak a fejét fogta, ha épp nem üvöltözött. Nálam pedig betelt a pohár. Összeszedtem minden cuccom és úgy, ahogy voltam edzőruhába bevágtam magam a kocsiba, amit Cristől kaptam, hogy ne kelljen taxiznom. Nem tudtam hová mehetnék így csak elindultam és növeltem a kilométerek számát a kocsiba. Nem kellett hazasietnem. Az utóbbi időbe annyira feszült voltam, hogy megkértük Dolorest vigyázzon Juniorra. Haragudtam magamra, amiért nem vagyok képes foglalkozni vele és ez sem javított a kedvemen.

- Hát Te? – Lepődött meg a kapus mikor megállt a kocsim mellett és talán kicsit én is, mert csak akkor néztem meg hol is kötöttem ki. – Vége az edzésnek?

- Feladtam. Eljöttem.

- Mi?

- Elegem van. – Döntöttem a fejem az ülésnek és a vajszínű kárpitot kezdtem el bámulni. Iker megkerülte a kocsit és beült mellém. Ő az az ember lett a hetek során, aki minden helyzetben képes volt szavakkal megnyugtatni és jó tanácsokkal ellátni. Talán ezért is jöttem ide. De erre már meg se próbáltam ésszerű magyarázatot találni. Az utóbbi időbe, tudat alatt olyan dolgokat tettem és mondtam, amikre nem tudtam magyarázatot adni és látszólag ez csak engem zavart.

- Mi a baj?

- Kikészülök ettől a láztól, ami eluralkodott a sulin. A sok „nyerni fogtok” dumától és attól, hogy az edzésünkön nincs egy szabad hely se a lelátón. Rocas egy barom. Miért nem bír zárt ajtók mögött edzést tartani? Csodálkozik rajta, hogy képtelenek vagyunk odafigyelni arra, amit csinálunk. Különben is honnan tudja mindenki ilyen biztosra, hogy nyerni fogunk? És ha nem?  Mi van, ha nem? Mindenki csalódott lesz és pápá bizalom. Tudod, fogalmam sincs, hogy voltál képes ezt végig csinálni. Hogy vagy képes végigcsinálni évről évre. – Néztem rá fáradtan, mert igenis az voltam. Elmosolyodott. Persze neki már könnyű. Igaz a BL-t nem nyerték meg, de a bajnokságot igen és én büszke is voltam rájuk.

- Nos Rocas tényleg nem normális, de beszéljetek vele. Szerintem, ha elmondjátok mi a problémátok, akkor változtat rajta. A szurkolok pedig, szurkolók. Ellenük nem tehetsz semmit. Ők bíznak bennetek. Nekik ez a dolguk, hogy tudassák, mellettetek állnak, akkor is, ha épp szárnyaltok, de akkor is, ha egy gödörből próbáltok kievickélni. Ne teherként éld meg a rajongásukat. És hidd el bármi is lesz hétvégén, Ők ugyanúgy fogják szeretni a csapatot. El kell hinned, amit mondanak, hogy képesek vagytok rá, hogy képes vagy rá. Ha folyamatosan azzal sulykolod magad, hogy nem fog menni, akkor nem is fog menni. Ők bíznak benned, Te pedig bízz magadban. Rendben?

- Rendben. – Bólogattam és vettem egy nagy levegőt. – Te is ott leszel?

- Ki nem hagynám azt, ahogy megveritek a Barcelonát. – Szúrós pillantást vetettem re mire védekezően emelte fel kezeit. – Most mi van? Én is csak egy szurkoló vagyok.

- Menj a francba Casillas.

- Megyek is, mert ellenbe veled én nem lógom el az edzés felét. – Felnevettem.

- Most lelkiismeret furdalásomnak kellene lennie?

- Nem, de a helyedbe visszamennék és beszélnék az edzővel. – Szállt ki a kocsiból.

- Igaz. Akkor majd találkozunk, és köszönöm.

- Bármikor húgi. – Mondta és elment.

- Húgi? – Ráztam meg a fejem. Ez honnan jött neki? Tettem fel magamban a kérdést, de volt más, ami jobban megfogott. Túlságosan ismerősen csengett a szájából ez az egy kis szó, és mint olyan sok mindent ezt sem tudtam hova tenni, de nem is volt időm ezzel foglalkozni. Beindítottam a kocsit és visszamentem az edzésre. A végére oda is értem.

- Mégis mit képzeltél hova mész? – Állított meg Rocas.

- Dolgom volt.

- Nem akarsz játszani vagy mi?

- De szeretnék viszont ilyen körülmények között képtelenség. Azzal nem megyünk sokra, ha csak az üvöltözésedet hallgatjuk.

- Akkor mit akartok?

- Zárd be az ajtót. Ne engedj be senkit az edzésre.

- Ez egy jó ötlet. – Állt mellém Iza és őt pedig követték a többiek. – Legszívesebben már őket dobálnám, hogy elhallgassanak.

- Rendben, de ha nem változik semmi, akkor én nem tudom, mit csinálok veletek. – Sóhajtott. – A lógás miatt meg mehetsz vissza a terembe futni. – Mutatott a kétszárnyú ajtó irányába, ami mögött el is tűntem. Még a büntetés sem zavart. Elértem, amit Iker tanácsolt és tudtam, hogy eredményesebbek leszünk így. Ami igaz is volt. A hét további napjain csak a csapat volt jogosult megjelenni az edzéseken, de ők kötelező jelleggel. Ráadásul Rocas emelte az edzések óráját, ami arra volt jó, hogy hulla fáradtan hazaessek és bezuhanjak az ágyba. Pénteken nagy örömmel fogadtuk, hogy nincs több edzés a végső összecsapás előtt, de szigorú pihenőre voltunk fogva. Mondjuk másra nem is nagyon lettünk volna képesek. Legalább is én biztosan nem.

Szombaton elmúlt tizenegy mikor felbírtam ébredni. Olyan görcsbe volt a gyomrom az esti meccstől, hogy egy falat nem ment le a torkomon. Fontos volt, hogy nyerjünk. A döntetlen az esetünkben egyenlő volt a bukással. Akartam, hogy sikerüljön. Nem magam miatt, hanem a csapatom miatt, Iza miatt, akinek ez lesz itt az utolsó meccse és szeretné bajnokként befejezni kézilabda pályafutását, ha befejezi. Közben a csatárom is megérkezett. Azt hittem röhögő görcsöt kapok mikor megláttam, hogy mi van rajta.

- Ezt hol szerezted? – Emeltem meg a mezét nevetve.

- Most nevetsz? Komolyan kinevetsz? Én vagyok, a legnagyobb rajongód. – Ölelt meg. - Nehogy ne vegyem fel a mezed, mikor Te is az enyémbe feszítesz. – Nem is tudtam mit mondjak. Igaz viccesnek tartottam, de jól esett.

- Szeretlek.

- Én is téged. Ja és ne lepődj majd meg. Nem csak nekem van ilyenem. – Kérdőn néztem rá. – A csapatból mindenki csináltatott. De van, akién Iza neve fog szerepelni.

- Azt ne mond, hogy ott lesz az egész válogatott. – Néztem rá és ez elég is volt. – De ott lesz mindenki. Ó Te jó ég. – Éreztem, hogy kezdek rosszul lenni.

- Hé-hé. Nyugalom. Nyerni fogtok vagy nyerni fogtok?

- Nyerni fogunk.

- Nem volt túl meggyőző. Tehát?

- Nyerni fogunk. – Mondtam határozottan és jókedvűen.

- Így van és te nagyon jó leszel, csak hidd el és bízz magadba, ahogy Én bízunk benned, ahogy Te bízol bennem.

- Oké… - Bólogattam.

A nap folyamán még jó párszor kerülgetett a kétségbeesés, de mindig ezt mondogattam magamba, és hogy minden rendben lesz. Iza semmivel se volt jobb állapotban, mint én. Sőt. Rajtam volt a sor, hogy összeszedjem magunkat és mikor beértünk az öltözőbe rajta, hogy továbbadja.

- Na jó, figyeljetek. – Kérte meg őket Iza. – Mi a legrosszabb, ami történhet?

- Az, hogy kikapunk.

- Igen és ki is fogunk, ha erre gondolunk. Nem szabad. Felejtsétek el. Ők is csak egy egyetemi csapat és semmivel se jobbak nálunk. Egy dolog, hogy vezetnek, és egy másik, hogy mi adtuk nekik ezt az előnyt, de most ne adjuk meg nekik azt az örömöt, hogy győztesként vonuljanak le a mi pályánkról. Tűzzünk ki új célt. Valami sokkal nagyobbat valami annál is felemelőbbet és inspirálóbbat, mint az, hogy ma nyerünk. Legyen Madridba bajnok a csapatunk. Én tudom, hogy együtt megcsináljuk. – Mondta el, amit Én mondtam neki. – Bajnokok leszünk? – Tette fel a kérdést és miután kapott egy egyhangú igent elkezdtünk öltözni. Bár sokat hatott lelkesítő beszéde azért még kicsit mindenkin látszott a feszültség és a félelem is, de ahogy kiléptünk a pályára ez valahogy elmúlt. Tekintettemmel Crist kerestem, akit nem volt nehéz kiszúrni, ugyanis a lelátón egy kupacba gyűlt a Real Madrid teljes kerete hasonló mezekben.

- Ezek nem komplettek. – Tátotta el a száját Iza. Ezek szerint Ő nem tudott a meglepetés mezekről. Rámosolyogtam ő pedig biztatóan vissza, onnantól kezdve pedig nem érdekelt mi folyik körülöttem. Minden figyelmem a játékra összpontosítottam. Úgy éreztem magam, mint aki élethalál harcot vív az ellenséggel és ez még meg is erősített abban, hogy nem bántak velünk, kesztyűs kézzel. Tíz perc után rá kellett jönnünk, hogy őket nem zavarja, ha emberhátrányba kerülnek, a lényeg hogy leamortizáljanak minket. A félidőt négygólos hátránnyal zártuk.  Tudtuk, hogy ez kevés lesz, ha nyerni akarunk. Ezért taktikát váltottunk. Az volt a cél, hogy megzavarjuk őket, ne hagyjuk, hogy befejezzék a támadásaikat és labdát szerezzünk. Eredményesen kezdtük a második félidőt és mire ők kapcsoltak már két góllal vezettünk. Azt hittem nem lehetnek durvábbak, de tévedtem. Egyik alkalommal akkora lökést kaptam a levegőbe, hogy majdnem a fél pályát végignyaltam. Ráadásul a kezemre estem és kicsit se boldogított a kiállítás, és a pontra váltott büntető, mert hiába fújták le és kötötték be a kezem, éreztem. Már csak pár perc volt vissza. Nem adhattam fel. Ahogy végignéztem az arcukon tudtam, hogy nem tehetem. Visszamentem a pályára és folytattam a játékot. Életembe nem hallottam még akkora tapsot, mint akkor. Ha Ők dobtak gólt mi válaszoltunk rá. Fej-fej mellett haladtunk. Csak az volt előttem, hogy nem fejezhetjük be döntetlennel, mert nekik az is jó lett volna. Úgy nézett ki, hogy az utolsó támadás az övüké és 17-17-es eredménynél a Barcelona csapatkapitánya úgy gondolta, hogy majd ő dob egy gólt még végszóra. Ahelyett, hogy kijátszaná a fennmaradó időt, de a mi kapusunk csodálatosat védett, és míg mindenki csodálkozott addig Iza magához vette a kipattanó labdát és támadásba kezdtünk. Nem törődtem semmivel. Láttam a lehetőséget és meg kellett ragadnom. Ahhoz már nem volt elég gyors a védelem, hogy felálljon viszont mikor dobtam a labdát valaki teljes erőből rántott le a földre. Hallottam a sípszót, de rögtön utána egy hatalmas ütést éreztem a fejemen és fogalmam se volt arról mi történt körülöttem…