24 - Szerelem net

Szijasztok!

Na most ez nem lett valami hosszú, de sajnos ennyire volt időm, amit normálisan meg tudtam írni. A többi már eléggé összecsapott lenne.

Viszont remélem kompenzálja a fejezet rövidségét annak tartalma. :D Új rész csütörtök körül. :) Mármint ebből. Kedden Kézzel-lábbal.

Jó olvasást hozzá.

Puszi:

Vii

2012. Február 19

Reggel mikor felébredtem, azt hittem csak álmodtam az egész telefonálást, de a fogadott hívás hajnal háromkor bebizonyította, hogy valós volt az a beszélgetés, és tényleg mondtam Sergionak, hogy hiányzik nekem. Ő pedig erre azt, hogy én is neki. Ahogy ez tudatosult bennem egy levakarhatatlan vigyor terült el az arcomon. Már nagyon vártam, hogy újra láthassam. Fél kilencre képtelen voltam megmaradni a szállodai szobám 16 négyzetméterén, ezért átkopogtam Nonohoz, aki álmosan dugta ki a fejét.
- Jó reggelt. – Bújtam be a nyitott ajtón.
- Baszki, Ramos miből van? Anfetaminból? Te ritkán pörögsz ennyire. – Dörzsölte meg a szemét. – Pláne reggel. – Elnevettem magam. Kezdtem elhinni, hogy ez mind Sergi miatt van. Ki más miatt? A szoba teljesen ugyanolyan volt, mint az enyém, de valahogy mégis nyugodtabb. Leültem a tv elé, és váltogatni kezdtem a csatornák között, aztán megállapodtam a tegnapi meccs ismétlésénél.
- Nem unod még? – Jött ki a fürdőből felöltözve.
- Real Madrid meccsből a sok soha nem elég.
- Aha, vagy inkább a focistából.
- Cukkolj csak, nem érdekel. – Nyújtottam rá a nyelvem. Megrázta a fejét.
- Én nem ismerlek téged. – Mondta és visszament a fürdőbe.
Kilenc óra előtt indultunk el a reptérre. Nem vittem magammal túl sok mindent. Az övtáskámat felcsatoltam és zsebre tettem az Ipodom.
- Mikor is jössz haza?
- Szerdán szerintem már otthon leszek.
- Rendben, de ugye vigyázol magadra.
- Ne aggódj, nem árullak el a spanyolnak, hogy itt hagytál fél órára. Állat barát vagyok. A lelkemen viselem a sorsod. – Adtam elő színpadiasan. Durcásan nézett rám.
- Megyek, még mielőtt kitalálod, hogy radikális állatvédő vagy. Otthon találkozunk. – Nyomott egy puszit az arcomra.
- Jó utat.
- Neked meg jó szórakozást. És ne felejtsd el, amit mondtam.
- Nem fogom.

Megvártam, míg kikerül a látókörömből és az információs pulthoz mentem, hogy megtudakoljam, melyik terminálnál várhatóak a magángép utasai. Az ott ülő nő, készségesen segített. Mindössze néhány ember lézengett ott, de aztán rájöttem, hogy ha várok fél órát, akkor egyedül is idetalálok, ugyanis a placcot ellepték a fotósok és újságírók.
- Marhák. – Motyogtam magam elé és hátrahúzódtam a terem végébe. A fejemre húztam a pulcsim csuklyáját és igyekeztem teljesen észrevétlen maradni…

 Sergio szemszöge

- Baszki Ramos, töröld le azt a vigyort az arcodról. Kurva idegesítő. – Szólt be Cris.
- Tényleg minek örülsz ennyire? – Kérdezte Iker.
- Csak simán jó kedvem van.
- Aha. Hajnalok hajnalán, mikor nem is aludtál jóformán semmit.
- Az lehet, de telefonáltam.
- Várj, kitalálom. A fotóS csaj. – Mondta a portugál. – És mi volt? Telefonsex?
- Hülye. Nem.
- De meg volt már?
- Nem, nem volt meg.
- Mi van veled Ramositó. Nem ismerek rád. Napokig a házadba kuksoltatok és nem járt az ágyadba egyszer sem?
- A nappalimon, a konyhámon, a mosdómon és a garázson kívül máshol nem járt a házba.
- Ezt nem mondod. Mit csináltatok? Sakkoztatok? - Röhögött.
- Nem, de majdnem. PS-eztünk.
- Te Ramos, tök véletlenül nem leszbi a csaj?
- Történetesen, nem.
- Na jó te tudod. Nekem mindegy, de ha mégis akkor én szóltam. – Ment arrébb, amit egyáltalán nem bántam, kezdett kiakasztani. Ez a képtelenség meg se fordult a fejembe. De hát hiába is magyaráznék ennek az idiótának bármit. Ő nem érzi, amit én érzek mikor Vitalival lehetek, mikor rám néz a kék szemeivel, úgy érzem, hogy belém lát. Nem a felszínt nézi, hanem ami a mögött van. És Roni nem látja, mit én látok.
A gép késve szállt fel, így nem fél órát csúszunk, hanem egyet. Miért is menne valami simán?
- Na mesélj. – Dobta le magát mellém Iker.
- Mit akarsz tudni?
- A vigyor okát.
- Vitali.
- Ha ezt nem mondod… Bővebben egy kicsit, ha kérhetem.
- Na jó, de ne röhögj ki. – Figyelmeztettem. – Azt mondta, hogy hiányzok neki.
- És ebben mi a vicces? Neked ez sokat jelent. Tiszta sor. Tudod drága barátom. – Tette vállamra a kezét. – Nem minden kapcsolat kezdődik egy füstös bárba vagy az ágyba. – Nem is emlékszem rá mikor kezdtem úgy egy kapcsolatot, hogy pár óra után nem az ágyban kötöttünk ki. Az volt a megszokott Most pedig itt van Vitali, aki változtatta a szokott dolgokon. A csajok sokszor maguktól keresték meg a szobámat, Víta meg még csak az emeletre se ment.
- Ő teljesen más, mint az eddigi lányok, akikkel ismerekedtem.
- Észrevettem. És hogy álltok? Egyáltalán mit érzel?
- Nem tudom megmondani pontosan. Vonzódok hozzá. A személyisége elvarázsolt. Nem hétköznapi lány és ezt imádom benne. Megbízok benne, akár az életemet is rá merném bízni. Ő engem is lát nem csak a focistát. Hihetetlenül szép, és azok ajkak. – Sóhajtottam fel az emlék hatására.
- Megcsókoltad?
- Nem egészen. – Kezdtem el halkabban beszélni. – Fifáztunk és kikaptam. Kicsit felhúztam magam. Játszottam a sértődöttet. A kanapén ültem és a plafont bámultam mikor fölém hajolt és megkérdezte, meddig óhajtok duzzogni. Olyan aranyos volt, hogy egyből mosolyogni támadt kedvem és azt mondtam, nem duzzogok. Erre homlokon puszilt utána meg leült mellém. Meglepődtem rendesen, mit ne mondjak. És mikor megkérdeztem, hogy ezt miért kaptam, azt mondta, nem kell, hogy mindennek oka legyen. Gondoltam akkor neki is jár és ezt közöltem is. Már elég közel jártam akkor az arcához és ő felém kapta a fejét így a puszi a szájára ment. - Mint egy apró áramütés. Olyan volt az egész és csak egy pillanat. - Annyi minden futott át az arcán hirtelen, hogy hiába akartam rendesen megcsókolni, inkább nem tette. Csak mintha mi sem történt volna én is homlokon pusziltam őt. Te Iker, én az óta arra a csókra vágyok. – Meséltem el neki a történteket.
- Rendesen elcsavarták a fejed.
- Én is úgy érzem, de nem bánom. Ráadásul nem tudatosan. Úgy érzem, hogy őt tudnám szeretni. Úgy igazán.
- Aszta. Ezt komolyan te mondtad?
- Jól van, gúnyolódj csak.
- Nem, nem én ezt most komolyan. Rád se ismerek. – Csak mosolyogva vállat vontam. Ez van.
A gép késett jó egy órát. Igaz a későbbi felszállás okáról csak annyit tudtunk, hogy valakit vártunk, de hogy kit? És hogy megérkezett-e arról már nem kaptunk információt. Nem aggódtam azon, hogy Víta nem vár majd rám, de mikor beléptünk az épületbe és megláttam azt a rengeteg fotóst és újságírót megtorpantam.
- Na mi van? – Állt meg mellettem a kapus.
- Bolondok háza. Ha itt is volt most már tutira nincs. Biztos visszament a szállodába.
- Én ebben nem lennék olyan biztos. Nézd csak? Az ott nem ő? – Mutatott a terem legtávolabbi pontján ácsorgó alakra. Csukja volt a fején. Mintha csak megérezte volna, hogy Őt nézem, rám emelte tekintetét. Nem láttam pontosan, de mosolygott. Felemelte a kezét, a telefonját mutogatta. Gyorsan kapcsoltam, elővetten a táskámból a sajátom. Még repülő üzemmódba volt. Átállítottam és pár pillanat múlva jött az sms.

Minden jobban szeretnék már a közeledbe lenni, de ne gyere ide. Csak azért maradtam, hogy lásd, vártam rád. Visszamegyek a hotelba. Majd hívj, mikor ráérsz. :) Puszi

Felnéztem. Intett egyet és elment. Teljesen észrevétlenül.

Hívni foglak, amint ráérek. Köszönöm, hogy vártál rám, és sajnálom. Puszi.

Utáltam ezt az egész helyzetet. És legszívesebben oda mentem volna. De az ő érdekében azt nem tehettem . Itt helybe szedték volna szét. Viszont az smse csak még jobban arra ösztönzött, amit már napok óta tervezgettem, hogy megtegyem felé az első lépést.

Vitali szemszöge

Visszamentem a szállodába és vártam. Csak vártam. Sejtettem, hogy egy hamar nem szabadul. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de valahogy minden út Sergiohoz vezetett. Az ágyon hasaltam és a telefont szuggeráltam. Csörögj, csörögj, csörögj máár. És megcsörrent.
- Ííííí… - Olyan gyorsan kaptam a telefon után, hogy majdnem leejtettem.
- Holaa!
- Imádom, hogy ennyire örülsz nekem. – Nevetett. – Szóval, hova menjek? – Kérdezte, én pedig bediktáltam neki a címet. Negyed óra múlva kopogtattak. Sarkig tártam az ajtót és érdeklődve néztem a sálba és sapkába bújtatott hátvédre.
- Gondoltam, így nem ismernek meg.
- Gyere be. – Álltam félre és amint belépett bontogatni kezdte a sálat és lehúzta a sapkát. Szanaszét állt a haja.
- Hol a rendezett hajviselet? – Fogtam meg agy kósza tincset.
- Siettem. – Túrt bele.
- Nekem így is tetszik.
- Igazán? – Kérdezte egy csibészes mosoly kíséretében.
- Ahha. Kérsz inni? Tudok, csinálni teát.
- Elfogadom. Köszi.
- Mindjárt hozom. Ülj le. - Azzal a lendülettel gyorsan készítettem két bögre teát, a vízforralót még az első napon kértem a szobámba.
- Tessék. – Adtam a kezébe. Egyből körbeölelte kezeivel a bögre falát, hogy melegítse és bele is kortyolt.
- Jó meleg és finom is. Hogy bírod ezt a hideget?
- Mikor elindultam spanyolba. Otthon is nagyon hideg volt. Na meg pénteken egész nap a várost jártuk. Nem kellemes, de hozzá lehet szokni.
- Norbi? Hazament? – Bólintottam. Most vagy soha. Ahogy ott ült mellettem éreztem, hogy nem tudom sokáig magamba tartani, hogy mit érzek. Biztos voltam benne, ha újra a közelébe leszek, kikívánkozik majd belőlem.
- Sese. Mondanom kell valamit.
- Nekem is. – Tette le a bögrét. – De kezd te.
- Oké. – Vettem egy jó nagy levegőt és kifújtam. – Sergio én nem akarok a barátod lenni.
- Ohh. – Döbbent meg és már szólásra nyitotta a száját.
- Ne, ne. Várj. Had fejezzem be. – Kértem. – Nem tudok a barátod lenni. Nem, mert sokkal többet érzek irántad, mint kellene. És most lehet, azt hiszed, hogy én is csak egy hülye kis tini rajongó vagyok, de ez nem így van. Én csak… Nem tehetek róla… Az is lehet, hogy most csalódtál bennem és hidd el, nagyon sajnálom. Nem így terveztem… - Fogalmam sincs, meddig mondtam volna még, ha meleg kezét meg nem érzem arcomra simulni és egy csókkal nem folytja belém a szót. Meglepődöttségembe először ledermedtem. Éreztem, ahogy óvatosan ízlelgeti ajakaimat. Lassú másodpercek után én is életre keltem és visszacsókoltam, amin elmosolyodott.
- Hihetetlenül sokat beszélsz. – Mondta mire csak egy szégyenlős mosoly volt a válaszom. – Én se tudok, és nem is akarok, csak a barátod lenni. Ennél többre vágyok. – Mondta szemembe nézve.
- Akkor, szóval. Akkor, nem…
- Nem, nem tartalak őrült kis rajongónak. Egy csodás fiatal lány vagy, aki elvarázsolt. – Mondta és újra megcsókolt. Mámorító érzés volt. Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Teljesen ellazultam és élveztem, ahogy ajkaink és nyelveink játszanak. Annyira sikerült kikapcsolnom, hogy majdnem magunkra borítottam a teát.
- Ezt inkább tegyük le jó? – Vette ki kezemből a még gőzölgő italt.
- Bocsi. Különben a te hibád.
- Mi? Az enyém? – Nevetett.
- Igen. Miért kell ilyen jól csókolnod, hogy teljesen kikapcsoljak?
- Ohoo, tehát jól csinálom? – Bólintottam. – Te se panaszkodhatsz. – Puszilta meg az arcom majd közelebb húzott magához és átölelt.
- Meddig tervezed, hogy maradsz?
- Meddig szeretnéd, hogy maradjak?
- Nem ér visszakérdezni, de mit szólsz az örökkéhez?
- Nincs ellene kifogásom, csak ne Oroszországba.
- Támogatom.
- Vissza kell menned?
- Nem hiszem, hogy engem hiányolnának. Van jobb programom is, mint velük PS-ezzek. – Simított végig karomon, amitől jólesően rázott ki a hideg, de közben ott motoszkált bennem a félelem.
- Am… Én… még. Én még nem… Vagyis… - Kezdtem el nyökögni.
- Hé-hé. Nyugi. Semmi olyat nem tennék, amit te nem szeretnél. Kezdésnek bőven elég lenne, ha hozzád bújhatnék, és együtt aludnánk el. Csak érezni szeretném, hogy a közelembe vagy. – Úgy éreztem, ha eddig nem voltam teljesen oda érte, ezek után biztos.
- Hát erről lehet szó. – Mondtam halkan és újra csókba forrtunk össze.

23 - Szerelem net

Szijasztok!
Itt az új rész! Semmi extra... Talán még olyan jó se lett...
Ez amolyan átvezető a következő találkozásig... :)
Remélem nektek tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

2012. Február 16-18

- Most komolyan három napig egyedül akarsz kóborolni Moszkvába? – Kérdezte Berto.
- Most komolyan hajnalok-hajnalán akarsz kiselőadást tartani? – Kérdeztem nyűgösen.
- Igen! Esküszöm Ramos se százas.
- Hú mer' aztán, Ő döntötte el helyettem, hogy ott maradok. Amúgy se fogok kóborolni. A szállodaszobában fogom múlatni az időt. Van fogalmad róla, hogy oroszba most hány fok van? Szerinted vágyok én a fagyhalálra? – Kérdeztem vigyorogva, de a kézilabdás nem volt vevő a morbid poénomra. – Na figyelj, ha téged ez megnyugtat, megkérem Nonot, hogy maradjon ott velem, míg Sese oda nem ér.
- És utána? A te Seséd, - mondta gúnyosan, - úgyse tud majd veled foglalkozni.
- Atyaég Berto! Hallod te magad? Most már fejezd be, mert itt hagylak. – Rivallt rá Liz, én pedig hálásan néztem rá.
- Tényleg nincs miért aggódnod. Tudom, hogy Moszkva nem Budapest, de már egy ideje önálló vagyok. Nem fogok elveszni, megígérem.
- Rendben. – Sóhajtott. – De hívj.
- Rosszabb vagy, mint a szüleim, nekik elég napi egy email. – Igaz, ha nem kapnák meg este tízig, akkor, negyed tizenegykor már nemzetközileg kerestetnének. – Mennem kell. – Figyeltem fel az utolsó utáni felszólításra. Megölelgettem őket és még a kapuból visszaintettem nekik egyet. Próbáltam velük is és Sergioval is annyi időt eltölteni, amennyit lehet. Talán tegnap többet voltam a hátvéddel, de se Liz se Berto nem neheztelt érte. Bár szerintem ezt csakis a francia lánynak köszönhetem, főleg ha azt nézem, hogy Berto mit adott elő percekkel ezelőtt. Mindenesetre nem panaszkodhatok. Voltam Madridba és habár a legfőbb látványosság Sergio nappalija volt, nem bántam meg, hogy időm nagy részét ott töltöttem. Sőt, ha nem is jönnék többet vissza ide, ez a pár nap eddigi életem legjobb pár napja volt…
A gép gond nélkül landolt az orosz főváros egyik legnagyobb repülőterén. Aggódtam kicsit az időjárási viszonyok miatt, de nagy megkönnyebbülésemre feleslegesen. A csomagjaimat szedegettem mikor egy ismerős hangot hallottam a hátam mögül.
- Szia te világutazó. – Abbahagytam addigi tevékenységemet és megfordulva megöleltem a munkatársamat.
- Szia! Nem kellett volna kijönnöd, de mi tagadás, örülök neked. – Nyomtam egy puszit magyar barátom arcára.
- A kézilabdás megfenyegetett.
- Így lenne ötösöm a lottón.
- Egyébként, ha tudom, mikor jössz magamtól, kijöttem volna, de ugye miért is közölted volna velem ezt a kis apróságot.
- Ne, ne! Ne kezd el te is. Fáradt vagyok és zsibbadt. Aludni szeretnék még meccs előtt.
- Oké. Akkor holnap nézünk várost.
- Itt maradsz? – Örültem meg.
- Itt. Péntekre szabit kaptam, majd csak vasárnap utazok vissza. Tudod valakinek hétfőn dolgoznia, kell.
- Tényleg, mesélj. Mi újság odabent?
- Jó hogy kérdezed. Ne lepődj meg majd, hogy amint magyar földet ér a lábad Peter behív. Hiányolja a vitáinkat. Túl nyugodt és csendes minden. – Ki hitte a volna, hogy a negyvenes éveibe járó főnököm fog hiányolni. Na bumm.
- Nem fogok. Szívesen megyek.
- Sejtettem, de menjünk, mert itt kész csoda gyorsan taxit fogni. – Felvettem a kabátom a többi téli ruhadarabbal együtt és kiléptünk az orosz télbe.
- Ooo, hát spanyolba ehhez képest nyár van. – Dideregtem.
- De te nem ezért mennél vissza igaz?
- Hát nem. – Pirultam el.
- Csak nem?
- Mi csak nem?
- Nem akartam elhinni Bertonak, hogy fülig belezúgtál egy focistába, de már látom. Haja kislány. Vigyázz a végén még utolér a szerelem. – Szerelem? Ízlelgettem, ezt a szót. Erős, megmagyarázhatatlan érzelmek fűztek Sergiohoz, ami jóval több volt, mint egyszerű barátság, de hogy szerelem lenne ez, azt én sem tudtam megmondani. A szívem visszahúzott a spanyol fővárosba, hozzá. Ezt már a gépen is éreztem, de ez még nem elég, ahhoz, hogy helyre rakjam az érzéseimet.
- Baj lenne? – Kérdeztem komolyan.
- Nem. Egyáltalán nem. Épp itt az ideje. Máté óta senkid nem volt. – Tény, és a vele lévő kapcsolatom inkább volt szoros barátság, mint szerelem. Szerettem Mátét, de minden nehézség nélkül képes voltam őt elengedni. Vagyis vissza Győrbe. Elmosolyodtam, de mellette el is bizonytalanodtam. Elvégre is a távolság miatt nem folytattuk tovább a kapcsolatunkat. Győr Madridhoz képest szinte egy lépésre van.
- Szerinted ez nem lenne hülyeség?
- Miért lenne az?
- Ő Madridba él én meg Pesten. Lenne ennek értelme, mikor Mátéval is ezért nem folytattuk?
- Már ne is haragudj. Esélyt se adtatok magatoknak. Tehát nem tudhatod, hogy Ramossal, vagy hogy hívják, működne-e. Ha nem te lennél, azt mondanám, bele se kezdj, de tudom, hogy te tűzön-vízen keresztül mész, azért amit el akarsz érni. Ha komoly érzelmek fűznek hozzá ne engedd el, csak azért, mert messze van tőled. Ha mindketten akarjátok működni fog és találtok megoldást arra, hogy együtt legyetek. – Mintha Lizt hallanám, pedig Norbi nem tudta hogy a szüleim hogy ismerkedtek meg és min mentek keresztül.
- Köszönöm. – Mosolyogtam. Már csak nekem kellene elhinnem, hogy ez lehetséges és akkor talán utat engedhetnék az érzelmeimnek. Örültem, hogy a számomra fontos emberek támogatnak. Anya, Liz, Nono. Apa meggyőzhető. Bertonak pedig nem lesz kifogása ellene.
A taxiban írtam Sergionak egy sms-t, ha jól emlékeztem, akkor ma, reggel van edzésük. Valószínűnek tartottam, hogy nem elérhető, ezt meg biztos megkapja.
Ahogy ágyat fogtam el is aludtam. A telefon csörgésére keltem. Tisztára, mint Szerbia.
- Igen, tessék? – Szóltam bele álmosan.
- Ezek szerint már találkoztál magyarokkal. – A szívem hatalmasat dobbant hangja hallatán.
- Hola Sese. – Le se tudtam volna tagadni, hogy mennyire örülök neki.
- Hola angyalka. Jó tudni, hogy ennyire örülsz nekem. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Norbi kijött elém, de ő az egyetlen, akivel ma találkoztam és magyar.
- Ki az a Norbi?
- Nem mondtam volna? - Kérdeztem, és igen mélyen elgondolkodtam említette-e már neki.
- Hát nem. De jobb később, mint soha. Én azt hittem nincs senkid! – A féltékenység és a csalódottság ott csengett minden egyes szóban.
- Nincs is! Norbi csak a munkatársam. Ő írja a cikkeket, amikhez én szolgáltatom a képeket. Nonoként se említettem? – Rövid csend követte a kérdésemet.
- Most, hogy így mondod, lehet! – Elképzeltem, ahogy a tarkóját vakargatja zavarába. Csak nehogy megint homlokon csapja magát. – Elfelejtettem. Tudod mit? Erre, ne is mondj semmit.
- Hé, nem fogom a fejedhez vágni, hogy mit felejtettél el.
- Köszi, de mond csak neked, nem kellene már meccsen lenned? – Az órámra néztem.
- Nem, de ha most nem állok neki készülődni, akkor bizony elkések!
- Oké, akkor nem tartalak fel.
- Köszönöm az ébresztést! Beszélünk este?
- Ez kérdés volt?
- Annak hangzott?
- Eléggé. – Nevetetett.
- Akkor este beszélünk. - Javítottam ki magam. - Szia. Puszi.
- Puszi.
Ahogy letettem a telefont kopogtak az ajtón. Kimásztam az ágyból és mentem, hogy kinyissam.
- Sergio megelőzött. – Mondtam Nononak.
- Hála az égnek, legalább nem velem morogtál. – Megálltam egy pillanatra és ránéztem. – Mi van? – Nézett végig magán.
- Semmi. – Vontam vállat. – Csak nem morogtam vele.
- Tessék? Beteg vagy? – Tette a kezét a homlokomra, amit ellöktem.
- Hülye. Nincs semmi bajom.
- Óóóó…
- Óóóó mi?
- Semmi, semmi.
- Ha nem mondod el, mehetsz egyedül. – Elnevette magát.
- Jobban szereted te a munkád annál, hogy ezzel komolyan fenyegetőzz. Öltözz, mert tíz perc múlva indulunk. – Mondta, és otthagyott had főjek csak a saját levembe. Óóóó, hogy én hogy utálom ezeket az óóóó-kat…
Mint kiderült a veszprémi csapat órákat várt a repülőtéren három játékos vízumának hiányában. A csapat többi tagját még az este folyamán elengedték, de a maradék három csapattagot nem, annak ellenére, hogy mindannyian rendelkeztek a szükséges papírokkal, hogy vízum nélkül tartózkodjanak orosz földön. A csapat ügyvezető igazgatója az illetékes nagykövetség és az EHF (Európai Kézilabda Szövetség) embereivel kiderítették, hogy a játékosoknak mégsem kell vízum. Így éjfél után végre ők is a szállodába mehettek.
A mérkőzésen a hazai csapat egyértelműen jobb volt. Se Fazekas se Alilovic nem volt a helyzet magaslatán. Az orosz csapat már az elején elment jó pár góllal, az első félidő után mégis 13 -13–as döntetlennel vonultak el az öltözőbe. Azonban a magyar csapat teljesítménye a második félidőben sem javult. A támadásaik nem voltak hatékonyak és a védelmük se állt fel rendesen. Hagyták elmenni a Csehovszkit és ennek egy négygólos vereség lett a vége. Mocsai szerint a hazai csapat zárt védekezése megzavarhatta a veszprémi gárdát, és ezért sok labdát tudtak szerezni. Volt még egy esélyük, hogy továbbjussanak a BL-be.

Én már eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha valamelyik spanyol csapattal sorsolnák össze a MKB Veszprémet. 25-én az Atletico Madriddal csapnak össze hazai pályán. Ha ott nyerni tudnak, akkor tovább jutnak a nyolcad döntőbe.
A meccs elég korán vége lett így elmentünk vacsorázni. Elmeséltem neki madridi élményeimet, hol voltam és mit láttam. És persze mindent Sergioról az elejétől kezdve.
- Most már meg kell néznem egy meccset nekem is. Így, hogy dolgoztál is ott. – Csóválta meg mosolyogva a fejét. - Komolyan mondom, megáll az eszem. Elmész Spanyolországba és a világ egyik legjobb csapatának, készítesz képeket. – Bennem igazából az első mondta maradt meg.
- Szombat este játszanak. Megnézheted velem.
- Kizárt, hogy én veled meccset nézzek. Felejtsd el. Kedves nekem az életem.
- Naaa, ne már. Nem foglak bántani.
- Rendben, de ha még is, én, én…
- Ne nyafogj már.
Visszamentünk a szállodába és már a liftben voltunk mikor megcsörrent a mobilom. Ez Sergio lesz.
- Hola Sese. – Vettem fel vidáman. – Kikaptunk, de még van remény… Most értünk vissza… A liftben vagyok… Nem kell, csak Nono van itt… - Válaszoltam, arra a kérdésre, hogy vissza hívjon-e később, de persze az említett harmadik fél kikapta a kezemből a telefont.
- Hola Sergio. Én Norbi vagyok Vitali munkatársa, csak egy kérés. Játszatok jól szombaton, mert ezzel az őrülttel fogok meccset nézni, és még élni akarok. – Mondta nevetve miközben én próbáltam visszaszerezni a telefonom.
- A meccset se éred meg, ha nem adod vissza most azonnal. – Néztem rá a lehető legmérgesebben, ami általában hatásos. Ahogy kinyílt a liftajtó a kezembe nyomta a telefont és kifutott egyenesen a szobájába.
- Idióta! Szerezz képeket, onnan ahonnan akarsz! – Kiáltottam még utána. Csak aztán emeltem a mobilt a fülemhez.
- Ne haragudj! – Szóltam bele búbánóan, de spanyol csak nevetett. – Szólj, ha kiszórakoztad magad. – Mosolyodtam el. Azt hittem haragudni fog.
- Semmi baj. – Nyugodott meg végre. – Ő is tud spanyolul?
- Ugyanabba a suliba jártunk, de csak azóta ismerem, hogy a munkatársam.
- Értem. Szóval együtt néztek meccset?
- Igen, mert kíváncsi rád. És még mielőtt megkérdeznéd. Ő a világ legnagyobb futball analfabétája.
- Csak nem meséltél rólam? – Lepődött meg.
- Kénytelen voltam. Berto csacsogott. Ő kérdezett én pedig meséltem, de nem bánom.
- Reméltem.
- Holnap meddig leszel elérhető?
- Majd felhívlak, mielőtt bezárnak.
- Oké, de most megint mennem kell, mert van egy rakat kép, amit még ki kell válogatnom.
- Rendben. Jó munkát.
- Neked meg szép álmokat.
- Majd neked is…

Pénteken egész nap a várost jártuk. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet egy kelet-európai ország városának hangulata. Még ilyen hidegbe is rengeteg turistát vonzott. Múzeumba és látnivalóban sem volt hiány. Jó néhányat bejártunk és hulla fáradtan értünk vissza szállodába. Sese öt óra körül hívott és egy egész múzeumlátogatást végigsuttogtam vele. A végén már ő is olyan halkan beszélt, mint én.
Szombaton este, Nono félve jött át. Én persze jót vidultam rajta. Nem felejtettem el neki, amit csütörtök este művelt.
Szerencséje volt, a Real Madrid több mint jól játszott én pedig annyira örültem, hogy a bosszúról is megfeledkeztem. Benzema két gólt is rúgott, de jutott egy Ronaldonak és Di Marianak is. Persze Sergio sárgalapja se maradhatott el. Le se fújták a meccset, de a telefon már a kezembe volt.

Gratulálok!!! Nagyon jó meccs volt! Hatalmas puszi érte!

Míg arra vártam, hogy hívjon elaludtam. Norbi gépe délelőtt tízkor indult és bár nem repdesett az örömtől, közöltem vele, hogy kikísérem a reptérre.
Fogalmam sincs hány óra lehetett mikor a jól ismert dallam kúszott be álmaim közé szertefoszlatva azt. A jobb oldalamra feküdtem és megnyomva a fogadás gombot a telefont a fülemre tettem, és a kezeimet visszacsúsztattam a takaró alá.
- Hola Sese.
- Ne haragudj. Most biztos utálsz, amiért felkeltettelek, de nem bírtam ki, hogy ne hívjalak fel. Hallani akartam a hangod.
- Nem haragszok. Még ha nem is hallatszik, örülök, hogy hívtál.
- Bíztam benne.
- Neked bármikor.
- Komolyan? - Kérdezte lelkesen.
- Aha… Mikor érsz ide holnap? Vagy ma? Azt se tudom mennyi az idő.
- Inkább ne akard tudni.
- Rendben, nem bánom, ha megkímélsz a rémhírektől. Tehát?
- Ottani idő szerint délelőtt 11-kor landol a gépünk. Plusz mínusz fél óra.
- Ott leszek. Várni foglak.
- Én pedig sietek hozzád. Most viszont hagylak aludni. Szép álmokat.
- Neked is. – Motyogtam.
- Szia. – Köszönt el.
- Sese?
- Igen?
- Hiányzol… - Mondtam. Nem tudtam mi vezérelt, mert a gondolataimban nem volt bent ez a szó, viszont a szívem dobogása elárult. Hevesen vert miközben választ várt. Éreztem, hogy ez így van. A napok elteltével egyre jobban és jobban. Látni akartam őt. Átölelni. Érezni, hogy ott van velem, hogy ne legyek egyedül. De tudtam, hogy eddig rejtve lévő magányomon és vágyaimon már nem segíthet más csak ő. A vele való kapcsolatom, döbbentett rá, hogy valami hiányzik az életemből. És most már tudom, hogy Ő volt az.
- Te is nekem Víta… - Mondta és letette a telefont. Én pedig egy boldog mosollyal az arcomon merültem vissza az álmok világába…

14 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!


Megint sikerült késnem, de itt vagyok! :)
Ez kicsit megint 18-as. De nem vészes ez se...
Remélem tetszeni fog, Iker&Iza pártiaknak biztos.
Most övék a főszerep. :D
Én most ezt annyira jónak sikerültnek nem érzem, de ezt majd megmondjátok ti.
Várom a véleményeteket!
Jó olvasást!
Holnap vagy holnap után Szerelem net és ha minden igaz a héten abból is lesz még egy, vagy pénteken vagy szombaton! Na a lényeg, hogy meg lesz a kettő... :)
Puzsi:
Vii

Iza szemszöge

Gond nélkül nyertük meg a szezon első meccsét. Végig tartottuk a legalább háromgólos előnyt. A valenciai csapat, mint általában most sem a tisztességesebbik oldalát vette elő, de legalább a bíró nem hagyta otthon a szemüvegét. Tudtam, hogy Hanga újoncként tarolni fog a pályán és nem is csalódtam benne. Tartottam tőle, hogy esetleg túlságosan is bemesélte magának, hogy Ő nem közénk való, de a második percben bedobta a több szempontból is első gólt és onnantól kezdve megállíthatatlan volt. Ráálltak ugyan, de fékezhetetlen volt. Nem kímélve saját magát mindent megtett annak érdekébe, hogy gólt dobjon a csapatnak. Szerencsére nem szállt el magától és azt tette, amit az edző mondott, és amit én is tanácsoltam neki. Iker is említett, hogy bizonytalan és egyáltalán nem hiszi, hogy képes jó teljesítményt nyújtani a pályán. Nos igen, igaza volt, mert nem simán jót hozott, hanem szuper jót. Biztos voltam benne, hogy a mai meccs után ő is rájön arra, amit mi már rég tudtunk, hogy ha valakinek hát neki van helye közöttünk.
- Hanga! Csajszi! Nagyon ott voltál. – Öleltem magamhoz az örömmámorban úszó lányt.
- Ez annyira jó! Ettől az eufóriától még a fáradtságot se érzem. – Elnevettem magam.
- Ezt akartam hallani. Készülj, mert bulizunk.
- Nem is vágyom másra. Na jó, de. – Gondolkodott hangosan.
- Áá! Nem vagyok rá kíváncsi. – Emeltem fel kezeimet. Vett egy nagy levegőt és mondani akart valamit, de végül csak legyintett egyet, hogy mindegy. Talán jobb is, hogy nem mondta.
Az öltözőbe ment én pedig még a cuccaimat szedegettem. Jó, hogy megint engem kapott el az a nyálgép iskola riporter. Jó persze értem én, hogy média szak és egyéb, de miért mindig engem. Egyszer csak Ronaldo állt meg előttem.
- Ááá Romeo. Mi újság?
- Romeo?
- Hagyjuk, nem fontos. – Csak megrázta a fejét.
- Gratulálok. Jó meccs volt.
- Köszi.
- Nem láttad a barátnőmet? – Nézett körbe.
- Dehogy nem. Ott bent van már. Készülj fel, lesz vele gondod. – Vigyorogtam a portugálra, aki először csak kérdőn nézett rám. – Úgy fel van pörögve, mint egy búgócsiga. Van még mit levezetnie. Szerintem reggelig le se száll rólad. – Kacsintottam a csatárra és én is elmentem az öltözőbe. Nekem is lenne, mit levezetne, de Ikerrel még csak a csókig és simogatásig jutottunk. Már, már ott tartottam, hogy a testemen spontán gyulladás megy végbe, ha nem kaphatom meg Őt záros határidőn belül. Minden éjjel vele alszok, de eddig nem történt semmi. Mikor gondolataim elkalandoztak, mindig azon kaptam magam, hogy az együttlétünkről fantáziálok. Ez mos se volt másképp. Cuccaimat ledobálva a zuhanyzóba siettem és magamra folyatva a hideg vizet próbáltam lenyugtatni magam. Bevillantak képek arról, ahogy szenvedélyesen csókol, testemet apró puszikkal hinti ott ahol azelőtt lágyan simogatott. Bőrét a bőrömön érezhetem és végigsimíthatok izmos mellkasán és hasán megállapodva nadrágja vonalánál, de csak addig míg le nem kerül róla…
Homlokomat a hideg csempének szorítottam, hogy kiűzzem a fejemből a pajzán gondolatokat. A hideg víz csodákra képes.
Szinte egyszerre végeztünk Hangával. Kiléptünk az öltöző ajtaján, Ő egyből Ronaldo ölébe ugrott, ha nincs mögötte a fal, tuti hanyatt esnek. Na nem attól, mert gyenge lenne a srác, hisz könnyedén tartotta meg a karcsú testű lányt. De szerintem még mindig benne éltek a meccs emlékei, ahol is nem fogta vissza magát. Nem foglalkozva a körülöttük lévőkkel falni kezdték egymás ajkait. Roni megfordulva Hangát a falhoz nyomta, aki lábaival fonta körbe barátja derekát.
- Fiatalok, szobára. – Kiabáltam oda a megzabolázhatatlan párosnak, akik nevetve szálltak ki egymás szájából. Fejcsóválva indultam el a kijárat felé.
Mikor kiléptem a kétszárnyú ajtón az első dolog mai feltűnt az Iker kocsija volt, aminek a kapus lazán nekidőlve várt rám. És ha ez nem lett volna így is elég egy észbontó féloldalas mosollyal, toldotta meg. Istenem, hogy lehet valaki ilyen írtó sexi? Rossz a szereposztás. Nekem kéne őt az őrületbe kergetni, nem neki engem. Ááááá… Visszafordultam, vettem egy nagy levegőt, kifújtam és újra szembefordultam vele. Megtettem a köztünk lévő rövid távolságot.
- Szia! - Suttogtam
- Szia! Mi volt ez? – Kérdezte az előbbi akciómra utalva.
- Ja, az? Semmi, semmi. Csak tudod a puszta látványodtól, kikészülök. Pedig ruhába vagy. Amit velem művelsz, azt már komolyan büntetni kellene.
- De hát nem is csinálok semmit. - Nevetett.
- Hát pont ez az. – Világítok rá a lényegre. Széttárta a karjait én pedig belesimultam az ölelésébe, hogy az illatával még jobban az őrületbe kergessen. Az állam alá nyúlt és kényszeríttet, hogy rá nézzek. Tekintetünk találkozott és engem, mint mindig most is rabul ejtettek a barna szemek. Lágyan de mégis szenvedélyesen csókolt. Ahogy szokta. Kóstoló abból, amit képes adni. Nem véletlen, hogy már egy csókjától is képes voltam benedvesedni. És volt egy olyan érzésem, hogy ezt Ő nagyon is jól tudta. Mikor pedig többet követeltem megálljt parancsolt.
- Miért teszed ezt velem? – Ütöttem meg a mellkasát és próbáltam csillapítani lábam remegésén, szívem dobogásán. Mér egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy az ő tempójába haladjunk.
- Gyere, menjünk. – Tolt el magától. Szó nélkül kerültem meg a kocsit és ültem be.
- Hova lesz a menet?
- A Pacha-ba. Hova máshova?
- Oké. Gondolom, át akarsz öltözni. – Nézett rám én pedig bólintottam. – Rendben, akkor hazaviszlek, én is hazamegyek, és kilencre itt leszek érted.
Otthon az üres házba tőle távol sikerült csak megnyugodnom, egy újabb frissítő zuhany után. Mert persze neki nem volt elég egy búcsú puszi. Utáltam, hogy én nem vagyok rá olyan hatással, mint ő rám, ezért úgy döntöttem nem könnyítem meg a helyzetét. Ha nekem pokoli nehéz, legyen neki is. A hajamat hagytam a meglévő lágy hullámaiba. Felvettem egy fehér farmer minit és egy szürke hosszan dekoltált felsőt, amihez nem vettem fel melltartót.

Kisminkeltem magam és egy kis kabát, meg egy magas sarkú társaságában vártam a kilenc órát. Ami hamarabb eljött, mint gondoltam. Kopogtattak az ajtón. Odasiettem és kinyitottam. Végignéztem rajta, és önkéntelenül haraptam be az alsó ajkam. Nem maradhatnánk inkább itt? Ahogy az arcára néztem, mintha az ő fejébe is ez fordult volna meg. Nyelt egy nagyot.
- Me-mehetünk? – Kérdezte, én meg magamban ujjongtam. Igeen 100-1 igaz hogy neki, de én már ennek örültem.
- Mehetünk. – Győzelemittas mosolyom levakarhatatlan volt. Beleléptem a magas sarkúmba és a kis kabátot magamra véve indultam kifelé. Elhaladva mellette magához rántott és egy szenvedélyes csókot váltottunk. Hm… Nem is rossz kezdés a továbbiakra nézve.
A szórakozóhelyen rengetegen tartózkodtak már. Hosszú sor kígyózott a bejárat előtt. A kézilabda csapatot így is soron kívül beengedték, de Ikerrel ez még könnyebb volt. A többieket a VIP részlegen találtuk meg. Ki pasival ki a nélkül. Hanga természetesen az előbbivel.
- Fogadj el egy jó tanácsot. – Ültem le Roni mellé. – Vagy itasd le csont részegre, vagy egy kortyot se adj neki, mert az a lány, tutira szétszed ma éjjel. – Mutattam a már táncoló barátnőmre.
- Állok elébe. – Vigyorgott a csatás és a tekintetéből láttam, hogy ők bizony sokáig nem maradnak. Fel is állt és barátnőjéhez ment, hogy összesimulva táncoljanak tovább. Szerintem a focista se gondolta, hogy Hanga képes ilyen lenni. Jobbat nem is kívánhatna magának. Főleg, hogy ilyen perverz. Na persze én se szólhatok.
Az estém jól telt. Annak ellenére, hogy nem ittam annyit, mint amennyit az ehhez hasonló bulikban szoktam, nagyon jól éreztem magam. Nem mertem túl sok alkoholt a szervezetembe vinni. Már így is volt, hogy sokszor nehezen türtőztettem magam, hát, ha még bennem lett volna néhány atmoszféra.
Az összeállításommal sikert arattam. A kapus le sem vette rólam a szemét, és ha eltűntem a látóköréből jól láthatóan ideges volt. Nem mászott a nyakamra. Csak akkor jött oda hozzám, ha valaki túlságosan nyomult és én sem tudtam lepattintani. Vagy ha velem akart lenni. De meghagyta a személyes terem. Iker minden szempontból a tökéletes férfi volt számomra. Őt képes lennék szeretni és tisztelni. A szíve aranyból van. Istentelenül jól néz ki. Nem úgy kezel, mint valami tárgyat, amit birtokolhat és érzem, hogy mellette megnyugodhatok. Viharos tini korom és az elmúlt pár év, de ő ezért nem ítél el. Talán ezért is hagyom, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy ő szeretné, mert Ő igazán kellene. Ha nem így lenne már más után, néztem volna.
Hanga és Cris nagyon hamar eltűntek. Angolosan távoztak, kerülve a feltűnést.
- Hogy-hogy üdítőzöl? Ünnepelned kéne. – Mutatott Iker a teljesen alkoholmentes citromos vizemre.
- Szívem, jobb neked, ha én józan maradok. Az ünneplésre pedig vannak jobb módszereim is, mint hogy leigyam magam.
- Honnan tudod, hogy nekem mi a jó?
- Nem tudom, csak gondolom, de ha szeretnéd, még szintre hozhatom magam. Viszont a tetteimért utána nem vállalok felelősséget. – Elnevette magát.
- Inkább menjünk haza, látszik rajtad, hogy fáradt vagy. – Tenyerét az arcomra simította és végighúzta hüvelykujját a szemem alatt. Elmosolyodtam és elfordítva fejem belecsókoltam tenyerébe, amin meg is lepődött. Én is éreztem, hogy ez talán már túl bensőséges. Már semmit se azért tettem, hogy megkaphassam, hogy végre lefeküdjünk egymással. Ezeket, a tetteket már mind mély érzelmek irányítják, és ezt ő is érezte. Láttam egy halvány fényt megcsillanni a szemébe, ami eddig nem volt ott. Becsuktam a szeme majd kinyitottam, hátha csak a villódzó fények játszanak velem, de nem a fény még mindig ott volt és erősebb, mint pár másodperce. Kezét az enyémbe csúsztatta és felállt, én pedig követtem. A kocsiig néma csendben tettük meg az utat és az útnak egy részét is.
- Nálam alszol? – Kérdezte és ezzel nagyon meglepett, mert eddig ez sose volt kérdés. Mindig jött magától.
- Hát, ha nem akarod még lecserélni a plüss cicád, akkor szívesen. – Válaszoltam.
- Eszembe sincs. Szeretem, ahogy dorombolsz.
A házban már tudtam, mi merre van és nem Iker miatt, már előtte is sokat jártam ott Hangánál, de sose érdekelt ki lehet az ő bátyja. Annyit tudtam Ikerről, hogy a Real Madrid kapusa és csapatkapitánya. Láttam néhány meccset, de különösen nagy focirajongó se vagyok. Aztán egyszer pont akkor mentem el, mikor ő jött haza valamelyik idegenben játszott meccsről és akkor az volt az első gondolatom, hogy hú nekem ez a pasi kell, és most sincs másképp, de már nem csak a testét akarom.
Lerúgtam a cipőm és élveztem, ahogy a hideg járólap hűsíti égő végtagjaim. Esküszöm, nem vagyok normális, hogy ilyen szarokat húzok a lábamra. Leültem a kanapéra.
- Kérsz valamit? – Szólt ki a konyhából.
- Téged. – Szóltam vissza mire csak egy halk nevetés jött, majd nem sokra rá megjelent két pohár citromos vízzel és az egyiket a kezembe adta. Elvettem tőle és megittam a tartalmát.
- Köszi. – Visszaadtam neki, és míg ő a konyhába vitte az immáron üres poharakat, én elfeküdtem a kanapén. Mikor visszajött leült és lábamat az ölébe véve kezdte el masszírozni azt.
- Ez valami isteni. – Nyöszörögtem, amire csak egy mindent tudó mosoly volt a válasz. Már ott tartottam, hogy elalszok, mikor éreztem, hogy keze feljebb csúszik a lábamon egészen a combomig ahol alig érintve bőröm, kis köröket rajzolt. Beleremegtem. Ennyi volt. Elszakadt az utolsó szál, amivel visszatartottam saját vágyaimat. Egy pillanat alatt ültem az ölébe szembe vele, de mintha számított volna rá. Tenyeremet az arcára simítottam.

- Nem bírom tovább. – Suttogtam ajkainak és reménykedtem benne, hogy nem utasít vissza. Remegtem érte. Mint valami drogos a napi adagjáért. Éreztem, ha most nem lehetek az övé, én abba belehalok.
- Nem is kell. – Súgta és lágyan megcsókolt, amit folyamatosan mélyített. Alig hittem el, hogy ez igaz, hogy ez velem történik. Ajkaival nyakamat kényeztette, majd haladt egyre lejjebb. A felsőmet könnyedén csúsztatta le vállaimról. Kezeimmel kitapogatva ingjének gombjait igyekeztem őt megszabadítani a ruhától. Készségesen bújt ki belőle és beleremegett az érintéseimbe, amikkel feltérképeztem testének minden négyzet centiméterét. Újra és újra végigsimítottam izmos mellkasán és hasán. A kezeim nem bírtak betelni vele.
- Akarlak. – Súgtam fülébe mire fordult velünk egyet, és így alá kerültem. Fölém tornyosult és végignézett akkor már fedetlen felső testemen.
- Gyönyörű vagy. – Búgta már fülemhez közel és forró leheletétől jól esően kirázott a hideg. Végig csókolta testemet egészen a szoknyámig miközben kezét a combomra téve csúsztatta egyre feljebb, hangosan nyögtem fel, mikor elérte a legérzékenyebb pontomat. Beleremegtem az érintésébe és az, amit ez után művelt se arról szólt, hogy megnyugtasson. Percek alatt ért utol az első kéjhullám, amitől testem ívbe feszült és lihegve estem vissza. A szívem majd kiugrott a helyéről és remegtem, mint a nyárfalevél. Ezután belekapaszkodott a szoknyámba és lehúzta rólam egy határozott mozdulattal. Nem hagyott pihenni. De nem is akartam. Ettől a kis előjátéktól csak még jobban vágytam rá. Csak még jobban akartam őt. Pillanatokkal később már egyikünkön se volt semmi. Próbáltam felülkerekedni rajta, de csak mosolyogva megrázta a fejét. Nem engedte, hogy egy pillanatra is én irányítsam az együttlétünket. Mindig attól féltem, hogy ettől túl kiszolgáltatott, túl sebezhető leszek, de Iker annyira érzékien csinált mindent, hogy nem tudtam erre gondolni. Csak azt éreztem, hogy valaki szeret, hogy valaki igazán törődik velem. Kezeimet összefogta a fejem felett és leszorította, amitől kicsit meg is ijedtem.
- Bízz bennem. – Mondta vágytól rekedtes hangon és ajkaimra tapadva belém hatolt. Mindketten a csókunkba nyögtünk. Lassan kezdett el mozogni és közben a kezemnek is szabad utat adott, amik hátára simultak.

Annyira élveztem, amit velem művelt, hogy minden más kiürült a fejemből. Megszűnt a külvilág csak ő volt én és az a mámorító érzés, ami egyszerre ért el mindkettőnket. Igyekeztem elfojtani a sikolyom. Arcomat a vállába fúrtam és vártam hogy a kéj egy újabb hulláma söpörjön végig testemen. Pihegve borult mellkasomra. Nem hallatszódott más csak két szív veszett dübörgése, amik egymásért dobogtak. Percekig nem mozdultunk. És ez a csend valahogy összekötött minket.
Miután megnyugodtunk leszállt rólam és felemelt a kanapéról. Én még harmat gyengének éreztem magam a lábaim talán el se bírtak volna, hisz még mindig egész testembe remegtem. Szégyenlősen bújtam hozzá, amin ő jót nevetett és közben kérdőn nézett rám.
- Elnyomod a rosszkislány énemet. – Dünnyögtem. A zuhanyzóig meg sem állt velem…
- Kapok pizsit? – Kérdeztem egy törölközőbe ácsorogva a szoba közepén. Eltűnt a gardróbjába és egy mezzel tért vissza, amit rám is adott. Befeküdtünk az ágyába. Aludtam vele, de most mégis minden annyira más volt. Sokkal jobb. Fejemet a mellkasára tettem és ujjammal kezdtem el körözni rajta addig, míg fel nem tűnt, hogy szíveket rajzolok a bőrér.
- Mire gondol az én plüss cicám? – Egy darabig csak hallgattam, aztán úgy éreztem, nem rontok el semmit azzal, hogy elmondom az érzéseimet. És amúgy is azt szereti bennem, hogy őszinte vagyok. Most sem fogok hazudni.
- Iker, én azt hiszem, beléd szerettem. És ezt nem csak azért mondom, mert most sze…, lefeküdtünk egymással, hanem mert azért akartam, hogy megtörténjen, mert érzek valamit irántad, és most rájöttem, hogy szeretlek.
- És ez ekkora baj?
- Nem, csak… Félek. – Felkönyököltem és belenéztem barna szemeibe, amiktől mindig megnyugszok.
- Tőlem nem kell, vagy attól, hogy amit érzel nem viszonzott, mert én is szeretlek. Különben most nem szeretkeztünk volna. Amit nem tudom, miért nem mondtál ki. – Tűrt el egy tincset, ami az arcomba hullott.
- Tényleg szeretsz engem? – Kérdeztem csodálkozva.
- Igen Iza, szeretlek. És csak azért kellett ennyit várnod, mert azt akartam, hogy te is így érezz. Tudom, hogy neked is nehéz volt, de hidd el nekem is. Viszont azt mondom, hogy megérte, mert nem csak egy csodálatos együttlétet kaptam tőled, hanem érzéseket, amik viszonzásra lelnek. Ha pedig szeretnéd, ennek a dolognak folytatása lehet. Nem csak azt akarom, hogy a plüss cicám legyél, hanem hogy a barátnőm. – Nincs kétségem a felől, hogy számomra Ő a tökéletes és mindent megteszek, hogy ez fordítva is legyen.
- Boldogan leszek a barátnőd. – Mosolyogtam és éreztem, hogy megtelik könnyel a szemem. – Szeretlek. – Mondtam majd megcsókoltam…
Időbe telt mire felfogtam, hogy ez velem történik, hogy engem is körülölhet egy ilyen mese, ahol én vagyok a herceg kisasszony és a hercegem fehér lovon jött el értem, Iker személyében. Estem én már pofára nem egyszer, csalódtam is és kerültem nagyon mélyre az érzéseim miatt, de most a fellegekbe jártam. Azt mondják magasról, lehet nagyot esni, de én nem hittem ebben. Nem gondoltam arra, hogy meddig tart majd ez a boldogság csak ki akartam használni minden percet, amit vele tölthetek és szeretni őt. Akkor még nem gondoltam arra se, hogy olyan dolog történik, ami mindegyikünk életét megváltoztatja…

22 - Szerelem net

Szijasztok!
Azthiszem az oldal ma átlépi a 10.000-es látogatottságot, ami már önmagába nagy siker. Nekem legalább is!
Úgyhogy köszönöm szépen mindenkinek! Ahogy a kommenteket és a pipákat is!
Tegnap valaki megajándékozott egy "nem tetszik"-el is, de hogy mi volt az ami nem ment át, azt nem közölte, de azt is köszi! :D Remélem a mai jobban bejön neki! :P
Na és persze mindenki másnak! :)
A vélemeényeket továbbra is várom!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszi:
Vii

Az elcsúszott puszinkról egy szó sem esett a továbbiakban. Ekkora káosz még az életbe nem uralkodott bennem, mint azután.
- Vitali? Merre jársz? – Legyezett előttem Berto.
- Uhh, bocsi elbambultam.
- Látom. Na milyen volt az edzés?
- Komoly. Én ezt nem is hittem volna. Rengeteg kézilabda meccsen voltam már, de edzésen egyen se és hát ez… Tényleg nem gondoltam volna. Köszi, hogy elhoztál.
- Nincs mit, de most akkor meséld csak el mi ez a nagy távolba révedés.
- Semmi, semmi. Ti pasik, olyan bonyolultak vagytok. – Sóhajtottam.
- Egy fenét, csak ti hiszitek azt. Baj van Ramossal?
- Gondolom kár tagadnom mit is, érzek vele kapcsolatban, mert Liz biztos elmondta. – Bólintott. – Akkor mindent tudsz.
- Túl sokat agyalsz. Élvezd ki a vele töltött időt barátként, ahogy indult ez az egész kettőtök között.
- Örülnél neki, mi ha csak annyi lenne? De szólok, hogy esélytelen. Nem teszünk semmit, és folyamatosan mélyül az egész kapcsolatunk, mégse lépünk egyről a kettőre, se, ő se én.
- Hát pedig ezt csak ti tudjátok megoldani. Legyél türelmes, ha mindketten ugyanazt érzitek, akkor kiforrja magát. Rendben? – Bólintottam.
- Köszönöm.
- Ugyan. De gyere, menjünk, mert anyáék már alig várják, hogy megismerjenek. – Állt fel én pedig követtem.
- Hol laknak a szüleid?
- Gijon-ba? (chichon)
- Az meg hol van?
- Spanyol ország északi részén, Ovideo tartományban.
- Akkor ma már nem jövünk vissza. Felhívom Seset. – Bólintott és beült a kocsiba.
- Hola angyalka. – Elmosolyodtam.
- Hola Sese. Csak azért hívtalak, hogy szóljak, ma nem tudok átmenni. Gijónba megyünk, és majd csak holnap délelőtt érek vissza.
- Kár. – Szontyolodott el. – Ebéd? Holnap?
- Délben? Nálad?
- Várlak. És hívj majd fel, ha odaértél.
- Hívlak. Puszi.
- Puszi. – Bontottam a vonalat és beültem Berto mellé. Először hozzájuk mentünk összeszedni néhány dolgot, aztán Lizér a munkahelyre és a reptérre Raulért, aki Barcelonából jött . Ő ugyanis az ottani első osztályú csapatban játszik. Az út felét alvással töltöttem a másik felét pedig nézelődéssel. A hegyeken keresztül mentünk. Magas falak és mély szakadékok. Félelmetes volt, de a látvány magáért beszélt. Gijon nem nagyváros lakossága kicsit több mint 35000 fő. Az Atlanti-óceán egy kis öble mellett fekszik. Már amit az ablakon keresztül láttam is megbabonázott. Egyszer csak megállt az autó. Kérdőn néztem a háromfős társaságra.
- Gondoltuk hátha megnéznéd az óceánt közelebbről. – Mosolygott Raul.
- Jól gondoltátok. – Kiszálltunk és négyen együtt sétáltunk le a víz mosta homokos partra. A szél a végtelennek tűnő kékség felől hideg levegőt hozott és én megborzongtam. Összébb húztam magamon a kabátom és úgy csodáltam tovább a part mentén, visszatükröződi város fényeit a víz felszínén, míg teljesen be nem sötétedett. Percek alatt tűnt el a nap utolsó sugarának narancsos fénye az égboltról és a sötét ég vette át a hatalmat.

Úgy éreztem, kellőképpen átfagytam, és a többieknek ugyanez járhatott a fejébe, ugyanis egyszerre indultunk el.
Abból, hogy hol álltunk meg sokat nem láttam, de alig hogy leparkoltunk már nyílt a ház bejárati ajtaja és egy hatvan év körüli, őszes hajó, kedves arcú nő sietett elénk. Megölelgette a fiait, Lizt és végül megállt előttem.
- Anya, - lépett mellém Berto. – Ő itt Vitali. Vitali, az édesanyám, Marija.
- Nagyon örvendek asszonyom. – Nyújtotta a kezem, de ő ellökte és megölelt.
- Örülök, hogy megismerhetlek, már nagyon sokat hallottam rólad. - Mint mindenki. - Gyertek beljebb gyerekek, hideg van itt kint.
- Apa? – Kérdezte Raul.
- A tüzet próbálja menteni.
- Csak nem megint elaludt? – Nevetett a kisebbik Entrerrios.
- Ahh tudod már az ő korába. – Legyintett Marija. Én csak pislogtam jobbra, balra. Nem nagyon találtam a helyem.
Zavarodottságom és tehetetlenségem másnak is feltűnt.
- Nem értem én ezt. – Jött oda hozzám Berto.
- Mi? Mit?
- Azt, hogy egy stadionban ahol senkit nem ismersz két perc alatt, megtalálod a helyed. Itt meg nem tudod, mit kezdj magaddal. Pedig ismerünk és te is minket.
- Félek, hogy kívülállóként belerondítok ebbe az idillbe. Mégis csak családi viszályt szítottam pusztán a létezésemmel.
- Lökött vagy. Az hogy a rokonaimnak ilyen idióta felfogása van, te nem tehetsz, és engem se érdekel, ki mit mond, vagy gondol. Te a barátom vagy és én szeretlek. Örülök, hogy vagy és innentől kezdve nincs miért aggódnod. De gyere, mert a ház ura még nem látott. – Fogta meg a kezem és a nappaliba sétált velem.
- Alberto! Lecserélted Lizt? – Támadta le fiát egyből a nagypapa korban járó ősz hajó férfi.
- Persze, a lányomra.
- Tessék? Neked van lányod? – Csodálkozott el és le se vette rólam a szemét.
- Berto én megöllek, ha Ralf miattad kap szívinfarktust. – Morogta Liz és rettentő mérgesen nézett élete párjára. Atyaég.
- Nyugi apukám csak vicceltem. Ő itt Vitali.
- Az a Vitali? – Pompás. Berto bólintott.
- Ó kishölgy, üdvözöllek otthonunkban, örülök, hogy megismerhetlek. Gyere, gyere, ülj le. Mesélj. Hogy tetszik az északi partvidék? – Meg se tudtam szólalni. Csak néztem a család fejét, és nem tudtam nem észrevenni, hogy egy könnycsepp csillog a szeme sarkába. Mosolyával és folyamatos beszédével próbálta eltitkolni szomorúságát. A fiúkra néztem, akik semmit nem vettek észre ebből az egészből, vagy nem akartak.
- Fiatalok, segítsetek megteríteni jött be Marija. Én már álltam, volna fel, de rám szólt.
- Nem te kislány. A nagyobbak, te itt vendég vagy. Maradj nyugodtan, majd szólok, ha kész a vacsora. – Visszaültem és megeresztettem egy mosolyt. Így kettesbe maradtam az Entrerrios apukával.
- Tehát? A te nagyszüleid is ilyen szép helyen élnek?
- Hát anya szülei is vízparton laktak, de ők sajnos már nem élnek. Apa szüleit meg nem ismerem. – Vontam vállat.
- Sajnálom… El akarod mesélni?
- Csak ha maga is elmondja miért szomorodott el az előbb.
- A színészi tehetségem már nem a régi.
- Miért kéne a családja elől titkolnia, hogy mi bántja?
- Mindkét fiam profi kézilabdás. Raul a karrierje csúcsán van, Alberto pedig ha nem is a régi abszolút közönség kedvenc. Nem nagyon fér bele az életükbe a családalapítás. A kisebbik fiamnak még csak állandó kapcsolata sincs. Túl vagyok a hatvanötön, és nem leszek már fiatalabb se egészségesebb, és nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem öleltem magamhoz legalább egyszer az unokámat. – Ledöbbentem. Olyat mondott el nekem, amit másnak nem. Pedig még csak nem is ismer. Nem értettem miért van ez így? Akinek nincs, arra vágyik, hogy legyen, akinek pedig van, nem kíváncsi rá. Ezt mindig is alapvető emberi hibának tartottam, ami a génjeinkben van, és semmit nem tehetünk ellene.
- Sajnálom. – Néztem rá. – De szerintem, ne tessék aggódni. Igaz, hogy Berto kézilabdázik, de attól, hogy babát vállal, még nem törik ketté a karrierje. És ha ő erre nem jön rá magától, akkor majd a barátnője hamarosan lépni fog az ügybe hisz már közel van a harminchoz, és szerintem Ő már szeretne. – Mosolyogtam rá.
- Remélem így lesz. Igaza van Bertonak abban, hogy reményt adsz az embereknek. – Ezt mondta volna? Reményt? Elmosolyodtam.
- Ez azért kicsit túlzás.
- Nem hiszem, hisz már én is sokkal jobban érzem magam.
- Ennek örülök. Viszont ha nem haragszik én most telefonálnék egyet.
- Persze menj csak.
Felvettem a kabátom és kimentem az udvarra.
- Már azt hittem sose hívsz. – Morogta Sergio.
- Neked is, szia!
- Ne sziázz itt nekem! Tudod, hogy aggódtam?
- Akkor nem szia és nem, nem tudom, de nagyon sajnálom.
- Sajnálhatod is.
- Most mégis mi bajod? Hogy fél órával később hívtalak?
- Az hogy… Nem érek rá. Mennem kell.
- Akkor menj. Nekem nem tartozol elszámolással. – Mondtam és letettem a telefont. Legszívesebben földhöz vágtam volna.
- Hát ez meg mi volt? – Kérdezte Liz.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Kiakadt, aztán én is. És ennyi.
- Áháháá. – Olyan mindentudóan nézett rám, hogy komolyan kezdtem azt hinni, hogy valami igencsak elkerülte a figyelmem. – Ez a vég. – Vigyorgott. – Vagy a kezdet?
- Mi van? Én ebből egy szót se értek.
- Ahogy elnézem, nem nagyon tudtok mit kezdeni az elfojtott érzésekkel.
- És ezért kell kiakadni?
- Csak szólok, hogy te is máshogy szoktad ezt lereagálni. Most meg. Te legalább annyira kibuktál azon a kis semmiségen. Történt valami, amiről nem tudok?
- Egy elcsúszott puszin kívül semmi. – Sóhajtottam.
- Aminek nem volt folytatása.
- Nem.
- Megnyugtatlak. Nem kell sokáig várnod rá. De gyere, mert tálalunk.
A vacsora egész jó hangulatba telt bár az én gondolataim nagy része Sergioval volt elfoglalva. Jól éreztem magam, de szívesen lettem volna vele. Hiányzott a közelsége és ettől megijedtem.
Azt hittem, hogy majd hívni fog, de nem tette és ettől rosszul éreztem magam. Nem hittem, hogy nekem kellene megtennem az első lépést felé. Még álmomba is a telefont szorongattam. Reggel elköszöntünk Marijatol és Ralftól, akik úgy búcsúztak el tőlem is, mintha a családjuk tagja lennék és máskor is, szívesen látnak.
Ahogy közeledtünk Madrid felé egyre több negatív gondolat fészkelte be magát a fejembe. Tegnap óta nem beszéltem Sergioval és fogalmam se volt, hogy áll-e még az-az ebéd vagy sem vagy, hogy egyáltalán átmerjek-e menni hozzá. Kezdtem megint becsavarodni a hülye gondolataimtól, és persze ezt csak magamnak köszönhettem.
Rault a reptérre vittük, Lizt pedig dolgozni. Berto csak kitett a lakás előtt ő ugyanis edzésre ment. Egyedül maradtam. Felsiettem a lakásba és a bőröndöm elé ülve, kerestem olyan ruhát, amiben futni mehetek. Egy szabadidő ruha mindig alapfelszereltsége az utazótáskámnak és szerencsére most se maradt ki. Átöltöztem és az Ipodom társaságában futni mentem, hogy kicsit kitisztuljon a fejem attól a rengeteg hülyébbnél hülyébb gondolattól, amit az öt órás út alatt sikerült kitalálnom.
Háromnegyed óra futás után elindultam vissza a lakásba. A portán láttam, hogy fél tizenegy van. A telefont fent hagytam, így fogalmam se volt, hogy a hátvéd keresett-e vagy nem. Mikor kiléptem a liftből mindketten megdöbbentünk. Talán én jobban. Sergio ott állt az ajtóba egy szál rózsával a kezében. Előhalásztam a kulcsot a zsebemből és folytattam az utam az ajtóhoz. Bedugtam a kulcsot a zárba és kinyitottam az ajtót. Nem mondott semmit és én se. Beléptem és megfogtam az ajtót.
- Nem jössz be? – Kérdeztem halkan. Mire csak bólintott és belépett. Becsuktam mögötte az ajtót mire megfordultam ott állt előttem és nem úgy nézett ki, mint aki véletlenül került az utamba. Kérdőn néztem rá.
- Sajnálom a tegnapit. Én csak aggódtam és hiányoztál és egy idióta voltam. Nem tudom mi volt velem, normális esetben nem így viselkedek…
- Normális estben. – Mosolyodtam el. - én se így reagáltam volna. Normális esetben. – Ismételtem.
- Igen, de ez, ami most van, ez nem normális…
- Azt. – Mutattam a virágra. – Nekem hoztad?

- Hát, ha elfogadod, és nem ezzel kergetsz ki az ajtón.
- Eszembe sincs. Na meg emlékeztetlek, hogy ebédelni hívtál.
- Haha… Nem felejtettem el. Csak nem tudtam, hogy te mit szeretnél. – Ó ha te azt tudnád. Akkor most egészen másról beszélgetnénk két csókcsata között. Persze Vitali kell neked ilyenekre gondolnom. A színem legalább olyan volt, mint a rózsáé.
- Nagyon szeretném tudni, hogy ilyenkor mire gondolsz.
- Majd egyszer talán, de ezt most vízbe teszem, és rendbe hozom magam. Ülj le valahova. – Mondtam és eltűntem a szobámba. Gyorsan letusoltam, hajat mostam, szárítottam és felöltözve mentem ki a focistához.
- Mehetünk. – Léptem oda elé.
- Gyors voltál. Ma mit eszünk?
- Nem tudom én, most rá vagyok kattanva a pizzára.
- Oké akkor ma pizzázunk.
- Szabad azt neked?
- Ha nem árulsz el, senki nem tudja meg.
- Hallgatok. – Húztam el a képzeletbeli cipzárt a szám előtt.
Végül olyan jól sikerült pizzát választanunk, hogy amit én kértem az jobban ízlett neki, és amit ő kért az nekem. Sokat beszélgettünk és arra eszméltem, hogy megint elrepült egy nap. Ha vele voltam olyan gyorsan ment az idő mintha pörgetnék és ez egyáltalán nem tetszett. Liz beígért partija elmaradt, aminek titokban nagyon örültem így még egy teljes napot, tölthettem Sergioval, aminek ő legalább annyira örült, mint én. Ez konkrétan megnyilvánult abban, hogy amikor közöltem vele, hogy szerda este is el kell viselnie felkapott és a kanapén tett le újra. Majd ő is ledobta magát mellém.
- Mit csináljunk? – Nézett rám azokkal a barna szemeivel én pedig csak mosolyogtam, mint aki nincs magánál. És nem is voltam, még mindig magamon éreztem az ölelését.
- Mindegy.
- Séta?
- Sééétaaa? – Kerekedett ki a szemem.
- Igen.
- De hát.
- Este van. Kevesen vannak ilyenkor az utcákon és te vagy az én fotós taszító kabalám. Mióta veled vagyok, egyetlen képet sem hoztak le az újságok, úgyhogy ideje megkísérteni a sorsunkat.
- Miért? Nekünk az a sorsunk, hogy együtt legyünk egy címlapon olyan szalagcímmel, ami nem igaz? – Kérdeztem.
- Ebből csak két szó. – Mutatta az ujjaival. – És ha most még nem is tudod, idővel megfogod. – Állt fel.
- De ez így nem ér. Várj már. Azt se tudom, mit mondtam. – Siettem utána. Mire megfordult és én egyenesen neki szaladtam a mellkasának.
- Huhh… Bocsi… - Mosolyogtam rá.
- Tudod te nagyon jól, hogy mit mondtál, majd ha itt lesz az ideje, még emlékezni is fogsz rá. – Mosolygott és kezembe nyomta a kabátom. Fujtattam egyet és felhúztam a cipőm.
Kilométereket sétáltunk a városban elkerülve a túl világos és túl zsúfolt helyeket. Egyszer váltunk csak el mikor forrócsókiért mentem. Persze ő akart, de lebeszéltem róla, hogy ha most megjelenik a nyilvánosság előtt egy darabig nem szabadul. Engem meg ugye nem ismer senki. Végül meggyőztem.
- Nem lesz egy kicsit sok? Tegnap pizza ma meg csoki?
- Elrontasz.
- Aha fogd csak rám.
- De tényleg. Azóta bűnözök mióta itt vagy.
- Akkor már nem kell sokáig. – Mosolyogtam, de én éreztem, hogy az egyáltalán nem őszinte.
- Ne is mond. – Torpant meg. – Inkább ennék minden nap gyorskaját és edzenék kétszer annyit, ha ezen múlna, hogy maradj.
- Ha csak ezen múlna, szívesen maradnék, de dolgoznom kell.
- Tudom. – Sóhajtotta és tovább indultunk. Már elég későre járt mikor ahhoz a tömbhöz értünk, amelyikben Bertoék laktak. Megállt és szembefordult velem.
- Hát itt is volnánk. – Nézett fel az épületre majd vissza rám. – Tudod, nem vagyok valami jó búcsúzkodásban. De nem is nagyon akaródzik.
- Nem kell elbúcsúznod, ha nem akarsz. Nekem se az erősségem és én sem akarok. – Egy lépéssel közelebb léptem hozzá és kicsit ugyan bátortalanul, de átöleltem. Meglepődhetett, mert nem ölelt vissza egyből azonban pár pillanat múlva éreztem az ő ölelő karjait.
- Várj meg. – Kért halkan.
- Várni foglak. – Suttogtam. – Ott leszek a reptéren, mikor leszáll a géped. – Elhúzódtam tőle. Puszival búcsúzott és addig nem mozdult az üvegajtó elől, míg a lift ajtaja be nem csukódott előttem, hogy napokra elválasszon tőle. Tudtam, hogy ez a pár nap elég lesz, hogy rájöjjek, mit is akarok, és mikor legközelebb találkozok vele, tudni is fogom.

21 - Szerelem net

Szijasztok!
Itt az újabb rész! Bocsi csúsztam vagy egy órát, de összeomlott a böngészőm. :/
Viszont most már minden a helyén van. :D
Holnap várható egy újabb rész ebből és talán,
de csak talán szombaton folytatódik a Kézzel lábbal...
Remélem tetszeni fog.
Várom a véleményeket...
Puszi:
Vii


- Jó reggelt! - Csoszogtam ki a szobából egy hangos köszönéssel, amire nevetés volt a válasz. Uhh konyha merre lehetsz? Néztem körbe. Hm, kávé. Szimatoltam, bele a levegőbe és elindultam az illat után.
- Buenos dias! – Köszönt Liz és Berto. Leültem a pulthoz és a kávémért nyúltam, de a spanyol elhúzta. Mérgesen néztem rá.
- Húú, ha ölni lehetne. – Vigyorgott és elém tolta.
- Köszi. – Kortyoltam bele.
- Mit szeretnél csinálni? – Kérdezte Liz.
- Nem tudom. Mond meg te.
- Nincs semmi programod? – Döbbent meg.
- De majd megyek Real Madrid edzésre.
- Mikor?
- Azt nem tudom, Sergio azt mondta, majd csörög. Viszont Berto szeretnék elmenni majd a te egyik edzésedre is. Szabad?
- Persze. Mikor?
- Amikor neked jó.
- Rendben, de az nem a mai lesz, mert már így is késébe vagyok.
- Hova mész? – De nem válaszolt. – Hova megy?
- Raullal találkozik.
- Ezt úgy mondtad, mintha baj lenne.
- Raul kicsit megkavarta az életet miután hazajöttünk Szerbiából. Még aznap volt egy nagycsaládos ebéd, ahol az-az idióta megemlített téged, és azt hogy Berto hogy is érez veled kapcsolatban és José, most nem beszél Albertoval, mert szerinte ez sértő a lánya emlékére nézve. – Csak pislogtam. Szegény ember biztos belebolondult a lánya elvesztésébe, mert ilyet ép eszű ember nem gondol.
- És gondolom ez családi viszályt szított.
- Pontosan. Berto szülei egyértelműen védik a fiúkat, viszont a család többsége José mellé állt.
- De ez akkor a baromság. Jézusom. Én ezt ép ésszel nem is tudom felfogni.
- Nem is lehet. És Berto hiába mondja, hogy nem pótlékot akart, hanem benned barátra lelt és valami olyat adtál vissza az életébe, amitől már nem szenved úgy.
- Tehát ha neki fáj, fájjon másnak is?
- Pontosan. – Nem értettem felnőtt emberek hogy képesek ennyire kifordulni magukból és rosszat akarni a saját családjuknak. Bertot nagyon sajnáltam. Két tűz közé került, és ha én ki is lépnék az életükből, se változna a dolog. Viszont segíteni se tudok.
- Ja és még mielőtt elfelejtem te is hivatalos vagy egy vacsorára a szüleihez.
- Az még szép baleset lesz.
- Csak ők lesznek ott ketten mi hárman és Raul.
- Rendben. – Fújtam ki a levegőt. – Nagyon be van már táblázva a hetem? Csak, hogy tudjam, hogy tervezzek.
- Vitali itt semmi se kötelező. Oda mész ahova és azzal, akivel akarsz.
- A-a. Ez nem így működik. Szeretnék veletek is sok időt tölteni, bár tudom, hogy a rengeteg is kevés. Főleg, hogy itt van Sergio is, de majd megoldom.
- Tényleg, mi van veletek. Ha jól tudom a fél éjszakát nála töltötted. És milyen volt a buli? Mesélj már.
- Hú hát mikor odaértem már akkor néztek, hogy ki lehetek mikor csak a fejesek és játékosok voltak meghívva, én meg ugye nem tartoztam senkihez, de mázlimra az elnök hamar kiszúrt és bemutatott néhány embernek. Már a fél életemet elmeséltették velem mikor meguntam és inkább a hátvéd keresésére indultam. Akkor még mindig nem voltam elég bátor, hogy csak úgy oda álljak elé ezért mondhatni felkonferáltam magam egy smsezéssel. Feleslegesen paráztam, olyan volt mintha évek óta ismernénk egymást. Beszélgettünk, úgy nagyjából mindenről. Ugyanolyan volt mikor leveleztünk, vagy mikor telefonon beszélgettünk. Tehát az összejövetelből sok nem maradt meg.
- Miért nem maradtatok ott?
- Mert az egyik csapattárs szétkürtölte, hogy ott vagyok, és még mielőtt megjelent volna az egész gárda, jobbnak láttam eljönni. Nem viselkedtem volna őrült rajongó módjára, mert meg tanultam kezelni az ilyen helyzeteket, de mégis csak a kedvenc csapatomról volt szó. És ez nem általános rajongás. Na meg Sergio tegnap sokkal jobban érdekelt, úgy, mint ember. Nem, mint játékos. – Pirultam el.
- Hoha kisasszony, mi ez a színváltás?
- Te Liz? Mennyi az esélye annak, hogy totál beleessek valakibe alig pár óra alatt? – Elmosolyodott.
- Szerintem, te már rég belehabarodtál a focistába és a személyes találkozás megkavarta az érzéseidet, amit eddig barátságnak hittél az átfordult valami másba. Valami sokkal többe. Tudod ez a szép a valóságba. Sokszor elég egy pillantás, egy érintés, egy mosoly, hogy olyat érezz, amit soha azelőtt.
- De ezt nem lehetne.
- Ki tiltja?
- Apa?
- Ugyan már, ez csak kifogás. – Legyintett.
- Távolság?
- Ez pedig egy még gyengébb kifogás. És még te se hiszed legbelül, hogy ez gátat szabhat, mert a szüleid végig csinálták. Sőt előtted már többen is. És igen, voltak, akik belebuktak. De ez ne tántorítson el. Ha ő az igazi a nagy szerelem, akkor nincs az-az akadály, amit ketten együtt ne tudnátok legyőzni. Ha pedig nem működne? Akkor nem ő életed szerelme…
- Egy pillanat. Hova sietsz? Szó se volt szerelemről és életen áttartó érzésekről.
- Idő kérdése kislány, idő kérdése. – Vigyorgott.
- Jó, de egyelőre ott tartunk, hogy amit érzek, a több mint, amit eddig éreztem, de az se biztos, hogy ez kölcsönös.
- Tudod, tudok egy s mást a focisták életéről. Sergioról pedig az utóbbi időbe különösen sokat hallok. Ő pedig nem beszél másról, csak arról a titokzatos lányról, aki január közepén írt neki. Nem nagyon hiszem, hogy a semmiért áradozott volna rólad még így látatlanba is.
Elgondolkodtam azon, amit mondott és bár őrültségnek tartottam az érzéseimnek nem tudtam parancsolni. Önálló akarattal bírtak és nem tudtam nem azt érezni amit. Fogalmam se volt, hogy lesz tovább, vagy egyáltalán lesz-e folytatás, de eldöntöttem, ha ő lép én nem fogok ellenkezni a szívem akaratával.
Lizzel elmentünk ebédelni és megmutatott a belvárosban néhány helyet, de mivel nekem elvileg programom volt, hazamentünk. Három óra is elmúlt, de Sergio nem hívott. Én pedig nekiálltam agyalni, aminek ilyenkor sose volt jó vége. Biztos nem akar látni. Túl messzire mentem. Valamivel megbánthattam. Tutira… Gondolataimat a csengőszó oszlatta szét.
- Vitali kinyitnád? – Szólt ki Liz a gardróbból.
- Mert biztos engem keresnek. – Morogtam, de jó vendég révén ajtót nyitottam.
- Ööö. Hola! Liz? – Kérdezte az ajtóban álló srác és befelé kukucskált.
- Hola! A ház úrnője most aggatja magára a gardróbja tartalmát. Előre szólok, hogy sokáig fog tartani, úgyhogy fáradj beljebb. – Álltam el az útból, mire belépett és otthonosan mozgott a nekem labirintusnak tűnő lakásba.
- Ne haragudj, – Fordult felém – de te ki vagy?
- Vitalai Frewer. – Mutatkoztam be vigyorogva.
- Ezt nem mondod komolya? – Kerekedett el az argentin csatár szeme.
- Látom meg volt az első döbbenet. – Jött elő Liz. – Pipita drága csukd be a szád. A kiscsaj szíve foglalt. – Vigyorgott.
- Ja, nem… Bocsi. Én csak… Hú, hát… Sergio tudja? – Mit? Azt hogy én itt vagyok, vagy azt, hogy foglalt a szívem? Köszi Liz én is nagyon-nagyon szeretlek.
- Te nem voltál tegnap a partin? – Kérdeztem meg végül.
- De, viszont én vacsora után eljöttem. Ezóta nem beszéltem senkivel. Ott voltál?
- Igen. Pérez elhívott.
- Pérez?
- A meccsen se voltál vagy mi? – Kérdezte nevetve Liz.
- De igen.
- Én voltam a fotósotok.
- Basszus, tényleg. Már tudom, honnan voltál olyan ismerős. De hogyan? – Nagy vonalakba elmeséltem neki is, hogy mi történt.
- Akkor találkoztál Sergioval? – Bólintottam. – És ma is fogtok?
- Elhívott edzésre, azt mondta majd előtte, felhív.
- Hát akkor azt az én drága barátom elfelejtette, ugyanis az edzés most kezdődik. Nekem igazolt késésem van, ha gondolod, elviszlek.
- Óó, nem hiszem, hogy az olyan jó ötlet. Szerintem nem véletlenül nem hívott. Biztos nem akar velem többet találkozni.
- Ez hülyeség. Alig várta már, hogy lásson és szerintem minden képzeletét, felülmúltad. És gondolom meg se játszottad magad. Úgyhogy öltözz, megyünk. – Mondta ellentmondást nem tűrően, Liz pedig a csatár mellé állt. Kettő-null. Tiltakoznom felesleges.
- Jó, de ha nekem lesz igazam, a te kocsiddal fogok visszajönni. – Lizre nézett.
- Elbuktam a fogadást. – Vigyorgott a francia lány.
- Mi ez valami spanyol, fertőző betegség? – Mindenki fogad mindenkivel mindenben.
- Te szólsz?
- Mondom fertőző. – Vigyorogtam. Mert végül is egy spanyol társaságába sikerült összehoznom a dolgot. – Tehát megkapom a kulcsokat?
- Meg. – Sóhajtott. - de úgy se lesz rá szükséged.
- Akkor nincs mitől félned, de majd meglátjuk.
- Fogadunk?
- NEEM. – Tiltakoztam hangosan, de nevetve és eltűntem a szobámba. Nem vittem túlzásba az öltözködést. Csőnaci, hosszú ujjú, kabát, csizma, vastag sál és a táskám benne a fényképezőgépemmel. A hajamat kiengedtem és kifestettem a pilláimat.
- Mehetünk. – Jöttem ki a szobából. Lizhez fordultam. – Vagy jövök hamar, vagy majd érkezem.
- Rendben, érezd jól magad.
- Nem rajtam múlik.
Az útón elég sokat beszélgettem a csatárral, de főleg a fociról. Elterelve így a figyelmemet a közelgő újratalálkozásról. Reméltem, hogy igaz, amit Gonzalo mondott és a hátvéd tényleg csak elfelejtett. Bár nem tudtam, hogy ennek örülnöm kellene-e.
Az öltözők felé mentünk.
- Megvársz? Egy perc és jövök. – De már el is tűnt az ajtó mögött. Meg se várta, hogy válaszoljak. A gépemmel babráltam, míg rá vártam. Percekkel később nyílt az ajtó és teljes edzőfelszerelésben lépett ki a helyiségből.
- Kulcsok? – nyújtottam a tenyerem.
- Mondtam már, hogy nem fognak kelleni.
- Én azért kérem. – Toltam közelebb a kezem. Visszament az, hogy kihozza azt.
- Ígérd meg, hogy vigyázol rá.
- Na mi van? Most már nem is olyan biztos, hogy látni akar? – Cukkoltam meg persze ezzel magamat is.
- De. – Vágta rá túl gyorsan.
- Ne félj, nem töröm össze.
- Szavadon foglak. – Beleejtette a kulcsot a kezembe, mait én egyből zsebre vágtam. – Menjünk. – Indult el én pedig mellette haladtam egészen a pálya széléig, ahol Mou állt. Gonza köszönt neki és elindult a többiekhez a pályára.
- Jó napot. – Köszöntem én is az edzőnek.
- Vitali ugye? – Bólintottam. – Ma is fotózni?
- Hivatalosan nem. – Ráztam meg a fejem. – Nem fogok zavarni?
- Nem, dehogy. Maradj nyugodtan, csak majd ülj fel a lelátóra.
- Rendben, köszönöm.
A pályát néztem. Sergio nekem háttal állt, tőlem úgy öt méterre. Mindent hallottam, amit mondtak. Gonzalo pont akkor ért oda hozzá.
- Megjött a lógós is. – Fogtak kezet.
- Meg. És hozott neked valakit. – Mosolygott a csatár én pedig heves szívdobogással vártam Sese reakcióját.
- Nekem? Kit? – Értetlenkedett, mire Pipita megfogta a vállait és felém, fordította. Arcát látva mosolyognom kellett. Homlokon csapta magát.
- Basszus én, hülye.
- Én is had! – Futott oda a brazil és már ütött is, de Sergio elhajolt és odafutott hozzám.
- Ne haragudj! Nagyon hülye vagyok. Tudtam, hogy elfelejtettem valamit.
- Nem hittem, hogy ennyire felejthető vagyok. – Mosolyodtam el.
- Nem. Dehogy. Te nem. Egész nap rád gondoltam. Csak az ment ki a fejemből, hogy elhívtalak edzésre. Sajnálom. – Hajaj Sergio ne mondj nekem ilyeneket.
- Semmi baj. Látod, itt vagyok.
- Igen és nagyon örülök, de hol találkoztál Higuainnal?
- Ha nem haragszol nem vívnám ki az edződ haragját, úgyhogy menj szépen vissza, majd utána beszélünk és elmondom, hogy mentett meg Gonzalo a félelmetesen negatív gondolataimtól.
- Persze, persze. De ugye megvársz?
- Majd, igyekszem nem elfelejteni, miközben minden gondolatomat te töltöd ki. – Upsz, ezt lehet nem így kellett, volna? Olyan ártatlan kiskutyaszemekkel nézett rám, hogy nem tudtam nem nevetni. – Megvárlak, csak menj. – Löktem meg egy kicsit, de akkor már teliszájal vigyorgott.

Moura néztem, aki csak egy biccentéssel megköszönte, hogy nem tartottam fel túl sokáig a játékosát.
Az edzés kemény munkával telt, de a bohóckodásoknak és beszólogatásoknak köszönhetően nagyon jó hangulatban. Rengeteget nevettem. A fényképezőgépen pedig gyűltek a képek.
Az edzés végeztével Sergio odajött hozzám és leült mellém.
- Na? Nem untad magad halálra?
- Viccelsz? Nagyon jól éreztem magam. Jó volt. – Vigyorogtam.
- Hé Ramos! Be se mutatod a barátnődet? – Jött oda a francia csatár és még pár játékos. Köztük olyan is, akihez már volt szerencsém. Egymásra néztünk. Talán mindketten ugyanazt vártuk a másiktól, de nekem nem állt a számra, hogy azt mondjam, nem vagyok a barátnője, és ő se mondta. Elmosolyodtunk
- Karim ő itt Vitali Frewer. Vitali ő pedig Karim Benzama. – Mutatott be minket egymásnak, de csak a formaság kedvéért.
- Örvendek. – Nyújtottam a kezem.
- Úgyszintén. – Fogadta el. – Már azt hittem nem is létezel, de nagyon valóságosnak tűnsz.
- Igyekszem. – Nevettem.
- Ronaldot már ismered. – Ment tovább.
- Bocs a tegnapiért.
- Ne aggódj nem vettem magamra. Mintha meg se történt volna.
- Marcelot szintén.
- Senorita. – Biccentett, amit én is egy hasonló mozdulattal viszonoztam.
- Ő itt Iker Casillas.
- Örülök, hogy megismerhetlek, már sokat hallottam rólad.
- Részemről az öröm. De azt azért nem hiszem, hogy túl sokat hallhattál rólam.
- Pedig igen. – Mosolygott. Sergio Ikerrel beszélgetett rólam és valamiért ezen meg se lepődtem.
- És már Gonzalot is ismered valahonnan. – Nézett az említettre.
- Liznél találkoztunk. Ő nyitott ajtót. Gondolhatod. – Vigyorgott a csatár. – Aztán mondta, hogy a hívásodra vár…
- Kösz, hogy elhoztad.
- Nem volt egyszerű meggyőzni. – Mondta. – Ja tényleg. Visszakapom a kulcsaim? – Nyújtotta a kezét.
- Milyen kulcsokat? – Sergiora néztem. Tisztán hallatszott a hangjából, hogy nem tetszik neki ez a kulcsos dolog. Csak nem féltékeny? Nem az kizárt.
- Elkérte a kocsim, ha netalántán, azért nem hívtad, mert nem akartad látni, akkor inkább visszament volna Lizhez.
- Te komolyan, azt hitted, hogy nem akartalak látni? – Döbbent meg.
- Áruló. – Néztem Gonzara. – Itt vannak a kulcsaid. Amúgy se jön be az Audi. – Nyomtam a kezébe a kulcsot. Persze ezzel a kijelentésemmel általános felháborodást keltettem. – Bocsi, de én VW párti vagyok. – Formáltam ujjaimmal v-é betűt és mutattam fel.

Sergio még mindig a válaszomra várt, de tudta, hogy itt ezt már nem kapja meg. Elindultak az öltöző felé. Én kint vártam, hogy Sese végezzen. Közbe a képeket nézegettem. Szépen lassan mindenki kijött, és ha jól sejtettem már csak ő volt bent. Nagy levegőt vettem bekopogtam, de be is nyitottam. Ott ült a padon és csak nézett maga elé.
- Zavarlak? – Kérdeztem.
- Nem. – Rázta meg vizes tincseit és rám nézett. Megeresztett egy elég halvány mosolyt.
- Huhh. Elmondod mi a baj? Ettől a mosolytól sírva fakadnak az angyalok.
- Akkor te is sírni fogsz?
- Messze vagyok én azoktól. Inkább mond el mi bánt.
- Sajnálom.
- Mit?
- Azt, hogy kétségek közt hagytalak. Nem is akartam mást csak veled találkozni, hogy újra lássalak. Te meg azt hitted az én baromságom miatt, hogy nem akarlak látni. Fogalmam sincs, hogy felejthettem el.
- Tudtam én, hogy pihenned kéne. – Nevettem. Próbáltam oldani a benne lévő feszültséget. – Legközelebb ne hagyd, hogy feltartsalak.
- Nem tartottál fel és szeretnék minden percet veled tölteni, amit lehet. – Mondta komolyan a szemembe nézve.
- Hogy tudsz rám áldozni ennyi időt, így hogy alig ismersz? – Kérdeztem halkan.
- Mert jobban meg akarlak ismerni, tudni rólad mindent, amit lehet. Ha engeded. – Egy pár pillanatig csak meredtünk egymásra.
- Csak ha te is. – Suttogtam. Nem voltam képes hangosabban beszélni.
- Köszönöm. – Mosolygott rám. – Mihez van kedved?
- Vicces, de éhes vagyok. – Nevettem, mert ez aztán rám nem volt jellemző.
- Akkor elmegyünk valahova. Ja nem. Elmegyünk hozzám és rendelünk valamit.
- Nem kell. Elmehetünk akárhova. Nem érdekel, ha címlapra kerülök veled.
- Nem Vitali. Kedves tőled, de Én inkább szeretnélek ettől megóvni. – Csak pislogtam rá.
- De tagnap még…
- Tudom, mit mondtam, és nem fog érdekelni, ha innen kimegyünk együtt és lefotóznak minket, mert ez ellen semmit nem tehetek. De nem teszlek ki ennek, ha nem muszáj. – Elmosolyodtam. Jól esett ez a törődés. Ilyen már régen volt, és kezdtem azt érezni, hogy amit érzek az, talán mégse olyan lehetetlenül reménytelen. Talán nem is akkora őrültség. És talán nem is olyan viszonzatlan. Talán nekem is jár egy tündérmese a kegyetlen valóságba ültetve, aminek én vagyok a főszereplője.
Végül hozzá mentünk megint és rendeltünk vacsorát. Ő kínait én maradtam a sima roston csirkénél. Nem voltam oda a nemzeti konyháért.
- Holnap mit csinálsz?
- Úgy tervezem, hogy elmegyek Berto edzésére. És még hivatalos vagyok egy korai vacsorára valamelyik nap Berto szüleihez, na meg valami Liz féle partira valamelyik este, de konkrétat nem tudok.
- Meddig maradsz?
- Csütörtökön hajnalba utazok Moszkvába.
- Olyan hamar? – Döbbent meg.
- 16-án lesz a BL meccs.
- És meddig maradsz?
- Szerintem, 17-én utazok vissza Magyarországra. Ti mikor utaztok?
- 18-án lesz még egy meccsünk, 19-én utazunk. Lesz ott még egy edzés vagy kettő a hideg miatt.
- Értem. – Pár perc néma csend állt be közöttünk. Nagyon elgondolkodott valamin. Aztán párszor mintha kérdezni akart volna valamit. Beletelt egy kis időbe mire végre kibökte.
- Muszáj visszautaznod egyből?
- Nem tudom. Talán nem. A gépemen van a naptár. Holnapra többet fogok tudni mondani. Jó?
- Remélem jó hír lesz. – Mosolygott. Én pedig nagyon örültem, hisz még itt vagyok, de ő már a következő alkalmat keresi, hogy találkozzunk.
Miután végeztünk a vacsorával újra leültünk PS-ezni, de most fociztunk…
- Te dzsojsztikkal a kezedbe születtél vagy mi? – Dobta le megint az irányítót.
- Most mit vagy kiakadva? Ez csak egy játék. A valóságban te vagy az ász. – Vigyorogtam.
- Nevess csak. – Fonta össze kezeit a mellkasa előtt és fejét a kanapé támlájára téve a plafont bámulta. Egy darabig néztem aztán a konyhába mentem egy pohár vízér, amit a falnak dőlve ittam meg, hogy lássam, de akkor már nem azért néztem, hogy tudjam mikor múlik el a sértődöttsége. Sergio túl jól nézett ki. Tudtam, hogy jó pasi és így, hogy tudom, milyen belülről, valahogy még vonzóbbá lett. Úgy éreztem, hogy hosszú távon képtelen leszek ellenállni. Letettem a poharat és mögé mentem. A kanapé támláján megtámaszkodva feje mellett két oldalt fölé hajoltam.
- Meddig akarsz duzzogni?
- Nem duzzogok. – Mosolyodott el.
- Remélem is. – Néztem bele barna szemeibe, amikbe pillanatok alatt képes voltam elveszni és ez abban a pillanatban sikerült is. Nem tudtam miért tettem vagy miért nem, de adtam a homlokára egy puszit. Kiegyenesedtem és megkerülve a kanapét, leültem mellé. Minden mozdulatomat végig követte.
- Ezt miért kaptam?
- Nem tudom. Kell, hogy oka legyen? – Néztem magam elé.
- Nem, de akkor neked is jár. – Mondta és én erre felé, kaptam a fejem így a puszi, amit nagy valószínűséggel az arcomra akart adni a számra kaptam. – Ő legalább annyira meglepődött, mint én. Jézusom. Ez olyan, mint egy béna tini filmbe. Csak nehogy bocsánatot kérj. Kérlek. Inkább ne is mondj semmit. Vagy tudod mit? Akkor már csókolj meg rendesen. Az ajkaim égtek az érintése nyomán és folytatást követeltek, de Sese ezt nem egészen így gondolta. Nem kért ugyan bocsánatot és ezzel arra következtettem, hogy nem bántana meg, de talán arra várt, hogy én tegyem a következő lépést. Persze magamba jól megbeszéltem, hogy akarom a folytatást csak épp vele nem közöltem, így végül én is kaptam egy puszit a homlokomra és csalódottságomba még azt az elégedetlen sóhajt is elfelejtettem kipréselni magamból…

13 - Kézzel - lábbal

Sziajsztok!

Túl sok mindent nem fűznék hozzá. Tudom nem ezt vártátok, de ezzel is haladnom kell, mert van aki ezt a történetet szereti. :)

Kicsit 18-as, de annyira nem vészes. :)

Szerelem net csütörtökön érkezik! :D

Addig bírjátok ki!

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Az öltözködést nem vittem túlzásba. Legalább is, ami a felső ruházatot illeti. Áttúrtam az egész fehérneműs fiókot mire rátaláltam a megfelelő darabra. Biztosra akartam menni, hogy még csak véletlenül se tudjon nekem ellenállni. Bár abból következtetve, amit délután mondott nem hiszem, hogy szándékába áll.
Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre majd a sulis táskámmal és sporttáskámmal együtt kiléptem a szobámból. Iza még itt volt és mivel nem akartam őket zavarni, szegényt még attól a kevéstől is megfosztani, amit Iker ad neki, csak egy üzenetet hagytam…

Tiétek a kecó, én elmentem Crishez. Ha valami van, NE hívjatok! =) Iza egész nyugodtan használd a cuccaimat. Edzésen találkozunk. Érezzétek jól egymást.

XoXo H.

A kocsim még mindig Crisnél volt így odáig gyalog mentem. A kapukóddal bejutva az ajtóig mentem és becsengettem. Pillanatok múlva nyílt az ajtó.
- Szia! – Húzott magához a csatár egy csókra. – Gyere be. – Fogta meg a kezem. Levettem a cipőm és a táskákat is letettem.
- Még mielőtt megint elrohannál, szólok, hogy Irina itt van. Talán ha veled lát, felfogja végre, hogy nincs Ő meg Én. – Bólintottam. Egyáltalán nem tetszett, hogy olyan az a nő, mint valami ezer éves matrica, amit nem lehet levakarni. Nem vágytam erre a találkozásra, de bármit megtennék, csak tűnjön el végre. Kezünket összekulcsolva léptünk a nappaliba, ahol a modell a kanapén ülve várt.
Mikor meglátott elfintorodott.
- Nem tudom, hogy a mi a fenét eszel ezen a kiscsajon. – Csattant fel. – Mennyivel tud többet nálam?
- Irina, nekem sokat jelent Hanga. Amit iránta érzek az igazi, valóságos. És neki nem kell a hírnevem.
- Aha. Na persze. Mindenki tudja, hogy nem vérszerinti Casillas. Még hogy nincs szüksége hírnévre?! Először Iker most meg Te. Nem láttok túl az ártatlan pofiján?! – Csak lestem és próbáltam feldolgozni, amit mond. Ez a nő tényleg nem normális. Úristen…
- Mond Te normális vagy? Hanga gyerek volt még akkor. Meghalt volna, ha a kapus szülei nem találják meg. Neked fogalmad sincs arról min ment keresztül, sőt senkinek se. – Kelt ki magából Cris. Én még mindig ott tartottam, hogy nem tudtam felfogni, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen, a körülette lévőkre. – Hanga Iker húga. Ha vérszerinti, ha nem, szereti őt, de így legalább már tudom, hogy miért nem voltál képes szeretni az én fiamat. Nálad gonoszabb és előítéletesebb ember nincs ezen a földön. Neki nincs szüksége a bátyja vagy az én nevemre. Már így is többet ért el, mint amit te valaha fogsz.
- Ch… Mit, hogy egy egyetemi csapatba játszik? Ugyan már.
- Nem csak azt. Hanem amit neked sose sikerült elérned. Elenben veled, Őt szeretem. Tűnj el az életemből, az életünkből. Nem akarom, hogy ide gyere. Az-az ajtó többet nem nyílik ki neked. Próbáltam békésen elválni, de tőled nem lehet. Nézz tükörbe Irina, és azt tanácsolom, sürgősen változz meg, mert egyedül fogod leélni az életed. Lehet, hogy keresett modell vagy és elismert, de a pénz hosszútávon nem boldoggá, hanem magányossá tesz. – Hallgattam, amit Cris mond. Tudtam, hogy a mögött a külső mögött, amit a világnak mutat, hatalmas szív rejtőzik. Hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy én ezt érezhetem. Persze az orosz lány ezt támadásnak vette is kiabálni kezdett, de nem figyeltem, hogy mit.
- Vegyél vissza, mert a fiam alszik. – Biztos érdekli. Elengedtem a kezét, mire rám nézett.
- Bemegyek, hozzá. – Bólintott és elengedett.
Benyitottam a szobájába. A kiságyban feküdt. Mikor meghallotta a kintről beszűrődő felerősödött hangokat felém kapta a fejét. Csillogó szemekkel, fülig érő szájjal igyekezett minél hamarabb felállni.
- Szia törpe. – Siettem oda és az ölembe vettem. Apró kezével megfogta az arcom, mintha arról akarna meggyőződni, hogy igazi vagyok-e. Aztán fejét a nyakamba fúrta és szorosan ölelt. A kicsi lábaival pedig igyekezte még feljebb tornászni magát. Nem mintha ez lehetséges lett volna.
- Nagyon szeret téged. – Hallottam meg Cris hangját a hátam mögül.
- Én is őt. – Fordultam felé miközben egy puszit nyomtam a pici fejére. Pár percig csak néztük a kicsit. Jó volt ez a csend, mindhármunknak. Míg így némaságba borulva álltunk kicsi Cris elaludt. Óvatosan az ágyába raktam és miután apu is jó éjt-puszit adott a fiának kimentünk a szobából.
- Szeretnék bo… - Nem engedtem neki befejezni. Ujjaimmal kényszeríttettem hallgatásra.
- Neked nem kell semmiért se bocsánatot kérned. Nem esett jól, amit mondott, de nem adok arra, amit tőle hallok.
- De…
- Shhh… - Ne beszéljünk róla. Felejtsük el.
- Igazad van. – Csókolt meg lágyan. Megfogta a kezem és maga után húzott. Egészen a konyháig meg se állt.
- Csüccs. – Mutatott egy székre a konyhapultnál. Leültem és kíváncsian vártam, hogy mire készül. Elővett a hűtőből egy csomagot, ami selyempapírral volt letakarva. Szöszmötölt valamit, de a széles vállától és hátától nem láttam semmit. Egy tányérral és egy villával a kezébe odalépett hozzám.
- Azt hiszem, ezt szereted. – Tette le a pultra az édességet.
- Honnan tudtad? – Nyam, tejszínhabos epertorta.
- Tegnap epret ettél és a tejszínhabot mindenki, szereti.
- Igaz. – Ki akartam venni az evőeszközt a kezéből, de nem engedte. Beleszúrta a villát a sütibe és a feltűzött falatot ő ette meg. Durcásan néztem rá.
- Ugye most nem az jön, hogy te eszed meg az egészet? – Kérdeztem kétségbeesetten.
- Hm… Ezt még nem döntöttem, el de nagyon finom, úgyhogy meglehet. – Kapta be az újabb falatot én pedig igyekeztem a lehető legszomorúbban nézni, ami nem volt nehéz ugyanis nagyon édesszájú vagyok, de nem hatottam meg.

- Gonosz vagy.
- Csak amennyire te. – Aha Cristiano Ronaldo bosszúja utolért.
- Az azért más volt. Csak úgy mondom, hogy neked kellett edzésre menned nem nekem.
- De te ezt tudtad. – Fújtattam egyet. Jelentkeztek, a süti elvonási tünetek. Kész. Ez a vég. Remegek egy falat tejszínhabos eperért. – Ühh… - Nyögtem, amit ő hangos nevetéssel díjazott. Kezdtem nagyon durcás lenni.
- Egy falatot se fogsz adni igaz? – Mosolyogva megrázta a fejét. – Remélem, boldog leszel tőle. - Felálltam és ott akartam hagyni, de megfogta a kezem és visszahúzott. Közte és a konyhapult között álltam két kezével megtámaszkodott, elzárva a menekülés mindkét útját és csak nézett.
- Mit nézel?
- Téged.
- Miért?
- Nem gyönyörködhetek a barátnőmbe? – Kérdezte felvont szemöldökkel, de bennem igazából a barátnő szó maradt meg. Nyilvánvaló volt, hogy együtt vagyunk, de olyan jó volt tőle ezt hallani. – Nem tudok betelni veled és mikor durcás vagy még sokkal sexibb. Fogalmam sincs, hogy voltam képes ellenállni neked, de, most ha akarnám, se menne. – Mondta halkan és a végét már vágytól fűtött hangon. Ajkaival az enyémeket érintette. Kínzó lassúsággal kényeztette azokat. Átadtam magam az érzésnek és szinte fájt, mikor megszakította a csókcsatánkat. Mikor ezt megtetette tudatosult csak bennem, hogy hol is vagyunk. A szobájában álltunk derekát a lábaimmal körbefonva és nyakát karommal ölelve kapaszkodtam belé. Minden nehézség nélkül tartotta meg a súlyomat. Lábaimat földre téve álltam meg előtte és mellkasára szorítva a kezem kényszeríttettem, hogy hátráljon. Útját az ágy állította meg, amire leült és engem az ölébe vont. Nem sietett el semmit. Csókjaival kényeztetett. Minden egyes érintése perzselt. Kezei a pólóm alatt simogatták bőröm, miközben forró csókokat váltottunk és az én kezem a haját szántotta.
- Mi van azzal, hogy letéped a ruhám? – Kérdeztem el-elhaló hangon miközben a nyakamat csókolta. Egy hirtelen mozdulattal hanyatt fektetett és fölém magasodott. Az arcomba hulló tincseket eltűrte és a szemembe nézett.
- Szeretkezni akarok veled. - Suttogta a fülembe. A lehelete csiklandozta a bőröm. – Úgy, mint még soha senkivel. Kiélvezni minden egyes percet, amid veled tölthetek. – Gyengéden a vállamba harapott, amitől egy nagy sóhaj hagyta el a szám. Minden mozdulatával és érintésével azt sugallta, hogy szeret. Azt hiszem abban a pillanatban én voltam a legboldogabb nő a világon. Őrjítő lassúsággal szabadított meg a ruháimtól.
- Sose könnyíted meg a dolgom igaz? – Cirógatta végig testem a nyakamtól a melleimen keresztül a hasam aljáig. A lábaim automatikusan nyíltak szét, utat engedve simogató kezeinek, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Egy hangos nyögés hagyta el a számat, mikor megéreztem magamba, amit ő mosolyogva fogadott. A testemen végigfutott a jól eső borzongás. Nem bírtam azt az őrjítő lassú tempót, amit felvett. Többet akartam. Fordítottam a helyzetünkön és a csípőjére ültem.
- Gyönyörű vagy. – Suttogta mikor közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Kezével a derekamat és a hátamat simogatta. Rajtam volt a sor, hogy kényeztessem őt. Éreztem, hogy vágyik rám. Végigcsókoltam izmos mellkasát és minden egyes apró érintésre megremegett. Tovább haladva végigsimítottam kockás hasán. A simogatás útját újabb csókok követték, míg el nem értem az övig, amit kioldottam és kis segítséggel letornázta magáról a nadrágot. Hagytam, hogy visszahúzzon magához egy csókra és levegye a ruhadarabot, ami még a mellemet takarta. Velem együtt ő is felült és először csak simogatott majd csókkal borította be szabaddá vált tétrészeimet, amit én hátravetett fejjel élveztem. A testem őrült mód kívánta őt. És szinte megvesztem az újabb és újabb csókokért, érintésekért. Pillanatokkal később ismét alulra kerültem. Kezeimmel újra és újra végigsimítottam hátán és mellkasán, míg kezem meg nem állapodott boxerja vonalánál, ami mentén gyengéden húztam végig ujjamat. Hangos nyögés hagyta el száját és egész teste megremegett. Vágytól csillogó szemekkel nézett rám én pedig rá. A lassúságnak már nyoma se volt. Éhesen kapott ajkaim után, nekem erre a szenvedélyre és gyengéd vadságra volt szükségem. A férfira, aki szeret, és aki őrülten kíván. Megszabadultunk az utolsó ruhadarabtól is. Egy pillanatra megállt és végigsimított arcomon. Kapkodtam a levegőt és a testem is és lelkem is némán üvöltött érte.
- Szeretlek. – Suttogta ajkaimnak és megcsókolt. Ezzel egy időbe óvatosan belém hatolt. Szinte egyszerre kapta meg a testem a lelkem, amire vágyott.
- Szeretlek. – Mondtam halkan és csókunk mélyítésével gyorsított a tempón. Együtt léptük át a gyönyör képzeletbeli kapuját. Az első alkalom után nem hittem, hogy ezt lehet fokozni. Vállába harapva próbáltam elfojtani, kitörni kívánkozó sikolyom, testem görcsbe rándult az élvezet hullámtól. Minden porcikám remegett és lüktetett. A szívem dobogása csillapíthatatlannak tűnt és levegőért kapkodtam. Együtt próbáltunk lenyugodni és csak utána húzódott arrébb mikor ez sikerült. Fejemet a mellkasára vonta és végigsimított oldalamon mire egy kéjes sóhaj hagyta el a szám. A testem minden pontja túlérzékeny volt.
- Jó tudni, hogy ilyen hatással vagyok rád. – Nevetettünk halkan.
A fél éjszakát azzal töltöttük, hogy szerettük egymást.
- Soha többet nem akarok nélküled lenni. – Mondta.
- Mindig veled feküdni és ébredni. Szeretlek. – Csókoltam meg.
- Én is szeretlek. – Viszonozta és valamikor hajnalban egymás ölelésében aludtunk el.
Leírhatatlan érzés volt mellette ébredni, úgy hogy tudom, van folytatás, hogy végre révbe értem és bűntelenül, titkolózás nélkül szerethetem azt a férfit, akire már olyan régóta vágytam és nincs semmi és senki, ami elválaszthat tőle. Egy kósza tollat húztam végig orrán.

 
- Ez így nem ér. – Morogta.
- Szokj hozzá. – Nyomtam puszit a nózijára és kikeltem volna az ágyból.
- Hova-hova?
- Tudod a barátnőd egyetemre jár, mellesleg hétvégén meccse lesz és edzésre is kell mennie.
- Elviszlek.
- De hát itt a kocsim.
- Akkor is. – Kérdőn néztem rá.
- Ugye most nem az jön, hogy mindenki tudja, Te barátnőd vagyok?!
- Ööö… Miért az baj?
- Nem. Nem baj, de feleslegesen aggódsz. Nem vagyok annyira kelendő.
- Na persze. Azért mert te nem veszed észre, hogy utánad csorgatják a nyálukat, én látom. Úgyhogy elviszlek.
- És gyalog jövök haza, vagy megkérem valamelyik hódolómat, hogy hozzon el?
- Francba.
- Tudod, imádom mikor féltékeny vagy, de ne aggódj nekem csak Te, kellesz. A nyáltócsákat pedig majd messziről elkerülöm. Legközelebb elvihetsz, nincs ellene kifogásom, hogy velem lejts végig a suli folyosóján. – Kacsintottam.
Összeszedtem magam és elbúcsúztam Cristől. Alighogy kiértem a kocsihoz megcsörrent a telefonom.
- Hola Iza? Fuvar kell?
- Hola. Ha nem gond.
- Nem dehogy. Nálunk vagy?
- Aha.
- Mindjárt ott vagyok. – Mondtam és bontottam a vonalat. Beültem a kocsiba és hazahajtva felvettem a kint várakozó lányt.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Ismerem a bátyámat. Nem fog elengedni, csak türelmesnek kell lenned.
- Az vagyok.
- Aha. Meg feszült.
- Ja. Ellenben veled. Utállak.
- Most miért?
- Néztél ma már tükörbe?
- Igen. Miért?
- Mert a homlokodra van írva, hogy ki lettél elégítve. – Mondta enyhén felháborodva. Elnevettem magam.
- Nevess csak. Kíváncsi leszek, hogy holnap reggel is így nevetsz e.
- Meglátjuk.
- Normális esetben megkérdezném milyen volt és kérném a szaftos részleteket, de kegyetlen mód ki vagyok éhezve és épp elég látni a kielégült fejed, szóval kímélj meg.
- Nem állt szándékomba reggelire tálalni a nemi életem. – Igazából örültem neki, hogy nem kellett róla beszélnem már attól beindultam, ha csak egy-egy pillanat eszembe jutott az éjszakából…
Talán ettől, talán a friss kapcsolattól vagy talán attól, hogy annyit vártunk egymásra, nem tudom, de nem volt az-az edzés, ami kellő képen kifárasztott volna minket, hogy ne estünk egymásnak. Az egész hét így telt.
Aztán Cris pénteken haza utazott a szüleihez Portugáliába és vitte a kis törpét is, akivel nagyon sok időt töltöttem ebben az egy hétbe. Megígérte, hogy szombaton ott lesz a meccsemen. Furcsa volt otthon lenni, de örültem is, mert kicsit Ikerrel lehettem, bár nem bizonyultam túl jó társaságnak.
- Ha nem nyugszol meg, esküszöm benyomlak a víz alá. – Mondta bátyám.
- De nem bírok…
- Gyere ide és ülj le. – Nagyot sóhajtottam és leültem mellé. Felhúztam a lábaim, és az oldalához kuporodtam, mint régen.
- Félek. – Suttogtam.
- Mitől?
- Hogy nem leszek elég jó. Iker ők megbíznak bennem, és ha nem tudok teljesíteni, akkor nem csak egy csapatnak okozok csalódást, hanem egy csomó más embernek is. Szurkolóknak, barátoknak. És magamnak is.
- Azt hittem Crisről ragadt rád egy kis önbizalom is, ha már így összenőttetek. – Vigyorgott én pedig elpirultam.
- Sajnos az velünk született dolog, és ahogy most érzem magam belőlem kimaradt. – Morcoskodtam. – Olyan jó lenne, ha olyan lehetnék, mint Te. Te maga vagy a nyugodtság. Árad belőled az önbizalom.
- Tudod jól, hogy ez sokszor csak a látszat. – Bólintottam. – Ne hidd, hogy én nem félek, mert igen is szoktam. Én is rettegek attól, hogy csalódást okozok, de nem ezzel a gondolattal kell neki indulni egy meccsnek, hanem azzal, hogy végig csinálod, hogy képes vagy rá. A csapat bizalmat szavazott neked, mikor beállított a keretbe, ahogy nekem mikor annak idején szinte gyerekként állítottak be a csapatba és akkor is mikor megkaptam a csapatkapitányi szalagot. Te tudod milyen nehezen élek meg egy-egy vereséget, kapott gólt, mikor rajtam áll vagy bukik egy mérkőzés. De a kudarc is az életünk része és a nélkül nincs előrébb jutás, a nélkül nem fejlődünk és a kudarc az, ami erősebbé tesz. Mindenki másképp dolgoz fel egy-egy vereséget, de túl kell lépni rajta, felállni és küzdeni tovább. Bárhogy is alakuljon a meccs holnap, én tudom, hogy beleadsz mindent. És én már így is büszke vagyok rád. – Ölelt meg. Iker mindig képes volt megnyugtatni. És ha Ő már most büszke rám, akkor nincs mitől félnem.
Már a pályán álltam, de Cris még sehol nem volt. Iker és a többiek is ott ültek a lelátón, de Őt nem láttam sehol.
- Ne aggódj, ideér. – Tette vállamra a kezét Iza.
- Remélem. – Tördeltem a kezem.
- Hé erre még szükséged lesz ma.
- Jó, jó. Csak ideges vagyok.
- Nyugodj meg, ha kapsz most egy idegösszeomlást, azzal nem segítesz.
- Tudom. – Hajtottam le a fejem. Valahonnan erőt kellett gyűjtenem. A kapu felé néztem és eszembe jutott az alig egy hetes kalandunk a gólvonalon. Szerintem bele is pirultam, mert éreztem, hogy tüzel az arcom.
- Mennyire perverz vagy te. – Lökött meg Iza.
- Most miért?
- Szerinted nem láttam, hogy hova néztél? Egy kézilabda kapu még senkit nem hozott így zavarba, legalább is nem ilyen távolságból. Egyébként megjött a lovagod. – A lelátó felé kaptam a fejem. Ahogy tekintetünk találkozott nekem elmúlt minden bajom mintha elszívta volna a negatív energiáimat. Tátogott egy neharagudj-ot én pedig picit megráztam a fejem jelezve, hogy semmi baj.
A meccs elkezdődött és minden úgy volt, ahogy Martinék mondták. Nem is érdekeltem őket. Mintha ott se lennék így történt, hogy én dobtam a meccs első gólját. Hihetetlen érzés volt, ahogy több száz ember nekem tapsol, és hogy mekkora örömet okoztam a csapattársaimnak. Iza volt az első, aki lepacsizott velem és gyorsan meg is ölelt. A lelátóra néztem és ujjaimmal szívecskét formálva, mutattam fel Crisnek, hogy ez a gól bizony az övé volt. Ezt mind pillanatok alatt. Ugyanis itt nem volt idő nagy örömködésre. Talán 15 perc is eltelt mire először lejöttem a pályáról. A Valenciai csapatnak igen lassú volt a felfogása. Már a negyedik gólomnál jártam mikor valakit rám állítottak.

Igaz nehezebben, de így sikerült gólt dobnom. Ők nem óvatoskodtak. Sikerült néhány játékos által nagyot esnem, de mindig felálltam. A meccset egy kisebb könyék nyúzással megúsztam és életem első meccsét nem kis fölénnyel megnyertük 28-21-re. Hihetetlen boldog voltam és úgy éreztem, rendben van az egész életem. Mindenem megvolt, amit ember kívánhat magának. Család, szerelem, barátok. Minden túlon túl tökéletes volt. Szinte mesébe illő, és nem gondoltam, hogy ez a mese valaha véget ér…