47 - Szerelem net

Szijasztok!

Ezt a részt most bőven időben sikerült befejeznem. Nagy örömömre és talán a tiétekre.

A kommentekre válaszoltam. És bocsi, hogy még csak most.

Nos a múltkori rész még nagyobb sikert aratott én pedig még jobban meglepődtem, de nagyon-nagyon örültem minden visszajelzésnek.

Mint írtam nem lesz másik évad. Tehát a fejezetek száma onnan folytatódik ahol abbamaradt! Mintha semmi sem történt volna, de igazából annál több.

Idén pedig ebből se lesz már több rész! Így is lesz dolgom bőven és ezért ne haragudjatok

De ez úton kívánok mindenkinek világvége mentes 21-ét, Boldog Karácsonyt és még boldogabb Új évet.

A részhez talán csak annyit, hogy egy újabb dolog lesz benn, amit azt hiszem már minden vártatok!

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puzsi;

Vii

Miután az EB győzelem ünneplése is elcsitult a madridiak élete újra visszatért a régi kerékvágásba. Lecsillapodott a város, amit már egyáltalán nem bántam és végre jutott időnk egymásra is. Volt mit megbeszélnünk és megterveznünk. Mint például a nyaralást. Alig pár napja voltunk szabadok és tudtam, hogy Sergionak napokon belül kezdődik a szokásos hajós vakációja, amire én már kismilliószor nemet mondtam.

- Biztos nem jössz velem?

- Sergio ez a Te nyaralásod a Te barátaiddal. Nem tudnád úgy elengedni magad, ha Én is ott vagyok, és különben se vágyok egy pasikkal teli hajón ringatózni két hétig.

- Pedig azt hittem ez minden nő álma.

- A szingliként lehet, de emlékeztetlek, hogy Én nem vagyok az.

- Hm… Szerencsés fickó. – Mosolygott önelégülten, mire az olvad jégkockától vizes kezemmel lefröcsköltem.

- Még kicsim. Elviselhetetlen ez a meleg.

- Nem kellett volna hozzányúlnod a légkondihoz.

- Az nem az én hibám volt.

- Na persze. Végül is, csak ide akartad varázsolni az északi sarkot.

- Csak meg akartam nézni mennyit bír.

- Jó mindegy. Mikor jönnek megcsinálni? – Kérdeztem és új jégkockákkal teli tasakot vettem ki a fagyasztóból.

- Nem tudom. Be vannak táblázva, de majd valahova szorítanak helyet azt mondták.

- Remek. Addig nem megyünk át hozzám? Már nem tudok mit levenni és komolyan úgy érzem, mintha párolognék.

- Ezzel vitatkoznék. Van még rajtad egy kevés ruha. – Mutatott végig szerelésemet.

- Tetszene mi, ha egy szál semmibe ácsorognék a konyhádba.

- Ó, de még mennyire. – Nyalta meg a száját és ellökte magát a pulttól, hogy megkerülje. A szeme nem engedte az enyémet egy pillanatra se és úgy közeledett felém, mint egy ragadozó, ami becserkészni készüli a prédáját. A tekintete megbénított és a szívem majd kiugrott a helyéről a lábaim pedig remegtek. Ez volt az általános Sergio hatás nálam. És mint mindig most is épp időbe lépett oda hozzám. Még mielőtt összecsúsztam volna. Természetesen nagyon jól tudta, milyen hatással van rám.

- Ez sosem fog elmúlni? – Lihegtem.

- Remélem. – Mosolygott és nagyon lágyan megcsókolt. Újra és újra. Ilyenkor mindig elvesztem és megszűnt körülöttem minden. Csak rá tudtam figyelni. Akár egy bombát is felrobbanthatnának mellettem, azt se venném észre. Minden, amit mondott olyan messziről jött mintha nem is a fülembe suttogta volna. Csak a leheletét érzékeltem a puha ajkát, amivel csodákat művelt a testem bármely pontján. Úgy ismert, mint a saját tenyerét. Tudta mire van szükségem és elképesztően odaadó volt. Istennőnek éreztem magam a karjaiba. Eltűnt a lábam alóla a talaj és a jégkockától hideg és nedves pultot éreztem magam alatt, amiért talán most hálás is voltam. Kívül belül forrónak éreztem magam és ezt a tüzet csak Ő tudta csillapítani. Lehúzta rólam a trikót és fél kézzel szabadított meg a pánt nélküli bikini felsőmtől. Rajta csak egy fürdőnadrág volt, amit igyekeztem letornászni róla.

- Mohó vagy. – Suttogta a számba.

- Szereted, ha mohó vagyok.

- Ó, nagyon is. És tudod mit szeretek még?

- Mit? – Kérdeztem sürgetőn.

- Hogy az enyém vagy. Csak az enyém.

- Csak a tiéd. – Helyeseltem és közelebb húztam magamhoz. Felemelt majd átvitt a kanapéra és végigfektetett rajt. Kívántam Őt. Mind a 270 ép csontommal, de nem tehettem akarata ellen semmit. Egy jégkockát fogott a kezébe és addig barangolt vele testemen, míg teljesen el nem olvadt. A nedves és hideg vonalak útját forró csókok követtek és minden pillanatban rázott a hideg, hol a jégtől hol az Ő érintésétől. Fájdalmasan kapkodtam a levegőt és úgy éreztem, hogy egy érintés elég lenne ahhoz, hogy a mennyekbe repítsen. A csípőm önkéntelenül emelkedett.

- Kérlek Sergio. – Suttogtam rekedten. Mintha nem is az én hangom lett volna.

- Mm… Mond még egyszer.

- Kérlek. Sergio. – Nyögtem ki a két szót, mert közben fölém magasodott és megkegyelmezett nekem. Alig pár pillanat múlva a nevét sikítva vesztem el abba a semmihez nem hasonlító érzésbe, amit szenvedélyes csókkal jutalmazott és nem állt meg. Mire Ő elérte a határt én is kész voltam arra, hogy most vele együtt érjek el újra a csúcsra.

Izzadtan és lihegve borult rám. A forróság, ha lehet még nagyobb lett. Más esetben ez már kellemetlen lett volna, de abban a pillanatban kielégültek és boldogok voltunk. Nem számított mi van kívül. Még bőven egymással voltunk elfoglalva. Nedves hajamat hátrasimította és pedig beletúrtam az övébe és lehúztam egy csókra.

- Szeretlek. – Mondtam mosolyogva.

- Én is szeretlek.

Az egyetlen hely ahol elviselhető volt a hőség az a medence. Hol benne, hol mellette voltunk. Sergio koktélokat kevert nekem és minden specialitását végigkóstoltam. Mondanám, hogy pályatévesztett, mert legalább annyira jó bármixer, mint focista, de valahogy nem tudtam Őt elképzelni a pálya nélkül. A gépem nálam volt, és akkor először nem munkára használtam, hanem arra hogy a saját albumomat gyarapítsam számomra fontos pillanatokkal. Egész nap vártuk a szerelőket, de mikor elmúlt öt óra már nem reménykedtünk.

Sergio odaúszott hozzám és megkapaszkodott a medence szélébe. A hullámok, amiket érkezésével keltett a bőrömet nyaldosták.

- Mit szolnál, ha elmennénk vacsorázni és utána pedig hozzád?

- Jól hangzik. – Mosolyogtam és amellett, hogy furcsán nyugodt és zavartalan volt körülöttünk minden, nagyon is élveztem, hogy csak rám figyel. Eddig se panaszkodhattam, de most…

Egy kicsi étterembe mentünk, ahol nem voltak túl sokan, és akik ott voltak se foglalkoztak velünk. Úgy tűnt, ha szünet van, akkor szünet van és ezt még a szurkolók is tiszteletbe tartották.

- Miután hazajövök, elmegyünk a szüleimhez? – Kérdezte. – Már alig várják, hogy megint lássanak. Eltölthetnénk a tengerparton néhány napot. Vagy amennyit csak szeretnél.

- Hm… Jó ötlet. – Mondtam nevetve, mert eszembe jutott a legelső találkozásunk.

- És megejthetnénk a nagy bemutatást a Te szüleiddel.

- Nem ártana. Már nagyon szeretnék tudni ki rabolta el a szívem. – Mondjuk, apa szerint ez inkább a kicsi lánya elrablásáról szól nem a szívéről. Ugyan ezt nem jelentené így ki, de tudom, hogy nem teljesen békélt meg azzal, hogy Spanyolországba költöztem. – Most előre félek a reakcióktól, hogy megint nélküled megyek.

- Mehetek később. majd valahol felvesznek.

- Nem-nem. Te nyaralj csak. Felesleges utazgatás lenne. Lesz még időnk erre, és amíg lehet, inkább megvédenélek apu kérdéseitől. Nem durvák, de eléggé én központúak lesznek.

- Belőled csillagos ötös vagyok. – Vigyorgott én pedig mélyről jövően sóhajtottam. Efelől nem volt kétségem.

A szerelők csak nem akartak kiérni így az utazás előtti nap is nálam töltöttük az éjszakát. Sergio épp csak összepakolni ugrott haza aztán segített nekem is olyan ruhákat kiválasztani, ami ránézésre nem billentette ki őt a nyugalmából. Viszont a fürdőruháknál akadt némi probléma.

- Nincs valami egybe részesed? – Vizsgálta át a kupacot.

- Sergio ne kezd el.

- Mindenki téged fog nézi.

- Senki nem fog engem nézni, de ha már itt tartunk mi lesz veled?

- Velem?

- Szerinted ez a test elkerüli majd bárki figyelmét? – Mutattam rá a nyilvánvalóra. – Akadjak ki minden egyes alakalommal, mikor valaki úgy néz rád, mint akit menten felfalna? Csak mert akkor elég valószínű, hogy folyamatosan kattognék. De nem. És tudod miért? – Kérdeztem.

- Nem.

- Azért mert van valamim, amik nekik nincs. – Suttogtam a szájához közel. – Te. – Mosolyodtam el és megcsókoltam. – És ne felejtsd el, hogy apámmal megyek nyaralni, esélytelen, hogy bárki a közelembe férkőzzön.

- Megnyugtattál. – Vigyorgott. Pedig ha tudná, hogy a jelenlétében elég valószínű, hogy ez rá is vonatkozik. Hajaj.

Nagy nehezen össze tudtam pakolni és Sesét is meg tudtam győzni arról, hogy semmi szükségem új fürdőruhára se egyéb nyári ruhákra, de megemlítettem neki, hogy egy fagyi bizony jól esne. Elsétáltunk a közeli cukrászdáig és mindenféle finomságot tettünk a tölcsérjeinkbe, amit a közeli parkban ettünk meg. Kellemesen telt az utolsó napunk, amit együtt töltöttünk mielőtt a két hét egymástól megvonás következett volna.

Mindketten csak kora délután indultunk így nem siettünk az alvással. Valójában az éjszaka egy jelentős részét egymás kényeztetésével töltöttük. Próbáltunk minél többet elraktározni a másikból, de azt hiszem egy dologban nagyon is egyetértettünk. Nincs az a mennyiség, amitől be tudnánk telni, amire azt mondhatnánk, hogy elég.

Reggel telefoncsörgésre ébredtem. Túl korán volt az pedig fájdalmasan hangosan szólt.

- Édes, a telefonod. – Nyögtem és igyekeztem kizárni az idegesítő csörgést.

- Nem szívem ez a tied. – Mondta, és ahogy fordult egyet a fölényes helyzetből alá kerültem. Fejét a nyakamba fúrta és kellemesen kirázott a hideg, ahogy ajka a bőrömhöz ért. A mobilomért nyúltam, aminek kijelzőjén anyu neve villogott.

- Szia, anya. – Vettem fel.

- Szia, kincsem. Felkeltettelek?

- Csak egy kicsit. – Mondtam álmosan. – Valami baj van?

- Nem dehogy csak elfelejtettük a címed.

- A címem?

- Igen azt. – Mondta én pedig eltoltam Sergio fejét, mert kezdett a szájával olyan helyeken kalandozni, aminek hatására nem igazán lettem volna képes beszélni, de még csak anyu mondandójára se figyelni. Ajkát lebiggyesztve nézett rám mire kis híján elnevettem magam, de csak felmutattam a mutató ujjam, hogy várjon egy kicsit aztán kezemmel a borostás arcát kezdtem el cirógatni.

- Anyu nem értem. – Nyögtem ki végre.

- Itt ülünk a taxiba és kellene a sofőrnek a címed.

- Az enyém? – Kérdeztem és abban a pillanatban ért utol a még félig alvó agyam. Egy értelmes szó nem jött ki a torkomon. Anyámék itt vannak Madridban és negyed óra múlva pedig itt lesznek a lakásomon.

- Itt vagyunk a Barajason. – Mondta nagy boldogan megerősítve az elméletem. – Kislányom ott vagy még? – Kérdezte.

- I-igen. – Mondtam. – De hát, hogy-hogy eljöttetek? – A hangom vagy egy, de lehet, hogy két oktávval feljebb kúszott és bár Sergio egy szavamat se értette a hanglejtésre még ő is felfigyelt.

- Gondoltuk meglepünk, és megnézzük, hol laksz. Már ha eljutunk hozzád még ma.

- Persze. Persze. – Motyogtam és bediktáltam a címem.

- Szuper, akkor nem sokára találkozunk. Már alig várom, hogy lássalak. – Mondta gyerekes lelkesedéssel és letette a telefont.

- Valami baj van kicsim? Nagyon fehér vagy. – Kezét az arcomra simította. Egy ideges és hisztérikus vihogásféle hagyta el a szám. – Megijesztesz kicsim. Történt valami?

- A szüleim alig 20 perc múlva itt lesznek.

- Tessék?

- Meglepetés?! – Vontam vállat és körülnéztem a szobába, ami úgy nézett ki, mint valami háborús övezet. A csomagjaink hevertek mindenhol. A tegnap esti levetett ruháinkkal volt teleszórva a nappali és még a vacsora maradéka is a konyhában hevert. – Ó, te jó ég. Ó édes Istenem. – Másztam ki az ágyból, két kézzel túrtam bele a hajamba és visszanéztem. És még Sergio is itt van. Mintha csak akkor esett volna le, vagy vettem volna észre. Kész, végem van. Itt ástam el magam.

- Hé… - Jött oda hozzám. – Nyugi. Minden rendben lesz. Menj, tusolj le. Én addig eltüntetem a konyhából a romokat és rendbe teszem a nappalit. Oké? Mire ideérnek minden rendben lesz. – Bólintottam és hálásan néztem rá. Talán még soha nem zuhanyoztam olyan gyorsan. Pedig egy lazító fürdőre lett volna szükségem, szükségünk, a tegnap éjszaka után.

Nem is néztem mit veszek fel. Végül egy kék-fehér csíkos trikó és egy fekete sort akadt a kezembe. A hajamat fél szárazra töröltem a törölközővel és kimentem Sergióhoz, aki irigylésre méltó nyugodtsággal pakolt be a mosogatógépbe és indította el. Lehajolt egy csókért és Ő is elment, hogy rendbe tegye magát. Minden ruhát a szennyes kosárba tettem és megigazítottam a párnákat. A bőröndöket egy halomba húztam és bevetettem az ágyneműt. Mire Sese végzett jóformán minden a helyén volt. Fehér pólót vett fel farmer halásznadrággal. Feltettem főni a kávét, és míg vártam, idegesen tördeltem az ujjaimat. Azon gondolkoztam mit fogok mondani apuéknak.

- Minden rendben lesz. Jó?

- Anyu le fogja vágni, hogy itt aludtál. Sőt apu is.

- Ez nem egészen igaz, mert nem sokat aludtunk. - Vigyorgott. Nevet. Szerinte ez vicces. - Másrészről pedig itt az ideje, hogy belássák, felnőttél. Dolgozó nő vagy, aki saját magát tartja el. Saját lakásod van és párkapcsolatban élsz. Szeretjük egymást. Nem értem miért ne tölthetném nálad az éjszakát. Hm? – Nézett rám. Végtére is igaza volt. Felnőttem. Új életem van és ennek az életnek Ő bizony szerves része. Úgy kell nekem, mint a növényeknek a napfény. Ha tetszik nekik, ha nem. Vettem egy nagy levegőt.

- Igazad van. Azt hiszem itt az ideje annak, hogy ezt ők is megtudjak. – Mondtam, de közel sem voltam olyan magabiztos, mint amilyennek hangoztam.

- Ez a beszéd, és ne aggódj minden rendben lesz. – Puszit nyomott a számra és elment mellettem, hogy kivegyen két csészét a szekrényből.

Összerezzentem a csengőre és az ajtó felé kaptam a fejem. Itt az idő. Megtöröltem izzadó tenyeremet és felkészültem, hogy szembenézzek a szüleimmel. Sese bátorítóan megszorította a kezem és próbált lelket önteni belém egy minden rendben lesz mosollyal. Na, igen. Ez neki biztos nem az első. De nekem? Más rendes gyerekek időt hagynak a szüleiknek, hogy fokozatosan dolgozhassák fel a felnőtté válás folyamatát. Erre én mit csinálok? Beledobom őket a mély vízbe és még talán cápákat is engedek be melléjük. Persze nem direkt. Már nem is tudtam kit sajnáljak jobban. Magamat, Őket vagy Sergiot. Istenem apu szét fogja szedni. Boldogan fog elmenni arra a két hétre. Nem is hittem, hogy ilyen hosszú is lehet az út a konyhától a bejárati ajtóig. Vettem még egy utolsó nagy levegőt és kinyitottam az ajtót. Mikor megláttam őket szinte meglepődtem, hogy mosolygós arcuk láttán elöntött a nyugalom. Végtére is ők nem szörnyetegek, hanem a szüleim, akik támogatnak és szeretnek engem. Anyun piszkos fehér, térd alá érő nyári ruha volt és világos barna haja hullámosan omlott a vállára. Szinte azonnal magához húzott.

- Szia, kincsem. Úgy örülök, hogy végre itt vagyunk. Nagyon szép környéken laksz. Pont ilyennek képzeltem el. – Mondta és arcon puszilt, hogy aztán beljebb menjen és beengedje aput is, aki súlyos csomagokat cipelt, de láthatóan meg se kottyant neki. Rajta vajszínű vászonnadrág volt és fehér ing ugyanolyan anyagból. Letette a bőröndöket és megölelgetett.

- Szia, kislányom. Örülök, hogy látlak. Remélem jókor jöttünk?

- Persze apu. Jó, hogy itt vagytok. Gyere beljebb. – Álltam félre.

- Uhh ez mind a tied? – Mutatott a bőröndökre.

- Nem egészen. – Mondtam kicsit zavarba, és Sergiora nézett, aki kerülni próbálta anyám vizsgáló tekintetét.

- Anya, Apa had mutassam be nektek Sergiot. – Kezdtem el angolul, hogy mindenki értse. – Sergio Ő az anyám Júlia és az apám Matt Frewer. – Mondtam és közben odamentem Seséhez, hogy egyértelművé tegyem egy kézfogással, hogy ki ő nekem. Az első reakciójuk egy alig észrevehető döbbenet volt. Aztán anyu tért magához először.

- Óóó hát örülök, hogy végre megismertelek. Nem gondoltuk, hogy itt leszel. - Nyomta meg az itt szót. - Meg kell hagyni a lányomnak nagyon jó ízlése van. – Sergio felvillantotta az észbontó mosolyát én vörösödtem, anyámat pedig egy pillanat alatt az ujja köré csavarta. Ebben mondjuk nem is kételkedtem.

- És mivel foglalkozol fiam? – Lépett anyu mellé apu. Úgy van, bele a közepébe.

- Nem kértek kávét? – Vágtam közbe, még mielőtt Sese válaszolt volna. Mire felvont szemöldökkel nézett rám.

- De az jól esne.

- Üljetek le, csak egy pillanat. – Beállt a kínos csend, de végül helyet foglaltak az alig használt ebédlőasztalnál.

- Most mi van? – Fordultam Sese felé, mert még mindig ugyanúgy nézett rám.

- Nem tudom. Mond meg te. – Vágott vissza és fojtott hangon kezdtünk el veszekedni. Igen veszekedni.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Nem engedtél válaszolni.

- Én csak, csak…

- Ugye most nem az jön, hogy szégyelled, hogy egy focista a barátod.

- Dehogy. – Csattantam fel. – Hogy gondolhatsz ilyet?

- Hát úgy hogy ez azért elég fura volt.

- Nem az a baj, hogy focista vagy. Azt különben is tudják, csak azt nem, hogy milyen szintű. Híres vagy és apu próbál védeni a világodtól, egész életébe ezt tette.

- Segítsek? – Szólt be apu, sürgetésképpen. Majd később pillantassál lezártnak tekintettem a dolgot egy időre, amit bólintással vett tudomásul.

Lettem a csészéket és mi is helyet foglaltunk. Sese és Apu egymással szemben.

- Szóval mivel foglalkozol?

- Profi szinten futballozok.

- És amellett?

- Nincs szükségem se időm más munkára. Ebből élek.

- Ohh. – Nyögte és rám nézett, majd vissza. – Szabad megkérdeznem hol játszol?

Ez meg milyen kérdés? Mintha számítana. Ha a csapat neve nem városhoz lenne kötve, azt se tudná, melyik kontinensen van.

- A spanyol válogatottat és a Real Madridot erősítem. – Mondta és mosolyognom kellett büszkeségén.

- Az a lányom kedvenc csapata.

- Tudom.

- És ha jól gondolom Te vagy a kedvenc játékosa.

- Úgy hiszem igen. És nekem pedig Ő a kedvenc fotósom...

Utáltam, hogy én vagyok a téma, de nem mertem megkockáztatni, hogy kettesbe hagyom őket. Anyu megkért, hogy mutassam meg nekik a lakást és mivel már ebédidő volt elindultunk gyalog egy közeli kellemes kis étterembe. Anyu belém karolva elhúzott Sergiotól és kérdezősködni kezdett. Zavarba ejtő beszélgetés vette kezdetét, és cseppet sem vigasztalt, hogy mögöttem alig pár méterrel Sese ugyanezt éli át.

Sergio szemszöge:

- Szóval Sergio. Nem nagyon kertelek. Nekem a családom a mindenem és bízom a lányomban, nem véletlenül engedtük el, de szeretnék bízni abban is, akivel megosztja az életét. – Mondta. Egy aggódó apukával álltam szembe, aki rajongásig szereti a lányát, ahogy Vitali is rajongásig szerette az apját. Úgy gondoltam, ha az igazat mondom, abból nem lehet gond. A legokosabb, amit tehetek, hogy az érzéseimet osztom meg vele.

- Nézze Mr. Frewer. – Kezdtem.

- Csak Matt.

- Nézze Matt. Én szeretem a lányát és vigyázok is rá. Nem akarom Őt kitenni annak, amivel az én életem jár. Féltem őt a médiától, a nyilvánosságtól ezért óvom tőle. Veszélyes világ és addig jó, míg nem tudják ki is Ő. – Nyugtattam. Hisz bár nem tudom miért védte Vitalit a közismert emberek világától, minden estre egy volt a célunk. Sok irigy, rosszindulatú és féltékeny ember él a világon. És azzal, hogy Őt védtem, védtem a kapcsolatunkat is. Többet ért annál mintsem, hogy csak úgy kiadjam. Hogy boldogan mesélhessek arról a fantasztikus lányról, aki elrabolta a szívem és világgá kürtöljem, hogy Ő az enyém, de nem tehettem. Miatta, miattunk nem.

- Igen ebben egyetértünk és örülök, hogy így gondolod. Vitali erős lány és mindig is a maga ura volt. A saját törvényei szerint élt, amiket képes is volt betartani. Tudom, hogy felnőtt, és ennek Te vagy az élő bizonyítéka. Bár úgy gondolom, hogy sosem volt igazán gyerek. Mindent nagyon komolyan gondolt. Vagy csinált valamit vagy nem, de soha nem próbálkozott. Ha valamiben vagy valakiben egy kicsit kételkedett azzal már nem is foglalkozott. – Mondta. Bár sejtettem ezt, mégis jó volt hallani valakitől, aki ennyire jól ismeri. – És úgy látom jó hatással vagy rá. – Mondta bár nem tudtam, hogy ezt miből gondolja, hisz mióta csak felhívta Júlia, feszült volt és egy percre se engedett fel, de arra gondoltam talán nem ismerem még eléggé.

- Örülök, hogy így látja. – Mosolyogtam és belegondoltam, hogy ő milyen jó hatással van énrám. Több szempontból, de ezt inkább nem tettem szóvá.

- Fiam, töröld le azt a perverz vigyort az arcodról. Mégis csak a lányomról van szó és figyelmeztetlek, hogy jó erőben vagyok. Nem szeretném, ha nekem kellene letörölni.

- Elnézést. – Mondtam és reméltem, hogy nem mentem túl messzire.

- Én is voltam fiatal, de majd megtudod, ha lesz egy lányod. Ha lehet, ne törd össze a szívét. – Mondta ezt úgy, mint aki azt érzi, hogy ami köztünk van nem tart majd örökké, és hogy ezek szerint én leszek az, aki majd véget vet a kapcsolatunknak. Ez kicsit felhúzott és sértett. Nem is ismert igazán, mégis burkolt célzást tett arra, hogy nekem Vitali nem örökre szól. Mégis mit képzel rólam?

- Uram, szerintem félreismer.

- Nem. Egyáltalán nem ismerlek. De nem téged kell védjelek, ebben a kapcsolatban.

- Honnan veszi, hogy egyáltalán kell?

- Remélem, hogy nem kell. Szimpatikus vagy. Olyan ember, akit bárki el tudna képzelni a lánya mellé. Erős, egészséges fiatal, aki anyagiakban sem szűkölködik.

- Bárki, de nem maga. – Vettem tudomásul.

- Nekem ennyi nem elég, de nem Én döntöttem és nem is szólok bele. Sose tettem, most sem fogom. És mint mondtam benne megbízom, és egyelőre arra sincs okom, hogy benned vagy érzéseidben kételkedjek. – Már az étterem előtt álltunk. – Vigyázz rá. Én nem kérek többet.

- Ezt meg tudom ígérni. – Bólintottam és előre engedtem. Vitali az ajtóban állt. Rámosolyogtam, hogy ne aggódjon.

- Nagyon szörnyű volt? – Kérdezte suttogva.

- Megfenyegetett, hogy eltöri a lábam, ha megbántalak. – Ugrattam.

- Jézusom. – Torpant meg. – Ugye most csak viccelsz? Nem mondhatott ilyet. – Csodálkozott miközben fal fehér lett.

- Nyugi csak ugratlak. Nem mondott semmi ilyesmit. – Magamhoz öleltem és puszit nyomtam a hajára, de elhúzódott és a vállamba ütött.

- Nem vagy vicces. – Morogta, de a következő pillanatban a megkönnyebbüléstől ő is nevetni kezdett és a kéz a kézben lépdeltünk a szülei felé.

Az ebéd kellemes hangulatban telt és nyugtáztam, hogy Matt-el túljutottunk a kínos beszélgetésen. Onnantól könnyed volt a társalgás és hétköznapi dolgokról volt szó. Örültem neki, hogy megismertem őket és igazán rendes embernek tűntek. Túl sok időnk nem volt hisz nekem ebéd után indulnom kellett.

- Ne haragudjatok, de nekem mennem kell.

- Persze menj csak. – Állt fel Júlia és puszival búcsúzott. – A mihamarabbi viszontlátásra.

- Sergio. – Rázott velem kezet Matt. – Jó nyaralást.

- Köszönöm. – Mondtam és Vitali felé fordultam, aki már talpon volt.

- Megyek veled. – Mondta egyszerűen. - Kiviszlek a reptérre. Persze ha nem bántjátok. – Fordult a szüleihez.

- Nem persze hogy nem. Addig mi sétálunk egyet.

- Oké majd hívlak benneteket. Sziasztok.

- Hello. – Intettem és kifelé indultunk. Egy taxi állt az étterem előtt, amibe be is szállt én pedig követtem, bár nem tudtam, hogy a negyed órás gyalogúthoz minek kell fuvar. Kérdő tekintetemre úgy forgatta a szemét mintha a nyilvánvaló kerülte volna el a figyelmem.

- Nem így terveztem ezt a délelőttöt. És nem tudlak kiverni a fejemből. Megőrülnék, ha úgy mennél el, hogy közbe másra se vágyom csakhogy szeretkezz velem. – Suttogta a fülembe, majd elhúzódott.

- Uram egy kicsit gyorsabban, ha lehetne. Bedugva maradt a vasaló. – Szóltam előre és mondandómat még egy kis plusz borravalóval is megtoldottam. Alig pár perc múlva szinte úgy ugrottunk ki a járműből és egyből magamhoz húztam egy csókra. Imádtam ezt a környéket. A csendet, a nyugodtságot, hogy nem figyeltek kíváncsi tekintetek, hogy nem kellett attól félnem, hogy ez holnap címlapon lesz.

A kétheti távollét előtti utolsó együttlétünk pedig, olyan forró volt sürgető és égető, mint az a bizonyos bedugva maradt vasaló…

36 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Hogy legyen időtök feldolgozni és felkészülni, ahogy nekem is. Tudatom veletek, hogy bizony ez a történetem a végét járja. Nekem állati fura, mert ez lesz az első történet, amit nagyközönség előtt fejezek be. Most ne gondoljatok arra, hogy még egy rész és vége, mert azért nem egészen így lesz. 40 részig biztos, hogy el fog jutni a történet. Ezt garantálom, de pontosan még én sem tudom. Majd a folytatásban tájékoztatlak benneteket.

Pipákat, kommenteket még mindig köszönöm.

A részhez nincs sok hozzáfűzni valóm. Remélem, tetszik majd.

Jó olvasást!

Puszi;

Vii

Napok teltek el a cikk megjelenése óta. Olyan napok, amiket szorongással töltöttem. Cris minden követ megmozgatott és minden kapcsolatát kihasználta, hogy a hír legalább a világhálóról lekerüljön. A megjelent cikkel nem tudott mit kezdeni, de a továbbiakban hírzárlatot rendeltek el valamennyi spanyol lapnál. Óránként több ember figyelte a netet. Ahol felütötte a hír a fejét szinte azonnal eltüntették.

Őt is nagyon megviselte a dolog és a baj az volt, hogy minél jobban küzdöttünk az ellen, hogy ez ne okozzon gondot elfelejtettük élni az életünket és eltávolodtunk egymástól. Egy szakadék tátongott kettőnk között, ami csak rontott a szorongásomon és negatív érzéseimen. Féltem Máté bosszújától, de rettegtem, hogy a tőle való félelem tönkreteszi azt a kapcsolatot, ami már annyi mindent kiállt. A szerelmünket. Nem hagyhattam csak úgy veszni azt, ami életben tartott.

Junior már aludt mire Cris hazaért az edzésről. Kimerülten ült le a kanapéra, és úgy ahogy napok óta most is csak maga elé bámult. Nem bírtam tovább nézni, ahogy ostorozza és hibáztatja magát. Vettem egy nagy levegőt és leültem mellé.

- Beszélnünk kellene. Ez így nem mehet tovább. – Mondtam.

- Megértelek. – Sóhajtott. – Sajnálom.

- Nem hagyhatom, hogy hibáztasd magad olyan dologért, amiről nem te tehetsz azt meg főleg nem, hogy ezért darabokra hulljon a kapcsolatunk. Szeretlek. Nem akarok félni és legfőképpen nem akarlak elveszíteni.

- Nem haragszol rám?

- Hogy haragudnék? Szeretsz engem és elfogadsz, a valljuk csak be, elég elcseszett életemmel együtt, amiért nem lehetek elég hálás. Aminek csak mellettetek van értelme.

- Nem tudtalak megvédeni.

- Nem is tudsz mindentől. Képtelenség, de mellettem voltál. Mindig mellettem voltál. Velem együtt küzdöttel és most sem kell egyedül. Nem rettegni akarok, nem a legrosszabbra gondolni. Élni szeretnék Cris. Jó dolgokat csinálni. Nevetni, meccsre járni Juniorral, vacsorát főzni, szeretkezni. Olyan dolgokat tenni, amik boldoggá tesznek. – Mondtam. Nem gondolhattam arra mi lesz holnap vagy holnap után. Esetleg a jövő héten. Fogalmam se volt mennyi időm volt még. Hetek, hónapok, évek. Nem számított. Nem tudtam hogyan és mikor ér véget a történetem. A velük töltött időt jól akartam eltölteni. Szeretetben és a lehető legnagyobb békességben. Az arcát néztem, amit jól láthatóan öntött el a magnyugvás és a békesség. Arcomra simította az egyik tenyerét aztán a másikat és rám mosolygott.

- Nincs nálad erősebb és csodálatosabb nő ezen a világon Hanga. A csillagokat lehoznám neked az égről, ha azt kérnéd. Bármit megtennék érted.

- Bármit? – Suttogtam már közeledő ajkainak miközben a szemébe néztem.

- Bármit.

- Szeretkezz velem. – Kértem suttogva mire féloldalas mosoly telepedett ajkaira.

- Boldogan kicsim, boldogan. – Suttogta miközben felém magasodott. Alig hogy neki állt kényeztetni a nyakam és haladt egyre lejjebb a melleimre keserves sírás szakította félbe szenvedélyesnek ígérkező együttlétünket.

A köztünk lévő feszültséget és a napokban történteket Junior sokkal jobban megszenvedte, mint egyáltalán szabadott volna. Neki az egészből semmit nem szabadott volna észrevennie, de a cikk megjelenése óta nem tudta végigaludni az éjszakát.

- Neki nem szabadott volna… - Ráztam meg a fejem és a szívem szakadt meg érte.

- Tudom. – Mondta halkan és leszállt rólam. Megigazítottam a pólómat és megálltam előtte. – Menj csak.

- Gyere velem. – Nyújtottam a kezem és sürgetően néztem a kicsi szobája felé.

- Tudod, hogy velem nem nyugszik meg.

- De kettőnkkel meg fog. Ránk van szüksége Cris. Nem egyikünkre vagy a másikunkra, hanem mindkettőnkre együtt. – Mondtam mire elfogadta a felé nyújtott kezem és az első alkalommal ketten mentünk be a szobába. Ahogy meglátott már nem üvöltött csak sírdogált. Felvettem és Cris elé léptem a kisfiával, aki mindkettőnket átölelt és ringatott minket. Junior egy kis idő múlva apja felé fordult, de nem engedett el. Könnytől nedves arccal nézett rá és kis kezével magához húzta. Kis híján elsírtam magam. Akarta, hogy együtt legyünk, hogy mindketten vele legyünk. Megérdemelte, hogy szerető családban nőjön fel, gondtalanul. Ha másért nem is miatta meg kell próbálnom normálisan élni az életem. Nem egy rettegő idegroncsra van szüksége, aki többet néz hátra, mint előre. Mindketten tudtuk és attól a naptól kezdve megpróbáltam ehhez tartani magam.

Bementem az egyetemre. A balesetem óta először. A megnyert bajnokság hulláma megjelenésemmel újra végigsöpört a hallgatókon. Mindenki gratulált és nekem kezdett már az egész nagyon-nagyon személyesnek tűnni. Hősként emlegettek és majdnem úgy jött le a dolog, hogy az életemet kockáztattam a győzelemért. A hideg futkosott a hátamon. Igaz, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, de az életemet nem adtam volna a győzelemért. Nem direkt rántattam le magam és nem direkt törtem be a fejemet és nem direkt törtem ketté a saját kézilabda karrieremet már a kezdetekkor.

Nyerni akartam. Ahogy mindenki más. Győzelemre akartam vinni a csapatot, mert bíztak benne, hogy velem sikerülni fog. Nem akartam csalódást okozni és a legkevesebb az volt, hogy bevállalom az utolsó támadást, még ha nem is sikerült pontot érő dobással befejeznem. Egy időn túli büntetőt sikerült kicsikarnom, amit végül Iza értékesített. Aki egyáltalán nem kevesebb nálam. Sőt egyik csapattársam se kevesebb nála vagy nálam. Nem véletlenül csapatsport. Itt nincsenek egyéni érdemek. Legalább is nem túl sok, de úgy gondoltam, hogy az a kevés se nekem jár. Pedig ahogy végigmentem a folyosón azt láttam, hogy néhányan irigykedve néznek rám, a fiúk pedig legszívesebben a levegőbe dobálnának, annyira örülnek, hogy iskolájuk női kézilabdacsapata megnyerte a bajnokságot. Kínomban már nevettem, de tenni akartam valamit, mert egyáltalán nem voltam jól.

Mindenféle figyelmeztetés nélkül fordultam sarkon, és az iskolarádió stúdiója felé vettem az irányt. Adamet jól ismertem. Amellett, hogy szünetbe keverte nekünk a zenét és fontos információkról értesítette diáktársait, a meccseinket is ő közvetítette, nem kis lelkesedéssel. Bekopogtam az üvegen, felkapta a fejét és vigyorogva hívott beljebb.

- Hola, Hanga.

- Hola, Adam. Óriási kérésem lenne.

- Bármit a suli hősének. Amúgy jól vagy? Nagyon csúnyát zuhantál.

- Köszi. Jól leszek, ha abbahagyjátok ezt az átkozott egekig emelgetést. Úgy érzem magam, mint valami győzelmi trófea.

- Hm… Talán mert az is vagy. Tudod Te mióta nem nyert bajnokságot a csapat? Szar ám örök másodiknak lenni. Megtörted az átkot. – Átkot?

- Na, jó. – Ráztam meg a fejem. – Mondandóm van az iskolának.

- Oké, – Sóhajtott. - de ne harapj. Csak kíméletesen. Visszaadtál nekik valamit, ne vedd el tőlük újra. – Nézett rám én pedig szem forgatva bólintottam.

- Figyelem-figyelem kedves diáktársak. Nem találjátok ki látogatott el hozzám. Na, ki? Na, ki? És igen, akiről mindenki beszél az utánozhatatlan Hanga Casillas. A suli hőse szeretne szólni hozzátok. Nagy tapsot neki. – Konferált be nem mintha az utolsó kérésnek lett volna értelme. Elvettem tőle a mikrofont és csúnyán próbáltam ránézni az előbbi miatt, viszont csak mosolygásra futotta.

- Köszönöm Adamnek a szenzációs beharangozót, ami tökéletes ellentétje annak, amit most kérni szeretnék tőletek. Mint sokan láttátok visszatértem, egyben. Én pedig azt látom rajtatok, hogy valami Istenség félének nőttem a szemetekbe, míg nem voltam. Tudjátok ez hízelgő, de ugyanakkor szörnyen zavarba ejtő. Az, hogy a csapat megnyerte a bajnokságot nem csak az én érdemem, hanem mindegyikünké. Egyedül erre nem lettem volna képes. Minden csapatsport az összefogásról szól és a közös játékról. Ezt a meccset együtt nyertük meg. Mi játékosok és Ti szurkolók. Ti, akik bíztatok és bíztattatok. Hagyjuk az egyéni érdemeket, és éltessük a csapatot, mert megérdemlik. – Mondtam és visszaadtam Adamnek a mikrofont, aki szinte azonnal bekevert egy számot.

- Igaz, hogy nem játszhatsz többet? – Kérdezte.

- Igen. – Válaszoltam egyszerűen. Nem akartam elmagyarázni a dolgot és belemélyedni újra.

- Sajnálom.

- Ugyan. – Legyintettem könnyedén és mosolyogni próbáltam. Még mindig fájt egy kicsit, hogy így alakult, de bele kellett törődnöm. A családomért és Crisékért meg kellett tennem. Nem volt más választásom. – Mennem kell. Előadásom lesz. Köszi, mindent, Adam. – Néztem rá és akkor mindenért köszönetet mondtam.

A hangulat elviselhetőbb lett. Nem rontottam el a kedvüket, de nem éreztem azt a nyomást, mint percekkel ezelőtt. Már a nap sem volt olyan szenvedős.

Próbáltam hívni Izát, hogy suli után beüljünk valahova, de nem válaszolt. Még csak nem is üzent, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.

Napok teltek el így és még csak össze se futottunk. Ha valahol fel is bukkant a következő pillanatban már ott se volt. Amikor hívtam pedig lerázott ilyen olyan ürügyekkel és minden egyes alkalommal csak értetlenül bámultam a telefont. Már nagyon hiányzott és rosszul esett, hogy egyáltalán nem keresett. A legjobb barátnőm volt és szükségem lett volna rá. Ezért nem adtam fel, de egyik este megfogadtam, ha most is leráz, többet nem keresem. Majd megkeres, ha akar.

A telefon kicsöngött és alig pár csörgés után fel is vette.

- Sziaa, Hanga. Mi újság? – Kérdezte.

- Kerülsz. – Engedtem el a kérdést a fülem mellett.

- Mi? Hogy Én? Dehogy. Miből gondolod?

- Abból, hogy tagadod.

- De ha egyszer nem. Én csak… Nekem csak rengeteg dolgom van. A Zh-k a vizsgák. Tudod. Akár csak neked.

- Aha. Igazad van. Akkor tanulj csak. Bocs hogy zavartalak.

- Semmi gond Hanga. Puszi. Szia. – Hadarta és már le is tette a telefont.

- Mi a… - Suttogtam és fel nem tudtam fogni mi ez az egész. Meg akartam érteni ezt a viselkedést. Kapcsolni valamihez. Visszaemlékezni, hogy mi történhetett, de semmi használhatót nem találtam. Márpedig a memóriám jobb mint valaha.

Eszembe jutott Iker. Igaz, hogy azt mondtam nem érdekel, de aggódtam. Ez nem Izára vallott. Felkaptam a kocsi kulcsot az asztalról és a bejárati ajtó felé mentem.

- Kicsim minden oké? – Szólt utánam Cris aki a konyhából dugta ki a fejét.

- Remélem.

- Hova mész?

- Ikerhez.

- Veled menjek?

- Nem köszi, csak megyek meg jövök. Sietek. Szeretlek. – Dobtam neki egy puszit és kiléptem az ajtón. Egészen a kocsiig futottam. Beültem és a kormányt markoltam. Féltem elindulni. Nem tudtam volna meg magyarázni, hogy miért vagy mitől, de volt bennem egy rossz érzés. Útközben felhívtam Ikert.

- Szia, húgi. Mi újság?

- Nincs semmi különös. Csak már régen beszéltünk, na meg Iza mostanában olyan fura és nem igazán tudom miért. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de szerintem kerül.

- Nem hinném, hogy kerülne. Honnan veszed?

- Hát mert pár napja hiába hívom, mindig leráz, hogy dolga van. Nem hiszem, hogy hazudik, de aggódom érte. Értetek. Veled minden rendben? Vagyis veletek.

- Nyugi húgi velünk minden oké. Nem tudom, mi lehet Izával, de szerintem biztos észhez tér és keresni fog. – Mondta Iker, de mintha nem is nekem címezte volna a szavakat.

- Otthon van? – Kérdeztem és a q5-ös hybrid hang nélkül parkolt le a ház előtt.

- Nem, nincsen. – Mondta pár másodperc múlva. - Üzensz neki valamit?

- Semmit. – Suttogtam miután benéztem az ablakon és láttam, hogy mindketten ott ültek a kanapén egymással szemben. Iszonyú dühös voltam és csalódott. A legjobb barátnőm és a bátyám konkrétan a képembe hazudott. Kiugrottam a kocsiból és az ajtóhoz mentem ahol nyugodtságot erőltettem magamra és bekopogtam.

Iker fal fehér lett mikor kinyitotta az ajtót.

- Hanga.

- Neeem. Nem Hanga, hanem IDIÓTA, csupa nagybetűvel, akit szerettei hülyére vesznek. – Bementem mellette. Iza egyik lábáról a másikra állt és jól látszódott mekkora kínban van. – Elárulnátok nekem, hogy mégis mi a franc folyik itt? – Egész testembe remegtem az idegtől.

- Ikernek ehhez semmi köze. – Mondta bűnbánóan Iza. - Én kértem, hogy tagadjon le.

- Igen és Ikernek nincs szabad akarata ahhoz, hogy nemet mondjon? – Fordultam felé. – Ha arra kér, hogy ugorj a kútba, megteszed igaz? – Mondtam gúnyosan és abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire bántom meg őket. Én voltam az, akit becsaptak, akinek hazudtak, akit pofon vágtak. Miért ne adhattam volna vissza.

- Hanga. – Mondta ki a nevem Iker és volt egy kis figyelmeztetés a hangjában. Ismert. Tudta, ha elborul az agyam, olyat fogok mondani, amit később nagyon megbánok majd.

- Ne Hangázz. Soha nem hazudtam neked. Soha.

- Sajnálom.

- Nézd. Tényleg nem az Ő hibája. Én, megmagyarázom. – Jött közelebb Iza. – El kellett volna mondanom. Iker nem is tudta, hogy még nem beszéltem veled. Ne őt hibáztasd. – Kért és ezzel elérte, hogy rá figyeljek.

- Hallgatlak. – Mondtam hidegen.

- Oké. Az utolsó meccsen volt néhány fejes. Kaptam egy ajánlatot. A Madridi csapat leszerződtetne és igent mondtam. Nem tudtam, hogy mondjam el azok után, hogy Te nem játszhatsz többet…

- Hogyan? Ez most komoly? – Kérdeztem. – Tudod hogyan? Csak ilyen egyszerűen. Sajnálat és szánalom nélkül. Mégis mit hittél? Hogy összetörök, hogy nem fogok örülni a sikerednek azért, mert nekem nincs esélyem profi pályára lépni vagy egyáltalán pályára? Ezt hitted? Hogy majd magamba roskadok, depressziós leszek és életem végéig gyűlölni foglak, azért mert neked összejött az, ami nekem nem?

- Hanga elég. Ő csak az érzéseidet próbálta védeni. – Ment oda síró barátnőjéhez a kapus.

- Védeni? Nagyon nem ismertek, ha azt hiszitek nem tudtam volna megbirkózni vele, vagy nem tudtam volna vele örülni a sikerének. Képes lettem volna. Lehet, hogy nem békéltem még meg teljesen a sorsommal, de jó úton haladok, és nagyon fáj, hogy azt képzelted sajnálni fogom tőled azt, amit elértél. A fenébe is ennyire önzőnek tartasz? – Kérdeztem és letöröltem az arcomról egy könnycseppet.

- Nem. – Suttogta és megrázta a fejét. Nem nézett rám.

- Akkor miért? Elrontottam valahol? Adtam okot?

- Nem. – Vágta rá egyből. – Én csak… Sajnálom.

- Ezt már hallottam és tudod ettől nem lett jobb.

- Hanga kérlek. – Esdekelt Iker. – Értsd meg Őt is.

- Értsem meg? Úgy kezeltek mintha valaki teljesen más lennék. Elárulok egy titkot. Én még mindig csak Én vagyok, és ez most nagyon fáj. Tőletek ezt nem vártam. – Mondtam halkan és még mielőtt zokogásba törtem volna ki eljöttem.

- Hanga így ne menj el. – Szólt utánam, de csak növeltem a tempót, hogy minél előbb elérjem a kocsit. Beültem és hazahajtottam. Csak miután leparkoltam adtam meg magamat a sírásnak és hagytam, hogy a megbántottság elkezdjen felemészteni. Görcsösen kapaszkodtam a kormányba. Nagyon rövid időn belül nyílt az ajtóm.

- Jézusom kicsim. – Mondta Cris mikor meglátott.

- Mond. Hogy. Te. Nem. Tudtad. – Suttogtam hüppögve.

- Iker hívott, hogy valószínűleg rossz állapotba leszel.

- Kérlek. Kérlek. Mond. Hogy. Te. Nem. Tudtad.

- Nem tudtam, de elmondta. Gyere, menjünk be.

- Felhívott?

- Aggódtak érted Hanga. – Mondta és megjegyzés nélkül hagytam az utolsó mondatát.

- Mond meg nekem Cris, de őszintén. Tényleg kiborultam volna, ha megtudom, hogy Izát szerződtették? Összetört volna annyira, mint ez?

- Nem tudom, de az sem lett volna egyszerű. Tudod, hogy nem. – Bólogattam.

- Idő kell. – Mondtam. Összekucorodtam a kanapén és fejemet a lábára döntöttem.

- Tudom. – Nyomott a puszit a fejemre és addig simogatta a hajam, míg el nem aludtam.

Rengetegszer átgondoltam a történteket, míg teljes ki nem merültem, de a sértettségem nem engedte, hogy csak úgy megbocsájtsak.

Az utolsó hetem volt a vizsgák előtt és még volt vissza két Zh-m. Délelőtt előadáson voltam délután pedig a tőlem nem megszokott módon könyvtárba, mert ott elbújhattam. Ami szintén nem volt jellemző rám, mégis megtettem. Azonban nem tűnt túl jó rejtekhelynek, mert Iza megtalált és kérdés nélkül leült mellém.

- Beszélhetnénk?

- Nem igazán alkalmas.

- Fontos.

- Tanulok. Mint látod nekem ez nem csak kifogás.

- A fenébe is nem érdekel. – Emelte meg a hangját és eltolta a könyveimet. Mérgesen néztem rá miközben a körülöttünk lévők lepisszegtek minket.

- Mit akarsz? – Dőltem hátra és keresztbefontam a kezeimet a mellkasomon.

- Haragszol rám. Megértem. Hibáztam. Talán lesz elég hosszú ez az élet ahhoz, hogy jóvátegyem, mert azon leszek. Tudom, hogy most utálsz, de a bátyádat ne büntesd miattam. Ő nem tehet semmiről. Akkor is próbált meggyőzni, hogy ne tegyem ezt, de nem akart beleszólni a dolgomba. Ezt meg kell értened Hanga. Nem rá kell haragudnod. Zúdítsd rám azt a dühöt is, ami felé irányul. Megérdemelem. – Mondta és felállt. Nem várt reakciót, se választ. Elmenet. Nem is kapott volna, mert lelkiismeret furdalásom támadt, ami túl mély volt és erős. Gombóc nőtt a torkomba és legszívesebben sírtam volna. Legbelül kétfelé szakadtam. Próbáltam leküzdeni a gyerekes sértettségemet. Mindenki követ el hibákat. Emberek vagyunk, és a hibáink tesznek minket azzá. A megbocsájtásunk pedig különlegessé.

Tudtam, hogy ezek után a tanulásnak már lőttek ezért összepakoltam a cuccom és amilyen lassan csak tudtam kisétáltam a kocsihoz. Beültem és nagy levegőt vettem mielőtt indítottam volna. Indokolatlanul lassan haladtam, de szinte el sem jutottak hozzám a dudálások és szitkozódások. Fel se tűnt és már ott voltam a célomnál. Kiszálltam és az ajtóhoz vonszoltam magam. Mintha legalább a kivégzésemre jöttem volna. Bekopogtam és a ház ura nem kicsit lepődött meg, hogy napok óta először ott lát.

- Bejössz? – Kérdezte tétován. Bólintottam és beléptem. – Kérsz valamit? – Indult el a konyha felé és közben megjelent Iza is, aki nem hiszem, hogy hitt a szemének.

- Igen. Azt kérem, hogy ne hazudjatok nekem többet és ne titkolózzatok. Ti álltok hozzám a legközelebb és tőletek ezt nem várom. Ha ezt tartjátok, akkor többet nem viselkedek majd ilyen gyerekesen.  – Mondtam.

- Jaj, Hanga úgy sajnálom. Igazad volt és van. Én csak féltem. – Jött közelebb Iza.

- Felejtsük el. Rendben? – Kérdeztem mire bólintott. Bár mindketten tudtuk, hogy ez csak kimondva ilyen egyszerű. Iker felé fordultam, aki sokkal jobban a szívére vette dolgot, mint kellett volna

- Ne haragudj. – Mondtam. Mire elkerekedett a szeme a döbbenttől.

- Még te kérsz bocsánatot? Nekem kellene.

- Nagyon hülyén viselkedtem. Egyértelmű volt, hogy megvéded, és mellé állsz még akkor is, ha nem helyeselted, hogy nem mondta el nekem egyből. Szereted és nem baj, ha Ő az első és legfontosabb az életedbe.

- Te is fontos vagy.

- Tudom, ahogy Te nekem, de ez más és én máshol foglalok helyet mind a szívedben, mind az életedben. Nem az fájt jobban, hogy hazudtál. Hanem az, hogy nem mellettem álltál ki. Csak később értettem meg. Azt hiszem felnőttünk Iker. Mindketten. És ezt volt nehéz elfogadnom. – Nem mondott semmit csak átölelt és mikor becsuktam a szemem kicsit olyan volt, mint régen. Olyan gondtalan és biztonságos, de tudtam, ha kinyitom a szeme, ez elmúlik. Választottunk és mindketten másokért vagyok felelősek. És bár a régi család megmarad, ahol mi tesók vagyunk és gyerekek, de van előttünk egy új, ahol társak vagyunk és szülők leszünk. Talán majd egyszer.