46 - Szerelem net

Szijasztok!

Extra hosszú fejezetet kaptok. Extra hosszú előszavaimmal. :)

Kicsit felpörgettem. De garantálom, hogy minden lesz benne. Ha valami kimaradt, akkor annak csak egy oka lehet, mégpedig, hogy nem történt meg. :) Tehát vehetnénk akár évadzárónak is, de mivel sosem terveztem, hogy lebontom évadokra a történetem, ezért maradjunk annyiba, hogy ez Vitali életének egy korszakát zárja le. Remélem tetszeni fog. És még mielőtt zárnám soraim, szeretném megemlíteni minapi felfedezésem az előző Szerelem net résznél. Méghozzá azt a 71 db pipát, amit a tetszik lehetőségre nyomtatok. Az első gondolatom az volt, hogy ez csak valami rendszerhiba lehet, de aztán rájöttem, hogy nem, bár még most is csak lepkézek. Na, mindegy. Igazából, ebből csak annyit akartam kihozni, hogy köszönöm. Természetesen a kommenteket is. Fantasztikusak vagytok! Imádatom.

Most pedig lépek!

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Attól a naptól kezdve, a szüzességem elvesztésének éjszakájától kicsit minden megváltozott. A környezetem, Sergio és Én is. Mintha valami korlát tűnt volna el előlem azzal, hogy megtettük. Sosem gondoltam úgy a szüzességemre, mint valami féltve őrzött kincsre, amit az ember lánya nem ad oda csak úgy bárkinek. Mondjuk, halkan megjegyzem, apu még semmit nem tud a dologról. Viszont így utólag belegondolva már örülök, hogy végül tényleg olyan emberrel szeretkeztem először, aki szeret, és akit én is szívből szeretek. A halvány rózsaszínből, átléptem az erotikus rózsaszínbe. Már ha ilyen egyáltalán létezik. Nos, nem tudom. Mindenesetre a kezdeti zavarom elmúlott Sese nagy örömére és igencsak rákaptam a dolog ízére, vagyis inkább Övére. Ha úgy tetszik visszamenőleg kárpótoltam minden visszautasításért és kínzó pillanatért. Bár azt mondta, hogy már az elsővel leróttam minden „tartozást” és felülmúltam legmerészebb álmait. Ilyenkor persze vörösödtem. Főleg, hogy mindig szeretkezés közben vagy után jutott eszébe bókolni a bíborvörös arcomon pedig úgy tűnt izgató hatással van rá. A lényeg, hogy rengeteget szeretkeztünk és képesek voltunk bármikor egymásnak esni.

Igaz a BL elúszott, de Ő boldog volt, Én tettem Őt azzá. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem a másnap reggelt.

...- Szerelek, szeretlek, szeretlek. – Mondogatta lázasan én pedig nevettem, mert az orrával csiklandozta a bőrömet. – Annyira köszönöm, olyan csodálatos voltál.

- Nee köszönd meg kérlek az olyan nem is tudom…

- Ááá szóval ez már természetes?

- Az első pillanattól kezdve az volt. Legalább is úgy éreztem, hogy az.

- Igen Én is úgy éreztem. – Mondta kis szünet után...

Akkor este hagytam, hogy az érzékeim vezessenek és nem gondoltam semmire. Nem gondoltam ara mit kellene tennem, mondanom vagy éreznem. Sergio irányított én pedig hagytam és alig pár perc elteltével ráhangolódtam. Egyek voltunk és egy részem az óta is egy az övével. Mikor belenézek, látom a szemébe és mikor a tükörképemet nézem, látom a sajátomba. Ugyanazt, amit abban a barna szempárban. Nem tudtam szerethetem-e jobban vagy a szabad-e őt jobban szeretnem. Attól a perctől kezdve pedig ez nem volt kérdés. A lelkemet, a szívemet már rég neki adtam és mikor a testemet is, akkor teljesen az övé lettem és soha nem is akarok valaki másé lenni.

A Bajnokok ligájából való kiesés után minden figyelmüket és energiájukat a Spanyol bajnokságra fordították. A pontvesztések miatt a Barcelona esélyes volt még a győzelemre persze csak matematikailag és ennek csekély esélye is hamar elpárolgott. Az Athletic Bilbao elleni meccs után eldőlt, hogy ki kapja a kupát és a csapat ünnepelt, Madrid ünnepelt és minden szurkoló és szimpatizáns szerte a világban. Éltem már át a képernyő előtt néhány sikert, és ott is megbabonázott az a rengeteg szeretet és a szurkolók által csapatba vetett hit. Megható volt és örömteljes pillanat még a TV-n keresztül is. Testközelből viszont ez egészen más volt. Az érzés hatványozódott és képtelen lettem volna szavakba önteni az érzést, ami akkor és ott hatalmába kerített.  Nem kellett látnom bent volt a levegőbe és a hangokba. Körülölelt a szeretet az öröm a siker az elégedettség a megkönnyebbülés és mindezek egyvelege valahova a felhők fölé emelte az embert. Igen, határozottan ott jártam, a felhők felett, pedig nem az én érdemem volt, én ehhez az egészhez csak a támogatásomat a csendes rajongásomat és a szeretetem voltam képes hozzátenni.

Idegenben játszott a csapat, de a stadionban összegyűlt szurkolók hangját így se lehetett túlszárnyalni. A meccs lefújása és a 3-0-s győzelem után. Meg se próbáltam a közelükbe jutni, inkább csak távolról figyeltem őket és azt tettem, amihez értek, fotóztam. Minden játékosra a csapatvezető embereire is jutott jó néhány riporter én pedig azon voltam, hogy átverekedjem magam a tömegen, hogy eljussak a sajtóteremig és némi levegővételhez jussak. A képeket néztem és könny szökött a szemembe a boldogságtól. Nem csak azért, mert Ők nyertek, hanem azért is, mert akkor fogtam fel igazán merre is tart az életem. Januárban még a Pesti lakásom kanapéján kucorogtam egy Real Madridos kispárnával a kezembe és jobb híján a TV-vel üvöltöztem, mint egy nem normális. Most pedig arra várok, hogy az oldalsó ajtón megérkezzenek a hősök, mert az Én szemembe azok voltak.

A zsivaj előbb odaért, mint a népes médiatársadalom. Szokásos módon meghúztam magam a sarokba és hallgattam a nyilatkozatokat. Mourinho szavaitól könnybe lábadt a szemem, olyan szeretet és büszkeség volt a szemébe és ez áradt minden szavából. Szerette a csapatát és a csapat is szerette Őt. Tudtam, hogy nekik fontos a szurkolók támogatása és meg sem lepődtem azon, hogy a játékosok mindegyike megköszönte a támogatást az összes Madridistának a családjának, a barátainak. Sergio is pont így tett és felém tátogta, hogy „Neked is” majd kacsintott én pedig ajkamba harapva titokban már arra vártam, hogy kettesbe is ünnepeljünk, de Sergio társasági lény volt és nekem eszembe se volt megváltoztatni Őt. Tudtam, hogy ez az éjszaka nem a mienk és Én nem is akartam kisajátítani. Ő ma a Cibelesre készül, és ami azt illeti ott is a helye. Így maradt az a kép, amin a testében gyönyörködhetek, mert ugye a mez lekerült róla, ahogy szokott. Egyáltalán nem zavart ez a szokása és az se, hogy ezek után sem hagy fele. Nekem nincs miért féltékenynek lennem. Legyenek azok, akik nem érinthetik meg.

Elsőnek jutottam be a terembe és utolsóként jöttem ki. A stadionnak ezen a részén már alig lézengett valaki, így egyből a buszt céloztam meg. Szokásomhoz híven a képeket válogattam.

A hangos tapsolástól összerezzentem. Ijedten kaptam fel a fejem és néztem körbe, alig pár méterre volt tőlem a busz és mindenki tapsolt. Zavartan néztem körbe majd a hátam mögé, mert biztosra vettem, hogy ez valaki másnak szól, de nem volt mögöttem egy árva lélek sem. Kérdőn néztem a vidám társaságra, akik jót röhögtem rajtam.

- Lökött banda, ez nem nekem jár. – Vigyorogtam.

- De hát te is a csapat fontos része vagy, szóval neked is jár. – Magyarázta Iker tőlem jobbra a tőle megszokott apáskodó stílusban csak most sokkal mosolygósabban. Újra körülnéztem és a busz ajtajánál megláttam Mout tőle balra pedig Sergiot. Elindultam feléjük és Sese már nyújtotta a karjait, de nem hozzá léptem oda először, hanem az edzőhöz és kérdés nélkül átöleltem.

- Na, haver, azt hiszem a mester ma nagyobb sztár, mint Te. – Hallottam a hangos hahotázás mellett. Csodáltam, hogy az illető ilyen érthetően el tudta mondani.

- Csak meg szeretném köszönni. Az egész idényt, mert csodálatos volt, izgalmas és eredményes. És ez többek között a maga érdeme. A szezon első felét egy kanapén néztem végig és minden egyes meccset úgy vártam, mint gyerek az esti mesét. Az pedig, hogy az utóbbi hónapokban részese lehettem ennek az egésznek úgy hiszem, egy életre szól. Rövid életem legszebb napjait a Real Madridnak köszönhetem. Úgy hogy, Én, csak, köszönöm. – Mondtam és a Mester arcán összeszaladtak a ráncok széles mosolyától. Megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. Nem fűzött hozzá semmit és ez pont így volt jó, ennyi bőven elég volt. – És nektek is nagyon köszönöm. Mindannyitoknak. Gratulálok a 32.-hez.

- Na, fiúk, most tapsolhattok. – Mondta Mou és mosolyogva engedelmeskedtek.

- Jó-jó elég. – Tiltakoztam egyből. - Van még egy „kevés” hely a SD-n, jó lenne megtölteni. – Mondtam célozva ezzel arra is, hogy indulhatnánk. Félreálltam, hogy fel tudjanak szállni. Sergio pedig velem szembe várta a másik oldalon, hogy elfogyjanak. Közbe kiosztottam néhány puszit és ölelést azoknak, akik közelebb álltak hozzám.

- Gratulálok. – Mondtam mikor közelebb léptünk egymáshoz.

- Szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek. – Mondta miközben a fülem mögé tűrte a hajam.

- Akkor nem baj, hogy nem a Te karjaidba futottam?

- Először kicsit sértette az önérzetem, de nagyon is igazad volt. Elsősorban neki jár a tisztelet és imádom, hogy ekkora szíved van.

- Imádd is a legnagyobb része úgy is tied.

- Tudom. – Vigyorgott.

- Szeretlek.

- Azt is.

- Héé gyertek már kis galambjaink. – Sürgettek minket, de azért egy csók erejéig még várakoztattuk az üresbe berregő buszt és utasait.

Míg a bajnokságból két meccs volt vissza, addig nekem még ott volt a Magyar bajnoki döntő. Két vagy három meccsel. Lassacskán kezdtem felfogni, hogy mit is jelent ez nekem. Hetekkel ezelőtt beadtam a felmondásom és tudtam jól, ha a Veszprém lejátssza az utolsó mérkőzést is, akkor nekem ott már nem lesz kötelezettségem. A szívemhez nőtt az MKB Veszprém, talán túlságosan is. Nem voltam a csapat hivatalos fotósa, de ott voltam minden meccsen szeptembertől kezdve. És ott voltam az Európa-bajnokságon is.

- Nem jó, ha a munkád ilyen fiatalon a szívedhez nő. Ezt mondta apu, de akkor nem igazán értettem. A fényképezésre gondoltam, arra hogy az életem eggyé válik vele, de ezt nem bántam hisz szerettem. Viszont Ő nem erre gondolt, hanem az engem körülvevő emberekre, akikkel úgymond együtt dolgoztam és igaza volt. Még csak 18 múltam az életem pedig változik. De még mennyire, hogy változik és szeretem ezt az irányt, de mégis beijedtem és éreztem, hogy a szívem egy apró része megszakad attól, hogy ennek a korszaknak vége lesz.

- Nem akarom, hogy elmenj. – Ölelt meg újra Sergio már a reptéren.

- De el kell mennem, még két vagy három meccs és vége. – Halkultam el.

- Sajnálod?

- Kicsit. – Vallottam be.

- Megértem.

- Tudom. Ahogy azt is, hogy nagyon jó lesz itt nekem. – Mosolyodtam el. Miután kételyeim támadtak felhívtam Bertot, aki teljesen megnyugtatott azzal, hogy a BL meccsekre akár még el is küldhetnek hisz Magyar vagyok, ami elég nagy valószínűséggel a hasznukra válhat. Én meg nevetésbe törtem ki, amiért ez nekem még csak meg se fordult a fejembe.

- Kár, hogy nem tudok veled menni.

- Majd legközelebb. És ne aggódj, mire felkelsz, itt leszek. – Mondtam és még egy utolsó csók után elindultam a kapu felé.

Az odavágót a Veszprém nyerte 33-22-re. A pár nappal későbbi visszavágót pedig a Szeged hozta egyetlen egy góllal. És bár az egész vereség nem szólt másról, mint üzleti fogásról, amit rém undorítónak tartottam, nem engedte beárnyékolni a napom. A másfél órás utat egy óra alatt tettem meg és szinte biztos voltam benne, hogy legalább egy tarfiba belefutottam. Azonban ez a legkevésbé sem érdekelt. Megígértem Sergionak, hogy ott leszek a meccsen. Az adrenalin onnantól kezdve lüktetett az ereimbe, ahogy beszálltam a bérelt kocsiba és padlóig nyomtam a gázt. A repülőn kicsit megnyugodtam, de ahogy beszálltam a Volkswagenembe a szívem újra veszett tempóba vert és imádkoztam, hogy el tudjam kerülni a nagy dugót. Persze egy kisebbe így is belekeveredtem, de még kezdés előtt be tudtam állni a parkolóba. A belépőm már az övemre volt csíptetve és csere akksit a telefonommal együtt tettem zsebre, a gépbe becsúsztattam egy teljesen üres SD-kártyát és elindultam. Végigtrappoltam a parkolón a folyosón és Sergio karjai közé sétáltam.

- Szia! – Motyogtam még tiszta mezébe, aminek öblítő és Sergio illata volt. Mélyen magamba szívtam és a szívem újra meglódult, de most egészen mástól.

- Szia! Azt hittem nem érsz ide. – Karjait ölelésre zárta körülöttem.

- Megígértem, nem?

- És mi újság?

- Áhh eladták a meccset.. – Fintorogtam. Kérdő tekintetére pedig folytattam. – A Veszprém elvesztette a meccset, hogy jövő héten, hazai pályán, hazai közönség előtt még egy meccset lejátszanak a Szeged ellen. Ott nem megy ilyen nagyban az egész. Ott nincs ennyi pénz és egy harmadik, döntő meccsel telt ház előtt fognak játszani. Ez annyira undorító. Simán meglett volna. Tudod, hogy a szurkolók mit akartak? Azt hogy Szegeden legyen bajnok a Veszprém. Így ez annyira üzleties. Tudod mindig azt mondtam, hogy a szurkolók legalább őszinték, azok közül is azok, akik még csak nem is tipp-mixelnek, mert nekik aztán semmi hasznuk ebből az egészből és mégis.

- Ez így van. Az Ő szeretetük a legtisztább. – Helyeselt. - De ne húzd fel magad.

- Szerintem is felesleges. – Mosolygott Iker és akkor vettem észre a kisebb hallgató közönséget.

- Uhm. Bocsi, csak időm se volt kidühöngni magam és valószínűleg kapok majd néhány gyorshajtásos büntetést is. – Fojtott nevetést hallottam magam körül, ami engem is megnevettetett. – Na, megyek. Ügyesek legyetek. – Mondtam és még egy csókot nyomtam Sergio szájára.

A szezon utolsó meccsét gond nélkül nyerték meg és minden Madridista egy emberként éltette a bajnokcsapatot. A stadion zengett és több tízezer ember tapsolt a „hősöknek”. Könnyezve és nevetve néztem végig az ünnepséget, aminek minden egyes pillanata őszinte volt, boldog és szeretetteljes. Tisztelet ölelte körül a jelenlévőket. Abban a percben nem is szerettem volna máshol lenni. Tökéletesen boldog voltam főleg akkor, mikor Sergio arcára néztem. Istenem az a vigyor. Méterekről simogatta a lelkem, amikor pedig rám nézett. A pillantása sokat ígért és bár tudtam, hogy ez az éjszaka megint nem a mienk egyáltalán nem bántam. Na jó, talán egy kicsit…

Nos mint ahogy sejthető volt a Veszprém végül megnyerte a bajnokságot és még csak nagyon küzdeniük se kellett. Nyolc gól előnnyel zárták a meccset és vették át a győztesnek járó kupát.

- Micsoda szezonzáró és itt a vége. – A szám egy vonallá préselődött és kicsit megremegtem. Nono mellettem állt.

- Héé. – Magához húzott és átölelt. – Ne úgy gondolj rá, hogy ez a vége, hanem ez a kezdet. És hidd el nagyon jól döntöttél.

- Tudom, csak… - Néztem fel az aréna tetejére könnyes szemekkel mintha oda lenne írva a válasz. – Én csak, nekem csak hiányozni fog.

- Tudtam, hogy így lesz. Meg is lepődtem volna, ha nem. – Nevetett. – Néha elgondolkodom azon, hogy fér-e még valaki a kicsiny szívedbe, és a válasz mindig igen. Igen Vitali képes mindenkit a szívébe zárni. De ez nem jelenti azt, hogy ki kell őket tépned onnan. Ők megmaradnak neked. Mi meg még együtt levezényelünk egy Európa – bajnokságot Spanyol oldalon.

- Igaz.

- Gyere, meghívlak egy tejeskávéra.

- A reptéren?

- A reptéren. – Bólintott. – Isten ments, hogy közétek álljak és amúgy is be kell mennem a szerkesztőségbe is…

Nem búcsúzkodtunk nagyon hisz alig három hét múlva találkozunk. Nem várta meg, míg felszáll a gép nekem pedig még volt időm. Elővettem a telefonom, ami jelezte, hogy volt nem fogadott hívásom is és sms-em. Pont ilyen sorrendben és Sergiotól.

- Mikorra vagy várható édesem?

Alig pár perce küldte. Olyan régen váltottunk üzenetet pedig az a kapcsolatunk igen meghatározó eleme volt.

- Röpke három óra és Spanyol földön leszek.

Pötyögtem vissza a választ.

- Már alig várom. Milyen volt a meccs?

- Én is. Amúgy meg kegyetlenül egyoldalú. A Veszprém simán verte a Szegedet. PÉNZ!!!

- Csak ne idegeskedj. Felesleges. Vége van.

- Tudom, de ettől nem érzem magam jobban.

- Majd itthon felvidítalak. Ja, utólagos engedélyeddel birtokba vettem a konyhád.

- Vacsit főzöl? Mert abban az esetben egész nyugodtan, ha leégeted a konyhát, hozzád költözök.

- Akkor lehet, hogy merő véletlenségből ezt fogom tenni.

- Meg ne próbáld Ramos.

- Imádom mikor ki vagy rám akadva. Kár hogy most nem vagy itt. 

Kíváncsi volnék rá mennyire vagy szenvedélyes mikor dühös vagy.

Ahogy elolvastam az üzenetet kis híján sikítottam egyet izgalmamba, de még a kitörés előtt leállítottam magam.

- Lehet próbálkozni. – Már küldtem volna, de bemondták a gépemet. – Mennem kell. Hamarosan látlak. Szeretlek.

Megérintettem a küldés gombot és megvártam a választ mielőtt kikapcsoltam volna.

- Szavadon foglak. Vigyázz magadra. Szeretlek.

A kulcsommal engedtem be magam, ami hangos csörömpöléssel ért földet. Beletelt jó egy percbe mire meg tudtam szólalni.

- Mit műveltél Ramos? – Kérdeztem elhűlve kicsit sem kedvesen.

- Főztem?

- Ne poénkodj, nem vagy vicces. Tudod jól, mire gondolok.

- Tudod, hogy ilyenkor mindig ezt szoktam.

- De nem ennyire. Miért kellett? – Kérdeztem újra és majdnem elsírtam magam.

- Azért mert melletted új ember lettem és úgy éreztem itt az ideje elengednem a régi énem. – Lépett közelebb óvatosan, mintha valami vadmacskát kellene befognia.

- De, de a hajad. Én szerettem a hajad. – Mondom az igazsághoz híven. Ő azzal volt az aki. Hozzá tartozott a hosszú haj. Szerettem, ahogy csiklandoz. És most olyan fura volt. Mintha nem is ő lett volna.

- Gyere együnk, biztos éhes vagy és lemerném fogadni, hogy semmit nem ettél. – Terelte a témát, meg kell mondjam, ügyesen, ugyanis megint rajtakapott. Valóban nem ettem. – Sejtettem. – Mondta mikor meglátta bűnbánatos képemet.

A vacsora nagyon finom volt és Sergio kitett magáért. Félhomály, gyertyafény és pezsgő. Bár én le nem tudtam róla venni a szemem. Az első megdöbbenésem elmúlt és nagyon is kezdett tetszeni, amit látok. Valójában a desszert előtt már azon gondolkodtam, hogy átnyúlok a pulton és beletúrok a hajába, de mégse tettem. Miután bepakolt a mosogatógépbe, - nem hagyta, hogy én csináljam - töltött pezsgőt, elindított valami zenét és a kezét nyújtotta, mire én megráztam a fejem.

- Nem-nem. Kizárt.

- Nem mondhatsz nemet a bajnoknak.

- Már megtettem.

- Ünnepelünk.

- De én nem tudok táncolni.

- Az emlékeimbe valami egészen más rémlik. – Mondta én pedig elvörösödtem. Mintha hónapokkal ezelőtt lett volna az a történet. – Könnyű lesz. Vezetlek.

- Legyen, de egy szót se, ha a milliókat érő lábadat fogom taposni.

- Csak túlélem mezítláb a 45 kilódat.

- Haha. – Mondtam, de utána tényleg elnevettem magam. Rövid haj ide vagy oda Sergio csak Sergio maradt.

Táncolni kezdtünk és igaza volt, nem is volt olyan nehéz jó fél óra és még egy pohár pezsgő után, engedtem a merevségemből.

- Nem is vagy olyan csapnivalóan rossz diák.

- Ohh csak ne várd, hogy versenytáncos legyek.

- Kizárt. Csak nekem táncolhatsz.

- Hogy Te milyen irigy vagy.

- Dehogy, csak vigyázok arra, ami az enyém. – Mondta egy csepp vicc nélkül. Halálosan komolyan gondolta és kicsit félve is néztem rá. Viszont ahogy megtette a szeme rabul ejtette a tekintetem. A zene ment tovább, de mi már nem ringatóztunk rá. Kezemet a tarkójára csúsztattam aztán ujjaimmal lazán végigszántottam a haját. Selymes volt. Szinte vonzotta a kezemet ezért újra megtettem.

- Nem is olyan rossz. – Mosolyodtam el mire közelebb hajolt és megcsókolt. Kicsit hevesebben túrtam rövid tincsei közé és markoltam bele a hajába mire felmordult. – Határozottan nem rossz. – Suttogtam a csókunkba Ő pedig az ölébe kapott és bevitt a hálóba. Óvatosan fektetett végig az ágyon és vetkőztetni kezdett. Rajtam már csak fehérnemű volt mikor felegyenesedett és levette a pólóját. Felültem és az ágy szélére csúszva elkezdtem bontogatni az övét és a nadrágját. Úgy éreztem itt az ideje más módon is örömet szerezni neki. Nem mertem felnézni rá. Zavarba voltam és még a szememet is becsuktam. Ő se mert szólni, egy szót se. Talán a döbbenettől, talán csak azért, mert nem akarta tönkretenni a pillanatot, vagy lerombolni az elhatározásom. Szaporábban vette a levegőt, és ahogy ajkam hozzáért felnyögött.

- Ohh Vitali. – Ez a két szó, varázsütésként párologtatta el mindenféle zavarom és csak az élvezet maradt. Nem engedte, hogy túl sokáig csináljam. Eltolt magától és felemelte az állam, hogy ránézzek, a szeme szinte fekete volt a vágytól. Feljebb csúsztam az ágyon.

- Egy istennő vagy. – Suttogta fojtott, rekedtes hangon a fülembe miután fölém magasodott és az ajkaimra tapadt. Megszabadított a még rajtam lévő ruhadaraboktól. Nem siette el. Végigcsókolta minden egyes porcikámat, ami javában kínzás volt az élvezet mellett. A csípőm magától emelkedett, a testem próbálta a tudtára adni, hogy akarja.

- Szeretnéd? – Kérdezte halkan. Ó milyen kérdés ez, hát nem egyértelmű.

- Akarlak Sergio. – Nyögtem ki két sóhajtás között, amit szűnni nem akaró csókjai váltottak ki belőlem. A lábam között térdelt felegyenesedett és szó szerint magára húzott meglepődni se volt időm. Egy halk sikoly hagyta el a szám. Ugyan nem volt viszonyítási alapom, de csodálatos volt Sergioval minden egyes pillanat. Minden alkalommal ugyanúgy figyelt rám, ahogy a legelsőnél és leste a testem minden kívánságát. Értett a nőkhöz, ismerte őket, de mégse éreztem magamat egynek a sok közül vagy a sokadiknak.

Kiürült az agyam, nem gondolkodtam. Visszafektetett az ágyra és megtámaszkodott mellettem kétoldalt. Kezem, ami eddig a hátát simogatta most a mellkasára tévedt és újra meg újra feltérképezte izmait. Halkan nyöszörögtem alatta és éreztem, hogy lassan újra a mennyországba juttat, ahogy minden egyes alkalommal tette.

- Imádom a hangod, ahogy a fülembe nyögdécselsz. – Morogta. – És ez csak az enyém és ezt csak én hallhatom. – Mikor ilyeneket mondott a testem duplán válaszolt és rendszerint közelebb repített az édes megsemmisüléshez. Most se történt máshogy. Minden egyes alkalommal úgy érzem, meghalok, és utána újra éledek…

A felkészülésre nem mehettem vele, így néhány napot egyedül kellett töltenem az EB előtt. Liz szerint jót fog tenni egy kis távolság, mert Ő nem bír megmaradni mellettünk mikor egy légtérben, vagyunk. Na, igen anyuka hormonjai dolgoznak, Berto meg vagy öt évet öregedett vagy fiatalodott. Attól függ, honnan nézzük. Mindenesetre mindkettő előnyére vált a kézilabdásnak. Velük mentem mikor közölték a jó hírt a családdal. Természetes örültek és Berto apukája még meg is köszönte nekem. Mintha lett volna hozzá bármi közöm. Épp csak megnyugtattam, hogy ne aggódjon. És lám ott növekszik a gyümölcse Liz pocakjában, ami még lapos. Az esküvőt a baba születése utánra tervezik, egybe a keresztelővel. Egyelőre nem verik nagydobra és csak a szűk családi illetve baráti kör tudja. A keresztszülőségről is szó esett, ami igazán egyhangúra sikeredett.

- Vitali lennél a születendő babánk keresztanyja? – Kérdezte Liz.

- Ki? Mi? Hogy Én? – Hebegtem döbbenten annak ellenére, hogy Sergio már említette nekem a dolgot.

- Igen Te. – Kapcsolódott be Berto. – Szeretnénk, ha Te lennél. Egy hangúan úgy gondolja az egész család, hogy tökéletes keresztanya leszel.

- Ó hát Én örömmel vállalom. – Mondtam vigyorogva és átöleltem Őket. – Boldog voltam és jó érzéssel töltött el, hogy ennyire közel éreznek magukhoz, és hogy megbíznak bennem.

- Nos, a keresztapa kilétén sem nagyon vitatkoztunk.

- Nem Ramos lesz. – Mosolyodtam el.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Beszélgettünk. – Folytatta Liz.

- Vitatkoztunk. – Morogta Berto.

- A lényeg, hogy kilenc hónap még hosszú idő. Abban az esetben, ha akkor együtt lesztek, és minden rendbe lesz a kapcsolatotokkal, akkor Ő lesz a keresztapa, ha nem…

- Akkor Raúl. – Fejezte Berto. Megértettem, ez az Ő döntésük volt. Bár Sese igazán rendesen bánt a gyerekekkel. A keresztlányát rajongásig imádta.

Mondjuk tőlük ez logikus eszmefuttatás. Kínos lenne, ha nem egy párként és nem barátokként lennénk másodszülők, hanem mint exek. Mondjuk nem terveztem, hogy valaha is Sergio nélkül éljek.

A három hét hamar elment az EB-kezdetéig és végre alkalmam nyílt megismerni Sergio jó barátját, a szintén focista Fernando Torrest. És persze a csapat további nem Real Madrid igazolásában játszó játékosait közelebbről.

Azt hittem Sergio nem lehet lököttebb. De már a legelső edzésen megdőlt a dolog. Nandoval képes volt túltenni saját magán.

Nem igazán rajongtam önmagában a spanyol válogatottért. Igazából egy nemzeti válogatottért se voltam úgy oda, ahogy a Real Madridért. Egy sportág egy csapat. Azt hiszem ez az egy ésszerű magyarázatom volt. Edzés végeztével, Nono a szövetségi kapitánnyal készített interjút. Beosztotta magának a vezetőket, fejeseket és játékosokat a negyeddöntőig. Nekem meg csak az volt a dolgom, hogy mindenhol ott legyek ahol a csapat. Iker savanyú arccal kullogott be mellettem a folyosóra, ami az öltözőbe visz.

- Szia, édes. – Lépett hozzám oda Sergio.

- Szia. – Mondtam és hirtelen minden egyes érzékszervem őrá figyelt.

- Alig vagyunk itt pár napja Te pedig már befűzted a fotóst?

- Tévedés. – Mondtam. – Én fűztem be Őt. – Nevettem. – Egyébként Vitali Frewer. – Nyújtottam a kezem. – Ex Real Madrid fotós.

- Öö helló, Fernando Torres. – Mondta és láttam rajt, hogy meg akarja érteni, ami köztünk van.

- Torres Ő a barátnőm. – Sóhajtott Sergio.

- Ó vagy úgy. És mióta?

- Moszkva óta.

- És Én erről miért nem tudok?

- Mert senki nem tudja. Vagyis a csapaton, az Ő barátain és az Én családomon kívül senki.

- És még nem szedett szét a sajtó?

- Mint látod. De miért is kérdezel hülyeségeket?

- Befejeztem. – Emelte fel védekezően a kezeit, de látszódott rajta, hogy még lenne kérdése.

- Felvázolom. – Mondtam. – Írtam Sergionak egy üzenetet, a csapnivaló játékuk miatt, amire válaszolt.

- Nem volt átlagos üzenete. – Tette hozzá Sese.

- Leveleztünk…

- Úgy egy hónapig…

- Mielőtt találkoztunk volna. Én utaztam Spanyolba egy  RM meccsfotózás miatt is és meghívtak a mérkőzés utáni összejövetelre. Ott találkoztunk először.

- De semmi nem történt.

- Később Moszkvába kellett utaznom egy Kézilabda BL meccsre. Ott maradtam és megvártam Sergiot.

- Azóta pedig együtt vagyunk. – Tette hozzá büszkén.

- Nahát. – Lepődött meg Nando. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Részemről az öröm…

Igazából a csapat nagy része egész normális volt. Nem is hittem volna. Tökéletesen jól éreztem magam a bőrömbe. Nem volt okom panaszra. A tiltás ellenére elég sok időt töltöttem Sergioval. A csapat szárnyalt és alig fogtam fel mi történik körülöttem már a döntő előtt voltak. Annyira jól éreztem magam, hogy nem is akartam, hogy vége legyen.

Mindenki fel volt dobódva csak Iker nem, aki szerelmi bánat miatt volt olyan, mint aki citromba harapott. Sergio elmesélte a sztorit. Én pedig megint elcsodálkoztam azon, hogy felnőtt emberek így viselkednek.

- Sportoló betegség az, hogy nem beszélitek meg a problémáitokat az érintettel? – Kérdeztem.

- Hé, nekem ehhez semmi közöm és igenis beszélgetek.

- Mondod a magadét, de meg nem hallgatsz, csak miután rájössz mekkora seggfej vagy.

- Te most komolyan velem veszekszel azért, mert Casillas béna?

- Nem édes, Én azért veszekszek veled, mert a barátod és cseszel segíteni neki.

- Felnőtt ember kicsim, azt csinál, amit akar.

- Jogos. Bocsi.

- Nincs semmi gond. Ideges vagy?

- Kicsit.

- Miért?

- Mert az EB döntőn fotózok, azért.

- Hidd el lazább lesz, mint egy El clásico. – Mondta és igaza is lett. A Címvédők simán nyerték a meccset így még egy EB első helyet a zsebükbe csúsztattak. A focisták hozzátartozói ellepték a pályát és gratuláltak szeretteiknek, akik történelmet írtak. Én valahogy egyáltalán nem éreztem magam odavalónak. Nekem ez elsősorban volt munka és csak másodsorban szórakozás. Arról nem beszélve, hogy még éjjel gépre kellett szállnom. Utolsó munkám az volt, hogy első kézből kapjanak képeket a Fiestáról. Azután pedig végleg elszakadjak a magyar laptól.

A gép hajnalban landolt és az a kevés, amit a felhők fölött sikerült aludnom olyan volt, mint halottnak a csók. Hazaugrottam lepakolni, tusolni és átöltözni.

A fővárosban már tegnap este óta őrület tombolt, az emberek az utcán várták, hogy a válogatott hazaérjen. Egy sarki üzletbe kértem ki elvitelre a tejeskávém, és kilépve az utcára hallgattam a zsibongást azt ahogy a szél viszi a VIVA ESPANA-t. Még akkor is hallottam mikor az égvilágon senki nem kiabálta körülöttem. Hihetetlen élmény volt. A varázslat addig tartott, míg valaki nekem jött és a kávém az utca porában holtan nem végezte.

- Ne haragudj, tényleg ne haragudj. – Kezdett el szabadkozni a lány, aki nagyon ismerős volt nekem.

- Nem haragszok. – Nevettem el magam, bár tény, hogy jobb lett volna meginni. Addig erősködött, míg el nem fogadtam tőle egy másikat. Rábólintottam és felvettem az üres papírpoharat, amit a közeli szemetesbe dobtam, majd követtem a kávézóba és azon törtem a fejem vajon honnan ismerem. Általában jó az arcmemóriám, de úgy tűnt a nulla alvás nem tett jót a szürkeállományomnak.

- Amúgy, Dorothy vagyok. – Nyújtotta a kezét. Én pedig megvilágosodtam. Dorothy, vagyis Iker Dorothyja vagy legalább is valami hasonló.

- Vitali. – Mosolyogtam rá. Nem volt szokásom beleszólni mások életébe, de egy „véletlen” találkozás nem árthatot. Ő pedig nem ismer engem, így nincs miért visszautasítania. Meséltem neki magamról és Ő is mesélt magáról, bár semmi olyat nem mondott, amit addig ne tudtam volna. Mellékesen jegyeztem csak meg, hogy eljöhetne a Fiestára, amitől előbb húzódzkodott, de aztán belement. Bár bánatomra hoznia akarja Alonsot is. Az F1-es Fernando Alonsot. Nem különösebben voltam oda a Spanyolér. Nekem valahogy az Észak-európai versenyzők szimpatikusabbak voltak, bár az is lehet, hogy csak keresztapám miatt alakult így. Végül is nem ismertem nem alkothattam róla véleményt.

Este Do a pilóta oldalán jelent meg, bemutatott minket egymásnak, de nem pacsiztunk le. Úgy éreztem kölcsönösen unszimpatikusak voltunk egymásnak.

- Te laptoppal jársz fotózni? – Kérdezte a versenyző miközben cinikus mosolyát próbálta elfojtani.

- Én itt dolgozok, és amint lefut az ünnepség, ezek a képek vándorolnak egy magyar lap szerkesztőségébe, hogy a holnapi lapba frissen szerepeljenek a 2012-es Európa-bajnok csapat parti felvételei. – Magyaráztam mire csak egy halk hümmögés volt a válasz.

- Tudom ám, hogy mire készülsz. – Mondta halkan, hogy Do ne hallja. És úgy éreztem ez ügyben számíthatok a támogatására. Amire szükség is volt, mert nem nagyon akart a backstagebe jönni és le is buktam a kulisszák mögött. Kicsit bűntudatosan vallottam színt miután számon kért, de elértem, amit akartam, találkozott Ikerrel, bár fogalmam se volt arról beszéltek-e vagy sem. Elvonultam egy viszonylag csendes sarokba és elküldtem a használható képeket a szerkesztőség e-mail címére és miután végeztem megkerestem Sergiot.

A karjaiba simulva, megfeledkezve a külvilágról összegeztem az elmúlt fél évet és az ölelésében tudatosult bennem, hogy az életem egy korszakának itt vége. Holnap pedig egy új kezdődik…

35 - Kézzel - lábbal

Szijasztok.
Késtem pár napot, de azt hiszem ez már megszokott... Időközben az oldal látogatottsága átlépte a 100.000-et amiért nagyon hálás vagyok és rettentően boldog. Nem hittem volna. Nagyon köszönöm nektek a pipákkal és kommentekkel együtt. :) Nem is húznám tovább az időt és a fejezethez sincs különösebb hozzáfűznivalóm! 
Jó olvasást!
Puszi,
Vii

Kerek egy hetet töltöttem a kórházban. Hiába bizonygattam, hogy jól vagyok az orvos a családom és Cris is közös megegyezés alapján úgy döntöttek maradok, mert otthon úgysem tartom be az orvosi utasításokat, aminek 90%-a pihenésről szólt. Persze ebből lett egy kisebbfajta sértődés részemről, de azt mondták inkább elviselik a gyerekes duzzogásomat, mint hogy valami komolyabb bajom legyen.

Legalább annyit voltam egyedül, mint amennyi időt társaságban töltöttem. Mikor nem volt mellettem senki rendszerint az agyamat pörgettem, ami nem feltétlenül szült minden alkalommal pozitív gondolatokat. Sokszor gondolkodtam a múltban történteken és nem tudtam hova tegyem magam. Hol és hogyan folytassam tovább a jövőben. Elvileg Ikerrel éltem, de mivel nem emlékeztem rá, Crishez költöztem. Igaz, hogy előtte is minden időt együtt töltöttünk, amit csak lehetett, de sosem volt szó tényleges együttélésről. Sokat járt az agyam azon, hogy vajon megtettem-e volna akkor, ha nem zuhan le busz és nem veszítem el az emlékeimet. És Cris? Talán Ő is csak muszájból fogadott be. Vajon hová fogok hazamenni? És vajon Cris mit szeretne?

Már felöltözve ültem az ágy szélén. A hajam alatt rejtőző sebet tapintottam ki a kezemmel. Felszisszentem az enyhe fájdalomtól. Hogy hozzáférjenek a sérülésemhez a hajam egy részét leborotválták. Szerencsére nem túl sokat és már nőtt, bár tudtam, hogy elég sok időbe telik majd mire újra megnő.

Körülnéztem és reméltem, hogy soha többé nem kell kórházi ágyat látnom.

Az ajtó nyílt és az orvosom lépett be a zárójelentésemmel.

- Mindent köszönök. – Mosolyogtam rá.

- Remélem, legközelebb nem ilyen helyzetben találkozunk.

- Ó azt én is. – Nevettem. Aztán egyből elhallgattam, ahogy közelebb lépett és még egyszer megnézte a sérülésemet, amiből ma szedték ki a varratokat. – Egy darabig még érzékeny lesz. – Engedte vissza rá a hajam. – Hanga, örülök, hogy más pályán folytatod tovább. – Fogta meg a vállam mosolyogva, amit nem tudtam nem viszonozni.

- Köszönöm. – Szívmelengető volt, hogy ennyire a szívén viseli a sorsom. Család, barátok, csapattársak, ismerősök. Olyanok, akiket jól ismerek és olyanok is, akiket kevésbé. – Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Telefonált? Máté keresett az óta? – Kérdeztem a kezemet tördelve. Bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy milyen választ várok. Ideges voltam mikor rá gondoltam. Nem tudtam mi lenne jobb, ha a nem keresne, vagy ha hallanék róla. Hiába próbáltam nem gondolni rá vissza-visszakúszott a tudatomba a szívem környékén fájdalmat okozva.

- Nem. – Mondta csendesen. Akkor abban a pillanatban pedig megkönnyebbülést éreztem. – Nem bánthat. – Próbált meggyőző lenni és egyelőre sikerült is neki megnyugtatnia, amiért hálás voltam.

- Viszlát, Hanga.

- Viszlát. – Intettem és a doki Cris kezébe adta a kilincset.

- Szia. – Mosolyogtam idegesen.

- Szia. Na, mehetünk? – Bólintottam és remegtek a lábaim, ahogy felálltam. – Jól vagy? – Aggodalmaskodott, mire felnevettem.

- Nem. Vagyis nem úgy. Jézusom. Ez annyira. Olyan sok minden történt és olyan sok mindent átéltünk már együtt, most mégis mindent olyan újnak érzek. Harmadszorra kezdem el élni az életem és már rutinból kellene mennie az újrakezdésnek, de egyszerűen nem tudom hogyan. Döntött helyettem már az idő és a helyzet, most viszont nekem kell és… - Elhallgattam.

- Azt hiszem értelek. – Kezdett el bólogatni. – Félsz, hogy rosszul döntesz. – Nem kérdezte egyszerűen csak kijelentette.

- Nem a döntésemtől félek. Az ijeszt meg, hogy nem tudom, miről kell döntenem és vakon kell mennem egy igen vagy egy nem után. Ezeknek a szavaknak önmagukban túl nagy jelentőségük van. Nem mondhatom őket csak úgy bele a nagyvilágba. Fájdalmat okozhatok vele és ezt nem szeretném. Tudnom kell milyen kérdést kell eldöntenem. – Tudnom kell, hogy ugyanazt szeretnénk-e. Nem egészen voltam biztos benne, hogy értette, amit az imént kifejtettem. Közelebb lépett hozzám és tenyereit az arcomra simította. A szemembe nézett és elmosolyodott.

- Mit érzel?

- Ez nem eldöntendő kérdés.

- Tudom. Mit érzel? – Kérdezte újra.

- Azt, hogy darabokra törik a szívem, ha nem azt akarod, amit Én.

- És nem akarod elmondani, mit szeretnél? – Megráztam a fejem. – Nem könnyíted meg a dolgom, – Sóhajtott. – de megértelek. Nem szeretném, ha bármi változna, de ha mindenképpen dönteni szeretnél, akkor hagyom, hogy megtedd, de szeretném, ha mellettem, mellettünk maradnál. Így felteszem a kérdést, amire válaszolhatsz. – Mondta és a zsebébe nyúlt. Egy másodpercre még a lélegzetem is elakadt. – Hanga Casillas, hozzám költözöl? – Kérdezte és megcsörgette előttem a lakáskulcsát. Könnybe lábadt szemekkel kezdtem el nevetni és már tudtam, hogy butaság volt azt hinnem, hogy akkor csak az élet kényszerítette erre a lépésre.

- Igen. – Öleltem meg. – Szeretlek.

- Én is szeretlek. – Mosolygott, miközben hitetlenkedve csóválta a fejét. – Bele se merek gondolni, mióta rágod magad ezen. Gyere, menjünk haza. – Fogta meg a táskám és kivezetett a kórteremből. – Legközelebb akkor lássalak itt, ha egy kisbabát tartasz a kezedbe. – Morogta kedvesen én pedig megtorpantam és tátott szájjal bámultam a csatárra, aki csak megrántotta a vállát. – Nem mehetnénk? Ebédre vagyunk hivatalosak és már így is késében vagyunk. Arról nem beszélve, hogy már eszeveszettül hiányzol, és ha most rögtön nem indulunk nem csak egy kórházban fog megszületni a gyerekünk, de ott is fog megfoganni. – Mondta miközben tovább haladt a folyosón. Zavaromban csak mosolyogtam, csábított a gondolat, de közben kirázott a hideg attól, hogy egy percre is vissza kell mennem abba a szobába. Arról nem beszélve, hogy megmagyarázhatatlan boldogság járta a testem, ami a szívembe tetőzött.

Ikerhez mentünk arra a bizonyos ebédre, ami már így is bőven benyúlt a délutánba. Ott voltak a szüleim, a bátyám, Iza és még Junior is. Az utóbbi sikítva ugrott le a székről.

- Haaan. - Kicsit megtántorodott, de nem veszítette el az egyensúlyát. Leguggoltam, hogy a karjaimba szaladhasson. Kis híján feldöntött, akkora erővel érkezett. Szorosan magamhoz öletem és felálltam vele. Istenem hányszor hagytam itt már majdnem Őt is.

- Szia, prücsök. – Pusziltam arcon.

- Csak óvatosan. – Nézett rám. – Kisfiam már nehéz vagy. Gyere ide apához. – Felé nyújtotta izmos karjait.

- Nem. – Mondta és tüntetőleg a fejét a nyakamba fúrta. Elnevettem magam. Úgy tűnt a tagadó korszak még nem ért véget.

- Hiányoztam? – Kérdeztem miközben egy puszit adtam a feje búbjára.

- Iden. – Mondta szégyenlősen. Annyira imádtam. Annyira okos kisfiú volt és mindent megértett. Igaz csak kevés dologra volt hajlandó válaszolni. Legtöbbször azokra is csak igennel, de főleg nemmel. – Te is nekem. – Suttogtam alig hallhatóan.

- Nem tudom, hogy csinálod. – Hitetlenkedett.

- Az a mi titkunk ugye? – Hajoltam közelebb a kisfiúhoz, aki csak teli szájjal vigyorgott az apukájára.

Az étkezés jó hangulatban telt. Elég családias volt a környezet és néhány perc erejére Unait is odavarázsoltam web-camon keresztül.

- Szia, hugi. Üdv újra közöttünk. – Vigyorgott és szavaitól úgy éreztem magam, mint aki egy utazásról jött volna vissza. Egy nagyon hosszú utazásról. – Bocs, hogy nem tudok ott lenni.

- Semmi gond. Örülök, hogy rendben vagy? – Kijelentés akart lenni, de végül egy suta kérdés lett, amin jót nevetett.

- Ne aggódj, velem minden rendben. Vagyis rendben lesz, ha elmondhatom, amire már hónapok, nem is, évek óta készülök. Csak gyáva voltam és valakinek edzenie is kellett téged. Nem voltam olyan, ember az életedben, mint Iker. Nem viselkedtem testvérként, bátyként.

- Ne mond ezt. – Lépek közelebb a laptophoz, ami az étkező asztal előtt lévő kis kerek asztalon pihen és elé térdelek. Közelebb. Arca pixelekből áll össze, de közel akarok lenni hozzá.

- De ez az igazság Hanga. Megijedtem, mikor megtudtam, hogy baleseted volt. Megkönnyebbültem, mikor kiderült felépülsz, aztán mikor megtudtam, hogy nem emlékszel a világ összes lelkiismeret furdalása az enyém lett. – Mosolyodott el szomorkásan. - Igaz volt, hogy nem díjaztam az érkezésed, de, csak mert legkiesebbként és lányként te lettél a kedvenc. Időbe telt, mire rájöttem, hogy attól még semmivel se szerettek kevésbé. Én voltam, aki eltaszított és visszautasító volt. Később pedig nem tudtam, hogy mutassam ki, ezért nem változtattam a viselkedésemen. – Mondta. – Sajnálom Hanga. Mindent. Megfogadtam, ha visszatérnek az emlékeid, amit lehetőségem adódik, ezt elmondom neked. Így is annyi idő telt már el, és nem vesztegethetek többet. – Csendesedett el és csak néztük egymást hosszú másodpercekig. Mögöttem ugyanaz a síri csend. A levegő nehéz súlyként áramlott ki be a tüdőmbe az elfojtott érzelmektől, amik kikívánkoztak. – Én csak azt szerettem volna, hogy tudd, szeretlek. Sosem szerettelek kevésbé, mint Iker. Én csak… Ha ezt nem tudtam volna elmondani... - A kép nem árulta volna el, hisz nem volt olyan jó minőségű és talán a hang se, de meg se próbálta tagadni, hogy bizony felnőtt férfi létére elsírja magát. Ahogy ismertem Őt, most először. Unai képes volt a véglegetekig cipelni a terheket és csodáltam őt ezért, de most, hogy láttam a könnyeit nálam is elszakadt a cérna.

- Tudom Una. Mindig tudtam. – Nyúltam a monitor felé. Vigasztalni akartam, de Ő az óceán túlsó partján volt, persze a szavaim így is elérték hozzá. Felnevetett.

- Igen, Iker mondta, hogy Te nagyon jól tudod, valójában hogy érzek irántad, de nem éreztem magam tőle jobban.

- És most? – Kérdeztem reménykedve, síros hangon. – Az ég szerelmére ne sírj már, mert Én már bőgtem eleget és szeretnék végre nevetni. – Mondtam indulatosan és dühösen töröltem le a könnyeimet mire körülöttem mindenki nevetni kezdett. – Nem haragudtam, sose haragudtam. Volt, hogy nem értettem, de aztán rájöttem, hogy a mi kapcsolatunk így tökéletes. Szeretlek Una, nem szeretném, ha a múlton rágódnál. Én sem akarok.

- Rendben hugi. – Mosolyodott el végre őszintén. – Akkor megyek is, majd nemsokára meglátogatlak titeket. - Beszélt most már az egész családhoz. Majd elköszönt. Aggódva néztem, ahogy kinyomja a kamerát, de tudtam, hogy most egyedüllétre van szüksége.Ahogy nekem is.

Egy sóhaj kíséretében az emelet felé sétáltam. Una szavai mélyen érintettek. Ha belegondolok mennyi fájdalmat okoztam, akaratomon kívül. Jóságos ég. Hogy gondolhattam egy percre is, hogy tovább játszok? Gyenge pillanat volt részemről és hatalmas ostobaság.

A régi szobámba mentem. Alig hogy elfeküdtem az ágyon halk kopogás ütötte meg fülem.

- Gyere. – Mondtam.

- Van egy perced? – Dugta be a fejét Iker.

- Kettő is. – Ültem fel. Jó ideje nem jártam ebbe a szobába és csak akkor jártattam körbe a tekintetem. Az emlékek csak úgy záporoztak. Abban a szobában volt az életem nagy része és arra készülök, hogy összecsomagoljam és elvigyem. Legalább is egy jelentős részét. Itt volt az ideje, hogy ezt bátyámmal is közöljem.

- Crishez költözök.

- Nem újdonság. – Vigyorgott. – Jóformán eddig is ott laktál.

- De ez most más. Ez most az Én döntésem. – Néztem rá.

- Félsz?

- Kicsit. Mikor utoljára döntöttem egy férfi és egy új élet mellett csúnyán pofára estem.

- De az óta felnőttél. Sok mindenen keresztülmentél. Akkor se rajtad múlott. És valljuk be őszintén már akkor is Cristianot szeretted. Most nem a boldogság elől menekülsz, hanem a karjaiba futsz és ez azért sokat számít. – Mondta tudálékosan, de persze igaza volt. És bár ezzel tisztában voltam Iker mindig megerősített ha nem voltam elég biztos magamban, és eloszlatta a felhőket a fejem fölül. – Ide pedig mindig visszajöhetsz. Az otthonod marad.

- Köszi. – Öleltem meg, mire hümmögött egyet.

- Ha gondolod, segítek majd pakolni.

- Nem szándékozom elvinni mindent.

- Meg is sértődnék, ha teljesen kirámolnád magad az életemből. Így is furcsa volt, hogy nem botlottam bele úton útfélen a dolgaidba. – Felnevettem. Na, igen. Nem a rendszeretetemről voltam híres.

A baleset óta rengeteg dolog változott.  A környeztem és én is. Más dolgok kerültek előtérbe és más lett az értékrendem. Az érzések maradtak csak ugyanazok, vagy talán erősebbek.

- Jó újra itt. Összerakva. Nagyon szétesve éreztem magam az utóbbi hónapokban. Annyi megválaszolatlan kérdésem volt, csak nem tudtam kinek tegyem fel. A szívem legmélyén féltem attól, hogy sosem tudom meg a válaszokat. Közben pedig rosszul éreztem magam az elégedetlenségem miatt, hisz lehetett volna sokkal rosszabb. Igyekeztem elfogadni a helyzetet, próbáltam beletörődni és bízni abban, hogy a dolog egyetlen pozitív oldala, az hogy nem veszítettem el mindent egy életre elég lesz a boldogságomhoz. Azt hiszem, megköszönöm még annak a Barcelonás játékosnak, hogy lerántott. Így tudatosan egy szép napon biztos beleőrültem volna abba, hogy nem emlékszem rátok. – Sóhajtottam.

- Azt nem hagytuk volna. Mind azon voltunk, hogy egy nap így vagy úgy, de visszakerüljünk az életedbe. Közel hozzád. És annak a lánynak csak ne köszöngess semmit. Fogalmad sincs róla, hogy megijedtünk. Esküszöm akkorát koppant a fejed, hogy a nagy zsivajon, dudaszón és tapsviharon át hallottam. Persze ez fizikai képtelenség volt, de a látvány… - Maga elé meredt. Felidézte a történteket. – Szabálytalanságot fújtak. És mikor nem keltél fel az aréna elcsendesedett. Félelmetes volt a némaság. Komolyan azt hittem, hogy vége van, hogy nincs tovább, hogy nem látlak többet mosolyogni, hogy nem ölelhetlek magamhoz. – Kezemet a hatalmas tenyerébe csúsztattam, amiben az enyém elveszett. De ez sosem ijesztett meg, inkább biztonságot adott. – Hogy azt is elveszítem, ami maradt belőled. Azt a keveset, ami nekem maradt. – Elhallgatott egy pillanatra. - Olyan gyorsan történt minden, mégis lassított felvételben néztem végig az egészet. Azt akartam bár elnyelne a föld, azért, mert mindazok után, ami történt képtelen voltam vigyázni rád. Aztán a következő, amire emlékszem, hogy Cris azt kiabálja, valaki hívjon mentőt és már lent volt a pálya szélén. Csak pár percig voltál eszméletlen, mégis, mintha egy örökkévalóság lett volna. Komolyan csodálom Őt. Soha egy pillanatra se adta fel és egy pillanatra se hagyott el. Ő akkor is remélt, mikor más már lemondott volna rólad. A régi Ronaldo tovább lépett volna, nem várt volna rád, de veled egy egészen új ember lett. És vele Te is más lettél. Szeret téged és őszintén meglepődnék, ha valaha bántana.

A percek teletek és én egyre biztosabb voltam abban, hogy sosem hagyna el. Olyan kötelék volt köztünk, ami akkor is megmaradt mikor minden más elveszett. Ő mindig remélt. Soha nem adta fel. Ha voltak is kételyeim mind elmúlott és abban a pillanatban megfogadtam, hogy arra teszem fel az életem, hogy őt boldoggá tegyem.

Kicsit még fejfájós voltam ezért kora este elköszöntünk Ikertől és Izától. Anya és apa már korábban hazaindultak. Jóformán kisajátítottak, de egyáltalán nem bántam hisz hónapokig nem találkozhattunk.

- Feküdj csak le, majd én megfürdetem és lefektetem. – Csókolt meg.

- Biztos?

- Persze. – Mosolygott és finoman a fürdő felé tolt. Letusoltam és alig, hogy párnát ért a fejem a fájdalom csillapítónak köszönhetően elaludtam.

Csodálatos érzés volt nem a hajnali vizitre kelni még akkor is, ha az időpont megegyezett. Cris még az igazak álmát aludta. Közelebb húzódtam hozzá félig rajta fekve csókot leheltem a szájára, amit egy következő követett és a harmadikat már ő is viszonozta miközben fordult egyet és így izmos teste alá kerültem.

- Jó reggelt. – Kuncogtam.

- Neked is szépség. – Mondta mielőtt Ő csókolt volna meg engem. – Hiányoztál.

- Reméltem.

- Jól vagy? – Simított végig a hajamon.

- Cris, csak egy kis fejfájás és köztudott, hogy a legjobb fájdalomcsillapító egy kiadós szeretkezés. – Vontam vállat, már amennyire erre alatta képes voltam és mondókámért egy szívdöglesztő félmosolyt kaptam, amint egy hasonló jelzővel ellátott csók követett.

Igaz, hogy azt mondtam nem fogok összetörni ő mégis olyan gyengéden bánt velem mintha csak egy porcelán baba lennék. Talán sosem szeretkeztünk ennyire ráérősen ennyi csókkal és érintéssel. Éreztem, hogy minden egyes pillanatot ki akar használni és Én szinte elolvadtam attól a kényeztetéstől, amit kaptam és úgy éreztem újra és újra szerelmes leszek belé.

Összebújásunknak ébresztője vetett véget. Előtte egyikünknek se akaródzott megmozdulni. Annyira jó volt a karjaiban feküdni és nem gondolni semmire csak élni a pillanatnak, annak a csodálatos pillanatnak.

- Mennem kell. – Puszilta meg a fejem búbját.

- Nem akarom.

- Én se, de muszáj. Edzésem lesz.

- Tudom. – Sóhajtottam és akaratlanul is eszembe jutott a derékba tört kézilabda pályafutásom. Felemeltem a fejem és áttettem a párnára.

- Minden rendben?

- Persze, jól vagyok. – Füllentettem. Feleslegesen ne aggódjon, közel se voltam annyira magam alatt, mint amennyire Ő gondolná, így csak megeresztettem egy mosolyt és szemem végigkísérte útját, ahogy egy szál semmiben eltűnik a fürdőszobában. Fejemet a párnába fúrtam, hogy elnyomja a vágyat, hogy utána menjek. Aztán feltettem a kérdést. Ugyan miért kéne? Kikeltem az ágyba és utánamentem. Beléptem a tusolóba és megöleltem. Fejemet a hátának döntöttem, kezeimet a hasára csúsztattam onnan pedig egyre lejjebb.

- Édesem!? – Mondta és nem tudtam eldönteni, hogy mit is szeretne. Édesem ne, vagy édesem csináld. – El fogok késni. – Fordult szembe velem és felkapva az ölébe, kíméletlenül a hideg csempének nyomott.

- A te hibád. Nem kellene meztelenül sétálgatnod. – Biggyesztettem le az ajkam, de persze egy percig se bántam, hogy így tett és azt se, hogy utána jöttem. Tudtam, hogy ez most más lesz, mint az éjszaka, gyors és szenvedélyes…

- Kicsim nem láttad a cipőm?

- Előszoba. – Nevettem és ráérősen húztam magamra a nadrágom.

- Hihetetlenül Hanga vagy ugye tudod?

- Csak nem kezdted megszokni az emlékzavaros énemet.

- Talán igen. Nem volt ilyen szemtelen, de így sokkal jobban szeretlek. Én Hangám. – Mondta és egy gyors csókot nyomott a számra. Megráztam a fejem és egy boldog mosoly terült el az arcomon. Magamra vettem egy pólót. A fiatalúr már türelmetlenül rikogatott, így vele menetem le kikísérni focista apukáját. A kocsi kint állt a ház előtt ezért a kapuig kísértem. Kezembe vettem az aznapi újságot, és ahogy szétnyitottam a lélegzetem is elakadt.

- Cris. – Mondtam és a hangom a hirtelen jött pániktól csak nyüszítésnek hangzott. Mikor felnéztem találkozott a tekintetünk, azonnal kiszállt a kocsiból és odafutott hozzám, ahogy meglátta az újság címlapját káromkodott egyet és előhúzta a telefonját.

- Szeretnék már pihenőt kérni...

- Mi? – Szegeztem neki a kérdést, de nem figyelt rám. – Nem kérhetsz pihenőt, ha kihagyod az edzést, nem játszhatsz.

- Nem Ő jól van. Nézze meg a címlapot… Fogalmam sincs, de ezért valaki felelni fog… Igen mester, köszönöm. – Mondta és bontotta a vonalat. Elvette tőlem Juniort és bekísért a házba. A fiát letette és odalépett hozzám.

- Figyelj rám. Édesem. Nem lesz semmi baj. – Mondta, de nekem újra meg újra csak a főcím kavargott a tudatomba.

Casillas húga visszanyerte az emlékezetét

- Azt mondtad nem fog megjelenni. Azt mondtad senki nem fogja tudni. – Vontam kérdőre még mindig ugyanazon a vékony hangon.

- Fogalmam sincs, hogy történhetett, de ne félj, itt leszek veled, senki nem bánthat. Hanga nem fog a közeledbe jönni. – Nézett mélyen a szemembe.

- Mi? Cris Én nem magamat féltem, hanem titeket. Eddig védve voltatok, mert nem tudta biztosan, hogy veletek vagyok. Nem emlékeztem rátok. De most? Mi lesz most? – Kérdeztem és a sírás fojtogatott.

- Semmi nem lesz. Nem kell félned. Ne felejtsd el, hogy eljárás van ellene. Ezért pedig valaki felelni fog. – Mondta és talán életembe nem hallottam ennyire dühösnek. Remegtem és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a szalagcímet. Beszéltünk róla. A legnagyobb félelmem volt, hogy ez valósággá váljon, hogy az emberek, akiket szeretek Máté célkeresztjébe kerüljenek.