12 - Szerelem net

2012. Január 27. Péntek

A telefon csörgésére ébredtem. Nocsak. Fő a változatosság. Mégis csak dallamosabb, mint egy monoton kopogás, de sajnos ugyanolyan illúzióromboló.
- Haló? - Szóltam bele az álmosságtól halkan és egy kicsit rekedten.
- Ne haragudj. Felébresztettelek? - Hú anyám ez most milyen nyelv? - Itt vagy? - Jött a kérdés ugyanazon a nyelven.
- Spanyol, spanyol, spanyol... - Mondogattam magyarul, miközben kerestem a választ a megfelelő nyelven. - Bocsi. Magyarul álmodok. – Mondtam végül.
- Ki hitte volna. - Nevetett. - Azt gondoltam már ébren vagy.
- Nemm. Tudod lételemem az alvás, de ha már itt tartunk, mennyi az idő?
- Nálad vagy nálam.
- Nálad. - Ő előrébb jár egy órával, tehát az nekem csak jó.
- Tíz múlott.
- Akkor itt még csak kilenc van, ami enyhén szólva is korai. - Nyújtózkodtam egyet, aminek hangot is adtam egy kis nyöszörgéssel, majd a takaróba tekeredtem.
- Nem zavarlak ugye? - Kérdezte kicsit zavartan és gyanakvóan.
- Dehogy, csak intim pillanatokat élek át a takarómmal, de nem szégyenlős. - mosolyogtam mire nevetni kezdett.
- Mi a mai program?
- Háromszor hatvan perc kézilabda, plusz a szünetek, a félidők és az időkérések, de ma nincs sajtótájékoztató. - Örültem meg még jobban.
- Nem szereted őket?
- Nem mindig. Vannak halál unalmas riportalanyok. Bevágnak egy olyan 'hagyjatok békén' pofát, amitől az életkedvem is elmegy. Mint az edzőtök. Na nála soha nem szeretnék bent lenni. Tuti depressziós lenne tőle a fényképezőgépem. - Jó volt hallgatni a nevetését. Kósza gondolataim szívesen látták is volna.
- Te biztos, hogy most keltél?
- Igen. Csak sok a felesleges energiám.
- Le kéne vezetned. – Nem láttam, de tudtam, hogy vigyorog.
- Néha eljárok futni.
- Nem pont erre gondoltam.
- Hehe. Ahhoz kéne egy partner is.
- Annyi pasi van körületted, csak akadna egy partner.
- Nem vagyok egy éjszakás. - Mondtam és egy mosoly bujkált a szám szélén. Óvatosan puhatolózik, de jól játssza ezt a játékot.
- Ezen meg se lepődök. - Mondta és nem esett több szó erről. Egyelőre jegeltük a rejtett témát, amit nem is bántam. A fociról kezdtünk beszélgetni. És mikor rájött nem csak jófejűségből kérdezek nagy átéléssel kezdett mesélni azokból az időkből mikor odakerült. Aztán megígérte, hogy ezt a beszélgetést folytatjuk, de edzésre kell mennie, és nem akar megint elkésni. Persze azt én se akartam.
Miután sikerült kikelnem az ágyból a reggeli teendőim után felöltöztem. Összeraktam a gépeimet, feltettem néhány aksit töltőre. Tipródtam még egy kicsit aztán úgy döntöttem, keresek egy kávézót. Szükségem volt a tejeskávémra. Jó egy órát csámborogtam mire találtam egy épkézláb helyet. Bevetettem magam a kávézók közé. A pulthoz mentem.
- Heló. Egy tejeskávét kérek, elvitelre. - Mondtam a srácnak.
- Elnézést, de helyet kell foglalnia. - Felnéztem rá egy olyan 'most ugye csak szórakozol' nézéssel. - Csak ülő vendégeket szolgálunk ki. - Ilyet utoljára Horvátországba tapasztaltam.
- Ne szívass. Üsd fel valamelyik üres asztalhoz, kifizetem most azonnal, csak csináld meg a kávét, és már itt se vagyok. - Nagyon határozott lehettem ugyanis nem ellenkezett. Azt tette, amit mondtam. Olyan gyorsan távoztam a helyről amilyen gyorsan bementem. Elindultam az egyik irányba és csak nézelődtem jó turista révén. Szép város volt és nyüzsgő, de össze se tudtam volna hasonlítani Budapesttel. A rakpart mentén sétálgattam. Pesten is szerettem a rakparton tölteni az időmet. Valamiért megnyugtatott a víz látványa. Ezért szerettem anyuéknál lenni vidéken. Ők a Balaton parton éltek. Én is ott nőttem fel. De csak azóta tudom igazán értékelni, mióta nem vagyok ott. Egyszer csak társaságot kaptam Berto és Liz személyében.

- Hola! - Köszöntek és kaptam két-két puszit.
- Hola! - Hát ti?
- Ebédelni jöttünk, aztán megláttunk, és gondoltuk velünk tarthatnál.
- Áá pedig azt hittem, hogy ezt az étkezést elbliccelhetem. Amúgy te? - Fordultam Berto felé. - Hogy - hogy szabadlábon?
- Mondjuk inkább úgy, hogy szökésbe. - Na igen. Ilyenek az érett felnőttek. Csak nevetve megcsóváltam a fejem.
Beültünk a rakparton lévő étterembe. Felhívtam Nonot, hogy csatlakozik-e mert akkor megvárjuk, de plusz feladatot kapott ezért sajnos nem tudott jönni. Miután letettem a telefont az asztaltársaságomra koncentráltam, akik nagyon vitatkoztak valamin.
- Hé- hé! Mi a vita tárgya?
- Igaz, hogy egy focistával levelezgetsz? - Szegezte nekem a kérdést Berto, mire Liz mérgesen fújtatott és durcásan keresztbe fonta karjait a melle alatt. Még el is nevettem volna magam, de a spanyol úgy nézett rám, hogy reflexből toltam hátrébb a székemet az asztaltól. A tekintetem ide-oda cikázott a páros tagjai között. - Nos?
- Igen! És? - Néztem a szemébe. Nem volt egyszerű, mert nagyon ellenségesnek tűnt.
- Ééés? Ezt most nem mondod komolyan ugye?
- Nem értem mi bajod. Ramos rendes.
- Ramos? Rendes? - Horkan fel. Én meg kiakadtam.
- Ismered őt?
- Nem, de... - Félbeszakítottam.
- Akkor ne is mondj semmit. Miért vagytok ilyenek? Miért ítéltek el bárkit is hallomásból? Miért nem adtok neki esélyt? - Kérdeztem, és már remegtem az idegtől. Persze választ nem kaptam. Csak hallgattak, mindketten. - Válaszolnál? - De csak az asztalt bámulta. - Nem? Jó, akkor majd meccsen találkozunk. - Álltam fel. - Jó étvágyat. - Vettem oda. Az enyém elment. Visszamentem a szállodába. Még is csak sikerült elcsalnom az ebédet. A szobámba érve egyből rávetettem magam a laptopomra. Régen postoltam már és elég magányos voltam ahhoz, hogy facebookba fojtsam a bánatom. Vagy inkább haragom, esetleg csalódottságom. Fogalmam se volt mit érzek. Igazságtalannak tartottam Berto szavait. Nem is ismeri. Nem értettem hogy tud véleményt alkotni róla.

. . .nagyon szeretlek benneteket, de nekem saját életem és sorsom van, amit meg kell élnem. Ott vagytok a szívemben, de engedjetek szabadon döntenem, és közben ne ítéljetek. . .

Csak remélni mertem, hogy tudják kinek, szól. Nem haragudtam rájuk, hisz csak féltenek, de akkor se kell ilyennek lenni.
Alig vártam már hogy fél három legyen és elindulhassak az arénába. Nonoval a szálloda előtt találkoztunk.
- Minden oké? - Kérdezte egyből. Ő még nem tudott Seséről.
- Szerinted is megbízhatatlanok a nagy focisták?
- Nem tudom, nem ismerek egyet se. - Nevetett. - De ismeretlenül senkit nem ítélek el.
- Látod? Ezért vagy te a barátom. - Mondtam és megöleltem.
Az első meccsen a Macedónok csaptak össze a Szlovénokkal az ötödik helyért. A Macedón válogatott az első félidőben még magabiztosan vezettet, de a végére mindössze egy góllal kaparintotta meg a jobb helyért járó győzelmet.
Liz nem jött le hozzám, én meg nem hívtam. Nem voltam haragtartó, de úgy éreztem nem nekem, kell megtennem az első lépést.
- Kimegyek. - Mondtam Nononak, aki bólintott. A személyzeti bejárat felé mentem és mikor kiértem akkor vettem észre, hogy fázok. Na persze nálam a kabát luxus mikor röpködnek a mínuszok. Mérlegeltem a dolgot. Ha most visszamegyek, akkor már nem fogok tudni beszélni Sergioval. Ezért maradtam, Csak kibírom, azt a pár percet. Végül is a mez alatt volt egy hosszú ujjú felső.
Megkerestem a számát és hívtam. Elég sokáig csörgettem, de nem vette fel. Újra hívtam, hátha nem hallotta, de pár csengés után foglaltat jelzett. Néztem meglepetten, hogy ez most mi mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Elöntött az ideg aznap már sokadszor és ez nem jellemző rám. Nagyon nem. Nehezen lehet kihozni a sodromból, de úgy tűnik ez ma mindenkinek sikerül. Felvettem.
- Hola Víta. - Köszönt, de én mintha meg se hallottam volna, kezdtem el mondani a magamét.
- Na jó! Tisztázzunk valamit. Nem fogok belehalni néhány plusz távolsági hívásba. Úgyhogy ha hívlak és nincs semmi dolgod, akkor vedd fel a telefont. Oké?
- Uhh! Hát ezt most megkaptam. Bocsi csak gondoltam, ha már én keresek többet...
- És ez kit érdekel? De most komolyan.
- Ööö...
- Segítek. Engem kicsit sem izgat, hogy te annyit keresel amennyit nem vagy képes elkölteni. Nem ezért beszélek veled.
- Oké, oké! Istenem. Ezt még meg kell szoknom.
- Ááá! Istennek ehhez semmi köze. - Vigyorogtam. Ezzel is oldva azt a minimális feszültséget. - Milyen volt az edzés?
- Beértem időbe. - Mondta és én elképzeltem, ahogy büszkén kihúzza magát. - Egész jó volt. Gonzalo nagyban sztorizgatta a tegnapi telefonbeszélgetést. Azt hiszem már mindenki, kívülről fújja. - Nevetett, ami engem megnyugtatott. Az egész napi feszültségem és nyomott lelkiállapotom elmúlt. Végre megint jól éreztem magam. Ez a beszélgetésünk sajnos nem volt túl hosszú.
- Ne haragudj, de vissza kell mennem. Még vár rám két elődöntő.
- Rendben én is megyek. Jönnek a fiúk PS-ezni.
- Hűha! Jó szórakozást.
- Meglesz! Írsz este?
- Írjak?
- Ühüm.
- Rendben, akkor írok, de most szólok, hogy későn fogod megkapni.
- Nem számít.
- Oké. Puszi.
- Puszi. - Mondta és bontottam a vonalat. Vacogva, de mosollyal az arcomon mentem vissza Norbihoz.
- Kivirultál. - Jegyezte meg.
- Jobban is érzem magam. - Vettem kezembe a gépem és igyekeztem csillapítani remegésemen, különben pocsék képeket fogok készíteni. A lelátóra néztem és egyből kiszúrtam Lizt. Intett egyet bátortalanul és halványan mosolygott. Én pedig elfelejtve minden rossz érzést hála Sergionak. Egy 1000 wattos mosollyal az arcomon integettem neki vissza mire ő is lelkesebb lett.
A Dán Spanyol meccs katasztrofális volt. A bíró végig Bertoék ellen fújt, de így is szoros volt az állás. Egy szabálytalan góllal meg is megnyerték a Dánok a jogot, hogy a döntőbe játszhassanak. A spanyolok nagyon csalódottak voltak. Érthető okokból, hisz nyerhettek is volna. Mikor, Nono elindult a csapathoz én is utána mentem és mikor Bertohoz értem megöleltem egy pillanatra és még mielőtt reagálhatott volna, elléptem és visszaindultam. Azt akartam, hogy tudja mellette, vagyok, és nem haragszok rá. Pár lépés után visszafordultam. Mosolygott és ez nekem elég volt.
A másik elődöntőből a hazaiak kerültek ki győztesen így vasárnap a spanyolok ellenfele a horvát válogatott lett. Pár napja még azt mondtam volna, hogy ez a két csapat játssza majd a végső döntőt. Ehelyett a bronzmérkőzésig jutottak. Míg Nonot vártam kaptam egy sms-t.
- Holnap reggeli? Liz.
- Inkább pótoljuk az ebédet. - Válaszoltam.
- Rendben. Majd megyünk érted. Puszi.
Nem válaszoltam a zsebembe tettem a telefont.
Visszaérve mindkettőnk ment a saját szobájába dolgozni. Miután megtettük a szokásos köreinket és vándorlásunkat befejeztük a munkát közösen. Nono annyira fáradt volt, hogy elaludt a kanapén. Betakartam. Én viszont éhes voltam. Egész nap nem ettem semmit a nyalókákon kívül. Elindultam a kivilágított városba, hogy keressek egy Mc Donaldsot. Szerettem az éjszaka fényeit. Annyira más volt így minden. A város egy másik, de cseppet se csúnyább arcát mutatta. Ami megint csak megbabonázott. Útközben elkezdtem írni Sesenek egy üzenetet.

Hola Sese.

Ez egy nagyon hosszú nap volt. És még igazából nincs is vége. Úton vagyok kaja vadászatra, és mivel sok választásom nincs ezért Mc Donaldsos ételre, kényszerülök. Bár jelenleg még a gombát is szívesen megenném annyira éhes, vagyok. Pedig nagyon utálom. Bleee...

Milyen volt az este? Megvertél mindenkit virtuális fociba? Lecsúsztak a spanyolok a döntőről. :( Pedig pár napja még lemertem volna fogadni, hogy ott lesznek. Remélem a bronzot, hazaviszik... Holnap beszélünk. Jó éjszakát.

Puszi: Víta.

Szerencsére nem volt messze a gyors étterem. Két Chicken McNuggets menüvel és két nagy vaníliás shake-el mentem vissza a szállodai szobámba ahol letelepedve a kanapé mellé kezdtem el falatozni. Jót mosolyogtam Norbin mikor bekúszott a gyors kaja ínycsiklandó illata az orrába. Kipattantak a szemei és elnevette magát, teljes harci díszbe sült krumplit majszoltam. Elfogyasztottuk az ételt és mindketten aludni mentünk. Ki-ki a saját szobájába. Alig vártam hogy reggel legyen, és megint beszélhessek vele…