2018. április 21., szombat

61 - Szerelem net



Sziasztok!
Meg is hoztam nektek a folytatást.
Köszönöm, hogy még mindig vagytok páran és olvassátok a történetet. Meg sem érdemellek titeket. Boldoggá tettetek. Úgyhogy tényleg nagyon köszönöm. :)
Sokáig azon gondolkodtam, hogy a 60. fejezettel lezárom majd a történetet, de mivel ez nyilvánvalóan nem sikerült így a vége még várat magára. Remélem ez jó hír. :D
Na de szót se többet drágáim, jó olvasást nektek és szép napot.
Puszi
Vii

Az egész éjszakát együtt töltöttük, szorosan egymás karjaiban. Nem szeretkeztünk, de ennyi is pont elég volt a két hónap után. A reggelünk pedig a régi megszokott rutinnal indult. Ugyan volt dolgom bőven, de az első és legfontosabb, hogy orvoshoz menjek. Megkértem Sergiot, hogy jöjjön velem, ő pedig boldogan mondott igent.
- Akkor? – Kérdezte reggeli után. - Hozzám költözöl? - Tette fel a kérdést, amire úgy hangzott igenlő választ vár.
- Nézd, ez nem ilyen egyszerű. - Kezdtem tördelni a kezem.
- Már hogyne lenne az? - Nemlegesen ráztam a fejem. Erre már leolvadt a mosoly az arcáról. - A gyerekemet várod és úgy való, hogy a közelemben légy, hogy együtt éljünk.
- Igen? Ez a gyerek legalább annyira az enyém, mint a tied. Ennyi erővel Te is ideköltözhetnél hozzám. - Tettem karba kezeimet és dacosan néztem rá. Elnevette magát, de nem jókedvében.
- Ne röhögtesd ki magad. Mégis hogy költöznék ide? Nézz kerül. Az egész lakást körbejárom nagyjából húsz lépéssel. - Leesett az állam.
- Bocs, hogy nincs palotám, Mr. Nagymenő. – Gúnyolódtam,
- Lehetne. – Utalt a megtakarított pénzemre.
- Ó igen. Csak tudod, nem mindenki szereti, ha a gondolatai is visszhangoznak. Érdekes eddig nem panaszkodtál.
- Mert csak ketten voltunk.
- Igazából még most is csak ketten vagyunk, szóval akkor erre majd visszatérünk, ha már labda méretű pocakom lesz. - Igyekeztem lezárni a témát. Úgy nézett rám, mint akinek két feje van.
- Értem én. Nem akarsz velem élni.
- Na most te ne röhögtesd ki magad. Gyakorlatilag most is együtt élünk.
- Akkor már igazán nem értem mi bajod van.
Egy pillanatra megtorpantam és miután tudatosult bennem mit is művelünk, elnevettem magam.
- Beszélgetünk. - Válaszoltam kérdő tekintetére.
- Nem. Vitatkozunk és veszekszünk.
- Az most mindegy. Nem érted? Itt vagy és én is itt vagyok. Igaz hangosan, de megpróbáljuk megoldani a problémát. Még mindig mindketten itt vagyunk. - A hangomban talán több volt hitetlenkedés, mint kellene, de alig voltam képes felfogni. Megenyhült az arckifejezése és odalépett hozzám, hogy megöleljen.
- Ígértem neked valamit. Valamit, amit gondolkodás nélkül képes vagyok betartani, mert nem vagyok hajlandó újra megkockáztatni azt, hogy elfuss. Csak sejteni tudom milyen volt számodra az elmúlt két hónap. Nekem szörnyű volt. Őrülten hiányoztál és betegre aggódtam magam. Mindenki azt mondta, adjak neked időt. De én már egy percet se akartam nélküled tölteni. Egyedül édesanyád hívásai miatt nem kerestettelek rendőrökkel és miatta nem vesztettem el a fejem teljesen. Feltétel nélkül bízom benned.
- Bízol a döntésemben is? – Kérdeztem.
- Csak nem értem. Magyarázd el kérlek, hogy a Süsü fejem megértse. – Nagy levegőt vettem.
- Fogalmam sincs hogyan csináljam. Érted? Amióta az eszemet tudom, független vagyok. Ennek semmi köze a női büszkeséghez. Mindig is igyekeztem úgy élni, hogy biztonságot teremtsek magamnak, hogy ne kelljen másra támaszkodnom, ha valami rosszul alakul. Mindazok után, ami történt…
- Ugye tudod, hogy ami az enyém az a tiéd is? – Szakított félbe. Kezdte érteni mi akadályoz meg abban, hogy hozzá költözzek.
- Tudom? - Hangomból sütött a bizonytalanság. Nem szólt semmit. Csak elgondolkodva nézett rám. Aztán nagyot sóhajtott. Az órájára nézett majd újra rám.
- Értem. – Mondta csendesen, miközben bólogat. - Azt hiszem igazad van, jobb ha erre később térünk vissza. Most el kell mennem. – Körbenézett a lakásba és motyogott valamit az orra alatt.
- Azt mondtad ma nincs dolgod. Azt hittem eljössz velem orvoshoz. – Mondtam ijedten.
- Ne aggódj édesem, érted jövök és elviszlek, hogy megnézzük a kisbabánkat. - Mondta és minden további nélkül elment. Percekig csak néztem a csukott ajtót. Tudtam, hogy igent kellett volna mondanom, de egyszerűen nem voltam rá képes.

Kértem egy sos időpontot ugyanattól a dokitól, aki gyógyszert írt nekem. És egy kis pluszért még rendelési idő előtt fogadott minket.

Fél egyre várlak. Egy órára van időpontunk.

Ott leszek. – Jött pillanatokkal később a rövid válasz.

Háromnegyed egykor csörgött a telefonom. Addigra már annyi hülyeség megfordult a fejemben, hogy kész idegroncsnak éreztem magam.
- Hol vagy? Elkéstél. – Hívtam fel a figyelmét a nyilvánvalóra köszönés helyett.
- Itt állok a ház előtt.
- Megyek.
Leérve beültem a kocsiba és ő egyből elindult. Hosszú percekig néztem a profilját, de még csak rám se pillantott. Nem bírtam tovább a hallgatását.
- Oké?! Mi bajod? Megsértettem a benned lévő ősembert, amiért nem engedtem, hogy a barlangodba vonszolj? – Talán tudat alatt viccnek szántam, de ugyanakkor kíváncsi is voltam. Hangosan felnevetett és végre rám nézett.
- Kicsim, baromi meggyőző tudok lenni.  Az erőszak pedig nem kenyerem. Ha egy kicsit tovább győzködtelek volna, a saját lábadon sétálsz be az említett barlangba. Nézd. – Ugrott neki újra. - Elvitatkozhatnánk ezen, de inkább keresek egy olyan megoldást, ami mindkettőnknek jó.
- Úgy hogy engem kihagysz belőle? – Sértődtem meg.
- Azt gondolom, hogy neked most épp elég dolog van a fejedben. És tudom, hogy van néhány dolog, amit el szeretnél intézni. Ezt bízd rám. Semmi nem lesz végleges, amíg Te igent nem mondasz rá. Csak bízz bennem. Oké? – Kért. Annyira komolyan beszélt, hogy csak bólogatni tudtam.
- Oké. – Suttogtam és végre megkaptam a várva várt csókomat is. Csak akkor tűnt fel, hogy megérkeztünk a már számomra ismerős helyre.
- Gyere. Nézzük meg a kisbabánkat.

Azóta, hogy kiderült várandós vagyok nem voltam egyetlen vizsgálaton sem. Azt mondták még nagyon korai bármit is véglegesre venni, de ha bármi rendelleneset tapasztalok, akkor azonnal keressek fel egy korházat. A reggeli rosszléteimen kívül csendesen teltek a hetek.
A vizsgálat első részén Sergio nem lehetett velem, és ezt valószínűleg Ő sem bánta. Az ultrahangon viszont már ott állt mellettem és csodálattal vegyes áhítattal nézte a monitort.
- Az ott Ő? – Kérdezte. Nem a monitorra figyeltem, hanem rá, ahogy elgondolkozva nézte a képet és felragyogott a tekintete, ahogy felismerte a babánkat egy babszem formájában, aminek már apró kis kezei és lábai voltak. Kicsordult a könnyem, ahogy szemügyre vettem és hiába minden egyszerűen fel sem fogtam, hogy ott növekszik bennem.
Rengeteget sírtam, miután megtudtam, hogy van ő nekem. Kétségbeestem Sese miatt, a szüleim miatt és magam miatt is. Napokat töltöttem kórházba mire képes voltam megnyugodni és elfogadni a sorsom.
A doktor megmozgatta az ultrahang fejét és meglepetten vettem tudomásul, hogy nem egy, hanem két kis babszemet látok.
- Valaki még bujkál itt. - Mondta mosolyogva.
- Tessék? – Kérdeztük egyszerre Sergioval.
- Úgy fest ez egy ikerterhesség, bár ezt még korai kijelenteni. A legtöbb terhesség ikerterhességként indul, viszont a korai szakaszban az egyik felszívódhat. A 12. hét szokott lenni a választó. Majd akkor újra megnézzük. Nem tudnak róla, hogy volt-e a családban korábban ikerszülés? – Mindketten nemlegesen ráztuk a fejünket. – Nos rendben, hallgatunk szívhangot. Abból tudunk következtetni. Szorosabban fogtam Sese kezét. Ha már itt voltak egyiküket sem akartam elveszíteni és ahogy ránéztem ő ugyanígy volt ezzel.
Egyszer csak szapora dobbanások kusza hangja hallatszódott a készülékből. Két szapora, de erős dobogás. A szememet könnyek futották el.
- Két kis élet. – Suttogtam hitetlenkedve.
- Úgy hallom erősek. Nem gondolnám, hogy bármi baj adódna. Írok fel vitaminokat. Az elkövetkező négy hétben fokozottan kímélje magát. Semmi fizikai megerőltetés és kerülje stresszt. – A zárójelentésemre nézett, amit a kórházban kaptam. Majd vissza rám – Változatos, rendszeres étkezés. A kicsik érdekében. – Bólintottam, hogy megértettem.
- Doktorúr repülővel utazhatok?
- Ha nem túl hosszú útra megy nincs akadálya.
- Mégis hova akarsz te utazni? – Tette fel a kérdést Sergio aggodalmasan.
- Nem egyedül, te is jössz. Tudod, nem lenne baj, ha a szüleink nem az újságokból értesülnének arról, hogy nagyszülők lesznek.
- Nem tudják?
- Senki nem tudja rajtunk kívül.
- Az elmúlt két hónapban egyedül próbáltál megbirkózni a helyzettel? – Kérdezte döbbenten.
Gondolni sem akartam az elmúlt hetekre és soha nem akartam elmondani neki milyen volt. Így csak vállat vontam.
- Te, mint apa némi előnyben részesülsz. Neked szerettem volna először elmondani, ezen egy percig sem gondolkodtam. Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem. – A mosolya szélesebb volt, mint valaha és ezen felbátorodva a dokihoz fordult.
- Lenne még egy kérdésem. A szexnek van bármi akadálya?
- Ramos!! – Szinte sikítottam a nevét miközben az arcom úgy tüzelt, mint akit felgyújtottak.
- Most mi van? Biztos vagyok benne, hogy ez neked is megfordult a fejedben szóval ne vörösödj itt, mint egy szűzlány. A gyerekeimet várod. – Mondta ezt olyan határtalan jó kedvvel, hogy csak nevetni tudtam rajta. Elvégre egy szót se szólhattam. Teljesen igaza volt.
Mindketten az orvoshoz fordultunk, aki próbált nem nevetni rajtunk.
- Nincs, az intimitásnak semmi akadálya.
- Ó hála az égnek. Köszönjük. Látod? – Nézett rám, nekem pedig eszembe jutott a múlt éjjel, hogy azért nem szeretkezett velem, mert aggódott értem, értünk. A szívemben túlcsordult a szerelem. Ahogy néztem rá a vigyor az arcán mosollyá szelídült. Minden megpróbáltatásunk ellenére teljes szívemből szerettem Őt.
- Vigyél haza. – Kértem csendesen. Ő pedig boldogan tett eleget a kérésemnek.

Hihetetlenül gyengéden bánt velem. Mintha törékeny lettem volna. Vagy az, ami kettőnk között van. Végigcsókolta minden porcikámat. Minden érintésével szeretett és az őrületbe kergetett. De egy pillanatra sem hagyta, hogy felül kerekedjek rajta. Percekkel később pedig már nem is akartam. Hagytam, hogy szeressen, kényeztessen, dédelgessen, mert arra volt szüksége. Arra, hogy kéthónapnyi távollét után megbizonyosodjon róla, hogy itt vagyok, hogy újra együtt vagyunk. A sebek, amiket egymásnak okoztunk még nem hegedtek be, de mindketten tudtuk, hogy csak együtt vagyunk képesek gyógyulni. A bűntudat és a lelkiismeret-furdalás még mindkettőnkben ott volt. Ahogy az ingatag bizalom is egymás iránt. De volt egy erősebb érzés egy nagyon erős kötelék, ami mindkettőnket arra sarkallt, hogy olyanná alakítsuk a kapcsolatunkat, amilyen igazából soha nem volt. Megtettük az első lépéseket a jó irányban és tudtuk, hogy sikerülni fog.

- Mihez lenne kedved? – Kérdezte már az estéhez közel, miközben a hasamat cirógatta.
- Az, hogy mihez enne kedvem és mit kell tennem, nem egészen áll harmóniában. – Felvont szemöldökkel nézett rám. – Van még néhány kapcsolat, amit rendbe kell hoznom. Tartozom néhány bocsánatkéréssel.
- Rendben van. Hova menjünk először?
- Bertóékhoz.
Tudtam, hogy egyik sem lesz könnyű menet, mégis az ő esetükben sokkal jobban rettegtem attól, hogy végérvényesen tönkretettem a barátságunkat. Nem tudtam elképzelni, hogy fogok viszonyulni hozzájuk az újratalálkozásnál.
Bátortalanul kopogtam a kézilabdás lakásának ajtaján, ami néhány pillanat múlva kitárult. Liz állt velem szemben. Szemei hatalmasra kerekedtek, akárcsak a pocakja. Valami habos süteményt tartott a kezében, amit elengedett és végignéztem, ahogy nyomot hagy a ruháján és cukormázas csattanással végzi a padlón. Visszanéztem elképedt barátnőmre és fintorognom kellett.
- Liz! Ez undorító! – Hangomra észhez tért és egy hitetlenkedő nevetés hagyta el a száját, miután szó szerint rám vetette magát. Olyan erősen szorított, hogy a levegővétel komoly küzdelemmel járt.
- Vitali! Úristen! Annyira örülök neked. Rettenetesen haragszok rád, de boldog vagyok, hogy itt vagy és jól vagy. Pedig meg tudnálak fojtani. – Nem mondtam, de azt éreztem.
Átnézve a válla fölött Bertót pillantottam meg, aki karba font kezekkel figyelte a jelenetet. Némán kértem a segítségét, de ő csak egy amolyan edd meg, amit megfőztél tekintettel válaszolt. Nem volt kétségem a felől, hogy velük is végigjárattam a poklot.
- Te jó ég. – Suttogta Sergio mögöttem és úgy tűnt összezavarta Liz másodperces hangulatingadozása.
- Bocs. – Engedett el. – Csak a terhesség. Túl sok hormon. Gyertek beljebb. Ezt pedig mindjárt feltakarítom… vagyis nem. Mancs már eltűntette. – Utalt a kivégzett süteményre.
- Mancs? – Kérdeztem vidáman. Mire az említett a hasamra pakolta méretes mancsát. – Nahát te kutya, mégis mekkorára akarsz nőni? – Kérdeztem, miközben a buksiját simogattam.
- Na-na. Csak óvatosan. – Lépett mellém a hátvéd és finoman arrébb tessékelte a kutyát és az nagy farkcsóválás közepette elsétál, majd barátaimra emeltem a tekintetem.
- Hát, sziasztok. – Köszöntem remegő hangon. Sergió átölelte a derekam és nagyon gyengéden megszorított, hogy éreztesse velem, ő mellettem van.
- Tudom, hogy dühösek vagytok. Nagyon sajnálom, hogy kitettelek titeket az elmúlt két hónapnak. Én csak… Huhh… Történt ez-az és át kellett gondolnom néhány dolgot.
- Jó sokáig tartott. – Mondta Berto, egy csepp neheztelés nélkül.
- Hát igen. Féltem visszajönni, de felesleges volt. – Mondtam és mosolyogva néztem fel a focistára.
- Igen, azt látom. – Morogta a kézilabdás. – A kérdés, hogy vajon meddig.
- Ne már Alberto. – Torkolta le Liz. – Nem látod, hogy boldogok?
- De. Látom. Mégis, vajon mi lesz két hét múlva, ha az egyik exed megint bekavar?
- Berto hagyd ezt. - Kértem. – Nem Sergio hibája. Én nem bíztam benne eléggé. De tudod mit? Az elmúlt 18 órában bebizonyította nekem, hogy szeret és hogy igenis bízhatok benne. És ő is megbízhat bennem. Nem akarom, hogy bántsd őt a múltban elkövetett hibákért. Én szeretem. Teljes szívemből. És szeretném, ha elfogadnád a döntésemet. Mert ha rajtam múlik, akkor addig leszek vele, míg élek és ha van tovább, akkor azután is.
Berto elgondolkodva nézett rám. Liz pedig a könnyeit törölgette.
- Rendben akkor úgy fest el kell fogadnom, hogy a lányom keresztapja egy idióta focista lesz.
Több dolog is történt egyszerre. Berto mosolya fülig ért, Én egy sikoltással Lizre vetettem magam, Sergio pedig felnyögött és bár nem tudom mennyi szándékosság volt benne, a következő mondta hagyta el a száját.
- Te nő, remélem fiúkat szülsz nekem. – Reménykedett félig viccesen félig fájdalmasan. Én tovább mosolyogtam és egy ártatlan, semmit nem ígérhetek, választ adtam neki mielőtt feltűnt a csend. Úgy tűnt Ők is sokkot kaptak.
- Hát, ha már ilyen kíméletesen felhoztad a dolgot, akkor már ne finomkodjunk. – Ragadtam meg Sergio kezét és szembe fordultam a barátainkkal. – Ikreket várunk. – Vontam vállat mosolyogva. – Nyolc hetesek.
- Te jó ég. – Ült le Bertó és most Lizen volt a sor, hogy megszorongasson. Csendesebb volt és tisztán láttam mindkettőjük arcán az aggodalmat. Meg tudtam érteni. Láttam azt is, hogy a francia lány alig bírja magában tartani a kérdéseit. Rám nézett majd élete párjára, aki szavak nélkül is értette a célzást.
- Gyere Ramos igyunk meg egy sört, vagy valami erősebbet. Hagyjuk a csajokat beszélgetni. – Ha Sese meg is lepődött nem mutatta. Bólintott, majd hozzám fordult.
- Nemsokára itt leszek.
- Oké. – Suttogtam és láttam rajta, hogy mennyire nehezen hagy itt engem. – Berto?!
- Ne aggódj húgi, nem teszem árvává a kicsiket. Békét kötök vele. És bár még fel sem fogtam igazán, de gratulálok nektek.
- Köszönjük – Mondtam és talán fogalma sem volt milyen sokat jelent nekem a támogatásuk.
Sese adott egy hosszú csókot. – Nemsokára jövök.
- Tudom. – Mosolyogtam rá és néztem, ahogy elmegy.
Hatalmas sóhajjal fordultam Liz felé, akinek könnyek patakzottak az arcán.
- Hé, mi a baj?
- Semmi, csak a hormonok. – Kezdtem igazán aggódni a hormonoknak köszhentő sírórohamok miatt. – Annyira örülök, hogy itt vagy. Jézusom már haragudni sem tudok rád. És ez a hír. Nahát. Úgy értem, látom hogy boldogok vagytok tőle. És én is az vagyok, de annyira féltelek. Olyan fiatal vagy még. Mégis hogyan? – Kérdezte. Én pedig elmeséltem neki a békülésünk éjszakáját, a másnapot, a félelmeimet, az elhatározásom. Meséltem neki a forma 1-es kilépésemről, a rosszullétemről. A kórházban töltött napokról, a kétségekről, a rettegésről. Meséltem neki a pillanatról, mikor rájöttem, történjen bármi, többé nem leszek egyedül és a pillanatról, mikor elfogadtam az állapotom és attól a perctől kezdve, szeretni tudtam az életet a szívem alatt. Most már életeket.
- Ó Vitali, miért nem hívtál fel?
- Nem tudom. Annyira magamba zuhantam. És annyira féltem, hogy nem vár rám itt semmi. Féltem, ha elmondom neki talán el sem hiszi, hogy övé a gyerek. Vagy ha mégis akkor nem akarja majd. Annyira értelmetlen lett volna egy élet nélküle. – Suttogtam magam elé, majd újra Lizre néztzem. – Nem akarom, hogy ezt tudja. Kérlek ne mond el Bertonak. Annyi szenvedés és bizonytalanság után most már szeretnék boldog lenni. Örülni a két pici életnek amik bennem növekednek. Tervezni a jövőnket. A közös jövőnket.
- Nos rendben van. Akkor ez ötünk között marad. -  Mondta nevetve.
- Jézusom Liz én még fel sem fogtam igazán. – Nem túl nőiesen felhorkantott erre a kijelentésre.
- Jesszus! Kérlek mond, hogy nem horkolsz és hogy a terhesség csodás.
- Viccelsz?! – Kérdezte komolyan és mikor látta, hogy nem változik az arckifejezésem csak legyintett egyet és a kérdésem már ott se volt. – Visszatérve arra, amit mondtál. Én sokszor még ekkora pocakkal, közel a végéhez sem vagyok képes felfogni. Pedig ez aztán nagyon is valóságos. – Mondta és hogy anya érezze a törődést pici lánya is rúgott egy nagyot. – Na ez nagyon is valóságos. – Nyögött fel Liz, én pedig csak nevetni tudtam.
- Nem érzed úgy, hogy korai? Mi lesz a sulival? A karriereddel?
- Ezeket a köröket már lefutottam az elmúlt hetekben. És semmi nem annyira fontos, mint Ők. A sulit folytatom. Az első félévet még be tudom fejezni. Valószínűleg halasztanom kell majd, egy évet, de utána levelezőin mindenképpen végig csinálom. Szeretnék majd a kicsikkel lenni ameddig lehet. Fotósként már bizonyítottam, az újságírást pedig még tanulnom kell. Igazából minden rendben.
- Tudod még csak meg sem kellene lepődnöm, de mégis, mert csinálsz egy ilyen égbekiáltó őrültséget, hogy elmész és egyedül próbálod megoldani azt amiért nem te, vagy nem csak te vagy felelős. Aztán visszajössz egy megvalósítható öt éves tervvel. – Mondta indulatosan, de csendesebben folytatta tovább. - Nem tudom hogy vagy te ilyen. Biztos vagyok benne, hogy a szüleid büszkék rád. De tudnod kell, hogy én is az vagyok és azzal, hogy ismerhetlek, hogy a barátom vagy gazdagabb lett az életem. Az életünk.
- Ezek már a hormonok? – Kérdeztem síros hangon, miközben odaültem mellé és átöleltem.
- Ó igen. Mindenhol ott vannak és alattomos módon akkor csapnak le, mikor a legkevésbé számítasz rá. A múltkor elsírtam magam egy cukrászda előtt annyira meghatott a sok habos sütemény látványa.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy vagytok nekem.
- Mindig kislány, mindig. – Mondta és pár percig csak csendesen ültünk a saját gondolatainkba merülve. Aztán úgy gondoltam elég volt a lelkizésből.
- Szóval kislány?
- Igeen! Már alig várom. És nézd, terveztem neki néhány nagyon cuki ruhát. – Elővett egy hatalmas mappát, ami teli volt édes kislányruhák rajzaival.
- Nagyon szépek. Magadnak is tervezhetnél felnőtt kivitelben.
- Nem is rossz ötlet. Összehozok valamit amíg odabent van. De csak akkor, ha te is felveszed keresztanyu.
- Hát majd megpróbálok mellétek csajosodni. – Mondtam nevetve, miközben a rengeteg tüllt néztem.
- Már majdnem kész van a szobája is. Ha szeretnéd, megmutatom.
- Még szép, hogy szeretném. – Mondtam és belevetettem magam a rózsaszín ötven árnyalatába, a csodásan puha dolgokba és habos babos kis csodákba. Izgalommal töltött el a keresztlányom érkezése és még egy rúgás vagy ütés sorozatot is sikerült megtapasztalnom.
Sergio és Berto órákkal később vidáman és nagy egyetértésben tértek vissza. Mi pedig már vacsorával vártuk őket. Igaz, hogy úgy rendeltük, de képtelenek voltunk kimászni a rózsaszín buborékból. Én pedig úgy éreztem, hogy még mindig benne vagyok.
- Na? Kicsacsogtad magad? – Kérdezte a hátvédem.
- Mondjuk. Figyelj csak?
- Hm?
- Biztos fiúkat szeretnél? Teljesen beleszerettem azokba a rózsaszín kis ruhákba. – Mondtam szórakozottan. Mire mind a hárman nevetni kezdtek.
- Édesem. Bármit adsz is nekem én attól boldog leszek.

2018. április 13., péntek

60 - Szerelem net


Halihó! Sziasztok!
Van itt még valaki? :D
Ha igen, akkor jelentem kis monológom után új részt osztok meg veletek!
Ha nem akkor is! :D Nem olyan hosszú, mint szokott lenni, de újrakezdésnek nem rossz.
Nem mentegetőzök, egyszerűen átszerveződött az életem. Már nem azt csinálok, amit én akarok, hanem amit a gyerekeim akarnak. Most kezdek megtanulni "énidőt" beiktatni a napjaimba. 
Szeretnék még írni, többször is megpróbáltam, de valahogy cserben hagyott még az a kevés kis képességem is. Na de most. Végre teszek egy próbát és esélyt adok ennek a történetnek, hogy egyszer majd Sese és Vitali is kapjon egy méltó befejezést!
Szóval aki bújt, aki nem... Jó olvasást nektek!
Puszik és ölelések!
Vii

Sergio szsz...

Két hónap telt el azóta, hogy megígértem neki, soha többé nem hagyom el és pont ennyi ideje annak, hogy nem láttam Őt.
Azon az éjszakán végre újra lélegeztem. Azt gondoltam, hogy helyrehozhatjuk, újra kezdhetjük a kapcsolatunkat, de esélyt se adott arra, hogy bizonyítsak. Változást ígértem, Ő bizalmat kért, de ugyanezt már nem adta meg nekem. Haragudhatnék, de egyszerűen nem lenne igazságos. Elvégre Én tehetek róla, hogy megrendült a bizalma. Én voltam, aki túl sokszor értett félre dolgokat és támadtam le, azért ami meg sem történt, amit el sem követett.
Én tehetek róla, hogy nincs mellettem, hogy fogalmam sincs arról, hogy hol van, és a szülein kívül mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Viszont nekik se mondta el hova ment, vagy hogy mikor jön vissza. Csak annyit, hogy nincs baja és ha készen áll rá hazajön. Aggódnak érte, de nincs más választásuk. El kell hinniük neki, hogy igazat mond és tényleg minden rendben vele, bárhol is legyen. Én viszont nem elégszek meg ennyivel. Nem elégedhetek meg. Szükségem van rá, és lassan beleőrülök a tehetetlenségbe.
Nincs nap, hogy ne jutna eszembe az a csodálatos éjszaka, és azaz átkozott reggel.
Siettem a tusolással, nem akartam, hogy elkéssen és nekem se ártott időben odaérni az edzésre. Magamra rántottam egy alsót, egy farmert és lesiettem az emeletről. Friss kávé illata lengte be a lakást és kora őszi friss levegő. A bejárati ajtó, sarkig tárva volt és Vitali épp akkor rohant ki a kapun. Utána kiáltottam, de nem állt meg. Kiléptem az ajtó elé. Talpam alatt újságot éreztem. Nem értettem, hogy került oda, mikor azóta, hogy kiteregették a magánéletem nem járatom azt a szemetet. Még mielőtt a megnéztem volna a címlapot, tudtam, hogy valami olyat fogok látni, ami nem fog tetszeni.
Hangosan káromkodtam, mikor megpillantottam Őt és Alonzót a képen. Csak egyetlen pillantást vetettem rá. Egy csókváltásnak tűnt. A főcímet még csak el se olvastam. Nem érdekelt, hogy igaz vagy sem. Nem számított. Az számított, ami a múlt éjszaka történt és ezt el akartam mondani neki. Mire felnéztem az autó már messze járt. Lehajítottam az újságot és olyan gyorsan kaptam össze magam, mint talán soha. Közben egyfolytában hívogattam, mindhiába.
Felhívtam Ikert, hogy késni fogok. Bárhogy is, de mentsen ki. Nem volt se időm, se kedvem a bohóckodására, ezért hamar kinyomtam a telefont és újrahívtam Vitalit, akinek a telefonja akkorra már ki volt kapcsolva.
- Ne, ne! Ne tedd ezt. – Mondtam és a kormányra ütöttem. A lakás előtt ismerős alak állt a telefonját nézte. Hátraugrott mikor hirtelen megálltam előtte.
- Mi a… – Kezdte mielőtt még meglátott volna. Aztán folytatta is. – Mi a frászt műveltetek már megint? – Nem foglalkoztam a kérdéssel.
- Nincs itt? Nem jött haza?
- Nem. Alig tíz perce hívott, hogy mindjárt itt lesz, de mint látod, még mindig itt dekkolok és hidd el nem jó kedvembe. Megbeszélésem lenne.
- Szállj be, elviszlek.
- Az jó lenne és közbe elmesélhetnéd mi történt. Komolyan haver, nincs körülöttetek más csak dráma. Az ember még kívülállóként is belefárad.
- Na ne mond. – Nevettem el magam kínomba.
- Szóval?
- Minden rendben volt. Tényleg. – Erősítettem meg hitetlenkedő pillantását látva. – Beszélgettünk.
- Na persze. – Vigyorgott.
- Mondom, beszélgettünk. Jó volt más is de ez nem tartozik rád. Oké? Szállj le a magánéletemről.
- Jesszus. – Morogta. – Ugye tudod, hogy a csajod legjobb barátja vagyok, és az ágyában alszok.
- Ne feszítsd a húrt. – Figyelmeztettem. Mire valami olyasmit dünnyögött, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha a szexre fordítunk több energiát.
- Valaki volt olyan kedves és bedobott az ajtóm elé egy újságot, aminek a címlapján Ő volt és Alonzó.
- És?
- Hát úgy tűnt épp feltérképezik egymás száját. – Úgy nézett rám, mint akinek elment az esze.
- Kizárt. – Mondta végül még mindig csodálkozó arckifejezéssel. – Még csak nem is bírják egymást. – Ugyan nem adtam hangot a gondolataimnak, de ezt jó volt hallani.
- Ja, szerintem is, de a kép ott volt.
- És te elhitted. – Nem kérdezte, állította. Barom voltam és úgy tűnt az is maradok.
- Nem, de valószínűleg Vitali is ezt a követétkeztetést vonta le anélkül, hogy megvárta volna a reakciómat.
- Csodálkozol?
- Nem a fenébe is, nem csodálkozom, de a rohadt életbe az egésszel. Ott van az a kép és még nekem kellene védekeznem?! Csak nem tudom hogyan, mikor elrohan, és nem veszi fel a telefont. Mégis mit kellene tennem?
- Adj neki egy kis időt. – Vont vállat. Talán igaza volt egy kis idő kellett neki, de abból már annyit elvesztegettünk és én már nem akartam egy éjszakát se nélküle tölteni. Egy pillanatot se úgy megélni, hogy nem tudhatom magam mellett, még ha az csak gondolati is.
Alig, hogy kitettem Norbit megcsörrent a telefonom. Úgy vettem fel, hogy meg sem néztem ki az.
- Vitali? – Szóltam bele, de nem Ő válaszolt, hanem egy másik női hang.
- Sergio! Ugye nem hiszed, hogy igaz? – Kérdezte Do.
- Nem, persze hogy nem.
- A képen még csak nem is csókolóznak. Bár meg kell hagyni egy nagyon ügyes pillanatfelvétel.
- Kösz. Ezt jó tudni. – Sóhajtottam és becsuktam a szemem, hogy egy pillanatra kizárjam a külvilágot.
- Nem is láttad?
- Csak egy pillanatra. Fontosabb lett volna visszatartani az elrohanó barátnőmet, de elkéstem, ő pedig elment.
- Kibékültetek? – Kérdezte vidáman, és fogalmam sincs minek örült.
- Ki, de úgy fest ez csak egy éjszaka erejéig tartott. – Sóhajtottam.
- Adj neki időt. Sok ez neki egyszerre. Most gondolj bele. Egyik napról a másikra belecsöppent a világodba. Annyira meg akartad védeni, hogy így csak rosszabb lett. Akkor is kapott volna eleget, ha csak simán megjelenik az oldaladon, elvégre partiképes szingli voltál. A nők pedig… Tudjuk milyen aljasak tudnak lenni. Így pedig egy pénzéhes senkinek állította be a sajtó. Tudom, nem kellene, hogy érdekelje, de képzeld magad a helyébe. Valljuk be őszintén azzal, hogy a kép az újságba egész mást sugall, mint ami valójában történt kettőjük között, csak tovább tetézi a rossz hírét. A főiskolán se lehet egyszerű neki. Mit gondolsz, miért van itt Nono? Nem azért, mert ennyire elégedetlen lett volna az életével odahaza. Gyakorlatilag állása volt. – Nagy levegőt vett. – Tudom, hogy ez igazából nem teljesen a te hibád. Megértem azt is, amin te keresztül mentél, de vagy megoldjátok ezt, vagy elengeded, mert ez csak felőröli Őt és mindent, amit eddig elért. A kapcsolatotokról nem is beszélve. – Tudtam, hogy igaza van és azt is, ha nem lettem volna olyan önző, akkor bele se kezdek. Vitali nem tartozott az én világomhoz. Ezzel a legelső találkozásnál tisztában voltam. Akkor talán még nem is akartam mást csak egy éjszakát. De azután az este után nem lettem volna képes elengedi őt, és most sem vagyok képes rá. Nem, mert szeretem. És legyek bármilyen önző, ha elengedem, akkor a boldogságomat eresztem el.
- Megoldom. – Mondtam eltökélten.
- Igen, tudom. – Hangja bizalomteljes volt és mosolygós. – Rendezd le azt a hibbant exedet. – Elnevettem magam.
- Rendben.

A következő pár napban vártam és vártam és vártam. A telefonja valószínűleg megtelt a hangposta üzeneteimmel, mert nem fogadott többet. Így már csak próbálkoztam elérni őt a saját telefonján és valószínűleg az édesanyja agyára mentem, mert őt is hívogattam.

Abban a tudatban, hogy a soron következő nagydíjon ott lesz, Szingapúrba utaztam. Gond nélkül bejutottam akárhova így egyből a spanyol pilóta boxához mentem. Épp akkor szállt ki a kocsiból. Mikor meglátott csak megrázta a fejét.
- Nézd Ramos, erre se időm, se energiám. Csak egyszer mondom el. Semmi nem történt közöttünk.
- Tudom.
- Akkor miért vagy itt?
- Azt gondoltam itt találom. Egyszerűen eltűnt. A mobilja süket. Meg kell találnom.
- Nos tegnap még itt volt. Csak a barom főnököm azt mondta neki, hogy fényképezze a rivális gépeket, mert hogy mindenki ezt teszi. Ő pedig közölte, hogy erre nem hajlandó. Nem erre szerződött és elment.
- Nem mondta hova megy?
- Nem.
- És mást sem mondott? – Utáltam már ezt a rengeteg felesleges kérdezősködést. Nyilvánvaló volt, hogy nem sokat tud, de tehetetlenségemben nem tudtam mi mást tehetnék.
- Mit akarsz hallani Ramos? Szeret téged, csak épp fogalma sincs arról, hogy mit várjon tőled. Ami azért érthető. Valljuk be, nem a higgadtságodról és józan eszedről vagy híres. Idő Ramos. Ez az, amire szüksége van. Nem tudom feltűnt-e, de Vitali ki van merülve, és épp elég pofont kapott tőled ahhoz, hogy azt higgye megint csak a lapoknak hinnél. Ezért nem hibáztathatod. Most pedig, ha megbocsátasz, az a fotó az én magánéletemet is felforgatta kissé. Már az a hír járja, hogy a focista barátnők velem vigasztalódnak. Ebből pedig nem kérek.

Idő. Nem túl nagy szó, de a legnehezebb kivárni. Nem tehettem mást. A napokból hetek lettek és kezdtem úgy érezni, hogy végleg kilépett az életemből és soha többé nem fogom látni. Nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem, hogy szükségem van rá, és csak mi számítunk. Ami kettőnk közt történt.
Időnként összefutottam Bertoval és Lizzel. Norbival pedig minden nap. Továbbra is Vitali lakásában lakott, én pedig gyakran voltam ott, mert közelebb éreztem magam hozzá és valahol azt reméltem, egyszer csak belép az ajtón. Egyszer úgy is összefutottunk, hogy a bátyám, Rene is velem volt. Nem tudta elképzelni, mit csinálok a sráccal, akivel Vitali hempergett. Természetesen fény derült a félreértésre és a testvéremet hatalmába kerítette a bűntudat. Be lehet állni a sorba.
Norbi kapott maga mellé egy másik fotóst és továbbra is eljárt a futamokra.
Megszokásból kerültem a lakása felé meccs után és meglepve tapasztaltam, hogy ki van világítva. A szívem a fülembe dobogott, ahogy kettesével szedtem a lépcsőfokokat fölfelé. Megtámaszkodtam az ajtókereten és igyekeztem csillapítani a légzésemen. Nem kellett volna ennyi futástól kifulladnom, de a szívem őrült tempóba döngette a bordáimat. A plafonra néztem és kértem a jó istent, hogy ő legyen itt. Bekopogtam. Néhány idegőrlően hosszú pillanat múlva az ajtó kitárult és ott állt Ő. Valahogy kisebbnek tűnt, vékonyabbnak. Törékeny volt és sebezhető. Pedig soha nem láttam annak. Csak egy pillanatra nézett rám aztán lehajtotta a fejét.
- Szia! – Köszöntem, de nem viszonozta csak félre állt és beengedett. Hallottam az ajtót becsukódni. Megfordultam ő pedig elsétált mellettem. Percekig csak figyeltem, ahogy jön-megy és nem vesz rólam tudomást. Ezzel pedig a percek múlásával egyre jobban felhúzott. Bármi jobb lett volna, mint az hogy levegőnek néz. Hiába szólongattam, kértem, hogy beszéljünk, semmire nem reagált. Aztán mikor a következő alkalommal akart elmenni mellettem, megfogtam a karját és a falhoz nyomtam.
- Fejezd ezt be. - Kiabáltam rá. - Nézz rám. - De kitartóan nézett máshová. – Kérlek, nézz rám. - Kértem sokkal csendesebben, és még én is kihallottam a hangomban magbújó kétségbeesést. Lassan emelte rám könnyes tekintetét. Friss könnyek szántották az arcát ott ahol már nyoma volt sírásnak. Rengeteg sírásnak. Egyszer láttam őt így és soha többet nem akartam, most mégis itt állt előttem, teljesen összetörve.
Az ajka megremegett és zokogva buktak ki belőle a szavak.
- Én... Én annyira... Úgy sajnálom. - Zokogta. A szívem szakadt meg érte. Magamhoz öleltem.
- Most már itt vagy. Minden rendben lesz. - Mondtam mire eltolt magától. Annyira gyenge volt, hogy ha nem engedek neki, akkor nem lett volna képes rá. Hevesen rázta a fejét.
- Sergio én... El kell mondanom valamit.
- Ha a képről van szó, tudom hogy nem igaz. Tudom hogy semmi nem történt. Akkor is el akartam mondani de elrohantál, és aztán egyszerűen eltűntél. – A hangomban több volt a neheztelés, mint szerettem volna. De bármi is bántotta, tudomásul kellett vennie, hogy ez idő alatt nem csak ő szenvedett. Megint megrázta a fejét.
- Nem erről van szó. – Szipogta. - Mikor végre meghallgattam az üzeneteidet, tudtam, hogy nem hitted el. - Mondta kicsit érthetőbben. - Vissza akartam jönni, de... - és megint sírni kezdett.
- Nézd kicsim. Bármi is legyen, megoldjuk. Jó? Ígérem. - Arcát a tenyerébe temette. Kezdtem kétségbe esni és fogalmam se volt mi történhetett, amiért még rám nézni is képtelen.
- Sergio én... Én... Nekem... Én terhes vagyok - Mondta fojtott hangon. Először alig hallottam, amit mondott, de néhány másodperc múlva tisztán csengett a fülembe. Újra és újra. Elengedtem, a hajamba túrtam, Ő pedig sírva lecsúszott a fal mentén. Egy baba.

Vitali szsz...

A tenyerembe zokogtam. Nem mertem felnézni rá. Néhány percig, oda-vissza járkált. Néha megtorpant aztán folytatta tovább. Végül éreztem, hogy leül szorosan mellém. A karja súrolta a vállamat. Megkockáztattam egy pillantást és rajta felejtettem a tekintetem. Úgy tűnt sokkot kapott. Úgy éreztem, folytatnom kell. Meg kell magyaráznom. A könnyeimet törölgettem, miközben újra megszólaltam.
- Mikor... Miután el-elhagytál nem szedtem tovább a gyógyszert. És azon az éjszakán... Eszembe se jutott hogy semmi nem véd. Vissza akartam jönni, aztán rosszul lettem. Kórházba kerültem alultápláltsággal. Telitömtek vitaminnal, aztán közölték hogy várandós vagyok. Nem akartam elhinni, de mikor lenyugodtam és sorra vettem mindent… Tudnom kellett volna. Rá kellett volna jönnöm. Fogalmam se volt arról mit tegyek. Nem tudtam, mit hiszel majd. Féltem. És még most is rettegek. Sokat gondolkodtam. Nem tudom, hogy Te mit akarsz. Nem dönthetek helyetted, vagy nélküled, de tudnod kell hogy én... Nekem ő már sokat jelent. Az enyém, a miénk, de ha te nem vagy még kész erre én megértem…
- Kisbabánk lesz? - Fojtotta belém a szóáradatot rövid kérdésével és nem kerülte el a figyelmemet a többes szám. Ránéztem. A kezdeti sokkot valami egészen más érzelem vette át. Olyan, amitől megint sírni támadt kedvem, de most nem kétségbeesésemben, hanem a megkönnyebbüléstél. Amit láttam rajt az nem volt más, mint az őszinte öröm és csodálat. Nyoma sem volt kételkedésnek.
- Igen. - Bólogattam a könnyeimen át, mosolyogva. - Kisbabánk lesz.
Az ölébe húzott és magához ölelt. Ringatott miközben többször is elmondta, mennyire szeret és mennyire hiányoztam neki.
- Soha többet ne tedd ezt velem. – Kérte, én pedig megígértem. Hogyne ígértem volna meg, mikor a gyermekét hordtam a szívem alatt.

2014. augusztus 16., szombat

59 - Szerelem net



Sziasztok!

Jó hír! Nem tűntem el teljesen és esély van rá, hogy most már össze is szedem magam és talán nem negyed évenként hozok majd új részt. Nagyrészt úgy is tudjátok mi a helyzet szóval nem ecsetelem tovább. :)
Nagyon jól esik, hogy a hosszú várakozás ellenére még mindig ennyien várjátok, hogy olvashassátok a történetet. Nincs mese nem hagyhatlak cserbe titeket. :) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket a pipákat és azt, hogy hisztek bennem én egymagam kevésbé vagyok ilyen optimista, de veletek ennek a történetnek is eljutok végére.
Akkor ennyit erről, jöjjön a lényeg.
Jó olvasást.
Puszi:
Vii

Tudtam, hogy mit akarok. Azt is, hogy mit érzek. Mégsem tudtam, hogy innen hogyan tovább. Ott álltunk az ajtóba összeölelkezve hosszú percekig és jó volt így. Csendben a karjai közt, ahol végre újra éltem és éreztem azt a meleget, amit már hetek óta nem. De azt is tudtam, hogy ennek a pillanatnak nemsokára vége. Beszélnünk kellet. Be nem gyógyult sebeket újra megbolygatni. Csak azt nem tudtuk, hogy kezdjük el. Én legalább is biztosan nem. 
A nagy sóhaj, ami kiszakadt a mellkasából figyelmeztetett arra, hogy elérkezett a pillanat. Akartam ezt. Annak ellenére, hogy nem tudhattam mi lesz ezután. Képesek leszünk-e folytatni, úgy ahogy azelőtt. Őszintén nem tudtam. Egyetlen dolog volt, amihez nem fért kétség. Mégpedig az, hogy mindennek ellenére szeretem őt és, hogy az életem nélküle üres és boldogtalan.
Eltolt magától és lenézett rám. Valahogy sokkal kisebbnek éreztem magam, mint előtte. Annyira, mint legelőször. Az első találkozásunkkor. 
- Ha beljebb mennénk, kevésbé félnék attól, hogy el akarsz menni. – Mondta és egy tétova lépést tett a nappali irányába, kezében a kezemmel. Nem volt túl felemelő látni a bizonytalanságát. Nem volt biztos magában annak ellenére, hogy mindketten jól tudtuk, hogy ha akartam volna, akkor már rég kisétáltam volna az ajtón, és azzal együtt az életéből is. Úgy, hogy Ő semmit nem tehetett volna. Nem vett semmit készpénznek és én ebből tudtam, hogy valóban megbánta, hogy igazán sajnálja és ezek már nem csak szavak. És ettől a perctől képes voltam elhinni, hogy mostantól máshogy lesz és tudja, hogy megbízhat bennem. És meg is tanul bízni bennem. 
- Még nem döntöttem el. – Lestem fel rá egy halvány mosollyal az ajkamon, kicsit bátrabban, hogy oldjam a bennem és a köztünk lévő feszültséget. Tonnákkal lettem könnyebb attól, hogy viszonozta és értette a lényeget.
- Márpedig nem hagyom, hogy elmenj. – Mondta és beljebb tessékelt. 
Lassan lépkedtem befelé. Mintha most tanulnék járni. A lábaim remegtek. Még nem volt egészen természetes, hogy újra itt vagyok, de már nem nyomasztott úgy és nem éreztem azt, hogy összenyomnak a falak. 
A kanapéval szemeztem, és nem tudtam magunkat ott elképzelni egy ilyen beszélgetéshez. A konyhába mentem és felültem az egyik székre. Egy szó nélkül követett és ő is leült. Erre volt szükségem, hogy vele szembe lehessek és talán kicsit arra a távolságra is, amit a pult adott nekünk.
- Kérsz valamit? – Kérdezte, én pedig megráztam a fejem. Azon gondolkodtam, hogy is kezdjem el, de megoldotta helyettem. Olyan gyorsan beszélt, hogy minden megszerzett spanyol nyelvtudásom ellenére, - ami valljuk be nem kevés - volt, amit nem egészen értettem. 
- Tudom, hogy már nem sokat jelenthet, de hidd el, sajnálom. Fogalmad sincs, hogy mennyire. Én csak arra kérlek, bocsáss meg nekem. Ha nem is mindent, legalább csak annyira, hogy esélyt adj, hogy bebizonyíthassam, képes vagyok megváltozni… - Megütközve néztem rá. Nem tudtam tovább a szavaira figyelni. Mondott valamit a szerelemről, a küzdésről, hogy minden más lesz, de már nem számított.
- Én nem akarom, hogy megváltozz. – Mondtam, a kezemet bámulva, ezzel pedig félbeszakítottam mondandóját, amiben újra elhangzott a sajnálom. Akkor már kitudja hányadszorra. 
- Tessék? – Kérdezte úgy, mint aki nem biztos benne, hogy jól értette, amit halott.
- Nem akarom, hogy megváltozz. – Ismételtem meg, de akkor már őt néztem. – Én minden hibáddal együtt szeretlek téged Sergio. Te is csak ember vagy és nem lehetsz tökéletes. Még ha annak is hiszed magad. - Mosolyogtam rá, amit viszonzott és egy más helyzetben biztos vitatkozott volna velem, de nem most. – Én ilyennek ismerlek, és nem akarom, hogy valaki más legyél. És azt se akarom, hogy minden másképp legyen. Persze biztos nem lesz ugyanolyan, de ne akarj olyan lenni, amit én nem akarok, és amire te sem vagy képes. Szeretem a lobbanékonyságod, a meggondolatlanságod. Mert az is te vagy. Én csak azt szeretném, ha megbíznál bennem és elhidd, sosem tennék olyat, amivel árthatok neked, vagy amivel megbántanálak. És tudnod kell azt is, hogy magadért szeretlek. Aki Te vagy. Tudom, hogy nehéz… 
- Nem… - Kezdte volna, de leintettem.
- Sok mindent nem tudsz még rólam. Amit akkor láttál, mikor eljöttél utánam az csak a töredéke annak, ami valójában ott van. És rettenetesen sajnálom, hogy nem mondtam el. Megkíméltem volna magunkat ettől a pár héttől. Én legalább annyira vagyok hibás, mint te. – Megrázta a fejét. Nem akartam belemenni egy ki a nagyobb hibás vitában. Mindketten azok voltunk. 
- Nem mentség számomra, hogy nem tudtam. Nem is kellett tudnom. Éreznem kellett volna. Hinni és bízni. Végig volt egy részem, ami nem hitte, hogy képes lettél volna ekkora árulásra, de túl makacs voltam és Te...
- El akartam jönni. – Szakítottam félbe. – Másnap reggel. Nem akartalak elveszíteni. Addig maradtam volna, míg végig nem hallgatsz, míg el nem mesélem az életem, hogy elhidd nem én voltam. Mert nem tudtam volna máshogy megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. De az újság… És hogy láttalak valaki mással. 
- Vitali én…
- Nem-nem, semmi gond. – Nagyot kellett nyelnem, hogy ez a hazugság, - amivel igyekeztem mindkettőnket áltatni - lecsússzon a torkomon. – Nem voltunk együtt. Te szakítottál, épp csak én nem hittem el, hogy ezt véglegesnek szántad. – Hadartam és észre se vettem, hogy felállt és mellém sétált. Maga felé fordított és arcomat a két kezébe vette. 
- Most ne játsszuk azt, hogy te nem hallgatsz végig. Oké? – Bólintottam. - Valóban láthattál más nők oldalán. Akartam is, hogy láss, mert azt akartam, hogy fájjon, hogy azt érezd, nem jelentettél többet nekem, mint én neked. Hazugság és tévedés. – Gondolkozott el egy pillanatra. - Valóban volt egy olyan tervem, hogy visszatérek a régi önmagamhoz, hogy elfejtselek, de nem ment. Nem tudtam megtenni. Többé már nem. Minden nő csak a fotóig volt velem. Egy sem jutott el az ágyamig. – Mondta, és én éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Homlokát az enyémnek döntötte. Végtelen megkönnyebbülést éreztem. Legszívesebben zokogtam volna, hogy mindaz a fájdalom, csalódottság és rossz érzés, amit a hetek alatt összeszedtem, elfolyjon belőlem a könnyeimmel.  Ehelyett csak csendben könnyeztem.
- Annyira fájt. Olyan igaznak tűnt. – Suttogtam. – Ahogy ott álltál és belevigyorogtál a kamerába. Tudtam, hogy nekem szól és megértettem, az hogy kisétáltál az életemből, végleges. Anélkül, hogy meghallgattál volna. Rettenetesen fájt. És minden alkalommal mikor valaki hitt nekem, csak egyre rosszabb lett. Elviselhetetlen. El akartam menni, de képtelen voltam. Nem tudtam mindent magam mögött hagyni, de szükségem volt arra, hogy távol legyek tőled. Aztán már semmi sem volt olyan, mint veled. Már semmi nem tett boldoggá, ami előtte igen. Nélküled már nem éltem csak túléltem Sergio. – Vallottam be. Kitárulkoztam teljesen és nem érdekelt, hogy tudja, mennyire függök tőle érzelmileg. 
Nem akartam ránézni, de ő ezt másképp gondolta. Szelíden kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. Valami megmagyarázhatatlan csodálatot láttam benne, megannyi más érzelem mellett, ami bennem is kavargott. Mosolyogva törölte le a könnyeimet. Az érintése égette a bőrömet. De semmi nem volt ahhoz képest, ahogy ajka égette az enyémet mikor hozzáért egy pillanatra. Minden levegő kiszakadt a mellkasomból és mikor újra levegőhöz jutottam, végre úgy éreztem újra élek. Egyetlen gondolatom Ő volt és hogy újra érezni akarom. Minden porcikám rá vágyott. Ahogy ott ültem és megpróbáltam eldönteni, helyes-e amit tenni készülünk, a feszültség egyre nagyobb lett. Aztán elkövettem azt a „hibát”, hogy az ajkaira néztem és nem volt többé kérdés. Neki az volt az engedély. Úgy kapott utánam, mint éhező egy falat kenyér után. Nem volt helye kérdéseknek, kételyeknek, se finomkodásnak. Minden mozdulatunkat felgyülemlett és visszafojtott érzelmek irányították. Harag, düh, szenvedély, szerelem...
Olyan hévvel csókolt, mint talán soha. Éreztem a fémes ízt a számba, de nem számított. Olyan erővel markoltam a hajába, hogy tudtam ez később fájni fog, de se őt, se engem nem érdekelt. Lábaimat a derekára kulcsoltam. Felemelt és addig hátrált velem, míg falnak nem ütköztünk. A maradék levegő is eltűnt a tüdőmből. Hajamat a kezére tekerte és addig húzta, míg a nyakamhoz nem fért. Olyan hangos nyögés hagyta el a számat, amit még nem szégyelltem és élveztem, amit tesz. Amit teszünk. Egyik mozdulat követte a másikat, és mire észbe kaptam, gyakorlatilag ruha nélkül feküdtem az ágyán, ő pedig velem szembe állt és az övét bontogatta. Lüktettem a testem. Csak arra vágytam, hogy szeressen, hogy elmúljon végre minden rossz érzés. És teljesen elhihessem, hogy igen itt vagyok, vele vagyok és végre ennek a hetek óta tartó rémálomnak. 
Mikor fölém került úgy éreztem megállt az idő. A hajamat simogatta, miközben nézte az arcomat és lassan megcsókolt. Már nem kapkodtunk. Ráérősen ízlelgettük egymás ajkait.
- Szeretlek, annyira szeretlek. – Suttogtam bele a csókunkba. Ő pedig ezt a pillanatot választotta arra, hogy elmerüljön bennem.
- Szeretlek Vitali. – Sóhajtotta, és elvesztem az érzések mélységében, amik valóságosak voltak. Nem gondolkodtam. Ott voltam ahol lenni akartam, ahol lennem kellett és soha többet nem akartam valahol máshol lenni…

Egy pillanatra se engedett el. A biztonságot és meleget nyújtó ölelésébe feküdtem, de álom nem jött a szememre. Hallgattuk egymás szuszogását. Ő sem aludt. Már meg akartam, kérdezni, hogy mikor lesz edzése, mikor ő szólalt meg.
- Mond el. – Kért és hallgatásomból megértette, nem tudom, mit akar hallani. – Mond el, amit elakartál mondani nekem.
- Sergio talán ezt nem most…
- Tudni szeretném.
- Neked nem lesz edzésed? – Kérdeztem ránézve.
- Ezzel most ne törődj.
- De…
- Nem érdekel Vitali semmilyen edzés. Te érdekelsz és minden, amit nem tudok rólad. – Hosszú pillanatokig még némán néztünk egymás szemébe, aztán nagyot sóhajtottam és visszatettem a fejem a mellkasára. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat és egy nagy sóhajjal belekezdtem. 
- A szüleim tehetős emberek. Nagyon rövid idő alatt küzdötték fel magukat az üzleti élet csúcsára gyakorlatilag a nulláról. Gazdag szülők lánya vagyok. Még ha ez nem is látszik. Arcpirítóan nagy összeg van a számlámon, amihez még hozzá se nyúltam. Nincs szükségem pénzre. Gyerekként nem vágytam másra csak szeretetre és törődésre. A szüleim szerettek, de nem töltöttek velem annyi időt, amennyit szerettem volna. Külföldön is voltak kapcsolataik ezért rengeteget utaztak. Gyűlöltem a bébiszittereket. Apu szülei szóba sem jöhettek és mivel az anyai nagyszüleim korán meghaltak jó pár kijutott belőlük, és kevés volt ezek közül, akik nem próbálkoztak be apámnál. – Fintorogtam. – Vagy talán szinte egy se. Nem akartam, hogy a családom bárki miatt is szétszakadjon. Bár tudtam, hogy apu sose lenne képes megbántani anyut. Mindenesetre hamar önálló lettem, hogy esélyt se kapjanak azok a hiénák. Így is volt mivel küzdeni. Kisebb fenyegetések, nem túl szép hangposta üzenetek. Egy időben csőd közeli állapotban lévő cégeket vásároltak fel, hogy valamiképp fellendítse, de hát nem mindenki hisz az egyszerű jó szándéknak. Apu neve inkább az üzleti életben ismert, szóval nem olyasvalaki, akitől zeng a sajtó, de a vidéki városba ahol éltünk gyakorlatilag mindenki ismerte. Ezáltal engem is. Általánosban én voltam a gazdag kislány, a gyerekek pedig nagyon irigyek. Maradjunk annyiban, hogy nem voltam túl népszerű. Legalább is nem jó értelembe. Alig vártam, hogy vége legyen, azt gondoltam, hogy majd a középiskola jobb lesz. Nem akartam messze menni, hogy még kevesebbet találkozzak a családommal ezért a legközelebbi gimit választottam. Amire nem gondoltam, hogy nem Én egyedül. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre jó lesz, hogy más lesz és nem vettem észre, vagyis inkább nem akartam észrevenni, hogy az a sok ember, aki az első naptól közeledett felém az mind érdekből tette nem én voltam olyan szimpatikus jelenség. Mint mindenki más én is vágytam egy legjobb barátra vagy barátnőre. Emberi kapcsolatokra. Annyira, hogy egy pillanatig az sem érdekelt hogy nem őszinték, hogy csak kihasználnak. De csak egy rövid ideig játszottam a vakot. Még az előtt kinyitottam a szemem, hogy pusztán kétségbeesésből olyat tettem volna, amit később valószínűleg megbánok. – Nagyot sóhajtottam ő pedig még közelebb húzott magához. - Végül bezárkóztam.  Olyan vastag és magas falat építettem magam köré, amin nemhogy bejutni nem lehetett, többé én sem akartam kijutni onnan. Lehet, hogy a több száz ember közül volt egy, akit igazán érdekeltem, de akkor már mindegy volt. Már nem számított. Két hosszú tanévet töltöttem ott, mikor is végleg besokalltam és kész tények elé állítottam a szüleimet. Így kerültem alig 16 évesen Budapestre egy olyan iskolába ahol nem ismertek. Büszke vagyok a családomra, a nevemre, de szükségem volt az ismeretlenség nyújtotta védelemre, hogy igazi érzelmeket tapasztaljak meg. Őszinteséget, barátságot, szerelemet. Nono volt, aki megtestesítette az első kettőt, és bár jártam egy fiúval nem voltam szerelmes. Azért egészen idáig kellett jönnöm. – Mosolyogtam és éreztem, hogy szorosabban ölel. - Annyira jó voltam abban, hogy semmit ne mondjak magamról, és annyira jó érzés volt, hogy magam miatt szeretnek, hogy már nem is számított ki tudja és ki nem. Tudom, hogy hibáztam, el kellett volna mondanom neked, hisz nem éltél volna vissza vele. Te nem. Viszont, azt hiszem, pont ugyanezért nem éreztem szükségét, hogy tudd. Pedig ha valakinél biztonságban lett volna a titkom, az te vagy. Idővel elmondtam volna. Azt hiszem csak a megfelelő alkalmat kerestem. Rettenetesen sajnálom.
- Egyszerűen csak bíznom kellett volna benned. – Sóhajtotta. – Ez nem egyedül a Te hibád. Legalább annyira az enyém is. Egyszerűen elhittem, hogy képes voltál ezt tenni velünk és túl sok idő telt el, mire egyáltalán megkérdőjeleztem ezt az egészet. Ha nincs Do, talán sose jövök rá, hogy Lara tette, pedig utólag visszagondolva annyira nyilvánvaló volt. – Keserűen felnevetett. - Jézusom. Majdnem örökre elveszítettelek, azért mert képtelen vagyok gondolkodni. – Felemelkedtem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Itt vagyok Sergio, és nem akarok ott lenni ahol Te nem vagy. Talán nem kellene elmondanom, de annyira szeretlek, és annyira ragaszkodom hozzád, hogy nélküled gyakorlatilag már nem tudok élni. Veled vagyok egész. Ez nem is olyan rég megrémített volna, de most már nem félek. Bízom benned és tudom, hogy nem élsz vissza az érzéseimmel. – Hosszú másodpercekig csak nézett rám.
- Gyere ide. – Suttogta, miközben magához húzott és megcsókolt. – Ne engedd, hogy tönkretegyem, ami kettőnk között van. – Mondta, majd újra megcsókolt, aztán kicsit eltolt és újra rám nézett. – Hogy hívták? 
- Kit? – Értetlenkedtem, de ahogy kimondtam, már tudtam, kire gondol.
- A srácot, akivel jártál. 
- Na, azt már nem.
- Miért? – Kérdezte nevetve. 
- Mert nem vagyok hajlandó lefolytatni az exek című beszélgetést.
- Jó, ha te nem mesélsz, majd mesélek én. – Éreztem, hogy vállat von és vesz egy levegőt, hogy belekezdjen. Felemelkedtem és a szájára tettem a kezem. A legkevésbé arra vágytam, hogy halljak arról a sok nőről, akivel együtt volt, ezért megadtam magam. 
- Nem érdekel, de ha téged igen, akkor mesélek róla, bár elég bizarrnak tartom, hogy ezt pont az ágyba kéred. – Morogtam.
- Ne terelj, beszélj. Kíváncsi vagyok egyetlen vetélytársamra. – Vigyorgott. 
- Atyaég. – Suttogtam, mielőtt belekezdtem. – Máténak hívják. A helyi csapatban focizott.
- Nahát, ezen meg sem kellene lepődnöm. Hátvéd volt? – Éreztem, hogy ég az arcom, de igyekeztem nem foglalkozni vele. 
- Nem, középpályás és csak hogy tudd nem hajtottam mindenáron focistákra. Egyszerűen arról van szó, hogy szerettem a focit és kijártam a meccsekre. Sokszor tanultam a lelátón suli után az edzések alatt, mert már akkor megnyugtatott a hely, bár még szó sem volt fotózásról és arról, hogy a pálya mellett álljak. Sőt a lehető legtávolabb voltam mindentől és mindenkitől. Alig pár hónapja voltam Pesten és még épp csak bontogattam a falamat. Máté kiszúrt, de azt hitte, valaki máshoz tartozom, mígnem körbekérdezősködött és kiderítette, hogy senkinek még csak elképzelése sincs arról, hogy ki vagyok és miért dekkolok ott gyakorlatilag minden áldott nap. Így egyszerűen feljött hozzám edzés után és megkérdezte nem megyünk-e el valahova meginni valamit, én pedig nemet mondtam. Nem akartam kéretni magam, de mivel nem voltam az emberi kapcsolatok szakértője, féltem,hogy valamit rosszul csinálok, ami utólag már butaság, de akkor ez is hozzám tartozott. Aztán elhívott a következő két hétbe minden nap.
- Végül beadtad a derekad? 
- Nem. Az egyik edzésről hamarabb kiment, de nem vettem észre és mikor szedegettem össze a cuccaimat, hogy elmegyek ő megjelent két üveg üdítővel és megittuk. Beszélgettünk és tudod egész jó érzés volt, hogy érdeklem. Aztán ez minden nap megismétlődött. Hol Ő hozott üdítőt hol én és egyszeribe csak arra lettem figyelmes, hogy közel ülök a pályához, és többet nézem Őt, mint az irodalom könyvemet. Beszélgettem a többiekkel. Elkezdtem megnyílni mások előtt is. Nem lett sokkal több barátom, de lettek ismerőseim lett társadalmi életem és kommunikáltam. Nem beszéltük meg, hogy járunk egyszer csak együtt voltunk.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha nem éreztél volna iránta semmit. 
- Ezt nem is mondtam. Szerettem Mátét, de nem voltam szerelmes belé. A barátom volt és sokat köszönhetek neki.
- Mi történt? – Kérdeztem mire vállat vontam. 
- Eligazolt egy vidéki csapathoz és elváltunk. Úgy gondoltuk nem működne, de tudtuk, hogy valójában arról van szó, hogy nem volt meg köztünk az a szikra. Vagyis bennem nem volt meg, ami kellett volna ahhoz, hogy együtt igazán jók legyünk. Ő pedig elengedett, hogy rád találhassak. – Egy pillanatra elgondolkodtam. – Azt hiszem megbánta.
- Honnan tudod? 
- Találkoztam vele, nem sokkal az előtt, hogy eljöttél volna hozzám. – Éreztem, ahogy megfeszült alattam a teste. Felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát.
- Miért találkoztál vele? – Kérdezte, és bár próbálta leplezni az indulatait nem egészen sikerült neki. A féltékeny Sergio igazán mosolyra késztetett és én nem tudtam megállni. 
- Jót vidulsz a nyomoromon igaz?
- Mi tagadás, igen szórakoztató, ahogy küzdesz az érzelmeiddel, és ha olyan lennék, még hagynám is, had főj a saját levedbe, de nem vagyok haragtartó. Azon vagyok, hogy helyre hozzuk kettőnket, úgyhogy engedd útjára a zöld szemű szörnyet, mert teljesen véletlenül egy esküvőn futottunk össze, több száz vendéggel körbevéve. Neki ott volt a barátnője, nekem pedig egy csúnya szerelmi bánat. Nos nem a legjobb párosítás. 
- Nem a legjobb párosítás. – Morogta. – Az eszem megáll. Nem éreztem magam eddig épp elég nyomorultul, most kiderül, hogy majdnem visszalöktelek az egyetlen ember karjába, aki iránt éreztél valamit.
- Hé. Megnyugodnál? Itt vagyok, nem? Mit húzod fel magad? Épp, hogy pár szót váltottunk. És táncoltunk. – Vallottam be halkan igyekezve visszafojtani a nevetésem. 
- Tánc. – Úgy mondta, mintha valami káromkodás lenne. – Gondolom lassú volt.
- Hát nem volt valami gyors. – Felnyögött. – De nem is volt tapadós. 
- Élvezed igaz?
- Most mit vagy úgy oda? Te akartad hallani. Isten ments, hogy bármit megtagadjak tőled. – Mondtam és már nem bírtam visszafojtani a nevetésem. 
Mire pislogtam egyet már rajtam volt és a nyakamat csókolgatta majd a fülembe suttogott.
- Szóval nem tagadsz meg tőlem semmit? – Kérdezte vágytól rekedt hangon, mire az ismerős érzés végigcikázott a testemen és egy halk nyögés hagyta el a szám. 
- Soha. – Mondtam és hagytam, had szeressen újra és újra.

Annak ellenére, hogy alig aludtunk éjjel korán kellett kelnünk. Sergio edzésre készült én pedig előadásra. A vendégszobához tartozó fürdőszobába mentem, hogy letusoljak, de haza kellett ugranom átöltözni és már így is késében voltam. Előbb végeztem, mint Ő. Bekopogtam a fürdőbe.
- Ez komoly? – Kérdezte nevetve. 
- Halálosan. Késésbe vagyok, és ha bemegyek, akkor el is kések.
- Oké, várj még tíz percet. 
- Rendben. Lent leszek. – Mondtam és lesiettem. A telefonomat kerestem, hogy szóljak Nononak megyek és várjon meg, de a kocsiba hagytam. Ahogy kiléptem az összetekert újságra, tapostam. Nem tudtam elképzelni, Sergio miért járatja ezt a szemetet. Lehajoltam érte, hogy felvegyem, és ha már a kezembe volt kitekertem. Azt gondoltam, hogy a tegnap esti meccs lesz a címlapon, de valami egész mással néztem farkasszemet. A szememet azonnal elfutották a könnyek, és úgy éreztem itt a vége, bármi is történt múlt éjjel ezt nem éli túl a kapcsolatunk. Elfogyott minden erőm. Hagytam kiesni az újságot a kezemből. Átléptem felette és elindultam. Hallottam Sergio hangját, ahogy a nevemet mondja, többször is, de nem voltam képes ránézni. Beültem a kocsiba és otthagytam mindazt ami fontos volt számomra.

2014. március 5., szerda

58 - Szerelem net



Sziasztok, Kedves Olvasók.


Hol is kezdjem… :) Először is köszönöm szépen, a gratulációkat és hogy velem örültetek kisbabám érkezésének. Tudom, hogy azt ígértem még az előtt hozok folytatást, hogy megszületik, de ez nem sikerült. Egyszerűen nem tudtam írni. Hiába ültem felette ötletem se volt, hogy fejezzem be a fejezetet ugyanis nagy része meg volt írva...
Február 6-án reggel 8:58 perckor megszületett a kisfiam, Sipos Zsombor András. <3 Igen lassan egy hónaposak leszünk. Nekem meg volt egy kis időm, hogy befejezzem a fejezetet ugyanis áldott jó kisbabám van. Ügyesen eszik, még sokat alszik, de egyre többet van ébren is. Ahogy most is. Úgyhogy igyekszem rövidre fogni.

Életem értelme <3
 

A blog közben két éves lett és ezt csak nektek, olvasóknak köszönhetem. Nem lehetek elég hálás azért a rengeteg visszajelzésért, amit olvasás után hagytatok és ezzel támogattatok engem. Szóval köszönöm nektek. :) 
Tudom, hogy nagyon sokáig voltam távol. Remélem vagytok még páran, akik vártátok a folytatást és bízom benne, hogy nem okozok túl nagy csalódást és nem fog nagyon leríni róla, hogy hónapokat hagytam ki. :D 
Jó olvasást!



Puszi nektek!
Vii 



Nem is tudom mire számítottam, mikor reggel felöltöztem, jókedvűen elfogyasztottam a reggelit, amit Ő küldött nekem és bementem, hogy megkezdjem az első félévem Kommunikáció és médiatudomány szakon.

Nem voltam a városba, sőt az országba se. Így első alkalommal néztem szembe az emberek rosszindulatával. Rossz ötlet volt a saját kocsimmal jönni, aminek még mindig magyar rendszáma volt, amit egyből kiszúrtak. Utána pedig azt is megnézték ki érkezett vele. Az újságok a képemmel voltak teli, napokig. A hír, hogy ide járok úgy terjedt, mint egy vírus. Összesúgtak a hátam mögött. Megvető pillantásokat küldtek felém. A szavakat, amiket elcsíptem, jobb lett volna nem is hallani. Hiába volt tiszta a lelkiismeretem, ekkora nyomás alatt bűnösnek éreztem magam. 
- Ne törődj velük. – Karolt át Nono. Rápillantottam. Éberen figyelte a diákokat. Készen állt rá, hogy megvédjen a jogtalan támadástól. Tudtam, hogy Ő sem tehet semmit mégis hálás voltam azért, mert ott volt mellettem. Én az emberek szemében nem voltam más csak egy áruló, és azt hiszem ez volt a legszebb jelző, amit kaptam. 
Egy szakra jártunk, de nem egy szemeszterre. Így miután átvettük az órarendet elváltak útjaink. 
- Megleszel? - Bólintottam. Nem voltam benne biztos, de nem lehetett velem egész nap és nem foghatta a kezem. – Oké. Ebédnél találkozunk.

Hosszú, gyötrelmes órák következtek. Próbáltam mindig a leghátsó sorokba ülni, hogy senki pillantását ne érezzem, de így is voltak, akik hátrafordultak és rám meredtek. Igyekeztem mindent kizárni és csak az előadó tanárra figyelni, nem foglalkozni a suttogással a pillantásokkal, amik lyukat égettek a testembe. Ha gondolattal ölni lehetne már ezer különböző halált haltam volna. 
Idegesen ráztam a lábam és azon gondolkodtam vajon meddig bírom még elviselni, mielőtt kiborulok és sírva fakadok. Szerencsére még ezelőtt eljött az ebédidő. 
Nono a folyosón várt. Megkönnyebbültem, hogy mellettem van, de így is nekem jöttek páran. Éreztem, hogy mellettem lépkedő fiúban egyre jobban nő a harag. Megszorítottam a karját. Le kellett nyugtatnom. Nem keveredhetett miattam bajba. 
- Ez így nincs rendjén. – Mondta. – Nem tettél semmit. 
Nem tudtam mit mondhatnék erre. Tudtam jól, mégsem tehettem semmit. Kevesen tudták az igazságot, ami nem lett az ország elé tárva. Az én szavam több ezer rajongó véleményével szembe semmit sem ért. 
Az ebédlő felé mentünk. 
- Nem ehetnénk kint? – Kérdeztem és rettegtem attól, hogy be kelljen mennem közéjük. 
- Ez nem megoldás. 
- Tudom, de… Csak most az egyszer. 
Végül egy kis étterembe ettünk. Bár én csak tologattam az ételt. 
- Nem adhatod meg magad. – Szólalt meg egyszer csak. – Ne add meg nekik azt az örömet, azzal hogy összeroppansz a szemük láttára. Te is tudod, hogy semmit nem tettél. És ami a legfontosabb Ramos is tudja. A részleteket most hagyjuk, és azt is, hogy mit akarsz ezzel kezdeni. Mindenki más is tudja, aki igazán számít. Igaz? – Bólintottam. – Akkor más véleménye ne érdekeljen, és legfőképpen ne adj rá. Emeld fel a fejed, mikor végigmész a folyosón. Nincs mit szégyellned. – Rázta meg a fejét. 
Igaza volt és eszembe jutott Do, akinek támogatásra van szüksége és nem arra, hogy azt lássa engem is kikészít az emberek rosszindulata. 
Persze mindaz, amit elmondott nagyon könnyen hangzott elméletben. Aztán, ahogy egyre jobban igyekeztem az emberek szemébe nézni, hogy lássák semmi szégyellni valóm nincs nem csak ellenséges pillantásokat láttam, hanem megértőeket is. Ugyanolyan pillantásokat, amiket azoktól kaptam, akik hittek abban, hogy semmi rosszat nem tettem. Akiknek volt egy cseppnyi sütnivalójuk és látták, hogy mennyire nem a tényeken alapszik a több oldalas cikk. Nem több csak nyers szöveg, aminek nincs kerek története. 
Egy lány bátortalanul mosolygott rám, amit igyekeztem viszonozni és bár talán jobban hasonlított mosolyom egy szájhúzáshoz mégis felbátorodott és odajött hozzám. 
- Hola. Ne is törődj ezzel a sok bunkóval. Egy részük alapból kevés IQ-val rendelkezik, a másik része meg csak simán féltékeny vagy irigy. Bevallom kicsit én is. Pár nap aztán el is felejtik az egészet. Egyébként Rita vagyok. Ez a második évem. 
- Ho-hola. – Dadogtam. – Én Vitali vagyok. 
- Igen, tudom. – Vigyorgott. – Mindenki tudja. Nagy port kavartál. Te a fotós lány. Fogalmad sincs, mennyien szeretnének a helyedben lenni. 
- Hát azt erősen kétlem. – Mondtam és a másik táborra gondoltam. 
- Ugyan. Még Ők is. Csak könnyebb utálkozni, mint bárki tehetségét elismerni. Hol lesz órád? – Kérdezte, de csak ránézett a lapomra. – Remek, én is arra tartok. És mi leszel, ha nagy leszel? 
- Ha minden igaz újságíró. 
- És miről szeretnél írni. 
- Sportról. 
- Áá, hülye kérdés volt. Totál egyértelmű. Amúgy ki a srác, aki veled jött? – Kérdezte és láttam, hogy kicsit zavarban van, amiért feltette a kérdést ráadásul mindennél jobban akarta tudni a választ. Biztos voltam benne, hogy napbarnított bőre alatt elpirult. – A barátod? 
- A legjobb. – Feleltem és úgy tűnt örült a kapcsolati státuszának. – Most nincs senkije. – Osztottam meg az infót vele. 
- Mi? Ja? Nem azért. – Rázta hevesen a fejét. – Csak ti, Te meg Ramos, annyira összeilletettek. – Pislogtam párat és rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Nem kételkedtem benne, hogy ne gondolná komolyan, amit mond, de szinte biztos voltam abban, hogy nem volt érdektelen Norbi iránt. Ez pedig feldobtam a napom. Rita csinos lány. Igazi spanyol szépség, teli élettel. Norbi szeretné. De persze eszembe se jutott kerítőnőt játszani, de egy ártatlan bemutatás még nem számít annak.

Jobban éreztem magam Rita közvetlenségétől. Talán nem is olyan rég zavart volna, de tudtam, hogy a névtelenség varázsa nem tett többé láthatatlanná. Kinek ettől, kinek attól voltam ismerős. Persze nem nemzetközileg, de a fősulin ahova jártam ismerték a nevem. És mivel nem tehettem ellene semmit, el kellett fogadnom. 
Ahogy vége lett az utolsó előadásomnak felhívtam Do-t. Már azt hittem fel sem veszi, olyan sokáig csörgettem. Talán nem akart velem beszélni. Elvégre miattam került ilyen helyzetbe. 
- Hola, Vitali. 
- Hola, Do. Találkozhatnánk? – Kérdeztem. Semmiképp nem akartam telefonon beszélni a történtekről. Pillanatnyi szünet után válaszolt. 
- Persze. – Fáradtnak tűnt. 
- Mikor végzel? 
- Van még egy fél órás munkám, utána ráérek. 
Megbeszéltünk, hogy egy csendes környéken találkozunk egy óra múlva. Én egyből odamentem, miután kitettem Nonot a lakásnál. Egyelőre nem említettem neki Ritát. A gondolataimat Dorothy-val való találkozásom töltötte ki. 
Letelepedtem az egyik asztalhoz elővettem a laptopom és próbáltam formát és értelmet adni a jegyzeteimnek. Belemerültem az új tananyagba, és sokkal érdekesebbnek találtam, mint a gimnázium humán tantárgyait. Talán ezért sem vettem észre egyből Do érkezését. 
De amint tudatosult bennem, hogy az asztalomnál áll, felálltam és megöleltem. Ő is szorosan ölelt engem. Leültünk és rendeltünk. Félretoltam a gépet. 
- Hogy vagy? – Kérdeztem. 
- Jobban. 
- Fernando elmondta, hogy beszéltél egy újságíróval. Azt hiszem hálásnak kellene lennem, és félre ne érts az is vagyok. Köszönettel tartozom. Talán nem kellene firtatnom, de egyszerűen meg kell kérdeznem, hogy miért. Mindent kockára tettél. Miért? – Felnyögtem tehetetlenségemben. 
Nagyot sóhajtott és belekortyolt a kávéjába. Én vaníliás shaket kértem. Ritkán kávéztam délután. Talán csak akkor, ha tudtam sokáig fent kell lennem. 
- Nem így terveztem, de így utólag számítanom kellett volna rá, hogy az a szemét kiforgatja a szavaimat. Nem igazán törődtem a következményekkel. Iker tudott arról, hogy mire készülök. Persze nem volt oda a dologért, de rám hagyta. Egyszerűen muszáj volt megtennem. Láttam, hogy Ramost mennyire megviselték a történtek, és biztos voltam benne, hogy téged is. Nem hagyhattam, hogy valaki más tönkretegye azt, ami köztetek van. – Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem múlt időbe beszélt rólunk. – Mindenki megérdemel egy második esélyt. – Mondta. Nehezen ugyan, de ránéztem. 
- Azt hiszem én már elszalasztottam, azt a második esélyt. – Suttogtam. Elmosolyodott. 
- Ó, igen. Hallottam, milyen keményen bántál vele. Akkor lepődtem volna meg, ha nem így történik. – Láthatta rajtam átsuhanni a fájdalmat, a kételkedést, mert folytatta. – Nézd, ne azért bocsáss meg neki, mert én majdnem elveszítettem mindent, hanem mert ezt akarod. A szívedre hallgass. – Ami teljesen ellentétben áll az eszemmel. 
- Nehéz. 
- Tudom. 
Két kézzel szorítottam a hosszúkás poharat, mintha valami kapaszkodó lenne. Remegve szívtam be a levegőt. 
- Én azt hittem, hogy másnap majd lehiggad, hogy beszélünk. Tudom mennyire forrófejű, hogy előbb szól, és csak azután gondolkodik. El akartam menni hozzá. Én nem akartam őt elveszíteni. Akkor törtem darabokra, mikor valaki mással láttam, az újságokba. – Lenyeltem a könnyeim. Nem akartam sírni. Visszaemlékeztem a képre. Arra a képre, amin belevigyorgott a kamerába és úgy éreztem, mintha engem nevetett volna ki. 
- Sajnálom. – Mondta együtt érzően. Megráztam a fejem és igyekeztem mosolyogni. 
- Hagyjuk, nem számít. Nem azért hívtalak, hogy panaszkodjak. Kíváncsi voltam rá, hogy vagy. 
- Iker tartja bennem a lelket. Nem engedi, hogy elhagyjam magam. Elcipel mindenhova, hogy lássák az emberek, minden rendben van köztünk és jobb lesz, ha leszállnak rólam. Persze még így is vannak bőven, akik elítélnek, de nem érdekel. És te hogy bírod? 
- Minden oké. 
- Aha. – Egy aggódó anya tekintetével nézett rám. Úgy éreztem meg kell nyugtatnom. – Nem vagyok egyedül. A suli környezete kicsit nyomasztó, de Norbi velem van. 
- Helyes. – Mondta és látszólag megnyugodott. Aztán egy egészen más mosoly terült el az arcán, közelebb hajolt és jókedvűen tette fel a kérdést. 
- És? Milyen a száguldó cirkusz? Hogy tetszik? 
- Ó hát egészen más, mint amihez szokva vagyok, de határozottan élvezem. – Mondandómat bólogatással igyekeztem nyomatékosítani. 
- És, Fernando, rendesen viselkedett? – Kérdezte teljes komolysággal. Én pedig tovább bólogattam, mint egy vacak kutya a kalaptartón és azt latolgattam mi értelme lett volna bemártani az első napokért mikor az utolsón normálisan viselkedett. 
- Nem panaszkodom. – Mondtam mosolyogva ő pedig nem firtatta tovább. 
Végül a beszélgetésünk könnyed lett. És hálás voltam azért a hétköznapiságért, amit abban a pár órában érezhettem. A nap már lefelé haladt és narancssárgás fényben úszott a kávézó. A semmiből pedig hirtelen árnyék vetült az asztalunkra. Egyszerre néztünk fel. És míg Do örült a hozzá közelebb álló érkezőnek, én egy másodpercre megdermedtem a vele érkezőtől aztán hirtelen mindent akartam csinálni egyszerre. Felállni, összepakolni és elmenni. Katasztrofális ügyetlenség lett a vége. A már üres poharam felborult, a laptopom zsinórja beleakadt az asztalba, a telefonom leesett és még a térdemet is bevertem. Mindez nem volt több fél percnél. Kedvem lett volna láthatatlanná válni. 
Három szempár szegeződött rám. 
- Én… Nekem, most, mennem kell. –Hadartam, és ahogy kiléptem a boxból le akartam hajolni a telefonomért, de az már nem volt ott. Erős keze óvatosan nyújtotta felém. Gondolkodás nélkül kaptam ki a szorításából és az ujjaink összeértek. A nyomán, bőröm bizsergett. Felkaptam a fejem és belenéztem a barna szemekbe. Elmotyogtam egy halk köszönömöt és zavartan szakítottam el róla a tekintetem. Dora néztem, aki elnézően mosolygott. – Kösz, mindent. Majd beszélünk. – Mondtam neki és igyekeztem a lehető leggyorsabban elhagyni a kávézót, ami túl kicsi volt kettőnknek. A feszültség szinte már elviselhetetlen volt és tudtam, addig kell elmennem, míg képes vagyok rá. És tudtam azt is, hogy ha arra kér álljak meg, hogy várjak, megteszem. Mert tudtam, hogy képes egyetlen szóval ledönteni az akaratom. De nem szólt egy szót se. És én kisétáltam az utcára, ahol végre fellélegezhettem, de még mielőtt becsuktam volna az ajtót, hallottam mit mond Do, a még mindig engem néző Sergionak. 
- Szeret téged…

És ez ott csengett a fülembe még napokkal később is. Igaz volt. Az első betűtől, az utolsóig. Nem kellett volna sokat tennem ahhoz, hogy újra vele lehessek, de féltem. És ez visszatartott. 
A főiskolán négy nap alatt semmi nem változott, szinte semmi. Én pedig alig vártam, hogy kiszabadulhassak. A következő futamot Monzába rendezték én pedig csütörtök este már ott nyújtózkodtam a Nonoval szomszédos ágyon. Ő a következő napra készült, nekem viszont semmi kedvem nem volt előszedni a laptopom és ez a kedvetlenség elkísért egész hétvégén. 
Szombaton az időmérő után a boksz hátuljában ücsörögtem és az aznapi munkámat néztem végig, ami enyhén szólva is siralmasan sikerült. Elkeseredetten meredtem magam elé és kénytelen voltam tudomásul venni, hogy mindaz, ami ez idáig boldoggá tett, már nem jelenti azt, amit eddig. 
Nem figyeltem ki ült le mellém, csak egy reszkető sóhaj szakadt ki belőlem. 
- Ez úgy hangzott, mintha az egész világ gondját, baját a lelkeden cipelnéd. – Kitalálhattam volna. 
- Ne haragudj Fernando, de most igazán nem vagyok vevő a piszkálódásodra. – Mondtam mindenféle él vagy komoly tiltakozás nélkül. 
Fészkelődött egy kicsit mellettem. Azt hittem elmegy, de csak előrehajolt, a térdére támasztotta a könyökét és felém fordult. Nem néztem rá, de éreztem, hogy engem néz. Hosszú percek után törtem meg a csendet. Nem túl kedvesen. 
- Mi van? – Förmedtem rá. 
- Nem értelek titeket, nőket. Tudjátok, hogy mire van szükségetek és mégsem léptek. Mi ez? Valami kicseszett női büszkeség? Ha túltennéd magad a sértettségeden, akkor megspórolnád magadnak ezt a rengeteg depressziós pillanatot. Tudod mire van szükséged és mégsem teszel érte. – Igaza volt. És tudtam, hogy minden mást is megoldana, ha hagyom, hogy a szívem vezessen. 
- Kicsi vagyok én ehhez. Sok ez nekem. Nem vagyok képes kezelni ezeket a dolgokat. Egyszerűen nem. 
- Te most komolyan azt mondod, hogy nem megy? Nem gondoltad, hogy végig titokban marad a kiléted ugye? Tény, hogy nem a legjobb módon derült ki, de ha hagyod, hogy a nyilvánosság tönkretegye az életed, akkor nem is az vagy, akinek gondollak. Mi mind megküzdünk ezzel. Hétről hétre. Sokszor nap, mint nap. Egyikünk se születik ezzel együtt. El kell fogadni és meg kell tanulni kezelni. Mi választottuk ezt az életet. És téged se kényszerítettek bele. Az a buborék még menthető. Lehet, hogy már belelátnak, de ettől még a tiétek. Csak akarnod kell. – Hagyott néhány pillanatot, hogy feldolgozzam mindazt, amit mondott. Majd folytatta. – Most pedig tedd fel a kérdést. Akarod? – A kérdés már rég megvolt csak a válasz nem. Így nem a kérdésre koncentráltam, hanem a válaszra, és jóformán gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy akarom. És ez volt az igazság. Nem gondolkodhattam tovább túl a dolgot. Tudtam jól, hogy már csak vele vagyok az, aki vagyok, hogy ő jelenti az életem. És hogy nélküle semmi nem olyan, mint előtte, és ha jól belegondoltam el se tudtam képzelni, hogy valaha is olyan lesz. 
Az elhatározásom olyan erős lett, hogy alig bírtam megvárni a vasárnapot. Menni akartam, cselekedni és visszakapni mindazt, amit nem is olyan régen még a magaménak tudhattam. 
Próbáltam a feladatomra koncentrálni, és nem arra gondolni hogyan is fogom helyre hozni Sergioval a kapcsolatom és elhessegettem az olyan jellegű gondolatokat, hogy mi van, ha már nem kellek neki. Mi van, ha túl sokáig húztam.

- Szóval elmész hozzá? – Kérdezte Nono. 
- Igen. Minden szándékom. 
- Biztos? – Kérdezte, én pedig az izgatottságtól nem minden nehézség nélkül nyeltem le az ebédem utolsó falatját. 
- Még ma. – Felelem a lehető legtöbb meggyőződéssel a hangomban annak ellenére, hogy legbelül még mindig kétségeim vannak afelől, hogy ez jó ötlet. 
- Értem. Szóval még ma este? 
- Igen még ma este. – Mondtam, de elbizonytalanodtam a sok visszakérdezéstől. Viszont még mielőtt szóvá tettem volna, egyszerűen megindokolta miért is az a sok kérdés. 
- Azzal számoltál, hogy ma este meccsük lesz? 
- Basszus, nem. Akkor holnap megyek. 
- Én jobbat tudok. – Mondta és elővarázsolt két jegyet a mai meccsre. 
- Hát ez meg honnan van? – Kérdeztem mire csak vállat vont. 
- Reggel egy futár hozta. Miután elmentél. Neked volt címezve, de átvettem. És ez is mellette volt. – Mondta és egy félbehajtott papírt vett elő. 
Széthajtogattam. Mindössze egyetlen mondat volt rajt.

Láss, hogy láthassalak.

Én pedig elmentem. Ott voltam és láttam őt. Ő pedig látott engem. Nagyon jól tudta hova szóltak a jegyek. És bár nem voltam túl közel, de messze sem. Így jól láttam a döbbenetet átsuhanni az arcán. Nem számított rám. És fogalma se volt, hogy álljon hozzám és ezt teljesen megértettem.
Nem törődtem a közelembe ülök sutyorgásával. És próbáltam lenyugodni. Valamint leküzdeni a vágyat, hogy hazáig rohanjak, mint egy gyáva nyúl. 
Az első félidőből nem sok maradt meg. A másodikat viszont már úgy tudtam élvezni, ahogy egy igazi fehér szívűnek kell. 
A meccs végeztével nem siettem. A helyemen maradtam és csak néztem a stadiont. Hiányzott. Nagyon is. Az hogy pálya szélén lehessek. Hogy itt legyek minden meccsen és azt csináljam, amit szeretek. Hiányzott, hogy lássam őt játék közben és hiányzott ő maga. Ezt épp ideje volt bevallanom magamnak. Akármekkora felhajtás is van a forma1 körül és bár szeretek ott lenni az mégsem az én világom. Visszavágytam a zöld gyep szélére. És csak most éreztem igazán mennyire.

Hazafuvaroztam Nonot és a hátvéd házához vezettem. Bent sötét volt. Tudtam, hogy még nem ért haza. Leállítottam a kocsit és vártam. Hosszúnak tűnő perceken át, mire feltűnt egy fényszóró az utcában. A szívem nagyot dobbant és minél közelebb ért hozzám annál gyorsabban vert. A tekintetemmel végigkísértem az útját. A másik oldalon állt. Összeszedtem minden bátorságomat és egy mély levegővétel kíséretében kiszálltam a kocsiból. Ő már a sajátja mellett állt, zsebre tett kézzel. 
- Szia. – Köszöntem és zavaromba intettem neki. 
- Szia. – Viszonozta és ezután beállt az a bizonyos csend. 
- Öhm… Köszönöm a jegyeket. 
- Nincs mit. – Bólogatott. – Meglepődtem, hogy eljöttél. 
- Igen, láttam. 
- Most is le vagyok döbbenve. 
- Hát úgy tűnik ez egy ilyen este. – Vontam vállat. 
- Akkor számíthatok még hasonlóra? 
- Nem tudom. Mi döbbentene meg? – Kérdezem. 
- Kezdésnek az, ha behívnálak, és te nem menekülnél el. – Mondta bizakodva. 
- Tehetünk egy próbát? – Mondani akartam, de izgatottságom miatt inkább kérdésnek hangzott és ezzel elárultam mennyire bizonytalan vagyok és talán azt is, hogy mennyire félek. Ellökte magát a kocsitól, de nem jött közelebb. Félre billentette a fejét és a ház felé biccentett. 
- Bejössz? – Kérdezte én pedig bólogattam és lassan elindultam. Egymás mellett sétáltunk. 
- Gratulálok a győzelemhez. Jó meccs volt. 
- Igen az volt. Kösz. 
Kinyitotta az ajtót és előre engedett. Letette a sporttáskáját és eltűnt a konyha irányába. 
Körbenéztem az ismerős ház belsején és bár sok időt töltöttem itt mégis zavarba voltam és nem éreztem úgy, hogy itt a helyem. Kezdtem kételkedni abban, hogy jó ötlet volt idejönnöm. De még mielőtt akár egy pillanatra is megfordulhatott volna a fejembe, hogy lelépjek ő visszajött két pohár üdítővel. 
Nagyot sóhajtott. Letette a poharakat és visszajött hozzám. 
- Tényleg ennyire elromlott volna minden, hogy azt se tudjuk, hogy viselkedjünk egymás társaságában? – Kérdezte. Nagyon könnyen el lehet rontani, törni dolgokat. Egy pillanat az egész, de a javítás hosszú időbe telik. És ha újra és újra eltörik, akkor még tovább tart és az is lehet, hogy már sosem lesz olyan, mint azelőtt. És én ettől féltem a legjobban. Nem voltam kész arra, hogy szembenézzek ezzel. 
- Sajnálom. Nem kellett volna idejönnöm. – Mondtam remegő hangon és megfordultam. A kilincsen voltam a kezem és minden szándékom az volt, hogy elhagyjam ezt a házat. 
- Kérlek szépen Vitali ne menj el. – Mondta halkan. – Így ne. 
- Hogyan? – Kérdeztem. És a plafon felé néztem, hogy visszatartsam a könnyeimet. 
- Így, hogy nem mondasz semmit, hogy esélyt se adsz nekem. Nekünk. Tudom, hogy hibáztam és elkövettem újra meg újra ugyanazt, míg végül elveszítettelek. Ezt már nem tudom semmissé tenni, de nem akarom, hogy ez legyen a vége. Vissza akarlak kapni. Szeretlek Vitali. – Mondta és csend. Hallottam nehézkes légzését. Mintha őrületesen nehéz súly telepedett volna a mellkasára. Éreztem, mert az enyémet is az a súly nyomta. A meghozott és a még meg nem hozott döntések súlya és a következményeik. A kezem még mindig a kilincset szorította. Belefehéredtek az ujjaim, annyira. Nem tudtam eldönteni, hogy menjek vagy maradjak. Tudtam, bárhogy is döntök az végleges. Ha most kilépek ezen az ajtón, akkor nincs tovább és nem lesz legközelebb. Nincs többé folytatás. 
- Jó, - kezdte kétségbeesetten és a bejárati ajtó üvegében néztem, ahogy két kézzel túr bele rövid hajába - csak egy kérdésre válaszolj, de őszintén. – Hadarta. – Szeretsz még? Szeretsz még engem? 
A kezem lecsúszott a kilincsről. Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy könnyek áztassák az arcomat. Néma zokogástól a vállam rázkódott. Szembe fordultam vele és kimondtam mit érzek. 
- Persze, hogy szeretlek. Hogy ne szeretnélek. – Mondtam és hagytam, hogy átölelje a még mindig remegő testem. Belesimultam az ölelésébe és mélyen beszívtam az illatát. Sosem szerettem őt jobban, vagy kevésbé csak amennyire szeretni lehetséges volt. 
- Maradj itt velem. – Kért. – Egész éjjel a karomba akarlak tartani, reggel veled ébredni. Tudni, hogy ez a valóság és nem megint csak egy álom, amit el kell hagynom a valóságért. Nem akarok többet távol lenni tőled. 
- Ne hagyj el többet Sergio. Soha többet. 
- Soha többet.