2018. április 21., szombat

61 - Szerelem net



Sziasztok!
Meg is hoztam nektek a folytatást.
Köszönöm, hogy még mindig vagytok páran és olvassátok a történetet. Meg sem érdemellek titeket. Boldoggá tettetek. Úgyhogy tényleg nagyon köszönöm. :)
Sokáig azon gondolkodtam, hogy a 60. fejezettel lezárom majd a történetet, de mivel ez nyilvánvalóan nem sikerült így a vége még várat magára. Remélem ez jó hír. :D
Na de szót se többet drágáim, jó olvasást nektek és szép napot.
Puszi
Vii

Az egész éjszakát együtt töltöttük, szorosan egymás karjaiban. Nem szeretkeztünk, de ennyi is pont elég volt a két hónap után. A reggelünk pedig a régi megszokott rutinnal indult. Ugyan volt dolgom bőven, de az első és legfontosabb, hogy orvoshoz menjek. Megkértem Sergiot, hogy jöjjön velem, ő pedig boldogan mondott igent.
- Akkor? – Kérdezte reggeli után. - Hozzám költözöl? - Tette fel a kérdést, amire úgy hangzott igenlő választ vár.
- Nézd, ez nem ilyen egyszerű. - Kezdtem tördelni a kezem.
- Már hogyne lenne az? - Nemlegesen ráztam a fejem. Erre már leolvadt a mosoly az arcáról. - A gyerekemet várod és úgy való, hogy a közelemben légy, hogy együtt éljünk.
- Igen? Ez a gyerek legalább annyira az enyém, mint a tied. Ennyi erővel Te is ideköltözhetnél hozzám. - Tettem karba kezeimet és dacosan néztem rá. Elnevette magát, de nem jókedvében.
- Ne röhögtesd ki magad. Mégis hogy költöznék ide? Nézz kerül. Az egész lakást körbejárom nagyjából húsz lépéssel. - Leesett az állam.
- Bocs, hogy nincs palotám, Mr. Nagymenő. – Gúnyolódtam,
- Lehetne. – Utalt a megtakarított pénzemre.
- Ó igen. Csak tudod, nem mindenki szereti, ha a gondolatai is visszhangoznak. Érdekes eddig nem panaszkodtál.
- Mert csak ketten voltunk.
- Igazából még most is csak ketten vagyunk, szóval akkor erre majd visszatérünk, ha már labda méretű pocakom lesz. - Igyekeztem lezárni a témát. Úgy nézett rám, mint akinek két feje van.
- Értem én. Nem akarsz velem élni.
- Na most te ne röhögtesd ki magad. Gyakorlatilag most is együtt élünk.
- Akkor már igazán nem értem mi bajod van.
Egy pillanatra megtorpantam és miután tudatosult bennem mit is művelünk, elnevettem magam.
- Beszélgetünk. - Válaszoltam kérdő tekintetére.
- Nem. Vitatkozunk és veszekszünk.
- Az most mindegy. Nem érted? Itt vagy és én is itt vagyok. Igaz hangosan, de megpróbáljuk megoldani a problémát. Még mindig mindketten itt vagyunk. - A hangomban talán több volt hitetlenkedés, mint kellene, de alig voltam képes felfogni. Megenyhült az arckifejezése és odalépett hozzám, hogy megöleljen.
- Ígértem neked valamit. Valamit, amit gondolkodás nélkül képes vagyok betartani, mert nem vagyok hajlandó újra megkockáztatni azt, hogy elfuss. Csak sejteni tudom milyen volt számodra az elmúlt két hónap. Nekem szörnyű volt. Őrülten hiányoztál és betegre aggódtam magam. Mindenki azt mondta, adjak neked időt. De én már egy percet se akartam nélküled tölteni. Egyedül édesanyád hívásai miatt nem kerestettelek rendőrökkel és miatta nem vesztettem el a fejem teljesen. Feltétel nélkül bízom benned.
- Bízol a döntésemben is? – Kérdeztem.
- Csak nem értem. Magyarázd el kérlek, hogy a Süsü fejem megértse. – Nagy levegőt vettem.
- Fogalmam sincs hogyan csináljam. Érted? Amióta az eszemet tudom, független vagyok. Ennek semmi köze a női büszkeséghez. Mindig is igyekeztem úgy élni, hogy biztonságot teremtsek magamnak, hogy ne kelljen másra támaszkodnom, ha valami rosszul alakul. Mindazok után, ami történt…
- Ugye tudod, hogy ami az enyém az a tiéd is? – Szakított félbe. Kezdte érteni mi akadályoz meg abban, hogy hozzá költözzek.
- Tudom? - Hangomból sütött a bizonytalanság. Nem szólt semmit. Csak elgondolkodva nézett rám. Aztán nagyot sóhajtott. Az órájára nézett majd újra rám.
- Értem. – Mondta csendesen, miközben bólogat. - Azt hiszem igazad van, jobb ha erre később térünk vissza. Most el kell mennem. – Körbenézett a lakásba és motyogott valamit az orra alatt.
- Azt mondtad ma nincs dolgod. Azt hittem eljössz velem orvoshoz. – Mondtam ijedten.
- Ne aggódj édesem, érted jövök és elviszlek, hogy megnézzük a kisbabánkat. - Mondta és minden további nélkül elment. Percekig csak néztem a csukott ajtót. Tudtam, hogy igent kellett volna mondanom, de egyszerűen nem voltam rá képes.

Kértem egy sos időpontot ugyanattól a dokitól, aki gyógyszert írt nekem. És egy kis pluszért még rendelési idő előtt fogadott minket.

Fél egyre várlak. Egy órára van időpontunk.

Ott leszek. – Jött pillanatokkal később a rövid válasz.

Háromnegyed egykor csörgött a telefonom. Addigra már annyi hülyeség megfordult a fejemben, hogy kész idegroncsnak éreztem magam.
- Hol vagy? Elkéstél. – Hívtam fel a figyelmét a nyilvánvalóra köszönés helyett.
- Itt állok a ház előtt.
- Megyek.
Leérve beültem a kocsiba és ő egyből elindult. Hosszú percekig néztem a profilját, de még csak rám se pillantott. Nem bírtam tovább a hallgatását.
- Oké?! Mi bajod? Megsértettem a benned lévő ősembert, amiért nem engedtem, hogy a barlangodba vonszolj? – Talán tudat alatt viccnek szántam, de ugyanakkor kíváncsi is voltam. Hangosan felnevetett és végre rám nézett.
- Kicsim, baromi meggyőző tudok lenni.  Az erőszak pedig nem kenyerem. Ha egy kicsit tovább győzködtelek volna, a saját lábadon sétálsz be az említett barlangba. Nézd. – Ugrott neki újra. - Elvitatkozhatnánk ezen, de inkább keresek egy olyan megoldást, ami mindkettőnknek jó.
- Úgy hogy engem kihagysz belőle? – Sértődtem meg.
- Azt gondolom, hogy neked most épp elég dolog van a fejedben. És tudom, hogy van néhány dolog, amit el szeretnél intézni. Ezt bízd rám. Semmi nem lesz végleges, amíg Te igent nem mondasz rá. Csak bízz bennem. Oké? – Kért. Annyira komolyan beszélt, hogy csak bólogatni tudtam.
- Oké. – Suttogtam és végre megkaptam a várva várt csókomat is. Csak akkor tűnt fel, hogy megérkeztünk a már számomra ismerős helyre.
- Gyere. Nézzük meg a kisbabánkat.

Azóta, hogy kiderült várandós vagyok nem voltam egyetlen vizsgálaton sem. Azt mondták még nagyon korai bármit is véglegesre venni, de ha bármi rendelleneset tapasztalok, akkor azonnal keressek fel egy korházat. A reggeli rosszléteimen kívül csendesen teltek a hetek.
A vizsgálat első részén Sergio nem lehetett velem, és ezt valószínűleg Ő sem bánta. Az ultrahangon viszont már ott állt mellettem és csodálattal vegyes áhítattal nézte a monitort.
- Az ott Ő? – Kérdezte. Nem a monitorra figyeltem, hanem rá, ahogy elgondolkozva nézte a képet és felragyogott a tekintete, ahogy felismerte a babánkat egy babszem formájában, aminek már apró kis kezei és lábai voltak. Kicsordult a könnyem, ahogy szemügyre vettem és hiába minden egyszerűen fel sem fogtam, hogy ott növekszik bennem.
Rengeteget sírtam, miután megtudtam, hogy van ő nekem. Kétségbeestem Sese miatt, a szüleim miatt és magam miatt is. Napokat töltöttem kórházba mire képes voltam megnyugodni és elfogadni a sorsom.
A doktor megmozgatta az ultrahang fejét és meglepetten vettem tudomásul, hogy nem egy, hanem két kis babszemet látok.
- Valaki még bujkál itt. - Mondta mosolyogva.
- Tessék? – Kérdeztük egyszerre Sergioval.
- Úgy fest ez egy ikerterhesség, bár ezt még korai kijelenteni. A legtöbb terhesség ikerterhességként indul, viszont a korai szakaszban az egyik felszívódhat. A 12. hét szokott lenni a választó. Majd akkor újra megnézzük. Nem tudnak róla, hogy volt-e a családban korábban ikerszülés? – Mindketten nemlegesen ráztuk a fejünket. – Nos rendben, hallgatunk szívhangot. Abból tudunk következtetni. Szorosabban fogtam Sese kezét. Ha már itt voltak egyiküket sem akartam elveszíteni és ahogy ránéztem ő ugyanígy volt ezzel.
Egyszer csak szapora dobbanások kusza hangja hallatszódott a készülékből. Két szapora, de erős dobogás. A szememet könnyek futották el.
- Két kis élet. – Suttogtam hitetlenkedve.
- Úgy hallom erősek. Nem gondolnám, hogy bármi baj adódna. Írok fel vitaminokat. Az elkövetkező négy hétben fokozottan kímélje magát. Semmi fizikai megerőltetés és kerülje stresszt. – A zárójelentésemre nézett, amit a kórházban kaptam. Majd vissza rám – Változatos, rendszeres étkezés. A kicsik érdekében. – Bólintottam, hogy megértettem.
- Doktorúr repülővel utazhatok?
- Ha nem túl hosszú útra megy nincs akadálya.
- Mégis hova akarsz te utazni? – Tette fel a kérdést Sergio aggodalmasan.
- Nem egyedül, te is jössz. Tudod, nem lenne baj, ha a szüleink nem az újságokból értesülnének arról, hogy nagyszülők lesznek.
- Nem tudják?
- Senki nem tudja rajtunk kívül.
- Az elmúlt két hónapban egyedül próbáltál megbirkózni a helyzettel? – Kérdezte döbbenten.
Gondolni sem akartam az elmúlt hetekre és soha nem akartam elmondani neki milyen volt. Így csak vállat vontam.
- Te, mint apa némi előnyben részesülsz. Neked szerettem volna először elmondani, ezen egy percig sem gondolkodtam. Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem. – A mosolya szélesebb volt, mint valaha és ezen felbátorodva a dokihoz fordult.
- Lenne még egy kérdésem. A szexnek van bármi akadálya?
- Ramos!! – Szinte sikítottam a nevét miközben az arcom úgy tüzelt, mint akit felgyújtottak.
- Most mi van? Biztos vagyok benne, hogy ez neked is megfordult a fejedben szóval ne vörösödj itt, mint egy szűzlány. A gyerekeimet várod. – Mondta ezt olyan határtalan jó kedvvel, hogy csak nevetni tudtam rajta. Elvégre egy szót se szólhattam. Teljesen igaza volt.
Mindketten az orvoshoz fordultunk, aki próbált nem nevetni rajtunk.
- Nincs, az intimitásnak semmi akadálya.
- Ó hála az égnek. Köszönjük. Látod? – Nézett rám, nekem pedig eszembe jutott a múlt éjjel, hogy azért nem szeretkezett velem, mert aggódott értem, értünk. A szívemben túlcsordult a szerelem. Ahogy néztem rá a vigyor az arcán mosollyá szelídült. Minden megpróbáltatásunk ellenére teljes szívemből szerettem Őt.
- Vigyél haza. – Kértem csendesen. Ő pedig boldogan tett eleget a kérésemnek.

Hihetetlenül gyengéden bánt velem. Mintha törékeny lettem volna. Vagy az, ami kettőnk között van. Végigcsókolta minden porcikámat. Minden érintésével szeretett és az őrületbe kergetett. De egy pillanatra sem hagyta, hogy felül kerekedjek rajta. Percekkel később pedig már nem is akartam. Hagytam, hogy szeressen, kényeztessen, dédelgessen, mert arra volt szüksége. Arra, hogy kéthónapnyi távollét után megbizonyosodjon róla, hogy itt vagyok, hogy újra együtt vagyunk. A sebek, amiket egymásnak okoztunk még nem hegedtek be, de mindketten tudtuk, hogy csak együtt vagyunk képesek gyógyulni. A bűntudat és a lelkiismeret-furdalás még mindkettőnkben ott volt. Ahogy az ingatag bizalom is egymás iránt. De volt egy erősebb érzés egy nagyon erős kötelék, ami mindkettőnket arra sarkallt, hogy olyanná alakítsuk a kapcsolatunkat, amilyen igazából soha nem volt. Megtettük az első lépéseket a jó irányban és tudtuk, hogy sikerülni fog.

- Mihez lenne kedved? – Kérdezte már az estéhez közel, miközben a hasamat cirógatta.
- Az, hogy mihez enne kedvem és mit kell tennem, nem egészen áll harmóniában. – Felvont szemöldökkel nézett rám. – Van még néhány kapcsolat, amit rendbe kell hoznom. Tartozom néhány bocsánatkéréssel.
- Rendben van. Hova menjünk először?
- Bertóékhoz.
Tudtam, hogy egyik sem lesz könnyű menet, mégis az ő esetükben sokkal jobban rettegtem attól, hogy végérvényesen tönkretettem a barátságunkat. Nem tudtam elképzelni, hogy fogok viszonyulni hozzájuk az újratalálkozásnál.
Bátortalanul kopogtam a kézilabdás lakásának ajtaján, ami néhány pillanat múlva kitárult. Liz állt velem szemben. Szemei hatalmasra kerekedtek, akárcsak a pocakja. Valami habos süteményt tartott a kezében, amit elengedett és végignéztem, ahogy nyomot hagy a ruháján és cukormázas csattanással végzi a padlón. Visszanéztem elképedt barátnőmre és fintorognom kellett.
- Liz! Ez undorító! – Hangomra észhez tért és egy hitetlenkedő nevetés hagyta el a száját, miután szó szerint rám vetette magát. Olyan erősen szorított, hogy a levegővétel komoly küzdelemmel járt.
- Vitali! Úristen! Annyira örülök neked. Rettenetesen haragszok rád, de boldog vagyok, hogy itt vagy és jól vagy. Pedig meg tudnálak fojtani. – Nem mondtam, de azt éreztem.
Átnézve a válla fölött Bertót pillantottam meg, aki karba font kezekkel figyelte a jelenetet. Némán kértem a segítségét, de ő csak egy amolyan edd meg, amit megfőztél tekintettel válaszolt. Nem volt kétségem a felől, hogy velük is végigjárattam a poklot.
- Te jó ég. – Suttogta Sergio mögöttem és úgy tűnt összezavarta Liz másodperces hangulatingadozása.
- Bocs. – Engedett el. – Csak a terhesség. Túl sok hormon. Gyertek beljebb. Ezt pedig mindjárt feltakarítom… vagyis nem. Mancs már eltűntette. – Utalt a kivégzett süteményre.
- Mancs? – Kérdeztem vidáman. Mire az említett a hasamra pakolta méretes mancsát. – Nahát te kutya, mégis mekkorára akarsz nőni? – Kérdeztem, miközben a buksiját simogattam.
- Na-na. Csak óvatosan. – Lépett mellém a hátvéd és finoman arrébb tessékelte a kutyát és az nagy farkcsóválás közepette elsétál, majd barátaimra emeltem a tekintetem.
- Hát, sziasztok. – Köszöntem remegő hangon. Sergió átölelte a derekam és nagyon gyengéden megszorított, hogy éreztesse velem, ő mellettem van.
- Tudom, hogy dühösek vagytok. Nagyon sajnálom, hogy kitettelek titeket az elmúlt két hónapnak. Én csak… Huhh… Történt ez-az és át kellett gondolnom néhány dolgot.
- Jó sokáig tartott. – Mondta Berto, egy csepp neheztelés nélkül.
- Hát igen. Féltem visszajönni, de felesleges volt. – Mondtam és mosolyogva néztem fel a focistára.
- Igen, azt látom. – Morogta a kézilabdás. – A kérdés, hogy vajon meddig.
- Ne már Alberto. – Torkolta le Liz. – Nem látod, hogy boldogok?
- De. Látom. Mégis, vajon mi lesz két hét múlva, ha az egyik exed megint bekavar?
- Berto hagyd ezt. - Kértem. – Nem Sergio hibája. Én nem bíztam benne eléggé. De tudod mit? Az elmúlt 18 órában bebizonyította nekem, hogy szeret és hogy igenis bízhatok benne. És ő is megbízhat bennem. Nem akarom, hogy bántsd őt a múltban elkövetett hibákért. Én szeretem. Teljes szívemből. És szeretném, ha elfogadnád a döntésemet. Mert ha rajtam múlik, akkor addig leszek vele, míg élek és ha van tovább, akkor azután is.
Berto elgondolkodva nézett rám. Liz pedig a könnyeit törölgette.
- Rendben akkor úgy fest el kell fogadnom, hogy a lányom keresztapja egy idióta focista lesz.
Több dolog is történt egyszerre. Berto mosolya fülig ért, Én egy sikoltással Lizre vetettem magam, Sergio pedig felnyögött és bár nem tudom mennyi szándékosság volt benne, a következő mondta hagyta el a száját.
- Te nő, remélem fiúkat szülsz nekem. – Reménykedett félig viccesen félig fájdalmasan. Én tovább mosolyogtam és egy ártatlan, semmit nem ígérhetek, választ adtam neki mielőtt feltűnt a csend. Úgy tűnt Ők is sokkot kaptak.
- Hát, ha már ilyen kíméletesen felhoztad a dolgot, akkor már ne finomkodjunk. – Ragadtam meg Sergio kezét és szembe fordultam a barátainkkal. – Ikreket várunk. – Vontam vállat mosolyogva. – Nyolc hetesek.
- Te jó ég. – Ült le Bertó és most Lizen volt a sor, hogy megszorongasson. Csendesebb volt és tisztán láttam mindkettőjük arcán az aggodalmat. Meg tudtam érteni. Láttam azt is, hogy a francia lány alig bírja magában tartani a kérdéseit. Rám nézett majd élete párjára, aki szavak nélkül is értette a célzást.
- Gyere Ramos igyunk meg egy sört, vagy valami erősebbet. Hagyjuk a csajokat beszélgetni. – Ha Sese meg is lepődött nem mutatta. Bólintott, majd hozzám fordult.
- Nemsokára itt leszek.
- Oké. – Suttogtam és láttam rajta, hogy mennyire nehezen hagy itt engem. – Berto?!
- Ne aggódj húgi, nem teszem árvává a kicsiket. Békét kötök vele. És bár még fel sem fogtam igazán, de gratulálok nektek.
- Köszönjük – Mondtam és talán fogalma sem volt milyen sokat jelent nekem a támogatásuk.
Sese adott egy hosszú csókot. – Nemsokára jövök.
- Tudom. – Mosolyogtam rá és néztem, ahogy elmegy.
Hatalmas sóhajjal fordultam Liz felé, akinek könnyek patakzottak az arcán.
- Hé, mi a baj?
- Semmi, csak a hormonok. – Kezdtem igazán aggódni a hormonoknak köszhentő sírórohamok miatt. – Annyira örülök, hogy itt vagy. Jézusom már haragudni sem tudok rád. És ez a hír. Nahát. Úgy értem, látom hogy boldogok vagytok tőle. És én is az vagyok, de annyira féltelek. Olyan fiatal vagy még. Mégis hogyan? – Kérdezte. Én pedig elmeséltem neki a békülésünk éjszakáját, a másnapot, a félelmeimet, az elhatározásom. Meséltem neki a forma 1-es kilépésemről, a rosszullétemről. A kórházban töltött napokról, a kétségekről, a rettegésről. Meséltem neki a pillanatról, mikor rájöttem, történjen bármi, többé nem leszek egyedül és a pillanatról, mikor elfogadtam az állapotom és attól a perctől kezdve, szeretni tudtam az életet a szívem alatt. Most már életeket.
- Ó Vitali, miért nem hívtál fel?
- Nem tudom. Annyira magamba zuhantam. És annyira féltem, hogy nem vár rám itt semmi. Féltem, ha elmondom neki talán el sem hiszi, hogy övé a gyerek. Vagy ha mégis akkor nem akarja majd. Annyira értelmetlen lett volna egy élet nélküle. – Suttogtam magam elé, majd újra Lizre néztzem. – Nem akarom, hogy ezt tudja. Kérlek ne mond el Bertonak. Annyi szenvedés és bizonytalanság után most már szeretnék boldog lenni. Örülni a két pici életnek amik bennem növekednek. Tervezni a jövőnket. A közös jövőnket.
- Nos rendben van. Akkor ez ötünk között marad. -  Mondta nevetve.
- Jézusom Liz én még fel sem fogtam igazán. – Nem túl nőiesen felhorkantott erre a kijelentésre.
- Jesszus! Kérlek mond, hogy nem horkolsz és hogy a terhesség csodás.
- Viccelsz?! – Kérdezte komolyan és mikor látta, hogy nem változik az arckifejezésem csak legyintett egyet és a kérdésem már ott se volt. – Visszatérve arra, amit mondtál. Én sokszor még ekkora pocakkal, közel a végéhez sem vagyok képes felfogni. Pedig ez aztán nagyon is valóságos. – Mondta és hogy anya érezze a törődést pici lánya is rúgott egy nagyot. – Na ez nagyon is valóságos. – Nyögött fel Liz, én pedig csak nevetni tudtam.
- Nem érzed úgy, hogy korai? Mi lesz a sulival? A karriereddel?
- Ezeket a köröket már lefutottam az elmúlt hetekben. És semmi nem annyira fontos, mint Ők. A sulit folytatom. Az első félévet még be tudom fejezni. Valószínűleg halasztanom kell majd, egy évet, de utána levelezőin mindenképpen végig csinálom. Szeretnék majd a kicsikkel lenni ameddig lehet. Fotósként már bizonyítottam, az újságírást pedig még tanulnom kell. Igazából minden rendben.
- Tudod még csak meg sem kellene lepődnöm, de mégis, mert csinálsz egy ilyen égbekiáltó őrültséget, hogy elmész és egyedül próbálod megoldani azt amiért nem te, vagy nem csak te vagy felelős. Aztán visszajössz egy megvalósítható öt éves tervvel. – Mondta indulatosan, de csendesebben folytatta tovább. - Nem tudom hogy vagy te ilyen. Biztos vagyok benne, hogy a szüleid büszkék rád. De tudnod kell, hogy én is az vagyok és azzal, hogy ismerhetlek, hogy a barátom vagy gazdagabb lett az életem. Az életünk.
- Ezek már a hormonok? – Kérdeztem síros hangon, miközben odaültem mellé és átöleltem.
- Ó igen. Mindenhol ott vannak és alattomos módon akkor csapnak le, mikor a legkevésbé számítasz rá. A múltkor elsírtam magam egy cukrászda előtt annyira meghatott a sok habos sütemény látványa.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy vagytok nekem.
- Mindig kislány, mindig. – Mondta és pár percig csak csendesen ültünk a saját gondolatainkba merülve. Aztán úgy gondoltam elég volt a lelkizésből.
- Szóval kislány?
- Igeen! Már alig várom. És nézd, terveztem neki néhány nagyon cuki ruhát. – Elővett egy hatalmas mappát, ami teli volt édes kislányruhák rajzaival.
- Nagyon szépek. Magadnak is tervezhetnél felnőtt kivitelben.
- Nem is rossz ötlet. Összehozok valamit amíg odabent van. De csak akkor, ha te is felveszed keresztanyu.
- Hát majd megpróbálok mellétek csajosodni. – Mondtam nevetve, miközben a rengeteg tüllt néztem.
- Már majdnem kész van a szobája is. Ha szeretnéd, megmutatom.
- Még szép, hogy szeretném. – Mondtam és belevetettem magam a rózsaszín ötven árnyalatába, a csodásan puha dolgokba és habos babos kis csodákba. Izgalommal töltött el a keresztlányom érkezése és még egy rúgás vagy ütés sorozatot is sikerült megtapasztalnom.
Sergio és Berto órákkal később vidáman és nagy egyetértésben tértek vissza. Mi pedig már vacsorával vártuk őket. Igaz, hogy úgy rendeltük, de képtelenek voltunk kimászni a rózsaszín buborékból. Én pedig úgy éreztem, hogy még mindig benne vagyok.
- Na? Kicsacsogtad magad? – Kérdezte a hátvédem.
- Mondjuk. Figyelj csak?
- Hm?
- Biztos fiúkat szeretnél? Teljesen beleszerettem azokba a rózsaszín kis ruhákba. – Mondtam szórakozottan. Mire mind a hárman nevetni kezdtek.
- Édesem. Bármit adsz is nekem én attól boldog leszek.

2018. április 13., péntek

60 - Szerelem net


Halihó! Sziasztok!
Van itt még valaki? :D
Ha igen, akkor jelentem kis monológom után új részt osztok meg veletek!
Ha nem akkor is! :D Nem olyan hosszú, mint szokott lenni, de újrakezdésnek nem rossz.
Nem mentegetőzök, egyszerűen átszerveződött az életem. Már nem azt csinálok, amit én akarok, hanem amit a gyerekeim akarnak. Most kezdek megtanulni "énidőt" beiktatni a napjaimba. 
Szeretnék még írni, többször is megpróbáltam, de valahogy cserben hagyott még az a kevés kis képességem is. Na de most. Végre teszek egy próbát és esélyt adok ennek a történetnek, hogy egyszer majd Sese és Vitali is kapjon egy méltó befejezést!
Szóval aki bújt, aki nem... Jó olvasást nektek!
Puszik és ölelések!
Vii

Sergio szsz...

Két hónap telt el azóta, hogy megígértem neki, soha többé nem hagyom el és pont ennyi ideje annak, hogy nem láttam Őt.
Azon az éjszakán végre újra lélegeztem. Azt gondoltam, hogy helyrehozhatjuk, újra kezdhetjük a kapcsolatunkat, de esélyt se adott arra, hogy bizonyítsak. Változást ígértem, Ő bizalmat kért, de ugyanezt már nem adta meg nekem. Haragudhatnék, de egyszerűen nem lenne igazságos. Elvégre Én tehetek róla, hogy megrendült a bizalma. Én voltam, aki túl sokszor értett félre dolgokat és támadtam le, azért ami meg sem történt, amit el sem követett.
Én tehetek róla, hogy nincs mellettem, hogy fogalmam sincs arról, hogy hol van, és a szülein kívül mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Viszont nekik se mondta el hova ment, vagy hogy mikor jön vissza. Csak annyit, hogy nincs baja és ha készen áll rá hazajön. Aggódnak érte, de nincs más választásuk. El kell hinniük neki, hogy igazat mond és tényleg minden rendben vele, bárhol is legyen. Én viszont nem elégszek meg ennyivel. Nem elégedhetek meg. Szükségem van rá, és lassan beleőrülök a tehetetlenségbe.
Nincs nap, hogy ne jutna eszembe az a csodálatos éjszaka, és azaz átkozott reggel.
Siettem a tusolással, nem akartam, hogy elkéssen és nekem se ártott időben odaérni az edzésre. Magamra rántottam egy alsót, egy farmert és lesiettem az emeletről. Friss kávé illata lengte be a lakást és kora őszi friss levegő. A bejárati ajtó, sarkig tárva volt és Vitali épp akkor rohant ki a kapun. Utána kiáltottam, de nem állt meg. Kiléptem az ajtó elé. Talpam alatt újságot éreztem. Nem értettem, hogy került oda, mikor azóta, hogy kiteregették a magánéletem nem járatom azt a szemetet. Még mielőtt a megnéztem volna a címlapot, tudtam, hogy valami olyat fogok látni, ami nem fog tetszeni.
Hangosan káromkodtam, mikor megpillantottam Őt és Alonzót a képen. Csak egyetlen pillantást vetettem rá. Egy csókváltásnak tűnt. A főcímet még csak el se olvastam. Nem érdekelt, hogy igaz vagy sem. Nem számított. Az számított, ami a múlt éjszaka történt és ezt el akartam mondani neki. Mire felnéztem az autó már messze járt. Lehajítottam az újságot és olyan gyorsan kaptam össze magam, mint talán soha. Közben egyfolytában hívogattam, mindhiába.
Felhívtam Ikert, hogy késni fogok. Bárhogy is, de mentsen ki. Nem volt se időm, se kedvem a bohóckodására, ezért hamar kinyomtam a telefont és újrahívtam Vitalit, akinek a telefonja akkorra már ki volt kapcsolva.
- Ne, ne! Ne tedd ezt. – Mondtam és a kormányra ütöttem. A lakás előtt ismerős alak állt a telefonját nézte. Hátraugrott mikor hirtelen megálltam előtte.
- Mi a… – Kezdte mielőtt még meglátott volna. Aztán folytatta is. – Mi a frászt műveltetek már megint? – Nem foglalkoztam a kérdéssel.
- Nincs itt? Nem jött haza?
- Nem. Alig tíz perce hívott, hogy mindjárt itt lesz, de mint látod, még mindig itt dekkolok és hidd el nem jó kedvembe. Megbeszélésem lenne.
- Szállj be, elviszlek.
- Az jó lenne és közbe elmesélhetnéd mi történt. Komolyan haver, nincs körülöttetek más csak dráma. Az ember még kívülállóként is belefárad.
- Na ne mond. – Nevettem el magam kínomba.
- Szóval?
- Minden rendben volt. Tényleg. – Erősítettem meg hitetlenkedő pillantását látva. – Beszélgettünk.
- Na persze. – Vigyorgott.
- Mondom, beszélgettünk. Jó volt más is de ez nem tartozik rád. Oké? Szállj le a magánéletemről.
- Jesszus. – Morogta. – Ugye tudod, hogy a csajod legjobb barátja vagyok, és az ágyában alszok.
- Ne feszítsd a húrt. – Figyelmeztettem. Mire valami olyasmit dünnyögött, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha a szexre fordítunk több energiát.
- Valaki volt olyan kedves és bedobott az ajtóm elé egy újságot, aminek a címlapján Ő volt és Alonzó.
- És?
- Hát úgy tűnt épp feltérképezik egymás száját. – Úgy nézett rám, mint akinek elment az esze.
- Kizárt. – Mondta végül még mindig csodálkozó arckifejezéssel. – Még csak nem is bírják egymást. – Ugyan nem adtam hangot a gondolataimnak, de ezt jó volt hallani.
- Ja, szerintem is, de a kép ott volt.
- És te elhitted. – Nem kérdezte, állította. Barom voltam és úgy tűnt az is maradok.
- Nem, de valószínűleg Vitali is ezt a követétkeztetést vonta le anélkül, hogy megvárta volna a reakciómat.
- Csodálkozol?
- Nem a fenébe is, nem csodálkozom, de a rohadt életbe az egésszel. Ott van az a kép és még nekem kellene védekeznem?! Csak nem tudom hogyan, mikor elrohan, és nem veszi fel a telefont. Mégis mit kellene tennem?
- Adj neki egy kis időt. – Vont vállat. Talán igaza volt egy kis idő kellett neki, de abból már annyit elvesztegettünk és én már nem akartam egy éjszakát se nélküle tölteni. Egy pillanatot se úgy megélni, hogy nem tudhatom magam mellett, még ha az csak gondolati is.
Alig, hogy kitettem Norbit megcsörrent a telefonom. Úgy vettem fel, hogy meg sem néztem ki az.
- Vitali? – Szóltam bele, de nem Ő válaszolt, hanem egy másik női hang.
- Sergio! Ugye nem hiszed, hogy igaz? – Kérdezte Do.
- Nem, persze hogy nem.
- A képen még csak nem is csókolóznak. Bár meg kell hagyni egy nagyon ügyes pillanatfelvétel.
- Kösz. Ezt jó tudni. – Sóhajtottam és becsuktam a szemem, hogy egy pillanatra kizárjam a külvilágot.
- Nem is láttad?
- Csak egy pillanatra. Fontosabb lett volna visszatartani az elrohanó barátnőmet, de elkéstem, ő pedig elment.
- Kibékültetek? – Kérdezte vidáman, és fogalmam sincs minek örült.
- Ki, de úgy fest ez csak egy éjszaka erejéig tartott. – Sóhajtottam.
- Adj neki időt. Sok ez neki egyszerre. Most gondolj bele. Egyik napról a másikra belecsöppent a világodba. Annyira meg akartad védeni, hogy így csak rosszabb lett. Akkor is kapott volna eleget, ha csak simán megjelenik az oldaladon, elvégre partiképes szingli voltál. A nők pedig… Tudjuk milyen aljasak tudnak lenni. Így pedig egy pénzéhes senkinek állította be a sajtó. Tudom, nem kellene, hogy érdekelje, de képzeld magad a helyébe. Valljuk be őszintén azzal, hogy a kép az újságba egész mást sugall, mint ami valójában történt kettőjük között, csak tovább tetézi a rossz hírét. A főiskolán se lehet egyszerű neki. Mit gondolsz, miért van itt Nono? Nem azért, mert ennyire elégedetlen lett volna az életével odahaza. Gyakorlatilag állása volt. – Nagy levegőt vett. – Tudom, hogy ez igazából nem teljesen a te hibád. Megértem azt is, amin te keresztül mentél, de vagy megoldjátok ezt, vagy elengeded, mert ez csak felőröli Őt és mindent, amit eddig elért. A kapcsolatotokról nem is beszélve. – Tudtam, hogy igaza van és azt is, ha nem lettem volna olyan önző, akkor bele se kezdek. Vitali nem tartozott az én világomhoz. Ezzel a legelső találkozásnál tisztában voltam. Akkor talán még nem is akartam mást csak egy éjszakát. De azután az este után nem lettem volna képes elengedi őt, és most sem vagyok képes rá. Nem, mert szeretem. És legyek bármilyen önző, ha elengedem, akkor a boldogságomat eresztem el.
- Megoldom. – Mondtam eltökélten.
- Igen, tudom. – Hangja bizalomteljes volt és mosolygós. – Rendezd le azt a hibbant exedet. – Elnevettem magam.
- Rendben.

A következő pár napban vártam és vártam és vártam. A telefonja valószínűleg megtelt a hangposta üzeneteimmel, mert nem fogadott többet. Így már csak próbálkoztam elérni őt a saját telefonján és valószínűleg az édesanyja agyára mentem, mert őt is hívogattam.

Abban a tudatban, hogy a soron következő nagydíjon ott lesz, Szingapúrba utaztam. Gond nélkül bejutottam akárhova így egyből a spanyol pilóta boxához mentem. Épp akkor szállt ki a kocsiból. Mikor meglátott csak megrázta a fejét.
- Nézd Ramos, erre se időm, se energiám. Csak egyszer mondom el. Semmi nem történt közöttünk.
- Tudom.
- Akkor miért vagy itt?
- Azt gondoltam itt találom. Egyszerűen eltűnt. A mobilja süket. Meg kell találnom.
- Nos tegnap még itt volt. Csak a barom főnököm azt mondta neki, hogy fényképezze a rivális gépeket, mert hogy mindenki ezt teszi. Ő pedig közölte, hogy erre nem hajlandó. Nem erre szerződött és elment.
- Nem mondta hova megy?
- Nem.
- És mást sem mondott? – Utáltam már ezt a rengeteg felesleges kérdezősködést. Nyilvánvaló volt, hogy nem sokat tud, de tehetetlenségemben nem tudtam mi mást tehetnék.
- Mit akarsz hallani Ramos? Szeret téged, csak épp fogalma sincs arról, hogy mit várjon tőled. Ami azért érthető. Valljuk be, nem a higgadtságodról és józan eszedről vagy híres. Idő Ramos. Ez az, amire szüksége van. Nem tudom feltűnt-e, de Vitali ki van merülve, és épp elég pofont kapott tőled ahhoz, hogy azt higgye megint csak a lapoknak hinnél. Ezért nem hibáztathatod. Most pedig, ha megbocsátasz, az a fotó az én magánéletemet is felforgatta kissé. Már az a hír járja, hogy a focista barátnők velem vigasztalódnak. Ebből pedig nem kérek.

Idő. Nem túl nagy szó, de a legnehezebb kivárni. Nem tehettem mást. A napokból hetek lettek és kezdtem úgy érezni, hogy végleg kilépett az életemből és soha többé nem fogom látni. Nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem, hogy szükségem van rá, és csak mi számítunk. Ami kettőnk közt történt.
Időnként összefutottam Bertoval és Lizzel. Norbival pedig minden nap. Továbbra is Vitali lakásában lakott, én pedig gyakran voltam ott, mert közelebb éreztem magam hozzá és valahol azt reméltem, egyszer csak belép az ajtón. Egyszer úgy is összefutottunk, hogy a bátyám, Rene is velem volt. Nem tudta elképzelni, mit csinálok a sráccal, akivel Vitali hempergett. Természetesen fény derült a félreértésre és a testvéremet hatalmába kerítette a bűntudat. Be lehet állni a sorba.
Norbi kapott maga mellé egy másik fotóst és továbbra is eljárt a futamokra.
Megszokásból kerültem a lakása felé meccs után és meglepve tapasztaltam, hogy ki van világítva. A szívem a fülembe dobogott, ahogy kettesével szedtem a lépcsőfokokat fölfelé. Megtámaszkodtam az ajtókereten és igyekeztem csillapítani a légzésemen. Nem kellett volna ennyi futástól kifulladnom, de a szívem őrült tempóba döngette a bordáimat. A plafonra néztem és kértem a jó istent, hogy ő legyen itt. Bekopogtam. Néhány idegőrlően hosszú pillanat múlva az ajtó kitárult és ott állt Ő. Valahogy kisebbnek tűnt, vékonyabbnak. Törékeny volt és sebezhető. Pedig soha nem láttam annak. Csak egy pillanatra nézett rám aztán lehajtotta a fejét.
- Szia! – Köszöntem, de nem viszonozta csak félre állt és beengedett. Hallottam az ajtót becsukódni. Megfordultam ő pedig elsétált mellettem. Percekig csak figyeltem, ahogy jön-megy és nem vesz rólam tudomást. Ezzel pedig a percek múlásával egyre jobban felhúzott. Bármi jobb lett volna, mint az hogy levegőnek néz. Hiába szólongattam, kértem, hogy beszéljünk, semmire nem reagált. Aztán mikor a következő alkalommal akart elmenni mellettem, megfogtam a karját és a falhoz nyomtam.
- Fejezd ezt be. - Kiabáltam rá. - Nézz rám. - De kitartóan nézett máshová. – Kérlek, nézz rám. - Kértem sokkal csendesebben, és még én is kihallottam a hangomban magbújó kétségbeesést. Lassan emelte rám könnyes tekintetét. Friss könnyek szántották az arcát ott ahol már nyoma volt sírásnak. Rengeteg sírásnak. Egyszer láttam őt így és soha többet nem akartam, most mégis itt állt előttem, teljesen összetörve.
Az ajka megremegett és zokogva buktak ki belőle a szavak.
- Én... Én annyira... Úgy sajnálom. - Zokogta. A szívem szakadt meg érte. Magamhoz öleltem.
- Most már itt vagy. Minden rendben lesz. - Mondtam mire eltolt magától. Annyira gyenge volt, hogy ha nem engedek neki, akkor nem lett volna képes rá. Hevesen rázta a fejét.
- Sergio én... El kell mondanom valamit.
- Ha a képről van szó, tudom hogy nem igaz. Tudom hogy semmi nem történt. Akkor is el akartam mondani de elrohantál, és aztán egyszerűen eltűntél. – A hangomban több volt a neheztelés, mint szerettem volna. De bármi is bántotta, tudomásul kellett vennie, hogy ez idő alatt nem csak ő szenvedett. Megint megrázta a fejét.
- Nem erről van szó. – Szipogta. - Mikor végre meghallgattam az üzeneteidet, tudtam, hogy nem hitted el. - Mondta kicsit érthetőbben. - Vissza akartam jönni, de... - és megint sírni kezdett.
- Nézd kicsim. Bármi is legyen, megoldjuk. Jó? Ígérem. - Arcát a tenyerébe temette. Kezdtem kétségbe esni és fogalmam se volt mi történhetett, amiért még rám nézni is képtelen.
- Sergio én... Én... Nekem... Én terhes vagyok - Mondta fojtott hangon. Először alig hallottam, amit mondott, de néhány másodperc múlva tisztán csengett a fülembe. Újra és újra. Elengedtem, a hajamba túrtam, Ő pedig sírva lecsúszott a fal mentén. Egy baba.

Vitali szsz...

A tenyerembe zokogtam. Nem mertem felnézni rá. Néhány percig, oda-vissza járkált. Néha megtorpant aztán folytatta tovább. Végül éreztem, hogy leül szorosan mellém. A karja súrolta a vállamat. Megkockáztattam egy pillantást és rajta felejtettem a tekintetem. Úgy tűnt sokkot kapott. Úgy éreztem, folytatnom kell. Meg kell magyaráznom. A könnyeimet törölgettem, miközben újra megszólaltam.
- Mikor... Miután el-elhagytál nem szedtem tovább a gyógyszert. És azon az éjszakán... Eszembe se jutott hogy semmi nem véd. Vissza akartam jönni, aztán rosszul lettem. Kórházba kerültem alultápláltsággal. Telitömtek vitaminnal, aztán közölték hogy várandós vagyok. Nem akartam elhinni, de mikor lenyugodtam és sorra vettem mindent… Tudnom kellett volna. Rá kellett volna jönnöm. Fogalmam se volt arról mit tegyek. Nem tudtam, mit hiszel majd. Féltem. És még most is rettegek. Sokat gondolkodtam. Nem tudom, hogy Te mit akarsz. Nem dönthetek helyetted, vagy nélküled, de tudnod kell hogy én... Nekem ő már sokat jelent. Az enyém, a miénk, de ha te nem vagy még kész erre én megértem…
- Kisbabánk lesz? - Fojtotta belém a szóáradatot rövid kérdésével és nem kerülte el a figyelmemet a többes szám. Ránéztem. A kezdeti sokkot valami egészen más érzelem vette át. Olyan, amitől megint sírni támadt kedvem, de most nem kétségbeesésemben, hanem a megkönnyebbüléstél. Amit láttam rajt az nem volt más, mint az őszinte öröm és csodálat. Nyoma sem volt kételkedésnek.
- Igen. - Bólogattam a könnyeimen át, mosolyogva. - Kisbabánk lesz.
Az ölébe húzott és magához ölelt. Ringatott miközben többször is elmondta, mennyire szeret és mennyire hiányoztam neki.
- Soha többet ne tedd ezt velem. – Kérte, én pedig megígértem. Hogyne ígértem volna meg, mikor a gyermekét hordtam a szívem alatt.