52 - Szerelem net

Szijasztok!

Nos, jól látjátok! Részt hoztam! :D Tudom, hogy elvileg a Nyuszi csak holnap jön, de van valaki kint a nagyvilágban, aki ma ünnepli a születésnapját és nagy szerepet játszik a történetemben és általában meccsnézős mindennapjaimban. :) Tudom, hogy most nem játszik jó fiút itt nálam, de ez csak egy szerep és Sergio Ramos akkor is a sokunk által kedvelt Real Madridos hátvéd. Így Boldog Szülinapot Neki és BOLDOG NYUSZIT NEKTEK! :D Na meg jó olvasást!

Puszi:

Vii

Csendben ültünk az asztalnál. Berto nem tudta, mit is mondhatna, nekem pedig nem volt mit mondanom. Mehetnékem volt, csinálnom kellett valamit. Éreztem, ha még egy percig tétlenül ülök, abba beleőrülök. Minden figyelmeztetés nélkül pattantam fel. 
- Hová mész? 
- El, haza, nem tudom. Nem ülhetek itt. Elvégre van saját életem, amit élnem kell. 
- Szerintem pedig még maradnod kellene.
Talán így volt, talán nem, de úgy éreztem összenyomnak a falak. Csak annyit tudtam, hogy muszáj folytatnom. 
- Jól vagyok.
- Egy fenéket vagy jól. – Mordult rám. 

Persze, igaza volt. Nem voltam jól. Közel se. És tudtam, hogy nem is leszek. Soha többé. De össze kellett raknom a még megmaradt darabjaimat, hogy egy kicsit visszakapjak önmagamból, hogy talpra álljak és elég erőt gyűjtsek az elhatározásomhoz, miszerint emlékezni akarok a fájdalomra. Ahhoz viszont tudnom kellett együtt élni vele, úgy, hogy közben élem az életem és senki nem látja rajtam milyen pokolian nehéz is ez.
- De, jól vagyok. – Bizonygattam neki, de elsősorban magamnak. Ha én elhiszem, akkor más is elfogja. 
- És az? – Mutatott az összegyűrt újságra. Tekintetem arra vándorolt és a képet tisztán láttam magam előtt. Ahogy éreztem azt is, hogy a tüske lüktetni kezd. Behunytam a szemem. Most még nem kellett emlékeztetnem magam. Most még igazán fájt, de mégis ezt mondtam: 
- Nem történt semmi. Szabad ember. 
- Vitali ez nem ilyen egyszerű. 
- De Berto, az. A saját szemeddel láthattad. – Mondandómat újabb csend követte. Aggódva méricskélt.
- Jól leszek. – Bizonygattam újra. 
- Oké. – Adta fel nagyot sóhajtva. – Bár egyáltalán nem hiszem, hogy amit csinálsz, az jót tesz neked. Ha bármire szükséged van, itt vagyunk. Bármikor. Érted? Nem kell egyedül végig csinálnod. – Mondhattam volna, hogy de igen. Ott is volt a nyelvem hegyén, de végül lenyeltem. Nem akartam vitatkozni és tudtam azt is, hogy csak segíteni szeretne és tudni, hogy minden rendben velem. 
- Köszönöm. – Végül csak ennyit mondtam. 
- És most? Hogyan tovább? 
Elgondolkoztam a kérdésen és erőtlenül ugyan, de mosolyogva válaszoltam. 
- Takarítani fogok.

Nagy levegőt vettem mielőtt belöktem az ajtót. Tegnap óta nem sok minden változott. Vagy inkább semmi. A táskák ott voltak ahol hagytam őket. A levelek rendezetlen kupacban hevertek a padlón. Nem emlékeztem rá mikor csúsztak ki a kezemből. Egy újabb levegővétel után átléptem a küszöböt és megfogva a kilincset, hátrálva kizártam a külvilágot. Hátamat az ajtónak vetettem és úgy néztem körbe mintha támadást várnék. Vártam is. És jött is. Az emlékekét, amik nem is maradtak el, hisz minden, de minden őrá emlékeztetett. A lábam remegett, nem bírt el. Lecsúsztam a padlóra és éreztem, ahogy minden emlékképpel egyre beljebb és beljebb kerül a tüske és ezzel csak még mélyebb lett a seb, amit okozott.

Legszívesebben menekültem volna és az egyik felem, azt hiszem a szívem, üvöltött, hogy menjek, még ha másznom is kell, de nem ez volt, amit akartam. Könnyebb lett volna, ez tény. Összecsomagolni, itt hagyni mindent, felülni az első gépre és soha vissza se nézni. Igen ez lett volna a könnyebb út, de én szembe akartam nézni az érzéseimmel. Együtt élni velük és minden nap emlékezni rá. Könnyek mardosták a szemem, mégis kinyitottam. Erős volt a kísértés, hogy olyan messze kerüljek az emlékektől, amilyen messze csak tudok, vagy bebújni az ágyba és addig sírni, míg el nem múlik a fájdalom.

Megannyi lehetőség és kiút villant át az agyamon, és tudtam, ha elég erős vagyok ezeknek ellenállni, akkor képes leszek élni az életemet. Mert ez volt a célom. Folytatni. Elkezdeni a sulit és továbbra is fényképezni. Vezetni, együtt lenni a barátaimmal, moziba járni. Olyan dolgokat csinálni, amiket eddig is csináltam. 

Egy újabb nagy levegővétellel felálltam. Előkerestem a lejátszómat és rácsatlakoztattam a médialejátszóra. Kikerestem a legzúzósabb válogatást. Nem akartam szerelemről hallani, arra volt szükségem, hogy a szívem fájdalmas és szánalmas ritmusa felvegye a zenéjét.

Benéztem a hűtőbe. Mikor rájöttem, hogy semmi nincs benne, amiből palacsintát tudnék csinálni, sőt valójában kongott az ürességtől, elmentem bevásárolni.

Nem az-az ember voltam, akit ez megnyugtatott. Ha boltba mentem az azért volt, mert szükségem volt valamire, nem azért mert szerettem céltalanul bolyongani a sorok között. A mirelitet pedig egyenesen utáltam. Gyorsan összeszedtem, amire szükségem volt és beálltam a sorba, hogy fizethessek.

A palacsinta nem az az étel, ami mellett azt csinál az ember, amit akar. Viszont két palacsinta között egyet meg lehet enni. Így addig sütöttem, míg már nem voltam képes ránézni, még egy mogyorókrémes palacsintára.

Körbenéztem és megállapodtam a még mindig ugyanott heverő csomagjaimnál. Úgy nézett ki mintha menni készülnék és nem is lett volna nehéz csak úgy felkapni és elindulni. És pont ezért az volt az első dolgom, hogy kipakoljam. A ruhákat egyből a mosógépbe válogattam aztán kiterítettem a fényképezőgépemet és tartozékait a dohányzóasztalra a laptopommal együtt. A leveleket pedig a reggeliző pultra dobtam.

A lakásban voltak olyan dolgok, amik könnyen emlékeztettek a szépre és a jóra, igaz most még ezek is fájtak, de tudtam, ha elő hagynám a múltban ragadnék. Megfogtam egy cipős dobozt és beletettem mindent, ami hozzá köt. Nem azt, ami rá emlékeztet, mert akkor csomagolhattam volna az egész házat. A dobozt pedig gondosan eltettem a gardróbom legmagasabb polcára egy másik doboz mögé, hogy még csak szem előtt se legyen.

Nem az volt a fő célom, hogy csillogóra nyaljam az egész lakást, csak az, hogy a környezetem látszólag olyan legyen mintha Ő nem is létezett volna. Mintha.

Kisütöttem a maradék palacsintát, megtöltöttem és feltekertem, aztán gyorsan letusoltam és felöltöztem. Minden percben volt mit tennem. Megfogtam a kocsim kulcsát és elindultam Bertoékhoz. Tudtam, hogy nem vagyok képes tétlenül ücsörögni a lakásban. Tudtam, ha nem foglalnám le magam, az több lenne, mint fájdalmas. Nem adhattam időt, a gondolataimnak.

Most nem féltem, kopogtam és Berto nyitott ajtót. Az arckifejezése egyszerre volt döbbent és kétkedő.

- Szia. – Köszöntem és mivel félreállt az utamból bementem. – Mi újság? 

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem.  
- Kérdezd. – Vontam vállat és valóban vártam a kérdést, de csak rosszallóan rázta a fejét.  
- Amit csinálsz, az nem normális. 
- Nézd Berto. – Sóhajtottam. – Nem akarok bezárkózni és napokig sírni. Hidd el, lenne hozzá kedvem, de nem ezt akarom. – Mondtam miközben befelé lépkedtem és őszintén meglepődtem mikor megláttam ki ül Liz mellett a kanapén. – Oh. Nem tudtam, hogy vendégetek van. – Letettem a palacsintát. – Igazából csak azért jöttem, hogy ezt elhozzam. Megyek is.
- Miattam ne menj el. – Állt fel a focista és megeresztett egy halvány, bátortalan mosolyt.  
- Csak azt ne mond, hogy Te is nekem hiszel.  
- De… 
- Ne. – Kértem. – Inkább higgyen mindenki számító kis hazug senkinek, mint fordítva és csak az ne bízzon bennem, akinek kellett volna.
- Rá fog jönni… 
- Nem akarok róla beszélni Gonzalo. Nem akarok tudni róla, semmit. Érted? Semmit. – Éreztem, hogy az elfojtott indulataim kitörni készülnek és erővel kell visszafognom, hogy ne azon töltsem ki, aki nem érdemli meg.
- Vitali az se jó, ha elfojtod és mazochistaként kínzod magad. – Csatlakozott Liz. 
- Csodás. Tehát kiakasztó az, hogy nem vagyok kiakadva. 
- Inkább ijesztő és aggódunk érted. 
- Nézzétek. Nagyon rendes tőletek, hogy a szíveteken viselitek a sorsom. Köszönöm nektek, de tudom kezelni. Képes vagyok rá. És ha már itt tartunk nem igazán a palacsinta miatt jöttem. Az csak egy gyenge próbálkozás volt arra, hogy lelépjek. Miattad. – Intettem az Argentin felé egy bocsánatkérő fél mosollyal. 
- Miattam nem kell elmenned és én se megyek el azért, mert Te jöttél. 
- Köszi. – Nevettem a plafonra tehetetlenül. – Fogalmam sincs, hogy ennek most örüljek-e vagy se. – Mondtam és közben elcsuklott a hangom a visszafojtott sírástól.  Mert az volt az utolsó, amit szerettem volna. Főleg Gonzalo előtt. 
- Akkor maradsz? – Kérdezte Berto. 
- Ha nem gond. 
- Dehogy, és adsz is abból, amit hoztál? – Mutogatott a letakart tányérra. 
- Jó az illata. – Jegyezte meg Liz, aminek örültem, mert az utóbbi időben nyilvánvaló okokból elég válogatós lett. 
- Remek, akkor egyétek. Jó étvágyat. Pipita szabad azt neked? – Kérdeztem mikor a tányér felé nyúlt. 

- Talán nem. Persze, ha hacsak be nem árulsz, akkor nem tudja meg senki. 

- Pff… Ugyan kinek? És amúgy is. Felőlem annyit eszel, amennyit akarsz. 

- Na-na. Csak jusson nekünk is. – Tiltakozott Liz. – Lehet, hogy ti sportolók vagytok, de én két ember helyett eszek, szóval csak okosan. – Beszélt félig teli szájjal. 

- Tudod, mi rosszabb egy éhes Bertonál? – Kérdeztem a focistát, aki megrántotta a vállát, jelezve, hogy fogalma sincs. - Egy terhes, éhes Liz. – Mondtam halkabban. 

- Hallottam ám. – Kiabált oda tettetett haraggal, mintha mi süketek lennénk. 

Elmondhatatlanul hálás voltam a barátaimért. Lizért, Bertoért, de abban a pillanatban még Gonzalóért is. Bár nem tudtam, hogy őt sorolhatom-e azok közé. Valójában nem is számított. Ott volt és tudtam, hogy azon kevesek közé tartozik, akik tudják, hogy nem én tettem. Fájdalmas volt a gondolat és mélyen magamba szívtam azt. Minden olyan emberrel, aki bízott bennem, Ő egyre távolabb került. De csak Ő és nem az, amit maga után hagyott. 

- És látunk még a pálya szélén? 

- Nem hiszem, hogy bárki szívesen látna a pálya szélén. 

- Én igen. 

- Oké millióból egy. Rossz az arány, nem gondolod? 

- És akkor mihez fogsz kezdeni? 

- Nekem a Real Madrid után is van élet. – Fintorogtam. – Megyek, ahova küldenek. Önként és dalolva. 

És amilyen egyszerűnek hangzott, olyan egyszerűnek is gondoltam. Nem volt miért maradnom. És ha arra kértek volna, hogy menjek az isten háta mögé, mondjuk a Dakarra, hogy azt fényképezzem, hogyan verik fel a motorok a homokot, vagy autók, miként ássák el magukat a sivatagba, akkor oda mentem volna.

A következő nap jobb volt és rosszabb. Ugyanúgy szembe kellett néznem az ürességgel. Azzal, ami bennem volt és azzal, ami körülvett. Talán a magány jobban fojtogatott, mint előző nap és az emlékek is könyörtelenebbek lettek a tegnaphoz képest. Amennyire szerettem ezt a lakást, legalább annyira menekültem belőle.

Összeszedtem a leveleket meg a laptopom és meg se álltam a városi könyvtárig. Régen szerettem könyvtárba járni. Az ismerős illat és a csend mindig megnyugtatott. Ahogy a rengeteg könyv látványa is. Arra tudtam figyelni, amire kellet, persze csak az után, hogy beleolvastam néhány könyvbe, és ha szerencsém volt nem merültem teljesen bele egyikbe sem. 

Most céltudatosan leültem egy félre eső asztalhoz és elővettem a borítékokat.

Főleg számlák és hirdetések voltak, de jött néhány más jellegű levél is. Mint egy négyzet alakú halványlila boríték, ami Magyarországról érkezett, de feladó nem volt rajta. Érdeklődve bontogattam és mikor előhúztam egy esküvői meghívót komolyan elgondolkoztam. Mikor pedig elolvastam a lapon álló neveket kis híján felsikítottam. Nem hittem el, hogy a volt főnököm és az asszisztense összeházasodnak. Tudtam, hogy van köztük valami, mindenki tudta és bár egyiknek se volt senkije mégis titkolták. Talán a munka kapcsolat miatt. Nem hittem, hogy valaha eljutnak erre a szintre. Még egy darabig nézegettem a lapot, és hitetlenkedve csóváltam a fejem. Aztán tovább olvastam, a kézzel írt sorokat és nem egészen a szokásos sablonszöveggel találtam szembe magam. Peter és Anna azon kevesek közé tartoztak, akik tudtak, Róla.

 

„Meghívunk téged és titokzatos párod

sajtómentes esküvőnkre"

 

Elszorult a torkom, de nem engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam az érzés. Gyorsan a kupac után nyúltam, hogy a gondolataim egy újabb levéllel más irányt vegyenek.

Jött egy a suliból és a leendő munkahelyemről is. Az utóbbit nyitottam ki először, megbeszélésre hívtak, amit a levél szerint lekéstem, magamban szitkozódtam, miközben összepakoltam és elhagytam a könyvtárat. Alig, hogy kiértem, felhívtam a megadott számot. 

- Jó napot Vitali Frewer vagyok, és a főszerkesztővel szeretnék beszélni. 

- Egy pillanat. Rögtön kapcsolom. – Mondta és ezzel egy időben idegesítő zene hangzott fel a telefonból. Rettenetesen utáltam az ilyen várakozó dallamokat, de így legalább tudtam, hogy még vonalban vagyok. 

- Tessék, Adán Sánchez. 

- Jó napot Vitali Frewer vagyok, azért hívom, mert most vettem kézhez a levelét és sajnálattal láttam, hogy a megbeszélés időpontját lekéstem. 

- Ó, hello. Már vártuk a hívását. Időközben értesültünk róla, hogy Angliában van, de akkor már postáztuk a levelet. 

- Értem. Mikor lenne aktuális egy újabb megbeszélés? – Kérdeztem, mert nem akartam elszalasztani ezt a munkalehetőséget. Pláne úgy, hogy testvérújságról volt szó. És persze, mert kellett, a fizetés, úgy nagyjából mindenre.

- Nos, igazából bármikor. Akár még ma is, ha nincs más terve. 

- Rendben, akkor egy óra múlva ott vagyok. 

Bontottam a vonalat és hazamentem, hogy kicsit rendbe hozzam magam. Nem akartam más lenni, de önmagamat is össze kellett szednem ahhoz, hogy úgy álljak a leendő főnököm elé, amit elfogadhatónak tartok.

A recepción kedvesen fogadtak. És miután megkaptam a névvel ellátott látogató kártyát kaptam egy rövid és igen egyszerű útbaigazítást a legfelső emeletre.

Adán már várt és egy széles mosollyal köszöntött. 

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. – Puszilt arcon. A spanyolok közvetlensége már nem volt megdöbbentő, de még mindig meg tudtam lepődni egy kicsit. Nagyon emlékeztetett Peterre, pedig külsőleg nem sok hasonlóságot fedeztem fel. Adán magas volt és olyan barna bőre, amilyen csak egy igazi spanyolnak lehet. Haja fekete és a homlokába lógott. Mélybarna szeme pedig barátságosan csillogott. – Tegeződhetünk ugye? 

- Akartam kérni. 

- Rendben. Foglalj helyet. – Közben egy pillanatra se fejezte be a beszédet. – Értesítettek, hogy az olimpiára mész, de már nem tudtam elcsípni a kézbesítő fiút és arról se kaptam információt, hogy mikor jössz vissza. Aztán már abban sem voltunk biztosak, hogy visszajössz. – Mondta és közben zavarában az óráját birizgálta egy pillanatig. – Ne haragudj Vitali, de meg kell kérdeznem… Amit az az újság leközölt mennyiben fedi a valóságot? Gondolok itt természetesen a tartalomra és arra, hogy mennyi közöd van hozzá. 

Nem hibáztathattam és megértettem én is tudni akartam volna a helyébe. 

- Ugyan én nem olvastam, de amit leírtak az igaz. Nem tudom, hogy jutottak hozzá, az életemhez. Nem adtam interjút. Én nem akartam ezt. – Mondtam. 

- Értem. Peter is azt mondta, hogy Te ilyet nem tettél volna. Szóval azt mondod, hogy nem adtál engedélyt erre. – Nem kérdés volt, még ha annak is szánta. 

- Nem. 

- Tudod, hogy perelhetnéd ezért a lapot? – Kérdezte. Egy pillanatra úgy meredtem rá mintha ezt akarnám, aztán másfelé fordítottam a tekintetem.
- Ugyan mit érnék el vele? A fél világ már napok óta ezen csámcsog. És azon, hogy elveszítettem, már nem segít egy per. 

- Igaz, de nem is vagy kíváncsi arra, hogy ki tette ezt és milyen szándékkal? 

- Úgy hiszem, hogy a szándék egyértelmű, hogy ki az meg annyira mindegy. Valaki, akinek valószínűleg ez a karrierje csúcsa. Nem tudom, talán majd egyszer tudni akarom, de most még nem. 

- Értem és tiszteletben tartom, de ha meggondolod magad, csak szólj. 

- Miért? – Nem gondolkodtam mielőtt feltettem ezt a kérdést.
- Elsősorban azért, mert úgy működünk, mint egy család, ahol segítünk egymásnak. Másrészt pedig azért, mert oknyomozó riporter vagyok és vannak kapcsolataim. – Mosolygott. Bólintottam, hogy megértettem, de nem fűztem hozzá semmit. 

- Oké. Most beszéljünk arról, amiért itt vagy. Különleges eset ez. - Mondta és újra mosolygott, ami határozottan jobban állt neki. Ha nem így tett az arca fenyegető volt. - Igazából nem is kérdés, hogy velünk fogsz-e dolgozni, mert egyértelmű, hogy igen. A munkáid kifogástalanok, így csak azt kell megbeszélnünk, hogy hova menj. Szeretném, ha ott lennél azokon a kézilabda BL meccseken, ahol magyar csapat játszik valamelyik spanyol clubbal, Te fényképeznél és segítenéd az interjúknál a lap munkatársát. Ezzel gyakorlatot is szerezhetsz és ebből rájöhettél, hogy örömmel egyengetjük újságírói pályafutásod. 

- Köszönöm. – Mondtam kicsit meglepve és kicsit megszeppenve. 

- Csak természetes. – Éreztem, hogy számít rám és bízik bennem, az pedig jó érzéssel töltött el. – Ezen kívül szerettem volna, ha te mész a Real Madrid meccseire is, de… 

- Nem gond, vállalom. – Vágtam rá gondolkodás nélkül, jóval kevesebb meggyőződéssel, mint szerettem volna. 

- Igen ezt gondoltam, de nem kérhetem. Azt szeretném, hogy jól érezd itt magad. Bármit is gondolsz, igaz nem ismerlek, de nem hiszem, hogy készen vagy arra, hogy oda visszamenj. 

És ezzel nem vitatkozhattam. Ahogy arra nem voltam képes, hogy a négy fal között legyek úgy arra sem lettem volna képes, hogy a stadionba menjek. 

- Viszont lenne itt valami más. Aki a futamokra járt fotósunk, eltörte a lábát és így a hátralévő kilenc versenyre nincs emberünk.

- Mármint a Forma 1-es futamokra gondolsz? – Kérdeztem elképedve. Adán a meglepetések embere volt. Semmi olyat nem mondott és semmi olyanra nem kért meg, amire számítottam. Bólintott. 

- A dolog persze nem ilyen egyszerű. Egy adott versenyző teljesítményét kell végigkísérni. 

- Ó. És bárki lehet? 

- Bárki, két ember közül. 

- És kik a jelöltek? 

- Alonso és Vettel. 

Fájdalmasan nyögtem fel a két név hallatán.
- Ez most komoly? Nem lehetne valaki mást? 

- Ők a legesélyesebbek. 

- És mi van Räikkönennel? Visszatérő versenyző, új csapatnál és eddig az összes futamon végig ment. És még Ő is versenyben van. – Hoztam fel a legnyomósabb érveimet a kedvencem mellett. 

- Nos ez a szakma nem mindig azt adja, amit szeretnénk és az tesz jóvá valakit, ha olyanról tud hitelesen írni, aki nem a kedvence. 

- De én nem írok. 

- Még nem, de fogsz, és miért ne kezdenéd azzal, hogy megpróbálsz munkakapcsolatot kialakítani valakivel, akit nem kedvelsz. Tehát javaslom, válaszd a jobbik rosszat. – Mondta. Adán nem volt szigorú, de elvárásai voltak és ez tette Őt szimpatikus főnökké. 

Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy ki az, akivel jobban ki fogok jönni. Fernandoval már találkoztam, van közös ismerősünk. És igen csak mellette szólt az is, hogy Spanyol és így nem is igazán értettem, hogy miért kellene a németet választanom. – Nem akarom, hogy kényszer legyen, nemet is mondhatsz. – Ajánlott fel egy harmadik lehetőséget. 

Választhattam volna azt is. Igaz a versenyzők nem voltak a kedvenceim, de a Forma 1 túl csábító volt ahhoz, hogy csak úgy visszautasítsam, hogy nemet mondjak egy olyan lehetőségre, amit talán nem kapok meg többet. De a legcsábítóbb a távolság volt, ami ezzel járt. 

- Nos, akkor szerintem maradjunk hűek magunkhoz és Fernando Alonsohoz. 

- Helyes-helyes. - Mosolygott és tisztában voltam vele, hogy meg van elégedve a döntésemmel. – Itt a versenynaptár. Néztem az órarended a pénteked minden esetben szabad. 

- Az órarendem? Még nem is láttam az órarendem. 

- Tényleg? Pedig kipostázták. 

- Akkor meglesz, még vár rám néhány bontatlan levél. 

- Na, szóval csütörtökön utazhatsz, ha pedig az időeltolódás miatt korábban kell menned, vagy később érkezel, amiatt ne aggódj, nem lesz gond. És Hugo majd megy veled. Ő ír minden autósporttal kapcsolatos cikket. Majd egy másik alkalommal bemutatom neked. Ha pedig gondolod, és van kedved, akkor körbevezetlek, és bemutatlak a még bennlévőknek. 
- Oké. – Egyeztem bele és tudtam alig várta már, hogy ezt megtehesse. Úgy jött mellettem, mint egy büszke apuka, aki az újszülött kislányát mutogatja. Én pedig úgy éreztem nem okozhatok neki csalódást, se magamnak. 

Miután megbeszéltem Adánnal a dolgokat, kezdett körvonalazódni a 'Hogyan továbbom' megtettem az első néhány lépést előre. Bizonytalan volt még és nem minden lépés volt egészen tökéletes, de előre haladtam és csak ez számított.

51 - Szerelem net

Sziasztok!

Bocsi mindenkitől! Szerettem volna hozni tegnap a részt csak a gépem úgy vélte, hogy a torrent fontosabb, mint hogy Én blogoljak és mire erre rájöttem, hogy teljes egészében lestoppolta magának a netet, addigra ma lett. :)

Úgyhogy most beoltottam magam nCore ellen és minden figyelmem a tiétek és az új részé.

Időm ugyan nagyjából semmire nincs, de megígérhetem, hogy a következőre nem kell ennyit várni. És jelentem már készülőben van egy új történet is, de majd csak akkor indítom útjának ha ezzel végeztem. ;)

Valószínűleg  ezzel a résszel "nem tetszett" rekordokat fogok döntögetni, de mikor leütöttem a közzétételt, ennek teljes tudatában voltam, szóval ne kíméljetek. :D

Nem elfelejteni, hogy az élet nem mindig habos torta és azt se, hogy kikről szól a történet!

Jó olvasást!

Pusszi

Vii

 

Madridban a reptéren hiába kerestem Sergiot. Nem láttam sehol és ez kicsit sem enyhítette a bennem kavargó rossz érzéseket. Féltem, hogy a leírtak, amiket hazugságnak gondoltam, talán szörnyűbbek, mint valójában az igazság. Féltem, hogy tényleg elhiszi, mondtam bárkinek bármit kettőnkről. Magában az, hogy név szerint tudják, ki vagyok, félelemmel töltött el és semmi jót nem ígért.

Minden egyes perc, míg a csomagjaimra vártam, jóval hosszabbnak tűnt, mint valójában.

Tisztázni akartam a történteket, túl lenni az esetleges félreértéseken, nevetni az egészen. Összebújni vele és elfelejteni a lassan 24 órája tartó szorongást. A gombóc a torkomban egyre nagyobb lett és a bennem növekvő feszültségtől a fejem majd szétrobbant, de tudtam, míg nem beszélünk, addig ez mit sem fog változni.

Kint taxit fogtam és először Sergio címét mondtam be, aztán meggondoltam magam és mégis a saját lakásomhoz vitettem magam. Szükségem volt egy alapos mosdásra, néhány levegővételre az otthon biztonságában és pár fájdalomcsillapítót is szerettem volna keríteni, hátha csillapít a lüktető fájdalmamon. A fő cél az volt, hogy egy kicsit emberibb formát öltsek magamra. 

A postaláda csurig volt levéllel, amit nem szoktam meg. Kivettem a különböző színű, formájú és méretű borítékokat, de arra nem vettem a fáradtságot, hogy akár az egyiknek is megnézzem a feladóját. Az ajtóban a sok táskával egyensúlyozva ügyetlenül helyeztem a kulcsot a zárba. Ahogy elfordítottam meglepve tapasztaltam, hogy az kinyílt. A szívem zakatolni kezdett. Nem gondoltam arra, hogy valaki betört. Se arra, hogy valaki még lehetett itt. Nem az futott át a fejemen, hogy nézhet ki a lakás és nem arra mit lophattak el, hogy mi hiányzik. Hanem arra, hogy mit veszítettem el. Nem tudtam honnan jött az érzés és, miért volt annyira szilárd, hogy képtele voltam más irányba terelni amúgy is kusza gondolataimat. 

Belöktem az ajtót és óvatosan lépkedtem befelé. Néhány lépés után megtorpantam. Egy bőrönddel álltam szemben. Pislogás nélkül, meredtem rá. Lefagytam és mind az eszem mind a szívem hevesen tiltakozott az ellen, amire következtettem. Kisvártatva megjelent a csomag gazdája is, ami kirángatott a pillanatnyi mozdulatlanságból. 

- Szia. – A hangom remegett, ahogy kimondtam ezt az egy kis szót. 

- Szia. – Köszönt Ő is és ez ahelyett, hogy megnyugtatott volna csak még idegesebbé tett. 

- Azt hittem kijössz elém. – Intettem felé. Talán nem a legjobb kezdés volt, de bármi jobbnak tűnt a bűnösnek ható hallgatásnál. 

- Tegnap még én is. – Sóhajtotta és megfogta a bőrönd fogantyúját. 

- Elmész? – Kérdeztem és nagyot nyeltem miközben tekintetem ide-oda cikázott közte és a bőrönd között. Láttam és tudtam mit jelent mégsem akartam felfogni. 

- Tulajdonképpen mit vártál? – Kérdezett vissza. A hangja annyira közömbös volt, érzelemmentes, hogy ha nem láttam volna, miközben ezt mondja, el sem hiszem, hogy valójában Ő az. A pillantása pedig annyira hideg lett, hogy fázni kezdtem. A melegség, amit a közelében éreztem, eltűnt. Reszkettem és ezen nem segíthetett a napsütés vagy a takaró.

- Nem tudom. – Feleltem néhány hosszúnak tűnő pillanat után. 

- Komolyan nem tudod? Komolyan nem tudod, hogy ezek után mit kellene várnod? – Kérdezte és elém dobott egy újságot. Magazinnak túl vékony volt, de ahhoz, ami valójában benne állt ahhoz vastag. 

 

„Külön kiadás: Sergio Ramos magánélete.” 

Homályos lett a kép. A szívem a fülemben dobogott. A betűk összefolytak, de nem kellett elolvasnom egy mondatot se a folytatásból ahhoz, hogy tudjam, amit írtak, az maga a valóság. 

- Miért csináltad? – Kérdezte. és bár igyekezett közömbösnek hatni éreztem a fájdalmát, a csalódottságát. 

- Én nem… 

- Ugyan már Vitali. Ezen tegyük túl magunkat. – Mondta dühösen. – Olyan dolgokat írnak benne, amiket csak mi ketten tudunk. Én nem adtam interjút senkinek. Így csak te lehettél. – Mondta nem sok meggyőződéssel, de mégis határozottan. – Erre ment ki az egész? Csak játszottál, hogy utána eladhass mindent, ami nekem fontos volt, ami megmaradhatott volna? 

- Sergio, én nem… - Kezdtem bele újra, hogy elmondhassam, hogy megmagyarázhassam azt, ami valójában megmagyarázhatatlan.  De nem hagyta. Meg se hallotta kétségbeesett, gyenge próbálkozásomat. 

- Legalább jó sok pénzt kaptál érte? Megérte eladni? – Gúnyos volt és lenéző, mintha egy utolsó senkivel beszélne. – Naivnak hittelek. Olyannak, akit védeni kell az életemtől. Erre kiderül, hogy te vagy az, akitől védeni kellett volna az enyémet. 

- Végighallgatnál végre engem is? – Fakadtam ki. Hangosan, de erőtlenül. Fáradtan. 

- Nem hiszem. Nem vagyok kíváncsi semmire, amit mondasz. A lényegen úgysem változtat. Csak azért maradtam, hogy visszaadjam a kulcsodat. Ott van a pulton. A cuccaidat pedig majd átküldöm, nem kell fáradnod érte. 

Talán nem kellett volna megdöbbennem. Talán számítanom kellett volna rá, hogy így lesz. Még is ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam. A szívem kihagyott egy ütemet és gondolatban emlékeztetnem kellett magam arra, hogy lélegezzek, és arra hogyan is kell. 

- Szóval te ezt már eldöntötted. – Mondtam halkan. A fájdalom mellett pedig mélyen gyökeret vert bennem a csalódás. 

Mintha egy szót sem szóltam volna úgy ment el. Anélkül sétált ki az életemből, hogy meghallgatott volna. Nem láttam, csak éreztem, hogy már nincs ott. Ami addig melegséget és biztonságot adott az most hideg lett és távoli. 

Egyik könnycsepp követte a másikat és az, hogy valaha eláll olyan végeláthatatlannak tűnt, mint a fájdalom, ami darabokra szaggatta a szívemet. Nem hittem, hogy valaha elmúlik, hogy ez csillapodni fog még ebben az életben. Úgy éreztem erős szögesdrótként csavarodik a szívemre és épp csak addig szorítja, míg képes dobogni. 

Körbenéztem az üres lakásba és egyszerűen nem bírtam ottmaradni. Leengedtem az addig kapaszkodónak használt táskákat, felkaptam a kocsi kulcsom és az autómig rohantam. Száguldozni akartam, kihajtani a kocsi lelkét. Adrenalint, ami segít megszabadulni attól, amit érzek. Elhajtani, menekülni és gyorsabbnak lenni, mint az érzelmek vagy a gondolatok. 

Délután révén a forgalom nagy volt. A legrövidebb úton hajtottam ki a városból. Elhagyatott, úttalan utakon jártam kilométerekre a lakástól, Madridtól és még távolabb Tőle és a szerelemtől.

Mikor már úgy éreztem elég távol vágyok lehúzódtam az útszéli kavicsos parkolóba. Az addig csendes sírásom zokogásba váltott át. Fogalmam se volt hogyan tovább. És talán nem is akartam a továbbot.

Csak azt akartam, hogy elmúljon, hogy ne fájjon. Hogy elfelejthessem. 

Fejemet a kormánynak támasztottam és vártam, hogy csillapodjon. Vártam, hogy a könnyeim elapadjanak, hogy a torkomat fojtogató gombóc eltűnjön, és végre kapjak levegőt. De mindezek múlásával a szívem egyre nehezebb lett. Bár a könnyeim nem áztatták tovább maszatos arcom, még mindig sírhatnékom volt. Azt mondták segít. De a sírás semmit nem használt, nem csillapította a szorongásom az elhagyatottságom a csalódottságom és mindazt a rosszat, amit éreztem. Értelmetlen volt, ahogy minden más. 

Összerezzentem, mikor a szélvédőn kopogtak. Letöröltem az arcom és leengedtem az ablakot. 

- Jó estét kisasszony. – Köszönt a biztos úr. 

- Jó, estét. – Tőlem épp hogy suttogásra futotta. Megköszörültem a torkom. 

- Minden rendben? – Kérdezte, mire válaszként bólintottam. Tétovázott egy kicsit. Nem tudtam mit akar. Abba sem voltam biztos, hogy jogosítvány van nálam. Vagy bármilyen irat. Mikor ránéztem biztatóan rám mosolygott. 

- Későre jár. – Mondta és akkor először tűnt fel, hogy besötétedett, én pedig messze vagyok a várostól. – Magára férne egy kis pihenés. Menjen haza, aludja ki magát. Meglátja, holnap más színben látja majd a világot. 

- Köszönöm. – Motyogtam annak ellenére, hogy tudtam rajtam nem segít egy éjszaka.

Madrid felé indultam. Jóval lassabban, mint bármikor, de miért is sietnék valahová ahonnan menekültem.

Úgy éreztem sohasem voltam még ennyire fáradt és kimerült. Mind fizikailag mind lelkileg leharcoltnak éreztem magam.  Napok óta nem aludtam egy jót és biztos voltam benne, hogy a közeljövőben nem is fogok. 

Nem mentem haza. Nem voltam képes arra, hogy egyedül üljek abba a lakásba, amit a beköltözésem óta vele osztottam meg. Amiben annyi emlék bújik meg, amik most kegyetlen módon darabokra szednének. 

Nem olvastam az újságot, nem tudtam mi van benn. Nem tudtam, hogy a barátaim élete is egy színes pletykalap oldalaira került-e. Nem tudtam, hogy van-e egyáltalán bárki, aki itt megmaradt nekem. És nem is mertem azonnal megtudni. 

Percenként többször emeltem kopogásra a kezem, de végül tíz perc múlva leültem a lépcsőre és az előttem lévő ablakon bámultam kifelé. A fények homályos pacaként folytak össze, néha csíkokban mosódtak el máskor jégvirág szerű csillagokban, de nem volt tiszta. Egy pillanatra sem. 

Talán csak percek voltak, de lehet, hogy órák teltek el azóta, hogy leültem oda. Az ajtó viszont kinyílt és két lélegzetvételnyi idő után becsukódott. A futócipő volt az első, amit megláttam. Arra a lépcsőfokra lépett, amin az én lábam is pihent, majd leült mellém. Újabb másodpercek teltek el csendesen és mozdulatlan. Nem emeltem fel a fejem, nem néztem rá. Féltem szembenézni az ismeretlennel. Féltem, hogy ahogy Sergiot, úgy mindenki mást elveszítettem. De Berto az állam alá nyúlt és maga felé fordított. Sok mindent láttam megvillanni a szemében a másodperc töredéke alatt, de minden érzelmet gondosan elrejtett előlem. 

- Szarul nézel ki. – Mondta végül, amin nevetni kezdtem. A nevetésem pedig rövid időn belül sírásba torkollott. A szám megremegett és hagytam, hogy újra eláztassanak a könnyek. Gyenge voltam és nem tudtam visszatartani. Nem érdekelt, hogy így látnak mások. Nem érdekelt, hogy rám volt írva mennyire fáj. Nem, mert úgy éreztem semmim sem maradt. 

Magához húzott és átölelt. Az Ő pólója itta fel a sós cseppeket. Csak ringatott. Egy szót se szólt. Nem próbált meg szavakkal nyugtatni, vigasztalni, se kioktatni. Elég, volt, hogy tudtam, nem vagyok egyedül. 

- Ugye rólatok nem írtak? – Kérdeztem mikor már összeszedtem magam annyira, hogy beszélni tudjak. 

- Nem. – Mondta és bár ettől éreztem egy kis megkönnyebbülést jobban nem lettem. – Mi történt? 

- Én, nem tudom. – Csóváltam a fejem tanácstalanul. - Tegnap vagy tegnap előtt… Mindegy a zárónapon sokáig dolgoztunk és egy belső rendszeren valaki közzétette, hogy ott vagyok Londonban és kiteregettem az életem. Név szerint említettek meg. De én ilyet nem tettem. – Mondtam és megint sírástól remegett a szám. 

- Tudom-tudom. – Sóhajtott miközben megint magához ölelt. Jó volt tudni, hogy Ő bízik bennem, viszont így csak még jobban fájt, az, hogy akitől igazán vártam, az nem így érezte. – Beszéltetek? 

- Nem hallgatott meg. Vagyis nem hiszi, hogy nem én tettem. – Megvontam a vállam, de közel se tűntem nemtörődömnek. Inkább reményvesztettnek, hisz az is voltam. 

- Tudod milyen. Megnyugszik, arra használja majd a fejét, amire való és holnap már ott fogja kaparni a küszöbödet. – Mosolygott. Nem hittem ebben, bármennyire is szerettem volna, hogy igaz legyen, de az, hogy ezt Ő mondta olyan volt, mint valami nyugtató. Tudtam, mert Berto nem mondana ilyet, ha nem így gondolná. Nem ringatna hamis ábrándokban, csak azért, hogy egy pillanatra jobb legyen. Szerettem volna, ha igaza van. Szerettem volna, ha úgy ébredek, hogy ez az egész meg se történt. 

- Itt maradhatok? 

- Persze. Tudod, hogy itt mindig van helyed. – Puszit nyomott a homlokomra majd felállt, engem is felhúzott és bementünk a lakásba. 

- Gyors voltál. – Hallottam meg Liz hangját. 

- Nem mentem el futni. 

- Akkor hol voltál? 

- Hoztam valakit. – Mondta mosolygós hangon. – Nem másznál ki a gardróbodból? – Kérdezte aztán felém fordult. – Nem hiszed el, minden héten átpakolja. Komolyan kezdek érte aggódni. – Suttogta és a szemét forgatta. Itt semmi nem változott és ennek örültem. 

- Akkor aggódj, ha már nem pakol. – Súgtam vissza. 

- Na, már itt is vagyok. – Botorkált kifelé és megállt mikor észrevett. Ugyanúgy, mint Berto először felmérte a hogylétem, és sajnálatát Ő is elrejtette, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele mennyire szánalmasan festhetek. – Ó kicsi lány. – Mondta és elindult felém, hogy magához öleljen. – Ne aggódj, helyre jönnek majd a dolgok. Megjön az esze és azt kívánja majd, hogy tehetségnek gondolkodást kapott volna nem pedig focista lábakat. – Mondta. 

De vajon tényleg így lesz? Tényleg rájön majd, hogy tévedett és meg kellett volna hallgatnia, még mielőtt eldönti, hogy itt a vége? Elhagyott vagy kidobott, mindegy hogy hívjuk, a lényegen, hogy nincs velem, nem változtat. Elég lesz majd, ha azt mondja, sajnálja? Elég lesz, hogy ez az egy szó eltörölje azt a mély csalódottságot és megbántottságot, ami a szívem mélyére költözött? Képesek leszek mindezt elfelejteni? És mindaz, amit most érzek varázsütésre elmúlik majd nyomtalanul? 

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal és kérdésekkel volt teli a fejem. Nem voltam egy vidám és szórakoztató társaság. Egy díszpárnát ölelgetve ültem a kanapén és javarészt csak bámultam kifelé a fejemből. 

- Biztos nem vagy éhes? – Kérdezte Liz, mire csak megráztam a fejem. Fél szemmel láttam, ahogy Bertóra néz, aki csak megvonja a vállát. Tanácstalanok voltak és aggódtak. Miattam. Már nem igazán tartottam jó ötletnek, hogy ott vagyok, de azt is tudtam, hogy most már hiába mennék akárhová. 

- Amit leírtak az-az… – Kezdtem tétován, mert nem tudtam, hogy is kérdezhetném meg. 

- Az a szó szerinti igazság. Mintha idéztek volna az életetekből. Ha nem ismernénk is tudnánk, hogy ez nem interjú. Ezeket nem lehet felmondani szóról szóra. Arra is gondoltunk, hogy esetleg beszéltél valakivel, akiben megbíztál és az adta el a történetet, de nem, mert ezek csak nyers adatok, képek, naplózott beszélgetések, de nincs körülöttük történet. Nincs, mi körbeölelje vagy összekösse őket. De persze ezt csak azt veszi észre, aki túllát a „szenzáción”. – Macskakörmözött a levegőben Liz. Próbáltam értelmet keresni abba, amit mond. Próbáltam kitalálni mi történhetett, de túlságosan teli volt a fejem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Megráztam a fejem. Nem akartam beszélni róla, nem akartam gondolni rá. 

- Beszélhetnénk valami másról? – Kértem csendesen, de nem is vártam válaszra. Akartam, hogy témát váltsunk. – Hogy vagytok? Hogy viselkedik a kis trónörökös? – Kérdeztem és néztem, hogy változik meg a leendő szülők arckifejezése, ahogy a gondolataikban a főszerepet a még meg nem születendő csöppség veszi át. És attól, ahogy beszéltek róla én is éreztem egy kis békességet.

Órákkal később vettem csak rá magam, hogy lefeküdjek. A hideg és idegen ágyban akarva akaratlanul is arra gondoltam, hogy nem itt kellene lennem, egyedül. Reszkettem és hiába húztam magamra a takarót, nem segített. Magányos voltam és tehetetlen. Dühös és elhagyatott. A szoba sötétjében a könnyeim újra utat törtek maguknak. Azt kívántam, hogy múljon el, hogy ne fájjon ez az egész ennyire. És ne féljek attól mi lesz ezután.

A könyörgésem valamikor célba talált, mert elaludtam, még ha csak pár órára is.

Új nap volt, új reménnyel, de ugyanazzal a fájdalommal a szívemben. Nem akartam ennyiben hagyni. Vissza akartam kapni Sergiot és a becsületem, és ehhez az kellett, hogy meghallgasson, és utána együtt keressünk magyarázatot a történtekre. Valamiért úgy éreztem, hogy van remény rá, hogy sikerülhet.

- Szia! – Köszöntem Bertonak. – Liz? 

- Elment dolgozni. Hogy aludtál? 

- Rosszul és keveset. – Motyogtam és miután elkészítettem a tejeskávémat leültem vele szembe az asztalhoz. Szórakozottan kevergettem a már valószínűleg elolvadt cukrot és próbáltam valahonnan erőt gyűjteni a naphoz. 

Nyakig bele volt merülve az újságba és valószínűleg tartottam, hogy a sporthíreket lesi. Azokat a híreket, amik már tegnap felkerültek a netre, vagy épp elmondtak az esti híradóba, de voltak és mindig lesznek olyanok, akik megrögzötten ragaszkodnak az újság festékszagú lapjaihoz. Berto többhöz is. El nem tudtam képzelni mi az, amit az egyik lap közöl a másik pedig nem, és miért kell két vagy három napilapot is megvenni. 

Az asztalon heverő újságra pillantottam. A torkom kiszáradt és szédülni kezdtem. Remegő kézzel nyúltam a lap felé, hogy amit addig fordítva néztem szemből is lássam. A címlapon lévő kép nem volt tiszta, de számomra egyértelmű volt, hogy ki van rajt és az is, hogy nem velem. Amiről azt hittem, hogy tegnap összetört az abban a percben még kisebb szilánkokra hasadt és úgy éreztem néhány darabot el is veszítettem. Örökre. 

Valahonnan a távolból hallottam Bertot, ahogy engem szólongat, de nem igen jutott el hozzám, amit mond. Üres tekintettel néztem rá, majd vissza a képre. Nem mintha nem égett volna rögtön az emlékeimbe, az, ahogy valaki mást csókol és a keze mást simogat. 

A kézilabdás szentségelni kezdett kikapta a kezem alól az újságot, összegyűrte és eldobta. Mintha ezzel segítene. Mintha bármin is változtatna. 

- Ez egy barom. Nem érdemel meg, soha nem is érdemelt meg. Azt se érdemli meg, hogy gondolj rá. Vagy akár még egy könnycseppet ejts érte. Egy ilyen szemétért nem kár.  – Mondta indulatosan és azon tűnődtem, hogy vajon Ő ennyiben hagyja-e. – Felejtsd el Vitali, még azt is, hogy valaha ismerted. – Újra ránéztem. A szavak pedig maguktól jöttek. 

- Elfelejteni? Nem tudom és nem is akarom elfelejteni. – Suttogtam. – Nem tudom elfelejteni, amit iránta éreztem és nem akarom elfelejteni azt, amit most érzek. – Hitetlenkedve bámult rám. – Érezni akarom a fájdalmat. Érezni a fájdalmat, amit okozott nekem, mindig emlékezni rá, hogy ne legyek képes megbocsájtani. 

Hangomban csupán határozottság és eltökéltség volt, és bár legbelül igenis fájt, nem mutattam. Az elmúlt 24 órát gondosan bezártam és Sergio Ramos attól a perctől kezdve nem volt több csak egy tüske, amit a szívembe döftek és ott is hagytak…