39 - Szerelem net

Szijasztok!

Bocsi, bocsi, bocsi! Ne haragudjatok, de dolgozok és így elég nehéz részeket hozni. Amúgy most is, csak "apánk" nincs a megyébe. XD :) De igyekszek. Most is korábbra terveztem, de ismerjük a mondást... Na nálam az úgy hangzik, hogy Vii tervez mindenki más meg végez. :D

Na mindegy. Remélem tetszeni fog. A képekkel nem cseszekelődök, mert az is csak idő. És szerintem itt mindenki elég vizuális ahhoz, hogy elképzelje amit olvas. :)

Remélem tetszeni fog és meg is írjátok, akkor is ha nem...

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Na már csak ez a nyálas képű hiányzott nekem. Mondtam magamban mikor megállt mellettem az Atlético középpályása. Az Isten tudja hányadik, aki ma fel akar szedni. Egy idő után már nem számoltam a visszaküldött italokat és visszautasított táncba hívásokat. Mire nem képes egy ruha és egy kis smink. Bár Sergionál már sikerem volt azon a partin ahol először találkoztunk. Kitudja, talán szóba se állt volna a tornacipős lánnyal. Kíváncsi vagyok, ehhez mit szól majd. Csak tudnám, hol lehet. Körbenéztem újra és ezt a focista ki is használta, mikor egy másodpercre felé néztem.
- Hola, nem találkoztunk mi már valahol? – Az egyik legbénább csajozós duma. A madridi rangadón még nem fotóztam.
- Nem rémlesz. – Mondtam egy alig észrevehető szájhúzással. Nem akartam bunkó lenni, de egyre többet nézegettem körbe, hátha meglátom valahol Miriant. Bár neki egyértelműen jobb lett volna, ha nem kerül elő.
- A nevem Fran Mérida. – Mutatkozott be és ez azért megmosolyogtatott. Azt hiszi, ha nem találkoztunk, akkor már nem is tudom ki ő.
- Tudom. – Mondtam vigyorogva. Mire felbátorodott, bár nem hittem, hogy gondja lenne önbizalmával.
- Áruld el nekem, hogy van az, hogy egy ilyen csinos, fiatal lány egyedül ácsorog a pultnál.
- Ez csak a látszat. Egyébként várok valakit. – Mondtam, és reméltem, hogy ezzel el is veszem a kedvét a további próbálkozástól.
- Rendben. Oké. Értem. – Mondta, de láttam rajta, hogy nem hitte el. Biztos ő sincs hozzászokva a visszautasításhoz. – Azért ha meggondolnád magad, vagy akit vársz, nem jönne, ott vagyunk fent. Szívesen látunk. – Mutatott egy fél szinttel feljebb lévő részhez. Arrafelé néztem és legnagyobb meglepetésemre a Real Madrid néhány játékosával találtam szembe magam, köztük Sergioval, akin valami nő csimpaszkodott. Nem voltak túl messze így láttam az ellenkezését és azt is, hogy az a pióca Lara csüng rajta. Dühös lettem.
- Köszi, majd meglátom. – Mondtam a focistának és elindultam a tömegen át a szórakozóhely másikfelébe elhelyezett pulthoz. Az üdítőm ottmaradt így kértem egy másikat. Nem elég, hogy hülyére unom magam egy olyan bulin, amire nem is akartam eljönni, de még le is vagyok figyelve. Nem az verte le a biztosítékot, hogy az a picsa megint rajta lógott, bár az is rohadtul zavart. Egy óvodásnak több esze van. Neki, ha megmondod, hogy az nem a tied, akkor leteszi. Valójában az húzott fel, hogy Ő látott. Tudta, hogy ott vagyok, mégis hagyta, hogy idióta barmokat utasítsak vissza. Mit várt? Hogy az első pasi nyakába ugrok? Némán dühöngtem már egy ideje, mikor oldalra pillantva megláttam magam mellett.
- Hallgatlak. – Kevertem bele a szívószállal az italomba. Igazából már szomjas se voltam, csak ha volt előttem valami nem akartak leitatni.
- Nem tudom, mit mondjak. – Kicsit meglepődtem. És ezt nem is tagadtam. Én beszélnék és meghallgatnám, Ő nem hallgat meg, és nem is beszél. Csúcs.
- Akkor majd keress meg, ha már tudod. – Mondtam és a tömeg felé fordultam, de a távolabb jutásba két karja akadályozott meg. Szembe fordított magával.
- Nem tudom, mit kellene mondanom, de tudom, mit kell tennem. – Húzott magához közelebb. Nos igen. Kétféle ember létezik, Aki beszél, és aki cselekszik. Persze a kettő nem zárja ki egymást, de Sergio mindenképpen az utóbbiba tartozik. Úgy csókolt, mint még soha. Olyan gyengédséggel, szenvedéllyel, szerelemmel, hogy ha akartam volna, se tudok ellenállni neki. Minden benne volt, amit szavakba önteni nem lehet. Miért is ellenkeztem volna, mikor érzem, hogy szeret és, hogy engem akar. A lábaim beleremegtek és biztos voltam benne, ha nem tartana már rég a lábai előtt hevernék.
- Öhm, hát… Azt hiszem… Ajj az agysejt romboló csókjaid… - Dünnyögtem. Egy értelmes gondolatom nem volt ilyenkor.
- Azaz alkohol szívem. – Vigyorgott.
- Minden, amit ittam alkoholmentes volt. – Ellenben vele. Éreztem csókja ízén a sört és a tequilat. Az utóbbitól jó esetben ilyen csekély mennyiségben nem fogok hányni. Nálam ez az ital tiltólistás.
- Ez esetben pusztíthatnánk még. – Mosolygott és újra ajkaimra tapadt. Lassan kezdett tolni, érzéseim szerint a táncolok közé. Az agyam egy nagyon csöppnyi része próbált tiltakozni, de mivel a többi Sergioval volt elfoglalva így óvatosan lépkedtem hátra és hagytam, hogy irányítson. Egy nem túl gyors, de ritmusos számra kezdett el mozogni én pedig pillanatok alatt ráérezve mozogtam vele együtt. Egymáshoz simulva csókunkat meg nem szakítva olvadtunk a táncolók közé. Keze a derekamról a csípőmre csúszott onnan pedig a fenekemre és közelebb vont magához. Néma nyögésem szakította meg csókunkat, ami megmosolyogtatta.
- Tudsz róla, hogy őrülten sexi vagy? – Kérdezte fülemhez hajolva.
- Már jóval előtted a tudtomra adták. – Mosolyogtam rá gonoszul. Birtoklóan szorított magához. – Úgy sem tehetsz a vizslató szemek ellen semmit.
- De, elvihetlek.
- És ha én még nem akarok menni? – Kérdeztem fejemet kicsit megemelve. Meglepetten nézett rám. Sokkal inkább volt az ellen kifogásom, hogy nélküle kell buliznom.
- Ahogy gondolod. Mirian?
- Nem láttam mióta bejöttünk, de most már ne is kerüljön elő. – Morogtam, mire Sese hangosan felnevetett. Közben pedig elindultunk oda, ahova közel fél órája Fran invitált. Lopva arra néztem és láttam, hogy végig követi párosunk útját. Nem volt túl boldog, de ez ilyen.
- Öhm, Sergio a kezem. Még szükségem van rá.
- Ne haragudj. – Engedett a szorításon és szájához emelve egy puszit nyomott rá.
- Hola mindenki. – Intettem a többi Reálosnak. Mire Benzema előrelépett és kitépte kezem Sergióéból.
- Bonsoir mademoiselle. – Csókolta meg, amit nem igazán tudtam értékelni, de nem akartam bunkó lenni.
- Bonsoir monsieur. – Viszonoztam a köszönését. Túl sokat nem tudtam az Ő anyanyelvén, mert alapból nem szerettem a franciát.
- Kegyed gyönyörű. – Jesszusom, ez már kezd nagyon nyálas lenni.
- Merci. – Mondtam és Sergiora néztem, akinek szintén nem tetszett a gesztus. Kis féltékeny.
- Jól van Benzema, el lehet húzni. – Állt be közénk a hátvéd engem maga mögé utasítva.
- Hola Vitali. – Köszönt Iker és Gonzalo.
- Sziasztok. – Fordultam meg. – Ugye most nem árulkodtál? – Kérdeztem az argentint.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Mosolygott cinkosan. Helyes válasz. Intettem Roninak is, aki méterekkel arrébb foglalt helyet egyedül.
- Mit iszol? – Kérdezte Sergio.
- Nem tudom. Rábízom. Csak tequilát ne. – Tettem gyorsan hozzá.
- Szeretem, ha rám bízod magad. – Puszilt arcon.
- Vagy csak szeretnéd. – Mondtam kihasználva jelenlegi előnyöm. De kezdtem rájönni, hogy nem nagyon éri meg beszólogatni, mert a végén úgy is én leszek az, aki veszít, és remegő lábakkal kapaszkodik. Most se volt ez másképp.
- Fogok is. – Mondta fülemhez hajolva, hogy csak én halljam és a nyakamba csókolt. - Ajka nyomán forrónak éreztem a bőröm, annak ellenére, hogy egész testemen végig futott a már ismerős borzongás, ami semmihez se fogható. - Azonnal jövök. – Mondta és egye diadalittas mosollyal az arcán sétált el. Megrázva a fejem a fiúkhoz fordultam, akik diszkréten mit sem vettek észre az egészből.
- Amúgy Ronaldonak mi baja? – Kérdeztem és az említett felé fordultam.
- Sokkot kapott! – Nevetett Gonzalo.
- Mitől?
- Iker elmondta neki, hogy még szűz vagy. – Ledöbbentem. Mondani akartam valamit, de a hang a torkomon akadt és csak egy szájtátásig jutottam. A kapus felé fordultam.
- Nem direkt volt. Esküszöm. Véletlenül csúszott ki a számon. Én nem vagyok ilyen. – Állt neki a saját védőbeszédének.
- A pletykás formátokat. Komolyan mondom. Nektek nem szabadna egy utcába laknotok. Rosszabbak vagytok, mint a falusi öregasszonyok. – Mondtam a végét már nevetve.
- Vitali tényleg nem direkt volt.
- Nem lényeg. – Legyintettem, mert mit akadjak ki, hisz nem számít. Csak volt, amit nem értettem. – De miért akadt ki ezen ennyire?
- Ha engem kérdezel, féltékeny. – Mondta Gonza.
- A faszt. – Csúszott ki a számon és elé kaptam a kezem, de már mindegy volt. – Upsz! Bocsi.
- Nem nagyon van rá más magyarázat.
- Hát pedig ez így nem állja helyét. – Csóváltam meg a fejem. – Egy topmodell a barátnője ne már hogy engem irigyeljen Sergiotól. Ő is jobbat érdemelne nálam.
- Nekem te tökéletes vagy. – Hallottam meg a hangját a hátam mögül. – Úgyhogy ha kérhetnélek, ne becsüld le a barátnőmet, mert megsértődök. – Mondta és a kezembe adott egy poharat, amiben az ital vagy három színben pompázott. – Egyébként én tudom mi az, amit irigyel. – Felvont szemöldökkel, kérdőn néztem rá. – Azt, hogy mellettem vagy, és hogy többet lehessünk együtt ide is, költöztél. Ott vagy a meccseken. És nem csak egyszerűen ott vagy, de még egy szinten tagja is vagy a csapatnak. Részese vagy az életemnek. Na és persze azt, hogy képes vagy megbocsátani olyan dolgokat, amikre nem igazán vagyok büszke. – Magyarázta nagy lelkesen a végét egy kis grimasszal. Édes.
- Nem vagy te egy nagyon kicsit elfogult? – Kérdeztem. Mire látszólag elgondolkozott.
- Nem, egyáltalán nem. – Vigyorgott. Még jó, hogy mindezt a félhomályban hallgattam végig és nem látszott, hogy zavarba hozott. Közel se tartom magam olyan tökéletesnek, mint amilyennek beállít. Rengeteget nevettünk és beszélgettünk észre se vettem, hogy mikor cserélték az üres poharam telire. Mindig csak az tűnt fel, hogy a színek külön vannak pedig én összekevertem. Mindenesetre nem bántam, mert finom volt. Viszont észrevétlenül ütötte meg a fejem a benne lévő alkohol. A korlát mellett álltam és Sergio egyik keze a derekamon pihent. Mikor támaszom elment meg kellett kapaszkodnom nehogy elessek. Egy pillanatra olyan instabil lett minden. Úgy gondoltam nem ártana sétálnom egyet. És úti célomnak a mosdót választottam. A járásom kicsit bizonytalan volt. Pláne a magas sarkúba, de próbáltam viszonylag egyenesen haladni. Magamban örömködtem, hogy épségbe eljutottam a női mosdó ajtajáig. Csodák csodájára bent nem volt senki. Pedig egy szórakozó hely illemhelye nem sűrűn van üresen. Az egyetlen ésszerű magyarázat az volt, hogy a VIP részlegen nem túl sokan tartózkodtak a gyengébbik nemből. Miután elrendeztem ügyes bajos dolgaimat visszaindultam volna, de valaki elkapott és visszatolt az ajtók felé. Támadómra nézve nem igazán értettem mit akar tőlem.
- Neked meg mi bajod? – Kérdeztem, mert arca minden volt csak nem barátságos. A kedves középpályás eltűnt valahol félidőben.
- Nekem? Tényleg érdekel, mi bajom van? Te vagy a bajom. Ti nők. És a hülye felfogásotok. Egy Atléticos már nem is jó mi? Bezzeg egy Reálos jöhet igaz? Első szóra. – Jött hozzám közelebb.
- Szerintem engedj el. Jó? Fogalmad sincs, miről beszélsz. – Mondtam indulatosan.
- Már hogyne lenne. – Nevetett. Az alkohol szaga csak úgy áradt belőle. – Csinos pofi. – Paskolta meg az arcom. – Kívánatos test feszülős minibe és tiétek a világon bárki. Azt hiszed, Ramostól többet kapsz egy éjszakánál? Ő soha senkitől nem akar többet. Te is csak egy leszel a sok közül. Kár volna érted. – Jött egyre közelebb én pedig hátráltam, de a tér mögöttem elfagyott, csak a hideg fal maradt. Se a helyzet nem tetszett, se az, amit mond. Próbáltam valami ismerős arcot keresni, de még csak erre se nézett senki. – Én megadnék neked mindent. – Felfordult a gyomrom attól, amit mondott, és ahogy mondta.
- Persze, mert Te vagy az egyetlen erkölcsös focista a világon ugye?
- Csak tudok, amit tudok. - Simított végig karomon.
- Nem tudsz te semmit. – Ütöttem le a kezét. – És örülnék, ha elengednél végre.
- Én valami egészen másnak örülnék…
- Engedd el! – Hallottam meg Ronaldo mélyen dörgő hangját. Soha nem gondoltam, hogy valamikor is fogok ennyire örülni a csatárnak.
- Húzz el portugál, neked ehhez semmi közöd.
- A csapattársam barátnőjét zaklatod, ami olyan mintha az én barátnőmet zaklatnád, és ha akarsz még focizni, akkor elengeded.
- Csak nem közösen kezelgetitek? – Fordult meg. Nekem pedig ott telt be a pohár. Megfogtam a vállát és az ágyékába térdeltem.
- Hát haver focizni még fogsz, de dugni lehet hogy nem. – Mondtam és Crisre néztem, aki elég fájdalmas képet vágott. Ez előbb is eszembe juthatott volna. Kikerültem a fájdalommal küszködő spanyolt és a csatár mellé léptem. – Köszönöm.
- Jól vagy?
- Igen.
- Aha… Úgy remegsz, mint a kocsonya. - És tényleg. Eddig észre se vettem. – Biztos józanodok. – Nevettem, de közel se sikerült olyan őszintének, mint terveztem.
- Gyere, megkeressük életed párját. – Mondta és most rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek rá a hangsúly miatt, de nem akarta kommentálni a dolgokat.
- Én így nem állok Sergio elé. – Utaltam remegő végtagjaimra.
- Akkor pult. – Fordult meg és kézen fogva mentünk a tömegen keresztül. Felültünk egy-egy bárszékre és Cris kikért valami kimondhatatlan nevű italt. Pillanatok alatt került elénk a feles pohár.
- Egészségedre. – Emelte meg. Felemeltem a sajátom és gondolkodás nélkül húztam le. Konkrétan köhögő rohamot kaptam olyan erős volt.
- Baszki. Meg akarsz ölni vagy mi?
- Dehogy egy kis szíverősítő.
- Köszi. Azért legközelebb figyelmeztess.
- Oké. Akkor szólok, hogy jön a következő. – Vigyorgott és kikért egyből kettőt, ami szintén lecsúszott.
- Hova sietünk?
- Ramoshoz.
- Csont részegen? – Kérdeztem, de figyelmen kívül hagyva ő kérdezett.
- El fogod neki mondani?
- El, de nem most. Addig nem, míg itt vagyunk. Nem hiányzik neki a balhé. Megkeresné azt az idiótát. Tuti címlapra kerülne, és annak Mou nem igazán örülne. – Mondtam és én is kértem még két felest.
- Igazad van. Bár nekem se sokon múlott, hogy ne üssem meg azt az idiótát.
- Láttam, ezért is cselekedtem ééén. - Megittuk azt a kettőt is.
- Na jó azt hiszem ennyi elég lesz. – Tolta el a poharakat és felállt. Követtem a példáját és hát jobban álltam, mint negyed órával ezelőtt. Nekem nem szabadna ülve innom. Visszamentünk a helyünkre. Sese a korlátnál állt és a tömeget bámulta. Odamentem hozzá és hátulról öleltem át. Kezemet összekulcsoltam a hasánál és mélyen szívtam be illatát. Kezeimet szétszedve megfordult, hogy velem szembe legyen. Belenéztem barna szemeibe. El nem tudom képzelni, hogy lehet rám ekkora hatással. Nem szólt semmit csak megcsókolt és mikor el akart húzódni nem engedtem. Vágytam arra, hogy csókoljon, hogy karjaiba tartson. Telhetetlenségem mosolygásra késztette, de nem volt ellenére.
- Menjünk haza. – Csókolt bele nyakamba én pedig bólintottam. Nem tudtam, hogy a szédülésem az alkoholtól vagy az imént váltott hosszú csóktól van-e, de ahogy elnéztem nem csak nekem tűnt fel járással kapcsolatos bizonytalanságom, mert Sese egy pillanatra se engedett el. Kezdtem eltompulni a külvilágra, de nem bántam, mert nem akartam foglalkozni mással csak vele.
Kint beültünk egy taxiba és már mondta volna a címét, én viszont megelőzve elhadartam a sajátomat. Kérdőn nézett rám, hisz sose volt bajom azzal, hogy hozzá mentünk és nem is nagyon tudtam volna megmondani most miért olyan fontos, hogy hozzám menjünk. Így csak egy nyelvnyújtással elintéztem a dolgot. Megfogta a kezem és az ülés támlájának döntve fejét, egy darabig csak néztük egymást. Minél tovább néztem őt, annál jobban vágytam rá. Nem volt elég, hogy itt van mellettem érezni akartam az érintését. Mintha csak olvasott volna a gondolataimba közelebb csúszott hozzám és megcsókolt, újra. Kezét a combomra téve kezdett el puhatolózva simogatni. Nem ellenkeztem, miért tettem volna. Az egész testem bizsergett és akartam őt. Nem csak a lelkem a testem is kívánta és úgy éreztem most semmi nincs, ami megakadályozna abba, hogy az övé legyek, hogy megadhassam neki azt, amire igazán vágyik. Annyira belemerültem kényeztetésébe, hogy meglepődve vettem tudomásul, megálltunk. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hol is vagyunk. A gyomromba millió kis lepke kezdett egyszerre táncba és a szívem dobogása a fülembe lüktetett. Kifizette a taxit és derekamat átkarolva indultunk el. Már tényleg nem tudtam mi részegített jobban. Mindenesetre a félelmem és a gátlásaim elvesztek. Nekidőlt a lift falának én pedig elé állva átöleltem. A liftezésért alapból nem voltam oda és tartottam tőle, hogy rosszul leszek. Az utazás a zárt meleg taxiba csak erősítette az alkohol hatását. Szabadon maradt vállamat cirógatta. Egy szót se szóltunk egymáshoz, így a felvonó, némaságba hasító csengésére összerezzentem. Elhúzódva tőle elővettem a kulcsom, kilépve pár lépéssel az ajtóm elé értem és próbáltam azt kinyitni, a sokadik sikertelen próbálkozásom után Sergio mosolyogva vette el tőlem a kulcsot és engedett be minket. Előtte lépkedtem az ismerős lakásba. Lerúgtam a cipőm. Megfordultam és láttam, hogy Sese az ajtónak dőlve áll és többször végigmér tetőtől talpig. Az én arcomon valószínűleg csak egy levakarhatatlan mosoly pihen már egy ideje. Libabőrös leszek attól, ahogy rám néz. Nem kéne sokat találgatnom, mire gondolhat. Ellökve magát az ajtótól elém áll.
- Utálhatsz, de ezt meg fogom köszönni Mirinek. – Sóhajtott nagyot. – Annyira szép vagy. – Suttogta, és arcomat két keze közé véve újra megcsókolt. - Megörülök érted. – Mondta ajkaimnak vággyal teli hangon. Nem mondtam semmit. Szavak nélkül próbáltam tudatni vele, hogy én is így érzek. Kezemet a tarkójára csúsztatva húztam magamhoz közelebb és csókoltam meg úgy, hogy tudja, másra se vágyok csak rá, hogy az övé legyek. Kezdeti meglepettsége hamar elmúlt és ugyanolyan szenvedéllyel csókolt vissza. Kezével a testemet járta be és kereste a ruha által szabadon hagyott területeket. Combomra téve csúsztatta egyre feljebb és utat törve magának tolta feljebb ruhám anyagát és még mielőtt túl magasra ért volna vissza engedte. A kanapéig hátrált velem ahova leült, én pedig szembe vele az ölébe. Fogalmam se volt arról mit teszek minden mozdulatom olyan volt, mintha ösztönös lett volna. Megkeresve pólója alját húztam le róla. Egy pillanatra megállt én pedig a szemébe néztem, ami vágytól csillogott. Akart engem és ő ugyanezt láthatta az én szemembe. Kezeimet meztelen mellkasára csúsztattam és végigsimítottam izmain. Mióta vágytam már erre, és örömmel nyugtáztam, hogy érintésemre megremeg. Ő pedig lehúzva ruhám cipzárját, vállamat csókolva kezdte lehúzni rólam. Érintése annyira gyengéd volt, mintha egy hirtelen mozdulatra minden, amit teszünk, a semmibe veszne. A nyakam kényeztetésére halk nyögés hagyta el ajkaim, Sergionál pedig kattant valami, mert majdnem hogy úgy lökött le magáról és állt fel.
- Mi a baj? – Kérdeztem halkan. Mire csak beletúrt a hajába és nem szólt semmit. Az ablaknál állt és kifelé bámult. El nem tudtam képzelni, mi lehet a baja. Visszahúztam a ruhám és felálltam. A szoba felé indultam. Ha nem mond semmit, hát nem mond semmit. Én viszont sajnos elkezdtem gondolkodni.
- Kicsim, várj. – Kapta el a karom és visszahúzott.
- Nem kellek már neked? – Kérdeztem meg egyszerűen.
- Hogy kérdezhetsz ilyet?
- Akkor miért nem?
- Miattad. – Miattam? De hisz készen vagyok rá. Semmi gond nem lett volna.
- Ez így elég hülyén hangzik. – Fintorogtam, amivel azt hiszem egy kicsit sikerült felhúznom.
- Ne hogy azt hidd, hogy nem kívánlak, hogy nem akarlak. Soha senki nem kellett úgy, mint Te.
- Akkor miért nem? Most itt vagyok, és kész vagyok rá.
- Mert ittál. És most nagyon sok dologról fogalmad sincs. Te se szeretnéd, ha reggel úgy kelnél fel, hogy életed első szeretkezésének a felére igazából nem is emlékszel.
- Nem érdekel.
- De engem igen. És pont ezért most elmegyek. Utálj érte egész nyugodtan, de csak hogy tudd, nagyon nehéz neked nemet mondani még így is, és tudom, hogy nem nyugodnál le. – Miközben beszélt felvette a pólóját elém állt és homlokon puszilt.
- Most komolyan elmész? – Kérdeztem, és úgy éreztem magam, mint akit nyakon borítottak egy vödör jeges vízzel.
- Csak miattad.
- Süket duma. – Húztam fel magam. – De tudod mit? Menj csak, ha neked nem majd kellek másnak. – Mondtam, mire elém lépett, szívesen hátraléptem volna, de a lábaim nem engedelmeskedtem, így kénytelen voltam állni haragos tekintetét. Hosszú másodpercekig néztünk farkasszemet.
- Ahogy gondolod. – Mondta végül nemtörődöm hangon és elment. Nem finomkodott az ajtóval. Én pedig csak álltam ott, és annyit fogtam fel, hogy itt hagyott. A szoba helyett a konyhába mentem és a házban található egyetlen fajta szeszre cuppantam rá, ami édes vörösbor volt. Kibontottam és pohárkoszolás nélkül inni kezdtem. Az egyetlen borfajta volt, amit meg tudtam inni, így ebből volt pár üveg. Valójában nem nagyon hittem, hogy valaha is fogok itthon egyedül inni ráadásul ilyen alpári módon, de ez volt az, ami a legkevésbé érdekelt. Sértve éreztem magam, és nem törődtem azzal, hogy én megbántottam-e őt...
Fogalmam se volt, arról hogyan kerültem ágyba, és hogy öltöztem át. Arról meg pláne nem, hogy tusoltam le, ha olyat csináltam-e egyáltalán. Mindenesetre iszonyatosan fájt a fejem és mikor megpróbáltam visszaemlékezni az agyam őrült tiltakozásba kezdett. Egyben biztos voltam, hogy az ágy mellettem üres és állapotát nézve az is volt. Pedig abban még biztos vagyok, hogy találkoztam Sergioval. Nyugtalanított a tény, hogy nem aludt velem. Minden szenvedésem ellenére tudni akartam ennek az okát. Nagy nehezen felültem és abban a pillanatban keltem is ki az ágyból, hogy kiadjam magamból a tegnapi napot. A legjobb barátom a WC csésze lett. Soha nem voltam még ilyen rosszul. És igazság szerint undorodtam magamtól. Jó fél óra ücsörgés és ingermentesség után feltápászkodtam a fürdő hideg kövéről és megmosakodtam, meg vagy háromszor fogat mostam. A tükörbe nézve pedig jobbnak láttam, ha beállok a zuhany alá, helyre biztos nem tesz, de legalább segít valamit. Talán fél óra is eltelt mire nekiálltam hajat mosni és használni a tusfürdőt. Ezután még legalább fél órába telt mire mindezt lemostam. Egy törölközőt magam köré tekerve a gardróbba mentem és az öltözködést nem túlzásba vive egy rövidnadrág póló összeállítást vettem fel. A telefonomhoz léptem, amin se nem fogadott hívás, se sms nem volt. Viszont a tárcsázott hívásokat tekintve azt hittem kiesik a szemem. Sergio számával volt teli a híváslistám és úgy percenként tárcsáztam újra.
- Atya úr Isten! Mit műveltem én? – Tettem fel az ötmilliós kérdést miközben leültem. Megnyitottam az sms-eket, hogy esetleg írtam-e valami őrületes nagy baromságot, de szerencsére nem. Ettől nyugodtabb ugyan nem lettem, de legalább rosszabb állapotba nem kerültem. Kimentem a konyhába hátha találok valami használható dolgot, amiből rájövök mi is történt éjjel, de semmi. Leültem a konyhapulthoz és a hűs márványlapra tettem a homlokom. Kutatni kezdtem az emlékeim között, és szép lassan képek kezdtek beugrani valamit szavak és mondatok, amiknek az elején semmi értelme nem volt. De amint tudtam képet kapcsolni a szöveghez legszívesebben üvöltöttem volna. Amiket mondtam, és amit tettem… Legszívesebben elsüllyedtem volna. A rosszullét kerülgetett és úgy éreztem, ha nem fekszek le, megint kidobom a taccsot. Befeküdtem az ágyba, és magamra húztam a takarót, mintha az eltakart volna a külvilágtól és feledtetheti velem azt, ami történt...

28 - Kézzel - lábbal

Szijasztok! 

Vagyook!

Bocsi hogy csak most, de a nyáron sajnos nem is fogom tudni sűrűbben hozni a részeket! :)

De fogom és azt hiszem jelen esetben ez az ami számít!

Nem húzom az időt!

Remélem tetszeni fog! :)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Az éjszaka közepén megint felébredtem, de most nem a szörnyű képek miatt, hanem mert iszonyú lelkiismeret furdalásom támadt. Ez pedig csak azért lehetett, mert nem beszéltem Szabiról. Ő elmondta nekem, hogy Irinával volt egy csók és, hogy neki nem jelentett semmit. Lehetőségem lett volna beszélni a kézilabdásról, mégsem tettem. Nem a semmiért éreztem rosszul magam. Felhívtam, és ezt el kellene mondanom neki. Viszont tudtam, hogy tudni akarja miért, és erre a kérdésre magamnak se tudtam válaszolni.
- Megint ugyanaz? – Kérdezte halkan, de olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – Simogatta meg a karom.
- Nem, most nem. – Ráztam meg a fejem. Felkönyökölt és láttam feketén csillogó szemeit a kintről beszűrődő halvány fényben.
- Szeretnéd elmondani? – Kérdezte, én pedig összeszorított ajkakkal próbáltam visszatartani a sírásomat, miközben hevesen bólogattam. El akartam mondani, hogy tudja. Megérdemli, hogy őszinte legyek vele. Hosszú percekig küzdöttem, de végül egy könnycsepp utat tört magának és nem volt megállás. – Hé, kicsim. – Ült fel. Hallottam a hangján, hogy megijedt, hogy fogalma sincs arról, hogy mi lehet velem és ettől csak még rosszabbul, éreztem magam. Időbe telt mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy egyáltalán hang jöjjön ki a torkomon.
- Sajnálom. – Suttogtam.
- Semmi baj. Nyugodj meg és mond el mi bánt.
- Cris én félek. – Mondtam. Nem volt erőm se bátorságom Szabiról vallani.
- Történt valami? – Kérdezte, én pedig vettem egy nagy levegőt.
- Tegnap mikor bent voltam a korházba Dr. Lamandonál, kapott egy hívást, Mátétól. – Éreztem, hogy a csatár minden izma megfeszül, és ösztönösen szorít még jobban magához. – Nem tudom mikor, de ide fog jönni.
- Ne félj. Nem engedem, hogy bántson. Ha kell, mostantól csak melletted leszek.
- Nem. Cris neked a foci az életed.
- Igen ez így van, de mikor majdnem elveszítettelek, rájöttem, hogy foci nélkül egy idő után tudnék élni, de nélküled nem. Szeretlek Hanga. – Nézett mélyen a szemembe és a szívem egy örült nagyot dobbant, ahogy kimondta a szavakat. Vétek volt még másra is gondolnom mikor Őt tudhatom magam mellett. A focit adná fel értem, de ezt soha nem akarnám.
- Miattam ne adj fel semmit. Nem lesz baj. – Annyira mélyen érintett, amit mondott, hogy figyelmem teljesen elterelődött arról, amit valójában mondani akartam. – Az orvos azt mondta, ahogy beteszi a lábát a kórházba, őrizetbe veszik gondatlanságért és tiltott szerrel való visszaélésért.
- Mit etetett veled az a szemét? – Kérdezte.
- Nem tudom. Olyan Magyarországon nem törzskönyvezett gyógyszert, ami ráadásul még hamisítvány is. Összetevőibe más, de azt mondta a doki, hogy nem okozott maradandó kárt.
- Hála Istennek. – Könnyebbült meg és fejét a nyakamba fúrta. Fáradt volt és nem fizikailag. A folyamatos aggódás és az, hogy ne mondjon olyat, amit nem szabad sok energiáját felemészti. Sajnáltam, hogy ennyi gondot és problémát okozok. Tehernek éreztem magam, de tudtam, hogy ezt soha nem mondaná. – Neked kellett feljelentened?
- Nem. – Én nem lettem volna rá képes. – A kórház hivatalból tett feljelentést.
- Ezt úgy mondod, mintha sajnálnád. – Húzódott el tőlem.
- Bármit tett Cris ő a bátyám és nem akarom, hogy börtönbe kerüljön.
- Ezt nem hiszem el! – Csattant fel. - Igazán foglalkozhatnál néha magaddal. Legyél egy kicsit önzőbb és nézd végre a saját érdekeidet. Meddig akarsz még félni? Meddig akarsz még rettegésbe élni? Vagy nézz engem. Nap, mint nap betegre aggódom magam, és nem épp jó érzés mikor úgy megyek el edzésre vagy meccsre, hogy lehet, mire hazajövök, te már nem leszel itt. Nem tudom, egyáltalán miért foglalkozol vele. Mindaddig, míg vele voltál egy célja volt, az hogy ne gyere ide vissza, és hogy ne emlékezz semmire. Lehet, hogy azt hiszed fontos vagy neki, de nem. Nem törődik veled. Ha törődne, most itt lenne. – Hadarta idegesen.
- Akkor neked se voltam fontos? – Kérdeztem. – Te sem jöttél utánam. – Néztem rá és láttam, hogy megbántottam.
- Ne keverd össze a kettőt. Fogalmam sem volt, hogy emlékszel rám. Ahogy neked se. Legszívesebben el se engedtelek volna, de a te érdekedbe meg kellett tennem. Bíztam benne, hogy a nyaklánc vagy valami segít, amiből tudod majd, hogy van, aki vár rád, hogy van, aki szeret. Tettem volna többet is, de meg volt kötve a kezem. És nagyon sajnálom, ha úgy érzed, nem voltál nekem elég fontos. – Mondta csalódottan. Igaza volt.
- Sajnálom, én csak…
- Tudom. – Húzott magához. – Te csak a testvéredet akartad és hatalmas szíved van, ezért nem bírsz rá haragudni, de majd én utálom őt helyetted is. – Jelent meg egy halvány mosoly az arcán. Hozzábújtam.
- Nem ismerted Őt. – Kezdtem. – A szíve mélyén jó ember.
- Hidd el kicsim, nagyon örülnék neki, ha képes lenne ugyanaz lenni, mint régen, akiért te ennyire oda vagy, akire felnéztél, de nem szeretném, ha csalódnál.
- Ch… Ennél nagyobbat? – Kérdeztem elmerengve, hisz egyáltalán nem ezt vártam. Az első találkozásunk annyira bíztató volt, de mikor azt mondta vigyázni fog rám én nem így értettem. Nem így, hogy az életemtől próbál megóvni, amit boldogan élhettem. A kérdés pedig mindig ugyanaz, hogy miért…
- Mi célja lehetett ezzel az egésszel? – Kérdezte.
- Fogalmam sincs. – Mondtam halkan. Igazából még rendesen bele se gondoltam. Miután arra kért… Kért? Parancsolta, hogy szedessem le a tetoválásom csak az volt a célom, hogy eljussak ide, és minél többet megtudjak arról a csapatról, aminek a logoja a csuklómat díszíti. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy miért akarja, hogy ne ismerjem a múltam. Miért titkolózott. Nem akarta, hogy idejöjjek, nem akarta, hogy bárkivel is találkozzak. – Talán, nem akart újra elveszíteni.
- Ha ez volt a célja, akkor viszont az ellenkezőjét érte el. – Ez így volt. Egészem idáig kergetett és talán még hálás is lehetek, hisz ha akkor nem veszem a fejembe, hogy eljövök, talán nem találkozok vele és kitudja, most hol lennék. Egyenes Cris karjaiba kergetett. – Visszamennél?
- Tessék? – Kérdeztem, mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
- Ha eljönne érted, visszamennél Magyarországra? Te mondtad, hogy annak ellenére, amit tett a bátyád és tudom, hogy szereted. Tudni szeretném, mire számítsak. Ha egyszer felbukkan, és sírva könyörög, hogy menj vele haza, mert neki csak te maradtál. – Jogos kérdés, de azt hittem biztos magába annyira, hogy erre a kérdésre tudja a választ.
- Lehet, hogy neki csak én maradtam, de nekem csak Te. Máté nem engedte, hogy egy kicsit is jobban legyek. Mindent és mindenkit elűzött mellőlem, ami kicsit is számított, vagy aki kicsit is törődött velem. – Ezzel talán elárulhattam valamit, mert mintha azt a kérdést tette volna fel magába, hogy vajon volt ki törődött velem, de hamar rendezte arcvonásait. Gondolom, nyugtázta annyival, hogy biztos elmondtam volna. Megint rám tört a bűntudat, de folytattam, amit elkezdtem. - Az egyetlen dolog, ami éltetett, a szemeid, de ezt tudod. Reménykedtem, hogy nem csak egy álom és van gazdája, annak a szempárnak, és ha van, akkor tőle van ez a lánc. – Tettem a kezem mellkasomra. Azóta csak koponya CT kontrolon nem volt rajtam. De soha meg nem válnék tőle. – Az hogy pont beléd botlottam az felér egy csodával. Szeretlek, és nem hagynálak el, csak ha te kérnél rá. – Mondtam. – Fontos vagy nekem. És nem csak azért, mert te vagy az egyetlen biztos pont az életembe.
- Soha nem kérnélek rá. – Ölelt át újra. – Szeretlek, és igazán nem tudom meddig bírtam volna nélküled.
- Közel voltál ahhoz, hogy továbblépj?
- Nem fogok hazudni. Közel voltam hozzá. Talán aznap éjjel is mikor belém botlottál e célból mentem oda, de a gondolaton tovább egyszer sem jutottam senkivel. Nem, mert túl élénken élt bennem, hogy veled minden jó volt, hogy boldog voltam és mindent megkaptam, amit egy nő képes nyújtani egy férfinak. – Mondta mosolyogva és én kicsit el is pirulhattam, mert az arcomat forrónak éreztem. Bár emlékeznék mindarra, amire Ő. Nincs mese, el kell mondanom. De hogy? Fogalmam se volt hogy kezdjek hozzá. Féltem, ha vallok, elrontom, ami van, de magamba se bírtam tartani. Valakinek el kell mondanom. De kinek? Ezt egy pszichológussal megosztani túl idegen lenne. A következő név, ami beugrott Iza volt. Igaz, hogy gyakorlatilag csak most találkoztunk, de tudtam, hogy a mi kapcsolatunk hosszabb ideje tart, mint három nap és megbíztam benne. Az első perctől kezdve. Éreztem, hogy neki bármit elmondhatok. Talán még használható tanácsot is tud adni…

Iker szemszöge:

- Muszáj most menned? – Kérdeztem Izát.
- Édesem, ne nyafogj. – Nevetett. – Tudod milyen Maria.
- Ja. Vén szipirtyó. – Morogtam.
- Ne legyél bunkó. – Nézett rám mérgesen. Jogosan. Ő szereti a főbérlőjét. Olyan mintha a nagymamája lenne. Persze megértem hisz a családja egy másik kontinensen van és karácsonykor inkább velem maradt, minthogy elmenjen.
- Kicsim nem bunkó vagyok. – Álltam fel és sétáltam mögé. Csak egy boxer volt rajtam. Hozzásimultam. - Hanem kanos. – Haraptam óvatosan bele a fülébe. - És szörnyen rosszul érint, hogy neki csak hajnalok hajnalán lehet odaadni a bérleti díjat. – Szembe fordult velem és csípőjét nekem nyomta majd kezét kettőnk közé csúsztatva simított végig vágyam bizonyítékán.
- Hmm… Nyalta meg a száját érzékien. – Ez igazán hízelgő, – Suttogta már majdnem megcsókolva, de oldalra billentette a fejét. – de sajnos mennem kell. Viszont fenntarthatnád ezt az állapotot. Képzeld el, mit tennél velem. – Mondta kéjesen majd ellépett. – Nem Iker a kiskutya szemekkel most nem érsz el semmit. Maximum egy óra és itt vagyok. Kamatostul bepótoljuk, ígérem. – Mondta és egy gyors csókot adva, felkapta a táskáját és már ott se volt. A tarkómat vakargatva néztem utána. Istenem ez a nő. Totál kikészít. Nem is értettem minek az albérlet. Pár napja megkérdeztem tőle nem költözik-e hozzám teljesen. Gyakorlatilag már együtt éltünk, de a személyes dolgai az albérletbe voltak, amit nem volt hajlandó visszamondani.
- Miért nem mondod fel a lakást?
- Jó, ha van. – Vont vállat.
- Ugyan mire? Arra hogy kidobd a pénzt az ablakon? Nem is laksz ott.
- És elmeséled nekem, hogy hova fogok menni, mikor kidobsz?
- Mi van? Miért dobnálak ki?
- Annak kismillió oka lehet és igazából lényegtelen is.
- Szeretlek, és azt szeretném, ha mindeneddel együtt ideköltöznél.
- Én is szeretlek Iker, de szeretném befejezni a sulit. Abból, amit most keresek, az albit fenn tudom tartani, de ez a ház túl nagy. És had szögezzem le most, még mielőtt megszólalnál. – Intett le. – Soha nem leszek kitartott sztárbarátnő.
Még most is elmosolyodok azon az elszánt arckifejezésen. Más már rég ugrott volna. Ettől volt ő más. Ettől volt Ő különleges. Ezért szerettem bele ennyire. Talán még sose szerettem így senkit…
Gondolataimból a csengő rángatott ki. Még mindig egy szál gatyába álltam a gardróbba. Gyorsan magamra húztam egy szabadidő nadrágot, egy pólót és fogkefével, a számba siettem le ajtót nyitni.
- Han-a! – Lepődtem meg. – Há’ Te?
- Hola, Iker. Izához jöttem.
- Gyeje be. E’ pillanat. – Mondtam és felmentem befejezni, amit elkezdtem. Mikor leértem megilletődve állt az ajtóba és körülnézett.
- Szép ház. – Jegyezte meg. Naná hogy az hisz te rendezted be. Hihetetlen érzéke volt a belsőépítészethez, a lakberendezéshez, de ő többre vágyott. Nagyobbat akart alkotni. Olyat, amit mindenki lát. Fogalmam sincs honnan ez a vágy, hogy valami maradandót hagyjon nevével a világban. És azaz átélés, ahogy beszél róla. Rajzolt már pár elképesztően szép épületet. Annyira egyedi stílusa van, és annyira őt tükrözi. Talán ha le kellene írnom, azt mondanám, hogy modern, de nem kihívó. Illik a környezetébe, de mégis kiemelkedik a többi közül. El tudnám képzelni bárhol, és nem bántaná a szemem, hanem egyből hozzászokna, mintha mindig ott lett volna, és ha eltűnne egy nap után, hiányozna. Hanga pedig pontosan ilyen. Nem hívja fel magára a figyelmet, és mégis mindenki észreveszi. Átlagos lánynak tűnik, nem dicsekszik, nem a társaság középpontja, de mégis kiemelkedik. Ezért is szeretik annyian.
- Szóval mi járatban? – Kérdeztem. Csak az első találkozás volt olyan nehéz. Most örültem, hogy itt van. Végre megint érzem az életet a házba. Amikor elment magával vitte. És most végre haza ért.
- Izához jöttem.
- Ja. Ööö… Iza nincs itthon. Sajnálom. Megbeszéltétek, hogy jössz?
- Nem, csak szükségem lett volna némi tanácsra. – Mondta és nagyot sóhajtott. A szeme ide-oda cikázott. Ezt olyankor szokta, mikor nagyon elmondana valamit.
- Mond el. Hátha tudok segíteni.
- Nem hiszem, de azért köszi. – Mosolyodott el.
- Ha pasi van a dologban, velem jobban jársz. Elvégre én is az vagyok. Gyere, ülj le és mesélj. – Régen mindent elmondott. Még azt is mikor Zágrábba lefeküdt Crissel. Teljesen megbíztunk egymásba. Kíváncsi voltam, hogy ebből mi maradt meg.
- De nem zavarlak?
- Dehogy. – Nevettem. – Na, gyere. – Egy kis mosollyal a száján jött oda és ült le mellém. Lábait felhúzva fejét a térdére hajtva nézett felém.
- De ez baráti titok. Nem mondhatod el senkinek. Bárhogy is döntsek. – Bólintottam.
- Lakat a számon.
- Az van, hogy nem tudom, hogy mondjak el valamit, aminek valójában nincs jelentősége, úgy, hogy ne legyen belőle baj.
- Vá-várj. Ebből egy szót se értettem. – Mondtam mire hangosan kifújta a levegőt. – Tudod mit, készítek neked egy forró csokit. – Álltam fel. Meg se kérdeztem kér-e vagy nem. Általában jót tett neki, és úgy hatott rá, mint másra az alkohol, megeredt a nyelve.
Az ital gyártása nem vett igénybe többet öt percnél. Visszaérve a kezébe adtam a gőzölgő édességet. Körbefonta a bogrét két kezével és beleivott.
- Ez nagyon finom. – mondta és még egyet kortyolt. Egész addig, míg el nem fogyott. –Gondolom, Te is tudsz mindent Mátéról, és arról miért jöttem ide. – Bólintottam. – Máté nem sokat törődött velem, sőt igazából senki, de volt egy kivétel, Szabi. – Sandított rám mikor kimondta a srác nevét, de látva, hogy nem reagálok, folytatta. – Máté csapattársa volt. És az egyetlen ember, aki beszélgetett velem, aki törődött velem. Az ő közeledése több volt, mint baráti. Tudtam ezt, és ő is, ahogy azt is, hogy szükségem volt valakire, aki kicsit is törődik velem. Nem erőltette a dolgot, és bár tudtam nem tett le rólam, csak a barátom maradt. Nem történt köztünk semmi. Aztán Máté megfenyegette és onnantól egy szót se szólt hozzám. – Tudtam, hogy Hanga bátyja egy idióta, de nem elég, hogy minket zárt ki az életéből, hanem mindenki mást is, aki kicsit is boldoggá tehette volna a húgát. Már igazán nem értettem ezt az egészet. – Egészen tegnapig nem gondoltam rá. Aztán elmentünk Izával és a csapattársaival kézilabdázni és beférkőzött a gondolataimba. Mikor még Szabi szóba állt velem megemlítettem neki, hogy játszanék. Támogatta az ötletet és a többieknek se volt kifogása ellene…
- …csak Máténak – Fejeztem be helyette.
- Igen. És most, hogy játszottam, eszembe jutott Ő, és azt akartam, hogy tudja, játszottam és ment. Felhívtam az összetartás éjjelén, de nem tudtam megszólalni. Ő viszont tudta, hogy én vagyok. Most pedig lelkiismeret furdalásom van, amiért egyáltalán gondoltam rá és még fel is hívtam és fogalmam sincs, mit tegyek. Tudom, ha elmondom, megkönnyebbül a lelkem, de nem akarom elrontani ezzel azt, ami most kettőnk közt van. – Fejezte be. Nem éreztem ezt akkora problémának, mint ő.
- Nem hiszem, hogy ezzel bármit elrontanál. Mond el neki. Meg fogja érteni. Semmi olyat nem tettél, amiért haragudhatna.
- Gondolod?
- Nem, tudom. – Mosolyogtam. – Szabi volt az egyetlen barátod és ő támogatott. Te csak tudatni akartad vele, hogy jól vagy. Ez nem bűn.
- Igazad van. – Mondta kis gondolkodás után és sokkal felszabadultabb volt. – Köszönöm. – Ölelt meg, amin meglepődtem, de nagyon jól esett. Viszonoztam az ölelést. Hiányzott már nagyon.
- Kár hogy nem te vagy a bátyám. – Mondta halkan miután elengedett.
- Azon ne múljon, ha gondolod, örökbe fogadlak húgi. – Vigyorogtam rá mire neki is egy szívből jövő mosoly terült el az arcán.
- Akkor ezen túl hozzád jövök szívügyekkel.
- Megbeszéltük.
- Amúgy köszönöm a csokit isteni finom volt. Régen ittam már ilyen jót. – Mondta. Aztán összeráncolta a homlokát. – Nem is tudom, mikor ittam, de biztos ittam. Na mindegy azt hiszem ez nálam most normális. – Nevetett saját zavarán. Jó jel volt, hogy már nem görcsölt annyit a múlton. Még jó negyed órán keresztül beszélgettünk, mikor csöngettek.
- Ez a csatárod lesz. – Álltam fel és mentem ajtót nyitni.
- Hola Iker. Csajok?
- Hola. Szia törpe. Csak Hanga van.
- De, azt mondta Izához jön.
- Igen, de neki el kellett menni.
- És?
- Beszélgettünk, és örökbe fogadtam. – Nevettem, Cris meg mosolygott. Mindketten úgy éreztük, hogy a dolgok kezdenek helyrejönni.
- Haaan! – Nyújtózkodott a kicsi húgom felé, aki nagy mosollyal fogadta, hogy a fiatalúr hozzá menne. Cris letette és vágott egy gyors sprintet a kanapéig, ahol Hanga a karjába zárta.
- Apja fia. Gyors a kis legény. És szereti Hangát.
- Ne tudd meg. Anyu azt mondta, a fiam többet emlegeti őt, mint engem. A futás meg. Nem győznek utána rohangálni. Mióta meg tanult járni egyfolytában menne.
- Iker megfognád egy kicsit Juniort?
- Persze. – Vettem el Hanga pedig kézen fogva Crist az udvarra mentek.

Cris szemszöge:

Mikor én már elég távolinak éreztem a házat megálltam ezzel kényszerítve őt is megállásra. Szembefordult velem és felnézett rám.
- Hallgatlak. – Tűrtem el egy tincset a füle mögé.
- Honnan tudod, hogy mondani akarok valamit?
- Ismerlek kicsim. Látom rajtad, hogy van valami, amit el szeretnél mondani. – Sosem tudott előttem sokáig titkolózni. Hazudni pedig egyáltalán nem. Ha füllentett mindig elnevette magát.
- Mikor kézilabdáztunk eszembe jutott valaki. És bánt már az is, hogy melletted képes voltam másra gondolni.
- Ki ő? – Kérdeztem. Tudni akartam, hogy ki az, aki még helyet kapott mellettem.
- Egy barát. Szabi volt az egyetlen, aki törődött velem, aki szólt hozzám. Többet akart tőlem, de én nem és bár tudtam, hogy mit érez, mégis a közelébe maradtam. Nem próbálkozott többet, és semmi nem történt, de úgy éreztem úgy igazságos veled szembe, hogy tudd tegnap előtt, felhívtam. Nem beszéltem vele, de ő tudta, hogy én voltam a vonal végén. – Emésztettem, amit mondott. Tudtam, hogy őszinte és ezért nem is haragudhattam rá. Viszont kíváncsi voltam.
- Miért hívtad fel?
- Játszani támadt kedvem és támogatott, de Máté nemet mondott erre és eltiltotta tőlem Szabit. Nem beszéltünk többet. Utoljára annyit mondott jobb lesz nekem így. El akartam mondani neki, hogy játszottam és hogy mennyire jól ment. Azt akartam, hogy az egyetlen ember, akinek Magyarországon számítottam tudja, hogy jól vagyok. – Mondta el. – Ne haragudj.
- Ugyan. Nincs miért. Semmi rosszat nem tettél. Mindenkinek szüksége van barátokra. Örülök, hogy ha csak egy rövid időre is, de nem voltál teljesen magányos. Öleltem meg és bár nem mondtam, azt a kis időt is irigylem attól a sráctól, de nem tehettem már semmit. Az már így marad, és talán számolnom kell azzal is, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy ő képbe került.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál. – Húztam magamhoz és csókoltam meg, hogy érezze is, egyáltalán nem neheztelek rá ezért. Párosunkat a rikoltozó kisfiam szedte szét.
- Ap méé? – Kérdezte arra utalva, hogy mit csinálok. Leguggoltam, hozzá.
- Apa szereti Hangát. – Mondtam neki és felnéztem szerelmemre, aki csillogó szemekkel figyelt minket.
- Han? – Nyújtotta felé a kezét és hívta, hogy ő is guggoljon le. Mosolyogva tett eleget a kérésnek.
- Han is szereti apukádat. – Mondta, és le se vette a szemét Crisről. – És téged is. – Simogatta meg az arcát. – Annyira szeretni való. Hogy képes valaki megválni egy ilyen tüneménytől? – Kérdezte, de tudtam, hogy nem vár választ. – Szeretem őt. Ennél jobban már nem is tudnám, de sajnálom, hogy nem én vagyok az anyukája. – Mondta, én pedig alig hittem el. Tudtam, hogy szereti, de hogy ennyi idő után ilyet gondoljon. Én már nem egyszer gondoltam rá, hogy ha így olyanok vagyunk, mint egy család akkor mi lenne, ha ezt a csodálatos kisfiút az a nő szüli nekem, akit szeretek. Ha a kicsi fiam Hangának mondhatná, hogy anya. Így is boldog vagyok de, úgy teljesen kerek lenne az életem.

38 - Szerelem net

Szijasztok!

Megvolnék! Megint nem érzem valami hú de jónak!

Remélem túl nagy csalódást nem okozok!

Várom a véleményeteket és jó olvasást!

Puszi nektek!

Vii

- Kicsim. – Hallottam meg hangját, de nem akartam reagálni. Puszikkal halmozta el az arcomat, és a jobb oldalamat simogatta. – Kicsim mindjárt tíz óra.
- Nem lehet. – Nyögtem. – Még csak most feküdtünk le. – Motyogtam.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak.
- De én még nem akarok.
- Sajnálom.
- Mennyi időm van?
- Fél óra. – Puszilt meg újra. Imádtam, hogy tudja, nem kell nyolckor keltenie ahhoz, hogy elkészüljek tízre. Szembe fordultam vele. Arcomat a mellkasába temettem és kezemet rátettem mire megrándult. A pamut anyag helyett sima bőrét érintettem. Kezemet visszahúztam és felnéztem rá.
- Miért nincs rajtad póló? – Vontam kérdőre.
- Azért kiscsillag, mert olyan vagy, mint egy kályha. A kezed viszont jéghideg. – Fogta meg és odatette ahova előtte én. Elképesztő vágyat éreztem az után, hogy végigsimítsak izmain, de erőt vettem magamon és nem tettem. Se neki, se nekem nem hiányzott több kínzás, de főleg neki nem. Nagy sóhajtás közepette ültem fel, de nem engedte el a kezem. Egy zavart mosollyal néztem rá aztán ő is felült.
- Főzök kávét. Tusolj le. – Csókolt meg és kisétált. Biztos voltam benn, hogy tudja, mi jár a fejembe. Vagy az övébe is az jár. És mégse erőlteti.
Elhúztam a háló és fürdő közti falat. Nem akartam meglepetést. Beálltam a zuhany alá. A meleg víz még mindig képes volt rabul ejteni és kimosva a gondolatokat a fejemből hosszú perceken keresztül folyattam magamra. Hiába erről nem tudtam leszokni. Viszont sokkal jobban éreztem magam. Felöltözve, vidáman sétáltam ki a konyhába, ahol Sese a pultnál ült és jobb híján a tegnapi lapot bújta. Ő elolvassa ezeket, engem hidegen hagynak. Még a rólunk megjelenő cikkek se érdekelnek. A kis Raúl képe óta kerültünk már címlapra, de Sergionak megmondtam, csak akkor dugja az orrom alá az újságot, ha arról írnak, hogy tudják, ki vagyok. A többi igazán nem érdekel.
- Gyere vízicsibe itt a tejeskávéd.
- Köszönöm. Imádlak. - Pusziltam arcon, de még mielőtt a bögrémbe kapaszkodhattam volna vigyorogva húzott vissza.
- Héé… - Méltatlankodtam és ujjheggyel próbáltam meg elérni a reggeli italomat.
- Nyugi, megkapod, – Nevetett. - de egy puszinál többet kérek. – Mondta és eltűrve a hajam magához vont egy csókra. Egy pillanatra elvált tőlem és valószínűnek tartottam, hogy ugyanazt látja a szemembe, mint én az övébe, mert újra megcsókolt. Azt hiszem abban a pillanatban mikor megszólalt a csengő egyszerre áldottuk és átkoztuk az érkezőt.
- Megyek. Összeszedem magam. – Puszilt homlokon morgolódva és a hálóba ment, én pedig, miután kicsit átfésültem ujjaimmal a hajam, ajtót nyitni. Miért jó neki, hogy mindig összekócol?
- Hola Mirian. – Mosolyogtam az érkezőre, aki beljebb lépve megpuszilt.
- Hola Vitali. Az öcsém? – Nézett körbe.
- Zuhanyozik. Kérsz kávét, vagy valami mást?
- Köszi egy kávét elfogadok. – Tette fel a táskáját a pultra és felült az egyik bárszékre, majd kezébe vette a tegnapi sajtót, de hamar le is tette.
- Szép ez a lakás. – Nézett körbe. – Fiatalos. Olyan hozzátok való. Te választottad?
- Igen. Ahogy beléptem már tudtam, hogy ez az igazi. – Meséltem.
- És hogy telik neked egy ilyen lakára?
- Egy nemzetközi ingatlan irodán keresztül kezdtem el keresni az új lehetséges otthonomat, és így a pesti lakásomat egy az egybe beszámították. A fennmaradó összeg pedig nem túl sok így hitelt vettem fel és azt fogom törleszteni. – Meséltem és közben az elkészült kávét leraktam elé.
- Köszönöm.
- Jó reggelt nővérkém. – Jött ki Sergio a szobából teljesen felöltözve. – Egyre több ruhája volt itt. Nekem pedig nála. Ilyen ez, ha két lakásba él az ember.
- Neked is kedves öcsém. Köszönj el szépen Viatlitól.
- Mirian csak ésszel. Jó?
- Nyugi. Egybe visszakapod… Valamikor éjjel. Ha elég gyors vagy akkor előbb. – Fogta meg a táskáját és indult kifelé, mi pedig utána.
- Ugye hamar megtalálsz?
- Mond el hova mentek.
- Szerinted tudom?
- És tegnap?
- Tegnap se tudtam.
- Hazudós, el se megyek érted. – Vágta be a durcit. És komolynak tűnt.
- Ne aggódj kislány, nem maradsz hoppon. – Karolt belém a nővére. – Szép napot Sergio. – Köszönt el tőle és velem együtt kisétált az ajtón. Már a kocsinál voltunk mikor megéreztem a kezeit a derekamon. Maga felé fordított.
- Hamar találj meg. – Suttogtam két csók között.
- Nyugi bárhova is mész, ott leszek. – Adott egy utolsót és a saját kocsija felé ment én pedig beültem Miri mellé. Nagyot sóhajtottam mikor elindultunk.
- Figyelj. Sergio bármit mondott túlzott. Hidd el élvezni, fogod. – Még jó, hogy semmit nem mondott. Azt meg, hogy élvezzem kizártnak tartottam. Legszívesebben elszöktem volna. De ez volt Miri beavatása én pedig úgy döntöttem hősiesen kiállom a próbát.
Az első utunk egy szépségszalonba vezetett és áldottam az eget, hogy alig egy hete voltam kozmetikusnál. Viszont a manikűrt be kellett vállalnom, mert sas szeme kiszúrta, hogy rágcsálom a körmöm. Nem ellenkeztem, de a műkörmökre nemet mondtam mondván, hogy ön és közveszélyes vagyok velük. A fodrászt is kihagytam. A hajamhoz ugyan nem nyúl senki. Egyetlen embernek engedtem meg, de az most 2000 km-el arrébb tartózkodott. Miriam persze egy állomást se hagyhatott ki. A nagy várakozás közepette egyszer majdnem el is aludtam.
- Basszus. Én most mentem el kávéért. – Álltam fel és nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat.
- Hozzak neked is? – Kérdeztem a rajtam mosolygó lánytól.
- Nem köszi. Ennyire unalmas?
- Nem, csak nem vagyok hozzászokva ennyi semmittevéshez. – Mondtam. – Mindjárt jövök.
- Meg ne szökj. – Szólt utánam nevetve.
- Kecsegtető, majd még meggondolom. – Mondtam nevetve, és végre kiléphettem a friss levegőre. Biztos voltam benn, hogy már az ilyen olyan készítmények is zsibbasztották az agyam. Tudtam hogy ez nem nekem való és nagyon reméltem, hogy csak nagyon- nagyon hosszú idő után lesz újra ilyen. Az első valamire való kávézóba bementem és kértem egy óriás adag tejeskávét, ami ebben a formában fél litert jelentett. Pont úgy, ahogy szerettem…
Fél kettő is elmúlt mire végzett. Igazából jelentős változás nem történt, csak frissítette az alapot. Beültünk egy étterembe ebédelni. És míg a rendelésre vártunk beszélgettünk. Rá kellett jönnöm, hogy Mirian nem is olyan szörnyű csak ég és föld vagyunk. Ő imádja azokat a dolgokat, amiktől nekem a hajam égnek áll.
- Vitali, ne haragudj, de nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg. – Nézett rám, majd jól körül, nem hall-e minket valaki. – Neked tényleg az öcsém lesz az első? – Tette fel a kérdést a lehető leghalkabban. Amire csak egy zavart bólintással feleltem. – De én ezt nem értem. Nehéz elhinni, hogy neked még nem volt senkid.
- De volt. Máténak hívták. Csak vége lett még mielőtt eljutottunk volna addig. Akkor még csak 17 voltam. És nem arról van szó, hogy tartogatom az igazinak, mert nem. De azt se akartam, hogy olyasvalakivel legyek életembe először, akinek semmit nem jelentek egy újabb trófeánál. Szerelmes akarok lenni abba, akivel először együtt leszek.
- Mátéba nem voltál?
- De, vagyis nem tudom. Szerettem, de amit Sergio iránt érzek, az jóval több. És sokkal erősebb. Érte nem valószínű, hogy otthagytam volna a várost. Seséért pedig még az országot is képes voltam. Mátéval inkább voltunk barátok, akik csókolóztak és kézen fogva sétáltak, de semmi több. Rá nem vágytam úgy, mint most Sergiora. – Vallottam be és el is vörösödtem, mert ilyen nyíltan erről még senkinek se beszéltem. Elmosolyodott.
- Éretten, felnőttként gondolkozol Vitali. Annak ellenére, hogy ezen a téren tapasztalatlan vagy nem féltelek titeket. Meg így most már látom, hogy nem csak ő van oda érted. És látom, hogy nem azért vagy vele, mert híres, és mert pénze van. Ne hogy azt hidd, hogy ez valami felmérés volt, de ő a testvérem és már törték össze a szívét nagyon csúnyán. Ha bizalmatlan lenne, ne vedd magadra. Szeret téged. – Mondta én pedig, hogy kicsit emésszem, amit mondott felböktem egy falatot a villámra és bekaptam. Igaza volt Miriannak tapasztalatlan vagyok, hisz sosem volt szerelmi csalódásom, de jelenleg nem hittem, hogy én valaha képes lennék Sergionak fájdalmat okozni és azt se hittem, hogy ő okozna nekem olyan csalódást, ami tönkretehetné azt, ami kettőnk között van. Így nem is láttam értelmét ezen gondolkodni.
- Van kedved mozizni ruhavásárlás után?
- A mozi jöhet, a ruhavásárlást passzolom.
- Az kizárt. Kell neked egy dögös ruci estére. Azt hitted csak poén volt?
- Reménykedtem.
- Nyugi jól fogod érezni magad.
- De én nem nagyon szoktam bulizni.
- De voltál már? – Bólintottam. – És táncoltál is.
- Igen, de…
- Nincs de, gond egy szál se.
- Mondod te.
- Elég. – Mondta mosolyogva. – Jó lesz. Ne aggódj. Gátlásoldásra meg ott az alkohol. – Kacsintott és már intett is a pincérek, hogy fizetne. Rendezni akartam a számlát, de azt mondta, felejtsem el, mert ha Sergio fülébe jut mérges lesz, hogy hagyta.
Azt hittem a közel négy órás egyhelyben várakozásnál nincs rosszabb. Tévedtem. A négy órán keresztüli ruhavásárlás. Életembe nem vettem fel annyi ruhát, mint abba a pár órába.
- Én ebben nem megyek sehova. – Jöttem ki a sokadik bolt sokadik próbafülkéjéből, az Isten tudja hányadgyára.
- Miért nem? Ez eddig a legjobb.
- Azért, mert ha három centivel hosszabb lenne is, kint lenne a fenekem. Kizárt, hogy ebbe jól érezzem magam.
- Szerintem csini. Nézd, a pasiknak is tetszik. – Bökött fejével jobbra ahol jó tízlépésnyire néhány fiatal állt. És ebből kéne elviselnem úgy százat? Kizárt nekem már ez is sok.
- Ugyan már Miri, erre még a melegek is nyálat csorgatnának. Nekem ehhez nincs gusztusom. Jó hogy nem írom majd a hátamra, hogy „Vigyél el egy körre” macska körmöztem a levegőbe.
- Jó oké igazad van, de hosszúba se jöhetsz.
- Rendben akkor keressünk olyat, ami mindkettőnknek megfelel.
- Kétlem, hogy van olyan, de tiéd a pálya, válassz. – Mutatott a ruhák felé én pedig figyelembe véve azt, hogy eddig miket válogatott, és mi az, amit én is felvennék kiválasztottam egyet és bevonultam a fülkébe. Kicsit ugyan húztam a szám, de azt mondtam, hogy ez még a jó ízlés határán belül van az enyémen meg kívül.
- Ennyire nem lehet szörnyű. – Kiabált be.
- Nem is az. – Mondtam határozottan és kiléptem. Először csak nézett, aztán mutatatta, hogy forduljak meg. Körbeforogtam és vártam, hogy mondjon valamit, de semmi. – Na?
- Jó, jó, de még nem tökéletes. Egy pillanat. – Emelte fel az ujját, és már ott se volt. Szembe fordultam a tükörrel. Tartottam tőle, hogy ez túlzás, de nem tudtam hova megyünk, és ha csak eszembe jut, hogy Sergionak mennyire tetszett, amit látott a legelső találkozásunkkor, akkor nem tartottam olyan rossz ötletnek. Alig pár perc múlva egy szürke magas sarkúval jött vissza, ami ellen egyáltalán nem volt kifogásom. Nem tűnt gyilkosnak így azt is felvettem.
- Most már jó leszek?

- Nem, nem. Most már jó vagy. – Vigyorgott.
- Szuper. – Sóhajtottam. – Akkor akár mehetnénk is. – Tanácsoltam. Az ő ruhája már boltokkal ezelőtt megvolt és csak jól jött neki, hogy az enyém nem. Szerintem minden második üzletbe vett valamit, szimplán, azért mert megtetszett neki. Én ezt utáltam és ezek után se fogom szeretni.
A nap legjobb része a spontán mozi. Na ez az, amit nem tudok megunni. Odaléptem a pénztárhoz és kértem jegyet a következő filmre.
- Nem is választunk?
- Abban nincs semmi izgi. Nincs válogatás. – Fogtam meg a kezét, mert láttam, hogy húzza a száját. – Én eljöttem veled. Sőt még estére is lestoppoltál, szóval most szépen jössz és megnézzük ezt a filmet. – Morgolódva ugyan, de utánam jött és végig néztünk egy színvonal alatti horrort.
- Ez mi volt? Én az életbe többet el nem jövök veled. – Mondta miután kijöttünk a teremből. Csak nevettem.
- Most legalább tudod, hogy nekem milyen egy csajos nap. – Mondtam, mire végre ő is elnevette magát.
- Jó igaz lehet kicsit sok volt belőlem, de azt hiszem, most kvittek vagyunk. – Bólintottam és végre elindultunk haza. Vártam már ezt a pillanatot, de közben aggódtam azon is, hogy mi vár még rám…

Sergio szemszöge:

- Iker, meg fogok, őrüli. Biztos. – Támadtam le egyből a kocsiba beszálló kapust.
- Szép kilátások.
- Nem vagy vicces.
- Mi a bajod?
- Hogy mi a bajom? Vitali a bajom.
- Mit tett szegény lány? – Kérdezte aztán vigyorogva felém fordult. – Vagy mit nem.
- Cseszd meg, de tényleg. Egy csepp együttérzés sincs benned?
- Bocs haver, de nekem gimi óta nem volt szűz barátnőm. Legyél türelmes. Nehogy letámadd.
- Eszembe sincs, és türelmes is vagyok, de esküszöm, már attól feláll, hogy megcsókol, de persze sehova tovább nekem meg marad a zuhany. – Morogtam mire röhögni kezdett. Ott ahol voltam satufékkel megálltam majdnem egy kisebb balesetet okozva.
- Normális vagy?
- Ki lehet szállni Casillas!
- Ez most komoly? Ki akarsz tenni? Itt?
- Ha nem tudsz egy kicsit megértőbb lenni, lehet menni.
- Jó oké nem röhögök. – Mondta és megint elindultam. Egy darabig csak nézett.
- Mit bámulsz?
- Tudod nem hittem, hogy egyszer te leszel az, aki a sex hiányon kattog. – Nagyot sóhajtottam. Ez az, amit én se hittem volna. Hisz bárkit megkaphatnék bármikor.
- Ez már nem egyszerű sex hiány. Nem egy kiadós dugásra vágyok, hanem arra, hogy vele szeretkezhessek.
- Baszod, te tényleg szerelmes vagy.
- Miért mit hittél, hogy szórakozásból űzöm az önmegtartóztatást. Fenéket. Ma reggel se sokon múlt, hogy ne tegyem meg, hogy addig próbálkozzak, míg nem enged, Szerintem csak az akadályozott meg, hogy jött a nővérem. – Utáltam is érte, de közben meg örültem. Tartottam attól, hogy egyszer majd nem tudok megállni. Így is feszegetjük azt a bizonyos határt. Amiben ő is benne van. Kacérkodik, játszik velem, flörtöl. Jóformán az őrületbe kerget. Ha egyszer átlépjük kizárt, hogy én meg bírjak állni.
- Tényleg milyen volt a családlátogatás?
- Kisebb fajta sokkal kezdődött, de Dana mentette a helyzetet. Imádja Vitalit. Aztán miután a családdal tisztáztunk néhány dolgot nekik se volt ellenük kifogása. Szeretik és nem miattam, hanem maga miatt, mert az aki.
- És most a nővéreddel van?
- Ne is mond. Nagyon remélem, hogy Miri nem okoz maradandó kárt. – Bár megígérte és ezt is, hogy elviszi moziba. Oda szeret járni. – Jó hogy mondod. Ki kell derítenem hova viszi este.
- A Mirian elviszi Vitalit bulizni, és te hagyod? – Nos igen, az aggódás jogos. Nem véletlen szeretném megtudni hova tervez. Ő még nálam is felelőtlenebb és szeret vegyülni, de Víta nem, és féltettem. Tudja, hogy ő más, mint az eddigi barátnőim és nem is madridi, de ha van benne pár pohár, mehetnékje támad és elfeledkezik a környezetéről.
Az edzés előtt és után is érdeklődtem, de senki nem tudott semmit. Már feladtam, hogy bármit megtudok, mikor kaptam egy smst Renétől a hely nevével és címével, de a lelkemre kötötte, hogy nem tőle tudom.
Erre a helyre nem gondoltam, mert nem is nagyon járunk oda és nem is olyan ismert. Talán ezért. És Miri tudta, hogy ott nem keresném. Felhívtam néhány csapattársat, hogy pár órára ruccanjunk ki, és nekik is megadtam a hely címét. Otthon öltöztem át. A lakás jó néhány pontján volt már Vítának is néhány cucca, de a legkevésbé se zavart. Előtte mikor valaki a fülbevalóját hagyta itt már az idegesített. Nem akartam kötöttséget. Most viszont egyáltalán nem zavart. Sose szerettem másnál tölteni az éjszakát, de Ő ez alól is kivétel.
Nem siettem, mert tizenegy órát beszéltünk meg a többiekkel. A helyhez se volt kedvük hát még a korai érkezéshez. Értem Iker jött, de addigra már sík ideg voltam.
- Nyugodj már meg. Vitali okos és szeret téged. Ha a nővéred felelőtlen is a barátnőd biztos tud vigyázni magára. – Mondta, én pedig elgondolkodtam. - Végül is nem egy átlagos lányról van szó. Nem? – Bólintottam. Igaza volt. Nem szabadna elfelejtenem, hogy „egyedül” él, dolgozik és céltudatos. Érett ugyan, de mindezek ellenére féltettem, mert jószívű. Megbíztam benne, de másokba nem.
Persze mint mindenhol máshol itt is beengedtek minket soron kívül. A hely nagy volt és színvonalas. Sokan is voltak. Megbámultak minket, de ez a nézés valamiért más volt.
- Mi eddig miért nem jártunk ide? – Tette fel Cris a költői kérdést. Felmentünk a vip részlegre és választ kaptunk a kérdésre. Ez a másik madridi focicsapat törzshelye volt. Ők is nagyot néztek, mikor megláttak minket, egy barátságos üdvözlés után váltottunk pár szót. A pályán kívül ugyan nincs bajunk egymással, de nem is haverkodunk.
A korláthoz álltam. Esélytelennek tartottam, hogy ebbe a tömegbe kiszúrjam Vítát, de lent még ennyi esélyem se volt. Ahogy a tömegben nézelődtem elfogyott két üveg söröm.
- Csak ésszel. – Jött oda a csapatkapitány.
- Nyugi a meccsre jól leszek.
- Meccsre? Ki beszél a meccsről? – Kérdezte én meg hihetetlen mód értelmesen nézhettem rá, mert megforgatta a szemeit. – Ramos ne legyél hülye. Ha így nem bírsz magaddal, majd részegen meg fogod állni, hogy ne mássz rá? Ne én gondolkodjak már helyetted.
- Miért kéne megállnia? – Kortyolt bele Cristiano a sörébe.
- Azért mert Vitali még szűz. – Mondta Iker, mire a Portugál szembeköpte, én pedig gondolatban már nyolcszor eltörtem a kezét vagy a lábát.
- És Te gondolkodsz helyettem ugye Casillas. – Mondtam és otthagytam őket. Nem akartam Roninak magyarázkodni. Pláne nem neki. Egyben biztos voltam, hogy ezt holnap mindenki tudni fogja. Tehet Iker bármit. A legjobb embernek mondta el. Bár készakarva sose adta volna tovább.
- Bocs baszki kicsúszott a számon. – Jött utánam.
- Most már mindegy. Amúgy nincs semmi. Megyek, iszok még egy sört. – Emeltem fel az üveget és a pulthoz mentem ahol gyorsan lehúztam két rövidet is. Biztos voltam benne, hogy mire megtalálom, addigra ki is józanodok. Iker már Gonza társaságába volt.
- Na? Kiszúrtál már valakit? – Kérdeztem az argentint.
- Ami azt illeti drága barátom, megtaláltam a hely, de szerintem Madrid legszebb és legszexisebb, az utóbbiért előre elnézést, hölgyét. – Mondta és alig bírta visszatartani a nevetését.
- Ennek mi baja? – Kérdeztem Ikert.
- Italpult. Középtájt. – Navigált én pedig kicsit ugyan fej kapkodva, de arra néztem. És igaza volt. Abban meg főleg, hogy elnézést kért. Egyből kiegyenesedtem. Alig hittem a szememnek. Vitali nem egyszerűen csak szép volt. Az államat valahol a padlóról vakartam. És nem bírtam levenni róla a szemem. Egyrészt, mert szemet gyönyörködtető volt másrészt mer féltem, hogy elveszítem.
- Ahogy elnézem, nem csak rád van ilyen hatással. – Hozott vissza a valóságba a kapus hangja. Többen is nézték őt és ez valahol büszkeséggel töltött el. Na igen az én barátnőm, de nem vagyok mellette. Viszont belém bújt a kisördög és nem mentem le, csak figyeltem. Italt rendelt és mikor a pultos elé rakta egy srác felé mutatott, mire megrázta a fejét. Visszautasította. Nem tudtam mit ivott, de miután megkapta hátat fordított a pultnak és a tömeget kémlelte. Nem tudtam, kit kereshet. Engem vagy a nővéremet.
- Miriant nem láttátok? – Fordultam feléjük. – Héé, nem nézni a barátnőmet. – Röhögtem el magam.
- Nézni csak szabad. – Mondta Benzema.
- Különben sem tőlünk kéne féltened. – Bökött a fejével Cris a pult felé, ahol Vitali mellett Mérida az Atlético középpályása állt. El akartam indulni, de megállítottak.
- Most mit aggódsz? Az italos csávót is lekoptatta. Majd pont Méridat nem fogja. Ennél azért több önbizalmad is lehetne.
- Van önbizalmam. – Morogtam.
- Akkor itt egy sör. Igyál.
Kézrázásos bemutatkozás volt. Gondolom felismerte a focistát, de miután elengedte a kezét hátrált egy lépést és úgy helyezkedett, hogy a bárszék köztük legyen. Semmit nem akart tőle, de ahogy elnéztem a beszélgetésért se nagyon volt oda. Zavartan nézett körbe többször is.
- Lemegyek. – Indultam volna el, de valaki rám csimpaszkodott és pont akkor nézett fel Víta is, mert a középpályás erre mutatott. Konkrétan lefagytam. Nem láttam, ki lóg a nyakamba, de az illatát ismertem. Víta otthagyva beszélgető partnerét a tömegbe ment és nem volt boldog.
- Lara szállj le rólam. Még hányszor mondjam el? Nem kellesz a barátságod meg főleg nem.
- Hogy te mekkora bunkó vagy. Csak bocsánatot akartam kérni a múltkoriért.
- Meg majd el is hiszem. De ha így is van, se érdekel. Tűnj el az életemből. – Mondtam olyan hangon, hogy a két lépést hátrált én pedig elindultam, hogy megkeressem Vitalit. Csak forgolódtam a tömegbe. A csapattársaim felé fordultam valami támpontért. Ha nem hallgatok rájuk és lejövök, akkor nincs ez. Jobbra mutogattak tehát az irány jó volt. A másik pultnál állt és ivott. Nem is tudtam, mit mondjak. Már annyira utáltam a sok félreértést. Igazából azt reméltem, hogy nem hallgat meg. Ahogy én nem hallgattam meg őt. Melléálltam.
- Hallgatlak. – Sóhajtotta. Nincs szerencsém.
- Nem tudom, mit mondjak. – Elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Akkor majd keress meg, ha már tudod. – Mondta és elindult, de megállítottam.
- Nem tudom, mit kellene mondanom, de azt tudom, mit kell tennem. – Húztam magamhoz és megcsókoltam, beleadva minden szeretetem és vágyam, amit érzek, hogy tudja, nekem nem kell senki más csak ő. Szorosan tartottam a karjaimba.
- Öhm, hát… Azt hiszem… Ajj az agysejt romboló csókjaid… - Mosolyodott el.
- Azaz alkohol szívem.
- Minden, amit ittam alkoholmentes volt.
- Ez esetben pusztíthatnánk még. – Mondtam vigyorogva és megint megcsókoltam kizárva mindent és mindenkit…

27 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Megvolnék. :)

Kinek mára, kinek holnapra, de jó olvasást mindenkinek!

Remélem tetszeni fog! :)

Várom a véleményeteket az előzőket köszönöm! :)

Puszi:

Vii


Kicsit félve léptem a pályára. Mégis csak egy összeszokott csapatról van szó. Nem tudtam, mire leszek képes vagy mire nem. Bár furcsa mód ők egyáltalán nem tartottak attól, hogy esetleg hátráltatom őket. Azért ez mégis csak egy edzés. Persze nem egyből a dolog élvezeti részével kezdtük, hanem futással. Rövid időn belül rájöttem, hogy Rocas szadista. Neki nem volt elég, hogy a pályát futjuk körbe. Lépcsőznünk is kellett.
- Erre élvez igaz? – Tettem fel a költői kérdést Izának, aki erre hangosan felnevetett.
- Oké lányok, még két kör. – Kiáltotta el magát.
- Perverz állat. – Motyogtam az orrom alatt, de nem elég halkan.
- Hanga hagyd abba, mert holnap reggelig futunk.
- Bocsi, mondtam vigyorogva.
Végül röpke negyed óra múlva már a pálya szélén nyújtottunk. Ezek után pedig az ilyenkor megszokott gyakorlatokat végeztük, ami nem volt olyan monoton. Sokszor láttam Mátét edzeni és ez nem sokban különbözött attól, így semmi sem volt új.
Mikor a szegedi csapat edzéseit néztem mindig kíváncsi voltam rá milyen játszani. Ezt egyszer említettem Zubainak. Szabival jóban voltam és mindig kereste is a társaságomat. Tudtam, hogy a közeledése több mint baráti, de az akkor még ismeretlen érzés miatt nem érdekelt. Így csak próbáltam nem tudomásul venni mit szeretne. De nem küldtem el. Mikor említettem neki, hogy játszanék ő támogatott, és edzés vége előtt felvetette az ötletek a csapattársainak, akik nem ellenkeztek. Már felálltam, hogy elinduljak lefelé, de úgy tűnt egy valaki egyáltalán nem támogatta az ötletet, az pedig Máté volt.
- Nem értem miért ne játszhatna.
- Mert nem akarom, hogy játsszon, és azt se akarom, hogy te a közelébe legyél. Azt hiszed, nem látom, hogy nézel rá?
- Mi közöd van hozzá? A húgod felnőtt és lehetne saját élete, ha nem úgy kezelnéd, mint egy kislányt.
- Nem hagyom, hogy Te vagy bárki más elvegye tőlem.
- Haver hallod te magad? Én megértem, hogy évekig nem lehetett veled, de amit csinálsz az beteges.
- Nem kell a véleményed, se a tanácsod, csak hagyd békén. Ne menj a közelébe. Ne beszélj vele, mert megjárod. – Fenyegetésétől padlót fogtam. Máté az egyetlen embert veszi el tőlem, aki egészséges felnőttként kezel. Igaz, hogy nem akartam tőle semmit, de önző módon kihasználtam.
- Ha azt hiszed, hogy ennek eleget teszek, felejtsd el. Nem veszed észre mennyire, egyedül van? Mi a célod Lékai? Mit nem mondasz el?
- Fogd be. Fogalmad sincs semmiről. És most mondom utoljára, szállj le Nomiról…
A bátyám hangjában olyan fenyegetés volt, amitől rázott a hideg. Abban a percben féltem tőle. Másnap ugyanúgy mentem vele edzésre, azt hittem nem gondolta komolyan, hogy másnap minden ugyanolyan lesz, de Szabi még csak rám se nézett. Nem mosolygott többet, nem ült mellém és még csak nemi is köszönt. És mikor kétségbeesve vontam kérdőre csak annyit mondott sajnálja, de így lesz a legjobb. Szinte semmi nem kötött hozzá mégis fájt. Még utoljára átölelt és adott egy puszit közel a számhoz, de nem csókolt meg. Talán arra várt, hogy én, de nekem abban a percben is csak az a barna szempár lebegett a szemem előtt…
- Hanga figyelsz? – Tette a kezét vállamra Iza.
- Igen. – Ráztam meg a fejem. – Persze. Bocsi. Csak elkalandoztam. – Magyaráztam és a játékra összpontosítottam. A kézilabda meccseket nézni is szerettem. Pláne egy izgalmas aktív játékot. De játszani? Ez annál sokkal jobb volt. És természetes. Minden mozdulatom olyan volt mintha már rutinból menne. És nem csak az enyém. Olyan volt mintha egy-egy támadás menete belém lett volna kódolva, ahogy a bejátszott labdák is a sorfalba. A sors fura fintora lehet, hogy hasonlóképpen, mint Szabi, én is beállós pozícióban tudtam a legjobban érvényesülni. Már megint rá gondoltam. Miért gondolok rá? Nem szabadna. Újabb fejrázás után egy utolsó támadásba kezdtünk, aminek gól lett a vége általam. Rocas lefújta az edző meccset és mindenki szedegette a kint lévő cuccát.
- Lányok. – Szóltam hozzájuk. – Köszönöm, hogy játszhattam. Nagyon élveztem.
- Ugyan, mi köszönjük, és ha te is szeretnél, bármikor jöhetsz az edzésünkre. – Mondta Lia, aki a csapat kapitánya volt.
- És nem csak arra. - Jött közelebb az edző.
- Hanem?
- Szeretnéd komolyan űzni ezt a sportot?
- Más kérdés az, hogy mit szeretnék és más az, hogy mit tehetek meg.
- De ha lenne rád mód, játszanál?
- Nem hiszem, hogy ez csak rajtam múlna, de ha a többieknek nincs ellenem ki fogása, akkor persze szeretnék. – Mondtam Mire az edző valamit motyogott, az önbizalmammal kapcsolatban, amit nem igazán értetettem, aztán rátért a dolog annak a részére, hogy mit kell nekem tenni, hogy bekerülhessek a csapatba.
- Nincs más dolgod, mint felvételezni az egyetemre.
- A hova? – Kérdeztem. – Az nem fog menni, kizárt.
- Miért is nem?
- Hát mert, mert… - Fújtam ki a levegőt. – Na jó. Elég valószínű, hogy befejeztem az általánost. Sőt biztos jártam gimibe. Csak egy baj van, hogy nem emlékszek rá.
- És mit veszíthetsz? – Ez egy jó kérdés. Mit is? Máshogy nem kerülhetek be a csapatba. Ha megpróbálom, vagy kézilabdázok, amit megmagyarázhatatlan okokból nagyon szeretnék, vagy nem. És semmi nem változik. – Tehát?
- Végül is megpróbálhatom. – Mondtam és elmosolyodtam a sok boldog arcot látva. Nem volt kétségem ők is akarják és ez még nagyobb lökést adott. Iza pedig az első volt, aki felajánlotta, hogy segít.
A délután egy részét azzal töltöttük, hogy a suli jelentkezési lapját töltöttük ki.
- Te figyelj csak. Bőven félév után járunk. Sőt mindjárt vége a másik félévnek is. Van ennek most értelme.
- Meglátjuk. És csak úgy szólok. Rocas nem ismer lehetetlent. Neked csak az a dolgod, hogy írj egy legalább 85%-os felvételit.
- De itt 70% a minimum.
- Igen, de nem a sportolóknak. Ha a csapatban akarsz játszani, akkor legalább ennyi kell, és tartanod kell ezt a szintet, különben kiraknak és nagyon nehéz visszakerülni. – Atyaég. Akarom én ezt? Ahogy elmondta mik is a követelmények már kicsit se voltam biztos abban, hogy sikeres felvételit írók.
- Nyugi már. Itt vagyok. Segítek. Szerzünk régi felvételi teszteket. Meglátjuk, mit tudsz. Rendben? – Bólintottam. – Amúgy milyen szakra jelentkeznél, ha felvennének?
- Építészmérnöknek. – Vágtam rá gondolkodás nélkül, amin kicsit talán meg is lepődött. Apu volt az és már egész kicsi koromba kicipelt az építkezésekre. Szerettem látni, ahogy a papírra vetett rajzokból valóság lesz. Nemzetközi viszonylatban is mutatós és biztonságos épületek kerültek ki a keze alól és szakmájában sikeres volt. Képes volt napokig görnyedni a számítások felett, hogy minden tökéletes legyen. Ha pedig valami hibát talált addig ment, míg ki nem küszöbölte. Szinte mindig kint volt az építkezéseken. Az utolsó segédmunkást is névről ismerte és tisztelték azért, mert nem csak hasznot hajtja és nem esett le a karikagyűrű az ujjáról, mikor arrébb kellett toljon egy talicskát. Felnéztem rá, és az emlékére szeretnék egy kicsit olyan lenni, mint ő.
- Figyelj nincs kedved eljönni este kicsit bulizni?
- Nem, köszi. Fáradt vagyok, de majd legközelebb.
- Rendben, de ha bármi van, hívj fel. Oké?
- Oké. Köszönök mindent.
- Ugyan. Holnap jövök érted. Mármint, ha jössz a meccsre.
- Ki nem hagynám. – Mosolyogtam. Most végre úgy nézhetem meg a meccset, hogy tudom is ki az a csodacsatár, aki pár napja igazából csak egy ember volt a többi közül.
Miután Iza elment letusoltam, átöltöztem és Cris garázsába mentem, hogy egy nem túl feltűnő autót kölcsönözzek tőle. Hát mit ne mondjak. Csak pislogtam az autócsodákon. Végül az M6-os BMW-t választottam. Az volt a legszolidabb. Beültem és a kórházig meg se álltam. Beszélnem kellett az orvosommal. A recepción útbaigazítottak. Kopogtam és a halk szabad után beléptem.
- Jó napot doktor úr. – Mosolyogtam.
- Ó hello Noémi.
- Kérem, maradhatnánk a Hangánál? – Kérdetem mosolyogva és arckifejezését látva, gyorsan elmondtam mi a helyzet. – Nem emlékszem, de Cristiano anyukája elszólta magát. Én pedig inkább érzem magam valaki másnak, akár Hangának, mint Noémi Lékainak.
- Értem. – Mondta, és bár láttam, hogy nincs oda érte, de nem feszegette a dolgot. – Miben segíthetek?
- Szeretném tudni mi az, amire biztosan emlékszem. Szeretnék egyetemre menni, és kíváncsi vagyok mennyi az esélye annak, hogy fel is vesznek.
- Elég sok. – Mosolygott. – Az emlékek, és a tudás nem egy helyre raktározódik. Így minden, amit az iskolában vagy azon kívül tanult az évek során megmaradtak csak annyit kell tennie, mint a többi embernek. Ismételni.
- Ennyi? – Kérdeztem elkerekedett szemekkel, de közben örültem és ez biztos látszott rajtam, mert épp jókedvűen válaszolt volna kérdésemre, ha nem csörög a telefonja.
- Elnézést. - Nézett rám. Majd füléhez emelte a telefont. - Tessék? Dr. Lamando. – Szólt bele majd rám nézett és komolyan megijedtem a tekintetétől. – Kapcsolja, kérem… Jó napot uram miben segíthetek?... – Kérdezte és közben végig engem nézett, de egyáltalán nem jókedvűen. Az, aki a vonal végén lehetett, se neki, se nekem nem hiányzott. – A betegeimről nem adhatok ki információt… Nem telefonon még a hozzátartozónak sem… Ezt nem mondtam…
- Máté. – Suttogtam magam elé.
- Fenyegetőzzön nyugodtan, én csak a szabályok szerint járok el. Ha valamit tudni akar a húgáról, akkor tanácsolom, érdeklődjön személyesen. – Nem, nem. Nem akarhatja, hogy idejöjjön. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Rendben Senor Lékai. Várom. – Mondta az orvos és letette a telefont. Én se megmozdulni, se szólni nem tudtam percekig.
- Ide fog jönni?
- Nem most és nem ma. – Hatalmas kő esett le a szívemről. Aztán eszembe jutott, hogy selejtezők vannak. Naná, hogy nem ér rá.
- És ha idejön, maga elmond neki mindent? – Sóhajtottam.
- Igen de ennek nem lesz jelentősége.
- Hogy-hogy nem? Én ezt nem értem. – Rázta meg a fejem.
- A gyógyszer, amit szedtél. Nos nem hogy nem törzskönyvezett nem is eredeti. Komoly kárt szerencsére nem okozott, de illegális szer és a bátyját a kórház hivatalból feljelentette gondatlanságért és illegális szerekkel való visszaélésért. Sajnálom. – Mondta a végére. Hiába olyan amilyen, és viselkedik úgy ahogy, de nem akarom, hogy börtönbe kerüljön. Én csak annyit akarok, hogy tűnjön el az életemből, hogy hagyja, had éljem. Ha nem tudja elfogadni ezt a helyzetet. Viszont a hivatalból történő feljelentés ellen semmit nem tehetek. – Ne aggódj. Ha nincs priusza, megússza.
- Honnan tudja, hogy érte aggódok?
- Látom rajtad. És tudom, hogy te csak az életedet szeretnéd. Most menj haza és folytasd, amit elkezdtél. Nem lesz semmi baj. Nem bánthat.
- Maga szerint képes lenne rá? – Babráltam a felsőm aljával.
- Nehéz megmondani. Abból, amit elmondtál, Miranda arra következtet, hogy a testvére kerülhet beszámíthatatlan állapotba, de mint mondtam, nem kell félned. Van ki vigyázzon rád. – Ezen elmosolyodtam, mert biztos voltam abban, hogy ez így van. Ugyan most Cris nincs velem, de ha erről hall egy percre se fogja elengedni a kezem. Megköszöntem a segítséget és haza indultam. Bejártam a garázsba és a nappaliba mentem.

Fogalmam sincs mi vezérelt, de a laptopom magamhoz véve rákerestem a selejtezőre, és a már elkezdődött mérkőzést néztem. Máté sérülten is játszott. Őrülten fanatikus volt, és amit akart azt elérte, de én nem miatta akartam ezt a meccset nézni, hanem Szabi miatt. Ő legalább annyira lelkesedett az ötletért, hogy játsszak és talán azt akartam, hogy tudja, hogy megtörtént, és ha minden jól megy, csapatban fogok játszani. Megnéztem a mérkőzést és nyertek a magyarok, aminek igazából örültem, mert küzdöttek és megérdemelték, hogy nyerjenek. Összecsuktam a laptopot és csináltam vacsorát, utána pedig felhívtam Crist.
- Hola édesem. – Vette fel szinte azonnal. Várta már a hívásomat és hallottam, hogy meg is nyugodott. Aggódott értem. – Merre jártál egész nap? – Annyira jó volt hallani a hangját. Rossz volt nem vele lenni és ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy éjszaka se lesz itt.
- Hiányzol. – Mondtam csendesen.
- Te is nekem, de csak egy éjszaka. Holnap már ott leszek veled. Ugye minden rendben.
- Persze. – Füllentettem. Hisz semmi sem volt. Máté hívása és esetleges érkezése felzaklatott és az se volt rendben, hogy Szabi is beférkőzött a tudatomba, még akkor is, ha csak úgy gondoltam rá, mint egy barátra.
- Biztos? Még haza mehetek.
- Nem kell. Jól vagyok, csak kicsit félek. – Vallottam be és ez igaz is volt.
- Tényleg hazamegyek, csak egy szó.
- Nem kell. – Nevettem aggódásán. Bármit megtenne értem, bármit. Tartozom neki annyival, hogy őszinte vagyok, de nem most. Majd meccs után. Feleslegesen nem zaklatom fel. – Képzeld, ma részt vettem egy teljes körű kézilabdaedzésen, és ha felvesznek az egyetemre, akkor bevesznek a csapatba. – Váltottam gyorsan témát.
- Várj egy kicsit! – Nevetett. – Ezt most mond el nekem lassabban, mert lemaradtam.
- Ó ha az eszed fele olyan gyors lenne, mint a lábad akkor zseni lennél.
- Jól van kisasszony. Ezt megjegyeztem. Vigyázz, mert holnap már nem a telefon két végén leszünk.
- Fenyegetsz? – Kérdeztem kihívó hangon.
- Talán nem tetszik?
- Attól függ…
- Mitől?
- A fantáziádra bízom. – Mondtam mire beállt az a döbbent csend. – Na mi van, elképzelted a büntetésem.
- Szerintem ezt most fejezd be, mert innen hamar hazaérek ám.
- Ha hazajössz, esküszöm, legalább egy hétre elfelejthetsz. Gondold át megéri-e. – Vigyorogtam.
- Hogy te milyen gonosz vagy. – Nevetett. – Na, de komolyan mi ez a kézilabdás dolog?
- Iza elvitt a stadionba, ami a második legjobb hely a világon.
- Mi az első?
- Kérdezd meg a kapus barátnőjét, biztos szívesen válaszol rá. De egyébként folytatnám.
- Bocsi, hallgatlak.
- Na szóval. Iza kapura dobatott velem, ami ment. Képzeld! – Mondtam lelkesen. – És egyszer csak megjelent az egész egyetemi csapat és meghívtak az edzésre, amit annak ellenére, hogy nem sportolok bírtam a játék meg valami eszméletlen jó. Rocas pedig közölte, ha sikeresen felvételizek az egyetemre, akkor bevesz a csapatba. Úgyhogy most nekiállok ismételni, mert a doki azt mondta az is elég. Ja igen kölcsön vettem a BMW-t. – Húztam be a nyakam.
- Ami az enyém az a tied is. – Mondta mosolyogva.
- Köszönöm. Na de most megyek és hagylak pihenni. Holnap meccs után találkozunk. Aludj jól.
- Rendben neked is szép álmokat. – Nyomta meg a szép szót. Szükségem is volt rá.
- Remélem az lesz. Szeretlek.
- Én is. Szeretlek kicsim és hívj nyugodtan.
- Oké. Szia. – Mondtam és letettem a telefont.
Nem kellett altatni. Fáradt voltam, így hamar elnyomott az álom.
Hiába próbáltam úgy felfogni a dolgot az álmommal kapcsolatban, ahogy azt Cris mondta, nem ment és megint ugyanúgy sírva ébredtem még mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség. A párnáját szorongatva próbáltam megnyugodni. Éreztem az illatát, és ez segített. Szükségem lett volna arra, hogy beszéljen. Arra, hogy azt mondja nem lesz semmi baj. Kevés volt, hogy felidéztem, amit múlt éjjel mondott. Csak egy telefon lett volna, de nem akartam zavarni. Tudtam, ha meghallja a sírástól rekedt hangom, bármit mondhattam volna neki, jött volna haza. Azt pedig nem akartam. Ezért egy másik számot hívtam. Hirtelen felindulásból arra gondoltam beszélek is vele, de mikor meghallottam álmos hangját egy szó se jött ki a torkomon.
- Haló?... – Szólt bele, de tőlem csak tátogásra futotta. – Haló? – Ismételte. Tudtam, hogy hallja a szuszogásom és azt is, hogy rövid időn belül rájön, ki vagyok.
- Nomi? Nomi mond hogy te vagy az!... Kérlek Nomi mondj valamit, mond, hogy jól vagy… - Kért, de én még mindig némán ültem. – Rendben, teljesen megértem, hogy nem beszélsz velem, de akkor hallgass végig. Remélem jól vagy, bárhol is legyél, és rettentően sajnálom, hogy hagytam magam és elfordultam tőled. Nem ezt érdemelted volna. Sajnálom, hogy nem voltam melletted, hogy gyáva voltam, de azt hittem így nem veszítelek el teljesen. Rosszul hittem. Most már tudom, hogy hibáztam, de már csak a megbánás maradt. Bár visszafordíthatnám, most veled lehetnék. De így csak azt remélem, hogy ott ahol vagy boldog vagy, és van ki vigyázzon rád, szeressen, hogy megkapod tőle azt, amit én nem adtam meg neked. Te se akartad de én se küzdöttem eléggé. Szeretlek Nomi. Ezt sose felejtsd el. – Fejezte be, és már csak a pityegésnek suttogtam, hogy nem haragszok rád…
Nem is volt miért. Ha igaz, amit a doki mond, akkor Máté nem feltétlenül befolyásolható, és azt se csodálom, ha Szabi tartott tőle. Vajon mit mondhatott neki? És még mit tett az ellen, hogy véletlenül se térjek ide vissza és éljem újra a régi éltem…
Fáradt voltam így viszonylag hamar el tudtam aludni újra, ugyanúgy ahogy tegnap, álmok nélkül. Délelőtt pedig kipihenve ébredtem. Ennyiből más volt ez az ébredés.
A napomat azzal töltöttem, hogy felvételi teszteket olvasgattam. Körbe voltam rakva papírokkal és úgy bújtam őket mintha szerelmes levelek lennének. Pedig aztán. Arra eszméltem, hogy valaki csenget. Felkászálódtam a nappali szőnyegéről és ajtót nyitottam vendégemnek, aki egy Casillas mezbe öltözött elképedt Iza volt.
- Te még nem vagy kész? – Nézett végig a pizsimen.
- Basszus, már ennyi az idő? – Kaptam a keze után, amin óra volt. – 20 perc. – Mondtam és az emeletre rohantam. Gyorsan letusoltam és egy farmert húztam egy hosszú ujjú felsővel, amire ráhúztam Cris mezét. Aztán eszembe jutott mit is hagytunk abba tegnap. Újra kezdtem az öltözködést, és egy észbontó fehérneműre cseréltem az egyszerút, arra húztam a többit. 18 perc múlva már az ajtót zártam.
- Remélem nem késünk el. Az mindig rossz ómen.
- Majd elviszem a balhét. – Kacsintottam.
El ugyan nem késtünk, de a csapat nem tudott nyerni a Valencia ellen. Gól nélküli döntetlent játszottak. És ettől senki nem volt víg kedélyű.
A kocsinak támaszkodva vártam a morcos csatárt. Egy szót se szólt és jobbnak láttam én se szólni. Olyan ismerős volt a jelenet mégsem tudtam hova tenni. Tudtam, hogy csalódott. Elsősorban a csapat miatt másodsorba, azért mert így csak távolodik a hőn áhított aranylabda. Mikor hazaértünk csak ledobta a táskáját. Egy pillanatra megtorpant mikor meglátta a nagy papírhalmot a szőnyegen. Én csak álltam és vártam. Mikor pedig leült a kanapé támlájára támasztotta a fejét és a plafonra bámult majd felém fordítva rám mosolygott és magához hívott. Én pedig, mentem és leültem volna mellé, de az ölébe rántott és megcsókolt.
- Valamit félbehagytunk. Emlékszel? – Kérdezte miközben a nyakamat, kényeztette.
- Nem tudom, miről beszélsz. – Suttogtam és hangomból az ellenkezője sütött. Ő pedig tudta ezt. Óvatosan ugyan de lelökött magáról és felállt. Meglepődtem, de közbe már a kezét nyújtotta, amibe belecsúsztattam a sajátom. Felhúzott és jót mosolygott azon, hogy sikerült rám ijesztenie. Magához ölelt és csókolni kezdett miközben elkezdte mezemet feljebb tűrni, hogy egy pillanatra megszakítva nyelvünk játékát kibújtasson belőle és a földre dobja, majd ugyanezt tegye az alatta lévővel. A fehérnemű jó választásnak tűnt. Vagy a látvány vagy a tudat, hogy készültem neki beindította és fenekem alá nyúlva emelt meg. Lábam a dereka köré fontam és egymás ajkait falva indult el velem az emeletre. Óvatosan fektetett el az ágyon és kezdte el kigombolni a farmerom, majd húzta le rólam.
- Hol is hagytuk abba? – Kérdezte fülembe, suttogta miközben bele-bele harapott. Az én számat csak halk sóhajok hagyták el, és egyre jobban vágytam az értésére, de ő csak játszott velem. Ajkaival is épp hogy csak súrolta a bőrömet. Én pedig már majd meghaltam azért, hogy magamba érezhessem. Rajtam csak a bugyim volt. Megfogtam a kezét és oda tettem ahol akartam, hogy legyen, de nem engedtem el. Tetszett neki hevességem, és míg én próbáltam megszabadítani farmerjától ő azt folytatta, amit megzavartak de most nem állt meg, míg testem az élvezettől görcsbe nem rándult. A szívem össze-vissza, kalapált. És nem hogy elég lett volna még többre, vágytam. Csípőmet az övének nyomtam. Hogy tudtára adjam, nem akarom, hogy várjon, azt akarom, hogy folytassa. És eleget téve néma kérésemnek a fülembe suttogva, hogy ’szeretlek’ vált velem eggyé…
Nem akartam elrontani ezt a pillanatot, ezt az érzést azzal, hogy bármit is elmondjak neki, úgy gondoltam még ráér, így csak a csodálatos együttlét után álmatlanul, hozzábújva aludtam át az éjszakát…

37 - Szerelem net

Szijasztok!

Ezer bocsi mindenkitől aki várta a részt tegnap! A vihar kicsit beakavart és délelőtt netem se volt.

Délután meg utaznom kellett és egy baleset miatt, aminek "szerencsére" csak tanúja voltam, még a meccsről is lemaradtam. Mostantól, nem fogok napot írni, hogy mikor hozom, mert sokszor én sem fogom tudni. Balcsipart, szezon, munka... Megpróbálom a heti kettőt, de egyet mindenképp. És felváltva...

A szavazatokat köszönöm és bocsi azoktól aki k Kézzel - lábbal-t vártak jobban. Annyit ígérhetek, hogy jövőhéten azt kaptok. :) Ennyi, nem csipogok tovább erről.

Tényleg sajnálom, hogy tegnap nem tudtam hozni!

Remélem azért tetszeni fog!

Várom a véleményeteket és köszönöm az előzőket. Kicsit késve de azokra is válaszoltam!

Jó olvasást!

Puszi nektek:

Vii



Danilla annyira aranyos volt. Oda meg vissza van a keresztapjáért és fordítva. Nem mutattam, de tudta, hogy kicsit tartok ettől a találkozástól. Máté nem mutatott be a szüleink pedig elvileg nem egy hónapig voltunk együtt tehát nem éltem át még ehhez hasonlót. Bár nem bántam. Liz mondott néhány dolgot, hogy mit vegyek fel és mit ne. Hogy viselkedjek és hogy ne. De hozzá tette nekem elég, ha csak magamat adom, és minden mást elfelejtek, amit mondott. Persze kell összezavarni, de végül is megfogadtam a tanácsát, és nem görcsöltem rajta.

Amúgy se lennék valaki más csak azért, hogy bevágódjak. Sergio szeret és ez az, ami számít.
Bátorítólag megszorította a kezem és rám mosolygott. Szükségem is volt rá. Pláne azután, amit „Nagyapi” mondott. Biztos nem engem képzel el a fia mellé, és ami azt illeti én se magamat. Legalább is nem egy hónap után. Meg amúgy se. Valahogy az álmaimban nem szerepel az esküvő. Kislányként is előbb akartam kukás lenni, mint hercegnő. Mondván milyen szép a narancssárga ruhájuk. A szoknyát ki nem állhattam. Emlékszem apu mit össze nem aggódott nehogy az legyek. Anyu pedig azzal nyugtatta, hogy ez csak egy gyerekkori fellángolás majd meggondolom magam. Persze akkor én kötöttem az ebet a karóhoz. Mert én bizony kukás leszek. Az emléken elmosolyodtam. Így nem úgy léptem be az ajtón, mint aki halálra van rémülve. Viszont négy csodálkozó szempár meredt rám, ránk. Vajon mi járhat a fejükbe? Mi megdöbbentőbb? Én, vagy én Sergioval? Mindenesetre idejét láttam megszólalni.
- Jó napot. - Köszöntem. - Vitali Frewer. - Mutatkoztam be, mert Sese épp némán próbált kommunikálni a családjával, hogy kezdjenek magukkal valamit, de nem járt sikerrel. A kezemet a családfő felé nyújtottam, aki hangomra észhez tért és elfogadta ugyan, de még mindig nem tért teljesen magához.
- Ööö... Jose vagyok, a feleségem Paqui. - Mutatott maga mellé. Első ránézésre szimpatikus nő volt és nem vettem a szívemre, hogy tetőtől talpig többször végigmér. Nem, mert lehet, én kínosabban fogom érezni magam, mikor ugyanezt nálunk is megejtjük. Szerintem apu képes és felméri ott helyben Sese kondiját, amivel aztán tényleg semmi gond, hogy képes-e megvédeni, ha úgy adódik...
- Örvendek. - Mondtam és örültem, hogy haladtunk is tovább.
- A lányom Mirian és a fiam René.
- Sziasztok. - Köszöntem nekik is majd Sesére néztem, aki egy bocsánatkérő mosollyal nézett le rám.
- Tündérke? - Szólt a kislánynak.
- Mi az? - Sétált oda hozzá.
- Megmutatod Vitalinak a plüssállataidat?
- Igeen. - Tapsikolt és már nyúlt is a kezemért. Jobb szerettem volna itt lenni, ha már egyszer rólam van szó, de nem ellenkeztem és Danilla is fel volt pörögve. Nem lett volna szívem neki nemet mondani.
- Sok van ám. - Mondta buszkén, amin nekem nevetnem kellett. Mintha magamat látnám. Rajongtam a plüssökért, és ahogy beléptem a szobába rájöttem, hogy nem eléggé. Neki még az enyémnél is sokkal több volt. Rengeteg szőrös, színes pamacs mindenfelé. Az egész kicsitől a nagyig. És volt egy hatalmas macija is, hasonló, mint amilyen nekem is. Mielőtt felköltöztem Pestre bedobozoltam, és óvodáknak, kórházaknak adtam őket. Csak azt a nagy macit tartottam meg, ami mindig mosolygott, aminek hatalmas barna szemei csillogtak, mintha lelke lett volna. Sokat voltam egyedül, de ő mindig velem volt és puha ölelése biztonságot adott. Nem féltem, mert tudtam, hogy a plüss macim lesz az, aki sosem hagy el.
- Az a kedvencem. - Jött oda és ölelte át a hatalmas állatot. - Sergio hozta nekem. Azt mondta, vigyáz rám.

- Igaza van. Nekem is volt egy ilyen nagy macim és akkor volt velem, amikor csak akartam.
- Tényleg? - pislogott. - Most hol van?
- A szüleimnél.
- Hm. Én sem vihetem magammal. Nem hiányzik?
- Néha. Mikor nagyon egyedül vagyok, de olyan már nincs sokszor.
- Mert most már Sese vigyáz rád? - Kérdezte. Szerettem a gyerekeket, mert őszintén kimondták, amit gondolnak, és nem kertelnek, hanem kérdeznek. Talán kicsit zavarba ejtően nyíltan. Van mikor nehéz úgy válaszolni, hogy meg is értse, amit kell, de ez most nem az a kérdés volt.
- Igen. Most már Sese vigyáz rám. - Mosolyogtam.
- Furán beszélsz. - Ráncolta össze a homlokát, és a megint nevetnem kellett.
- Én nem itt születtem. Egy másik országba és meg kellett tanulnom a nyelvet. Ezért beszélek furán.
- Messze van az a másik ország?
- Kicsit - Szomorodtam el, mert bár egy pillanatig se bánom, hogy ide költöztem, azért hiányoznak az ottaniak és egy picit a megszokott életem, de nem bánom, hogy a hátvéd felforgatta az egészet. Ez az állapotom viszont nem tartott sokáig, mert Danilla megsimogatta a fejem.
- Miért vagy szomorú?
- Nem vagyok.
- Akkor mosolyogj. Úgy sokkal szépebb vagy.
- Köszönöm. Te is nagyon szép kislány vagy egy igazi kis tündér.
- Gyere. - Fogta meg újra a kezem és kifelé húzott. Én csak mosolyogva hagytam magam és megpróbáltam nem foglalkozni azzal, hogy Sergio a semmibe meredve hallgatja a családját, akik elhallgattak mikor elhaladtunk mellettük. Sergio ránk mosolygott, mikor meglátott minket. Nekem pedig hála Danillának jó kedvem volt. A gyerekek nagy érzékkel tudják kiválasztani, hogy ki az, aki szereti őket és nagyon jól esett, hogy ilyen hamar megbarátkozott velem.
- Kislányom, ne vidd messzire Vitalit. Mindjárt ebédelünk. - Mondta René, amire nem igazán reagált a kisasszony. - Hallod?
- Okéé. - Mondta, és halkan kuncogtam szemforgatásán. És még csak öt éves lesz. Nem irigylem az idősebb Ramost. Nem lesz könnyű dolga vele. A hátsó udvar egy egybefüggő zöld terep volt. Ezen meg se lepődtem. A kicsi lány előre indult, én pedig követtem. Miközben sétáltunk ő mesélt. Semmi összefüggés nem volt abban, amit mondott, de öröm volt hallgatni.
- Elfáradtam. - Csücsült le a fűbe, rengeteg fehér szirmú, kis virág közé. Annyira imádni való. Leültem elé törökülésbe és leszedtem egy virágot. Aztán még egyet, hogy a másik mellé tegyem. Érdeklődve nézte mozdulataimat.
- Mit csinálsz? - Kíváncsiskodott.
- Majd meglátod. Szedsz nekem virágot?
- Aha. - És letépett egyet majd átnyújtotta, én pedig a többihez raktam. Ezt egészen addig folytattuk, míg egy hosszú füzér nem lett, amit összekötöttem és így koszorú lett belőle. A fejére tettem. Most már tényleg úgy nézett ki, mint egy tündér.
- Az enyém? - Tapogatta meg a fejecskéjén. Én pedig csak bólintottam. - Köszönöm. - Ujjongott és legnagyobb meglepetésemre megpuszilt. - Megmutatom nagymaminak...

- Mami, mami, mami nézd mit csinált nekem Vitali. - Rohant be a házba.
- Nahát. Nagyon szép. Megköszönted? - Kérdezte és mosolyogva rám nézett. Válaszként csak bólintottam. - Mossatok kezet, mindjárt eszünk.
- Megmutatod hol a mosdó?
- Aha.
- Danilla, nem aha, hanem igen. - Mondta neki az apukája. - Szólj rá nyugodtan. - Nézett rám.
- Ó a világért sem venném el tőled ezt a feladatot. Én inkább a jó oldalon maradok. - Vigyorogtam és elindultam a kislány után.
- Ülsz mellém? - Kérdezte az asztal mellett állva.
- Kicsim, hagyd levegőt venni.
- Hagyja csak nem zavar. – Mondtam Paqui-nak.
- Neked van testvéred?
- Nincs. Se kicsi, se nagy.
- Unokatestvéred? – Megráztam a fejem. Mindig is szerettem volna tesót vagy legalább egy unokatestvért, de nem adatott meg.
- Anyu egyedüli gyerek volt, ahogy én is. Apunak volt testvére, de az ő családját nem ismerem. – Meséltem miközben nekiálltunk a levesnek.
- Hogyhogy? – Érdeklődött tovább és tényleg láttam rajta, hogy érdekli is, ahogy a velem szemben ülő hátvédet is. Semmit nem tud még a családomról. Jóformán semmit. Alig észrevehetően sóhajtottam egyet.
- Apu szülei nem támogatták anyuval való kapcsolatát, mert szerintük nem volt hozzávaló, de ő szerette és elvette feleségül, mire kitagadták. Még a testvérei sem beszélnek vele.
- És rád se voltak kíváncsiak?
- Nem. Küldtek nekik képet rólam a születésem után, de visszaküldték azzal, hogy nekik nincs fiúk, így nem lehet unokájuk se. – Rántottam meg a vállam. Éreztem, hogy Sergio néz, de nem akartam látni sajnálkozó tekintetét. Nem igazán szerettem a fájó dolgokról beszélni. – Nem vagyok leveses, de ez nagyon finom. – Mondtam elterelésképpen és szerencsére bejött. Ezek után már teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettünk.
Ebéd után Danilla aludni ment. Sergio pedig elvitt, hogy megmutassa a szülővárosát. Kíséretképp pedig jött a két testvére is. Sese és Mirian bementek valami boltba René meg én pedig kint vártuk meg őket.
- Bocs, hogy olyan bunkón fogadtunk. Csak tudod nem rád, vagyis nem ilyen lányra számítottunk, mint amilyen te vagy. Félre ne érts. Kellemeset csalódtunk, Sese azt mondta a neten ismerkedtetek. És nem így gondoltam, ahogy meséltétek. Azt hiszem te vagy az első, akibe a személyisége miatt szeretett bele...
- Kénytelen voltam. – Ölelt meg az említett és nyomott puszit az arcomra. Mióta itt vagyunk először. – De megérte.
- Hát én rá se ismerek az öcsémre. – Kapcsolódott be Mirian is. – Tudhatsz valamit. - Kacsintott rám.
- Csak semmi perverzitás. – Mondta Sese.
- Ugyan már. – Lökött rajt egyet a nővére.
- De tényleg. Víta még nem volt úgy senkivel. – Mondta, és belevörösödtem abba, hogy ezt így nyíltan megbeszélik. Tudtam, hogy én ezt nem érthetem, hisz nincs testvérem, de ha lenne biztos én is, mindent megbeszélnék vele. A két döbbent arcot látva nevetnem kellett.
- Szerintem ennyi infó elég lesz mára. – És nem feszegettük tovább a kérdést.
Idő közben elváltunk tőlük. Miri kész tények elé állított egy csajos estét illetőleg, mondván ideje, hogy valaki belevigyen az életbe. Hiába kértem Sesétől a képzeletbeli mentőövet még támogatta is az ötletet. Mire én csak annyit mondtam, hogy ezt nagyon meg fogja bánni és nem azért, mert hagyta, hanem azért mert helyeselte. Sétálgattunk a környéken és igazából egyikünket se érdekelte, hogy esetleg címlapra kerülünk. Megmutatta a helyet ahol felnőtt. Betekinthettem az életének abba a részébe, amit nem sokan ismernek. Akkor ott nem a Real Madrid hátvédje volt, és nem is a Madridban élő Sergio, hanem az Andalúz. És minél többet tudtam róla annál jobban akartam, hogy ő is megismerje az én életem. A családja szimpatikus volt, az első döbbenetet leszámítva, de felejthető volt Tündérkének köszönhetően, aki elfogadott elsőre és végül a családja is, akik azzal búcsúztak, hogy amint tudunk, menjünk. És bármikor szívesen látnak még egyedül is, ha úgy van. Tudtam, hogy fontos volt neki ez a találkozó és jó volt látni mennyire örült annak, hogy a családja elfogad engem.
Még világos volt mikor elindultunk vissza Madridba.
- Elmeséled, mi volt a téma, míg én plüssöket nézegettem? – Elnevette magát. – Ennyire szörnyű nem lehetett.
- Nem, nem volt szörnyű. Apa megkérdezte, hogy esetleg börtönbe akarom e tölteni a 20-as éveim hátralevő részét liliomtiprásért. Persze megnyugtattam, hogy már papíron is felnőtt vagy és úgy is viselkedsz. Anyu nem akarta elhinni, hogy képes vagyok olyan lánnyal együtt lenni, aki garbót hord és nincs kint mindene. – Nevetett. - René igazából valami bányarémet várt, mert neki csak annyi jutott el az agyáig, hogy emaileztünk, de Ő már akkor a szívébe zárt mikor látta, hogy viselkedsz tündérkével. Ami pedig Mirit illeti, hasonlóképpen volt a dologgal, leszámítva, hogy egy üresfejű kirakatbabára tippelt. Viszont vele el kell menned arra a csajos estére.
- Elmegyek én, azon ne múljon. Nem nekem fog fájni.
- Ugyan kicsim, Te a légynek se tudnál ártani. – Vigyorgott, de én nem mondtam rá semmit. Majd meglátjuk...

A soron következő meccs az Apoel elleni visszavágó volt, amit 5 - 2-re nyert a hazai csapat így bejutottunk az elődöntőbe ahol is a Bayern Münchennel kell majd megmérkőzniük a döntőbe jutásért.
- Jó voltál. – Súgtam gyorsan a fülébe még mielőtt belépett volna az öltözőbe. A sajtótájékoztatót hamar lezavarták. Bírtam Josét. Csak annyit mond, amennyit ténylegesen muszáj. Se többet, se kevesebbet. Így viszonylag hamar hazafelé indultunk. Mivel én vezettem, hozzám.
- Nagyon csendben vagy. Ugye nincs baj? – Kérdeztem, már a négy fal között. Mert nem volt rá jellemző, hogy ennyire csendes legyen.
- Semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok. Fel kéne töltődnöm. Nem akarsz az akksi töltőm lenni? – Vigyorgott kajánul.
- Aha és te vagy fáradt ugye Ramos?
- Jól van na, csak gondoltam megpróbálom, de nem egyébként tényleg fáradt vagyok és tudod kicsim, – Tűrte el a hajam a fülem mögé és jött egy lépéssel közelebb. – Nekem most elég, ha hozzám bújsz, mert így tudom, hogy itt vagy velem.
- Hogy bírod? – Csúszott ki a számon a kérdés, mire felnevetett.
- Te kis csacsi. Szeretlek és ez erőt ad, kitartást és tudom, hogy érdemes várnom, mert úgy vagy képes szeretni, ahogy nem sokan. És én már így nyertem, hogy elmondhatom, veled fekszek, és veled ébredek. – Mondta, én pedig úgy éreztem, percről percre egyre szerelmesebb leszek. Így pedig a legjobb úton haladt afelé, hogy ne csak a lelkemmel, hanem a testemmel is szeressem. Sergio túlságosan spanyol volt és túlságosan férfi, na meg tapasztalt ahhoz, hogy ezt ne tudatosan csinálná. De nem érdekelt. Nem, mert engem akart...
Másnap hajnalok hajnalán a telefonomra keltem. Számomra ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Már olyan régen keltett valaki más Sergion kívül, és egyedül rá nem tudtam haragudni. De ő most sehol nem volt. Mérgembe kikapcsoltam a telefont anélkül, hogy megtudtam volna ki az. Főztem kávét és egy nagy bögrébe áttöltve felöntöttem hideg tejjel és a tejeskávémmal a kanapéra vackoltam magam. Az agysejtjeim még bőven aludtak így bambulva kortyolgattam az italom. Ebből az állapotból még a kintről érkező zörgés se tudott kirángatni. Hallottam ugyan mindent, de továbbra is egy nem túl távoli pontra meredtem. Mikor viszont Sergio belépett ránéztem. A papírzacskó a kezében valószínűleg reggelit rejtett, aminek fahéj és kakaó illata volt. Letette a konyhapultra és felém indult.
- Azt hittem én kelthetlek. – Ült le mellém.
- Jobb lett volna, de elkéstél, így most kénytelen vagyok a tejeskávémmal intim pillanatokat átélni. – Kortyoltam bele mosolyogva.
- És mi lenne, ha velem folytatnád?
- Ha elveszed a kávém én nagyon, nagyon, nagyon nyűgös leszek. – Figyelmeztettem.
- Te már most az vagy. Mi a baj? – Kezdte el simogatni a lábamat.
- Felkeltettek.
- Kicsoda?
- Nem tudom. – Vettem el a telefonom az asztalról és mutattam meg neki a számot.
- Ez csak a nővérem. – Nevetett.
- Nem tud aludni?
- Felhívom, megkérdezem, mit akar. – Emelte fel a telefont.
- Hola Mirian. Miért zaklatod a barátnőmet korán reggel?... Ja, hogy nem rám tartozik... Azért ne vidd túlzásba... Én is megyek... Mi az, hogy nem?... De bízok benne, benned viszont nem... Miri... Mirian... Jó feladom, csináljatok, amit akartok. – Mondta dühösen, a kezembe nyomta a telefont és a konyhába ment. Én csak nagyokat pislogtam.
- Hola Mirian. Ez mi volt?
- Hola Vitali. Semmi, csak az öcsém azt hiszi, attól mert hosszú a haja, helye van egy csajos buliba.
- Relatív. Ha olyan helyre megyünk, ahol csak csajok vannak, akkor még a környéken se szeretném meglátni. Viszont ha olyan helyre megyünk, ahol vannak pasik is, akkor miért ne jöhetne?
- Mert nem és kész.
- És szerinted mennyi ideig tart neki, míg megtudja, hol vagyunk?
- Az már más kérdés. Na de hagyjuk az öcsémet. Mit csinálsz holnap?
- Elvileg nincs fix programom. Vagyis eddig nem volt.
- Most már van. – Mondta és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Egy kérésem van. Ne gyere korán. – Mondtam mire Sergio mögöttem nevetni kezdett.
- Nyolc? Kilenc?
- Mi? Azért tízig számolj el.
- Mi vagy te, mormota?
- Nem csak elviselhetetlen vagyok álmosan.
- Rendben akkor tízre ott leszek nálad. A címmel ne fáradj, már megvan. – Mondta mire én Sergio felé fordultam és a lehető legcsúnyábban néztem rá, de ő feltűnően másfelé nézett.
- Oké, szia Mirian. – Tettem le a telefont és oda sétáltam hozzá.
- Tudod Ramos megérdemelnéd, hogy megegyen a fene. Oké, hogy Ő a nővéred de a címem bizalmas információ.
- Megfenyegetett. – Nézett rám ártatlanul.
- Kac-kac. – Haraptam bele egy fahéjas csigába, amit nagyon szerettem.
- Elmondod hova mentek?
- Csak szeretnéd.
- Ne már, ez most komoly?
- Ha te nem árulkodtál volna most én, megtenném, de így hagyom, hogy majd megtalálj. – Persze erre elhúzta a száját. - Ugyan már, meddig tart ez a Real Madrid világklasszis hátvédjének? – Kérdeztem talán egy kicsit kacéran. Mire elmosolyodott és a székem elé állt, amire én időközben felültem.
- Tudod mennyire, imádom, mikor bókolsz? Tőled ez annyira izgató. – Mondta, miközben az arcomat cirógatta. Nyeltem egyet, de próbáltam állni a tekintetét.
- Na ne mond. – Játszottam a közömböst.
- De, bizony és te ezt nagyon jól tudod.
- Talán igen, de az is lehet, hogy nem.
- És tudni szeretnéd?
- Mindennél jobban, – Hajoltam hozzá közelebb. – de nem most. El fogsz késni. – Hívtam fel a figyelmét rá. Mire csak sóhajtott egyet. Nem tudtam, meddig fogjuk ezt játszani. Vajon mikor fogjuk átlépni azt a határt, amit most is feszegetünk. Tisztában voltam vele, hogy java részt rajtam múlik a dolog, de én még vártam. Vártam egy tökéletes pillanatra, az érzésre, amikor gondolkodás és kétely nélkül mondhatom, hogy akarom, és se a testem, se a lelkem nem mond nemet, mikor minden porcikám csak érte kiállt.
- Akkor holnap egész nap Miriannal leszel?
- Ahh egész nap. – Nyögtem és letettem a homlokom a konyhapultra,
- Nyugi, nem lesz olyan szörnyű.
- Az én mércémmel a nem szörnyű olyan, mint egy rémálom.
- Ha nem akarsz elmenni, nem kell. Legalább én is nyugodtabb leszek.
- De elmegyek. Adok egy esélyt magamnak a party királynő cím megszerzésére. – Vigyorogtam.
- Na akkor, azt hiszem, hamar ki kell derítenem hova akar vinni a nővérem.
- Nyugi, gondolom nem farkasok közé.
- Édes kis szívem, Te a ragadozók dédelgetett álma vagy.
- Csak nem félsz, hogy lecsapnak a kezedről. – Vigyorogtam.
- Kizárt.
- Nagyon biztos vagy magadba. – Mondtam mire csak elmosolyodott és egy olyan csókot adott, ami tetőtől talpig bizsergetett. Mikor pedig elvált ajkaimtól, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Csak azt éreztem, hogy kell még.
- Azt hiszem, lehetek is. – Nézett rám diadalittasan. – Szeretlek. – Súgta a fülembe, amitől jólesően rázott ki a hideg. Na igen, azt hiszem ez az, amit semmire se cserélnék el...