13 - Szerelem net

Sziasztok!

Meghoztam az új részt. Kicsit hosszabb mint eddigiek. A szavazás alapján, a következő is Szerelem net lesz. Ha minden igaz csütörtökön és akkor kaptok egy Kézzel-lábbalt pénteken. :) 

Köszönöm hogy ennyien szavaztatok. Örül a fejem. A kommentekből ennyire nem jön vissza, hogy ilyen sokan érdeklődtök a történetek iránt. De majd ha egy kis biztatásra lesz szükségem tudom mi segíthet, teszek ki egy szavazást. :P 

Jó olvasást.

Puszi:

Vii

2012. Január 28-29. Szombat - Vasárnap

Csodával határos módon magamtól ébredtem, ami ugyan nem ritkaság, de az utóbbi időbe hozzászoktam a reggeli zaklatókhoz.
A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem mennyi az idő. Azonban mikor tekintetem a dátumra tévedt zavartan ráztam meg a fejem. Valami nem volt tiszta. Ma a Madrid játszik a Zaragozával. Nincs is ezzel semmi gond, de akkor, hogy a fenébe PS-ezett tegnap Ramos? Tudtam, hogy a kérdésemre nem fogok választ kapni, ezért hívtam az érintettet. Pár csörgés után felvette.
- Haló? - Szolt bele egy álmos hang. Háháá. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy kölcsön kenyér visszajár.
- Jó reggelt álomszuszék. - Mosolyogtam.
- Neked is. Mondtam már, hogy mennyire imádom az akcentusod? - Kérdezte. Olyan volt mintha még mindig aludna. Elnevettem magam.
- Nem, azt hiszem még nem. - Gondolkodtam el.
- Pedig nagyon is. Amúgy minek köszönhetem ezt a kellemes ébresztést?
- Hát főleg annak, hogy nem tudtam, hogy alszol. Ne haragudj, hogy felkeltettelek. Egyébként érdeklődnék.
- Miről?
- Teljes véletlenül neked ma nem lesz meccsed?
- Nem, nekem nem. - Sóhajtott.
- Hogy-hogy? - lepődtem meg.
- Eltiltottak. - Mondta egykedvűen.
- Eltiltottak? Ugye nem a múltkori kiállítás miatt.
- De bizony azért. - Hallottam a hangján, hogy nem tetszik neki. Már hogy tetszene?!
- De ez baromság. Ki volt, azaz állat, aki ezt kitalálta? Esze nem sok volt. - Mérgelődtem.
- Nyugi! - Nevetett. - Jobban felhúztad magad, mint én.
- Jó hogy. Nem foglak látni. - Durciztam be.
- Nana. Kisasszony. Csak semmi durci. Itt, aki reklamálhat az én, vagyok. Te legalább egy héten egyszer gyönyörködhetsz bennem. Én meg még csak egy képet se láttam rólad. - Muszáj volt nevetnem kirohanásán. - Ez azért annyira nem vicces. - Hallottam a hangján, hogy ő is nevet.
- Akkor este együt nézzük a meccset?
- Miért jössz? - Kérdezte döbbenten.
- Nem tudok. Pedig jó lenne. Meccs nem lesz ma, de sajtótájékoztató igen. Képletesen értettem. - Mosolyogtam.
- Nagyon sejtelmes vagy.
- Most gondolj bele. Könnyedén a közeledbe kerülhetnék, és te még csak nem is tudnád.
- A-a nem ebbe nem akarok belegondolni. A végen paranoiás lennék, és mindenhol téged keresnélek. Ígérd meg, hogy ilyet nem teszel. De tényleg.
- Megígérem. - Eszembe se volt elszalasztani a talán egyetlen lehetőséget a találkozásra.
- Köszi. Amúgy mennyi az idő?
- Nálad vagy nálam?
- Nálam.
- Kérlek szépen nálad én, már elkéstem volna egy ebédről.
- Ami azt jelenti, hogy én el is késtem.
- Akkor kapd össze magad, ha szerencséd lesz a desszertre, még odaérsz. Szép napot.
- Neked is Víta.
Miután bontottuk a vonalat és elkezdtem készülődni. Még arra is szakítottam időt, hogy Bertonak átmásoljam a képeket. Összeszedve a szükséges dolgokat majd bezárva az ajtót átkopogtam Nonohoz.
- Reggelit!
- Ebédet!
- Mehetünk. - Vigyorogtam.
- Te mitől pörögsz ennyire? - Rossz a kérdés. Kitől?
- Elmesélem. - Löktem beljebb óvatosan. - Emlékszel? Tegnap kérdeztem valamit a nagy focistákról?
- Igen?
- Két hete levelezek, egyel és jó. Feldob. Sőt már beszélünk telefonon is, és ha Isten is úgy akarja találkozni fogunk. - Meséltem lelkesen.
- Ejj! Örülök! Látszik rajtad, hogy jobban vagy. Spanyol?
- Az bizony.
- Várj, kitalálom. Barcelonás?
- Az agyad. - Vágok hozzá egy párnát.
- Jó-jó! Reálos?
- Nyertél.
- Mit?
- Egy ebédet, de menjünk, mert éhen halok. És Bertoék jönnek értünk, úgyhogy igyekezz.
Nono hamar összekapta magát és a hotel előtt vártuk a már jól ismert bérautót. Percre pontosan, délben érkeztek meg.
- Hola, fiatalság! - Köszönt Liz lelkesen mikor beszálltunk a kocsiba. - Hova menjünk?
- Nekem mindegy csak a rakpart étterembe ne. - Fintorogtam a tegnapi emlék hatására. Nono nem sokat értett az egészből, de a többiek osztották a véleményem.
Egy balvárosi étterem előtt parkoltunk le. Liz és Nono egyből kiszállt. Én is mentem volna, de baloldalon ültem és autók suhantak el mellettem.
- Vitali maradnál egy kicsit? - Kérdezte Berto a visszapillantó tükörből rám nézve. Elengedtem a kilincset, és középre húzódtam, hogy lásson.
- Hallgatlak. - Mosolyogtam. Vett egy nagy levegőt és elkezdte.
- Nézd én, sajnálom a tegnapit. Igazad van. Nincs jogom ítélkezni mások felett. Nem ismerem Ramost, te pedig elég felnőtt vagy ahhoz, hogy olyan döntéseket hozz, amik neked jók. Nincs jogom beleszólni az életedbe. Nincs két hete, hogy ismerlek, de tudnod kell, hogy nagyon fontos vagy nekem. - Hadarta el egy szuszra.
- Nem számít, mióta ismerjük egymást. A szomszéd néni véleménye a mai napig nem érdekel, pedig elvileg 18 éve ismer, viszont amit te mondasz, fontos. Közel kerültél hozzám. Nekem nincs testvérem, de te olyan, vagy mint egy báty, akire mindig vágytam. - Irigyeltem azokat, akiknek megadatott egy testvér. Érdekes, hogy az iskolatársaim 90%-a szívesen odaadta volna az övét, de ők nem tudják milyen egyedül. - Mikor hétfőn hajnalba elindultam Újvidékre álmomba se gondoltam, hogy ilyen kapcsolatokat kötök, és csak remélem, hogy ennek kedden nem lesz vége.
- Tudod, hogy nem lesz.
- És Madrid után?
- Utána se. Megígérem. - Nézett mélyen a szemembe.
- Hiszek neked, de most menjünk, mert a hasam kajáért kiált.
Az ebéd kellemesen telt. A szervezetem hálás volt a tápanyag bevitelért. A számlát én fizettem. Kaptam néhány keresetlen pillantást, de nem kommentáltam. Próbáltak volna megakadályozni. Azt hiszem megint lett, volna háború.
A sajtótájékoztató késve kezdődött és nagyon elhúzódott. A főszerep a tegnap megmérkőző ötödik és hatodik hely volt. Szlovákia és Macedónia. De jelen voltak a már kiesett csapatokból is páran és esélyt latolgattak. Raul kijelentette, hogy bármi is legyen a holnapi meccs vége, megyünk bulizni. Liz rápörgött a dologra, nekem pedig nem volt választásom.
Fáradt voltam, de magvártam Nonot. Vettem egy doboz energiaitalt hogy végigbírjam nézni a meccset. Na meg megkaptam a szokásos nyaszi adagom még a kocsiba.
Mikor elköszöntünk egymástól megcsörrent a mobilom. Intettem Nononak, hogy menjen csak.
- Hola, Sergio.
- Hola, Víta! Mi újság?
- Most értem vissza a hotelhoz.
- Akkor meg se kérdezem. Gondoltam felhívlak, mielőtt elkezdődik a meccs.
- Jól tetted. Szerintem én csak később hívtalak volna. Milyen napod volt? - És kezdetét vette a mesélés. Ittam Sergio minden szavát. Mindegy volt miről beszélt én csüngtem a szavain. Két hét, ennyi telt el az első levélváltás óta. Akkor nem vártam választ, most hiányozna. A hangja a nevetése a méltatlankodása. Nem tudtam mi fog megmaradni ebből, ha találkozunk. Tudunk-e olyan közvetlenül viselkedni egymással, mint most. Így annyira könnyű. De valamiért minden megváltozik mikor a másik szemébe kell nézned. De én nem félek. Érzem, hogy tudni fogom, mit kell majd tennem.
- Hallom már nagyon aggódnak érted. - Nevettem mikor meghallottam, hogy a nevét kiabálják.
- Igen, azt hiszem nem ártana mennem.
- Persze menj csak. Tudom, hogy nem játszol, de sok sikert.
- Köszi. Holnap lehet, hogy nem érsz el, de majd én kereslek.
- Rendben. Éld csak az életed. - Mosolyogtam.
- Valahogy már te is a része vagy. - Mondta halkan majd kiabálni kezdett. - MEGYEK MÁR!
- Uhh, baszki halláskárosult leszek.
- Jaj, ne haragudj.
- Semmi gond, de menj, mert én iszom meg a levét, ha még két percig feltartalak. Jó szórakozást. Puszi. - És még mielőtt bármit is mondhatott volna, letette a telefont.
Kellő képen fáztam, ahhoz hogy nem gondolva a hallottakra a szobámba siessek, és forró zuhannyal olvasszam ki végtagjaimat. Törölközőbe csavartam magam és a szobába mentem. Láttam, hogy villog a mobilom. Sms.

Nem úszod meg... Neked is jó meccsnézést. Utána pedig szép álmokat. Puszi.

 
Elmosolyodtam. Még így kilométerekről is érzem a törődést.
Felvettem a "no pictures please!" feliratú pizsimet amit még szülinapomra kaptam a szerkesztőségbe a munkatársaktól. Igazán testhez álló ajándék.

 A meccs nagyon jó volt, izgalmas. Sokszor eszembe jutott Sergio a bíró egy-egy szemhunyása után, amit a hátvéd most csak a TV előtt kommentálhat. A mérkőzést természetesen a madridi csapat nyerte 3-1-re. Ronaldo, Özil és Káká góljaival.
Túl sok dolgunk nem volt. Csak esélyt latolgattunk. Holnap buli ide buli oda nekünk cikkezni kell és hétfőn még meg kell jelennünk a tájékoztatón, viszont azt a cikket már csak otthon kell összeállítanunk egy összefoglaló keretein belül. Ami valószínűleg két oldalt is kitesz majd a lapból. Miután végeztünk, úgy vánszorogtam el az ágyig. Le se csuktam a szemem már reggel volt.
Tíz körül kidobott az ágy, de ezt most az utcán lévő zsibongásnak köszönhettem. Az ablakhoz tántorogtam. Jóformán semmit nem láttam, úgy meresztgettem a szemem kifelé, hogy mi ez a hangzavar. Az utcákat ellepték a Szerb szurkolók. Dobbal, kürttel, színes parókákkal, zászlókkal vonultak fel. Igaz a csapatuk még nem nyert, de rengetegen jöttek az ország különböző pontjairól. Homlokomat az üvegnek támasztva, mosolyogva néztem az elém táruló boldog szín kavalkádot. A borús Belgrád színfoltja volt a kisebb fajta ember tömeg. Felöltöztem és lementem a kávézóba. Megint csak nem volt kedvem leülni ezért a pulthoz mentem és mosolyogva kértem egy tejeskávét a múltkori pultos sráctól, aki most nem volt kiakadva. Miért is lett volna, mikor a hazai csapat esélyes az Európa bajnoki címre.
Nyakamba vettem a várost. Otthon nem látok ilyen összefogást. Kíváncsi lennék, ha most Magyar ország lenne itt otthon mindenki egy emberként, szurkolna-e a csapatnak. Elmélkedésemből a telefon rángatott ki.
- Hola, Liz. – Mosolyogtam.
- Merre vagy? Mert a hotelba nem.
- A városba.
- Maradj ott ahol vagy negyed óra, és ott leszek.
- Oké. – Mondtam félve. Leültem egy padra és vártam. Jó 20 perc is eltelt mire befutott a francia lány.
- Mehetünk. – Mondta, szinte oda se ért.
- Mégis hova?
- Vásárolni.
- Ne szívass. Nincs egy hete, hogy bolttúrán voltál.
- De nincs ruhám estére és szerintem neked se.
- Na neee én nem. – De nem eresztett. – Nem fogsz békén hagyni igaz? – Nemlegesen megrázta a fejét. – Akkor menjünk, de ha lehet még fél kettő előtt, végezzünk. Ciki lenne, ha nem lennél ott a pasid meccsén.
- Jó-jó de akkor mennyünk. – Ragadott kézen.
Egyik boltba ki a másikba be. Azt hittem hülyét kapok. Én már rég megvettem volna magamnak az első ruhát, de nem engedte mondván, hogy az nem bulira való. Liz egy fekete pánt nélküli ruhát vett érdekes rojtozással. Az ő ruhája már rég megvolt, de nekem nehezebben találtunk olyat, ami mindkettőnknek megfelel. Végül belement egy laza pólóruhába, de vennem kellett egy magas sarkú csizmát hozzá. Ami egyáltalán nem tetszett, de hogy elkerüljem a vitát inkább nem szóltam semmit, de már tudtam, hogy a lábbeli amint hazaértem teszem fel vaterára.
Szűkösen de végeztünk. Nekem konkrétan annyi időm maradt, hogy a táskákat felvigyem a hotel szobába, és magamhoz vegyem a fényképezőgépem és tartozékait. Nono már lent várt. Hát nem tudom mikor nem kellett várnia rám.
- Hallom Liz megtalált.
- Legközelebb szólj és elbújok.
- Ugyan, csak nem volt olyan rossz. – Vigyorgott.
- Majd este meglátod mennyire volt rossz.
A meccs fél háromkor kezdődött. Előtte Bertonak és az egész csapatnak sok sikert kívántam és bár a döntőbe akartam őket látni bármi lesz is a vége én büszke, leszek rájuk.
A félidőben még csak egyel vezetett a Horvát válogatott. Aztán a második félidőben valami elszakadt. Eltűnt a küzdés vágy. Semmi sem sikerült. Feladták. Az utolsó percek fájdalmasak voltak. Sajnáltam, hogy nem jött össze a harmadik hely, de ennél jobban csak azt, hogy a csalódás tisztán látszott rajtuk. Ahogy én se, úgy ők se tudták mi történt. A meccset végül négy gól különbséggel 31-27-re elvesztette a Spanyol válogatott. Tudtam, hogy Bertonak most nyugalom kell, és amúgy se tudtam volna odamenni hozzá.
Azt mondják rossz ómen, ha egy már legyőzött csapat megnyer egy meccset az ellen, aki egyszer már győztesen szállt ki egy küzdelemből. Nos ez volt a helyzet a spanyoloknál. Ugyanis Ők már egyszer megverték a Horvát válogatottat. És ha ez igaz, akkor Szerbia ma csak ezüstérmet szerez. Így is lett. 19-21- re nyertek a Dánok. Mondja még valaki azt, hogy a babona butaság. Nagy meccs volt. Döntőre méltó. A kapusok voltak az ászok. Mintha az életük múlt volna a védésen. A dánok megérdemelték a győzelmet.

Örömüket látva nem tudtam szomorú lenni. Nem tudtam bánkódni. Beálltam eléjük és fotóztam a boldog társaságot. Tudtuk, hogy ez el fog húzódni, ezért Nono nem is nagyon erőltette a beszélgetést. Úgy érezte elég anyaga, van ahhoz, hogy megírja a cikket, így visszamentünk a szállodába. Én nekifeküdtem a képeknek ő, pedig a soroknak.
Mikor végeztem idejét, láttam elkezdeni készülődni. Már épp szálltam volna be a zuhany alá mikor megcsörrent a mobilom. Nini az elveszett.
- Hola Sese. – Köszöntem neki. Nem egyszer eszembe jutott, de azt mondta majd ő, keres.
- Hola Víta. Milyen napod volt?
- Hm… Érdekes. Liz megint elrángatott vásárolni, de most nekem is kellett ruhát vennem. Este megünnepeljük az előkelő negyedik helyet.
- Bulizunk? Bulizunk?
- Én nem sokat, holnap még lesz egy rettentő hosszú sajtótájékoztató, ami után lehet, hazamegyünk.
- Bírod még?
- Muszáj. – Nevettem. – És te mi jót csináltál ma?
- Családi ebéd és délután.
- Hú de lelkes vagy.
- Szeretek velük lenni csak lezsibbasztanak. Most épp a párkapcsolatom volt toppon.
- Ohh… - Mintha azt írta volna, hogy nincs senkije. - Baj van vele? – Kérdeztem.
- Ami nincs, azzal nem lehet baj. De írtam már.
- Tudom, csak azt hittem az óta becsajoztál.
- Nem és mindegy mit akar a család, most még nem tervezem.
- Értem. Ne haragudj nekem mennem, kell. Tudod még meló van, és készülődnöm se ártana, bár az hamar megvan.
- Rendben. Holnap majd hívj, ha felébredtél. Aztán jó legyél ám. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Nem ultrasexinek lenni. – Ezen elnevettem magam.
- Nyugi. Kizárt, hogy az legyek. Holnap beszélünk. Jó éjt.
- Neked is. – Mondta és bontotta a vonalat.
Végre beálltam a zuhany alá. Felvettem egy harisnyát és az újonnan vett a ruhát majd a csizmát is. Hát volt némi fenntartásom a dologgal kapcsolatban, de nem mertem megtenni, hogy nem veszem fel. A hajamat hagytam gyenge hullámokba a vállamra omlani. Épp végeztem a sminkemmel, mikor kopogtak.
- Gyere. – Kiabáltam ki.
- Kész vagy? – Hallom meg Nonot.
- Hogy értve? – Léptem ki a szobából.
- Aszta. – Esik le az álla.
- Mi az, hogy aszta? Nem jó? Kevés, sok? – Zúdítom rá a kérdéseimet.
- Nyugi már. Eszméletlen jól nézel ki.
- Jó azért túlozni se kell.
- Ez az igazság. Ha ezt Ramos látná.
- Mi? Ramos? Hogy jön ő ide? Tudtommal nem mondtam el neked, hogy ki az a focista.
- Upsz.
- Liz. – Kellett nekem egy ilyen pletykás barátnő. – Egyébként meg nem hajtok rá. Csak hogy is mondjam, barátok vagyunk, de még azok se. Ismerősök, akik naponta beszélnek. Úgyhogy nincs semmi Ő meg Én pláne nem Mi. Értve? – Azt hiszem ezt el, kell magyaráznom a franciának is. Főleg hogy nekik van közös ismerősük is. Csodálom, hogy Sese még nem kapott rólam képet.

Miután végeztünk, felhívtam Bertot, hogy hova menjünk. Hát had ne mondjam, már nem volt józan.
Valami Sova nevű helyre kellett mennünk. Taxit hívtunk, és oda vitettük magunkat. Egy klub volt. Jobban szerettem, mint azokat a batár nagy több szintes diszkókat. A kabátjainkat leadtuk a ruhatárba és beljebb mentünk, hogy megkeressük a válogatottat. Egy elkülönített részen voltak. Éreztem magamon néhány pillantást, de igyekeztem nem foglalkozni vele.
- Aszta! – Áll meg előttem Raul. – Ez tényleg te vagy?
- Nem az alteregóm. – Mosolygok. – Szerinted?
- Dögös. Iszol valamit.
- Kéne. Valami lazát. Én holnap még dolgozok. – Mondtam és elment a pult felé.
- Nocsak, nocsak. – Váltja fel Rault a bátyja.
- Te se vagy már szomjas. – Vigyorogtam kicsit keresztbe álló szemein.
- De még tudom, mit csinálok. – Húzta ki magát.
- Liz?
- Valahol. – Mutatott körbe. – Ezt ő adta rád?
- Nem, de ő vetette meg.
- Jól áll, de most aztán nem hagyhatlak egyedül.
- Nagy lány vagyok, tudok vigyázni magamra.
- Az lehet, én viszont akkor is melletted maradok.
- Ó kérlek, legyél az árnyékom az árnyékom helyett. – Viccelődtem és közben az italommal visszaért Raullal mentem táncolni. Szerencsére a számok rendesen bulizosok voltak.
- Lekérhetem a hölgyet? – kérdezte egy idegen. – Raul rám nézett, de én csak nemlegesen megráztam a fejem.
- Bocs haver. Ezt buktad. – Csalódott arcán mindketten elnevettük magunkat. Aztán leültünk. Abban a pillanatban mellettem termett Berto. Még rosszabb állapotba, mint másfél órája.
- Jézusom, te hogy nézel ki?
- Jóóól vagyooook.
- Hol van Liz.
- Énn nemm tom…
- Gyere, kimegyünk egy kicsit jó? – Álltam fel és megfogtam a nagy mackót. Bizonytalanul lépkedett. Ha elesünk abból nagy zakó lesz. A szórakozóhelytől nem messze volt egy pad. Oda ültünk le.
- Miért ittál ennyit? És hol van Liz?
- Elment.
- Micsoda?
- Itt hagyott. Nem kell neki egy vesztes. – Mondja mélyről jövő csalódással. Nem lehet. Nem tudnám ezt elképzelni róla. Ő sose hagyná itt Bertot. Ha csak…
- Elküldted igaz?
- Dehogy küldtem
- De igen. Segíteni akart te pedig elküldted, mert a saját fájdalmaddal voltál elfoglalva. Meg se fordult a fejedbe, hogy esetleg te okozhatsz fájdalmat neki. És ti tartjátok magatokat felnőtt embereknek. Azt hiszed csak neked, fáj ez a veszteség? Elárulom, hogy nem. De egész nyugodtan marj el magadtól mindenkit.
- Pont úgy beszélsz, ahogy ő. – Temette kezeibe az arcát.
- Kicsoda?
- Az unokahúgom. Ennyi idős volt, mint te mikor… – Csuklott el a hangja. – …mikor elment. Ma volt három éve, hogy nincs köztünk. Tudod ő nagyon sokat jelentett nekem, és te nagyon hasonlítasz rá. Ne hidd, hogy egy pótlék vagy, de te képes voltál valamit visszaadni belőle és ez enyhített a fájdalmamon. Amikor mondtad, hogy bátyádként tekintesz rám, el akartam mondani, de nem ment. Sajnálom. – Mondta. Lefejtettem kezeit az arcáról.
- Nem Berto én sajnálom. – Öleltem meg. – Biztos vagyok benne, hogy nem egy pótlék vagyok, mert őt, nem lehet pótolni. Sajnálom, amit mondtam. Én nem tudtam.
- Te nem tehetsz róla, viszont igazad volt. Liz már évek óta átéli ezt évről évre. Neki is fájhat hisz ő is ismerte. Fel kell hívnom.
- Tessék itt a mobilom.
- Nem szükséges. Jött a hátam mögül a hangja.
- Kicsim én annyira sajnálom. – Ugrott fel Berto és én úgy éreztem, hogy nincs rám ott szükség. Szeretik egymást, ehhez nem fér kétség. A fájdalom sokszor rosszabb dolgokra képes mint a harag vagy a gyűlölet.
Bementem elkérni a kabátom. Nononak küldtem, egy smst, hogy visszamentem a szállodába. Gyalog mentem, mert úgy emlékeztem, ha végigmegyek a téren, akkor onnan már nem lesz messze a célom. A telefonomat nézegettem. Fel akartam hívni Sergiót, hogy hallhassam a hangját, de nem mertem. Ezért egy smst küldtem neki.

Alszol? :$

Alig telt el pár pillanat mikor csörögni kezdett a telefonom.
- Ugye nem keltettelek fel? – Kérdeztem egyből.
- Nem tudok aludni. – Mondta egykedvűen.
- Miért nem?
- Nem tudom, de talán így hogy hallom a hangod már menni fog. Hol vagy? Nem jó a buli?
- Eljöttem. A buli jó, de nekem elég volt.
- Egyedül vagy?
- Igen, de már nemsokára odaérek a szállodához.
- Miért mászkálsz az éjszaka közepén egyedül? – Kicsit mintha mérges lett volna a hangja.
- Mert nincs kivel sétálgatnom.
- Nem ismered a taxit?
- Mennyivel biztonságosabb, mint gyalog?
- Nem tudom, de biztos kevésbé lenne félelmetes.
- Így hogy veled beszélek nem az. És nem is vagyok annyira egyedül.
- Rendben akkor, míg a szobádba nem érsz, beszélünk.
- Akartam kérni. – Vallottam be kicsit szégyenlősen. Nem siettem így még jó pár percet tudtunk beszélgetni. Elmeséltem neki mi történt éjjel ő pedig csak hallgatott. Miután a szobámba értem elköszöntünk egymástól. Nem tudnám elképzelni a mindennapjaimat nélküle. Úgy érzem jelenleg ő az, akit képes vagyok közel engedni magamhoz. Akiben valamiért teljesen megbízom. Levettem a ruháimat és egy alapos sminklemosás után ágyba bújtam az utolsó itt töltött éjszakán.