54 - Szerelem net

Sziasztok! 

Igazság szerint nem sok hozzáfűzni valóm van. Jéé mennyivel kevesebb a rizsa, ha időben hozom a részt. Megkíméllek titeket magamtól. :) 

Remélem tetszeni fog. Jó olvasást hozzá! 

Puszi, 

Vii

A hirtelen döntésem miatt rosszul éreztem magam. Nono, részben miattam jött ide. Én pedig egyből rángatom is vissza.

- Annyira sajnálom. Nem gondolkodtam. Nem muszáj visszajönnöd velem, ha nem akarsz. 

- Tudod a töréshez jár a mankó is. Úgyhogy megyek ahova te. És ha te úgy gondolod, hogy szükséged van erre a távollétre, akkor megyünk. – Bólintottam. 

Úgy gondoltam, hogy egy olyan helyre van szükségem, ahol biztonságban érzem magam. Nem a bosszújától féltem és nem még néhány költöztető doboztól. Csak nem akartam, hogy még néhányan végiggyalogoljanak rajtam. Nem akartam teljesen összeroppanni.

 

Úgy pakoltam össze, hogy tudtam csak a Belga nagydíj után jövök vissza Madridba.

- A kisestélyid ne felejtsd itthon. – Állt meg a gardróbom ajtajában. 

- Hogy? Miért? – Néztem rá értetlenül. 

- Az esküvő. 

- Ja, hogy az esküvő. – Jutott eszembe. - Nem megyek. 

- Már hogyne jönnél? 

- Már hogy mennék? Egyedül? 

- Dehogy egyedül. Majd megyünk együtt. Nekem sincs partnerem. Szóval senki nem fogja bánni, ha a két sztárpalánta együtt megy. 

- Milyen sztárpalánta? 

- Természetes a szakma sztárpalántái. Munkába jók vagyunk együtt. Megálljuk a helyünket egy esküvőn is. Most nézz ránk. – Fordított szembe a tükörrel és félig mögém állt. – Mit látsz?

Egy lány sápadt arcát. Karikás szemeit és beesett arcát. Önmagam halvány árnyékát. És egy barátot. 

- Egy törött lábat és egy mankót. – Válaszoltam gondolataim helyett. 

- Majd szépen kicsicsázzuk a gipszed. Én kötök egy nyakkendőt és vegyülünk. Tudod, a gipsz nem marad fenn örökké. – Mondta kedvesen. Puszit nyomott a fejem búbjára és hagyott tovább készülődni.

A gépünk délután landolt és hirtelen ötlettől vezérelve vonatra szálltunk. A jó ég tudja honnan, de Nono elővarázsolt a táskájából néhány doboz hűtött sört.

- Azt meg hol szerezted? 

- Nem mindegy? A lényeg, hogy van. – Felém nyújtott egyet és magának is bontott. 

- Ööö… Nem iszok. 

- Fő a mértékletesség. Ennyi még neked sem fog ártani, és edzhetnél egy kicsit a lagzira. Mit csinálok majd, ha a fejedbe száll az első pohár pezsgő? Kivel fogok táncolni? 

- Nem táncolok. 

- Hát most fogsz. Ébresztő kislány. Legyél már egy kicsit kordbeli. 

- Végül is. – Vontam vállat és kibontottam a söröm. 

- Akkor, egészségedre. – Mondta és belekortyoltunk az italba. 

Nos, vannak dolgok, amik talán változhatnak, de az a tény, hogy nem tudok dobozból inni, az örök marad. 

- Pohár nincs véletlenül a varázs tatyódban? – Kérdeztem miközben letöröltem az államra folyt italt. Kérdésemre válaszul csak nevetést kaptam, ami engem is magával ragadott és ezzel több órás utunk jókedvűen telt.

Az, hogy hazamentem meglepetés volt. Természetesen a szüleim is hivatalosak voltak az esküvőre. Az érkezésemet viszont csak napokkal későbbre várták. Így nem is csodálkoztam azon, hogy ahogy letettem a táskám, anyu, kérdésekkel bombázott.

- Hogy-hogy most jöttetek? És miért Norbival? Félre ne érts, örülök neked. – Mondta Norbinak és megölelte. - Hol van Sergio? – Apára néztem, aki tisztes távolságból nézte végig az érkezésünket. – Nem mondtam el neki. – Olvastam le a szájáról. Láttam rajta, hogy egy kicsit csalódott, amiért ő nem tőlem tudta meg. És bár gyerekesnek tűnhet, az ölelés, amit vártam, elmaradt. 

Apuval ellentétben anyu nem olvas újságot, de eddig úgy tudtam, hogy apu elkerüli a bulvár híreket. Nagyon úgy tűnt, hogy a lánya focista pasija változtatott a szokásain. 

- Gyere Norbi, hagyjuk a csajokat. – Hívta magával a konyhába. Kicsit bántott, hogy nem maradt és nem hallgatott végig, de valahol mélyen éreztem, hogy anyával kettesben mégis könnyebb lesz. És apát is megkímélem attól, amitől eddig magamat is kíméltem. 

- Anyu, Sergio nem jön. – A nevét csak suttogva voltam képes kimondani. 

- O, de kár. Ilyen az, ha valaki nagy focista, igaz? – Mondta és elmosolyodott. 

- Nem anyu. Nem érted. Ő… Vagy is, mi… Szóval mi már nem vagyunk együtt. 

- Óó, kicsim. – Mondta és magához ölelt. Hihetetlen volt, de már ettől sokkal jobban éreztem magam. Pedig a neheze még csak ezután jött. Kézen fogott és a kanapéhoz húzott. 

Egy díszpárna csücskével játszottam miközben elmeséltem mi történt. Nem csak az elmúlt néhány napot, hanem minden mást is. Kibeszéltem magamból minden fájdalmas pillanatot és csak akkor kezdtem el sírni mikor a történetünk legvégére értem. Megkönnyebbültem és már nem fojtogatott annyira. 

- Nem jó, ha ennyi terhet cipelsz magaddal. Egy idő után összeroppant. Ha fáj, beszélj róla, és ha kell, akkor sírj, de ne tartsd magadba. – Mondta miközben vigasztalni próbált, anélkül, hogy azt mondta volna, minden rendben lesz, vagy, hogy ne sírjak. 

- Volt neked valaha szerelmi bánatod? – Kérdeztem szipogva és elfogadtam a felém nyújtott zsebkendőt. 

- Volt bizony. A szerelem amellett, hogy a legcsodálatosabb érzés, nagyon tud fájni. A boldogságnak ára van. Az élet néha elvesz, de ad is, csak észre kell venned és el kell fogadnod. Nyitottnak kell maradnod. Nem szabad bezárkóznod. – Olyan könnyen beszélt róla. Mintha csak egy kellemes emlék lenne. Pedig valamikor régen biztos neki is fájt. 

- Még apa előtt? 

- Nem, még apával. – Leesett az állam, de ő csak mosolygott. – Csak egy kis félreértés volt. Már el is felejtettem.  – Legyintett. – De nem ez a lényeg. Tudom, hogy most fáj, sértett vagy és dühös. Viszont ha eljön az ideje, hallgasd meg, mit súg a szíved. Áss mélyre, mert ott lesz a válasz. 

- Mire? – Kérdeztem. 

- Ezt a kérdést nem nekem kell feltennem, de hidd el, idővel megfogalmazódik majd. – Megszorította a kezem. – Örülök, hogy hazajöttél. 

- Én is. – Mosolyodtam el, mert bár barátokkal voltam körülvéve egy magértő anya ebben az esetben mindennél többet ért. Nem vádaskodott, nem utálkozott, egyszerűen csak együtt érzett. 

 

Vacsora után megkerestem aput. Tudtam, hogy nem fog lefeküdni, míg nem beszéltünk. Kint ült a lépcsőn és cigizett. Leültem mellé.

- Mióta dohányzol? – Kérdeztem, csak hogy elkezdjem valamivel a beszélgetést. 

- Mióta a lányom egyedülálló. – Mondta és a hamvadó cigarettát nézte. – Tudod, hogy nagyon rendes barátod van? 

- Tudom. – Sóhajtottam és a cipőm orrát nézegettem. 

Jó darabig egyikünk sem mondott semmit. Nem várhattam rá, mikor nyilvánvaló volt, hogy nekem kell beszélnem. Nagy levegőt vettem. 

- El akartam mondani, csak nem tudtam hogyan. 

- Tudom. – Nézett rám egy pillanatra, de gyorsan elfordította a fejét. Utálta, hogy így kell látnia, én pedig utáltam, hogy így lát. A kiadós sírás nem segített és mivel ez a ház volt a menedékem és a benne lakók, nem voltam képes színlelni. Még apa kedvéért sem. 

- És? Hogyan tovább? 

- Befejezem, amit elkezdtem. 

- Szóval kint maradsz, elvégzed a főiskolát és dolgozni fogsz mellette. – Foglalta össze én pedig bólintottam. – Miért is hittem azt egy percig is, hogy újra a kislányom leszel? 

- Apa, én mindig a kislányod leszek. – Mondtam, mert ez volt az igazság. Lehettem bárhol, míg a szüleim éltek én gyerek voltam az ő gyerekük. – Rám mosolygott és láttam rajt mennyire jól esett neki, hogy ezt mondtam. 

- Más már rég otthagyott volna csapot-papot. De te… 

- Berto szerint én nem igazán hasonlítok másokra. 

- Valóban nem. – Elkalandozott egy pillanatra. – Sikerült valami egyedit alkotnunk anyáddal. Büszke vagyok rád, ugye tudod? 

- Igen. – Suttogtam. Átkarolt és magához ölelt. Én pedig úgy bújtam hozzá, mint egy kisgyerek. 

- Valamit nem értek. – Szólalt meg egy idő után. 

- Hmm? 

- Hogy hihette, hogy eladtad, mikor nincs szükséged pénzre? Pláne nem arra, amit ilyen úton szerezhetsz. 

Na, igen. 

- Ő nem tud erről. – Mutattam a hatalmas udvarra, aminek nem láttam a végét és a házra, ami mögöttünk magasodott. – Nem tudja, hogy mi… - kerestem a megfelelő szót. – így élünk. 

- Tessék? – Kérdezte. Nem hittem, hogy apa képes ilyen hangot kiadni. Furcsa mód jobban hasonlított egy vonyításra. 

- Soha nem beszéltünk arról, hogy mivel foglalkozol, és hogy nem csak a ti és az én jövőmet alapoztátok meg, de még a leendő unokáitokét is. Ő csak azt látta, hogy elindítottatok a nagy betűs életbe egy lakással és egy kocsival, de a fenntartásuk már az én feladatom. Persze ezt én akartam így. Saját lábon élni, pedig lenne mihez nyúlnom, de nem teszem. Te is tudod. 

- Ó csillagom. – Mondta nevetve, de nem volt boldog. És azt is tudtam miért. Nem csak azért, mert így lát, hanem mert eszébe jutott milyen nehéz volt nekem, hogy már gyerekként elveszítettem a bizalmam az emberekkel szembe. Nem hittem a családon kívüli kapcsolatokban, a barátságba. Csak azt láttam és tapasztaltam, hogy az emberek pusztán érdekből közelednek felém vagy a szüleim felé. Ez volt az egyik oka annak, hogy Pestet választottam az általános után. Ismeretlenségre vágytam, névtelenségre. Nem akartam megtagadni önmagam, hisz büszke voltam a szüleimre, de azt sem akartam, hogy a gazdag gyerek felirat ott virítson a homlokomon. Átlagos akartam lenni, de úgy tűnt, hogy emiatt lettem ennyire különc, furcsa, vagy ahogy apu mondta, egyedi. Tény, hogy nehéz volt, de nem nehezteltem ezért, hisz általuk lettem olyan amilyen most vagyok. 

- Ugye tudod, hogy ez sok mindent megváltoztatott volna? 

- Talán. – Hagytam nyitva a kérdést. Nem akartam belemenni a Mi-lett-volna-ha… ábrándokba. Talán én is hibáztam, hisz a nyilvánvalóval kizártam volna egy okot. Azt hittem megvédem magam azzal, ha nem mondom el, de valójában ezzel váltam védtelenné. Nem csak vele szembe, hanem másokkal szemben is. 

- Ő nem ezért lett volna veled. – Mondta csendesen. Nem tudtam eldönteni, hogy miattam sajnálja ennyire a történteket vagy miatta is. Legbelül éreztem, hogy én is hibáztam, de a sértettségem és makacsságom nem engedte, hogy ezt hangosan is kimondjam. Talán én sem bíztam benne eléggé. Talán el kellett volna mesélnem, hogy milyen volt a gyerekkorom, hogy miért választottam az önállóságot olyan korán. 

- Most már úgy sem számít. – Mondtam, és még azelőtt megtöröltem a szemem, hogy a könnycsepp egészen megszületett volna benne.

Anna csodálatos menyasszony volt. Petert pedig úgy láthattam, ahogy azelőtt soha. Természetesen mindenki tudta, hogy miért nem jött velem Sergio, de tapintatosan nem beszéltek róla, és ez a nap nem rólam szólt. És nem is akartam, hogy bármelyik másik nap rólam szóljon.

Norbi végig mellettem volt a szertartás alatt és tartotta bennem a lelket. Annak ellenére, hogy örültem kettőjüknek, néha úgy éreztem összenyom a boldogság. 

A fogadás egy sűrű és magas sövénnyel elkerített hatalmas udvaron volt, aminek pázsitját néhány focipálya megirigyelte volna. A régi, de szépen felújított kúria pedig adott egy olyan pluszt az eseménynek, amitől minden vendég kicsit különlegesnek érezhette magát. Még csodálatosabbá és egyúttal felejthetetlenné tette a közös életük kezdetét. 

Ahogy Norbi mondta, a nehezen egybe tartható törött önmagamhoz, sikerült egy gondtalannak tűnő arcot rendelni. Nem hittem, hogy lehet mosolyt festeni az ajkaknak. Így nem tűnt fel, ha néha az önsajnálat vizére eveztem. 

Az este nagy résében nem volt szükségem színlelésre hisz örültem, hogy osztozhattam velük ebbe a pillanatba. 

A nyakkendő és az öltöny annyira jól állt az én személyes támaszomnak, hogy tapadtak rá a csajok. 

- Ne haragudjanak hölgyeim, de ezt a táncot életem legfontosabb nőjének ígértem. – Vágta ki magát az őt körülölelő élő gyűrűből. Csalódott sóhajok kíséretében lépett oda hozzám és felém nyújtotta a kezét. Én pedig jóbaráthoz híven el is fogadtam. 

- Nincs itt anyukád. – Suttogtam. 

- Pszt. Nem ér bennfentes titkokat elárulni. Együtt jöttünk, úgyhogy kötelességed megmenteni a pasivadászoktól. Tudod te, mi jár a szingli nők fejében egy esküvőn? 

- Ööö… Az, hogy mikor vágják fel a tortát? 

- Nem, az e te fejedben jár. A nő társaid többségének pedig az, hogy: tik-tak, tik-tak. Félnek, hogy lemaradnak a nagy pillanatról. 

- A boldogító igenre gondolsz? 

- Pontosan. Én még fiatal vagyok. Ha nem vigyázok, a végén még beleerőszakolnak egy kényszerházasságba. Amúgy van itt egy srác, aki folyamatosan téged néz. – Tette hozzá csak úgy mellesleg. A szívem árulóként akkorát dobbant, hogy szinte fájt. Nem gondoltam arra, hogy a Spanyollal találom szembe magam, ha a titokzatos idegen irányába fordulok, de arra sem, hogy az illető Máté lesz. Mennyi ideje is? A zene szólt, de én megálltam és farkasszemet néztem a sráccal, aki egykor jelentett valamit és talán jelenthetett volna többet is. 

- Őt ki hívta meg? 

- Nem tudom. – Vont vállat. 

- Ide jön. – Suttogtam és képtelen voltam nem felé nézni. 

- Hozok valamit inni. – Mondta és hiába kaptam a keze után csak levegőt voltam képes megmarkolni. Máté elmosolyodott és veszélyesen közel volt hozzám mikor megállt. 

- Szabad? – Kérdezte és bár egy szó se jött ki a torkomon kezemet az övébe csúsztattam, így még közelebb kerültünk egymáshoz. Mindössze egy halk sziát tudtam kinyögni. 

- Neked is szia, idegen. – Igaz, és igaz. Miután elment egy darabig tartottuk a kapcsolatot, de aztán vége szakadt. Ismeretlen ismerősként állt előttem. 

- Régen nem találkoztunk. – Mondtam és tetőtől talpig végigmértem. Mátén a rengeteg edzés nyomot hagyott. Kidolgozott izmai jól láthatóak voltak világos ingjén keresztül is. – Jól nézel ki. – Csúszott ki a számon. És zavarom csak még tovább mélyült. 

- Te pedig gyönyörű vagy. – Éltem már meg jobb napokat is. Gondoltam magamban. 

- Köszi. – Mosolyogtam és talán el is pirultam, de még ha így is volt, igyekeztem nem tudomást venni róla. 

- Nem voltam benne biztos, hogy te vagy az. Sokat változtál.
- Te sem vagy olyan, mint akkor. 

- Nem és most már látom azt is, hogy mekkorát hibáztam. – Remek, témánál vagyunk. – Találkozhatnánk valamikor. 

- Nem tudom mennyire összehozható. Csütörtökön utazok a Belga nagydíjra és rá kell készülnünk, utána pedig megyek vissza Madridba. 

- Igen, gondoltam, hogy lekoptatsz. – Nevetett. – De megértem. Rossz a hely, az idő... 

- Szívem, mehetünk? – Jött oda egy körülbelül velem egy idős lány, aki megdöbbentően hasonlított rám. 

- Persze egy pillanat. Had mutassalak be. Vitali Ő itt Flóra, a barátnőm. Flóra ő itt Vitali egy régi és nagyon kedves, de ritkán látott barátom. 

- Örülök, hogy megismerhettelek. Máté már mesélt rólad. 

- Öö… Én is nagyon örülök. – Mosolyogtam, hogy elrejtsem a döbbenetem. De azért Máténak jutott egy kérdő pillantás. 

Közelebb hajolt. 

- Ne engedd el, amiről tudod, hogy a tiéd. – Súgta és megpuszilta az arcom. – Jó volt látni téged. A legközelebbi viszontlátásra. – Mondta és elsétált, még mielőtt bármit mondhattam volna. Olyan volt, mint egy ígéret. 

Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott. Egy pillanat volt az egész és abban a percben még magányosabbnak éreztem magam. 

Nem tagadhattam, hogy a vele való találkozás felkavart és az, hogy nem egészen úgy voltak a dolgok, ahogy hittem, hogy vannak. Szeretett engem. Jobban, mint én őt. Sőt talán máshogy. De egészen biztos voltam abban, hogy nem tudtam és nem tudom mit jelentek neki. Nem felejtett el és talán soha nem is fog. Ha ez igaz, akkor Én se leszek képes elfelejteni Sergiot. Egy részem mindig vágyni fog rá…. 

- Ne engedd el, amiről tudod, hogy a tiéd, mert sosem leszel rá igazán képes…

A szüleim hetekkel korábban beterveztek egy üzleti utat, és míg ők maradni akartak én erősködtem, hogy menjenek csak nyugodtan. Más esetben talán megkértem volna őket, de nem voltam egyedül. Egészen szerda délelőttig, amikor Nono furcsa hívást kapott.

- Halo? – Vette fel, majd jó fél perc hallgatás után angolul folytatta a beszélgetést. Nem igazán figyeltem oda, inkább csak hallottam, mit beszél. – Igen itt vagyok… Nem hiszem, hogy erre én lennék a megfelelő ember… Igaz, de… - Rám nézett. Az esküvő óta sokat gondolkodtam azon, amit Máté mondott és képes voltam órákra hallgatásba burkolózni. Sajgott a szívem, ezért javarészt a munkába menekültem. Informálódnom kellett, hogy mégse sík hülyén állítsak be a Ferrarihoz és ez tökéletesen elterelte a figyelmem. – Mikor?... Rendben ott leszek, de nem maga miatt. – Mondta és letette a telefont. 

- Nagyon szigorú vagy. – Mondtam miután megláttam morcos ábrázatát. 

- Te pedig nagyon kedvetlen. Edd meg a reggelit. 

- Oké, oké. Csak nehogy leharapd a fejem. – Védekeztem. – Milyen idióta hívott, aki ennyire felhúzott? – Kérdeztem duzzogva, amiért rajtam csattant az ostor. 

- Maradjunk annyiban, hogy a föld még nem hordott a hátán ekkora idiótát. Megleszel egyedül? El kell mennem. 

- Persze. Majd Bono elszórakoztat. – Néztem a hűvös járólapon fetrengő kutyára, aki neve hallatán izgatottan kapta fel a fejét. – Amúgy hová mész? 

Kérdésemet meg se hallva felkapta a tárcáját és apu kocsijának a kulcsát. 

- Délutánra itt leszek. – Puszit nyomott a fejemre és még egy nagy sóhaj kíséretében rám nézett, mintha azt mérlegelné menjen-e vagy maradjon. De végül elment és olyan üresség vett körbe, mint amilyen a szívem nagy részét uralta.

53 - Szerelem net

Szijasztok! 

Úgy tűnik, most már rendszeresen a bocsánatotokért esedezem és sajnos lesz ez rosszabb is, ugyanis hamarosan elutazok. Pontosan még nem tudom melyik napon, de mikor hívnak, mennem kell és attól kezdve május végéig nem leszek, vagy tovább. Ez majd még kiderül. 

Addig is remélem, fogok tudni még részt hozni nektek. 

Egyelőre itt van ez. :) Jó olvasást hozzá! 

Puszi: 

Vii

A harmadik napon kapcsoltam be a gépem először. Az e-mail címem nem volt publikus, így elkerültek a nem kívánatos levelek. Mondjuk ettől függetlenül a postaládámban jó néhány olvasatlan levél várta, hogy rákattintsak. A szüleimmel minden nap beszéltem, de nem említettem nekik mi történt. Tudtam, ha azt akarom, hogy tőlem tudják meg, nem igazán húzhatom tovább. Viszont féltem. Magamban ugyan nyugtáztam már, de féltem, kimondani hangosan is, hogy amit olyan csodásnak hittem annak vége. Féltem, hogy akkor teljesen kibillenek az amúgy is ingatag egyensúlyomból. Abból, amit percről-percre próbáltam megtartani. 

A múlt éjszakát megint nem töltöttem a saját ágyamban. Még mindig féltem az egyedülléttől, de eldöntöttem, hogy megemberelem magam. Elvégre nem egy nyafogó kislány vagyok, aki elveszítette a plüssállatát, bár nagyon hasonlónak éreztem.

Töröltem néhány felesleges mailt. 

Nonotól rengeteg jött, de mégis Dorothy levelével kezdtem. Átfutottam a sorokat és ütemesen doboltam az asztal lapján. Do felajánlotta azt, amit már a leendő főnököm is, hogy minden követ megmozgat és kideríti ki lopta el az életünket. Összeszorítottam a szám és kibámultam a déli napsütésben. Nagyobb különbség már nem is lehetett volna a nappalim és a kinti világ hangulata között. A szemem nem a segíteni akarás miatt lett könnyes. Hanem a bizalom miatt, amit jóformán vadidegen emberektől kapok. Egy pillanat múlva az ujjaim már a billentyűkön mozgott.

Rendes tőled, hogy törődsz velem és az érzéseimmel, de jól vagyok. Ha ki is derül ki a felelős mindazért, amin most átmegyek, attól még mindez megtörtént és még Te sem tudod semmissé tenni. Do, tényleg nagyon köszönöm, de szeretném, ha ebből kimaradnál, legalább is egyelőre. Sok mindenre nem vagyok még kész… Puszi Vitali.

Újraolvasás nélkül küldtem el a választ. Bár nem tudtam lesz-e bármi haszna. Nem nagyon ismerem még, de egyet tudtam, ha Dorothy Perkins valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi. Elvégre ügyvéd és nagyon jó. Máskor mosolyogtam volna ezen, de most kicsit aggasztott a dolog. Reméltem, hogy vagyunk annyira jóban, hogy tiszteletbe tartsa a döntésem, de ezzel szemben ott volt, hogy talán vagyunk annyira is jóban, hogy képes lennék megbocsájtani ezt a lépést. 
El kellett terelnem a gondolataimat, hogy ne rágódjak azon vajon mit fog tenni Dorothy.

Nono levelei minden küldéssel rövidebbek lettek és minden egyes sorral aggódóbbak, meg talán dühösebbek. Látszólag mind ugyanolyan, de én éreztem a változást. Láttam magam előtt, ahogy szigorú arccal kimondja a szavakat. 

 

Oké. Ha 8 órán belül nem jelentkezel, ne lepődj meg.

Ez volt az utolsó levél, amit küldött és ez volt az utolsó, amit akartam, hogy őt magamra haragítsam. Még mielőtt tudatosan vagy véletlenül a tekintetem a küldés idejére siklott volna, csengettek. A szívem nagyot dobbant, de ezzel egy időben össze is rezzentem. Nem vártam senkit és egy rövid pillanatig arra gondoltam, hogy úgy teszek, mintha itthon sem lennék, és nem nyitok ajtót. Mégis felálltam. Igaz egy szál vágott virágban több élet és lelkesedés volt, mint bennem. Elvonszoltam magam az ajtóig és szélesre tártam a hívatlan vendég előtt. 

- Mielőtt meglepődnél én szóltam. Nem írtál, aggódtam. Így most itt vagyok. – Mondta, Nono.

Annyira hihetetlen volt, hogy ő ott állt. Hosszú másodpercekig tartott mire felfogtam. Pusztán a látványától úgy éreztem magam mintha megkönnyebbültem volna. Pedig Nono nem vehette át a terhet, amit cipeltem. A fájdalom súlyát, de engem támogathatott és ezt az első pillanattól éreztem.

Nem kérdezett, csak ahogy jó baráthoz illik, átölelt. Bár a falam még labilis volt, előtte nem kellett titkolnom, hogy mit érzek valójában. Meg akartam köszönni, hogy itt van, de elég volt csak ránéznem. Féloldalas, szívesen mosolyt villantott és tekintetét a hátam mögött lévő térre szegezte. 

- Ejha. Szép kis kégli. Mit szólnál, ha beköltöznék hozzád?

Tudtam, hogy tudja, vége van. De miért is ne tudná, mikor ismer, és gyakorlatilag a munkám miatt kocka vagyok. Ha maximum hat órán belül nem válaszolok egy mailre az aggódásra adhat okot. És adott is, de mégsem kérdezett. 

- Örülnék neki. – A válaszom felért azzal, mintha azt mondtam volna, a kapcsolatomnak vége, de mégsem tűnt annyira fájdalmasnak.

- Akkor egy időre kénytelen leszel elviselni. 

- Hogy érted?

- Megpályáztam egy ösztöndíjat. Az itteni újság pedig átvett. 

- És újra együtt fogunk dolgozni? – Kérdeztem és éreztem, hogy a nagy sötétségben, ami körülvett az egyetlen fényforrás, Nono. Szerettem a munkám, bárhol, bármikor, de vele volt az igazi. És az, hogy vele folytathatom túl szép volt, hogy igaz legyen.

- És egy suliba fogunk járni. Persze csak ha szeretnéd. 

- Nincs karácsony. – Vágtam rá kicsit kételkedve, de mosolyogva, mert kétség kívül örültem neki. Őszintén örültem.

- Aranyos vagy, hogy egy becsomagolt ajándéknak nézel, ha gondolod be is fekszek a cukorsüveg fenyőd alá, de jobb lenne, ha megmutatnád hova cuccolhatok le. – Hangja kedélyes volt és széles mosolya tükrözte az enyémet. Csak ez után esett le, hogy be se hívtam és még mindig az ajtóban állunk. Félreugrottam, hogy beléphessen. 

- Tehát ez itt a nappali, az ott a konyha és mellette az étkező. – Magyaráztam miközben beljebb léptünk és kizártuk a külvilágot. - Hátul van a gardrób, oda pakolhatsz. Erre pedig a háló van és a fürdő.

Elismerően hümmögött miközben végigpásztázta a magánszférám. 

- Tetszik. Megtarthatod. – Mondta és hasast ugrott az ágyamra.

Ahogy elnéztem őt ott elnyúlva, valami fájt belül, de nevettem, mert kikívánkozott belőlem. 

- Ha az ágyamra pályázol, akkor osztoznod kell velem.

- Gondot okozott ez bármikor is? 

A kérdés elég költői volt ahhoz, hogy ne válaszoljak rá, így csak mosolyogtam.

Bemutattam őt Bertonak és Liznek. Jó volt őket egy helyen látni és hallani mennyire jól kijönnek egymással. Bár ettől egy percig se tartottam.

Persze a kézilabdás még így is aggódott, mikor bejelentettem, hogy a saját ágyamba óhajtok aludni. Úgy gondoltam inkább udvariasságból kérdezi meg, hogy biztos vagyok-e benne, nem pedig azért mert nem bízik Norbiba. 

Jó ideje ez olt az első nyugodt éjszakám. A saját ágyamban, a legjobb barátom mellett. Ha akarnék, se tudnék úgy gondolni rá, mint potenciális pasi jelöltre. Sablonos lehet, de Ő tényleg olyan volt mintha a testvérem lenne. Így nem volt kényelmetlen érzés a karját kispárnának használni. Nem volt olyan, mint amit elvesztettem, de nem éreztem magam üresnek és magányosnak. Nem pótlék volt, hanem barát, aki ott volt, mert szükségem volt rá.

Kopogásra ébredtem. Későn aludtunk el és elég sokat kivett belőlem az elmúlt pár hét ahhoz, hogy engem is elérjen a kimerültség. Még félig alva, úgy ahogy voltam, trikóban, rövidnadrágban és kócosan botorkáltam el az ajtóig. Szokás szerint sarkig tártam és kétszer is meg kellett dörgölnöm a szemem ahhoz, hogy az ajtóban állót ne higgyem az álmom martalékának, pedig határozottan emlékszem rá, hogy az idősebb Ramos nem szerepelt bennük.

- Helo. – Nyögtem ki végül. Úgy éreztem azok után, ami történt nem csak Tőle, de az egész családjától eltávolodtam.

- Helo. Nem akartam, hogy az öcsém futárral küldje el ezeket. – Mutatott a cuccaim felé, amik egyszerű költöztető dobozokba voltak pakolva, és jól látható volt a leragasztott „szemét” felirat. A gombóc a torkomban úgy nőtt vissza, mintha soha el sem múlt volna. Mintha nem lett volna az elmúlt éjszaka.

- Kösz. – Nyögtem ki, ami egyáltalán nem volt egyszerű. Le sem bírtam venni a szemem az áttetsző írásról. 

- Bemehetek? – Kérdezte. Mivel ellenkezni nem tudtam félreálltam és hagytam, hogy átlépje a küszöböt. – Szép lakás. – Jegyezte meg és a szavai mögött csak őszinte dicséret volt. Persze tudtam, hogy nem ezért jött.

- Hagyjuk a körítést. Miért jöttél? – Kérdeztem. – Persze a nyílván valón kívül. – Utaltam a cuccaimra és nem hittem, hogy a futár megalázóbb lett volna egy testvér szánalmánál. 

- Miért tetted? – Vagy kérdőre vonásánál.

Dühös lettem, de próbáltam nem megemelni a hangom. Erről a helyzetről nem tehetett. 

- Semmit nem tettem. Nem adtam interjút, nem adtam el az életét, és a sajátomat sem. – Halk voltam, de határozott.

- Oké. – Sóhajtott. – Tegyük fel, hogy ez így van. Akkor ki? Mert Ő biztosan nem. Látnod kellene… 

- És szerinted nekem könnyű. – Nem kérdésnek szántam. – Azt se engedte… Meg se hallgatott. Eldöntötte, hogy én voltam és vége. Nincs tovább.

- Tegyél ellene. 

- Ugyan mit?

- Derítsd ki, hogy ki tette. Keress felelőst. 

- És könyörögjem vissza magam valakihez, aki nem bízik bennem? Rene ez már nem arról szól, hogy ki tette. Nem akarom újra és újra átélni ezt valahányszor akad egy idióta, akinek elég unalmas az élete ahhoz, hogy másokéval foglalkozzon. Én ehhez nem vagyok elég erős.

Néhány pillanatig hallgatott. 

- Könnyen feladtad, de most már látom miért. – Mondta miközben a szemét dörzsölő, alsónadrágos, számára ismeretlen fiút nézte.

- Azt hiszem, nem kell magyarázkodnom. – Karomat összefontam a mellkasom előtt, mert féltem, hogy őrülten dobogó szívem kiszakad a mellkasomból. – Az öcséd már az első éjszaka megfektette az első szembe jövő nőt. – Rene szája egy vékony vonallá préselődött. Nono pedig felvont szemöldökkel nézett rám. 

- Igaz és nem kell magyarázkodnod. Azt hittem Te más vagy, de tévedni emberi dolog. – Mondta és sarkon fordult, majd elment.

Nagyot fújtam és elernyedtek a testemben megfeszült izmok. A reggeliző pultig hátráltam majd hátamat neki vetettem és lecsúsztam. 

- Miért nem mondtad el ki vagyok?

- Mert nem volt értelme. Itt vagy a lakásomon alsónadrágba. Az egyetlen szobából jössz ki. Nem volt mit magyarázni. 

- De tudja, hogy barátok vagyunk.

- Nem számít. – Suttogom. – Itt mindenki azt lát, amit látni akar. Nem számít, hogy mi van valójában a dolgok mögött. Különben meg mindenki higgyen, amit akar. Nem érdekel. 

- Aha. – Nem volt mese. Átlátott rajtam. Olyan könnyedén, ahogy én átláttam a ragasztáson. – Ha nem akarsz róla beszélni, nem beszélünk… – Éreztem, hogy a mondat lóg a levegőben, mégsem folytatta. Én pedig válasz helyett csak egy hálás pillantást küldtem felé.

Egyelőre jobb volt ez így. Minél több ember szavazott nekem bizalmat, annál nyomorultabban éreztem magam. 

Tekintetem újra a dobozokra tévedt és minden pillantás újabb és újabb késforgatás volt a szívemnek. Szemét. Az életünk és én nem volt több számára, mint kukába való hulladék. Csak úgy egyszerűen szemét. Még újrahasznosításra se volt jó.

- Lemegyek a boltba. Jól emlékszem, hogy a sarkon van egy? – Bólintottam, de a kérdés számomra úgy hangzott, hogy szeretnél egy kicsit egyedül maradni a ki nem mondott fájdalmaddal? A válasz egyértelmű igen. Nem tudtam mit kezdjek a dobozok tartalmával. Abban sem voltam biztos, hogy látni akarom mit küldött vissza.

Egészen addig míg, ki nem lépett az ajtón én nem mozdultam, de alig telt el öt perc mikor csengettek. Kizártnak tartottam, hogy ennyi idő alatt megfordult volna, így arra gondoltam talán pénz nélkül ment el. Felálltam, hogy beengedjem, de nem Ő hanem Berto állt ott. 

- Szia! – Köszöntem meglepetten.

- Szia! Hoztam reggelit. Már megszoktam, hogy nem egyedül eszek. Meg kíváncsi voltam, hogy vagy. – Lepakolt a konyhapultra és mintha csak otthon lenne elkezdte előkészíteni, amit hozott. 

- Nono is boltba ment.

- Akkor ma duplán reggelizünk. – Mondta kedélyesen és rám nézett, majd tekintete megakadt a dobozokon. Arca nem árult el semmit és úgy gondoltam nem időzött rajt olyan sokáig, hogy meglássa amit én. 

- Ezeket beviszem a gardróbba, mindjárt jövök. – Mondtam miközben befelé egyensúlyoztam két dobozzal és elraktam a felakasztott ruhák mögé. Ez nem az a hely ahol megfeledkezhettem róla, de más szeme nem láthatta.

- Na, már itt is vagyok. Mit eszünk? 

- Ne haragudj, de most hívtak. El kell mennem. Ezt egyétek meg. Majd felhívlak. Oké? – Bólintottam.

Berto ment, Nono jött. Nekem pedig rossz előérzetem támadt, de a frissen sült fahéjas csiga illata elködösítette a rossz érzéseket. 

Akkora volt a konyhámba a péksütemény választék, mint egy pékségben. Viszont a tejeskávé hiányzott. Miután eltüntettük a dupla reggeli nagy részét úgy tűnt Nonank is hiányzott a fekete ital.

-  Mit szólsz egy kávéhoz? 

- Akartam javasolni.

- Remek, akkor öltözz. – Bevettem magam a fürdőbe néhány ruhával és alig tizenöt perc múlva már úton voltunk. 

- Nem félsz a nagy és csúnya nyilvánosságtól? – Kérdezte, miközben a kávézó felé sétáltunk.

- Miért is? 

- Hát, mert már találtál is egy új pasit magadnak. – Mondta, miközben karját lazán a vállamra fektette és a szemöldökét húzkodta.

- De ez nem igaz. 

- Ők ezt nem tudják.

- És valószínűleg nem is érdekli őket. És ha már itt tartunk, engem sem. Felőlem azt találnak ki, ami jólesik. Már nincs mit tönkretenni. 

- De nehezebb is helyrehozni. – Megtorpantam és úgy néztem rá, mintha valami idegen állt volna mellettem.

- Semmit nem akarok helyrehozni. 

- Víta, Víta, Víta. Egy szép napon majd mást mondasz.

- Nem. – Vitatkoztam. 

- De igen.

- Neem. 

- De. És akkor majd jó fej leszek, és nem mondom, hogy ugye megmondtam. De most indíts tovább, mert szükségem van a kávéra.

Miközben csendben tovább sétáltunk próbáltam elképzelni azt a napot, de nem ment. Így tudtam, hogy sosem jön el.

Nonot gond nélkül osztották be mellém a Forma 1-es munkába, mondván, hogy egy összeszokott páros profizmusa nem árthat a projektnek. Hugo pedig örült, hogy végre lesz szabad hétvégéje. Igazság szerint mindenki tökéletesen elégedett volt.

Miután végeztünk Bertoékhoz mentünk. Aggódtam a reggeli hirtelen és rejtélyes távozása miatt. 

- Sziasztok. – Köszöntünk miután Liz beengedett. Sikerült úgy elmennem a kajla kutyakölyök mellett, hogy nem tapostam össze. Csak azután tűnt fel a fagyos hangulat, és hogy Berto kispárnának használ egy zacskó mirelit borsót.

- Mi történt? – Fordultam Liz felé.

- Kérdezd Őt. – Mutatott a kézilabdásra és könnyeivel küszködve bement a szobába. Egy percig csak bámultam utána, aztán Berto felé fordultam.

- Szóval? 

- Nem történt semmi. – Morogta.

- Aha. – Reagáltam le és kirántottam a kezéből a zacskót. 

- Mi a…? – Kezdtem, mikor megláttam a duzzanatot a szeme körül és a sebet a szája sarkában.

- Berto mond, hogy nem mentél el hozzá. Mond, hogy nem avatkoztál bele annak ellenére, hogy megkértelek, ne tedd. – A hangom minden szónál egyre feljebb emelkedett és haragosabban csengett. 

- De, megtettem, mert nem érdemelted ezt. Sajnálom. Oké? Sajnálom, hogy nem tartottam be, amit ígértem, de nem sajnálom, hogy elmentem és végre bemostam neki. Egy hétig tudnám verni azért, amit veled tett.

- Gondolkodj már Berto az ég szerelmére. Gondolj az állapotos barátnődre. Feleslegesen izgatja fel magát. És te is. Valaki összetörte egy naiv lány szívét. Na és? Ez van Berto. Másokkal és megtörténik. 

- Igaz. De jó lenne, ha végre rájönnél, hogy te nem vagy tucatember. Te semmire nem úgy reagálsz, ahogy kellene. És jó lenne, ha felhagynál ezzel a beteges szarsággal, hogy azt mutatod még nekünk is, hogy veled aztán minden rendben, mikor nagyon jól tudjuk, hogy nincs. – Mondta és Ő is elviharzott.

Nem kiabált, de dühös volt. És rám. A konyha közepén álltam és minden levegővétellel egyre dühösebb lettem. Dühös voltam, mert megszegte az ígéretét. Utáltam, hogy igaza van és gyűlöltem Őt, amiért megütötte Bertot. 

Felrántottam a bejárati ajtót és futva igyekeztem a kocsimig. Hallottam, ahogy Norbi utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Meg sem álltam a spanyol házáig. Talán csak szerencsém volt, de épp elmenni készült.

Láttam rajt egy villanásnyi döbbenetet és azt is, hogy rajta egy karcolás sincs. Nagyot nyeltem, hogy le tudjam küzdeni a kitörni kívánkozó sírást. Kiugrottam a kocsiból és mivel úgy tett, mint akit észre se vett becsaptam az Audi ajtaját, amit épp kinyitni készült. Lehet, hogy kicsi voltam és a számára jelentéktelen, de dühös. 

- Normális vagy?

- Ezt a kérdést magadnak tedd fel. 

- Mit akarsz?

- Azt, hogy hagyd békén a barátaimat. Nem érdekel, hogy engem alázol, de őket hagyd. 

- Akkor fogd vissza a kutyáidat. – Sziszegte az arcomba.

A levegő bennem rekedt a szavai hallatára. Soha senkit nem ütöttem meg. Nem éreztem késztetést arra, hogy ilyet kellene tennem, egészen addig a pillanatig. A kezem magától lendült és a tenyerem hangosan csattant az arcán. Legalább annyira meglepődött, mint én. 

- Hagyd. Békén. A barátaimat. – Ismételtem el nyomatékosítva és otthagytam. Anélkül hajtottam el, hogy visszanéztem volna.

Csak azután fogott el a remegés, hogy visszaértem. Akkor kezdtem csak felfogni, hogy mit is tettem. A haragom tisztulni kezdett és szép lassan gyűlölet vette át a helyét. 

- Hol a fenében voltál? – Tépte fel az ajtót Bertot és bár dühös volt kirángatott a kocsiból és magához ölelt.

- Megetettem, amit nem. 

- Hogy?

- Megütöttem. - Mondtam úgy, hogy még én is alig hittem el. A tenyerem még mindig sajgott és úgy éreztem sosem fog elmúlni. Ökölbe szorítottam, hogy csillapítsam az érzést a lelkembe kavargó vihart. 

- Tessék? – Kérdezte hitetlenkedve, de hangjában jókedv csilingelt.

- Megütöttem. – Ismételtem el és másodszorra már hihetőbben hangzott. Felnevetett, majd hirtelen elhallgatott. 

- Hé. Ne. Ne sírj.

- De hát nem is sírok. – Nevettem el magam, mire végighúzta hüvelykujját a szemem alatt és az könnyektől csillogott. Az én könnyeimtől, amik alattomosan törtek utat maguknak. Egy darabig csendesen vártunk. Valamire. Rám. Arra, hogy jussak valamire, de a bennem tomboló érzelmek lecsillapítása nem volt elég pár perc, néhány óra, nap vagy hét. Több időre volt szükségem. Sokkal többre, de elsősorban távolságra. Igaza volt Bertonak abban, hogy nem vagyok jól, de nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak és azt se, hogy ebbe ők ennél jobban belefolyjanak. Nekik is van életük, amit élniük kell. Liznek nyugalomra van szüksége és az én kusza világom ezt nem teszi lehetővé. Norbi ott állt a kézilabdás mögött. Beharaptam a szám és kényszerítettem magam a gyenge elhatározásomhoz. 

- Haza megyek. Azt hiszem az lesz a legjobb. Az első futam után újra itt leszek, de szükségem van rá, hogy ne itt legyek. – És nektek is. Tettem hozzá magamban.

- Tudom. – Mondta, majd megfordult és a következő mondatot Nononak intézte. – Vigyázz rá és ne engedd, hogy bárki bántsa. 

Nem fognak... Talán… Gondoltam magamban. Míg vele lógtam soha senkinek nem jutott eszébe közeledni hozzám. Nem, mert bár sosem volt köztünk semmi a kettőnk közti kapcsolat olyan erős, hogy idegen számára is látható volt. De az egy más világ. Olyan, amivel elbírtunk, olyan, amit ismertünk. Viszont ez más lesz. Az óriások közt fogunk apró lényekként járni egy ismeretlen világban ahol már nem védett a névtelenség varázsa…