15 - Szerelem net

Szijasztok!

Itt egy 15. fejezet. :)

Remélem örülni fogtok és hogy megnyugtassam a társaságot lesz egy nagyobb időbeni ugrás. Vagyis egy kisebb és egy nagyobb. Gondolom nem kell ecsetelnem. :D

Jobb oldalon van egy szavazás, légyszi kattintsatok melyik tetszik jobban. Köszönöm.

Jó olvasást!

Puszi!

2012. Január. 31. Kedd

Reggel igyekeztem összeszedni magam, de nagyon álmos voltam és nyűgös. Ha most nem alszok el a metrón, akkor soha. Nyolcra kell beérnem, de fél hétkor már élvezem a tömegközlekedést, és még át is kell majd szállnom egy buszra. Vettem egy tejeskávét az egyik automatából. Még jó, hogy a számat megtaláltam. Az Ipodomat hallgattam és üvöltött a zene csak, hogy ne aludjak el. A szövegből semmit nem fogtam fel, csak a basszus lüktetett a fülembe. A mellettem álló furcsán méregetett, de nem igazán érdekelt. Kinek mi segít ébren maradni. Nekem az, ha halláskárosult leszek.

Éreztem, hogy rezeg a zsebembe a telefon. Átöleltem a csövet, hogy ne essek el és kihúztam a zsebemből a mobilom. Sms-em jött.

Jó reggelt. Sikerült felébredned? S

De aranyos. Ha tudná, hogy lassan húsz perce utazok.

Neked is. Hogy-hogy ébren? Felkelnem azt sikerült, hogy ébren lennék az enyhe túlzás, de már útón vagyok, tehát nem kések el.

Már utazol? Mégis mikor keltél? Én szolidaritásból vagyok fenn, hogy tartsam benned a lelket. :)

Édes vagy, de fél hatkor másztam ki az ágyból. Pesten lakok, de a szerkesztőség Budán van. Át kell utaznom a fél városon, és így, hogy tömeg közlekedek, korán el kell indulnom.

Nincs autód?

A kocsimnak tömegiszonya van. :) Nincs olyan reggel, hogy ne dugulna be a város. Így legalább biztosan beérek és az autóm is egybe marad. Csak akkor használom, ha vidékre megyek.

Hát ezt nem gondoltam volna. Írj, vagy hívj ám, ha kiderült mit döntöttek veled kapcsolatban.

Hívni foglak, most viszont mennem kell. A buszon még kapaszkodni se fogok tudni. Hering járat. Nagyon rendes tőled hogy felkeltél miattam. Viszont ha már ennyire működik nálunk ez az energia átvitel, aludj még egy kicsit, helyettem is. :) Puszi.

Nem kell kétszer írni. Vigyázz magadra. :) Puszi.

Mosolyogva csúsztattam vissza a telefonom biztos helyére. Éberebb lettem egy kicsit. Felfogtam külvilágot és tényleg rohadt hangos volt a zene. Kicsit lehalkítottam és folytattam az elsuhanó semmi tanulmányozását. A végállomáson leszálltam és siettem a buszomra, amit még épp elértem. Persze most is tele volt.
Kicsit többet láttam a világból. Utáltam ezt a kopár telet. Pláne hó nélkül. Olyan üresnek tűnik minden és élettelennek.
Háromnegyed nyolckor értem be az irodába.
- Jó reggelt! - Köszöntem mindenkinek hangosan és lehuppantam a székembe. Lehámoztam magamról a kabátot. A fejemre húztam a pulcsim csuklyáját és letettem a fejem az asztalra. Szörnyű milyen hatással van az emberre a munkahelye. Én konkrétan ülve elalszok. Már majdnem sikerült álomországba küzdenem magam. A hangok kezdtek távolinak tűnni, de valaki elkezdett böködni.
- Ne mááár! - Egyenesedtem fel, és a lehető legmérgesebben néztem rá, de mikor elém tolta a kávém minden haragom elszállt. Tudja, mivel kell lekenyerezni. Belekortyoltam majd újra felnéztem a merénylőmre, aki elmosolyodott.
- Jó reggelt Peter. - Köszöntem közvetlen főnökömnek. - Köszönöm.
- Neked is. Minden rendben?
- Persze. Csak korán volt reggel.
- Ébresztő kislány dolgunk van. - Robog be Norbi.
- Mi vagy te? Hajcsár? Különben se én késtem. - Mutattam az órára miszerint két perce múlt nyolc.
- Na jó gyerekek én megyek, ebbe nem szeretnék belefolyni. - Hátrált el vitánk elől Peter, ami nem tartott ugyan sokáig, de annál intenzívebb volt. Mindenki rajtunk röhögött. Helyet foglaltunk közös asztalunknál.

- Álljunk neki, mert délbe jelenésem van a konferenciaterembe.
- Te is mész? - Lepődtem meg.
- Rajtad kívül mindenki. – Cukkolt.
- És én addig mit csinálok?
- Arra használod az ebédszünetet, amire való. Elmész szépen enni.
- Persze mert biztos le fog menni egy falat is a torkomon, mikor ti ott bent az én jövőmről diskuráltok. Inkább álljunk neki, mert felhúzom magam. Neked meg így is több dolgod lesz.
- Nem hiszem.
- Hogy?
- Majd Anna elmondja.
- Vitali gyere be egy percre légy szíves. - Kiabál ki az irodájából. Ez aztán szép. Legalább lépne ki. Mi vagyok én? Bevánszorogtam, a lelkesedésemet, azt hiszem otthagytam Szerbiába. Elmondta, hogy naptárt kell szerkesztenem a Spanyol a Francia a Magyar az Olasz és a Német lapoknak. Méghozzá azért nekem, mert engem ajánlottak mivel én voltam a legaktívabb fotós és szinte biztos, hogy én rendelkezek a legtöbb és legjobb képpel. Csak lestem. A naptárkészítés nem kihívás és bár sok köze nincs a munkámhoz rábólintottam, bár nem hiszem, hogy lett volna más választásom.
Míg, Nono a cikket írta, addig én szerkesztettem. Igyekeztem minden játékosról képeket beilleszteni az egyes hónapokba. Persze mivel ebből csak tizenkettő volt a képeket is szerkesztenem kellett. Áldottam a mániám, hogy ennyi képet csináltam. Már fejből tudtam melyik kép után melyik, jön. A szemeim jojóztak, de még csak tizenegy múlott.
Hátradőltem és nyújtózkodtam egyet. Kihúztam a fiókot és vettem ki gumicukrot, átdobtam egy kis csomaggal Nononak is.
- Unatkozol? – Kérdezte, de nem rám figyelt.
- Mikor végzel?
- Percek kérdése mindjárt átküldöm. Te végeztél?
- Nem volt nehéz beilleszteni 60 képet egy sablonba. - Mondtam miközben a gumimacit rágcsáltam.
- Átküldöd? - Nem válaszoltam csak küldtem neki a mappákat belső hálózaton és rá pár percre tőle is jött egy szöveges dokumentum. Átolvastam a cikket. Én voltam Norbi nem hivatalos bétája, de el is várták tőlünk, hogy kettőnk keze alól hibátlan cikkek kerüljenek ki. Az oldal sablonja már meg volt, csak a szöveget és a képeket kellett beillesztenem. Visszaküldtem munkatársamnak a nyomtatásra váró oldalakat, aki továbbította Annának jóváhagyás érdekében.
- Jók lettek és mindenki fent van.
- Igyekeztem.
- Ez azért nem volt egyszerű. Ne becsüld alá a munkádat.
- Te meg ne túlozz.
- Ne legyél ideges. - Gurult oda hozzám székestül. - Én melletted leszek.
- Köszi. - Mosolyodtam el halványan. - Azt hiszem én megyek is. - Néztem az órára. Felvettem a kabátom és csendben kisétáltam az épületből. Tudtam jól, hogy egy falat se menne le a torkomon így nem is az étterem felé mentem, hanem a másik irányba. Elővettem a telefonom és a fülemhez emeltem. Nem kellett sokat várnom, hogy a számomra oly szeretett személy hangját meghalljam.
- Szia anya. - Mosolyogtam, mert már tudtam, mi jön.
- Szia kislányom. Úgy örülök, hogy hallom a hangod. Azok az email-ek. Mesélj. Hogy vagy? Mi újság?
- Ideges vagyok és most épp az egyszemélyes ebédszünetemet töltöm.
- Akkor most van az értekezlet?
- Igen.
- Ne aggódj. Ha el is küldenek legalább elmész végre egy főiskolára.
- Anyaa.
- Tudom, tudom. Ne haragudj.
- Amúgy is szeretnék menni, írtam már, de önerőből. - Vagy ösztöndíjjal, ami ugye egyre kevesebb.
- Igazán nem értelek. Miért nem hagyod, hogy segítsünk?
- Már segítettetek. Azzal, hogy megbíztatok bennem. Na meg ott a lakás és a kocsi.
- Amit nem is használsz.
- Dehogy nem.
- Ha utazol.
- Tervezem.
- Hazajössz? - Hallani a hangán az izgatottságot.
- Amint többet fogok tudni a jövőmről, megmondom mikor.
- Rendben. Egyből szólj ám. - Hajjaj anyukám, ha tudnál spanyolul, elég lenne egy csoportos sms-t küldenem.
- Szólni fogok, ne aggódj.
- Rendben. Vigyázz magadra és meg ne merd tenni, hogy nem eszel.
- Oké. - Forgattam a szemeim. Amit nem tud, az nem fáj. - Puszilom apát is.
- Átadom. Szia.
- Szia. - Köszöntem el és letettem a telefont.
Iszonyú lassan telt el az-az egy óra, de eltelt és én már megint a szerkesztőségben ültem a székemen és vártam. Arra kaptam fel a fejem, hogy nyílik a nagyterem ajtaja és Anna, fekete fürtjeivel kukucskál kifelé.
- Vitali gyere be légy szíves. - Nagy sóhajtás közepette álltam fel és sétáltam be a terembe. Minden szem rám szegeződött. Ezek tuti mind színésznek készültek. De minimum profi póker játékosnak. Egyikőjük arcáról se tudtam leolvasni semmit. Norbi tekintetét kerestem, de ő érdekesebbnek találta az asztal fekete borítását.
- Ülj le. - Mutatott Peter az asztal végén álló székre. Ő velem szembe állt a másik oldalon. Én még mindig Nonot figyeltem, de neki eszébe se volt felnézni.
- Mint tudjuk kis csapatunk, de igazából az egész lapcsalád legfiatalabb alkalmazottja Vitali, aki nem mellesleg fiatal kora ellenére kiváló fotós és nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját. Mikor Szerbiába küldtem őt és Norbit, volt ki megkérdőjelezte épelméjűségemet, - mosolygott - de én tudtam, hogy jó döntést hoztam és nem is csalódtam. Én is és a felsőbb vezetőség is meg volt elégedve a munkájukkal. A rengeteg pozitív visszajelzés is azt igazolta, hogy van helye a csapatunkba. Viszont a fülembe jutott, hogy kis fotósunk szeretne tovább tanulni, és újságíró szeretne lenni. Valljuk be ez munka mellett nem egyszerű. - Kikerekedtek a szemeim. Nonora néztem, aki félve nézett rám.
- Miért? - Tátogtam neki. Tudta jól, hogy mennyire fontos nekem ez az állás, erre... Nem hitem el, hogy pont Norbi akadályoz, mikor azt mondta mellettem áll.
- Viszont nem szívesen válunk meg egy ekkora tehetségtől. Ezért azt ajánlom, hogy részmunkaidőbe dolgozz nálunk. Ami annyit takar, hogy természetesen részt kell venned bizonyos sporteseményeken, de nem kell bejárnod a szerkesztőségbe. Tudom, hogy terepen jobban érzed magad. És szeretném, ha majd a gyakorlatodat is töltenéd. - Nem hittem el, amit mond. Hogy ez velem történik. Lehetne ez ennél jobb? Annyira örültem. - Nos kedves Vitali, elfogadod az ajánlatunkat? - Kérdezte, én pedig felugrottam, odaszaladtam hozzá és megöleltem. - Ezt igennek veszem. - Nevetett. Anna is megölelgetett majd Norbihoz léptem.
- Megöllek. - Vigyorogtam és magához húzott. Nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Én is szeretlek. - Mondta nevetve. Szép sorba mindenki gratulált. Aztán mentek a dolgukra.
- Átküldtem a februári munkabeosztásodat. – Jött oda Anna.
- Már most?
- Sose kételkedtem Peter döntéseibe és ő, ezt már régóta tudja. Norbi már akkor elmondta neki, hogy fősulira akarsz menni mikor kitaláltad. Úgyhogy a beosztásod már vagy egy hete megvan. – Mosolygott az én szemeim pedig felragyoghattak, egyből beültem a gépem elé és megnéztem, hogy mikor leszek szabad. Leesett az állam. Az Mkb Veszprém összes meccsén ott kell lennem. Legyen az bajnoki, kupa vagy BL meccs. Persze ez nem volt baj. Sőt. Hisz imádtam a Veszprémet. Más nem is volt és Anna mondta, hogy nyárig nem is lesz túlzsúfolt a beosztásom. A meccsek dátuma igazából jobb nem is lehetett volna. Mikor megnéztem az időpontokat a szívem őrült tempóba kezdett verni. 12-én ott leszek Sese meccsén. Hihetetlen érzés volt tudni, hogy végre megvan annak a bizonyos találkozónak az ideje. Boldog voltam. Már a tudattól is és azt akartam, hogy ő is osztozzon az örömömbe.
Szerintem várta már a hívásomat, mert szinte egyből felvette a telefont.
- Sese, Sese, Sese! Megyek! – Mondtam boldogan. Ő pedig nevetett.
- Ennek örülök. Ezek szerint minden rendben?
- A legnagyobb rendben. Mondjuk úgy hogy részmunkaidős lettem. Nem kell ide bejárnom, terepen leszek és mehetek suliba, na meg rengeteg szabadidőm lesz.
- És tudod már az időpontot. – Hallottam a hangján hogy izgatott.
- A következő hazai meccseden ott leszek.
- Vagyis 12-én?
- Igen. 11-én még megyek egy BL meccsre, utána pedig csak 16-án kell Moszkvába utaznom.
- Olyan leszel, mint egy utazó nagykövet.
- Valami olyasmi, de most leteszem, téged hívtalak először és anyukám már biztos kattog, hogy mi van, miért nem hívom már.
- Rendben csak kicsit nyugodj meg, mert nagyon pörögsz.
- Nem tudok. Örülök, boldog vagyok. – Nevettem. – Puszillak Sese.
- Én is téged. Szia. – Kinyomtam a telefont és hívtam volna anyut, de feltűnt, hogy nagy a csönd. Nono csak mosolygott. Körbepillantottam és mindenki engem nézett.
- Hangos voltam? – Kérdeztem halkan Norbit.
- Nem, csak spanyol. – Vigyorgott. Én meg vállat vontam erre nem tudtam mit mondani.
- Szia kislányom.
- Anya, mit csinálsz szombaton?
- Cukorborsó főzeléket? – Kérdezett vissza.
- Igeen. Megyek haza. Veszprémbe kell mennem egy meccsre utána, pedig megyek hozzátok.
- Nagyon örülök. Minden rendben volt?
- Igen de majd elmesélem még munkaidőbe, vagyok.
- Rendben én meg hívom apádat. Puszi.
- Szia anya.
Miután rajta is túl voltam hívtam Bertót, de csak üzenetrögzítő jelentkezett és Liznél is. Biztos aludtak még. Hisz ők jóval később értek haza, mint én. Küldtem nekik egy sms-t, hogy minden oké és hogy fel lettem véve, de majd este hívom őket, hogy elmeséljek mindent. Az idő ezután csak úgy repült és sec perc alatt öt óra lett.
- Elmegyünk ünnepelni. – Kérdezte Norbi.
- Végül is. – Egyeztem bele és a szerkesztőség 30 év alatti tagjai belementek a buliba. Az én kedvenc helyemre mentünk, ami a Fantázia nevet viselte. Mindenféle különlegességet lehettet itt kapni, persze csak legálist.

Az én kedvencem a vodkába áztatott gumicukor volt, amiből ki is kértem egy tállal és néhány üveg sör társaságában el is fogyasztottuk. Alattomos egy állat. Édes és eteti magát. Kettőt pislogsz, és már üt is. Persze mi csak módjával fogyasztottuk és voltunk rá páran, jól elbeszélgettünk, aztán tekintettel a holnapi munkanapra kilenc után nem sokkal mindenki haza indult. Onnan már nem volt messze a lakásom.
Újra hívtam, Bertot aki végre fel is vette.
- Hola! Mi újság? – Köszöntem bele vidáman.
- Ne haragudj csak hosszú volt az út meg volt egy kis cirkusz, de inkább mesélj mi volt.
- Cirkusz?
- Jaj hogy minek mondok bármit is.
- Most mit vagy kiakadva? Baj hogy érdekel, mi van veled.
- Nem dehogy csak most nem akarok róla beszélni. Tehát mikor jössz?
- Ugye tudod, hogy nem hagyom annyiba.
- Igen tudom. – Sóhajtott. – De ne most jó. Mesélj.
- Rendben. Felvettek, de szinte csak terepen leszek és rengeteg szabadidőm lesz. Jut eszembe, mit csinálsz 12-én?
- Meccsem lesz.
- Ohh…
- De nyugodtan jöhetsz. Megoldjuk. Liz ki tud menni érted.
- Ki mondta, hogy akkor megyek?
- Miért mikor jössz.
- Hát 11-én.
- Gonosz vagy.
- Nem is. Én csak megkérdeztem mit csinálsz, de ha meccsed lesz, akkor kénytelen leszek egyedül a Real Madrid mérkőzésre menni.
- Ez igaz. De majd Liz veled megy.
- Nem-nem Liznek a te meccseden a helye. Majd megbeszéljük ezt rendben?
- Persze.
- Szerintem hagylak aludni. Fáradtnak tűnsz.
- Az is vagyok. Üzensz neki valamit?
- Naná! Puszilom és téged is. Legyetek jók!
- Rendben kislány. Vigyázz magadra.
- Meglesz.
Elköszöntünk és már a lépcsőház előtt voltam. Hosszú napom volt és elfáradtam, egy gyors zuhany után befeküdtem a pihe puha ágyamba.
Nagyon váram hogy láthassam anyáékat, és Bertoékat is, de jobban vártam azt a bizonyos pillanatot mikor végre találkozhatok Sergio Ramossal.

9 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Itt is lenne a kilencedik fejezet. A héten már nem lesz több. Asszem. :) De hetfőn jövök újjal! Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást, szép napot, napsütéses hétvégét, és kellemes D-vitamin túladagolást! :)
Puszi

Útközben százszor gondoltam át, hogy mit mondok neki, és legalább ennyiszer fogalmaztam át. Lassan mentem, hogy legyen időm, de tudtam, ha órákig tartana az út se tudnám megtervezni ennek a beszélgetésnek minden szavát és mozzanatát. Nagy levegőt vettem mikor a ház elé értem. Feltűnt egy ismerős autó a túloldalon, de nem tudtam, hogy hol láthattam. Erőt véve magamon bementem a kapun és kopogtam.

Meglepetésemre nem Cris hanem az exe, Irina nyitott ajtót. Hirtelen el is felejtettem miért jöttem valójában. Az is zavart, hogy itt van Crisnél, de az mégjobban, hogy a fia közelébe van.

- Te mit keresel itt? – Kérdeztem és éreztem, hogy egyre idegesebb leszek.

- Mi az hogy mit keresek itt? Jogom van itt lenni. Te mit keresel itt? És egyáltalán ki vagy te?

- Sajnálatos, hogy nem emlékszel rám. Nem tudom, hogy van pofád még azok után idejönni, hogy egy vad idegen kezébe adtál egy alig egy éves gyereket. Igen én voltam az. Van neked agyad? Mert szíved biztos nincs, ha lenne, akkor szeretnéd azt a kisfiút. Aki annak a fia, akit te állítólag szeretsz. Neked ő semmit nem ártott. Mégis azt kívánok, hogy inkább meg se született volna.

- Te ezt nem értheted. És semmi közöd hozzá!

- Mit nem lehet ezen érteni? Vagy elfogadod őket együtt vagy sehogy. Nem választhatod el a fiát az apjától.

- Ó dehogy nem, majd csak figyelj.

- Te beteg vagy. Látszik, hogy fogalmad sincs a szeretetről, se mint fogalomról, se mint érzésről. – Közbe az ajtóhoz jött Cris is. Fogalmam sincs mit hallott ebből az egészből és mit nem, de volt egy olyan érzésem, hogy semmit.

- Cristiano ez a nő sérteget engem. - Nyafogta hisztérikusan.

- Szia Hanga, mi a gond?

- Mi a gond? Még kérdezed? Elszívta az eszed ez az IQ tolvaj, vagy mi? Gondolkodj már el rajta, hogy kiket engedsz be a házadba.

- Már ne is haragudj de ez az én dolgom eldönteni. – Láttam Irinán az önelégült mosolyát.

- Ezt nem hiszem el. Pár hete még kétségbeesve rontottál be Ikerhez, hogy nincs meg Cris azért mert ez a nő, odaadta volna bárkinek. Nagyon könnyen felejtesz.

- Tudni kell megbocsátani. – Mondta, de nem nézett a szemembe és tudtam, hogy ez már nem arról szól, hogy Irina mit tett és mit nem.

- Ezt most nem gondolod komolyan ugye? – Kérdeztem jóval halkabban és szinte könyörögve. Mond hogy nem. Mond hogy nem. Kértem magamban.

- Sajnálom. - Még mindig nem nézett rám. A modell ebből mit se értett a mi párbeszédünkből. Újra elkapott az indulat és gondolkodás nélkül beszéltem.

- Ezt ne mondtad volna. De tudod mit? Szabad ember vagy. Azt csinálsz, amit akarsz és azzal, akivel akarsz. Nem kell foglalkoznod az érzéseimmel, én se teszem. Csak tudod, mit sajnálok? Hogy beálltam a sorba, menj, húzz egy strigulát a faladra. Jó vastagon, ha lehet, hogy ne felejtsd el, mert azzal a vonallal veszítettél egy barátot, de lehet, hogy annál sokkal többet. Ég veled Roni, legyél nagyon-nagyon boldog. Viszont kérnék még valamit. Mond azt Ikernek, hogy megbeszéltük és hogy minden rendben, nem akarom, hogy miattad vagy miattam őrlődjön. – Mondtam és otthagytam őket. Ideges voltam így nem éreztem még, hogy a lelkem és a szívem darabokra esik szét. A szobámig meg se álltam, átvettem a futócuccom és magamhoz véve az ipodom elmentem futni. Messze mindentől és mindenkitől. Nem volt olyan ember a világon, akit most elviseltem volna magam mellett. A futás csillapított a dühömön és így előjött a fájdalmam és a csalódottságom. Rosszul voltam és úgy éreztem soha többet nem is, leszek jól. A könnyeim végigszántották az arcom és a száraz föld mohón, szívta magába a nedves cseppeket. Nem értettem Crist. Tényleg csak arra az éjszakára kellettem? Nem, én ezt nem tudom elhinni. Egyáltalán mi lesz ezután? Menjek el megint? Az nem megoldás, ahogy legutóbb se volt az. Joona egy időre eltudta felejtetni velem, hogy mit érzek Cris iránt, de azok az érzések most erősebbek mint valaha. Nem menekülhetek, pedig most szívesen rohannék a világ végére. Soha többet focistával. Soha többet Cristiano Ronaldoval. Neki nem kellek én, akkor nekem is el kell őt felejtenem. Jó mélyre eltemetni, amit iránta érzek azzal a fájdalommal együtt, amit okozott nekem. Miért kell nekem őt szeretnem?

Órák teltek el és már éjfél is elmúlt mire hazaértem. Iker, ha itthon is volt már aludt. Letusoltam és annak köszönhetően, hogy hulla fáradtra futottam magam viszonylag könnyen el tudtam aludni. Eldöntöttem, hogy mostantól a kézilabda lesz az életem. Alig vártam már, hogy elkezdődjön a szezon, és meccsekre járjunk. A lehető legkevesebbet akartam rá gondolni és itthon lenni. Nehogy találkoznom kelljen vele.

Reggel nagyon korán keltem, hogy ne találkozzak Ikerrel. Nem voltam kész rá, hogy a szemébe hazudjak. Talán nem is leszek. Mikor arra gondoltam a szívem mindig összeszorult. Tudtam, hogy amire készülök az nem szép és nem ezt érdemli, de azt se, hogy miattam, miattunk rosszul érezze magát.

- Már mész is? – Kiabál le az emeletről mikor én már a kocsi kulcsot vettem fel az asztalról.

- Öhm… Igen… Megbeszélés lesz.

- Minden rendben ment tegnap?

- Aha! De bocsi sietek. – Mondtam, és mintha kergetnének úgy futottam a kocsiig.

Az iskolakezdésig még rengeteg időm volt. Ezért felhívtam Izát, akit én keltettem és ezért meg is kaptam a magamét, de azt mondta ha már ilyen szadista vagyok menjek fel. Valakinek, muszáj volt elmondanom mi történt.

- Elment az eszed? Miért keltél ilyen korán? – Nézett rám. – Úgy nézel ki, mint aki átsírta az éjszakát. – Mondta álmosan aztán pillanatokkal később kipattantak a szemei és felült. – Te átsírtad az éjszakát. Mi történt? – Elmeséltem neki újra, hogy mi történt Zágrábba és most nem felejtettem el kihagyni belőle Crist és elmondtam neki a tegnap történteket meg az előzményeket.

- Idefigyelj kislány, te nem látsz a szemedtől igaz? A pasi gyáva. Tudja jól, hogy mivel bánthat vagy ez esetben kivel. Fél és így akar távol tartani magától. És ahogy elnézem te áldásodat is adtad rájuk.

- Mégis mit csinálhattam volna?

- Akkor és ott? Semmit. De szereted?

- Igen.

- Akkor harcolj érte. Bár egy seggfej és nem érdemel meg.

- Mégis hogy? Egy nő ellen még azt mondom oké, de a saját érzései ellen hogy a fenébe? Ha ő nem akarja felvállalni, akkor, hogy tudnám a tudtára adni, hogy hé szívem ez jó neked. Nem Iza ez nem fog menni.

- Dehogy nem. Irina most egy darabig megint ott lesz a közelébe, és ha neked úgy könnyebb, akkor fogd fel úgy, hogy ellene harcolsz. Ne mutasd, hogy fáj, ne kerüld el. Járj el minden felé, vegyél fel dögös ruhákat és próbálj meg ne érzelmi sokkot kapni mikor körülötte vagy. Érted? Érd el, hogy ne tudjon ellen állni neked. Visszahívta az exét mert tudta, hogy szemtől szembe nem tud neked nemet mondani. A pasik többsége, pláne akik így élik az életüket, mint a Te Romeod félnek az érzelmi elkötelezettségtől. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeret csak nincs készen rá. Ha majd újra a karjaiban tart már érezni fogja, hogy amit érez az nem átok, hanem áldás. – Fejezte be.

- Hát én nem tudom.

- Te nem, de én igen. És így Ikernek se kell hazudnod. Mellesleg bemutathatnál neki.

- Nana! A bátyám tabu.

- Milyen irigy vagy? Nahát.– Durcázott be, amin elnevettem magam.

- Oké, de ha…

- Nyugi nem a felesége akarok lenni, csak rajongok érte.

- Az bőven elég.

- Amúgy van valakije?

- Izaaaaa. – Vágtam hozzá a párnáját.

Annyira éber lett, hogy ő is felkelt és együtt elmentünk kávézni.

- Mit szolnál egy edzés utáni shoppinghoz.

- Kizárt. Halasszuk hétvégére.

- Igaz.

- És a bemutatás? Lesz ma edzés?

- Lesz.

- Szuper. Akkor elkezdhetjük a hódítsd meg Ronit hadjáratot.

- Én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet ez. És ha totális hülyét csinálok magamból?

- Ez a jó a tudat alatt történő csábításban, lehetnek más alanyok is. Ha nem felé nyitsz, és nem zárkózol el a többi pasitól, akik fel figyelnek rád, akkor összezavarod, és nem tudja, hogy ez neki szól e vagy tényleg másnak.

- Miért érzem úgy, hogy én ezt meg fogom bánni? – Nyafogtam.

- Nem fogod. Még hálás is leszel.

Tényleg nem voltam biztos abban, hogy ez jól fog elsülni, hogy képes leszek végigcsinálni, de hagytam magam. Veszíteni valóm nem volt, és ha igaz, amit Iza mond, akkor nem az van, hogy nem kellek neki, hanem nagyon is és ettől fél.

Két végkimenetele volt a dolognak a semmi és a minden. Vagy álmokba ringatom magam és egyszer majd megint nagyon fog fájni, de akkor utoljára, Vagy igaz lesz minden és ő fog jönni hozzám.

Elmentünk suliba de már csak edzésen találkoztunk újra. Ami a közelgő meccsek miatt nem volt könnyű.

- És te ma akartál vásárolni, menni. – Rogytam le az öltözőbe a padra.

- Jó ez őrültség lett volna. Tényleg. De az edzésre megyünk. Előtte elugrunk hozzám átöltözni.

- Jó az ami rajtam van.

- Ez igaz, de nem elég jó.

- De igen.

- Egy magas sarkút akkor is adok rád.

- De csak azt.

- Becsszó.

Zuhany után mi voltunk az elsők akik elhagyták az öltözőt. A hajam még vizes volt, de szerencsére Spanyolországba még tombolt a nyár, ahogy Európa több országába is. Iza egy fekete magas sarkút adott a fehér csőnadrágomhoz és fekete toppomhoz.

- Mit szólnál egy medencepartihoz, amíg ilyen meleg van?

- És mégis hol? – Kérdeztem.

- Majd beszélek a bátyáddal. Rávezetem, hogy szervezzen egyet.

- Minek?

- Minek, minek. A fürdőruha nem sokat takar, és téged egyenesen öltöztet.

- Látott már kevesebb ruhába is. Többször is.

- Éés lebírta venni rólad a szemét? – Húzkodta a szemöldökét. Ha jól bele gondolok nagy erőfeszítésbe került, hogy megtegye. Egyszer majdnem csók lett a vége. A törölközős jelenetnél ott volt Iker, de mikor a mez került le rólam akkor az egy csodálatos éjszakába torkollott, amibe még most is beleremegek.

- Háháá, lebuktál. Tudtam én! Jó az ágyba mi? Most mondanám, ha neked nem kéne, ráhajtanék, csak hogy én is érezzem a bizsergést, amitől itt majdnem orgazmusod volt az előbb.

- Hát te nem vagy normális. – Nevettem, de zavarba voltam. – Mikor voltál te utoljára pasival?

- Hé az én magánéletem tabu.

- Aha. Az én sexuális életem persze kibeszélhető.

- Az mégis izgalmasabb, mint az enyém. Vedd le a melltartódat.

- Mi? - Értetlenkedtem. - Nem veszem le.

- Dee leveszed. És tudod miért? Mert a 75B-del tökéletes vagy és nincs is rá szükséged. Irinának ilyet max a pus-up csinál.

- Kizárt!

- Hanga. Hallgass rám én csak jót akarok neked. Biztos bizseregsz és arra vágysz, hogy újra benned legyen. - Mondta ezt úgy hogy beinduljon a fantáziám.

- Úristen! Elég, ha leveszem békén hagysz?

- Igen. - Vigyorgott.

- De nem csak két percre. Hanyagoljuk, hogy Cris egy isten az ágyba jóóó?

- Megígérem. – Emelte esküre kezét. Levettem az említett ruhadarabot. Nem tudtam mitől vörösebb a fejem. Attól, hogy zavarba vagyok vagy attól, hogy kicsit kiakadtam Izára és a szabad szájára. Nem vagyok prűd, de ez sok nekem.

Miután inkább levetkőztetett, mint felöltöztetett beültünk a kocsimba és az edzőpályára hajtottam.  Már az őr megbámult. Ki hitte volna, hogy egy melltartó nélkül mászkáló lány ekkora figyelmet kelt. Többen is nézték a fiúk edzését, aminek kimondottan örültem, mert így Cris nem hihette azt, hogy csak miatta jöttem. Izának hasonló gondolatok lehettek a fejébe, mert odamentünk a fiúkhoz. Zavarba voltam attól, hogy néztek, de egyik se volt pofátlanul feltűnő és Iza elterelte figyelmem a csacsogásával.

Leültünk a lelátóra. Intettem Ikernek, aki mosolyogva visszaintett mire többen is felénk fordultak köztük Cris is, de túl messze voltam hogy bármit is lásson abból, amit kell. Nem szenteltem meglepődésének túl nagy jelentőséget. Közben beszélgettünk a mellettünk ülőkkel.
- Te modell vagy? - Kérdezte az egyik srác. Kezdtem unni, hogy mindenki modellnek néz, de azért jól is esett. Bár eszembe nem volt arra a pályára lépni.
- Te az vagy?
- Nem.
- Akkor én se. - Kicsit flegma voltam, de nem volt kedvem jópofizni. Iza oldalba is könyökölt.
- Héé! - Dörzsölgettem fájós bordáimat, mire megfogta a kezem és lehúzott a pálya szélére.
- Ne legyél bunkó! Emlékszel? Első szabály. Légy nyitott.
- De nem is az esetem.
- Éés? Férjhez akarsz menni vagy mi?
- Dehogy akarok!
- Akkor meg? Különben nem rossz pasi.
- Parancsolj! - Mutattam a szóban forgó személy felé, úgy hogy ő ne lássa.
- Hanga?! Kell a csatár vagy nem?
- Persze hogy kell, de ez olyan gyerekes dolog és tök átlátszó. Féltékennyé tenni. Pff...
- Ez sose megy ki a divatból és ha jól csinálod elérheted amit akarsz. Gyerekes csak akkor lesz ha úgy is viselkedsz. Nem kell visítozással felhívni magadra a figyelmet. Maradj észrevétlen úgy hogy közben észrevegyen. Tudom, nehéznek tűnik, de hidd el ha ráérzel könnyen fog menni és neked minden adottságod megvan hozzá, hogy szavak nélkül csábíts. - Iza a randiguru. Ha ennek bármiféle kimenetele lesz én imába foglalom a nevét. - Most pedig itt hagylak, nem adok két percet és társaságod lesz. - Kacsintott és elment. Igaza lett.
- Mi lenne ha újra kezdenénk ezt a beszélgetést? - Mosolygott le rám a srác. Még így is jóval magasabb volt mint én. Simán 190 felett járt. Kicsit jobban megnéztem. Igaza volt a barátnőmnek, tényleg egész jó pasi, de nem az esetem. Bólintottam. - Mivel foglalkozól?
- Egyetemista vagyok. És te? - Kérdeztem és egy elég érdekes pillantást kaptam.
- Ezt a nézést ismerem. Te egy profi sportoló vagy. - Bólintott. - Várj ne mond el. Kitalálom. Kosarazol.
- Így van.
- Bocsi csak én foci fan vagyok.
- Gondoltam. Ide csajok nem járnak. Max sikogatni, de akkor meg kidobják őket.
- Igen tudom. Sokat járok ki.
- Játszik valakid itt?
- Igen! A kapus. Én hozzá tartozom.
- A pasid?
- Nem. Annál sokkal jobb.
- Nem látok rajtad gyűrűt. - Ezen jót nevettem és nem érdekelt ki figyelt és ki nem.
- Iker a bátyám. - Mosolyogtam.
- Akkor már tudom honnan voltál olyan ismerős. Te vagy Hanga és kézilabdázol.
- Honnan tudja ezt mindenki? Komolyan mondom ég a pofám. Én nem ismerem meg az élsportolókat, de ők már hallottak rólam. Az eszem megáll. - Csóváltam meg a fejem hitetlenkedve. - Melyik clubba játszól?
- Ebbe. - Mutatott a csuklómra.
- Na szép. Mindjárt elsüllyedek. A nevedet se tudom.
- Sergio Llull.
- Jé még egy Sese. Ha olyan vagy mint ő akkor jóban leszünk. - Mutattam a hátvédre.
- És ha nem olyan vagyok?
- Akkor kénytelen leszek megismerni téged.
- Nincs ellenemre. - Mosolygott. Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire könnyű volt. Végig Cris járt a fejembe, de sikerült megállnom, hogy ne figyeljek rá. Iza egy zseni. Ezután bevonva a többieket is sokat beszélgettünk.
Az edzés vége felé a kosaras társaság elindult a kijárathoz. És mi is. Nekem még volt egy feladatom és az érintett erre húsz percenként emlékeztetett. A kijáratnál megálltunk a fiúk is elkezdtek az öltözőbe vonulni.
- Megadod a számod? Eljöhetnétek egy kosárlabda edzésre is.
- Persze.
- A fene a kocsiba hagytam a mobilom. Kimegyek érte.
- Várj, nem kell. - Mondtam és elővettem egy feket tollat és a tenyerébe írtam a számom. Éreztem magamon egy nagyon erős átható tekintetet, de nem fordultam meg. Tudtam hogy Iza figyel és majd elmond mindent.
- Akkor majd hívlak. - Köszönt el a játékos és elment. Én pedig megfordultam és Ikert kerestem. Egy pillanatra láttam csak Crist. Ő még csak akkor látta, azt amit aznap már többen megnéztek. Nem időztem sokat rajt.
- Hola! - Köszöntem. - Iker. Szeretném bemutatni a barátnőmet. Csak hogy tudd kivel nyomulok. Iza ő itt Iker, Iker ő itt Izabell. Nagy csodálód. - Mondtam és beszélgetni kezdtek. Én pedig csak mosolyogtam mikor a csatár beviharzott mögöttem az öltözőbe. Abból az egy pillanatból míg szemem rajta időzött leszürtem, hogy küzd az érzéseivel.
Mikor Iza végre hajlandó volt a bátyámat elengedni zuhanyozni haza indultunk.
- Nagyon büszke vagyok rád. Igazán ügyes tanítvány vagy. Cris le se vette rólad a szemét. És mikor meglátta mi nincs rajtad... - Nevetett. - Hát az az arc megért volna egy fotót. Az anyák totál nagy tévedésbe nevelik a lányaikat, még hogy egy pasi szívéhez a hasán át vezet az út. - Jót mosolyogtam méltatlankodásán. Reggel még nem hittem hogy ez összejöhet most már látok rá esélyt... A kérdés, hogy mikor. Én nem akarom, hogy szenvedjen. Nem kínozni akarom, de ezt csak magának köszönheti.

14 - Szerelem net

Szijasztok!

Szokásos hosszúság. Gondolkodtam rajta, hogy hozzáírok még egy napot, de sajnos holnap nem fogok ráérni és a Kézzel-lábbal következő részével szinte sehol nem tartok. Így is csak remélni tudom, hogy be tudom fejezni és péntekre fel tudom rakni ahogy ígértem. Nagyon agyalok rajta hogy fogom tudni megoldani, de ha nem jönne össze előre kérlek titeket, hogy ne utáljatok.

Köszi a kommenteket és nem csak az utolsó részhez írtakat, hanem mind az 50 akárhányat, na meg a pipákat. =)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

2012. Január 30. Hétfő

Az utolsó napom. Nem volt se kedvem, se erőm felkelni. Féltem, ha elhagyom ezt az országot vége lesz mindennek. Kilépek egy kapun, és mindent elveszítek. Sergiot, Bertot, Lizt. Tudom, hogy ez butaság, de valami megváltozott és hiába megyek haza az életem már nem lesz olyan, mint két héttel ezelőtt. Nem, mert az életem részei lettek. Biztos vagyok benne, hogy Sergioval minden nap fogok beszélni, ahogy a többiekkel is, de furcsa lesz őket nem látni. Nem velük ebédelni. Erőre és nyugtatásra volt szükségem, amit jelenleg egy embertől kaphatok meg. A telefonomért nyúltam és hívtam az utolsó számot a híváslistából.

- Jó reggelt. - Köszönt bele vidáman. - Hogy aludtál?

- Neked is. Jól, azt hiszem. Te?

- Igen, azt hiszem én is. Amúgy szokásod éjjel egyedül mászkálni?

- Ami azt illeti igen, de nem azért, mert szeretek, hanem mert muszáj. Nyugi, már egy ideje űzöm a magányos sétálást, tehát vérprofi vagyok. Sőt elárulok egy titkot. - Kezdtem el suttogni. - Sokkolóval járok, és nem félek használni. Bár még nem volt rá szükségem.

- Ez biztató, de már megint sok a felesleges energiád. - Nevetett. - Pedig még buliztál is.

- Hú az aztán fergeteges nagy buli volt. - Ironizáltam. - Az előbb még energia mentes voltam. Szerintem tőled jön.

- Aha! Akkor már tudom, hova tűnik az enyém.

- Majd meghálálom.

- Szavadon foglak. Mikor indulsz?

- Nem tudom. Sajtótájékoztató után.

- Felhívsz, ha hazaértél?

- Szeretnéd?

- Jó lenne tudni, hogy egyben megérkeztél.

- Akkor hívni foglak. - Mosolyogtam. Jól esett, hogy aggódik, de egyben fura is volt, hogy valaki törődik velem. Valaki, akivel még nem is találkoztam, és nem is ismer még annyira. - Ahh... - Nyögtem.

- Mi a baj?

- Kopogtak.

- Letegyem?

- Nem kell, csak ki kell másznom az ágyból.

- Ugh... Nem kéne felöltöznöd?

- Pizsibe alszok, nem gond. És max Nono keres vagy Liz és Berto. Esetleg mindhárman. - Mondtam, miközben kikászálódtam az ágyból és az ajtóhoz mentem. Kinyitottam és csak intettem nekik, hogy jöjjenek beljebb.

- Nekem is nyitnál így ajtót?

- Alvós ruhába? Kócosan? Hogy hazáig rohanj? Kizárt. - Nevettem. - Most viszont ne haragudj, de mennem kell majd otthonról hívlak.

- Persze menj csak. Erre a hazáig rohannék dologra, meg majd élesbe visszatérünk. Jó utat.

- Remélem az lesz. Csak nehogy megint leteperjem a határőrt, mint idefelé.

- Mi? - Nevetett. - Az hogy sikerült?

- A határnál úgy keltettek, hogy le kéne szállni. Azt se tudtam merre van az előre. Mikor szálltam le a buszról megbotlottam a szőnyegbe vagy lábtörlőbe és egy az egybe a lent álló pasira estem. Gondolhatod. Alig bírtam felkelni. Elég ciki volt, de így utólag már vicces, csak te nehogy megfulladj a nagy nevetésbe.

- Jó-jó. Bocsi. Csak elképzeltem.

- Semmi baj. Most viszont megyek. Szép napot.

- Rendben. Neked is. Puszi.

- Puszi. - Letettem a telefont. A letargiámnak nyoma se volt. Azonban az aktivitásom egy lajháréval volt hasonlatos.

- Hola! - Köszöntem a vendégeimnek.

- Na végre, hogy letetted a telefont. - Morogta a kézilabdás.

- Berto! - Mondtam a nevét fenyegetően.

- Jó-jó. Bocsi. - Emelte fel a kezeit védekezően. Úgy tűnik ez a spanyol sablonvédekezés.

- Mi az hogy te még pizsibe? - Kérdezte Liz.

- Megszállt egy csiga szelleme és csak a kezedben lévő pohár tartalma tudja kiűzni belőlem. Feltéve, ha az én tejeskávém van benne. - Mutattam az említett tárgy felé, amit aztán mosolyogva nyújtott át nekem. Ledobtam magam a kanapéra a fiúk közé.

- Mi a mai program?

- Ebéd, aztán sajtótájékoztató. - Válaszolta, Nono.

- Ti is jöttök? - Bólintottak.

- Hoztunk neked valamit. - Emelt fel a kanapé mellől egy ajándéktáskát.

- Mi ez? - Vettem el a kezéből.

- A csapattól egy kis apróság. - Mondta. Én pedig kivettem a benne rejlő tárgyat. Egy mindenki által dedikált kézilabdát.

- Ezt nekem? - Csodálkoztam el.

- Bizony. Köszönjük a támogatást.

- De hát én csak egy szurkoló vagyok.

- Nem, Te a szurkoló vagy. - Óvatosan forgattam a kezembe a kerek tárgyat, mintha törékeny lenne. Bár nem az, nekem hatalmas érték.

- Köszönöm. - Öleltem meg. Nagyon jól esett, hogy ennyit ért nekik az én jelentéktelen támogatásom. Hisz tényleg csak egy szurkoló voltam a sok közül. Biztos voltam benne, hogy Berto kezdeményezte a dolgot és hálás voltam, amiért egy ilyen emlékkel a kezembe térhetek haza.

A tejeskávém elfogyasztása után elmentem tusolni, felöltöztem a ruháimat a bőröndbe pakoltam, és a laptopomat is elraktam már csak a fényképezőgépre volt szükségem.

- Oké. Azt hiszem, mehetünk. - Mondtam, miközben még körülnéztem, nem hagyok-e magam után valamit. Elkezdtem magamra aggatni a táskáimat.

- Te meg mit csinálsz?

- Költözök.

- Miért nem mondod, hogy segítsek?

- Mert a csináld magad program elkötelezett híve vagyok, de ha téged ez boldoggá tesz... - tettem hozzá szúrós pillantását látva. - ... akkor, ha megkérlek, segítesz? - Nem szólt semmit csak elvette az utazómat meg a bőröndömet.

Bezártam magam mögött az ajtót és hívtam a liftet. Mire a lift odaért, addigra Nono is. Kijelentkeztünk és bepakoltunk a busz csomagtartójába majd a legközelebbi étterembe mentünk. Jó hangulatban telt az ebéd és nem gondoltam arra, hogy pár óra múlva elhagyom ezt a várost, ezt az országot.

Érdekes sajtótájékoztató volt. A tegnapi meccsek végkimenetelei volt kiknek csalódást okozott, ma mégse volt szomorú senki. Mindenki mosolygott. Valaminek mindenki örült. Ki annak, hogy érmet kapott ki annak anyagának és volt, aki csak, azért mert újra haza mehet, és a szeretteivel lehet. És azt hiszem ez rádöbbentett arra, hogy ezután is van élet, hisz engem is várnak haza a szüleim, akiket karácsony óta nem láttam. Igaz ez csak egy hónap, de az nálunk már sok.

Miután vége lett eljött a búcsú ideje, amiben nem vagyok a legjobb, és mivel hamarosan találkozunk nem is akartam túlzásba vinni.

- Hiányozni fogtok. - Öleltem meg őket külön-külön.

- Te is nekünk. - Mondta Liz. - De beszélünk minden nap.

- Alap. - Mosolyogtam.

- Hívj, majd ha hazaértél.

- Mindenképpen. - Mondtam már a lépcsőről. - Vigyázzatok magatokra. Sziasztok. - Szálltam fel a buszra és a becsukott ajtó mögül integettem távolodó alakjuknak. Majd ledobtam magam Norbi mellé.

- Jól vagy?

- Persze. - Vontam vállat. - Nem örökre váltunk el és már alig várom, hogy az asztalunknál üljünk és chat-eljünk két méter távolságból.

- Már nem tudtam, mi hiányzik az életemből, de most hogy így mondod már nem is vagy akkor kocka. Mikor ideutaztunk még le se lehetett vakarni rólad a gépet. Most meg? Itt van egyáltalán vagy a csomagtartóba tetted? - Nézett körbe látványosan.

- Jó, be lehet fejezni. Nem vagyok face függő. Ellenben most a telefon van hozzám nőve és ez a következő napokban még durvább lesz. - Nevettem.

Az úton valahogy most nem ment az alvás. Így mikor épp nem zenét hallgattam akkor beszéltem, de volt mikor a kettő ment együtt is. Szerencsére a határátkelést is megúsztam a kellemetlen találkozás nélkül. Persze egyből közös téma lett és én csak mosolyogtam mennyire élesen él bennünk az emlék.

Mikor újra magyar területre értünk Norbi felhívta Annát, hogy megkérdezze mi lesz holnap, aki erre csak annyit mondott, hogy elküldte emailbe, ami csak annyit jelentett, hogy a pihenésről ne is álmodjunk.

Este 11-kor szálltam le a buszról. A táskáimat kivettem a csomagtartóból és intettem a sofőrnek, hogy mehet. Hulla fáradtan vánszorogtam fel a harmadikra. A lift megint elromlott. Az ajtómon egy üzenet várt.

Kedves Vitali. Köszönöm, hogy szóltál, majd ha itthon leszel, bepótolod. Jó munkát.

- Pff. - Letéptem a cetlit és összegyűrtem. Vagy tízet esett az IQ-m csak attól, hogy elolvastam. Bementem a lakásba és pánikszerűen csuktam be az ajtót.

Körülnéztem. A levegő friss volt és meleg volt a lakásba. A kulcsomat a konyhapultra tettem ahol egy cetli várt.

Utólagos engedélyeddel Norbi megkért, hogy szellőztessek ki és tekerjem fel a fűtést, hogy ne a hideg lakásba kelljen haza jönnöd. Üdv itthon.
Puszi: Bea
 

Bea, Nono anyukája és úgy kezel, mintha a lánya lennék. Norbinak pedig van kulcsa a lakásomhoz. Elővettem a telefonom és küldtem neki egy köszönöm üzenetet nekik. A táskáimat letettem a nappaliba. Jöttem mentem. Kinyitottam a hűtőajtót és gratuláltam magamnak mikor a full üres hűtő nézett vissza rám.

- Szuper. - Csuktam be az ajtót. Bekapcsoltam a gépem. Fél tizenkettő van. Elővettem a telefonom és hívtam Sergiot. Már épp le akartam tenni mikor felvette.

- Haló?

- Ne haragudj. Felébresztettelek. Sajnálom.

- Nem, semmi baj. Én kértem, hogy hívj. Hazaértél?

- Igen. - Suttogtam.

- Miért suttogsz? - Beszélt halkan ő is.

- Hogy ne ébresszelek fel túlságosan.

- Lökött vagy. - Nevetett. - Minden rendben volt?

- Ha a határra célzol igen. Egy pillanat. - Mondtam és levettem a kabátom meg a pulcsim. - Na itt is vagyok.

- Mit csináltál?

- Levetkőztem.

- Khm... Te Vitali muszáj ezt így?

- Mit?

- Ez a sok vetkőzés meg öltözés... Tudod mit? Mindegy. Inkább arról beszéljünk, hogy mikor jössz.

- Jaj jó hogy mondod. - Léptem oda a gépemhez és nyitottam meg a postafiókom. - Úristen...

- Úristen?

- Ég veled délben ébredés.

- Micsoda? - Kérdezte, meglepődve de nevetve.

- Az se biztos, hogy szerződést hosszabbítanak, de azért menjek be hajnalok hajnalán és csináljuk meg azt a két oldalas összefoglalót, meg még ki tudja mit.

- Szerintem nyugodj meg. Láttam a képeidet. Nem hiszem, hogy elküldenek. Ha pedig mégis akkor biztos találsz másik munkát.

- Te és a pozitív energiád. Imádlak. - Upsz. Tettem szám elé a kezemet. Én és a féktelen nyelvem.

- De jó nekem. - Mondta vidáman.

- Bocsi.

- Nem vitás te tényleg lökött vagy, de aranyos. Mikor kelsz?

- Ajj ne is emlékeztess, nyolcra bent kell lennem, Ugye szorítasz nekem. Kell ez a meló, különben elfelejthetem a fősulit.

- Fősulit?

- Igen. Mikor végeztem a gimivel, nem tudtam, mi szeretnék lenni de, fényképezni imádtam, ezért elvégeztem egy tanfolyamot, és dolgozni kezdtem, de Szerbiába eldöntöttem, hogy sport újságíró leszek.

- Értem. Szorítok de, hidd el nem lesz rá szükséged. Most viszont hagylak pihenni.

- Viccelsz? Inkább én téged. Elvégre én ébresztettelek fel.

- Majd visszakapod.

- Oké. - Nevettem. - További szép éjszakát.

- Neked is. Puszi.

- Puszi.

Miután letettem a telefont még percekig bámultam az időközben elsötétedett kijelzőt. Hm, még hogy a telepátia nem működik. Annyi pozitív energiát képes adni. Igazából, ha már a hangját hallom attól jobb kedvem van. Sose hittem, hogy igaz lenne, amit róla írnak, hogy ő is csak egy nagyképű, nőfaló, sztárfocista. Ő sokkal több annál, mint amit látnak belőle. És ő beengedett az ő saját valójába. Nincs okom kételkedni benne, hisz nem adott rá okot. Ha pedig valójában ilyen, amit nem kérdőjelezek meg akkor igazán szerencsés az, aki a barátjának tekintheti. És boldog lehet az a nő, akivel majd az életét fogja leélni...

Felhívtam Bertot is, mert aztán kaptam volna a fejemre, ha elfelejtem.

Miután mindent elintéztem eltettem magam másnapra de irtó hamar reggel lett.

13 - Szerelem net

Sziasztok!

Meghoztam az új részt. Kicsit hosszabb mint eddigiek. A szavazás alapján, a következő is Szerelem net lesz. Ha minden igaz csütörtökön és akkor kaptok egy Kézzel-lábbalt pénteken. :) 

Köszönöm hogy ennyien szavaztatok. Örül a fejem. A kommentekből ennyire nem jön vissza, hogy ilyen sokan érdeklődtök a történetek iránt. De majd ha egy kis biztatásra lesz szükségem tudom mi segíthet, teszek ki egy szavazást. :P 

Jó olvasást.

Puszi:

Vii

2012. Január 28-29. Szombat - Vasárnap

Csodával határos módon magamtól ébredtem, ami ugyan nem ritkaság, de az utóbbi időbe hozzászoktam a reggeli zaklatókhoz.
A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem mennyi az idő. Azonban mikor tekintetem a dátumra tévedt zavartan ráztam meg a fejem. Valami nem volt tiszta. Ma a Madrid játszik a Zaragozával. Nincs is ezzel semmi gond, de akkor, hogy a fenébe PS-ezett tegnap Ramos? Tudtam, hogy a kérdésemre nem fogok választ kapni, ezért hívtam az érintettet. Pár csörgés után felvette.
- Haló? - Szolt bele egy álmos hang. Háháá. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy kölcsön kenyér visszajár.
- Jó reggelt álomszuszék. - Mosolyogtam.
- Neked is. Mondtam már, hogy mennyire imádom az akcentusod? - Kérdezte. Olyan volt mintha még mindig aludna. Elnevettem magam.
- Nem, azt hiszem még nem. - Gondolkodtam el.
- Pedig nagyon is. Amúgy minek köszönhetem ezt a kellemes ébresztést?
- Hát főleg annak, hogy nem tudtam, hogy alszol. Ne haragudj, hogy felkeltettelek. Egyébként érdeklődnék.
- Miről?
- Teljes véletlenül neked ma nem lesz meccsed?
- Nem, nekem nem. - Sóhajtott.
- Hogy-hogy? - lepődtem meg.
- Eltiltottak. - Mondta egykedvűen.
- Eltiltottak? Ugye nem a múltkori kiállítás miatt.
- De bizony azért. - Hallottam a hangján, hogy nem tetszik neki. Már hogy tetszene?!
- De ez baromság. Ki volt, azaz állat, aki ezt kitalálta? Esze nem sok volt. - Mérgelődtem.
- Nyugi! - Nevetett. - Jobban felhúztad magad, mint én.
- Jó hogy. Nem foglak látni. - Durciztam be.
- Nana. Kisasszony. Csak semmi durci. Itt, aki reklamálhat az én, vagyok. Te legalább egy héten egyszer gyönyörködhetsz bennem. Én meg még csak egy képet se láttam rólad. - Muszáj volt nevetnem kirohanásán. - Ez azért annyira nem vicces. - Hallottam a hangján, hogy ő is nevet.
- Akkor este együt nézzük a meccset?
- Miért jössz? - Kérdezte döbbenten.
- Nem tudok. Pedig jó lenne. Meccs nem lesz ma, de sajtótájékoztató igen. Képletesen értettem. - Mosolyogtam.
- Nagyon sejtelmes vagy.
- Most gondolj bele. Könnyedén a közeledbe kerülhetnék, és te még csak nem is tudnád.
- A-a nem ebbe nem akarok belegondolni. A végen paranoiás lennék, és mindenhol téged keresnélek. Ígérd meg, hogy ilyet nem teszel. De tényleg.
- Megígérem. - Eszembe se volt elszalasztani a talán egyetlen lehetőséget a találkozásra.
- Köszi. Amúgy mennyi az idő?
- Nálad vagy nálam?
- Nálam.
- Kérlek szépen nálad én, már elkéstem volna egy ebédről.
- Ami azt jelenti, hogy én el is késtem.
- Akkor kapd össze magad, ha szerencséd lesz a desszertre, még odaérsz. Szép napot.
- Neked is Víta.
Miután bontottuk a vonalat és elkezdtem készülődni. Még arra is szakítottam időt, hogy Bertonak átmásoljam a képeket. Összeszedve a szükséges dolgokat majd bezárva az ajtót átkopogtam Nonohoz.
- Reggelit!
- Ebédet!
- Mehetünk. - Vigyorogtam.
- Te mitől pörögsz ennyire? - Rossz a kérdés. Kitől?
- Elmesélem. - Löktem beljebb óvatosan. - Emlékszel? Tegnap kérdeztem valamit a nagy focistákról?
- Igen?
- Két hete levelezek, egyel és jó. Feldob. Sőt már beszélünk telefonon is, és ha Isten is úgy akarja találkozni fogunk. - Meséltem lelkesen.
- Ejj! Örülök! Látszik rajtad, hogy jobban vagy. Spanyol?
- Az bizony.
- Várj, kitalálom. Barcelonás?
- Az agyad. - Vágok hozzá egy párnát.
- Jó-jó! Reálos?
- Nyertél.
- Mit?
- Egy ebédet, de menjünk, mert éhen halok. És Bertoék jönnek értünk, úgyhogy igyekezz.
Nono hamar összekapta magát és a hotel előtt vártuk a már jól ismert bérautót. Percre pontosan, délben érkeztek meg.
- Hola, fiatalság! - Köszönt Liz lelkesen mikor beszálltunk a kocsiba. - Hova menjünk?
- Nekem mindegy csak a rakpart étterembe ne. - Fintorogtam a tegnapi emlék hatására. Nono nem sokat értett az egészből, de a többiek osztották a véleményem.
Egy balvárosi étterem előtt parkoltunk le. Liz és Nono egyből kiszállt. Én is mentem volna, de baloldalon ültem és autók suhantak el mellettem.
- Vitali maradnál egy kicsit? - Kérdezte Berto a visszapillantó tükörből rám nézve. Elengedtem a kilincset, és középre húzódtam, hogy lásson.
- Hallgatlak. - Mosolyogtam. Vett egy nagy levegőt és elkezdte.
- Nézd én, sajnálom a tegnapit. Igazad van. Nincs jogom ítélkezni mások felett. Nem ismerem Ramost, te pedig elég felnőtt vagy ahhoz, hogy olyan döntéseket hozz, amik neked jók. Nincs jogom beleszólni az életedbe. Nincs két hete, hogy ismerlek, de tudnod kell, hogy nagyon fontos vagy nekem. - Hadarta el egy szuszra.
- Nem számít, mióta ismerjük egymást. A szomszéd néni véleménye a mai napig nem érdekel, pedig elvileg 18 éve ismer, viszont amit te mondasz, fontos. Közel kerültél hozzám. Nekem nincs testvérem, de te olyan, vagy mint egy báty, akire mindig vágytam. - Irigyeltem azokat, akiknek megadatott egy testvér. Érdekes, hogy az iskolatársaim 90%-a szívesen odaadta volna az övét, de ők nem tudják milyen egyedül. - Mikor hétfőn hajnalba elindultam Újvidékre álmomba se gondoltam, hogy ilyen kapcsolatokat kötök, és csak remélem, hogy ennek kedden nem lesz vége.
- Tudod, hogy nem lesz.
- És Madrid után?
- Utána se. Megígérem. - Nézett mélyen a szemembe.
- Hiszek neked, de most menjünk, mert a hasam kajáért kiált.
Az ebéd kellemesen telt. A szervezetem hálás volt a tápanyag bevitelért. A számlát én fizettem. Kaptam néhány keresetlen pillantást, de nem kommentáltam. Próbáltak volna megakadályozni. Azt hiszem megint lett, volna háború.
A sajtótájékoztató késve kezdődött és nagyon elhúzódott. A főszerep a tegnap megmérkőző ötödik és hatodik hely volt. Szlovákia és Macedónia. De jelen voltak a már kiesett csapatokból is páran és esélyt latolgattak. Raul kijelentette, hogy bármi is legyen a holnapi meccs vége, megyünk bulizni. Liz rápörgött a dologra, nekem pedig nem volt választásom.
Fáradt voltam, de magvártam Nonot. Vettem egy doboz energiaitalt hogy végigbírjam nézni a meccset. Na meg megkaptam a szokásos nyaszi adagom még a kocsiba.
Mikor elköszöntünk egymástól megcsörrent a mobilom. Intettem Nononak, hogy menjen csak.
- Hola, Sergio.
- Hola, Víta! Mi újság?
- Most értem vissza a hotelhoz.
- Akkor meg se kérdezem. Gondoltam felhívlak, mielőtt elkezdődik a meccs.
- Jól tetted. Szerintem én csak később hívtalak volna. Milyen napod volt? - És kezdetét vette a mesélés. Ittam Sergio minden szavát. Mindegy volt miről beszélt én csüngtem a szavain. Két hét, ennyi telt el az első levélváltás óta. Akkor nem vártam választ, most hiányozna. A hangja a nevetése a méltatlankodása. Nem tudtam mi fog megmaradni ebből, ha találkozunk. Tudunk-e olyan közvetlenül viselkedni egymással, mint most. Így annyira könnyű. De valamiért minden megváltozik mikor a másik szemébe kell nézned. De én nem félek. Érzem, hogy tudni fogom, mit kell majd tennem.
- Hallom már nagyon aggódnak érted. - Nevettem mikor meghallottam, hogy a nevét kiabálják.
- Igen, azt hiszem nem ártana mennem.
- Persze menj csak. Tudom, hogy nem játszol, de sok sikert.
- Köszi. Holnap lehet, hogy nem érsz el, de majd én kereslek.
- Rendben. Éld csak az életed. - Mosolyogtam.
- Valahogy már te is a része vagy. - Mondta halkan majd kiabálni kezdett. - MEGYEK MÁR!
- Uhh, baszki halláskárosult leszek.
- Jaj, ne haragudj.
- Semmi gond, de menj, mert én iszom meg a levét, ha még két percig feltartalak. Jó szórakozást. Puszi. - És még mielőtt bármit is mondhatott volna, letette a telefont.
Kellő képen fáztam, ahhoz hogy nem gondolva a hallottakra a szobámba siessek, és forró zuhannyal olvasszam ki végtagjaimat. Törölközőbe csavartam magam és a szobába mentem. Láttam, hogy villog a mobilom. Sms.

Nem úszod meg... Neked is jó meccsnézést. Utána pedig szép álmokat. Puszi.

 
Elmosolyodtam. Még így kilométerekről is érzem a törődést.
Felvettem a "no pictures please!" feliratú pizsimet amit még szülinapomra kaptam a szerkesztőségbe a munkatársaktól. Igazán testhez álló ajándék.

 A meccs nagyon jó volt, izgalmas. Sokszor eszembe jutott Sergio a bíró egy-egy szemhunyása után, amit a hátvéd most csak a TV előtt kommentálhat. A mérkőzést természetesen a madridi csapat nyerte 3-1-re. Ronaldo, Özil és Káká góljaival.
Túl sok dolgunk nem volt. Csak esélyt latolgattunk. Holnap buli ide buli oda nekünk cikkezni kell és hétfőn még meg kell jelennünk a tájékoztatón, viszont azt a cikket már csak otthon kell összeállítanunk egy összefoglaló keretein belül. Ami valószínűleg két oldalt is kitesz majd a lapból. Miután végeztünk, úgy vánszorogtam el az ágyig. Le se csuktam a szemem már reggel volt.
Tíz körül kidobott az ágy, de ezt most az utcán lévő zsibongásnak köszönhettem. Az ablakhoz tántorogtam. Jóformán semmit nem láttam, úgy meresztgettem a szemem kifelé, hogy mi ez a hangzavar. Az utcákat ellepték a Szerb szurkolók. Dobbal, kürttel, színes parókákkal, zászlókkal vonultak fel. Igaz a csapatuk még nem nyert, de rengetegen jöttek az ország különböző pontjairól. Homlokomat az üvegnek támasztva, mosolyogva néztem az elém táruló boldog szín kavalkádot. A borús Belgrád színfoltja volt a kisebb fajta ember tömeg. Felöltöztem és lementem a kávézóba. Megint csak nem volt kedvem leülni ezért a pulthoz mentem és mosolyogva kértem egy tejeskávét a múltkori pultos sráctól, aki most nem volt kiakadva. Miért is lett volna, mikor a hazai csapat esélyes az Európa bajnoki címre.
Nyakamba vettem a várost. Otthon nem látok ilyen összefogást. Kíváncsi lennék, ha most Magyar ország lenne itt otthon mindenki egy emberként, szurkolna-e a csapatnak. Elmélkedésemből a telefon rángatott ki.
- Hola, Liz. – Mosolyogtam.
- Merre vagy? Mert a hotelba nem.
- A városba.
- Maradj ott ahol vagy negyed óra, és ott leszek.
- Oké. – Mondtam félve. Leültem egy padra és vártam. Jó 20 perc is eltelt mire befutott a francia lány.
- Mehetünk. – Mondta, szinte oda se ért.
- Mégis hova?
- Vásárolni.
- Ne szívass. Nincs egy hete, hogy bolttúrán voltál.
- De nincs ruhám estére és szerintem neked se.
- Na neee én nem. – De nem eresztett. – Nem fogsz békén hagyni igaz? – Nemlegesen megrázta a fejét. – Akkor menjünk, de ha lehet még fél kettő előtt, végezzünk. Ciki lenne, ha nem lennél ott a pasid meccsén.
- Jó-jó de akkor mennyünk. – Ragadott kézen.
Egyik boltba ki a másikba be. Azt hittem hülyét kapok. Én már rég megvettem volna magamnak az első ruhát, de nem engedte mondván, hogy az nem bulira való. Liz egy fekete pánt nélküli ruhát vett érdekes rojtozással. Az ő ruhája már rég megvolt, de nekem nehezebben találtunk olyat, ami mindkettőnknek megfelel. Végül belement egy laza pólóruhába, de vennem kellett egy magas sarkú csizmát hozzá. Ami egyáltalán nem tetszett, de hogy elkerüljem a vitát inkább nem szóltam semmit, de már tudtam, hogy a lábbeli amint hazaértem teszem fel vaterára.
Szűkösen de végeztünk. Nekem konkrétan annyi időm maradt, hogy a táskákat felvigyem a hotel szobába, és magamhoz vegyem a fényképezőgépem és tartozékait. Nono már lent várt. Hát nem tudom mikor nem kellett várnia rám.
- Hallom Liz megtalált.
- Legközelebb szólj és elbújok.
- Ugyan, csak nem volt olyan rossz. – Vigyorgott.
- Majd este meglátod mennyire volt rossz.
A meccs fél háromkor kezdődött. Előtte Bertonak és az egész csapatnak sok sikert kívántam és bár a döntőbe akartam őket látni bármi lesz is a vége én büszke, leszek rájuk.
A félidőben még csak egyel vezetett a Horvát válogatott. Aztán a második félidőben valami elszakadt. Eltűnt a küzdés vágy. Semmi sem sikerült. Feladták. Az utolsó percek fájdalmasak voltak. Sajnáltam, hogy nem jött össze a harmadik hely, de ennél jobban csak azt, hogy a csalódás tisztán látszott rajtuk. Ahogy én se, úgy ők se tudták mi történt. A meccset végül négy gól különbséggel 31-27-re elvesztette a Spanyol válogatott. Tudtam, hogy Bertonak most nyugalom kell, és amúgy se tudtam volna odamenni hozzá.
Azt mondják rossz ómen, ha egy már legyőzött csapat megnyer egy meccset az ellen, aki egyszer már győztesen szállt ki egy küzdelemből. Nos ez volt a helyzet a spanyoloknál. Ugyanis Ők már egyszer megverték a Horvát válogatottat. És ha ez igaz, akkor Szerbia ma csak ezüstérmet szerez. Így is lett. 19-21- re nyertek a Dánok. Mondja még valaki azt, hogy a babona butaság. Nagy meccs volt. Döntőre méltó. A kapusok voltak az ászok. Mintha az életük múlt volna a védésen. A dánok megérdemelték a győzelmet.

Örömüket látva nem tudtam szomorú lenni. Nem tudtam bánkódni. Beálltam eléjük és fotóztam a boldog társaságot. Tudtuk, hogy ez el fog húzódni, ezért Nono nem is nagyon erőltette a beszélgetést. Úgy érezte elég anyaga, van ahhoz, hogy megírja a cikket, így visszamentünk a szállodába. Én nekifeküdtem a képeknek ő, pedig a soroknak.
Mikor végeztem idejét, láttam elkezdeni készülődni. Már épp szálltam volna be a zuhany alá mikor megcsörrent a mobilom. Nini az elveszett.
- Hola Sese. – Köszöntem neki. Nem egyszer eszembe jutott, de azt mondta majd ő, keres.
- Hola Víta. Milyen napod volt?
- Hm… Érdekes. Liz megint elrángatott vásárolni, de most nekem is kellett ruhát vennem. Este megünnepeljük az előkelő negyedik helyet.
- Bulizunk? Bulizunk?
- Én nem sokat, holnap még lesz egy rettentő hosszú sajtótájékoztató, ami után lehet, hazamegyünk.
- Bírod még?
- Muszáj. – Nevettem. – És te mi jót csináltál ma?
- Családi ebéd és délután.
- Hú de lelkes vagy.
- Szeretek velük lenni csak lezsibbasztanak. Most épp a párkapcsolatom volt toppon.
- Ohh… - Mintha azt írta volna, hogy nincs senkije. - Baj van vele? – Kérdeztem.
- Ami nincs, azzal nem lehet baj. De írtam már.
- Tudom, csak azt hittem az óta becsajoztál.
- Nem és mindegy mit akar a család, most még nem tervezem.
- Értem. Ne haragudj nekem mennem, kell. Tudod még meló van, és készülődnöm se ártana, bár az hamar megvan.
- Rendben. Holnap majd hívj, ha felébredtél. Aztán jó legyél ám. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Nem ultrasexinek lenni. – Ezen elnevettem magam.
- Nyugi. Kizárt, hogy az legyek. Holnap beszélünk. Jó éjt.
- Neked is. – Mondta és bontotta a vonalat.
Végre beálltam a zuhany alá. Felvettem egy harisnyát és az újonnan vett a ruhát majd a csizmát is. Hát volt némi fenntartásom a dologgal kapcsolatban, de nem mertem megtenni, hogy nem veszem fel. A hajamat hagytam gyenge hullámokba a vállamra omlani. Épp végeztem a sminkemmel, mikor kopogtak.
- Gyere. – Kiabáltam ki.
- Kész vagy? – Hallom meg Nonot.
- Hogy értve? – Léptem ki a szobából.
- Aszta. – Esik le az álla.
- Mi az, hogy aszta? Nem jó? Kevés, sok? – Zúdítom rá a kérdéseimet.
- Nyugi már. Eszméletlen jól nézel ki.
- Jó azért túlozni se kell.
- Ez az igazság. Ha ezt Ramos látná.
- Mi? Ramos? Hogy jön ő ide? Tudtommal nem mondtam el neked, hogy ki az a focista.
- Upsz.
- Liz. – Kellett nekem egy ilyen pletykás barátnő. – Egyébként meg nem hajtok rá. Csak hogy is mondjam, barátok vagyunk, de még azok se. Ismerősök, akik naponta beszélnek. Úgyhogy nincs semmi Ő meg Én pláne nem Mi. Értve? – Azt hiszem ezt el, kell magyaráznom a franciának is. Főleg hogy nekik van közös ismerősük is. Csodálom, hogy Sese még nem kapott rólam képet.

Miután végeztünk, felhívtam Bertot, hogy hova menjünk. Hát had ne mondjam, már nem volt józan.
Valami Sova nevű helyre kellett mennünk. Taxit hívtunk, és oda vitettük magunkat. Egy klub volt. Jobban szerettem, mint azokat a batár nagy több szintes diszkókat. A kabátjainkat leadtuk a ruhatárba és beljebb mentünk, hogy megkeressük a válogatottat. Egy elkülönített részen voltak. Éreztem magamon néhány pillantást, de igyekeztem nem foglalkozni vele.
- Aszta! – Áll meg előttem Raul. – Ez tényleg te vagy?
- Nem az alteregóm. – Mosolygok. – Szerinted?
- Dögös. Iszol valamit.
- Kéne. Valami lazát. Én holnap még dolgozok. – Mondtam és elment a pult felé.
- Nocsak, nocsak. – Váltja fel Rault a bátyja.
- Te se vagy már szomjas. – Vigyorogtam kicsit keresztbe álló szemein.
- De még tudom, mit csinálok. – Húzta ki magát.
- Liz?
- Valahol. – Mutatott körbe. – Ezt ő adta rád?
- Nem, de ő vetette meg.
- Jól áll, de most aztán nem hagyhatlak egyedül.
- Nagy lány vagyok, tudok vigyázni magamra.
- Az lehet, én viszont akkor is melletted maradok.
- Ó kérlek, legyél az árnyékom az árnyékom helyett. – Viccelődtem és közben az italommal visszaért Raullal mentem táncolni. Szerencsére a számok rendesen bulizosok voltak.
- Lekérhetem a hölgyet? – kérdezte egy idegen. – Raul rám nézett, de én csak nemlegesen megráztam a fejem.
- Bocs haver. Ezt buktad. – Csalódott arcán mindketten elnevettük magunkat. Aztán leültünk. Abban a pillanatban mellettem termett Berto. Még rosszabb állapotba, mint másfél órája.
- Jézusom, te hogy nézel ki?
- Jóóól vagyooook.
- Hol van Liz.
- Énn nemm tom…
- Gyere, kimegyünk egy kicsit jó? – Álltam fel és megfogtam a nagy mackót. Bizonytalanul lépkedett. Ha elesünk abból nagy zakó lesz. A szórakozóhelytől nem messze volt egy pad. Oda ültünk le.
- Miért ittál ennyit? És hol van Liz?
- Elment.
- Micsoda?
- Itt hagyott. Nem kell neki egy vesztes. – Mondja mélyről jövő csalódással. Nem lehet. Nem tudnám ezt elképzelni róla. Ő sose hagyná itt Bertot. Ha csak…
- Elküldted igaz?
- Dehogy küldtem
- De igen. Segíteni akart te pedig elküldted, mert a saját fájdalmaddal voltál elfoglalva. Meg se fordult a fejedbe, hogy esetleg te okozhatsz fájdalmat neki. És ti tartjátok magatokat felnőtt embereknek. Azt hiszed csak neked, fáj ez a veszteség? Elárulom, hogy nem. De egész nyugodtan marj el magadtól mindenkit.
- Pont úgy beszélsz, ahogy ő. – Temette kezeibe az arcát.
- Kicsoda?
- Az unokahúgom. Ennyi idős volt, mint te mikor… – Csuklott el a hangja. – …mikor elment. Ma volt három éve, hogy nincs köztünk. Tudod ő nagyon sokat jelentett nekem, és te nagyon hasonlítasz rá. Ne hidd, hogy egy pótlék vagy, de te képes voltál valamit visszaadni belőle és ez enyhített a fájdalmamon. Amikor mondtad, hogy bátyádként tekintesz rám, el akartam mondani, de nem ment. Sajnálom. – Mondta. Lefejtettem kezeit az arcáról.
- Nem Berto én sajnálom. – Öleltem meg. – Biztos vagyok benne, hogy nem egy pótlék vagyok, mert őt, nem lehet pótolni. Sajnálom, amit mondtam. Én nem tudtam.
- Te nem tehetsz róla, viszont igazad volt. Liz már évek óta átéli ezt évről évre. Neki is fájhat hisz ő is ismerte. Fel kell hívnom.
- Tessék itt a mobilom.
- Nem szükséges. Jött a hátam mögül a hangja.
- Kicsim én annyira sajnálom. – Ugrott fel Berto és én úgy éreztem, hogy nincs rám ott szükség. Szeretik egymást, ehhez nem fér kétség. A fájdalom sokszor rosszabb dolgokra képes mint a harag vagy a gyűlölet.
Bementem elkérni a kabátom. Nononak küldtem, egy smst, hogy visszamentem a szállodába. Gyalog mentem, mert úgy emlékeztem, ha végigmegyek a téren, akkor onnan már nem lesz messze a célom. A telefonomat nézegettem. Fel akartam hívni Sergiót, hogy hallhassam a hangját, de nem mertem. Ezért egy smst küldtem neki.

Alszol? :$

Alig telt el pár pillanat mikor csörögni kezdett a telefonom.
- Ugye nem keltettelek fel? – Kérdeztem egyből.
- Nem tudok aludni. – Mondta egykedvűen.
- Miért nem?
- Nem tudom, de talán így hogy hallom a hangod már menni fog. Hol vagy? Nem jó a buli?
- Eljöttem. A buli jó, de nekem elég volt.
- Egyedül vagy?
- Igen, de már nemsokára odaérek a szállodához.
- Miért mászkálsz az éjszaka közepén egyedül? – Kicsit mintha mérges lett volna a hangja.
- Mert nincs kivel sétálgatnom.
- Nem ismered a taxit?
- Mennyivel biztonságosabb, mint gyalog?
- Nem tudom, de biztos kevésbé lenne félelmetes.
- Így hogy veled beszélek nem az. És nem is vagyok annyira egyedül.
- Rendben akkor, míg a szobádba nem érsz, beszélünk.
- Akartam kérni. – Vallottam be kicsit szégyenlősen. Nem siettem így még jó pár percet tudtunk beszélgetni. Elmeséltem neki mi történt éjjel ő pedig csak hallgatott. Miután a szobámba értem elköszöntünk egymástól. Nem tudnám elképzelni a mindennapjaimat nélküle. Úgy érzem jelenleg ő az, akit képes vagyok közel engedni magamhoz. Akiben valamiért teljesen megbízom. Levettem a ruháimat és egy alapos sminklemosás után ágyba bújtam az utolsó itt töltött éjszakán.

8 - Kézzel - lábbal

Cris karjaiban ért a reggel egy csodálatos éjszaka után. Gyengéd volt és mégis szenvedélyes. Éreztem, hogy szeret, hogy mellette nő lehetek. Az első férfi az életembe, aki adott is valamit nem csak elvárt. A csókjai a simogatásai perzselték a bőröm. Belém égtek, hogy sose felejtsem el. Nem akartam felébredni. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. És legfőképpen nem akartam szembenézni a félelmeimmel. Nem tudhattam, hogy neki mit jentett ez az együttlét. És nekem? Nekem vajon mit jelentett?. . .
Éreztem, ahogy a hajammal babrál. Felnéztem rá. Az arca gondterhelt volt, de halványan rám mosolygott.
- Jó reggelt! - Suttogta rekedtes hangon.
- Neked is. Minden rendben? - Kérdeztem halkan, féltem a választól.
- Nem tudom. Mond meg te. - Bizonytalan volt és ettől én is az lettem. Visszatettem fejem a mellkasára és rákészültem a következő kérdésre.
- Megbántad? - Kérdeztem alig hallhatóan, és a szívem legmélyén reménykedtem benne, hogy nem hallja meg.
- Nézd Hanga... - Ez nagyon-nagyon rosszul kezdődik. A torkom összeszorult és a szívem össze vissza kezdett kalapálni. - ... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen és akkor is, ha azt felelném, nem.
- De? - Éreztem, hogy van ott még folytatás.
- Te most léptél ki egy kapcsolatból. Nem kellene fejest ugranod egy másikba.
- Tudod jól, hogy érzek Joonával kapcsolatba. Ez nem akadály. És azt hiszem, többet érzek irántad, mint kellene, már egy ideje nem azt érzem, amit eddig. - Felemeltem a fejem, hogy ránézhessek, de az arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
- Ez csak azért van, így mert törődésre volt szükséged. Hiányzott, hogy valaki szeressen. - Megráztam a fejem. Teljesen összezavart. Tényleg csak pillanatnyi érzés lett volna és nem is, érzem azt, amit? Nem, ez hülyeség. Túl régóta rejtegetem az érzéseimet, és mikor hagyom előtörni falakba, ütközik. Vagy mégiscsak igaza van? Szeretet hiányom volt és ez volt az, ami idáig sodort? Annyira összekuszált mindent ezzel az egy mondattal, hogy úgy éreztem, beleőrülök, ha nem tudom magamban ezt tisztázni. Ahhoz pedig egyedüllétre volt szükségem. A legjobb döntésnek az tűnt, ha lelépek.
- Én most, én most elmegyek. - Ültem fel és a hajamba túrtam. Annyira tanácstalan voltam és tudtam, hogy látszik is rajtam, mennyire kusza odabent minden. Felöltöztem és az utazótáskámat a vállamra akasztva elindultam az ajtó felé. Nem szólt egy szót se. Amiért jelen pillanatban hálás voltam, bármi, amit mondott volna csak csavart, volna a bennem zajló érzelmi káoszon.
Átmentem Ikerhez. Magamra erőltettem egy mosolyt, mielőtt bekopogtam. Szinte egyből ajtót nyitott.
- Szia tesó. - Köszöntem a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel.
- Szia! - Morogta durcásan.
- Hát veled meg mi van? - Mentem beljebb.
- Ááá semmi, ugyan mi lenne.
- Nem tudom. Ha tudnám, nem kérdeztem volna.
- Nem is én hiányoztam neked.
- De igen te is hiányoztál. Csak edzőbá bejött tegnap. Én pedig elbújtam. Nem akartam bajt.
- Rendes tőled. - Gúnyolódott. Na szuper. Kár volt ideutaznom. Mennyi mindentől megkíméltem volna magam, ha most suliba lennék.
- Iker utálom mikor ilyen vagy. Meg tudnálak verni. - Húztam fel magam.
- Hajrá!
- De komolyan. Ne provokálj.
- Csak a szád nagy. - Állt meg előttem.
- Gondolod?... Tudod mit? Nem érdekel. Nem hallgatlak. - Fordítottam hátat.
- Mondtam én, hogy csak ugatni tudsz. - Szolt utánam.
- Mi az, hogy ugatni? Miért beszélsz így? Ennyire csak nem bántottalak meg. Különben meg neked ugyanannyiba tellett volna átjönni. Nem? De tudod mit? Felveszem Adrian mezét és átülök a másik lelátóra. Szia. - Egy lépést se tudtam tenni mikor megint megszólalt.
- Most is csak ugatsz.
- Rendben van Iker. - Dobtam le a táskám. Kivettem a kék mezt és levéve az övét hozzá vágtam. Majd ráhúztam a fehér hosszú ujjú felsőmre. - Otthon találkozunk. - Mondtam és otthagytam.
Annyira mérges voltam rá, hogy egy pillanatra sikerült elfeledkeznem az érzelmeim kuszaságáról. Igyekeztem nem gondolni rá, de egyedül erre esélyem nem volt. Nem volt ki vagy mi elterelje a gondolataimat.
A szálloda előcsarnokában megbámultak. Sapka ide meg oda tudták jól, hogy ki vagyok.
- Ebből botrány lesz. - Suttogtam magam elé. A fényképezőgépek kattogtak én, pedig csak mentem a bejárat felé. Iszonyú nehéz volt a mez és a szívem is. Úgy éreztem, hogy csak vánszorgok. Mintha tonnákat cipelnék magamon céltalanul. Megőrülök. Cris miért csináltad ezt velem? Kérdeztem magamtól, mikor valaki rám köszönt.
- Szia. - Hangja meglepett volt.
- Szia. - Erőltettem meg egy mosolyt.
- Hát te? - Tudtam, mire céloz.
- Maradjunk annyiba, hogy a bátyám még mindig egy ökör. Nincs véletlenül egy csuklószorítód?
- Nekem nincs, de mindjárt szerzek. - Mondta és felsietett a buszra. Nem telt el két perc ott állt előttem.
- Tessék, de miért kell? - Kérdezte miközben a kezemet nyújtottam, hogy a csuklómra húzhassa az anyagot. Persze közbe látta a tetoválásom.

- Azért ezzel a tetkóval nem nagyon kéne a szurkolóitok közé ülnöm. - Mosolyodtam el.
- Most már tutira címlapon leszünk. - Utal a fotósokra.
- A legkevésbé sem érdekel, de majd egy sajtótájékoztatón megcáfolod.
- Áhh. Előbb kerül címlapra, hogy megcsaltalak.
- Ez igaz. - Nevettünk mindketten. Legszívesebben vele maradtam volna. Nem gondoltam semmire és senkire mellette, de az addig tartott, míg a Real Madrid játékosai ki nem léptek az ajtón. Arra felé néztem és sikerült mindkét szempárral találkoznom. Újra ugyanaz a kuszaság.
- Mennem kell. Majd Madridba találkozunk.
- Remélem. - mondta és adott két puszit. - Szia.
- Szia. - Köszöntem el én is és még vetettem egy pillantást a bátyámra, akin jól látszódott, hogy megbánt mindent, amit mondott, de ott volt az a fránya büszkeségem. Sarkon fordultam és elindultam a stadion felé. Felültem a hazai szurkolók közé. Szerencsémre nem mindenki ismeri Casillas húgát, így nem nagyon féltem. Viszont szörnyen rossz érzés volt ott lenni és nem a Real szurkolók között. Rám nem jellemző külső nyugodtsággal néztem végig a meccset. Belül persze tomboltam. De kénytelen voltam visszafogni magam, ha nem akartam lebukni.. Eszembe se jutott a horvát clubbnak szurkolni. Szerencsémre csak egy gólt rúgtak, azt is Di Maria. Így nem kellett nagyon türtőztetnem magam.
Még a meccs vége előtt eljöttem, hogy ne a legnagyobb csúcsforgalomba kelljen kijutnom a reptérre.
A gépem délután hatkor landolt Madridba.
Hazavezettem, majd átöltöztem és futni mentem a közeli parkba. Ki akartam zárni a külvilágot, de azt se akartam, hogy ami bennem van az felszínre, törjön. És ebben a zene és a futás segített. Több mint egy óra folyamatos futás után sétára váltottam, majd végül haza kocogtam. Egészen a fürdőszobáig meg se álltam. Ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Újra előtörtek belőlem az érzések. Próbáltam félretenni mindent, hogy rájöjjek mi az, ami Cris karjaiba sodort. Tetszik nekem ez nem kérdés és jóban voltunk. Rá mindig számíthattam. Sokat húztuk egymás agyát, és ha csak ezt az egy éjszakát akarta volna, akkor már rég túl lennénk rajta. Éreztem, hogy ez nem csak simán sex, mégse tudtam, hogy miért mondta azt, amit mondott. A hosszú percek alatt folyamatosan járt az agyam, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz.
- Beszélnem kell vele. - Mondtam hangosan. Tudnom kell, hogy mi miért történt. Ha nem teszem, Ő képes ennyiben hagyja a dolgot.
Hosszú volt a nap és olyan messzinek tűnt a reggel. Mintha nem órák, hanem napok teltek volna el mióta felébredtem. Ehhez mérten fáradt is voltam. A kanapén ért az álom.
Arra ébredtem, hogy valaki simogatja az arcom. Sötét volt, de nem kellet fény ahhoz, hogy tudjam ki az illető. Éreztem az illatát, ami csodákra volt képes. Ha kellett megnyugtatott, ha kellett erőt adott. Most mindkettőre szükségem volt. Felemelkedtem, hogy le tudjon ülni, majd az oldalához bújtam.
- Sajnálom. - Nyomott puszit a fejemre. - Idióta voltam. Kellett valaki, akin levezethetem a feszültséget. Tudom, nem kellett volna, de nem direkt tettem. Nagyon haragszol?
- Az a szerencséd, hogy nem tudok rád haragudni, de ebből ne csinálj rendszert, jó? Na meg nekem se így kellette volna reagálnom. Viszont vigasztaljon, hogy cseppet se éreztem jobban magam. Mint te.
- Történt valami?
- Chh... Valami. - Ismételtem és erősen bámultam a sötétbe mielőtt folytattam volna. - Lefeküdtem Crissel.
- Még csak most? - Kérdezte én, pedig meglepettségemtől felegyenesedtem.
- He? Ezt hogy érted?
- Már ne is haragudj, de messziről lerí rólatok, hogy mennyire odavagytok egymásért.
- Pff... szerinte, nekem csak szeretet hiányom van.
- Nem mondod? Komolyan ezt mondta? - Nevetett. Fogalmam se volt mi ezen olyan állati vicces.
- Te tudsz valamit, amit én nem?
- Naná kicsi lány, én pasi vagyok.
- A nyilvánvalón kívül te észlény.
- Sajnálom hugicám, de én, mint féltő óvó testvéred nem világosíthatlak fel. Pláne nem úgy hogy dologban érintett egy csapattársam, aki nem mellesleg jó barátom.
- IKER CASILLAS FERNÁNDEZ!
- Jesszusom. Nyugodj meg. - Ritkán hívtam így. Többnyire akkor mikor nem tetszett, amit csinál.
- Akkor beszélj.
- Nem a te érzéseiddel van gond. - Váltott komolyabb hangnemre. - Hanem az övéivel. Cristiano Ronaldorol beszélünk és az érzelmekről. A te Don Huanod össze van zavarodva. Fél attól, amit irántad, érez, és úgy gondolom, hogy a tegnapi után ez csak erősödött. - Úgy bámultam a bátyámra, mint akinek elment az esze. Saját magát védte azzal, hogy engem állított be lelkileg sérültnek. Néhány dolog tisztulni látszott, de semmivel se éreztem jobban magam. Ha Cris fél az érzelmi elkötelezettségtől, akkor nem tudok mit tenni.
- Szerinted most mit kéne tennem? - Kérdeztem.
- Tudod te azt már.
- Beszélni vele.
- Pontosan. Te vagy az én szép és okos kis húgom. Én ebbe inkább nem szólok bele.
- Nem is várom, de én most megyek és lefekszek. Holnap suli meg edzés. Ja és még mielőtt elmaradna, gratulálok a győzelemhez.
- Azt hittem már sosem mondod. - Vigyorgott.
- Nyugi van csapatkapitány. Te vagy a legjobb. Köszi mindent. - Nyomtam puszit az arcára és a lépcső felé indultam. A folyosó ablakán bevilágított a hold.
- Hanga. - Szól utánam bátyám, mire megfordulok. - Valamit nálam hagytál. - Mondta és már repült felé a színes anyag. A meze volt, amit lecseréltem ma. Nem mondtam semmit csak magamhoz öleltem és a szobámba mentem, hogy eltegyem magam holnapra, megint.
Míg nem jött az álom, csak Crisre tudtam gondolni. Nem tudtam, hogyan vagy miként egyet tudtam, hogy minél előbb meg kell ejtenem azt a beszélgetést. Ha hagyom, akkor elveszítem. De ő túl fontos nekem, hogy csak úgy kilépjen az életemből. Már pedig a barátságunk már régen több. Tudtam, hogy két lehetőségem van. Vagy túllépünk a félelmeinken, és adunk egy esélyt a boldogságunknak, vagy örökre elfelejtjük egymást.
Sokáig nem jött álom a szememre, így a reggel minden percét lustálkodással töltöttem, ami által sikerült késébe hoznom magam. Volt 15 percem, hogy elkészüljek. Lótás futással kezdődött a napom. Miután felöltöztem bepakoltam a sporttáskámba és a válltáskámat is magamhoz véve lerohantam a földszintre. A lépcső alján ledobtam a táskákat és berobogtam a konyhába. Már félig bent voltam a hűtőbe mikor valaki rám köszönt és ijedtembe ugrottam egyet így sikerölt bevernem a fejem az egyik polcba.
- Jó reggelt.
- Csodálatos. – Morogtam. – Igazán közlekedhetnél hangosabban is. Ha nem tűnt volna fel majdnem két hétig voltam tök egyedül, és már hozzászoktam a magányhoz.
- Látom bal lábbal keltél.
- Lesz ma edzés?
- Nem ma pihenő van.
- Oké. Na de én mentem, mert elkések. És nem ártana bejárnom órákra.
Otthagyva kedves bátyámat behuppantam a kocsiba és a suliig meg se álltam.
Az első órámra épp, hogy beestem. Teljesen rá voltam hangolódva a tanulásra és a tanár mondandójára mikor valaki elém tett egy újságot. Jót mosolyogtam rajta. Hisz megmondtam, amit megmondtam ott virítottam Adriannal a címlapon. Bezzeg ha tudnák, hogy előtte éjszaka még Cristianoval voltam. Az emlékek hatására libabőrös lettem. Ez még inkább arra ösztönzött, hogy beszéljek vele. Így eldöntöttem, hogy este átugrok hozzá, és nem hagyok neki kiutat. Ezt, muszáj megbeszélnünk.
A nap elég hamar eltelt. Az edzés szó szerint hiányzott. Iza a nyakamba vetette magát, aminek az lett a vége, hogy a pálya padlóján kötöttünk ki és nevettünk.
- Ha kiszórakoztátok magatokat, esetleg beállhatnátok futni a többiekhez. – Szólt ránk Martin, de közbe nevetett. Mi eleget téve kérésének a többiek után eredtünk.
- Te, mi van ezzel a Calelloval?
- Mi lenne? Semmi.
- De az újság.
- Azoknak semmit ne higgy el. – Elmeséltem neki mi történt. Persze Crist cenzúráztam a történetből. Nem akartam, hogy kérdezősködjön, hisz én se tudtam semmit.

Az edzés minden téren kemény volt, de amit az edzőnk utána mondott attól teljesen felpörögtem. Ősztől elkezdődik a bajnokság és októberbe már meccsekre fogunk járni. A legnagyobb meglepetés az volt, amit én ennek alkalmával kaptam. Megkaptam az első mezemet. Csak lestem. Meg se tudtam szólalni. Totál kezdőként bevettek a csapatba. Bizalmat szavaztak nekem és befogadtak, Most meg kapok egy mezt.
- Nem tudom, mit mondjak. – Néztem végig a társaságon.
- Mond, azt hogy leszel a meccseinken a beálló játékos. – Nézett rám Lia hatalmas szemekkel a többiek pedig várták, hogy kimondjam ezt a pár szót.
- Leszek beállós! – Mondtam és hirtelen rengeteg ölelést, kaptam. Nagyon örültem. Ha Crissel minden rendben lenn azt mondanám, most igazán boldog vagyok. De attól sajnos még messze voltam. Az idő vánszorogni kezdett és minél közelebb kerültem a nagy vallomások időpontjához egyre jobban eluralkodott rajtam egy rossz érzés. Valami azt súgta, hogy nem kéne elmennem, de én cipőt húztam a lábamra és elindultam, hogy megtudjam mit érez valójában…

12 - Szerelem net

2012. Január 27. Péntek

A telefon csörgésére ébredtem. Nocsak. Fő a változatosság. Mégis csak dallamosabb, mint egy monoton kopogás, de sajnos ugyanolyan illúzióromboló.
- Haló? - Szóltam bele az álmosságtól halkan és egy kicsit rekedten.
- Ne haragudj. Felébresztettelek? - Hú anyám ez most milyen nyelv? - Itt vagy? - Jött a kérdés ugyanazon a nyelven.
- Spanyol, spanyol, spanyol... - Mondogattam magyarul, miközben kerestem a választ a megfelelő nyelven. - Bocsi. Magyarul álmodok. – Mondtam végül.
- Ki hitte volna. - Nevetett. - Azt gondoltam már ébren vagy.
- Nemm. Tudod lételemem az alvás, de ha már itt tartunk, mennyi az idő?
- Nálad vagy nálam.
- Nálad. - Ő előrébb jár egy órával, tehát az nekem csak jó.
- Tíz múlott.
- Akkor itt még csak kilenc van, ami enyhén szólva is korai. - Nyújtózkodtam egyet, aminek hangot is adtam egy kis nyöszörgéssel, majd a takaróba tekeredtem.
- Nem zavarlak ugye? - Kérdezte kicsit zavartan és gyanakvóan.
- Dehogy, csak intim pillanatokat élek át a takarómmal, de nem szégyenlős. - mosolyogtam mire nevetni kezdett.
- Mi a mai program?
- Háromszor hatvan perc kézilabda, plusz a szünetek, a félidők és az időkérések, de ma nincs sajtótájékoztató. - Örültem meg még jobban.
- Nem szereted őket?
- Nem mindig. Vannak halál unalmas riportalanyok. Bevágnak egy olyan 'hagyjatok békén' pofát, amitől az életkedvem is elmegy. Mint az edzőtök. Na nála soha nem szeretnék bent lenni. Tuti depressziós lenne tőle a fényképezőgépem. - Jó volt hallgatni a nevetését. Kósza gondolataim szívesen látták is volna.
- Te biztos, hogy most keltél?
- Igen. Csak sok a felesleges energiám.
- Le kéne vezetned. – Nem láttam, de tudtam, hogy vigyorog.
- Néha eljárok futni.
- Nem pont erre gondoltam.
- Hehe. Ahhoz kéne egy partner is.
- Annyi pasi van körületted, csak akadna egy partner.
- Nem vagyok egy éjszakás. - Mondtam és egy mosoly bujkált a szám szélén. Óvatosan puhatolózik, de jól játssza ezt a játékot.
- Ezen meg se lepődök. - Mondta és nem esett több szó erről. Egyelőre jegeltük a rejtett témát, amit nem is bántam. A fociról kezdtünk beszélgetni. És mikor rájött nem csak jófejűségből kérdezek nagy átéléssel kezdett mesélni azokból az időkből mikor odakerült. Aztán megígérte, hogy ezt a beszélgetést folytatjuk, de edzésre kell mennie, és nem akar megint elkésni. Persze azt én se akartam.
Miután sikerült kikelnem az ágyból a reggeli teendőim után felöltöztem. Összeraktam a gépeimet, feltettem néhány aksit töltőre. Tipródtam még egy kicsit aztán úgy döntöttem, keresek egy kávézót. Szükségem volt a tejeskávémra. Jó egy órát csámborogtam mire találtam egy épkézláb helyet. Bevetettem magam a kávézók közé. A pulthoz mentem.
- Heló. Egy tejeskávét kérek, elvitelre. - Mondtam a srácnak.
- Elnézést, de helyet kell foglalnia. - Felnéztem rá egy olyan 'most ugye csak szórakozol' nézéssel. - Csak ülő vendégeket szolgálunk ki. - Ilyet utoljára Horvátországba tapasztaltam.
- Ne szívass. Üsd fel valamelyik üres asztalhoz, kifizetem most azonnal, csak csináld meg a kávét, és már itt se vagyok. - Nagyon határozott lehettem ugyanis nem ellenkezett. Azt tette, amit mondtam. Olyan gyorsan távoztam a helyről amilyen gyorsan bementem. Elindultam az egyik irányba és csak nézelődtem jó turista révén. Szép város volt és nyüzsgő, de össze se tudtam volna hasonlítani Budapesttel. A rakpart mentén sétálgattam. Pesten is szerettem a rakparton tölteni az időmet. Valamiért megnyugtatott a víz látványa. Ezért szerettem anyuéknál lenni vidéken. Ők a Balaton parton éltek. Én is ott nőttem fel. De csak azóta tudom igazán értékelni, mióta nem vagyok ott. Egyszer csak társaságot kaptam Berto és Liz személyében.

- Hola! - Köszöntek és kaptam két-két puszit.
- Hola! - Hát ti?
- Ebédelni jöttünk, aztán megláttunk, és gondoltuk velünk tarthatnál.
- Áá pedig azt hittem, hogy ezt az étkezést elbliccelhetem. Amúgy te? - Fordultam Berto felé. - Hogy - hogy szabadlábon?
- Mondjuk inkább úgy, hogy szökésbe. - Na igen. Ilyenek az érett felnőttek. Csak nevetve megcsóváltam a fejem.
Beültünk a rakparton lévő étterembe. Felhívtam Nonot, hogy csatlakozik-e mert akkor megvárjuk, de plusz feladatot kapott ezért sajnos nem tudott jönni. Miután letettem a telefont az asztaltársaságomra koncentráltam, akik nagyon vitatkoztak valamin.
- Hé- hé! Mi a vita tárgya?
- Igaz, hogy egy focistával levelezgetsz? - Szegezte nekem a kérdést Berto, mire Liz mérgesen fújtatott és durcásan keresztbe fonta karjait a melle alatt. Még el is nevettem volna magam, de a spanyol úgy nézett rám, hogy reflexből toltam hátrébb a székemet az asztaltól. A tekintetem ide-oda cikázott a páros tagjai között. - Nos?
- Igen! És? - Néztem a szemébe. Nem volt egyszerű, mert nagyon ellenségesnek tűnt.
- Ééés? Ezt most nem mondod komolyan ugye?
- Nem értem mi bajod. Ramos rendes.
- Ramos? Rendes? - Horkan fel. Én meg kiakadtam.
- Ismered őt?
- Nem, de... - Félbeszakítottam.
- Akkor ne is mondj semmit. Miért vagytok ilyenek? Miért ítéltek el bárkit is hallomásból? Miért nem adtok neki esélyt? - Kérdeztem, és már remegtem az idegtől. Persze választ nem kaptam. Csak hallgattak, mindketten. - Válaszolnál? - De csak az asztalt bámulta. - Nem? Jó, akkor majd meccsen találkozunk. - Álltam fel. - Jó étvágyat. - Vettem oda. Az enyém elment. Visszamentem a szállodába. Még is csak sikerült elcsalnom az ebédet. A szobámba érve egyből rávetettem magam a laptopomra. Régen postoltam már és elég magányos voltam ahhoz, hogy facebookba fojtsam a bánatom. Vagy inkább haragom, esetleg csalódottságom. Fogalmam se volt mit érzek. Igazságtalannak tartottam Berto szavait. Nem is ismeri. Nem értettem hogy tud véleményt alkotni róla.

. . .nagyon szeretlek benneteket, de nekem saját életem és sorsom van, amit meg kell élnem. Ott vagytok a szívemben, de engedjetek szabadon döntenem, és közben ne ítéljetek. . .

Csak remélni mertem, hogy tudják kinek, szól. Nem haragudtam rájuk, hisz csak féltenek, de akkor se kell ilyennek lenni.
Alig vártam már hogy fél három legyen és elindulhassak az arénába. Nonoval a szálloda előtt találkoztunk.
- Minden oké? - Kérdezte egyből. Ő még nem tudott Seséről.
- Szerinted is megbízhatatlanok a nagy focisták?
- Nem tudom, nem ismerek egyet se. - Nevetett. - De ismeretlenül senkit nem ítélek el.
- Látod? Ezért vagy te a barátom. - Mondtam és megöleltem.
Az első meccsen a Macedónok csaptak össze a Szlovénokkal az ötödik helyért. A Macedón válogatott az első félidőben még magabiztosan vezettet, de a végére mindössze egy góllal kaparintotta meg a jobb helyért járó győzelmet.
Liz nem jött le hozzám, én meg nem hívtam. Nem voltam haragtartó, de úgy éreztem nem nekem, kell megtennem az első lépést.
- Kimegyek. - Mondtam Nononak, aki bólintott. A személyzeti bejárat felé mentem és mikor kiértem akkor vettem észre, hogy fázok. Na persze nálam a kabát luxus mikor röpködnek a mínuszok. Mérlegeltem a dolgot. Ha most visszamegyek, akkor már nem fogok tudni beszélni Sergioval. Ezért maradtam, Csak kibírom, azt a pár percet. Végül is a mez alatt volt egy hosszú ujjú felső.
Megkerestem a számát és hívtam. Elég sokáig csörgettem, de nem vette fel. Újra hívtam, hátha nem hallotta, de pár csengés után foglaltat jelzett. Néztem meglepetten, hogy ez most mi mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Elöntött az ideg aznap már sokadszor és ez nem jellemző rám. Nagyon nem. Nehezen lehet kihozni a sodromból, de úgy tűnik ez ma mindenkinek sikerül. Felvettem.
- Hola Víta. - Köszönt, de én mintha meg se hallottam volna, kezdtem el mondani a magamét.
- Na jó! Tisztázzunk valamit. Nem fogok belehalni néhány plusz távolsági hívásba. Úgyhogy ha hívlak és nincs semmi dolgod, akkor vedd fel a telefont. Oké?
- Uhh! Hát ezt most megkaptam. Bocsi csak gondoltam, ha már én keresek többet...
- És ez kit érdekel? De most komolyan.
- Ööö...
- Segítek. Engem kicsit sem izgat, hogy te annyit keresel amennyit nem vagy képes elkölteni. Nem ezért beszélek veled.
- Oké, oké! Istenem. Ezt még meg kell szoknom.
- Ááá! Istennek ehhez semmi köze. - Vigyorogtam. Ezzel is oldva azt a minimális feszültséget. - Milyen volt az edzés?
- Beértem időbe. - Mondta és én elképzeltem, ahogy büszkén kihúzza magát. - Egész jó volt. Gonzalo nagyban sztorizgatta a tegnapi telefonbeszélgetést. Azt hiszem már mindenki, kívülről fújja. - Nevetett, ami engem megnyugtatott. Az egész napi feszültségem és nyomott lelkiállapotom elmúlt. Végre megint jól éreztem magam. Ez a beszélgetésünk sajnos nem volt túl hosszú.
- Ne haragudj, de vissza kell mennem. Még vár rám két elődöntő.
- Rendben én is megyek. Jönnek a fiúk PS-ezni.
- Hűha! Jó szórakozást.
- Meglesz! Írsz este?
- Írjak?
- Ühüm.
- Rendben, akkor írok, de most szólok, hogy későn fogod megkapni.
- Nem számít.
- Oké. Puszi.
- Puszi. - Mondta és bontottam a vonalat. Vacogva, de mosollyal az arcomon mentem vissza Norbihoz.
- Kivirultál. - Jegyezte meg.
- Jobban is érzem magam. - Vettem kezembe a gépem és igyekeztem csillapítani remegésemen, különben pocsék képeket fogok készíteni. A lelátóra néztem és egyből kiszúrtam Lizt. Intett egyet bátortalanul és halványan mosolygott. Én pedig elfelejtve minden rossz érzést hála Sergionak. Egy 1000 wattos mosollyal az arcomon integettem neki vissza mire ő is lelkesebb lett.
A Dán Spanyol meccs katasztrofális volt. A bíró végig Bertoék ellen fújt, de így is szoros volt az állás. Egy szabálytalan góllal meg is megnyerték a Dánok a jogot, hogy a döntőbe játszhassanak. A spanyolok nagyon csalódottak voltak. Érthető okokból, hisz nyerhettek is volna. Mikor, Nono elindult a csapathoz én is utána mentem és mikor Bertohoz értem megöleltem egy pillanatra és még mielőtt reagálhatott volna, elléptem és visszaindultam. Azt akartam, hogy tudja mellette, vagyok, és nem haragszok rá. Pár lépés után visszafordultam. Mosolygott és ez nekem elég volt.
A másik elődöntőből a hazaiak kerültek ki győztesen így vasárnap a spanyolok ellenfele a horvát válogatott lett. Pár napja még azt mondtam volna, hogy ez a két csapat játssza majd a végső döntőt. Ehelyett a bronzmérkőzésig jutottak. Míg Nonot vártam kaptam egy sms-t.
- Holnap reggeli? Liz.
- Inkább pótoljuk az ebédet. - Válaszoltam.
- Rendben. Majd megyünk érted. Puszi.
Nem válaszoltam a zsebembe tettem a telefont.
Visszaérve mindkettőnk ment a saját szobájába dolgozni. Miután megtettük a szokásos köreinket és vándorlásunkat befejeztük a munkát közösen. Nono annyira fáradt volt, hogy elaludt a kanapén. Betakartam. Én viszont éhes voltam. Egész nap nem ettem semmit a nyalókákon kívül. Elindultam a kivilágított városba, hogy keressek egy Mc Donaldsot. Szerettem az éjszaka fényeit. Annyira más volt így minden. A város egy másik, de cseppet se csúnyább arcát mutatta. Ami megint csak megbabonázott. Útközben elkezdtem írni Sesenek egy üzenetet.

Hola Sese.

Ez egy nagyon hosszú nap volt. És még igazából nincs is vége. Úton vagyok kaja vadászatra, és mivel sok választásom nincs ezért Mc Donaldsos ételre, kényszerülök. Bár jelenleg még a gombát is szívesen megenném annyira éhes, vagyok. Pedig nagyon utálom. Bleee...

Milyen volt az este? Megvertél mindenkit virtuális fociba? Lecsúsztak a spanyolok a döntőről. :( Pedig pár napja még lemertem volna fogadni, hogy ott lesznek. Remélem a bronzot, hazaviszik... Holnap beszélünk. Jó éjszakát.

Puszi: Víta.

Szerencsére nem volt messze a gyors étterem. Két Chicken McNuggets menüvel és két nagy vaníliás shake-el mentem vissza a szállodai szobámba ahol letelepedve a kanapé mellé kezdtem el falatozni. Jót mosolyogtam Norbin mikor bekúszott a gyors kaja ínycsiklandó illata az orrába. Kipattantak a szemei és elnevette magát, teljes harci díszbe sült krumplit majszoltam. Elfogyasztottuk az ételt és mindketten aludni mentünk. Ki-ki a saját szobájába. Alig vártam hogy reggel legyen, és megint beszélhessek vele…