22 - Szerelem net

Szijasztok!
Azthiszem az oldal ma átlépi a 10.000-es látogatottságot, ami már önmagába nagy siker. Nekem legalább is!
Úgyhogy köszönöm szépen mindenkinek! Ahogy a kommenteket és a pipákat is!
Tegnap valaki megajándékozott egy "nem tetszik"-el is, de hogy mi volt az ami nem ment át, azt nem közölte, de azt is köszi! :D Remélem a mai jobban bejön neki! :P
Na és persze mindenki másnak! :)
A vélemeényeket továbbra is várom!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszi:
Vii

Az elcsúszott puszinkról egy szó sem esett a továbbiakban. Ekkora káosz még az életbe nem uralkodott bennem, mint azután.
- Vitali? Merre jársz? – Legyezett előttem Berto.
- Uhh, bocsi elbambultam.
- Látom. Na milyen volt az edzés?
- Komoly. Én ezt nem is hittem volna. Rengeteg kézilabda meccsen voltam már, de edzésen egyen se és hát ez… Tényleg nem gondoltam volna. Köszi, hogy elhoztál.
- Nincs mit, de most akkor meséld csak el mi ez a nagy távolba révedés.
- Semmi, semmi. Ti pasik, olyan bonyolultak vagytok. – Sóhajtottam.
- Egy fenét, csak ti hiszitek azt. Baj van Ramossal?
- Gondolom kár tagadnom mit is, érzek vele kapcsolatban, mert Liz biztos elmondta. – Bólintott. – Akkor mindent tudsz.
- Túl sokat agyalsz. Élvezd ki a vele töltött időt barátként, ahogy indult ez az egész kettőtök között.
- Örülnél neki, mi ha csak annyi lenne? De szólok, hogy esélytelen. Nem teszünk semmit, és folyamatosan mélyül az egész kapcsolatunk, mégse lépünk egyről a kettőre, se, ő se én.
- Hát pedig ezt csak ti tudjátok megoldani. Legyél türelmes, ha mindketten ugyanazt érzitek, akkor kiforrja magát. Rendben? – Bólintottam.
- Köszönöm.
- Ugyan. De gyere, menjünk, mert anyáék már alig várják, hogy megismerjenek. – Állt fel én pedig követtem.
- Hol laknak a szüleid?
- Gijon-ba? (chichon)
- Az meg hol van?
- Spanyol ország északi részén, Ovideo tartományban.
- Akkor ma már nem jövünk vissza. Felhívom Seset. – Bólintott és beült a kocsiba.
- Hola angyalka. – Elmosolyodtam.
- Hola Sese. Csak azért hívtalak, hogy szóljak, ma nem tudok átmenni. Gijónba megyünk, és majd csak holnap délelőtt érek vissza.
- Kár. – Szontyolodott el. – Ebéd? Holnap?
- Délben? Nálad?
- Várlak. És hívj majd fel, ha odaértél.
- Hívlak. Puszi.
- Puszi. – Bontottam a vonalat és beültem Berto mellé. Először hozzájuk mentünk összeszedni néhány dolgot, aztán Lizér a munkahelyre és a reptérre Raulért, aki Barcelonából jött . Ő ugyanis az ottani első osztályú csapatban játszik. Az út felét alvással töltöttem a másik felét pedig nézelődéssel. A hegyeken keresztül mentünk. Magas falak és mély szakadékok. Félelmetes volt, de a látvány magáért beszélt. Gijon nem nagyváros lakossága kicsit több mint 35000 fő. Az Atlanti-óceán egy kis öble mellett fekszik. Már amit az ablakon keresztül láttam is megbabonázott. Egyszer csak megállt az autó. Kérdőn néztem a háromfős társaságra.
- Gondoltuk hátha megnéznéd az óceánt közelebbről. – Mosolygott Raul.
- Jól gondoltátok. – Kiszálltunk és négyen együtt sétáltunk le a víz mosta homokos partra. A szél a végtelennek tűnő kékség felől hideg levegőt hozott és én megborzongtam. Összébb húztam magamon a kabátom és úgy csodáltam tovább a part mentén, visszatükröződi város fényeit a víz felszínén, míg teljesen be nem sötétedett. Percek alatt tűnt el a nap utolsó sugarának narancsos fénye az égboltról és a sötét ég vette át a hatalmat.

Úgy éreztem, kellőképpen átfagytam, és a többieknek ugyanez járhatott a fejébe, ugyanis egyszerre indultunk el.
Abból, hogy hol álltunk meg sokat nem láttam, de alig hogy leparkoltunk már nyílt a ház bejárati ajtaja és egy hatvan év körüli, őszes hajó, kedves arcú nő sietett elénk. Megölelgette a fiait, Lizt és végül megállt előttem.
- Anya, - lépett mellém Berto. – Ő itt Vitali. Vitali, az édesanyám, Marija.
- Nagyon örvendek asszonyom. – Nyújtotta a kezem, de ő ellökte és megölelt.
- Örülök, hogy megismerhetlek, már nagyon sokat hallottam rólad. - Mint mindenki. - Gyertek beljebb gyerekek, hideg van itt kint.
- Apa? – Kérdezte Raul.
- A tüzet próbálja menteni.
- Csak nem megint elaludt? – Nevetett a kisebbik Entrerrios.
- Ahh tudod már az ő korába. – Legyintett Marija. Én csak pislogtam jobbra, balra. Nem nagyon találtam a helyem.
Zavarodottságom és tehetetlenségem másnak is feltűnt.
- Nem értem én ezt. – Jött oda hozzám Berto.
- Mi? Mit?
- Azt, hogy egy stadionban ahol senkit nem ismersz két perc alatt, megtalálod a helyed. Itt meg nem tudod, mit kezdj magaddal. Pedig ismerünk és te is minket.
- Félek, hogy kívülállóként belerondítok ebbe az idillbe. Mégis csak családi viszályt szítottam pusztán a létezésemmel.
- Lökött vagy. Az hogy a rokonaimnak ilyen idióta felfogása van, te nem tehetsz, és engem se érdekel, ki mit mond, vagy gondol. Te a barátom vagy és én szeretlek. Örülök, hogy vagy és innentől kezdve nincs miért aggódnod. De gyere, mert a ház ura még nem látott. – Fogta meg a kezem és a nappaliba sétált velem.
- Alberto! Lecserélted Lizt? – Támadta le fiát egyből a nagypapa korban járó ősz hajó férfi.
- Persze, a lányomra.
- Tessék? Neked van lányod? – Csodálkozott el és le se vette rólam a szemét.
- Berto én megöllek, ha Ralf miattad kap szívinfarktust. – Morogta Liz és rettentő mérgesen nézett élete párjára. Atyaég.
- Nyugi apukám csak vicceltem. Ő itt Vitali.
- Az a Vitali? – Pompás. Berto bólintott.
- Ó kishölgy, üdvözöllek otthonunkban, örülök, hogy megismerhetlek. Gyere, gyere, ülj le. Mesélj. Hogy tetszik az északi partvidék? – Meg se tudtam szólalni. Csak néztem a család fejét, és nem tudtam nem észrevenni, hogy egy könnycsepp csillog a szeme sarkába. Mosolyával és folyamatos beszédével próbálta eltitkolni szomorúságát. A fiúkra néztem, akik semmit nem vettek észre ebből az egészből, vagy nem akartak.
- Fiatalok, segítsetek megteríteni jött be Marija. Én már álltam, volna fel, de rám szólt.
- Nem te kislány. A nagyobbak, te itt vendég vagy. Maradj nyugodtan, majd szólok, ha kész a vacsora. – Visszaültem és megeresztettem egy mosolyt. Így kettesbe maradtam az Entrerrios apukával.
- Tehát? A te nagyszüleid is ilyen szép helyen élnek?
- Hát anya szülei is vízparton laktak, de ők sajnos már nem élnek. Apa szüleit meg nem ismerem. – Vontam vállat.
- Sajnálom… El akarod mesélni?
- Csak ha maga is elmondja miért szomorodott el az előbb.
- A színészi tehetségem már nem a régi.
- Miért kéne a családja elől titkolnia, hogy mi bántja?
- Mindkét fiam profi kézilabdás. Raul a karrierje csúcsán van, Alberto pedig ha nem is a régi abszolút közönség kedvenc. Nem nagyon fér bele az életükbe a családalapítás. A kisebbik fiamnak még csak állandó kapcsolata sincs. Túl vagyok a hatvanötön, és nem leszek már fiatalabb se egészségesebb, és nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem öleltem magamhoz legalább egyszer az unokámat. – Ledöbbentem. Olyat mondott el nekem, amit másnak nem. Pedig még csak nem is ismer. Nem értettem miért van ez így? Akinek nincs, arra vágyik, hogy legyen, akinek pedig van, nem kíváncsi rá. Ezt mindig is alapvető emberi hibának tartottam, ami a génjeinkben van, és semmit nem tehetünk ellene.
- Sajnálom. – Néztem rá. – De szerintem, ne tessék aggódni. Igaz, hogy Berto kézilabdázik, de attól, hogy babát vállal, még nem törik ketté a karrierje. És ha ő erre nem jön rá magától, akkor majd a barátnője hamarosan lépni fog az ügybe hisz már közel van a harminchoz, és szerintem Ő már szeretne. – Mosolyogtam rá.
- Remélem így lesz. Igaza van Bertonak abban, hogy reményt adsz az embereknek. – Ezt mondta volna? Reményt? Elmosolyodtam.
- Ez azért kicsit túlzás.
- Nem hiszem, hisz már én is sokkal jobban érzem magam.
- Ennek örülök. Viszont ha nem haragszik én most telefonálnék egyet.
- Persze menj csak.
Felvettem a kabátom és kimentem az udvarra.
- Már azt hittem sose hívsz. – Morogta Sergio.
- Neked is, szia!
- Ne sziázz itt nekem! Tudod, hogy aggódtam?
- Akkor nem szia és nem, nem tudom, de nagyon sajnálom.
- Sajnálhatod is.
- Most mégis mi bajod? Hogy fél órával később hívtalak?
- Az hogy… Nem érek rá. Mennem kell.
- Akkor menj. Nekem nem tartozol elszámolással. – Mondtam és letettem a telefont. Legszívesebben földhöz vágtam volna.
- Hát ez meg mi volt? – Kérdezte Liz.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Kiakadt, aztán én is. És ennyi.
- Áháháá. – Olyan mindentudóan nézett rám, hogy komolyan kezdtem azt hinni, hogy valami igencsak elkerülte a figyelmem. – Ez a vég. – Vigyorgott. – Vagy a kezdet?
- Mi van? Én ebből egy szót se értek.
- Ahogy elnézem, nem nagyon tudtok mit kezdeni az elfojtott érzésekkel.
- És ezért kell kiakadni?
- Csak szólok, hogy te is máshogy szoktad ezt lereagálni. Most meg. Te legalább annyira kibuktál azon a kis semmiségen. Történt valami, amiről nem tudok?
- Egy elcsúszott puszin kívül semmi. – Sóhajtottam.
- Aminek nem volt folytatása.
- Nem.
- Megnyugtatlak. Nem kell sokáig várnod rá. De gyere, mert tálalunk.
A vacsora egész jó hangulatba telt bár az én gondolataim nagy része Sergioval volt elfoglalva. Jól éreztem magam, de szívesen lettem volna vele. Hiányzott a közelsége és ettől megijedtem.
Azt hittem, hogy majd hívni fog, de nem tette és ettől rosszul éreztem magam. Nem hittem, hogy nekem kellene megtennem az első lépést felé. Még álmomba is a telefont szorongattam. Reggel elköszöntünk Marijatol és Ralftól, akik úgy búcsúztak el tőlem is, mintha a családjuk tagja lennék és máskor is, szívesen látnak.
Ahogy közeledtünk Madrid felé egyre több negatív gondolat fészkelte be magát a fejembe. Tegnap óta nem beszéltem Sergioval és fogalmam se volt, hogy áll-e még az-az ebéd vagy sem vagy, hogy egyáltalán átmerjek-e menni hozzá. Kezdtem megint becsavarodni a hülye gondolataimtól, és persze ezt csak magamnak köszönhettem.
Rault a reptérre vittük, Lizt pedig dolgozni. Berto csak kitett a lakás előtt ő ugyanis edzésre ment. Egyedül maradtam. Felsiettem a lakásba és a bőröndöm elé ülve, kerestem olyan ruhát, amiben futni mehetek. Egy szabadidő ruha mindig alapfelszereltsége az utazótáskámnak és szerencsére most se maradt ki. Átöltöztem és az Ipodom társaságában futni mentem, hogy kicsit kitisztuljon a fejem attól a rengeteg hülyébbnél hülyébb gondolattól, amit az öt órás út alatt sikerült kitalálnom.
Háromnegyed óra futás után elindultam vissza a lakásba. A portán láttam, hogy fél tizenegy van. A telefont fent hagytam, így fogalmam se volt, hogy a hátvéd keresett-e vagy nem. Mikor kiléptem a liftből mindketten megdöbbentünk. Talán én jobban. Sergio ott állt az ajtóba egy szál rózsával a kezében. Előhalásztam a kulcsot a zsebemből és folytattam az utam az ajtóhoz. Bedugtam a kulcsot a zárba és kinyitottam az ajtót. Nem mondott semmit és én se. Beléptem és megfogtam az ajtót.
- Nem jössz be? – Kérdeztem halkan. Mire csak bólintott és belépett. Becsuktam mögötte az ajtót mire megfordultam ott állt előttem és nem úgy nézett ki, mint aki véletlenül került az utamba. Kérdőn néztem rá.
- Sajnálom a tegnapit. Én csak aggódtam és hiányoztál és egy idióta voltam. Nem tudom mi volt velem, normális esetben nem így viselkedek…
- Normális estben. – Mosolyodtam el. - én se így reagáltam volna. Normális esetben. – Ismételtem.
- Igen, de ez, ami most van, ez nem normális…
- Azt. – Mutattam a virágra. – Nekem hoztad?

- Hát, ha elfogadod, és nem ezzel kergetsz ki az ajtón.
- Eszembe sincs. Na meg emlékeztetlek, hogy ebédelni hívtál.
- Haha… Nem felejtettem el. Csak nem tudtam, hogy te mit szeretnél. – Ó ha te azt tudnád. Akkor most egészen másról beszélgetnénk két csókcsata között. Persze Vitali kell neked ilyenekre gondolnom. A színem legalább olyan volt, mint a rózsáé.
- Nagyon szeretném tudni, hogy ilyenkor mire gondolsz.
- Majd egyszer talán, de ezt most vízbe teszem, és rendbe hozom magam. Ülj le valahova. – Mondtam és eltűntem a szobámba. Gyorsan letusoltam, hajat mostam, szárítottam és felöltözve mentem ki a focistához.
- Mehetünk. – Léptem oda elé.
- Gyors voltál. Ma mit eszünk?
- Nem tudom én, most rá vagyok kattanva a pizzára.
- Oké akkor ma pizzázunk.
- Szabad azt neked?
- Ha nem árulsz el, senki nem tudja meg.
- Hallgatok. – Húztam el a képzeletbeli cipzárt a szám előtt.
Végül olyan jól sikerült pizzát választanunk, hogy amit én kértem az jobban ízlett neki, és amit ő kért az nekem. Sokat beszélgettünk és arra eszméltem, hogy megint elrepült egy nap. Ha vele voltam olyan gyorsan ment az idő mintha pörgetnék és ez egyáltalán nem tetszett. Liz beígért partija elmaradt, aminek titokban nagyon örültem így még egy teljes napot, tölthettem Sergioval, aminek ő legalább annyira örült, mint én. Ez konkrétan megnyilvánult abban, hogy amikor közöltem vele, hogy szerda este is el kell viselnie felkapott és a kanapén tett le újra. Majd ő is ledobta magát mellém.
- Mit csináljunk? – Nézett rám azokkal a barna szemeivel én pedig csak mosolyogtam, mint aki nincs magánál. És nem is voltam, még mindig magamon éreztem az ölelését.
- Mindegy.
- Séta?
- Sééétaaa? – Kerekedett ki a szemem.
- Igen.
- De hát.
- Este van. Kevesen vannak ilyenkor az utcákon és te vagy az én fotós taszító kabalám. Mióta veled vagyok, egyetlen képet sem hoztak le az újságok, úgyhogy ideje megkísérteni a sorsunkat.
- Miért? Nekünk az a sorsunk, hogy együtt legyünk egy címlapon olyan szalagcímmel, ami nem igaz? – Kérdeztem.
- Ebből csak két szó. – Mutatta az ujjaival. – És ha most még nem is tudod, idővel megfogod. – Állt fel.
- De ez így nem ér. Várj már. Azt se tudom, mit mondtam. – Siettem utána. Mire megfordult és én egyenesen neki szaladtam a mellkasának.
- Huhh… Bocsi… - Mosolyogtam rá.
- Tudod te nagyon jól, hogy mit mondtál, majd ha itt lesz az ideje, még emlékezni is fogsz rá. – Mosolygott és kezembe nyomta a kabátom. Fujtattam egyet és felhúztam a cipőm.
Kilométereket sétáltunk a városban elkerülve a túl világos és túl zsúfolt helyeket. Egyszer váltunk csak el mikor forrócsókiért mentem. Persze ő akart, de lebeszéltem róla, hogy ha most megjelenik a nyilvánosság előtt egy darabig nem szabadul. Engem meg ugye nem ismer senki. Végül meggyőztem.
- Nem lesz egy kicsit sok? Tegnap pizza ma meg csoki?
- Elrontasz.
- Aha fogd csak rám.
- De tényleg. Azóta bűnözök mióta itt vagy.
- Akkor már nem kell sokáig. – Mosolyogtam, de én éreztem, hogy az egyáltalán nem őszinte.
- Ne is mond. – Torpant meg. – Inkább ennék minden nap gyorskaját és edzenék kétszer annyit, ha ezen múlna, hogy maradj.
- Ha csak ezen múlna, szívesen maradnék, de dolgoznom kell.
- Tudom. – Sóhajtotta és tovább indultunk. Már elég későre járt mikor ahhoz a tömbhöz értünk, amelyikben Bertoék laktak. Megállt és szembefordult velem.
- Hát itt is volnánk. – Nézett fel az épületre majd vissza rám. – Tudod, nem vagyok valami jó búcsúzkodásban. De nem is nagyon akaródzik.
- Nem kell elbúcsúznod, ha nem akarsz. Nekem se az erősségem és én sem akarok. – Egy lépéssel közelebb léptem hozzá és kicsit ugyan bátortalanul, de átöleltem. Meglepődhetett, mert nem ölelt vissza egyből azonban pár pillanat múlva éreztem az ő ölelő karjait.
- Várj meg. – Kért halkan.
- Várni foglak. – Suttogtam. – Ott leszek a reptéren, mikor leszáll a géped. – Elhúzódtam tőle. Puszival búcsúzott és addig nem mozdult az üvegajtó elől, míg a lift ajtaja be nem csukódott előttem, hogy napokra elválasszon tőle. Tudtam, hogy ez a pár nap elég lesz, hogy rájöjjek, mit is akarok, és mikor legközelebb találkozok vele, tudni is fogom.