18 - Szerelem net

Szijasztok!
Itt is lennék. Talán ez eddig a leghosszabb rész, amit ebből írtam.
Az előző pedig az eddigi legtöbb pipát kapta. :) Úgy látom Sergio bejött nektek. :)
Elég valaszínű, hogy lesz majd még az ő szemszégőbél fejezet.
Nos lehet kicsit unalmas lesz, de igyekeztem jót kiadni a kezem alól.
Remélem tetszeni fog és most is várom a véleményeket.
Holnap hozok egy újabb részt a Kézzel - lábbalból és szerdán újra Szerelem netet. Ami nem lesz olyan unalmas mint ez.
És szerintem a hétre ennyi lesz ugyanis a hosszú hétvége bakavar.
Jó olvasást hozzá.
Puszi:
Vii

2012. Február 11-12

A lengyel klub három góllal verte a Veszprém csapatát a Bajnokok ligájának keretén belül. A félidőben végezetett a hazai csapat, de végül a Kielce erősebbnek bizonyult. Nyerhettünk volna, de elkövettük azt a hibát, hogy leengedtünk 21: 24-es vendégvezetéssel lett vége a mérkőzésnek.
Miután végeztünk, Nonoval visszaindultunk Pestre. Ő vitt ki a reptérre, hogy legyen, ki visszavigye a kocsit. Nem szívesen hagytam volna ott egy kisebb vagyonért.
- Vigyázz ám magadra, és ha valami van, hívj nyugodtan.
- Ha nincs semmi akkor is hívni foglak.
A jegyem már megvolt. Mikor beléptem az épületbe már éreztem, hogy ez nem úgy fog menni, ahogy kellene. Naná hogy nem. A gépek legalább másfél órás késéssel indultak. Pff… Lesz időm bőven és gondoltam, ha már így alakult eszek valamit. Amíg a csirkémre vártam elkezdtem válogatni a képeket. Közben meg estebédeltem. Majd írtam Nononak, hogy ha kész lesz a cikkel nyugodtan, küldje át, mert még itt dekkolok a reptéren, és nagyon ráérek. Mire észbe kaptam már elmúlt kilenc óra és semmi hír a repcsimről. Összeszedtem a csomagjaimat és az információpulthoz mentem.
- Jó estét, elnézést. A Madridba tartó gépről lehet tudni valamit?
- Jó estét. Azt vagy egy órája törölték. – Nézett rám értetlenül. A táblára pillantott ahol még mindig csak késés volt jelezve.
- Am, nem ártana átírni, hogy az utasok is tudják. – Ráfeszült a monitorra és elvörösödött a hiba láttán, majd kijavította azt. – Meg tudná mondani, mikor megy holnap gép?
- Indul egy délelőtt tízkor, délután háromkor és ötkor, de már csak az esti járatra van hely. – Milyen sürgős lett hirtelen mindenkinek Madridba utazni. Amennyiben igényt tart rá kérem, fáradjon a jegykezelőhöz, és elnézést a kellemetlenségért. – El van nézve. Csak biccentettem egyet és miután elintéztem, hogy a holnap esti járatra ne ablak mellé kapjak helyet, felhívtam Nonot.
- Na? Menjek érted? – Hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Leköteleznél.
- Azonnal indulok.
- Köszönöm. – Mondtam majd vonalat bontottam és Lizt hívtam, akivel már beszéltem az este folyamán, hogy nem érek oda a megbeszélt időre, és majd jelentkezek.
- Nem érsz ide mi?
- Ma már nem. Az a szerencsétlen az információnál nem írta át, hogy törölték a járatot és mire odáig eljutottam, hogy érdeklődjek már csak az esti gépre volt hely.
- Akkor mire ideérsz mi már meccsen, leszünk. Várj, mindjárt kitalálom, mi legyen. Kit küldjek érted? -. Gondolkodott hangosan.
- Jaj ne, Liz. Senkit. Nehogy nekem mozgósítsd a fél várost. Megoldjuk. Hagyjatok egy kocsit a reptéren GPS-el. Csak eltalálok a stadionig. Onnan meg hozzátok.
- Ez nem is rossz ötlet. Otthagyunk egy kocsit az őrzött parkolóba a Te nevedre. Átküldhetnéd az adataidat.
- Oké. Hazaérek és átküldöm.
- Haza?
- Nem gondoltad, hogy a reptéren alszok ugye? – Nevettem.
- Ja persze, bocsi. Berto puszil.
- Én is Őt! Ajj pedig már úgy hiányoztok.
- Te is, de ezt már fél lábbal is.
- Igaz. Na kikevergek innen.
- Oké. Szia.
- Szia.
Amint kiértem Norbi is odaért. Megbeszéltük, hogy holnap megint kihoz. Elküldtem Liznek az emailt és eltettem magam holnapra, hogy újra rákészüljek az utazásra.
Szerencsére a másnapi járattal már semmi gond nem volt. Pár perccel öt után felszállt a gép a ferihegyi kifutóról. Nem ez volt az első utam az égben, de legalább annyira izgultam. Bár ezt inkább a Real Madrid meccs és a Sergióval való találkozásom számlájára írtam. Nyolc órakor szálltunk le a Barajasi reptéren. Viszonylag elég hamar összeszedtem a cuccaimat. Egy gurulós bőrönd, a fényképezőgépem és alkatrészeinek táskája, na meg a laptopom. Mint aki dolgozni jött. De hát, muszáj. Innen egyből Moszkvába repülök majd.
Fogalmam se volt arról, hogy merre menjek. Megkerestem az információs pultot.
- Buenos noches. – Köszöntem az ott ülő alkalmazottnak.
- Buenos noches senorita.
- Meg tudná mondani, hol találom az őrzött parkolót? – Bólintott és elkezdett mutogatni miközben az irányokat mondta. Igyekeztem felfogni, de valami eszméletlen gyorsan elhadarta.
- Gracias, senor. – Mosolyogtam és elindultam a mutatott irányba. Nem vagyok valami jó tájékozódó pláne nem emlékezetből, de elsőre sikerült a mélygarázsba találnom. Ott az őrbódéhoz mentem és átnyújtva a papírjaimat elmondtam miért is, jöttem. Miután jól megnézett visszaadta az iratokat és adott egy kulcsot. A dombornyomás szerint Volkswagen volt, aminek külön örültem. Elém tolt egy elismervényt mellyel igazolni tudja, hogy én átvettem az autót. Aláírtam és megkérdeztem, hol találom.
- Hátsó sor közepe.
- Köszönöm.
Ott állt a fekete Tiguain életnagyságban. Elámultam. Gyorsan bepakoltam mindent a csomagtartóba és írtam egy smst Liznek.

Hola! A repülőúton túl vagyok, és ha egybe a stadionhoz érek, akkor jelentkezem. A kocsi valami eszméletlen. =)

Pár perc múlva jött is a válasz.

Berto érdeme. :) A jegyed a kesztyűtartóba és a GPS-be be van táplálva mindkét cím. Jó szórakozást.

- Köszi. – Mondtam már a műszerfalnak. Bekapcsoltam a virtuális térképet és a Bernabeut jelöltem ki úti célnak. Az út kicsit több mint negyed órát vett igénybe. Így is kényszertettem magam, hogy ne nyomjam tövig a gázt, hogy megtudjam, mit bír az autó. Leparkoltam és csak ámultam, hogy mennyi autó volt. El se hittem, hogy itt vagyok, hogy ez az egész velem történik. Olyan volt ez, mint egy álom. A kocsiban lévő órán háromnegyed kilenc volt. Vettem egy nagy levegőt és kiszálltam, majd hátramentem a csomagtartóhoz kivenni a fényképezőgépet. Azért ha már itt vagyok, készítek pár képet. Az övtáskámat felcsatoltam és megnéztem a jegyem. Az állam valahol a padlón koppant. Egyből hívtam drága barátnőmet.
- Naa? Odaértél?
- Ide, de én csak poénból mondtam, hogy a kispad fölé kérek jegyet.
- Ne is mond. Berto a VIP páholyba akart ültetni, de lebeszéltem róla.
- Huh, köszi.
- Nincs mit. Hívj, ha van valami.
- Rendben. Puszi. – Zsebre tettem a telefonom és elindultam befelé. A jegykezelőnél eligazítottak Hát komolyan mondom én ilyet, még nem láttam. A tévé ennek e felét nem adja vissza. A kézilabda eb-n is voltak, de töredéke annak, ami itt van. Nem győztem kapkodni a fejem, hogy minden apró részletet a fejembe véssek. Közben pedig igyekeztem nem kimutatni, hogy most járok itt először és extázis közeli állapotban, vagyok. Persze nem volt egyszerű. Ahogy megtaláltam a helyem leültem és készítettem néhány képet miközben beállítottam a gépet a fényviszonyoknak, hogy a lehető legjobb minőséget tudjam hozni. Megfogadtam, hogy nem kamerán keresztül fogom nézni a meccset, ezért nem is cseréltem akksit így kénytelen voltam takarékoskodni az energiával. Volt még negyed óra kezdésig ezért ki is kapcsoltam.
- Elnézést kisasszony velem fáradna? – Jött oda egy középkorú férfi és bátorítóan mosolygott. Na mit követtem el? A körülöttem lévők mind tudhatták ki az illető, de nekem lövésem se volt. Felálltam és a pasi után indultam, aki egészen a kispadig meg se állt. Fogalmam se volt mit keresek én ott.
- Jó estét. A nevem, Florentino Pérez. – Nyújtja a kezét.
- Jó estét. – Pislogtam nagyokat. – Vitali Frewer.
- Sajnálom, hogy iderángattam, de a klub hivatalos fotósa nem jelent meg és magának elég komoly a gépe ahhoz, hogy azt feltételezzem, profi fotóssal van dolgunk. Igazam van? – Kérdezte reménykedve.
- Ööö. Igen? – Válaszoltam, de inkább tűnt kérdésnek.
- Nem lenne ma estére a fotósunk? – Mi van? Ezt most jól hallottam? Oké Vitali, nem ártana válaszolni.
- Hú hát nem tudom. Ez az első Real meccsem, amit élőbe látok, és nem a gépen keresztül szerettem volna végignézni. Na meg szerződésben állok, és bár erre nem tér ki, nem hiszem, hogy nem szegnék szabályt azzal, hogy az önök csapatát fotózom akár egyszeri alkalommal, mert gondolom nem a lelátóról, kellene képeket készítenem.
- Valóban nem. De ha megpróbálnánk elintézni. Beszélek a felettesével vagy a főnökével. És ha ők engedik kárpótlásul, kap tőlünk egy jegyet a VIP páholyba bármelyik meccsre.
- Isten mentsen attól a terráriumtól. – Tiltakoztam hevesen mire többen is halk nevetésbe kezdtek. - Jó nekem ott ahol most vagyok, sőt bárhol máshol az a lényeg hogy itt legyek. És ha a főnököm engedi, akkor én nem mondok nemet. – Vontam vállat lazán és elkezdtem az övtáskámba kutatni. Elővettem egy névjegykártyát és a központ által kibocsátott belépőkártyát, ami az összes szerkesztőségbe engedélyezi a belepését, legyen az bármelyik országba. – Erre szüksége lesz. – Nyújtom át neki.
- Sajtós? – Lepődik meg.
- Nem. Sportfotós egy angol lapcsalád magyarországi kirendeltségén. – Mosolyogtam.
- Ekkora szerencsét. – Mondta és hívta a főnököm, akivel angolul beszélt. Persze minden szót értettem és mikor Pérez elkezdte diktálni a számom, már tudtam, hogy engedélyt kaptam, és amint ő leteszi a telefont engem fog hívni. Így is lett.
- Na? Mit szólsz?
- Nem úgy volt, hogy pihenni mész?
- Tehetek én róla? Erre nem lehet nemet mondani.
- Nem, nem tehetsz. De most figyelj rám. A képeket egytől egyig mind leadod. Nincs másolat. Nincs, „csak egyet” . Rendben?
- Rendben. – Mondtam kicsit csalódottan.
- Jó munkát.
-Köszi, mindent. Imádlak. – Nevetett mikor letette a telefont. Szerintem nincs a földön még egy ilyen eszement, aki ennyire szereti a munkájáét, mint én. Mikor megfordultam már nyújtották nekem a sárga mellényt, amit minden pálya szélén tartózkodónak fel kell venni.
- Én ezt fel nem veszem. – Löktem el a kezét, mire csak kikerekedett szemekkel nézett rám.
- De előírás.
- Nem érdekel engem.
- Akkor nem maradhat itt. – Vállat vontam.
- Nem nekem kellenek a képek. – Segélykérően nézett a többiekre, akik vagy kuncogtak vagy, annyit mondta neki, hogy oldja meg ő a biztonsági ember. Persze jót szórakoztak.
- Valamit akkor is fel kell vennie.
- Oké. – Sóhajtottam. - Hol jutok ki a leghamarabb?
- Jöjjön. – Mondta és elindult velem befelé. Fogalmam se volt róla merre visz, de hamar a parkolóba találtam magam. Előhalásztam néhány akksit és egypár memória kártyát, amit az övtáskámba tettem és elővettem a neon zöld pulcsim. A kabátomat levettem és azt vettem fel helyette. Ezt a felsőt direkt ezért vettem. Elég feltűnő és mégse az a tucat mellény.
- Remélem, megteszi. – Csuktam le a csomagtartót és bezártam az autót.
- Meg. – Morogta és visszaindultunk. – Nem fog így fázni?
- Ahonnan én jöttem legalább 15 fokkal hidegebb van, ha nem többel, úgyhogy nem.
Arra mentünk amerre jöttünk. Már messziről hallottam a hangzavart. Mikor pedig befordultam a sarkon egy pillanatra megtorpantam. Basszus. A fejemre rántottam a csuklyát. A Real Madrid játékosai kint álltak a folyosón és várták, hogy pályára léphessenek. Nem mertem rájuk nézni, de egy szempár tudat alatt vonzotta a tekintetem, és mikor egy pillanatra felnéztem pont az ő barna szemeibe sikerült belenéznem. A szívem őrült tempóba kezdte verni a mellkasom. Gyorsan elkaptam a fejem és igyekeztem minél hamarabb kijutni a folyosóról. Se a hely, se az idő nem volt megfelelő a bemutatkozásra, de a biztonságiőrnek most kellett lepacsizni mindenkivel. Itt fogok infarktust kapni. Bár nem mondom szép halál, lenne, de még nem most. Ezért kikerültem és kifutottam a pálya szélére. Éreztem az értetlen pillantásokat és volt, aki meg is kérdezte, hogy „ Hé kislány hova sietsz?”
Ledobtam magam az egyik ülésre és kezembe vettem a gépem. Oldalra néztem és konkrétan megijedtem. Reflexből ugrottam arrébb egy üléssel, amin mindenki elmosolyodott még maga José Mourinho is az érintett.
- Jó estét. – Köszöntem. Mire bólintott egyet. Nem kétséges ez a hely lesz a vesztem. El is felejtettem, hogy itt lesz. Tekintve, hogy Ő az edző ez elég nagy hiba volt. Próbáltam nem foglalkozni vele. Kiborítottam a táskám tartalmát és akksit meg kártyát cseréltem. Mou pedig érdeklődve nézte, hogy mit csinálok. Újra állítottam a gépet és egy nyalókát kibontva minden mást visszapakoltam a kis szütyőmbe.
- Kész van? – Kérdezte meg a mellettem ülő Pérez.
- Nem tegeződhetnénk? Hülyét kapok ettől a hivatalosságtól. Egyes országokban én még fiatalkorúnak számítok.
- Miért mennyi idős vagy?
- Három hónapja töltöttem a 18-at.
- Ezt nem mondták?
- Baj?
- Nem, csak...
- Tessék itt egy másik szám. – Nyújtottam oda egy másik névjegykártyát.
- Ez spanyol.
- Referencia. – Vigyorogtam majd a helyemre sétáltam, ugyanis a csapatok épp kifutottak a pályára. Elfoglaltam a helyem és fényképezésre készen álltam.
- A labdákkal majd… - Felemeltem a kezem, hogy elég lesz és egy olyan „nem vagyok amatőr” nézéssel leráztam. Láttam, hogy az elnök telefonál, és döbbenten pislog, miközben engem néz. Nyugtáztam, hogy békén leszek hagyva, és teljesen átadtam magam a fotózásnak.
Nem voltam zavarba és már nem izgultam. Kizártam a külvilágot a kíváncsi és kérdő tekinteteket. Itt voltam otthon, a pálya szélén. Tudtam, hogy a világ bármely pontján is legyek, ha egyedül vagyok, és nem találom a helyem, csak azt kell tennem, amit szeretek. Itt megtalálom önmagam.
A meccset még így is öröm volt nézni. Persze nem szurkolhattam úgy, se mint otthon a tévé előtt. Nehéz volt visszafogni magam, de a munkámra kellett koncentrálnom. Nem akartam, hogy rossz véleménnyel legyenek rólam. Márpedig egy profi fotós nem ugrál fel alá a pálya szélén, hogy így értékes pillanatok, megörökítéséről maradjon le.
A meccs első gólját a Levante szerezte, amit válasz csak a 45. percben követett. Ronaldo által értékesített büntető góllal. A portugál még két labdát juttatott az ellenfél hálójába így megszületett a mester hármas. A három gólt még Benzema megtoldotta egyel, miután a Levante se tétlenkedett és gólt rúgott Casillasnak. A végeredmény 4:2 lett. A Levante egyből visszament az öltözőbe. A hazai csapat még örömködött egy kicsit, amit én a távolból figyeltem. Majd ők is elvonultak.

- A sajtótájékoztatót bevállalod? – Moura néztem, aki látszólag nagyon örült az eredménynek. Majd vissza az elnökre.
- Be! – Mosolyodtam el, és a sajtóterembe vezettek. Az egész nem volt több fél óránál valami összejövetel miatt. Kivettem a gépből a memória kártyát és átadtam Péreznek.
- Szoktam őket válogatni, de nem csinálhatok másolatot és édes a kísértés. – Húztam el a számat. – Viszont a képek el vannak látva a monogramommal. Gyárilag van így beállítva a masinám, de fotóshoppal eltüntethető.
- Eszembe sincs eltüntetni. Ellátjuk a klub hivatalos lógójával, de máson nem áll szándékomba változtatni. – Meglepetten néztem rá. Az nekem csak jó. Sőt elismerés.
- Köszönöm.
- Mi köszönjük. A fizetésedet pedig majd elutaljuk a cég számlájára.
- A mimet? Én nem kértem fizetést.
- Az jár.
- De én ezt nem azért. Nekem ez hatalmas lehetőség és élmény volt. Kapok egy másik jegyet. - Ami szerintem átszámítva simán van annyi, mint az én havi fizetésem. Ha nem több. – Nekem az elég.
- Ez nem így működik. Ami jár, az jár.
- Nincs értelme vitatkoznom ugye?
- Nincs. Viszont lenne itt még valami. Lesz egy összejövetel, szeretnénk, ha eljönnél. Nem tudjuk eléggé meghálálni a munkádat.
- De késő van, és át is kell öltöznöm. – Pff… Ruhám sincs.
- Mint mindenkinek. Menj, készülj el, fél egyre pedig érted küldök egy kocsit. Majd várunk a vacsorával egy kicsit.
- Nem, nem. Azt már nem. Ott leszek, de miattam ne várjon senki, semmivel.
- Rendben. – Megadtam a címet és hívtam Lízt.
- Na mi van kislány?
- Baaj!
- Mi? Összetörted a kocsit?
- Ha most fogadtál erre az eshetőségre, akkor buktad.
- Francba.
- Szép. Szóval fogadtatok?
- Igen.
- Honnan vettétek, hogy valami fog történni?
- Vitali, körülötted minden a feje tetejére áll.
- Köszi.
- Na ne duzzogj. Jó értelembe. Mesélj.
- Fotóztam a Real Madridnak.
- Tessék?
- Nem jött el a fotósuk engem meg kiszúrtak a tömegből. Most pedig hivatalos vagyok egy rendezvényre, de nincs ruhám.
- Te aztán megéred a pénzed. Gyere haza, van egy meglepim.
- Oké. – Nyögtem és letettem a telefont. Az öltöző felé vezetett az utam. Aminek az ajtaján, akkor lépett ki Sergio zakóba, ingbe és egy sötét farmerba, telefonnal a kezébe. Annyira jól nézett ki, hogy már büntetni kellett volna. Rám nézett és én megint elkaptam a fejem. Megszaporáztam a lépteimet. Ígéretet szegtem, de egyszerűen nem volt bátorságom odaállni elé és egyszerűen annyit mondani, hogy „Hola, én vagyok Vitali.”
Amint befordultam a sarkon rezegni kezdett a mobilom.
- Hola Sese. – Éreztem, hogy remeg a hangom.
- Hola Víta.
- Gratulálok. Nagyon jó meccs volt.
- Köszi. Merre vagy?
- A kocsit keresem. – Füllentettem. – Mikor végzel?
- Az a helyzet, hogy mennem kell egy kötelező mulattságra, úgyhogy szerintem ma nem jön össze az a találkozó.
- Ohh. Kár, de még leszek pár napot. Szóval, ha neked jó, holnap megejthetjük.
- Persze, akkor majd kereslek és sajnálom. – Mondta. Szegény olyan lehangolt volt, de ha azt nézzük túl nagyot nem is, hazudtam. Elköszönt és én beültem a kocsiba. Majd a GPS-en belőttem a másik címet és igyekeztem minél hamarabb odaérni. Berto már kint várt. Kiugrottam a kocsiból egyenesen a nyakába.
- Sziaaa! – Öleltem meg szorosan, amin ő csak jót nevetett. – Hiányoztál.
- Te is, de ha nem akarsz holnap a barátnőm lenni címlapon, vagy az eltitkol gyerekkori szerelmem gyümölcse, akkor igyekezz fel Lizhez már vár. A cuccaidat majd viszem.
- Köszi. Mondtam már, hogy imádlak? - De választ nem várva siettem fel az ötödikre. Bekopogtam.
- Gyere. – Kiáltott ki a francia lány. Benyitottam. Hatalmas lakás volt. Szerintem az én lakásom majdnem befért volna a nappaliba.
- Uhh. Térkép van? Eltévedek. – Vigyorogtam.
- Egyenesen előre a folyosón első ajtó balra. – Jött az útbaigazítás. Követtem az útirányt és egy hatalmas gardróbba kötöttem ki.
- Azta.
- Hola kislány. – Ölelt meg.
- Hola. – Mosolyogtam.
- Itt a meglepid. – Emelt fel egy ruhászsákot.
- Mi ez?
- Direkt neked vettem, mert én is el akartalak vinni egy partira, de arra majd veszünk másikat.
- Óóó hogyne. Kimerjem én ezt bontani?
- Aha. – Bólogatott serényen. Lassan húztam le a cipzárt, egy fekete hosszú ujjú mini ruha volt benne, aminek az ujja és a mell fölötti része csipke anyagból volt és semmi extra.
- Tetszik. – Vettem ki a csomagolásból.
- Tudtam. – Tapsikolt. –Tusolj le, hozom a bőröndöd. Itt egy harisnya és egy nem túl gyilkos magas sarkú. – Mutatott az egyik polcra és kiment. Nem túl gyilkos mi?! Gyorsan lezuhanyoztam, és hajat is mostam, amit aztán, rekord idő alatt sikerült megszárítanom. Kezdtem izgatott lenni. Hisz tudtam, ha én odamegyek, találkozni fogok Sergioval. Felvettem a kikészített ruhákat.
- Na? Jó leszek? – Léptem ki. Időközben Berto is felért.

- Tökéletes. - Állt fel Liz.
- Így nem mehetsz sehova.
- Berto apukám már van. Köszönöm nem kérek többet.
- Jó, de hívj, ha mehetek érted. Mindegy mikor. – Bólintottam. Kicsit kifestettem magam és felvéve a kabátom már indultam is.
Lent egy fekete Audi várt
- Wow. Testőrséget is kaptam? – Vigyorogtam a már jól ismert biztonsági őrre.
- Inkább csak kíséretet.
- Miért? Ciki egyedül menni?
- Jobb így. Majd meglátja miért. – Ez a magázódás.
Hamar odaértünk és a bejáratnál rengeteg fotós és újságíró állt.
- Na ez az, amit nem csinálnék. – Fájdalmasan nyögtem fel. Majd vettem egy nagy levegőt és szapora léptekkel mentem egészen a bejáratig.
- Egy nő, aki utálja, ha fotózzák. – Jegyezte meg mosolyogva.
- Nem. A fotós, aki utálja, ha fotózzák. – Javítottam ki. Lesegítette a kabátom, én pedig megigazítottam a ruhám. Majd felnéztem és csak akkor vettem észre a kisebb fajta nézőközönségem. Kicsit bele is pirultam. Szerencsémre Pérez úr azonnal kiszúrt és ennek most őszintén örültem. Megköszönte a munkámat már vagy tizedszerre és szerinte fantasztikusak lettek a képek. Bemutatott néhány embernek én pedig igyekeztem bájosan mosolyogni. Kicsit bájcsevegtem, de sose bírtam, ha én vagyok egy beszélgetés középpontja így elnézést kértem és elvonultam. Tíz perc, ténfergés után pedig kiszúrtam Seset. Elővettem a telefont.
Hola! Na milyen a buli? – Jól látszott rajta, hogy unatkozik, de az smsemre fellelkesült egy kicsit. Ezt jó tudni.
Unalmas. Veled biztos jobb lenne. Mit csinálsz?
Hm… Smsezek veled. Egyébként unatkozok, túlkoros a társaság. – Legalább is amihez eddig szerencsém volt.
Értem. Hol vagy?
Remélem, nem fogsz haragudni, de közelebb, mint gondolnád. – Félszemmel láttam, ahogy körülnéz. Bár szerintem ő se tudta kit keressen.
Ne tedd ezt velem. Megígérted. – Miközben a választ írtam mögé sétáltam.
Tudom. A baj csak az, hogy már megszegtem az ígéretem. – Hallottam, ahogy megkapja az üzenetem és kiegyenesedik. A szívem a torkomba dobogott.
Hol vagy? – Jött az üzenet, aminek jelzését ő is hallotta. Lassan fordult meg.
- Előtted. – Mondtam halkan. A telefont a kezembe szorongattam és kezdtem zavarba jönni attól, ahogy nézett. Nem hitt a szemének és nem tudtam, hogy most jó az, ami lejátszódik benne vagy nem. Mindenesetre sokáig nem álltam a tekintetét és így a padló mintázata valahogy érdekesebb lett. – Nagyon haragszol? – Kérdeztem, amire egy halk nevetés volt válasz. Majd éreztem egy érintést az állam alatt, ami váratlanul ért és összerezzentem. Kicsit el is húzta a kezét, de végül is befejezte amit elkezdett. Felemeltem a fejem és egy mosolygós szempárral találtam szembe magam, ami választ adott a kérdésemre és én is mosolyra húztam a szám...