16 - Szerelem net

Szijasztok!

A szavazás végeredményét illetőleg azt hiszem erre számítottam, csak nem ekkora számmal.

57-en szavaztatok, ami wow... Már harmincnál sokalltam mégis majdnem dupla annyi lett.

Mindenesetre köszönöm. Meg minden mást is. Főleg azt, hogy olvassátok a történeteimet.

A héten legalább még két részt fogok hozni. =) És nem húzom tovább az egyik Szerelem netből lesz és ha elolvassátok ezt, akkor tudjátok minek kell örülni. :D

Tehát kedves közönség :)

Jó olvasást.

Puszi
 

2012. Február 01-11

Az hogy rengeteg szabadidőm volt az első napokba meg se éreztem. A február első napját úgy kezdtem, hogy Tatára utaztam, mert az Mkb Veszprém ott játszott kupa meccset, amit meg is nyert nem kis fölénnyel. Pontosan 20 gól különbséggel. Természetesen, Nono jött velem, és mint Szerbiába együtt csináltuk meg a cikket, aminek örültem, mert Ő ugyanúgy hiányzott volna a mindennapjaimból, mint Berto és Liz.
Hamar hétvége lett és azon kaptam magam, hogy a Balatonparti város felé tartok az én négykerekű személyes csodámmal.

Miután a veszprémi arénában a házigazda 19 gól előnnyel megnyerte a találkozót a csurgói csapat ellen. Csak remélni mertem, hogy a hó miatt el tudok jönni, ugyanis egész héten valami évszázados havat és hideget emlegettek, ahhoz képest a szél nagyobb volt. Legalább is a nyugati országrészben. Nem a családi házhoz, hanem a partra vezetett az első utam. Tudtam, hogy még nincs teljesen befagyva a víz, de ha igaz a hír és tényleg olyan hideg lesz, mint mondják, akkor befagy hamar. Nekem pedig akkor itt a helyem. Tóparti lány révén meg tanultam korcsolyázni és igen imádtam a jéghokit is, de jobban nézni, mint űzni. Valahogy mindig a csapat sportok vonzottak nem vagyok oda az egyszemélyes játékokért, de nem is vetem meg őket.
A strandhoz mentem. Milyen fura ez. Nyáron tömve van ilyenkor télen meg a madár, se jár erre. A szél, viharos volt, de engem ez se tántorított el attól, hogy a partra menjek és megcsodáljam a látványt. A kabátomat kivettem a hátsó ülésről és felvettem a sálamat a nyakamba kötöttem és miután bezártam a kocsit a nyitott strandlapun mentem be és sétáltam le egészen a partig. Eszembe jutott mennyi időt töltöttem itt még gyerekkoromba, és hogy mennyire untam. Mikor Pestre költöztem és megtudták, hova valósi vagyok mindenki, azt mondta, hogy milyen jó nekem. Én nem így gondoltam, és most se de tény hogy az óta mióta nem itt élek jobban kötődök ehhez a helyhez és az emlékekhez. Mélyet szippantottam a csípős levegőből. Semmihez sem volt fogható a víz és tél illata, ahogy keveredik a szél, messziről hozott hó illatával. Az apróra tört jég a hullámokkal csörgedezik a víz felszínén. A nadrágom zsebébe csúsztattam a kezem. Mosolyogva figyeltem a hullámzó vizet.
A szél egyre erősebb lett és úgy döntöttem eleget hibernáltam magam, de megcsörrent a mobilom. Tudtam, hogy nem Sese a hisz neki ma meccse lesz.
- Szia anya.
- Kislányom hol maradsz már?
- Csak nem jelentettek a kémeid? – Felesleges lett volna azt hazudnom, hogy még úton vagyok, mikor jobban tudta mikor fogom átlépni a város határát, mint én.
- Ne hívd így őket, és különben meg nem.
- Jó csak vicceltem. Egyébként tudom, hogy igen. – Sokszor nem tudom, hogy engedett el Pestre mikor itt meg minden lépésemet figyeltette. – Apa otthon van már?
- Fél óra és itt lesz.
- Oké, addigra én is haza érek. – Mondtam és letettem a telefont.
Körbekocsikáztam még a fél környéket mire irányba vettem a szülőházam. Leparkoltam, a kapu előtt és kikotortam a kesztyűtartóból a kapu-távirányítót. Megálltam a kocsifelhajtón úgy hogy apu be tudjon állni a garázsba. Kicsit összébb húztam magamon a kabátom. Ahogy sötétedett úgy hűlt a levegő. Ez a korai sötétség az egyre jobban tornyosuló hófelhőknek is volt köszönhető. Kivettem a kocsiból a táskáimat az ajtón beengedtem magam. Nem szóltam semmit csak letettem a cuccom, levettem a kabátom majd leültem a szőnyegre és füttyentettem egyet. Hatalmas mosoly terült el az arcomon mikor meghallottam a dübörgő lépteket, amik egyre hangosabban és erőteljesen közeledtek a ház valamelyik részéből. Pillanatokkal később befordult a sarkon az én drága szőrpamacsom. Szegényem annyira sietett, hogy a járólapon kicsúsztak mellső lábai és egy kisebb nyekkenéssel végignyalta a padlót. Felkacagtam. Emberi években számolva Bonó nyolc éves és fajtáját tekintve Bobtail. Nem mai kölyök, de jó egészségnek örvend. Hű és legjobb barátom. Sajnos nem vihettem magammal Pestre, de amondó vagyok, egy kutyának tér kell. És én ezt nem tudtam neki biztosítani. Letepert és nyalogatni kezdett. Esélyem nem volt eltolni, erősebb volt nálam és az se segített hogy szünet nélkül nevettem.

- Bonó! Elég! – Pirított rá anyu. Mire abbahagyta, de ugyanúgy lihegett a képembe. – Nem tudom, miért hagyod.
- Nem lesz tőle semmi bajom. – Toltam arrébb a szőrpamacs nagy fejét és felálltam. Anyuhoz léptem.
- Fújj! Menj el mosakodni.
- Na de anya nem szeretsz? – Kérdeztem tettetett szomorúsággal.
- De, csak nem nyálasan.
- Hm. Milyen finnyás lettél. Csak nem változó korban vagy?
- Adok én neked változó kort. – Mondta nevetve, én pedig a mosdó felé siettem. Kimosakodtam a nyálból és a konyhába mentem ahol anyu főzőcskézett.
- Mesélj. Milyen volt Szerbia?
- Túl jó. Legszívesebben ott maradtam volna.
- Hogy-hogy.
- Megismertem egy spanyol kézilabdást…
- Nocsak-nocsak.
- Nem kell egyből rosszra gondolni. Annyi idős, mint te. – Mondtam.
- Anyja lánya. – Jött be apu a konyhába vigyorogva én pedig egyből a nyakába ugrottam.

Tipikus apás lány voltam. Nekem ő volt az isten, az igazi, akire felnézhetek, akit csodálhatok. Rajongásig szerettem az apámat. Most is, de már nem akartam a felesége lenni. Igaz, hogy közelebb van az ötvenhez, de még mindig igazán jóképű és erős férfi. Magas és izmos. Szőke haj és kék szem. Amikor ránézek, tudom, hogy anyám miért szeretett bele. Rendes, aki szereti és törődik a családjával. Bármit megtenne értünk és ő az a fajta ember, aki mellett biztonságra lelsz.
- Mi újság tündérkém? És ki az a fiú?
- Csak egy barát. Olyan mintha a bátyám lenne. – Elmeséltem, hogy ismertem őket meg.
- Örülök, hogy barátok leltél, bár nem hittem, hogy egészen Belgrádig kell utaznod.
- Te Angliáig utaztál a szerelemért, ha jól tudom.
- De azért neked nem kell. – Nevettek.
- És ha mégiscsak külföldön ér utol a végzetem? Na akkor mi lesz? – Kérdeztem, de csak kötekedésből.
- Ráérsz kislányom. – Mondta apa. Na igen ő pedig tipikus az a fajta apa, aki nem tudja elviselni, hogy a kicsi lánya felnő, így nem is firtattam tovább a dolgot. Megvacsoráztunk, és én nekiültem a képeknek. A meccs kezdetéig végeztem is. Beültem közéjük a kanapéra. Nagy viaskodás által megszereztem a távirányítót és átkapcsoltam a meccset közvetítő csatornára.
- Honnan ez a fene nagy foci imádat? – Sóhajtott apu és felállt. Anyu pedig követte, én meg vigyorogtam. Egyik se bírt végignézni, még egy félidőt se. Nem telt el öt perc mikor anyu visszajött.
- Van az íróasztal fiókjába gumicukor.
- Köszi. – Azzal homlokon puszilt és elvonult aludni. Nem nyalóka de az is megteszi.
Az egy meccsre jutó izgatottságom egy pillanatra összpontosult. Méghozzá Sergio fejesére. Az utóbbi időbe többször is sikerült neki a hálóba találnia, de ez volt az első, amit meg is adtak. Annyira boldog volt, hogy nem lehetett nem vele örülni.

Küldtem neki egy smst.

Csodaszép gól volt. Végreee! Gratulálok! Puszi.

A meccs ezzel a góllal el is dőlt. Több nem született hiába próbálkoztak. Én pedig vártam hogy Sese hívjon, de végül elaludtam a telefont szorongatva.
Az ágyamba ébredtem az oldalamnál a szőrgombóccal, beletelt pár percbe mire rájöttem mi is történhetett. A telefonom után kaptam, de nem volt sms-em se nem fogadott hívásom. Viszont fogadott igen. Hiába erőltettem az agyam, nem emlékeztem rá, hogy beszéltünk volna.
Gondoltam felhívom, csak nem szedi le a fejem. Sokáig csörgött mire felvette.
- Hola. Ne haragudj, ha felkeltettelek.
- Semmi. – Morogta.
- Ha ilyen harapós vagy inkább majd visszahívlak.
- Ha már felébresztettél, mond.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy beszéltünk-e tegnap este, mert nem emlékszek rá és van… - Meg se várta, míg befejezem.
- Nem beszéltünk, viszont a barátod felvette és morgott valamit valami érthetetlen nyelven.
- A kim? Mi? Bonó ne nyalogass már. – Szóltam a kutyámra.
- Kímélj már meg a részletektől légy szíves.
- Milyen részletektől? – Értetlenkedtem tovább. – Bonó elég. – Szóltam neki most már magyarul, amit meg is értett végre. Meg kellett volna tanítanom őt is spanyolul.
- Foglalkozz a barátoddal. – Morogta. A kép pillanatok alatt összeállt. Apa hozott fel és ő vehette fel a telefont is. A kutyámat meg a pasimnak hiszi. Komoly erőfeszítésbe került elfojtani nevetésem, de abból sértődés lett volna. Kihangosítottam.
- Bonó. Köszönj szépen Sergionak. – Mondtam spanyolul, de mivel ugatni jelre is tudott így értette, mit akarok és vakkantott egyet.
- Basszus! - Csapott a homlokára a hátvéd. Ha most nem tudnám, hogy hányadán állunk és, hogy képtelenség azt hinném, hogy féltékeny. – Nem mondtad, hogy van kutyád.
- Mert nem velem él, hanem apukénál vidéken és most itt vagyok.
- Tényleg mondtad is, hogy ott leszel. Ne haragudj.
- Ugyan biztos fáradt vagy én meg zaklatlak itt.
- Biztos. – Mondta halkan és sóhajtott egyet.
- Hagylak pihenni.
- Beszélünk este?
- Igen. Hat körül indulok, kilenc körül otthon leszek.
- Rendben akkor este. Szia.
- Szia.
Letettem a telefont összeszedtem magam és felöltözve lementem. Megálltam apu mellett és vártam.
- Jól van már. Lyukat égetsz az újságomba. – Tette le összehajtogatva maga mellé. Felhúztam a szemöldököm. – Egyenlőre te tartozol nekem magyarázattal.
- Én? Ugyan miért?
- Ki az a srác és egyáltalán milyen nemzetiségű?
- Spanyol. De megnyugodhatsz. Még csak nem is találkoztunk. És nincs esélyem egy olyan kapcsolatra vele, mint nektek van anyával. Még ha szeretném, akkor se. Bár fogalmam sincs, hogy én miért ne járhatnám végig azt az utat, amit ti?
- Ilyeneket kérdezel és higgyem el, amit mondasz?
- Igen, mert nem hazudok, de mi van ha Ő, az nekem, ami te vagy anyának. Vagy valaki más, aki nem a szomszédban lakik. Mi kifogásod ellene?
- Minden. Nem ismered. Nem bízom benne. – Felnevettem,
- Imádom, hogy ezekkel, a szavakkal dobálóztok. Te nem is ismered, hogy mondhatsz ilyet?
- Őt nem, de téged igen és nem akarom, hogy kihasználjon.
- Szinte semmit nem tud rólam. Még képen se látott. Nem a csini pofimért és a többiért áll velem szóba, hanem magam miatt. Amilyen én vagyok.
- Akkor sem akarom, hogy elmenj.
- Mondta egy szóval is, hogy el akar menni? – Szállt be anya is a beszélgetésbe.
- Nem. – Morogta apa.
- Akkor nincs miről vitázni. Pestre elengedted 16 évesen egyedül, mert megbíztál benne. Hagytad, had menjen fotósnak és vállaljon munkát, ami nem kevés utazással jár és most, hogy betöltötte a 18-at, akarod szabályozni, mit tehet és mit nem. Azt hiszem, ezzel elkéstél. – Mondta nyugodt hangon anyám. – Ha akkor megbíztál benne, bízz benne most is. Eddig még nem hozott rossz döntést és mind csak feltevés. Kint barátokra lelt, ami valljuk be nem sok volt neki, ami részben miattunk van és ezt te is tudod. – Kibámultam az ablakon. Apa pedig el valahova a másik irányba. – Tudom, hogy megköveteled a tiszteletet és nincs még egy olyan ember a földön, aki annyira felnéz rád és szeret, mint a lányod. Nem védheted meg mindentől. Neki is élni kell. Egy jó döntésnél nehezebben csak egy rossz hozható. És igen kell könnyeket hullatni és csalódni. Csak emlékezz vissza a saját életedre. Mi mindennel kellett megküzdenünk, míg végre együtt lehettünk. Tudom, hogy nem szívesen, de emlékezz csak vissza, hogy mennyien támadtak és hogy a családod nem támogatott életed legfontosabb döntésébe. Hogy akkor mekkorát csalódtál a szeretteidben. Azt szeretnéd, ha Vitali is csalódna bennünk? Mert én ebbe nem veszek rész. Elég volt a rossz szülő szerepéből, hogy mindig én legyek, aki dorgál, aki büntet és te légy az engedékenyebb. Most én leszek az, aki enged. – Rám nézett. – Ha úgy érzed, hogy rád talált a boldogság bárhol éljen is az illető, akinek a szívedet adod, én támogatlak. – Mosolygott. Tudtam, hogy ez apunak olyan mintha belerúgtak volna. Nem is vártam mást. Csak felállt és elment. Kétségbeesetten néztem anyura. Aki csak szomorkásan elmosolyodott. – Majd megnyugszik. Tudja, hogy igazam van. – Kicsit megremegett a hangja. Ők sok mindenen mentek keresztül. Aput konkrétan kitagadták, mikor elvette anyut. Azt mondták nem hozzá való, de szerette. Nem is ismerem az ő családját. Mindent, amit elértek ketten együtt az önerőből sikerült, segítség és háttér nélkül. Ezért akarok én is magam boldogulni. Odamentem anyuhoz és megöleltem.
- Köszönöm. Szeretlek. – Mondtam. – Utána megyek. – Csak bólintott. Tudtam jól hova megy, ha valami bántja. Egészen a partig meg se álltam. Hideg volt és bár hó még mindig nem esett egyre jobban fenyegetőzött.
- Szia. – Álltam meg mellette. A messzeségbe bámult és láttam, hogy nagyon elgondolkodott. Percekig nem szólt hozzám, majd vett egy nagyon mély levegőt és kifújta. Érdeklődve néztem rá.
- Nem tudom, mit mondjak. Nehéz elfogadni, hogy felnősz. Azt meg még nehezebb lesz, ha egyszer lesz egy férfi melletted. Nem akarok még erre gondolni. Pláne nem arra, hogy elvigyen a közelemből. Én is máshol és máshogy terveztem az életünket. Elvittem volna édesanyádat a családjától messze. Egy percig se gondolkodott mikor megkértem jöjjön velem és tudom, hogy ha rád talál a szerelem te, sem fogsz. Valahogy ehhez nem tudok jó képet vágni. – Fintorgott.
- Nem is kell. Még nem. – Mosolyogtam rá és megfogtam a kezem. – Menjünk haza, mert anyának szüksége van rád. Megbántott, de ő szorul vigasztalásra.
- Tudom. Ismerem. – Vigyorgott és elindultunk haza.
A nagy lelkizés után megebédeltünk egy közeli étterembe majd közös programként elmentünk megnézni a Tetovált lányt. Nem értettem miért is dolgoznak fel egy 2009-ben kiadott filmet 2011-ben. Igaz, hogy a kiadási év 2012, de akkor is. Mindenesetre az eredeti jobban tetszett. Anyuék pedig osztották a véleményem. Hat körül elindultam haza és három órás útból hét órás lett. Alig hogy Veszprémbe értem leszakadt az ég hó formájában. Lépésben tudtam csak haladni. Főleg a hótolók miatt, amik a szél által emelt hódűnéket igyekeztek eltüntetni az útról. Próbáltam, keresni a GPS-en valami egérutat, de hamar elvetettem az ötletet nem akartam egy hóbucka alatt éjszakázni. Közben a telefonom is lemerült, aminek egyáltalán nem örültem tekintve, hogy beharangoztam az este kilences érkezésem. Mire hazaértem hulla fáradt voltam. Felvánszorogtam a lépcsőn, egy üzenet várt az ajtón, de csak letéptem és bent az asztalra dobtam. Gyorsan feltettem a telefonom töltőre és letusoltam forró vízben. Fűtött kocsi ide meg oda. Hét órát végigülni nem egy leányálom és fáztam is a kimerültségtől. Hiába vágytam arra, hogy áztassam magam, nem tehettem meg. Bele se mertem gondolni mennyi nem fogadott hívásom és üzenetem lehet.
Egy vastag törölközőbe tekertem magam, majd úgy ahogy voltam a telefon elé térdeltem, ami az éjjeli szekrényen töltődött és bár késő volt hívtam anyut.
- Jaj kislányom minden rendben. Halálra aggódtam magam.
- Ne haragudjatok. Kicsit betette a havazás és a telefonom is lemerült, de itthon vagyok minden rendben. Aludjatok, én is azt teszem nagyon fáradt vagyok.
- Rendben pihenj csak. – Elköszöntünk egymástól és bontotta a vonalat. Magamra kaptam a pizsamámat és bebújtam az ágyba. Majd hívtam Sergiot. Nem tudtam, hogy ébren van e vagy se, de időm nem volt ezt átgondolni ugyanis aggódva szólt bele a telefonba.
- Rengetegszer hívtalak. Minden rendben?
- Igen. – Mosolyogtam. Jól esett, hogy aggódott értem. – Elkezdett esni a hó és kicsit tovább tartott az út.
- Kicsit? Kétszer annyi ideig.
- Nos igen. – Mondtam és becsuktam a szeme. – Még most is hópelyheket látok a szemem előtt. Tuti rosszat fogok álmodni. Össze fognak állni gonosz, hideg hóemberré. Brrr… - Rázott ki a hideg. Sese felnevetett.
- Hóember fóbia?

- Én mindig hókutyát építettem. Ki akar ölelgetni egy dagadt pacákot? – Megint nevetett. – Fáradt vagyok. – Sóhajtottam.
- Akkor aludj. – Mondta kedvesen. Úgy hiányzik most egy simogatás egy puszi egy ölelés. Hogy ne legyek egyedül. Felsóhajtottam és remegve fújtam ki a levegőt.
- Aludj jól Sese. És ne haragudj, hogy miattam nem tudtál.
- Semmi baj. Szép álmokat. – Mondta és letette a telefont. Én pedig egyből elaludtam.
A hó egész héten esett. Az üzeneten az állt, hogy megnyertem a lapátolást. Persze ez lehetetlen volt. Ugyanis szerdán Tatára utaztam megint csak most a magyar bajnokság keretein belül. Nem volt kérdéses ki nyer csak, az hogy mennyivel. Csúnya, 21 gólos előnnyel fújta le a meccset a bíró a Vp javára. Majd szombaton Veszprémbe. Még meccs előtt felhívtam Seset, mert utána már nem érhettem el.
- Hola Víta. – Köszönt vidáman.
- Hola. Mond, hogy nálatok nincs mínusz húsz fok, és nem esik a hó.
- Ne aggódj, bár itt is elég hideg van.
- Az mit takar?
- Mínusz egy-két fok.
- Jól vagy? Az nekem már hawaii.
- Akkor te még nem voltál ott. – Nevetett.
- Hát nem. Talán majd egyszer, de egyenlőre megelégszek Spanyolországgal. – Vigyorogtam.
- Reméltem. Nekem mennem kell.
- Ne aggódj nekem is. Holnap beszélünk.
- Hívlak meccs után.
- Rendben. Szia.
- Szia.
Igyekezetem nyugodtságot erőltetni magamra. Pedig annyira izgultam, mint egy kisiskolás az első iskolanapján. Komolyan oda kellett figyelnem mindenre. Volt, hogy már csak azt vettem észre, hogy vagyok valahol és csinálok valamit, de hogy-hogy kerültem oda arról fogalma se volt. Gondolatban már rég spanyol földön jártam vagy a Bernabeu-ba. Alig vártam már a meccset, hogy lássam Lizéket és, hogy találkozzak végre Sesevel.