20 – Szerelem net

Szijasztok!
MEGLEPETÉS!!!
Sikerült befejeznem! Volt rá esély, de inkább nem írtam. Így legalább kellemes a meglepetés! :)
Na szóval! Köszönöm, azt a rengeteg pipát! A kommenteket, jó tanácsokat! Meg is fogadtam őket!
Remélem tetszeni fog nektek ez is! Véleményeket most is várok! =)
Nem húzom tovább az időt!
Jó olvasást!
Puszi:
Vii


Újabb rész Sergio szemszögéből...

Hol vagy? – Küldtem el az sms-t és egy halk jelzést hallottam a hátam mögül. Azt hittem csak az érzékeim játszanak velem, hisz már nagyon akartam Őt látni. Lassan fordultam meg.
- Előtted. – Suttogta a választ, én pedig nem hittem a szememnek. Vitali nem olyan volt amilyennek elképzeltem. Csak néztem Őt és azt vártam, mikor tűnik el, mert Ő nem lehet igazi. Egyszer csak lehajtotta a fejét. – Nagyon haragszol? – Kérdezte csendesen. Elnevettem magam. Az álla alá nyúltam, de összerezzent. Elhúztam a kezem és óvatosabban újra oda tettem mire rám nézett és elmosolyodott.
- Szia. – Mondta halkan.
- Szia. El se hiszem, hogy itt vagy. Sokkal szebb vagy, mint képzeltelek. – Mondtam lelkesen, mire elpirult.
- Hééé! Nem kell egyből zavarba hozni.
- Ez az igazság.
- Jóó! Elég. – Nevetett és én megnyugodtam. Kezdeti csendessége elillant.
- Meséld csak el nekem, hogy lettél a fotósunk. – Kíváncsiskodtam, mert nagyon érdekelt, hogy lehet az, hogy egy Magyar lány eljön Madridba és a pálya szélén, köt ki, hogy képeket készítsen a meccsről.

- Hát az úgy volt, hogy a ti fotósotok elfelejtett megjelenni, engem meg kiszúrtak a tömegből, mert ugye a fényképezőgépem nélkül egy lépést se sehova. Persze nem volt nehéz mivel a kispad fölött ültem. Még a főnökömet is felhívták, aki zöld utat adott én meg hát hiába tiltakoztam. – Nézett rám ártatlan nagy szemekkel, amik már túl ártatlanok voltak és ezért feltételeztem azt, hogy ez nem egészen így volt. – Na jó, annyira talán mégse tiltakoztam. De most gondolj bele. Ha te látsz egy labdát árválkodni valahol, elmész mellette? Nem hiszem. Kihasználod a lehetőséget és belerúgsz. – Valóban. Szinte biztos, hogy nem tudnék elmenni mellette.
- Valahogy úgy. – Bólogattam.
- Hát én így vagyok egy-egy felkéréssel.
- Érdekes hasonlat, de végül is igaz. Viszont így nem láttad a meccset rendesen.
- A lényeget láttam, és így is nagyon élveztem. Mellesleg kárpótlásul kapok egy jegyet bármelyik másik meccsre.
- Hm… Legalább biztos, hogy találkozunk még. – Láthatóan meglepődött. Talán ő egyszeri találkozásra tervezte ezt az egészet?
- Ha az este végeztével is ezt fogod mondani, akkor nem gondolom, hogy a döntésed elhamarkodott volt. – Na jó ezt nem igazán értettem. Talán ennyire elviselhetetlen lenne?
- Meglátjuk. Iszunk valamit?
- Ihatunk. – Felelte és a pulthoz mentünk ahol Ő felült az egyik szabad székre én pedig mellé álltam. Kértem egy laza koktélt neki, magamnak meg egy gyömbért, mivel vezettem.
- Ez finom. – Ivott bele.
- Csak módjával. – Mondta Pérez, aki italért jött. Mindketten ránéztünk. – Látom, találtál társaságot. – Mosolygott Vitalira. - Csak óvatosan, nem ám azt olvasom holnap az újságba, hogy „Ramos a liliomtipró!” – Intézte nekem a mondandóját. Viatali pedig lehajtott fejjel a szoknyája szélével kezdett babrálni. Még így is látszott rajta, hogy mennyire nem akarta, hogy ez szóba kerüljön.
- Nem állt szándékomba. – Mondtam nyugodtan, de közbe le nem vettem róla a szemem.
- Helyes, helyes. További jó szórakozást. - Mondta és elment. Rám nézett. Vártam, hogy mondjon valamit. Bár nem feltételeztem, hogy annyira fiatal lenne. Ahogy viselkedik, és amiket mond, nem tizenévesre vall.
- Nyugi, már nagykorú vagyok. – Sóhajtott. Talán tudta mi a következő kérdésem.
- Hány éves vagy?
- 18.
- Többnek tűnsz. Főleg a gondolkodásod és a viselkedésed miatt. A korod béliek többsége nem több sikongató, őrjöngő tini lányoknál, akik azt se tudják mi fán terem a foci, és csak azért nézik a meccset, mert jó pasik rugdossák a labdát. – Elnevette magát.
- Önbizalomban tényleg nincs hiány.
- Miért? Te ellen tudnál állni nekem? – Kérdeztem kihívóan. Tudni akartam, hogy milyen hatással vagyok rá.
- Óóó, híd el, próbálkozok. Bár nem könnyű, de mentségemre szolgáljon, hogy én egy kicsit már ismerlek és nem a látvány miatt, ülök itt a társaságodban. Különben is. Mi van, ha a kockákat a hasadon és az izmokat egy fotóshopptól kaptad? A videó is lehet trükk. Néhány egyszerűbb programmal már minden megoldható. – Mondta ezt teljes komolysággal. Kétségtelen Ő ilyen. Őszinte és nem beszél mellé.
- Te tényleg olyan vagy, mint ahogy megismertelek. Ugye tudod, hogy most megsértődhetnék?
- Igen, de nem fogsz. Inkább bizonyítasz. – Ilyen nincs.
- Hajaj. Azt nem akartam, hogy ennyire kiismerj.
- Késő. Egészségedre. – Emelte fel a poharát és megitta, ami benne volt.
- Kérsz még egyet?
- Még egyből nem lehet gond.
- Nyugi, nem akarlak leitatni. – Legyintett.
- Leitatni csak azt lehet, aki hagyja magát. Ha én nem akarok inni, akkor nem iszok, de ezt nem is feltételeztem rólad.
Kértem még egy italt, és míg készült körbe néztem. Láttam, hogy Roni felénk tart és jól megnézte a mellettem ülő lányt. Leült a másik oldalra és megvillantotta macsós mosolyát. Megforgattam a szemem.
- Hola szépség!
- Akkor Te vagy a szörny? – Fordult felé és nyugtáztam, hogy nem nagyon érdekelte ki ült le mellé.
- Nem, én vagyok Mr. Tökély!
- Ööö… Ki ő Sergio? – Kérdezte tőlem halál komolyan, de egy apró mosoly ott bujkált a szája szélén, amit nem is tudott sokáig visszafojtani. Bár én is hasonlóképpen voltam. Ronaldo arckifejezése megért volna egy fotót. – Nyugi, tudom ki vagy, Cristano Ronaldo dos Snatos Aveira. – Mondta Víta normálisan, de amit a csatár ezek után előadott. Oké, hogy ilyen a stílusa, de nem kell bunkónak lenni.
- Ejj. Nem sok csinibaba tudja a teljes nevemet, de elég, ha annyit nyögsz Cris. – Már épp akartam mondani, hogy vegyen vissz, de Víta megelőzött.
- Pff… Én? Neked? Nyögni? Jó vagy, tényleg. Szuper tehetséges játékos és én tisztellek a tudásodért, de ennyi. Nem mozgatod meg a fantáziámat. – Egy pillanatra, azt hiszem sokkot kaptam. Igazából egy ilyen beszélgetésnek két kimenetele szokott lenni. Arcba koktél és sértődés, vagy bugyiba olvadás és szobára menés. Crisnél inkább az utóbbi volt a megszokott. Víta egyik kategóriába se tartozott bele, hanem nem várt módon nyugodtan szerelte le a focistát.
- Te ki ez a csaj? – Kérdezte tőlem és elég lekezelő volt.
- Erre én is szívesen válaszolok neked. – Előzött meg megint. – Vitali Frewer.
- Basszus. – Ennyit tudott mondani és újra végigmérte Vitalit.
- Legalább tudom, hogy te fordítva gondoltad a szerepeket. Te a szépség én a szörnyeteg. Bocs, ha csalódást okoztam. – Én már csak hallgattam. Örültem, hogy neki ez nem imponált és annak is, hogy nem játszotta el a hisztis kislányt. Korát meghazudtolva viselkedett, Úgy ahogy sok nő nem lenne képes a helyébe és ez nagyon is tetszett nekem.
- Uhh. Ne-nekem most mennem kell. – Nyökögte Roni és már ott se volt.
- Hol tartottunk? – Fordult mosolyogva felém, én pedig le se tudtam volna vakarni azt a vigyort, ami kiült az arcomra.
- Látom téged, nem kell félteni.
- Ja? Nem. Tudom már kezelni a helyzetet. – Már hogyne tudná, mikor folyamatosan körbe van véve hasonló sportolókkal.
- Gondolom. Lehet körülötted épp elég pasi. – Mondtam. Kíváncsi voltam, hogy áll velük.
- Nehogy azt hidd. A legtöbben azokat a lányokat szeretik, akik könnyen kaphatók mindenre.
- Ez igaz. – Helyeseltem.
- Te is az ilyen csajokra buksz mi? – Kérdezte, de mintha inkább kijelentette volna.
- Volt idő. – Mondtam, hogy megcáfoljam, de ez volt az igazság is. Egy könnyen kapható lány már nem kihívás, és ha figyelembe veszem, hogy híres focista vagyok szinte nincs az a nő, akit ne kaphatnék meg. Bár mostanában nem volt olyan, aki komolyabban felkeltette volna az érdeklődésemet. Vitali személyisége már rég megfogott és tényleg széplány, de nem tudom, hogy az, ami köztünk van mi, és lehet-e ez egyáltalán valami más. Ismerős? Barát? Olyan kevésnek éreztem ezeket, és ahogy néztem, egyre inkább azt éreztem, hogy ez nekem nem lesz elég.
Látszólag ő is elgondolkodott.
- Nagyon csendes lettél.
- Na haragudj, csak elkalandoztam.
- Merre jártál?
- Valahol álomország és a józanész között fél úton. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy valóság, amit sokszor nehezebb felfogni, mint elfogadni, hogy csak egy álomba csöppentem. – Mondta kicsi szomorúsággal a hangjába, de én nem akartam, hogy az legyen.
- Hidd el, nem álmodsz. Ezt megígérhetem. Barátkozz meg a gondolattal, hogy ez itt, - mutattam körbe – és Mi is a valósághoz tartozunk. – Elmosolyodott és eddig nem látott csillogás költözött a szemébe.
- Amúgy neked nem okoztam csalódást? Mert ahogy a csatár fejét elnéztem komoly összeget, bukhatott. – Hát kislány azt inkább ne akard tudni. Az elején még nagyon idegesített, hogy egymást túl licitálva emelték az összegeket, de aztán rájuk hagytam.
- Talán egy kicsit, de csak pozitívan. Tartottam attól, hogy csak megjátszod magad. Most már tudom, hogy nem.
- És külsőre?
- Roni nagyon kitartóan magyarázott arról, hogy te mennyire csúnya lehetsz, de én elképzeltem azt, ahogy szeretném, hogy kinézz. És hát nem elég élénk a fantáziám. Ha nem lennél ilyen szép, akkor is itt beszélgetnénk, csak nem érezném azt minden percben, amit most érzek.
- Miért? Mit érzel? – Kérdezte halkabban.
- Azt, hogy…
- Hohoho! – Cseszd meg Marcelo, de talán jobb is így. Lehet csak egy kezdeti fellángolás, amit érzek. Lehet holnapra, elmúlik.
- Elkéstél télapó. – Mondta az érkező csapattársamnak.
- Óóó. – Csodálkozott el ő is. – Ezek szerint igaz a hír. Buenos noches senorita. – Hajolt meg. Nem hiába ő a csapat bohóca.
- Milyen hír? – Kérdeztem.
- Hát hogy Vitali itt van és csodaszép. – Vigyorgott.
- Na jó nekem ebből most lett elég. – Nézett rám Víta bocsánatkérően. Nem akartam, hogy elmenjen. – Meddig kell itt lenned?
- Hát a kötelező idő már letelt.
- Szuper, akkor menjünk innen. Én hozzád jöttem. – Szállt le a székről. – Ne haragudj Marcelo, örülök, hogy találkoztunk, és ne aggódj ez nem miattad van, csak én jobb szeretek háttérbe maradni. Ha pedig sokáig itt leszek, akkor valószínűleg kirakati babának néz majd mindenki.
- Semmi gond senorita, majd találkozunk. – Vigyorgott rendületlenül.
A kijárat felé indult. Utána akartam menni, de a brazil megállított.
- Gratulálok Ramos. Szép fogás. Aztán mesélj ám majd, hogy milyen a kiscsaj.
- Állj le. Nekem ő nem egy éjszaka. – Mondtam neki és Víta után indultam. Mire kiértem már sehol nem láttam. Nem tűnhetett el két perc alatt. Elővettem a mobilom és felhívtam.
- Hol vagy? Mire kiértem eltűntél.
- Balra indultam. Az első utcán pedig jobbra.
- Rendben. Mindjárt ott vagyok érted. – Letettem a telefont és magam mentem a kocsiért a parkolóba. Arra mentem amerre mondta. Rajta kívül egy lélek se volt az utcán. Megálltam mellett és lehúztam az ablakot.
- Elvihetlek?
- Rendes tőled. – Mosolygott és már szállt is be a kocsiba. Nem nézett körbe. Nem ájult el a sportkocsi láttán, mint oly sokan. – Bocsi hogy nem vártalak meg, de jobb, ha nem kerülünk címlapra. – Az baj, mert szinte elkerülhetetlen és engem nem is zavarna, de hőt igen…
- Nem ígérem, hogy nem így lesz.
- Pedig nem vágyok oda, de ha ez az ára annak, hogy találkozzunk, akkor bevállalom. – Örültem, hogy ezt mondja, és így választ kaptam egy korábbi kérdésemre is. Nem az első találkozásunk volt az utolsó.
- Helyes. Hova menjünk?
- Jótól kérdezed ez a te városod.
- Bulizni akarsz?
- Nem. Beszélgetni. – Először azt hittem viccel, de semmi irónia nem volt abba, amit mondott.
- Rendben, akkor hozzám megyünk. – Fordultam meg. Se őt. se engem nem zavart, hogy hava is tartunk. Az egyetlen hely ahol nyugodtan lehetünk, és nem vagyunk kitéve a fotósok kereszttüzének.
Beálltam a garázsba és miután kiszálltunk mutattam neki, merre menjen. Nem feszengett, egyenesen a nappaliba ment, ahol levette a cipőjét. Plusz pont, hogy nem szántotta végig benne a parkettát. A kabátját felakasztotta és szerintem le is ült volna, de a házam berendezését vizsgálta szakértő szemekkel.
- Ülj le, ahol tetszik. – Mondtam mire lehuppant a kanapéra. – Mit iszol? – Mentem ki a konyhába.
- Mindegy, csak narancslevet nem, hacsak nem frissen facsart. – Kinéztem a konyhából, hogy ezt most komolyan gondolja e. – Na jó, az jó lesz reggelire is. – Ezzel a mondatával úgy meg lepett, hogy köpni, nyelni nem tudtam. Csak bámultam rá. Vajon jól hallottam, amit mondott?
- Nyugi csak vicceltem. – Kezdett el hangosan nevetni. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek-e vagy se.
- Basszus! – Mondta mikor két pohárral mentem kifelé.
- Baj van?
- Honnan van neked PS4-ed, mikor csak idén kezdik el a gyártását? – Nézett rám csodálkozva. Az én tekintetem hasonló lehetett.
- Hát tudod, ilyenkor jól jön az-az amennyit nem.
- Jó-jó! Mindegy. – Mondat is egyből, mert nem érdekelte az anyagi helyzetem. – Játszunk? – Kérdezte és arra, ahogy nézett rám nem lehetett nemet mondani. Mikor elindultunk ide még nem tudtam mit fogunk csinálni, de nem hittem volna, hogy pont PS-ezeni.
- Már az meglepő, hogy meg tudsz különböztetni két szériát, most meg még játszani is akarsz?
- Aha! – Bólintott és csak néztem Őt. Egyre több dolog volt, ami bizony arra utalt, hogy egy nem mindennapi lányt sikerült megismernem.
- Mit szeretnél játszani?
- Min szeretnél kikapni?
- Haha! És még te mondod nekem, hogy önbizalomba nincs hiány? – Vigyorogva rántotta meg a vállát. A memóriába volt néhány játék. Azokat kezdtem el neki felsorolni.
- Nas car?
- Uncsi.
- Forma-1?
- Szintén, és ha most a Need for sped jön, akkor csak úgy mondom, hogy az is unalmas. – Kérdőn néztem rá, de ő csak bájosan mosolygott.
- Rendben. – Fordítottam figyelmem ismét a választékra. – Akkor TD Unlimited?
- Az-az, amiben utcai kocsik versenyeznek ugye?
- Az. – Néztem rá döbbenten. Ezt nem hiszem el, ha erre is azt mondja unalmas, akkor fifázni fogunk.
- Jöhet. – Helyezte magát kényelembe. A lábait maga alá húzta, amitől feljebb csúszott az amúgy se hosszú szoknyája, de még mielőtt belemerültem volna a látványba egy párnát tett a combjára.
- Azt hittem figyelemelterelésnek szántad. – Vigyorogtam.
- Áhh. Egyenlő esélyekkel indulunk. – Kezdtem elhinni, hogy nem csak a levegőbe beszél. Az első hat körbe úgy lealázott, hogy csak pislogtam. A hetedikbe épp hogy nyert, de ez már nem segített rajtam.
- Nem játszok veled. – Dobtam le a durcásan a dzsojsztikot. Láttam rajta, hogy nevetne, de mégse tette.
- Focizhatunk is. – Nézett rám ártatlanul.
- Aha. Hogy abba is megverj? Inkább keresek egy filmet. – Mondtam hirtelen felindulásból.
- Van pop-corn? – Lelkesedett fel.
- Van. Felső szekrény balról a harmadik, de nem hiszem, hogy feléred.
- Megoldom. – Ugrott fel és becsúszott a konyhába. Megmosolyogtam. A filmet hamar kiválasztottam, mert amúgy is azt néztem volna csak egyedül. A konyhába indultam, hogy segítsek neki, de az ajtóba megtorpantam. Pont akkor mászott fel a konyhapultra a fekete anyag pedig vészesen magasra csúszott. Nyeltem egyet. Tudat alatt készít ki. Kifordultam a konyhából és próbáltam lenyugtatni magam. Vitali teljesen megőrjít. Bele se mertem gondolni, hogy legszívesebben mit csinálnék vele, de nem lehet. Úristen bekattanok. Oké Sergio gondolj valami totál hétköznapira. Istenem azok a lábak… Jó-jó elég… Mit is fogunk nézni? A Papot. Vámpírok. Gusztustalan lények…
Közbe lejárt a mikró és pár pillanat múlva megjelent Viatli egy tál kukoricával, amit letett elém.
- Na mit nézünk?
- Háború a vámpírok ellen.
- Oké, de előre szólok, hogy ijedős vagyok. – Hm.. Legalább tudja, hogy ez nem az a lightos változat.
- Nem baj.
- Csak nehogy attól ijedj meg, ahogy én megijedek. – Figyelmeztetett komolyan.
A film nem volt valami érdekes. Mondhatni vicc volt az egész, de arra jó volt, hogy elterelje a figyelmemet Vitaliról egészen addig, míg el nem kezdett közelebb araszolni hozzám. Nem gondoltam, hogy tudatos lenne, mert bele volt merülve a filmbe. Az egyik jelenetnél akkorát ugrott, hogy én is megijedtem, de nem bántam ugyanis teljesen hozzám simult.
- Én szóltam. – A hangjába volt némi bűnbánat. Mintha ez az lenne. Észrevette, hogy teljesen odabújt hozzám, de nem húzódott el.
- Tudom. – Mosolyogtam. Ahogy ott ült, közel hozzám, rájöttem, hogy hiányzott. Hiányzott, hogy valakit átölelhessek, hagy valaki hozzám bújjon. És örültem, hogy erre Vitali döbbentett rá. Egy olyan lány, akihez minden téren túlságosan vonzódok.
Az arcát néztem.
- Mire gondolsz, mikor elpirulsz? – Törtem meg a csendet.
- Oo, nem arra, amire te gondolsz, hogy gondolok. – Csak egy pillanatra fordult meg a fejembe.
- Akkor talán mond el, de egyébként nem olyan piszkos a fantáziám.
- Az érzéseimre gondoltam.
- És azok még neked is ilyen zavarba ejtők? – Kérdeztem meglepetten.
- Látod. – Mosolyodott el. – Azt hiszem a film végéről, lemaradtam. – Nem akart többet mondani én pedig nem erőltettem.
- Annyira nem volt jó.
- Lesz edzésed? – Bólintottam. – Atyaég! – Ugrott fel. – Miért nem szóltál? Ha ezt tudom, nem tartalak fel.
- Nem tartottál fel. – Mondtam, de meg se hallotta.
- Ne haragudj. Mindjárt szólok Bertonak, hogy jöjjön értem.
- Nem kell Víta. – Álltam fel már én is. – Maradhatsz. – Nem akartam, hogy elmenjen. Tétovázott, de végül nemet intett a fejével.
- De el kell mennem.
- Rendben. – Sóhajtottam. Nem erőltettem, pedig legszívesebben csak simán nem engedtem volna el. – Találkozunk?
- Persze. Hívj fel, ha ráérsz.
- Kijöhetnél edzésre.
- Boldogan. – Ragyogott fel a szeme. Nem tudtam, minek örül jobban, hogy újra találkozunk, vagy hogy a kedvenc csapata edzésén lehet. Mit is írt egyszer? Hogy én is a csapat része vagyok. Közbe felhívta Bertot. A kézilabdás nem lakhat túl messze, mert nagyon hamar odaért.
- Úgy sajnálom, nagyon hülye vagyok. Meg kellett volna, kérdezem.
- Ugyan. Nagyon jól éreztem magam. Megérte hidd el. – Nyugtattam.
- Én is jól éreztem magam.
Ki akartam kísérni a kapuig, de nem engedett. Igaza volt. Nem akart minden áron címlapra kerülni és én ezt tiszteletbe tartottam.
- Hívlak. – Mondtam.
- Rendben. – Bólogatott majd rám nézett. Lábujjhegyre állt és adott egy puszit az arcomra. Még mielőtt bárhogy is reagáltam volna elment. Egy halk jó pihenéssel.
- Neked is. – Megvártam, míg beszáll a terepjáróba, és az autó eltűnik a szemem elől.
Kavarogtak az érzéseim. Kedvelem őt, de fura ez az egész. Egyszerűen nem tudom hova tenni az érzéseimet. Nem lehet, hogy ilyen könnyen és ennyire rövid idő alatt magába bolondítson ez a szépség.
Sokáig vergődtem mire sikerült elaludnom és arra keltem, hogy valaki ráfeküdt a csengőre.
- Megyek már. – Kiáltottam annak, aki ennyire be akart jutni.
- Na végre, hogy kinyitottad. – Robogott be Iker.
- Ember! Itt valaki aludni szeretne.
- Normális vagy? Délután három óra.
- Éss? - Tártam szét a karom.
- Csak nem hosszú volt az éjszakád?
- Éppenséggel de. – Viszont egyáltalán nem bántam. Nem így szoktam időt eltölteni lányokkal, de ez mindennél jobb volt.
- Csak nem?
- Mit csak nem?
- Ne tettesd a hülyét. Mindenki tudja, hogy találkoztál Vitalival és hogy mindketten eltűntetek a partiról, de érdekes módon senki nem látott titeket együtt távozni. Se egy kép, se egy cikk. Nem tudom, hogy csináltátok, de le a kalappal.
- Hát látod ezt én se.
- Még mielőtt nagyon belemerülnél, kapd össze magad, mert elkésünk edzésről.
- Basszus. El is felejtettem. – Felmentem, hogy rendbe hozzam magam. Összepakoltam az edző táskám és már siettem is le az ajtóban váró Ikerhez.
- Olyan érzésem van, mintha valamit elfelejtettem volna.
- Igen az edzést. – Röhögött. Nem voltam benne biztos, hogy azt. Nem hagyott nyugodni a dolog, de nem jutott eszembe semmi más.
Beültem csapattársam kocsijába és elindultunk az edzőpálya felé.