20 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Hm... Megint ráparázok a kérdésre...
Most ezt nem érzem olyan hű de jónak. :/
De rátok hagyom a döntést!
Remélem azért tetszeni fog.
Várom a véleményeteket! :)
Jó olvasást!
Lehet, hogy lesz még ma vagy holnap Szerelem net, de nem ígérem! Mára semmiképp!
Puszi:
Vii

Az ujjaimmal a gép szabad felületén doboltam. A böngésző keresőmezőjében ott villogott a kurzor és próbáltam rávenni magam arra, hogy beírjam azt az egy szót, amit a doki mondott. Ugyan mi történhet? Tettem fel a kérdést magamban és vállat vonva kezdtem el gépelni, hogy MADRIDISTA. A közel 10.000.000 találat közül az első volt a legkézenfekvőbb így rákattintottam. Remegő kézzel és dobogó szívvel vártam, hogy az oldal betöltsön. Az első, ami feltűnt az a színes logo volt, ami az én kezemet is díszítette fekete fehérben. Egy Spanyol csapat rajongói oldalán jártam.
- Real Madrid. – Olvastam a klub nevét. Próbáltam megerőltetni az agyam hátha beugrik valami, de semmi. Bántott, hogy elsőre ez a név nem mondott semmit. Pedig valamiért ez a csapat annyit jelentett nekem, hogy képes voltam magamra tetováltatni a címert, hogy egy életen át, viseljem. De miért? Mi motivált? Vagy ki? Minél többször olvastam el a nevet annál mélyebbre vésődött a tudatomba. Olyannyira, hogy kezdtem azt hinni, emlékszek rá, pedig nem így volt. Csak akartam, hogy így legyen. Miért pont ez a csapat? Sorra vettem, amit tudok, azt az igen keveset. Spanyolországban éltem, Madridban. Ez már helyből egy ok, de attól még nem kell focibolondnak lennem. Márpedig az egyetlen jel szerint az voltam. Talán egy családnál éltem, de az se biztos, hisz Miranada csak annyit mondott, hogy egy család talált rám. De valaminek csak oda kellett kötnie. Ahogy a gondolat megfogalmazódott bennem a mellkasomhoz kaptam, ahol is a hűvös fehérarany medál a bőrömet érintette, amin ott volt az a néhány szó portugálul. De ha Spanyolország, akkor miért portugál? Kitől van ez a lánc? És ha tényleg úgy van, ahogy a medálon áll, hogy szeret minden nap. Akkor most hol lehet? És hogy érezheti magát? Mi a rosszabb? Elfelejteni, akit szeretsz úgy, hogy az érzés megmarad, vagy felejtettnek lenni úgy, hogy nem tudod, még mindig ugyanúgy érez irántad.
Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés és egyik jött a másik után. A legszörnyűbb az volt, hogy nem is tudtam, ki adhatna választ mindarra, amiről most fogalmam sem volt. Egyetlen kérdésre tudtam a választ. Arra, hogy meg akarom-e ismerni a múltamat, mert erre a válaszom igen volt. És féltem, hogy ezzel a lehetetlent szeretném elérni.
Összecsuktam a gépet, és hanyatt feküdve a plafont bámulva próbáltam helyretenni a káoszt, ami a fejembe született néhány perc alatt.
Vártam, hogy Máté hazaérjen, de a szokásosnál is tovább tartott neki. Általában délelőtt elment és csak késő délután ért haza. Most viszont hiába vártam nem jött én pedig nem voltam elég kiártó és elaludtam a kanapén.
Hangos beszélgetésre ébredtem. Álmosan dörzsöltem a szemem és a hangok irányába indultam, amik a konyhából érkeztek. Beálltam az ajtóba és néztem a vidám nem éppen józan társaságot. Máté volt és néhány csapattársa, akiket már ismertem, de egyáltalán nem bírtam.
- Oh… Nomi. – Lepődött meg. – Bocsi, elfelejtettem, hogy… Hogy alszol. – Mondta kis gondolkodás után.
- Aha. Vagy csak simán azt, hogy létezem. Mióta itt vagyok, - nem tudtam azt mondani, hogy otthon, - egyedül vagyok. Nem is érdekel, mi van velem.
- Ugyan cica. Ne hisztizz be, a bátyád bulizik. Igyál te is, attól ellazulsz. – Nyújtotta felém az üveget. A piára néztem majd rá.
- Kösz, kihagyom. – Löktem el az üveget és karba font kezekkel, újra Mátéra néztem.
- De érdekel.
- És, feltűnt valami? – Kérdeztem, de csak bambán nézett rám. – Segítek. Levették a gipszemet.
- Tudtam. – Mire a kis társaság röhögni kezdett.
- Francokat. Tudod szerintem sokkal jobb volt neked nélkülem. És talán jobb is lenne. – Mondtam és kifordultam a konyhából. Nem siettem így hallottam, még amit Szabi mond.
- Te ez a csaj biztos a húgod? Tök nem hasonlít rád.
- Csak a féltestvérem. – Mondta, és szinte láttam, ahogy legyint egyet. Meglepődtem, és ez a kijelentése szíven ütött. Ő nem ilyen volt. Ő nem az a testvér, akire annak idején felnéztem. Visszakaptam valakit, aki olyan, mint egy idegen. Visszakaptam az életem, ami már nem az enyém. Hiába az ismerős ház az ismerős arcok itt minden idegen. Hetek teltek el a baleset óta és nem találtam a helyem. Ez nem az a hely ahol lennem kell. Itt nem állt meg az idő. Mikor én eltűntem, az ment tovább nélkülem. Olyan vagyok, mint a rút kiskacsa, aki nem kell senkinek. Arcomat a párnába temetve próbáltam tompítani a sírásomon és igyekeztem nem sírógörcsöt kapni…
Minél több időt töltöttem egyedül, annál jobban vágytam a régi életemre, az ismeretlenre, mert bármi jobb volt ennél mégse bírtam vagy inkább nem mertem lépni. Rájöttem, hogy nem hibáztathatom Mátét. Meg tanult nélkülünk, nélkölem élni és jól látszott, hogy nem tudja, hogy kezelje a helyzetet. A vágyakozás mellett ott volt a remény, hogy talán észbe kap és rájön, hogy már nincs egyedül. Így inkább minden energiámat abba fektettem, hogy helyreállítsam azt a kapcsolatot, ami volt köztünk. De ahogy a hetek telte4k úgy éreztem, hogy a lehetetlenre vállalkoztam, de még mindig azzal áltattam magam, hogy csak idő kell neki.
Ahogy a láncot úgy a tetoválást is igyekezetem elrejteni előle. Jobbnak láttam, ha nem tudja.
Hosszú idő után úgy tűnt a várakozásom meghozza gyümölcsét. Máté bekerült az olimpiai válogatottba és hiába vett részt egyre több edzésen szakított időt rám is. Elvitt a meccsekre és sokat beszélgettünk. Úgy tűnt, hogy visszakapom őt.
Április elején jártunk már és épp egy meccsről értünk haza. A mosdóba mentem kezet mosni és mikor kijöttem, nem húztam vissza a csuklómra a szorítót, amivel a tetoválásomat takartam, de Máté úgy tudta, hogy azért hordom, mert a törés következtébe fáj a csuklóm.
- Mi van a kezeden? – Kérdezte és a hangja semmi jót nem ígért.
- Semmi. – Mondtam és ráhúztam a pulcsi ujját. Ő alapból tetoválás ellenes volt.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Mondom, hogy semmi. – Erősködtem, de elkapta a kezem, és megszorította.
- Ne Máté ez fáj. – Mondtam és próbáltam szabadulni, de ő erősebb volt és felhúzta a felsőm ujját. Az arcára kiült a felismerés a harag és az elszántság.
- Ezt le fogod szedetni. – Mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ezt nem te fogod eldönteni.
- De igen. – El nem tudtam képzelni miért reagált így, hogy miért akarja eltüntetni azt, ami még a múltamhoz köthet. Minden porcikám és gondolatom az ellen tiltakozott, hogy ezt megtegyem. Nem engedhetem, hogy az egyetlen emléket elvegye tőlem. – Nem foglak még egyszer elveszíteni. Nem akarom, hogy bármi emlékeztessen rájuk. – Pislogva néztem rá.
- Te miről beszélsz? – Kérdeztem halkan, mert fogalmam sem volt. Mikor arról kérdeztem, mit tud azokról, akiket magam mögött hagytam, azt mondta senkivel nem találkozott, hogy nem tudja kikkel éltem, hogy kik vigyáztak rám. Akkor se hittem ezt el, de nem állt össze a kép. Miért hazudott volna Máté? Akkor esett le neki, hogy mit mondott.
- Semmit. Ez nem normális dolog. A tetoválás veszélyes, le fogod szedetni.
- Az előbb nem ezt mondtad. – Erősködtem.
- Mit tudom én, mit mondtam már az előbb, és különben is rejtegetted előlem. Így bízzak meg benned? – Kérdezte, de én csak arra tudtam gondolni, amit mondott.
- Még te kérsz számon engem, mikor hazudtál? Azt mondtad, nem tudod kik voltak a családom.
- Nem is tudom. Míg a korházba voltam egyszer se jött be megkérdezni senki, hogy mi van veled, hogy jól vagy-e. – Mondta indulatosan. Nem hittem neki. Hazudott. De jobbnak láttam ezt nem tovább feszegetni. Dühös voltam és ettől rendszerint sírva fakadtam. – Hétvégén elutazok a selejtezőkre, mire hazajövök, nem szeretném ezt látni. – Mutatott a kezemre, amit még mindig szorosan fogott. – Megértetted?
- Nem fogod. – Mondtam fojtott hangon, mire végre eleresztett és én felrohanhattam a szobámba.

Nem fogod látni, ezt megígérem, de engem se. Törölgettem le a könnyeimet. Felnyitottam a laptopom. Máté miatt nem kutakodtam és nem is hittem, hogy egy ekkora csapathoz engem bármi személyes is köthet, de elszólta magát. Fogalmam sem volt, arról hogy hol kezdjem. Próbáltam, minél többet megtudni a csapatról és az volt az érdekes, hogy az agyam csak úgy szívta magába a rengeteg információt. Dátumok, fontos események, gólok, nevek. Mintha emlékek lennének, de vajon a jelenemé vagy a múltamé? Új emlékek vagy a régiek frissítése? Nem tudtam eldönteni. Minél többet olvastam, annál inkább nem tudtam határt vonni. Minden egybefolyt. Egy biztos pontot akartam. Egy olyan biztos pontot, mint az-az érzés, amit szerelemnek hiszek az iránt, akit nem ismerek, akire nem emlékszek. Csak egy szempár maradt nekem, de úgy éreztem, hogy azt bárhol megismerném, ha újra belenézhetnék.

Iza szemszöge:

A napok hetekké nőttek a hetek pedig hónapokká. Lassan április és mi az óta nem hallottunk Hangáról szinte semmit. Una néha felhívta Mátét, de a magyar srác mindig azt mondja, hogy Nomi, ahogy ő hívja, remekül érzi magát. Iker még arra se vette a fáradtságot. Mikor a húga elment valamit magával vitt belőle is. Napokat győzködtük, hogy ne hagyja ezt annyiba, hogy nézzen utána, mit lehet tenni, de ő hajthatatlan volt. Cris hiába próbált elkövetni mindent, jogi falakba ütközött, amiket nem tudott megkerülni. Hivatalosan nem volt hozzátartozó így semmit nem tehetett. Unai megpróbálta, de annyira összeveszett Ikerrel, hogy visszautazott az USA-ba. Tisztán emlékszek arra a napra. Unai már vagy ezredszerre kérte Ikert, hogy tegyenek valamit.
- Elegem van Una. – Csattant fel Iker. Egyik pillanatról a másikra fordult ki magából. – Belefáradtam.
- Mibe? Hisz nem is harcoltál érte. Hagytad, had vigye el.
- Mintha te mondtad volna mikor tenni próbáltam ellene, hogy nyugodjak meg. Ne mond nekem, hogy nem tettem semmit. Te beszélsz Mátéval. Ha ő azt mondja, hogy Hanga jól érzi magát, akkor mi miért kavarnánk fel az életét azzal, hogy megjelenünk. Hónapok teltek el, törődj bele, hogy nem fog emlékezni. És jobb lesz, ha mi is felejtünk.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nem ismerek rád Iker. Nem adhatod fel.
- És ugyan miért nem? Szerinted meddig várjak még a csodára? Elment, érted? Még Mirandát se hívta, ami annyit jelent, hogy testileg is és lelkileg is minden rendben van vele. Az orvos, aki kezeli se vett észre rajta semmi olyat, ami azt mutatná, hogy nincs jól.
- Iker gondolkodj már. Hanga csak neked mondta el, ha valami bántotta, hogy mennyire el tudta rejteni a világ elől, ha valami fájt neki. Ezt neked kellene tudni a legjobban.
- Azóta sok minden változott.
- Te a legnagyobbat. Attól, hogy ő elfelejtett dolgokat még ugyanaz az ember, aki nem nyílik meg akárkinek, de tudod mit Iker, legyen igazad. Legyen úgy, ahogy Máté mondja, mert nem érdemled meg, hogy emlékezzen rád…
Ezek voltak Una utolsó szavai Ikerhez. Összepakolt és elment.
Iker pedig el akart tüntetni mindent, ami Hangára emlékezteti. Nagy nehezen sikerült csak megállítanom.
- Iker ne tedd ezt. – Kértem. Sőt már könyörögtem neki. De mint aki, se lát, se hall. Ha elé álltam volna, biztos átgázol rajtam is. – Emlékezz, rá mit mondtál neki, mikor bementél hozzá. – Mondtam neki. Ez volt az utolsó lehetőségem. És ezzel hatottam is rá. – Ezt senki nem teszi azzal, akit szeret. – Mondtam és akkor olyan történt, amire igazából azóta várok, hogy kiderült, Hanga nem emlékszik semmire. Nem akartam ezt látni, de tudtam, hogy egyszer eljön az ideje. Iker gondosan felöltött álarca darabokra hullott és szabadjára engedte mindazt a fájdalmat, kétségbeesést és reménytelenséget, amit a húga elvesztése miatt érzett. Sohasem akartam őt így látni, de most rajtam volt a sor, hogy vigasztaljam, ahogy ő tette velem.
- Hiányzik. – Mondta.
- Nekem is. Sőt mindenkinek, de nem szabad elengednünk. Ha ő nem is emlékszik ránk mi emlékszünk őrá. Iker nem adhatod fel. Tudom, hogy hosszú idő telt el, de Una, Cris, a szüleid és Én is hisszük, hogy nem veszítettük el. Neked is ebben kell hinned…
Ezek után Iker heti szinten hívta Mátét, hogy érdeklődjön és addig nem nyugodott, míg valaki nem ellenőrizte, hogy a húgával minden rendben és tényleg, úgy van-e ahogy azt Máté állítja. Mert bár Hanga nem beteg az amnézia orvosi eset és odafigyelést igényel a szenvedő alany, abban az esetben, pedig ha Máté nem megfelelően gondoskodna Hangáról, akkor élhet Iker azzal a jogával, hogy hivatalosan családtag és hazahozhatja. Sajnos, nem sajnos. Úgy tűnt Máté törődik vele így nem volt mit tenni.
Mindenki tette a dolgát. Én a tanulásba és a kézilabdába temetkeztem. Iker a fociba. Cris pedig szintén abba és minden szabad percét a fiával töltötte. Az ember azt hinné, hogy ha Cristiano Ronaldo szabad lesz, akkor csajozni kezd. De nem. Ritkán beszélgettünk, de ha Hnagára terelődött a szó, akkor mindig láttam rajta azt a szeretetet, amit iránta érzett. Nem tudtam elképzelni, hogy Ő valaha feladja a reményt, hogy visszakapja a szerelmét. Olyannyira ragaszkodik hozzá, hogy a kicsi Crisnek se engedte, hogy elfelejtse. Ha látott róla egy képet mindig megkérdezte, hogy hol van Han… És erre az apukája mindig azt felelte, hogy itt bent a szívünkbe…
Április 4-én az APOEL elleni visszavágó után az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy csörög a telefon. Iker álmosan nyúlt érte.
- Halo?... Kicsoda?... Lassabban… - Váltott át angolra és felült. – Mi az, hogy eltűnt?... Akármennyire örülnék neki, hogy ha itt lenne nincs itt. Különben is hogy lenne. Nem azt mondtad, hogy minden rendben? Akkor miért szökött volna el?... – feszült csend következett. – Hogy lehetsz ennyire önző? És most se vagy hajlandó otthagyni a csapatot azért, hogy megkeresd. Szánalmas vagy. Sőt még az se. Ha valami baja lesz, én megkereslek és teszek róla, hogy végetérjen a karriered. – Sosem hallottam még őt ilyen fenyegető hangon beszélni, és ha telefon túloldalán lévő Máté helyébe lettem volna biztos, félnék.
- Mi történt?
- Hanga eltűnt. Megszökött. Te szerinted mennyire figyelhetett rá, ha pár napja fedezte fel a Realos tetoválását? – Pislogva hallgattam Ikert. Ezek szerint mégsem volt rendben minden. Ha így lett volna, akkor Hanga nem szökik el. És kitudja, hogy hol lehet most, mi lehet vele. Csak remélni mertem, hogy bárhol is van nem lesz semmi baja…

Hanga szemszöge:

Ahogy Mátét tisztes távolságba tudtam magamtól összepakoltam a legfontosabb dolgaimat és néhány ruhát egy utazótáskába, hogy magam mögött hagyhassam a szülői házat, amit egyáltalán nem éreztem otthonomnak az elmúlt hetekbe. Vettem fel kézpénzt egy ATM-ből, és taxival a ferihegyi repülőtérre vitettem magam. Vettem jegyet a következő Madridi járatra, és míg vártam, tovább kutattam valami használható információért. Sorra vettem a játékosokat a C kerettől a Castillán át egészen a felnőtt csapatig de a nevek semmit nem mondtak. Visszaléptem a főoldalra és láttam, hogy aznap játszik a csapat én pedig a fejembe vettem, hogy ott leszek azon a meccsen. Nem tudtam, mit tehetnék egy kósza emlékképért, de az elhatározásom, hogy meg tudjam ki voltam tíz évig jelenleg mindennél erősebb volt.
Délután ötkor szállt le a gépem. A telefonomat szétszedve, az első kukába dobtam. És mivel otthon eurót vettem fel itt már nem volt gond a fizetéssel. Egy kis szállodába vettem ki szobát, majd elindultam Madrid utcáin valamerre. Se egy épület, se egy hely. Semmi nem volt ismerős. A lábam mégis automatikusan vittek. Már csak azon kaptam magam, hogy a tömeggel hömpölygök, akik mind be akarnak jutni a meccsre. Fogalmam se volt arról, hogy jutottam ide, mert mikor elindultam még nem tudtam, hogy merre menjek. A szurkolók izgulása ragadós volt. És bár fogalmam se volt miért, de szurkoltam. Nem tudtam, hogy ki kivel van, de hónapok óta először ott éreztem azt, hogy jól vagyok. Hogy van valami, ami boldoggá tesz. A nevek már ismerősen csengtek pedig, épp hogy átfutottam a felnőtt keretet. Közben megtudtam, hogy ez egy BL visszavágó, és hogy az első meccset a ciprusi csapat otthonában 3-0-ra nyerte a Real. Ezen a meccsen az első gólt Cristiano Ronaldo rúgta, aki bekapta a hüvelykujját, utána pedig a szívére tette a kezét és felnézett.
- Most mit csinált? – Kérdeztem a mellettem ülőt, aki mindössze egypillanatra nézett hülyének és kézségesen válaszolt.
- A fiának és a barátnőjének ajánlotta a gólt, de állítólag a csaja eltűnt vagy elment, nem tudom.
- Ohh… Rossz lehet.
- Biztos, mert nagyon szerette azt a lányt. Meg ahogy elnézem még mindig. A sok hülye liba meg csak csorgatja utána a nyálát. – Magyarázta a srác. Nem tudtam miért, de amikor a szívére tette a kezét az enyém is odacsúszott, de betudtam annak, hogy itt minden ilyen ragadós. Szép tőle, hogy még mindig gondol a szeretett személyre. A meccset 5-2-re nyerte a hazai csapat és így kiejtve az APOELT továbbjutottak. Örültem a végeredménynek. Annak viszont nem, hogy most se ugrott be semmi. Féltem, hogy sose fogok emlékezni. Hiába tudtam, hogy van valaki, aki szeret, nem tudtam, merre keressem. Olyan nagy ez a város, az ország a világ és én olyan kicsi vagyok benne… Mire észbe kaptam a stadion már teljesen üres volt. Körbenéztem és láttam, hogy valaki az öltöző folyosó bejáratánál áll, és felém néz. Messze volt, ahhoz, hogy bármit is mondjak róla, hogy láthassam ki is az. Játékos vagy bennfentes, esetleg biztonsági őr. Azt se tudtam, hogy az illető képes lenne-e válaszolni arra a megannyi kérdésre, ami csak folyamatosan gyűlik bennem. De tudtam, hogy ezzel egyedül már nem birkózok meg. Az egyetlen ember, akit ismerek és segíthet az Miranda. Felálltam és kifelé sétáltam a stadionból a sorok közt. Kint kerestem egy fülkét és hívtam a pszichológust.

De az nem vette fel. Gondoltam majd a szállodából újra próbálkozok reggel. Elindultam valamerre és abban reménykedtem, hogy ahogy a stadionig elértem úgy a szállodáig is eljutok, de csak keveregtem. Eszembe jutott Máté. Már biztos tudta, hogy leléptem, de valahogy nem tudtam sajnálni. A sok kérdés és értelmetlenség között ott volt az a pocsék érzés, hogy csalódnom kellett a testvérembe. Próbáltam őt megérteni, de nem ment. Miért hazudott? Talán azt hihette, ha mindenre emlékezni fogok, megint elveszít? Végül is már mindegy… És eljött a pillanat mikor úgy éreztem, szívesen elfelejtenék mindent, ami fájdalmat okoz. Csak egy kicsit, csak pár órára. Ahogy az utca túl oldalára néztem egy bárt pillantottam meg. A legegyszerűbb módja ennek, ha iszok, azért, hogy felejtsek. Csak pillanatnyi öntudatlanságra vágytam. Egyik tequila követte a másikat és egy idő után nem kívánt társaságom is akadt.
- Szerelmi bánat?
- Semmi közöd hozzáá. – Mondtam az idegennek.
- Akkor az. – Vigyorgott, ami nem picit idegesített.
- Csakk simán szar az élet. Még több hülye kérdéés?
- Az ellen van valamim, ami sokkal hatásosabb ennél. – Hevesen kezdtem rázni a fejem.
- Abból nemm kééérek.
- Nem tudod, mit hagysz ki.
- Akkor semm. – Mondtam és intettem a pultosnak, hogy kérek még egy tequilát, de inkább behúztam tőle az egész üveget. – Tettem a pultra egy kicsivel több pénzt, mint amennyit amúgy a tartalma ért és otthagyva idegesítő társaságom, kimentem a klubból. A járással voltak gondok, de a tájékozódás miatt nem aggódtam, hisz az józanon se ment volna. Ezen a gondolaton még hangosan fel is nevettem. Nagyjából próbáltam egyenesen menni, de szerintem csak én hittem azt, hogy úgy megyek. Érdekes az alkohol, az ember minél többet iszik annál szomjasabb lesz. Az üvegemből pedig még bőven volt mit kiinni. A sót meg a citromot már az ötödik feles után elhagytam. Így csak a számhoz emeltem az üveget és ittam belőle.

Majd pedig újra csak magam mellett lóbálva haladtam volna tovább, de valaki karjai közé keveredtem.
- Hoppá… Bocsiii… - Mondtam miközben a hajat, igyekeztem kisöpörni az arcomból, hogy lássam kibe sikerült belebotlanom. Azonban a szavam elakadt a szívem pedig egy hatalmasat dobbant, mikor belenéztem a csillogó barna szemekbe, amik döbbenten néztek vissza rám. Elvesztem bennük. És a hangomnak csak suttogásra tellett.
- Téged kerestelek…