16 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Meghoztam! Ilyen se volt még! Mármint ilyen rész!
Köszönöm, hogy az előzőért nem utáltatok.
És örülök, hogy annak ellenére, mennyire drámaira sikeredt tetszett nektek! :)
Ehhez a részhez is várom a véleményeteket! :)
Jó olovasást hozzá!
Puszi:
Vii

Iker szemszöge

A Sevilla elleni mérkőzést 6-2-re megnyertük. Igaz 100%-os teljesítményt nem tudtam nyújtani, de az eredménnyel meg voltunk elégedve.

Alig vártam már, hogy beérjek az öltözőbe és beszélhessek az én drága Izámmal, de persze a sajtós megint engem kapott el. Kénytelen voltam jó képet vágni hozzá, persze nem volt nehéz, mert jó kedvem volt, csak jó lett volna hallani a hangját. Mikor beértem az öltözőbe egyből a telefonért nyúltam.
- Neked írt Hanga? - Kérdezte Cris. A kijelzőre néztem.
- Nem. És Iza sem. - Furcsálltam, hisz a meccset már rég lefújták, és ők egyből utána szoktak írni.
- Hm... Biztos nem látták a meccset. Vagy ünnepelnek. - Vont vállat a csatár és tusolni ment. Én nem tudtam ezt ennyivel elintézni. Ismertem a jól a húgomat. Tudtam, ha nem is látta, a neten végigkövette a menetét. Nem volt véletlen, hogy mikor hazaért Finnországból és mérgembe összetörtem a telefonját egy ultramodern okos telefont választott helyette, amin külön alkalmazásként szerepelt a Real Madrid, ahol friss híreket olvashatott. Én még csak azt se tudtam, hogy ilyen létezik. Nagyon haragudtam rá, amiért nem adott életjelet magáról és nem szólt arról, hogy mi történt, hanem autóba ült és hazavezetett. Rettenetesen aggódtam érte és a barátja se mondott semmit azon kívül, hogy elment. De hogy mikor és mivel. Alapjáraton nyugodt természet vagyok, de ha akkor Taivio a közelembe lett volna tuti megölöm. Vártam azt a napot, hogy végre hazaköltözzön, de mikor három nap múlva beállított nem tudtam neki örülni. Láttam rajta, hogy mennyire bántja, hogy ezt tette és tudtam mennyire ki fog készülni, mégis hagytam szenvedni. Roni vele maradt, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Mikor később hazamentem és megláttam, ahogy Crisbe kapaszkodik és hogy még álmába is sír, tudtam, hogy hiba volt, de az ember hoz rossz döntéseket. Ahogy akkor Roni nézett rá tudtam, hogy együtt lesznek majd valamikor. Bár azt a mai napig nem értem, hogy miért küzdött az érzései ellen. Még jó, hogy Hangának ott volt Iza különben kitudja, lehet megint elment volna…
Izát hívtam de ki volt kapcsolva. Az a hülye telefon, meg a makacs természete, hogy nem enged venni egy másikat. Hangát is hívtam. Ő ugyan kicsörgött, de nem vette fel a telefont. Furcsa érzés kerített hatalmába, de nem tudtam hova tenni. Még mielőtt jobban belemerültem volna inkább elmentem zuhanyozni. Nehogy az legyen, hogy rám kellett várni.
Szerencsére a csapat külön gépével jöttünk. Nem volt most kedvem a hat órás utazáshoz.
A vendégcsapatnak fenntartott busszal indultunk a reptérre. A játékosok beszélgetése és nevetése töltötte be a buszt. Jó kedvük volt hisz nyertünk. Az év utolsó előtti meccse.
- Hé-hé! Fogjátok be egy kicsit. – Csitította a társaságot Marcelo. A brazilnak érdekes hóbortja volt, hogy visszahallgassa az aznap elért eredményünket. Most ezért kért csendet, de a várva várt hír elmaradt. Helyette valami teljesen mást kezdett el mondani a híradós nő.

- Most kaptuk a hírt miszerint egy Benasqueól Madridba tartó egyetemista, kézilabdázó lányokat szállító busz eddig ismeretlen okokból szakadékba zuhant. Értesüléseink szerint a járművön egy személy tartózkodott. A mentési munkálatokat megkezdték. A tűzoltóság valamint a katasztrófavédelem együttes erővel próbálják menteni a roncsok között rekedt személyt, akinek állapotáról és kilétéről nem kaptunk információt.


Néma csend lett. Mindenki tudta, hogy kik utaztak azon a buszon. Az agyam forgott és akaratlanul is a legrosszabbra gondoltam. Mégis mennyi az esélye annak, hogy kettőjük közül valamelyik… Gondolkodásomból a telefonom hangos csörgése rángatott ki.
- Iza, kicsim! Mond, hogy nincs semmi bajotok.
- Iker én… én… annyira sajnálom. – Suttogta alig hallhatóan, de így is elcsuklott sírástól hangja. – Kérlek, szépen gyere ide. – Zokogta. Alig értettem amit mond, felfogni pedig egyáltalán nem tudtam. Az nem lehet, nem az nem, hogy… Még gondolni se mertem a legrosszabbra. Hallgattam szerelmem keserves sírását és a szívem szakadt meg attól a fájdalomtól, ami csak erősítette az enyémet. Az nem lehet, nem lehet, hogy elveszítsem a húgomat.
- Odamegyek. – Mondtam és elhúztam a telefont a fülemtől. Senkire nem mertem ránézni, de nem tehettem azt meg Crissel, hogy nem mondok neki semmit. Velem párhuzamosan ült a másik oldalon.
- Ugye nem? Mond, hogy nem. – Kért miközben a fejét rázta.
- Nem tudom. Még senki nem tud semmi, de nem adhatjuk fel. Hanga erős. – Nyeltem vissza kitörni kívánkozó kétségbeesésemet. - Túl fogja élni. Érted? Túl kell élnie. – Mondtam. Nem tudtam elképzelni, hogy nincs többé. Annyira értelmetlen lenne minden nélküle. A telefonom újra megcsörrent.
- Halo? – Vettem fel.
- Iker Casillas? – Kérdezte egy férfihang.
- Igen én vagyok.
- Martin vagyok a lányok edzője.
- Tudna mondani valamit?
- Csak annyit, amennyit a barátnője elmondott a rendőröknek. Ide kellene jönnie, Iza is fent volt a buszon. Ha egy pillanattal is később érünk oda, rajta se tudunk segíteni. – Mondta az edző megtört hangján.
- Már úton vagyok. Hogy jutunk oda a leghamarabb? – Kérdeztem és Crisre pillantottam. Nem szólt egy szót se és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról csak kezének és lábának remegése árulkodott arról, hogy a csatárral nincs minden rendben. Nem véletlenül mondják, azok, akik nem ismerik, hogy nincs szíve, de ők nem tudják, amit én, hogy él hal a húgomért.
Martin elmondta, hogy jutunk el a leghamarabb oda. Így Madridig a csapattal együtt mentünk, a fővárosból pedig helikopter vitt tovább minket a baleset helyszínére, amit Pérez intézett.
A kicsit több mint másfél órás út egy örökkévalóságnak tűnt. Amint leszállt a helikopter mindketten kiugrottunk. Egy egyenruhás jött elénk. Formaságokat félretéve elkezdte mondani, hogy áll a mentés.
- A mentő csoport már lent van, és lassan hozzáférnek a testvéréhez. A jármű, zuhanás közben összeroncsolódott így jóval tovább tartott, mint gondolták, de mindent megtesznek. Folyamatos rádióösszeköttetésben állnak a katasztrófa védelmisekkel. – Mutatott egy villogó kocsi felé, ami felé Cris el is indult.
- Meg tudná mondani, hogy hol találom… - Kezdtem, de félbe szakított.
- Ott, annál a mentőautónál.
- Maga beszélt vele? – Bólintott.
- A telefonért mentek és mikor Hanga meg találta le is akartak szállni, de a busz elkezdett hátra gurulni. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem tudtak mit tenni. Az edző rántotta le a lépcsőről mielőtt lezuhant volna. A busz valószínűleg rosszul volt rögzítve. A sofőrt kihallgattuk, de biztosat majd csak a vizsgálat után. – Végighallgattam, amit mondott.
- Köszönöm. – Bólintott és elment én pedig összeszedtem magam és Iza felé indultam, aki mikor meglátott elkezdett felém futni. Sírva omlott karjaimba. A mindig vidám lánynak nyoma se volt. Egy megtört kislányt láttam, aki tehetetlenül nézte, ahogy a legjobb barátnője lezuhan.
- Shhhh… - Csitítgattam, de mindhiába. Úgy szeretnék segíteni neki, de nem tudok. Senkin se tudok. – Ne sírj, kérlek. Hallod? – Simogattam. – Nem lesz semmi, semmi baj. – Hazudtam, hisz ebben én sem voltam biztos.
- Azt, azt akarta, hogy menjek el. – Hüppögte. – Hogy éljem túl. Nem akarta, hogy vele maradjak. – Zokogott fel újra. Édes Istenem, miért a jóktól kell megfosztani a világot? Hanga senkinek nem ártana. Bűnözök, gyilkosok élnek vígan a nagyvilágba és az én húgom kell? Kérlek szépen, ne vedd őt el tőlünk. Utolsó mentsváram az volt, hogy imádkozzak, hisz semmit nem tehettem és körbenézve a körülöttünk lévők mind, ugyanezt tették.
Fogalmam sincs mennyi idő, telhetett el, de Iza sírása csillapodott és a rádiós kocsinál gyülekezni kezdtek az egyenruhások.
- Gyere. – Karoltam át a remegő testű lányt és mi is elindultunk. Utat engedve nekünk egész közel mentünk a kocsihoz. Cris is ott állt. Mindenki feszülten figyelt. A rádió recsegve, ropogva életre kelt.
- Megtaláltuk, hozzáférünk. – Szólt bele valaki reménykedve. Pár percig újra néma csend lett. Biztos akkor húzták ki a roncsok közül. – A pulzusa és a légzése nagyon gyenge de életben van. – Mondta a mentős boldogan és megkönnyebbülve. Az én szívemről mázsás súly esett le. Körülöttem mindenki örült és tapsolt. Iza a nyakamba borult, de akkor már a megkönnyebbüléstől sírt. Cris vállára tettem a kezem és bátorítóan rá mosolyogtam. Pedig ezzel még közel se volt vége.
- Ne, ne, ne… - Jött a hang a rádióból. – Gyerünk kislány, nem halhatsz meg. – Mondta a mentős, mielőtt kiütötte. – Ez az. Jól van kislány. Stabilizálnunk kell annyira, hogy egyáltalán szállítható legyen. De nem várhatunk, sokáig lehet, hogy belső vérzése van. És egy csúnya fejsérülése is van. – Konzultált a fenti mentőorvossal.
Fél óra múlva már a mentőhelikopterbe rakták be és a fővárosi kórházba, szállították. Mire mi odaértünk már csak azt az információt kaptuk, hogy a négyes műtőbe van. A körülbelül három órás műtét után egy fáradt doktor jött oda hozzánk.
- Önök a beteg rokonai?
- Igen. – Vágtam rá egyből. – Hogy van?
- Túl van az életveszélyen. Sok vért veszített. A bal keze és egy bordája eltörött, ami felsértette a tüdejét, de nem szúrta át. Egyszer megállt a szíve, de nagyon gyorsan reagált így oxigén hiány miatt az agya nem valószínű, hogy károsodott, de jobban aggaszt a fejsérülése. Ha jól tudom a húgának már volt egy balesete, ami következtében elveszítette az emlékezetét. – bólintottam.
Sose fogom elfelejteni azt a napot, ugyanis akkor a mi életünk is gyökeresen megváltozott. Anyáék abban az időben rengeteget veszekedtek, apa alig volt otthon. Már-már ott tartottak, hogy elválnak. Semmiben nem értettek egyet, pedig előtte teljesen egy hullámhosszon voltak. Sokszor már csak direkt mondtak egymásnak ellent. Aznap épp Unaiért mentünk valami táborba mikor a sztráda mentén megláttuk a kislányt. Törékeny kis testével botladozott.
- José állj meg! – Szólt rá anyám mire apa szó nélkül megállt. Mindhárman kipattantak a kocsiból és a kislányhoz futottunk. A ruhája csupa vér és sár volt. A haja összetapadt a rászáradt vértől, ami a fején lévő sebből szivárgott, azon kívül több sebből is vérzett, de nem sírt. Egy hangja se volt, pedig látszott rajta, hogy fáj neki. Nem volt kérdés. Csak egymásra néztek és bólintottak, mint régen mikor szavak nélkül is megértették egymást. Az volt az a pillanat mikor újra egymásra találtak. Kórházba kellett vinnünk. Egy szó nélkül ült be a kocsiba.
- Nem tudom, érted-e amit mondok, de nem lesz semmi baj. – Fogtam meg óvatosan ökölbe szorított kezét. Engedett a szorításon és tenyeréből egy lila kis virág hullott az enyémbe.
- Hanga. – Suttogta anya a virág nevét, amiről később el lett nevezve. Belemászott az ölembe és fejét a mellkasomnak döntötte.
- Ne félj, vigyázni fogok rád. – Mondtam neki. A kórházba derült ki, hogy elvesztette az emlékezetét. Vagyis csak egy részét, főleg az életéről. A beszélt nyelve alapján magyar számozású lehetett, de mindent megértett spanyolul is. Az orvos szerint ez a fajta amnézia abban az esetben nem végleges, ha ugyanabban a környezetben él tovább, mint előtte, de mivel neki nem volt erre lehetősége egy teljesen új életet kezdett velünk. A szülei nagy valószínűséggel meghaltak a kislányt pedig hónapok elteltével se kereste senki, így a hivatalos szervek engedélyezték, hogy a szüleim adoptálják Hangát.
- Csak a csodának köszönhetik, hogy most nem halt bele az újabb fejsérülésbe és mindössze ennyi komolyabb sérülése lett. Az elkövetkezendő pár napba altatni fogjuk. A törések mellett ugyanis rengeteg zúzódása van a testén és, hogy ne érezze a fájdalmat ez a legjobb megoldás. Nemsokára áttolják egy korterembe.
- Köszönjük doktor úr. – Mondtam és elment. Végre megnyugodhattam. Tudtam, hogy Hanga erős, egy igazi túlélő. Maradandó károsodásról a doki nem beszélt. Felépül, és ott folytatjuk tovább, ahol abbahagytuk. Iza időközben elaludt.
- Haza kéne vinned. – Szólalt meg Cris először mióta eljöttünk Sevillából. Neki talán még nehezebb volt ez a pár óra. Mikor meghalt az apukája nagyon összetört és mesélte, hogy nem tudja, mit tenne, ha még egyszer át kellene élnie egy számára fontos ember elvesztését. – Pihennie kell. És rád is rád férne. – Nem ellenkeztem.
- Vigyázol rá?
- Egy percre se fogom magára hagyni. – Mondta és a műtő ajtajára meredt.
- Gyere kicsim, hazamegyünk. – Keltegettem.
- Hanga?
- Jól van. Minden rendben lesz vele. – Mosolyogtam rá. Kék szemeiben újra könny csillogott.
- Láthatom? – Ült fel.
- Még nem hozták ki. Délután visszajövünk, de most haza megyünk. – Halkan beszéltem, hogy a korház reggeli csendjét ne zavarjam meg. Felállt és a csatárhoz ment, akit szorosan átölelt. Cris pedig viszonozta. Láttam rajta, hogy jólesik neki…
Taxit hívtam, és haza vitettem magunkat. Iza letusolt és szinte egyből elaludt a karjaimba.
Később kimentem és felhívtam a szüleimet. Percekbe telt mire anyut ketten apuval meg tudtuk nyugtatni, de tudtam, hogy igazán nyugodt majd csak akkor lesz, ha átölelheti a lányát.
Unai mondta, hogy amint tud, hazajön, de aztán alig pár óra múlva telefonált, hogy nem engedik el.
Délután bementünk a kórházba és hazaküldtük Crist, de csak azért ment haza, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön utána, pedig jött vissza. Szörnyű volt az örökmozgó lányt így látni. Az arca sápadt volt és az a mindig angyali mosoly sehol nem volt.
- Hiányzik a mosolya. – Mondta Iza. Mintha csak olvasna a gondolataimba. – Attól nekem is mindig jobb kedvem lett. Ugye hamar felébred. – Nézett rám.
- Remélem. – Mondtam és átöleltem.
Időközben lejátszottuk az év utolsó meccsét is. Cris már előre közölte, hogy őt felejtsék el, mert nem hajlandó ennyi időre távol lenni Hangától. A portugál csak tusolni és átöltözni ment haza, magát meghazudtolva ez mindössze napi egy órát vett igénybe utazásidővel együtt.
A balesettől számított ötödik napon elhagyták az altató adagolását és vártuk, hogy végre magához térjen, de nem történt semmi. A doki viszont megnyugtatott minket, hogy ez teljesen normális. Van, akinek a szervezetéből nehezebben távozik az altató, így tovább vártunk, hogy lássuk azt a mosolyt, amit annyira szeretünk.