17 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Na csak végeztem vele! :)
Bocsi hogy csak most, de nem volt időm szerdán.
És szerintem jobb is így. :)
Nem fűzök hozzá túl sok mindent.
Majd ti! :D Legalább is remélem!
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

Hanga szemszöge

Gépek hangos és gyors csipogása kúszott a tudatomba és ezzel együtt jött a fájdalom is, ami másodpercek elteltével már elviselhetetlen volt. Átjárta az egész testemet. Mintha egy rémálomba csöppentem volna. Körülöttem vihar tombolt, a szél hangosan és egyenletesen fütyölt. Egy szakadék szélén álltam és életembe talán először vonzott a mélység. Nem féltem. És ahogy ott álltam a fájdalom szép lassan kiszivárgott a testemből és végtelen sötétségként tornyosult felettem. Lent a mélyben pedig megláttam a napomat, ami biztonságot és meleget ígért. Nem fordítva kellene ennek lennie? A sötétségnek alul a napomnak felül lennie? Nem jó ez így…
Hirtelen fordult egyet a világ és erős fájdalmat éreztem a mellkasomnál. Úgy éreztem, mintha valaki ki akarná tépni a szívemet. Oda kaptam, mintha puszta kézzel bármit is tehetnék az ellen az elviselhetetlen fájdalom ellen, ami újra körbejárta minden porcikámat. Üvölteni tudtam volna, de nem találtam a hangomat. A sötétség körém telepedett és szép lassan újra elmerültem a tudatlanságba és érzéketlenségbe.
Fogalmam se volt arról mióta lehettem ott. A percek óráknak, az órák pedig napoknak tűntek. Néha mintha rés nyílt volna az egybefüggő sötétségből, de valami mindig visszahúzott, hogy maradjak még. Aztán mikor már beletörődtem abba, hogy innen nincs kiút egy kapu kitárult. Sokáig hezitáltam. Nem mertem elindulni hátha újra bezárul. Minden percben rászántam magam és minden rá következő pillanatban elszállt a bátorságom és inkább maradtam még. Míg meg nem hallottam egy hangot a távolból, ami könyörgésével a szívemig hatolt.
- Kicsim, gyere vissza hozzám. Rettenetesen hiányzol. Ígérem, vigyázni fogok rád, csak gyere vissza. – Meg akartam nyugtatni. Azt mondani, hogy ne aggódjon értem, hogy minden rendben lesz. Talán itt az idő. Talán most kéne szabadulnom innen. Lassan indultam el a fény felé. Bizonytalanul lépkedtem és még így is bennem volt a visszakozás, de végül erőt vettem magamon és kiléptem sötét börtönömből.
A fény bántotta a szemem. Pislogva szoktattam magam a hirtelen jött világossághoz. Gépek idegesítő csipogása volt, amit először meghallottam, aztán éreztem a fájdalmat, ami bár nem volt olyan kínzó, mint amire emlékeztem mégsem volt kellemes. Körbenézve valami ismerős után kutattam, de minden idegen volt és rideg.
Halk szuszogásra lettem figyelmes, ami a jobb oldalamtól jött. Meg akartam szólalni, de egy hanga se jött ki a torkomon, ami száraz volt és mikor nyelni próbáltam iszonyatosan fájt. Keresni akartam valamit, amivel felhívhatom magamra a figyelmem, de minden olyan távol volt tőlem, hogy nem értem el. Az ujjaim végén valamilyen csipeszek díszelegtek. Azt egyből felfogtam, hogy korházba vagyok, de fogalmam se volt, hogy mi történt velem. Sokadik nekifutásra sikerült felemelnem a kezem és megérintettem a sötétbarna, kócos haj tulajdonosát. Érintésemre összerezzent. Lassan emelte el a fejét. Arca álmos volt és elgyötört, mint aki napok óta nem aludt rendesen, de a szemei számomra érthetetlen módon boldogságtól csillogtak. Nem bírtam elszakadni a barna szemektől.
- Felébredtél. – Suttogta, de én még mindig el voltam veszve a szemébe. – Hanga, kicsim. – Simított végig arcomon mire visszatértem a valóságba. Hanga? Kicsim? Zavartan néztem rá. És most már nem csak a ragyogó barna szemét láttam, hanem az arcát, ami egyáltalán nem volt ismerős. Az ajtó kinyílt és még több ismeretlen ember lépett be rajta köztük fehér ruhás kórházi dolgozók. Mindenki mosolygott és látszólag meg voltak könnyebbülve, amitől én egyre jobban pánikba estem és ennek a gépek is hangot adtak, amitől kicsit mindenki megijedt. A nővérek kiterelték a civileket és csak akkor tűnt fel az orvos. Végre kaptam vizet is.
- Ho-hol vagyok? – Ziháltam. – És, és mi történt? Kik? Kik voltak azok az emberek? – Hadartam, miközben kétségbeesve néztem a dokit, aki sóhajtott egyet, intett az egyik nővérnek és elindult kifelé.
- Most hová megy? Miért nem válaszol? HOL VANNAK A SZÜLEIM? A BÁTYÁMAT AKAROM! – Kiabáltam már a végét sírva. Majd éreztem, hogy újra körbe vesz a már jól ismert sötétség, ami az utóbbi időben óvott.

Iker szemszöge

El se hittem, hogy tényleg felébredt. Annyira örültem. Már csak fel kell épülnie és minden olyan lesz, mint a baleset előtt. A kiabálásra szertefoszlottak a jövő ábrándjai. Az orvos gondterhelt arccal lépett ki a szobából. Hanga a családját akarta látni.
- Kérem doktor úr? Bemehetek hozzá? – Léptem oda hozzá.
- Attól tartok uram, hogy ez nem a legjobb ötlet. – Izára néztem, aki megszorította a kezem.
- De hát, engem akar látni. – A doki mélyet sóhajtott.
- Kérem, velem fáradna? – Kérdezte, de én nem mozdultam. Azt már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Negatív gondolatok záporoztak a fejembe és imádkoztam azért, hogy egyik se legyen igaz.
- Iker. – Szólt Iza, de hangja alig jutott el a tudatomig. Most Cris volt az, aki bátorítóan a vállamra tette a kezét.
- Menj. – Mondta és fejével a dokira bökött. Nagy nehezen elindultam. Az irodájáig egy szót se szólt én pedig már majdnem felrobbantam a tudatlanságtól.
- Foglaljon helyet. – Mutatott az íróasztal előtt lévő székre. Leültem.
- Sajnos beigazolódott, amitől tartottam.
- Miről beszél? – Értetlenkedtem, hisz egy szóval se említett komplikációt, vagy maradandó sérülést.
- A fejsérülésről, ami az ő esetében akár halálos is lehetett volna. Mondhatnám, hogy adjon hálát az égnek, de tudom, hogy ez legalább akkora csapás önnek, mint a legrosszabb, ami történhetett. A húga egyszer már elveszítette az emlékezetét.
- Ugye nem? – Néztem rá kétségbeesetten. Nem, nem az nem lehet, hogy hanga ne emlékezzen az életére, hogy ne emlékezzen ránk.
- De sajnos attól tartok igen.
- És, és ez végleges?
- Nézze ez nem ilyen egyszerű. – Vett egy mély levegőt. – Nem egyszerű emlékezet vesztésről van szó. Az első balesetben elvesztett emlékei most visszatértek. Legalább is az első reakció erre mutatott, de biztosat majd a vizsgálatok után mondhatok, arról, hogy mennyire sérült a memória központ. Konzultálok egy pszichológussal is, aki majd átsegíti az első megrázkódtatáson és segít kideríteni mi az, amit elfelejtett és mi az, amit nem. Ez most a családjának is nehéz lesz, de neki még inkább. – Magam elé bámulva próbáltam elfogadni az elfogadhatatlant.
- Mennyi az esélye, hogy újra emlékezni fog?
- Meg kell várnunk a vizsgálatok eredményét. Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Úgy vélem annak sok értelme nincs.
- És mi mit tehetünk.
- A beteg érdekében kérem, hogy ne látogassák.
- Mi? Most komolyan arra kér, hogy ne látogassam a húgomat?
- Ne feledje, hogy neki maguk most csak idegenek, és az állandó stressz nem segít neki. Ezt meg kell érteniük. – Akármennyire is nem akartam igazat kellett adnom neki.
- De ha valamit megtud, tájékoztat?
- Természetesesen, hisz hivatalosan ön hozzátartozó. Amint lesz valami, tájékoztatom.
- Rendben, köszönöm. – Álltam fel és vissza se nézve indultam vissza a többiekhez. Hanga szobájából egy nővér lépett ki.
- Elnézést asszonyom. Hogy van a húgom?
- Felzaklatták a történtek. Adtunk neki nyugtatót, most mélyen alszik.
- Bemehetek hozzá?
- A doktor úr, azt mondta, senki nem mehet be hozzá.
- Kérem! – Tettem össze a két tenyerem. – Nem fogom zavarni, csak látni szeretném. – Mondtam. A nővér toporgott egy kicsit, majd körülnézett.
- Menjen, de csak két perce van.
- Köszönöm. – Mondtam és már be is mentem a szobába. Az ágyához sétáltam. Nyugodt volt és békés, de hiába aludt napokig, látszott rajta, hogy fáradt. Szemei alatt karikák sötétlettek. Az arcán lévő zúzódások már csak halványan látszottak és ettől csak még sápadtabbnak tűnt. Közel hajoltam hozzá és adtam egy puszit a homlokára.
- Nem veszíthetlek el. Szükségem van rád. Önző vagyok, hisz tudom, hogy valójában nem hozzánk tartozol, de úgy szeretlek, mintha mindig is a testvérem lettél volna. Nem kérek sokat csak, hogy emlékezz ránk. Muszáj. – Suttogtam, és eltávolodva tőle. Láttam, ahogy egy könnycsepp gördül le arcán és hullik a párnájára. Tudtam, hogy túl mélyen alszik ahhoz, hogy eljusson a tudatáig, amit mondok. Az első könnycseppet egy másik követett, amit letöröltem. Nem szerettem őt sírni, látni. Az állt neki jól, ha mosolygott. Képes volt bármikor bárkit felvidítani. Elég volt, ha az ember ránézett mikor ő mosolygott és egyből jobb kedve lett. Olyan volt az arca, mint egy kisbabáé. Két kis gödröcske volt olyankor az arcán és ezt húsz éves korára se nőtte el.
- Ne sírj. Bárhogy is alakul én szeretlek és te mindig a húgom, maradsz. – Kicsit úgy éreztem, hogy búcsúzok tőle pedig a tudat, hogy talán most beszélhettem hozzá utoljára kiborított. Egyszerűen fogalmam se volt hogyan tovább. Nem tudtam elképzelni a folytatást nélküle.
A nővérnek szót fogadva kijöttem a szobájából. Úgy szerettem volna csak elsétálni, magamban tartani, amit az orvos mondott. Úgy éreztem, ha tovább adom attól igazabb lesz. Nem engedhettem meg magamnak, hogy padlót fogjak. Én voltam mindenki támasza és ez kezdett sok lenni. Ez most mindenkinek nehéz és én is csak nyugalmat akartam. Kikapcsolni az agyam, hogy ne gondoljak folyamatosan arra, hogy mi van, ha ez végleges. Mi van, ha nélküle kell tovább folytatni az életet.
- Mit mondott? – Állított meg Cris. Miért is gondoltam, hogy szó nélkül elenged?
- Elmegyünk.
- Tessék? – Kérdezett vissza.
- Megyünk.
- De miért? – Kérdezte Iza és a tekintetemet, fürkészte.
- Mert neki ez a jó. – Mondtam mire Cris keze lehullott rólam.
- Nem emlékszik ránk igaz? – Kérdezte, mire én csak megráztam a fejem és tovább indultam. Egy csepp remény nélkül hagytam ott őket és indultam tovább.
- Várj Iker. – Szaladt utánam Iza. – Nem kellene most egyedül lenned. – Megtorpantam és szembefordultam vele.
- Neki, ott, bent! Neki nem kellene egyedül lennie. Tudod? – Kérdeztem dühösen. – Nincs mellette senki, most mikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Nincs, ki elmondja neki, hogy mi történt, vagy csak annyit mondana, hogy ne féljen, mert nincs egyedül.

- Iker. – Fogta meg a kezem. – Minden rendben lesz. – Keserűen felnevettem.
- Semmi nem lesz rendben. Csak tudnám mióta vagy ilyen okos, hogy te ezt is tudod. Akkor lettél volna ilyen okos, mikor segítened kellett volna neki. – Amint kimondtam ezeket, a szavakat, meg is bántam. Elengedte a kezem és hirtelen nagyon nagy hiányérzetem lett. Gyönyörű kék szemébe könnyek gyűltek. Beletapostam a lelkébe. Azéba, akit mindennél jobban szeretek. – Iza, kicsim, sajnálom én nem úgy… - de nem tudtam befejezni. Kikerült és elfutott. – Várj, ne menj el. Kicsim, sajnálom. – Utána akartam menni, de Cris magakadályozott benne.
- Ne, hagyd most őt. Nagyon megbántottad. Nem tudnál most olyat mondani neki, amivel megvigasztalhatnád. Így is felelősnek tartja magát, azért ami Hangával történt. Hagyd megnyugodni.
- Akkora barom vagyok.
- Tudja, hogy csak a fájdalom beszél belőled. – Leültem az egyik székre és fejemet a falnak döntve, néztem a plafonon vibráló árnyakat.
- Holnap után karácsony. Mit mondok a szüleimnek?
- Amit a doki.
- Azt mondta még semmi nem biztos. Beszél egy pszichológussal, aki majd beszél Hangával. Néhány vizsgálat után többet tud majd mondani, de nem ringathatom álomba őket.
- De a reményt se veheted el tőlük. Nem szabad feladnunk. Egyikünknek se.
- Tudom. – bólintottam. – Te mit fogsz tenni?
- Hazautazok anyuékhoz. Majd este átugrok, mielőtt elindulok. Remélem addigra minden rendben lesz köztetek. Ne cseszd el. Ő itt van neked. Szükségetek van egymásra.
- El nem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet ez most neked. Hisz látom, hogy egyedül próbálod ezt feldolgozni.
- Ezért is utazok haza. A fiam most a legnagyobb támaszom. Ő át tud segíteni ezen. Ha ő nincs, szerintem már rég hagytam volna, hogy kicsússzon alólam a talaj.
- Értem.
- Hívj, ha megtudsz valamit. – Bólintottam egy kézfogás után elment. Én még maradtam és próbáltam átgondolni, mit mondok majd a szeretteimnek, de tudtam, hogy bármilyen kíméletes is akarok lenni, fájdalmat okozok majd nekik.

 Végül úgy döntöttem inkább elindulok, hogy túl legyek rajta és ők is…

~*~

Egész úton hazafelé anyu szavai csengtek a fülembe.
- Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, mikor el kell engednünk ezt a kisangyalt. – Mondta könnyes szemekkel. Így már megértettem, hogy miért is féltette őt annyira. És miért éreztem magam ettől még rosszabbul. Utáltam az egész helyzetet, hogy lassan karácsony és nagyon ironikus lenne, ha bárkinek is azt mondanám Boldog Karácsonyt mikor egyáltalán nem lesz az. Anyához kihívtuk a körzeti orvost, hogy adjon neki egy enyhe nyugtatót, mert nem tudta abbahagyni a sírást. Miután elaludt visszaindultam Madridba és a kézilabda pályáig meg se álltam. Tudtam, hogy ott találom a szerelmemet. Kapura dobált. Így próbálta levezetni a fájdalmát. Hangtalanul sétáltam mögé és átöleltem. Egy pillanatra megdermedt, de aztán elengedte magát. Mintha hirtelen minden ereje elszállt volna. A labda kiesett a kezéből és sírni kezdett. Az utóbbi napokba ez nem volt ritka és éjjel álmából is sírva riadt fel.
- Sajnálom. – Suttogtam a fülébe. – Nem Te tehetsz róla. Nem a te hibád. Annyira bánom, hogy azt mondtam neked. Kérlek, bocsáss meg nekem. Szeretlek, és szükségem van rád.
- Iker, annyira hiányzik. Úgy sajnálom, hogy nem tudtam neki segíteni.
- Tudom, kicsim, de kérlek, ne sírj.
- Mi lesz most?
- Várunk és megteszünk mindent, amivel segíthetjük őt. Nem adjuk fel. – nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétáljon az életünkből. – Rendben? – Bólogatott és próbált megnyugodni. Iza összetört és még én is rásegítettem, hogy lehetőleg még rosszabbul érezze magát. A telefonom csörgése hasított bele a minket körülvevő csendbe.
- Haló? Iker Casillas. – Mutatkoztam be, ugyanis a hívó fél nem volt ismerős.
- Jó estét Mr. Casillas. Be tudna fáradni most a kórházba?
- Húsz perc és ott vagyok. – Bontottam a vonalat. – Bejössz velem a korházba? – Bólintott és összeszedve a cuccát már mentünk is a kocsihoz.
Együtt léptünk be a doki irodájába, aki hellyel kínált minket és maga elé vett néhány papírt.
- Délután sort kerítettünk a szükséges vizsgálatokra. A CT kevés rendellenességet mutat. Vagyis mondhatni ugyanaz a helyzet áll fent, mint tíz évvel ezelőtt. A szerzett tudása hamar visszatér majd. A teszteket majdnem 100%-ra teljesítette. Viszont nem tud felidézni se egy arcot, se egy eseményt az elmúlt tíz évről. Az emlékei visszahozhatók, ha itt marad Madridba. – Mi, az hogy ha? Mégis hova mehetne? – De ez közel se ilyen egyszerű. Hanga emlékszik mindenre, ami a balesete előtt történt és pontosan fel tudta idézni a baleset körülményeit, ami nagyon ritka eset és jobb lett volna, ha ezek a képek neki se villannak be. A szülei meghaltak, de van egy bátyja, aki élhet. A neve Máté Lékai őt kellene megkeresni és idehozni. Hangának kell egy biztos pont. Valaki, akit ismer az előző életéből.
- Értem. Ha Hangának ez segít, akkor megkeressük a testvérét. – Nagyon nehéz volt kimondani ezt a szót hisz én is az vagyok neki. Most mégse tudok mellette lenni. Valahol reménykedtem benne, hogy nincs senkije. De így most már csak abban bízok, hogy a közelébe maradhatunk. Felhívtam, azt a nyomozót, aki annak idején Hanga ügyével foglalkozott és a segítségét kértem abban, hogy megtaláljuk a fiút.

Cris szemszöge

Hazaérve egyenesen a hálóba mentem. Hanga nem lakott nálam, mégis olyan volt mintha együtt éltünk volna. Azóta, hogy hónapokkal ezelőtt mindent elkövetett azért, hogy ne tudjak neki ellen állni, én se tudtam tovább távol tartani magam tőle. Pedig én csak magamtól akartam megóvni. Feleslegesen tartottam attól, hogy csalódást okozok neki. Azóta csak a meccs előtti éjszakákat nem töltöttök együtt és nem hiszem, hogy létezik még egy olyan lány, mint Ő, aki így tud szeretni, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok és velem együtt a fiamat is. Úgy szereti Crist, mintha a sajátja lenne. Vele boldog vagyok és nincs szükségem másra.
Leültem az ágyra. Nem jó ez így. Itt kellene lennie velem, hogy újra és újra boldoggá tegyem, hogy szerethessem, hogy lássam nevetni, hogy halljam a hangját. Rettenetes érzés, hogy mindent elfelejtett, hogy nem emlékszik egyetlen szóra, csókra, érintésre se. Hogy nem emlékszik rá mit érzünk egymás iránt. Megrémiszt, hogy ez talán örökre így marad. Félek attól, hogy elveszíthetem, hogy nem ölelhetem magamhoz többé, hogy nem csókolhatom újra, és nem súghatom a fülébe, hogy szeretlek. Egyszerűen csak nem tudtam felfogni, hogy ez megtörténhet. Annyira lehetetlen és értelmetlen, hogy a nő, akit szeretek talán soha nem lesz többé velem.
Ezért is van szükségem távollétre és a fiamra, aki mindig erőt ad a folytatáshoz. Nem hagyhatom el magam. Neki szüksége van rám, és tudom, hogy mellette lesz most a legjobb.
Összepakoltam néhány dolgot egy utazótáskába és elindultam készülődni. A hat órás gépre foglaltam jegyet. Fél ötkor átmentem Ikerhez. Kis mosollyal nyugtáztam, hogy Iza nyitott ajtót.
- Elmész? – Kerekedett el a szeme. Bólintottam.
- A családomhoz megyek, de ünnepek után jövök vissza.
- Értem. Iker a nappaliba van. – Állt félre és miután becsukta az ajtót az emeletre rohant. A kapus is csak nézett utána kérdő pillantásomra pedig vállat vont.
- Van valami?
- Van egy bátyja. – Sóhajtott. – Szüksége van egy ismerősre, úgyhogy már kerestetem.
- Uh. – Erre én se számítottam és bár Iker nem mondta szinte biztos voltam benn, hogy ugyanaz megfordult már a fejébe, mint nekem most, hogy ez sok mindent megváltoztathat. Nagyon sok mindent. Úgy éreztem, ha a reményt nem is veszítem el, és hiába szeretem Hangát tiszta szívemből, fel kell készülnöm arra, hogy talán soha többé nem ölelhetem már magamhoz. Fájt erre gondomon, de már nem tudtam visszafojtani a negatív gondolatokat…
Iza állt meg előttem.
- Szerintem ő is azt szeretné, ha megkapnád. – Nyújtott át egy apró csomagot. – Ez a mindenki előtt kinyitható ajándék. – Elvettam a kis ajándékot és nem törődve azzal, hogy még nincs itt az ideje kibontottam. Egy fülbevaló volt benn, amire a neveink kezdőbetűje volt gravírozva. Kicsi volt, de a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam.
- Köszönöm, hogy odaadtad. – Mosolyogtam rá és ki is cseréltem a fülbevalómat a Hangától kapottra.
- Ez pedig a privát ajándék. Ezt nem láthatja más csak te.
- Privát ajándék? – Vettem el a kicsit nagyobb csomagot.
- Valami egyedit akart adni, ami csak a tied. – Mondta. Egy darabig csak néztem a színes csomagolópapírt aztán az órámra tévedt a tekintetem.
- Mennem kell. Hívjatok, ha van valami.
- Mindenképpen. – Ölelt meg Iker majd Iza is és a rám váró taxiba ültem, hogy a reptérre vigyen. Nem tudtam legyűrni a kíváncsiságomat és kibontottam a másik ajándékot is, ami egy kép volt róla. Elnevettem magam. A sofőr nézett is egy nagyot, de nem foglalkoztam vele. Testhez álló ajándék. Imádtam érte, hogy minden alkalommal mikor lehetősége adódik, igyekszik az őrületbe kergetni, pedig nagyon jól tudja, hogy megveszek érte. Elővettem a táskából a neki szánt csomagot.
- Vigyen a kórházhoz, kérem. – Nem tudtam foglalkozni azzal, hogy amit tenni készülök az nem épp jó ötlet. A taxist ismét megkértem, hogy várjon és besiettem. Lassan nyitottam be a szobába. Halkan sétáltam az ágyához nehogy felébresszem. Kioldottam a masnit a csomagon és kivettem a láncot a dobozából, amit neki szántam. Egy medál lógott rajta, amire az anyanyelvemen gravíroztattam rá, hogy „szeretlek minden nap” („Amo-o cada dia”). A fiókba tettem a többi személyes dolgához, hogy majd megtalálja, mikor végre kikerül innen.
- Szeretlek édesem. Mindennél jobban. Nem akarlak elveszíteni, azt szeretném, ha emlékeznél ránk, ami kettőnk közt van, nem múlhat el nyomtalanul. Szeretlek, és várni fogok rád. – Suttogtam miközben arcát, simogattam. Majd megcsókoltam. Elhúzódtam tőle és láttam, hogy mosolyog. Mindig ezt csinálta mikor úgy búcsúztam el tőle, hogy ő még aludt. Éreztem, hogy ez még helyre hozható. Hogy tudat alatt ott vannak az emlékek és felszínre hozhatók. Még egyszer végigsimítottam arcán és bizakodva újra teli reménnyel jöttem ki a szobából és csuktam be magam mögött az ajtót.