19 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Nooos ez egy viszonylag hosszú fejezet lett. :)

Kárpótlásul a múltkoriért. Ami viszont azt hiszem  rövidke lett.

Remélem tetszeni fog.

A héten valószínűleg már nem fogok tudni több új részt hozni és az is lehet, hogy hétfőn se.

Így elnézést azoktól, akik a Szerelem netet várják.

Tényleg sajnálom. :/

Viszont ehhez a részhez jó olvasást és várom a véleményeket!

Puszi:

Vii

Iker szemszöge:

Hanga szavai újra és újra lejátszódtak a fejembe. „Vigyél el innen.” „Menjünk haza.” És Máté válasza is. Nem tartottam megfelelőnek az időt arra, hogy elmondjam, azt szeretnénk, ha Hanga maradna Madridba. És most attól tartok, hogy Máté elviszi őt, és mi nem tehetünk semmit ez ellen. Ugyan a húgomé a döntés, de mivel nem emlékszik rá mennyi minden köti ide, vakon megy majd a bátyja után. Bíztam benne, hogy ha ünnepek után beszélünk majd vele, akkor nem teszi meg ezt a lépést. Önzőnek tűnhetek, de ő is az lenne, ha csak a saját érdeke miatt elvenné a testvérétől az esélyt az újra emlékezésre.
A karácsonyunk ugyanolyan furcsán üresnek tűnt, mint az elmúlt pár nap. A vacsorát csendben fogyasztottuk. Pedig ez nem volt jellemző és sokszor volt, hogy órákig tartott, mert többet nevettünk, mint amennyit ettünk. Hiányzott a jelenléte, a nevetése. És ez a némaság elviselhetetlen volt. Egy darabig bámultam a velem átellenben lévő üres helyet aztán nem bírtam tovább és felálltam. Levegőre volt szükségem.
Pár perc múlva meghallottam, hogy valaki, utánam jön. Nem kellett odanéznem, anélkül is tudtam, hogy az öcsém az.
- Úgy szeretnék én is felejteni. – Mondtam bele a sötétségbe.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Minden annyival egyszerűbb lenne. Ez annyira nehéz.
- Nem adhatod fel. Hanga számít rád, még ha ő ezt nem is tudja. Csak gondolj bele. Lehet, hogy nem emlékszik ránk, de tudja, hogy volt egy családja. Idő kell neki. – Igaza volt. Túl sok neki ez egyszerre. Ő még csak most gyászolja a szüleit. Idő közben felnőtt, amire nem emlékszik, ahogy a testvére is. Idő kell neki, hogy ezen túl legyen, és tisztán tudjon gondolkodni. – Nem csak neked nehéz, hanem mindnyájunknak és ezzel együtt kell megbirkóznunk.
- Jó ezt tőled hallani öcsi. – Elmosolyodott.
- Mindig is csodáltam, ami köztetek volt. Az első pillanattól kezdve. Féltékeny voltam a ti kapcsolatotokra. Idő kellett, míg rájöttem, hogy ugyanúgy szeret, ahogy téged, csak nem akartam észrevenni. Bár azt mondják sose késő. Sok mindent máshogy csinálnék, ha újra kezdhetnénk. De most már csak azt szeretném, ha újra itt lenne. Velünk. – Mindig is tudtam, hogy féltékeny volt, de sose mondta. Nem mutatta ki a szeretetét, és sokszor bántotta Hangát. Hiába közeledett felé mindig elhajtotta. Ennek ellenére Hanga szerette őt és sose árulta el, ha Una bántotta. – Bármit megadnék azért, hogy újra emlékezzen és elmondhassam neki, hogy sose szerettem kevésbé, mint te csak ezt egy másik érzés elnyomta bennem.
- Szerintem, tudja. –Tettem vállára a kezem.
- Látod? Ez így még sokkal szörnyűbb. – Húzta el a száját. Visszamentünk az asztalhoz és egy halvány mosollyal tudattuk, hogy rendbe raktuk egymás érzéseit. Befejeztük a vacsorát és átültünk a nappaliba. Az ajándékozás se volt az igazi, hisz most mindannyian egyre vágytunk és talán mindannyiunk ezt kérte, hogy Hanga emlékezzen…
Karácsony után hazamentünk és bementünk a kórházba beszélni az orvossal, aki behívta Mátét is, hogy közösen beszéljük meg hogyan tovább.
- Mint már említettem Noémi, - kezdte és egy bocsánatkérő pillantást vetett rám – emlékezetvesztésén segíthet, ha ebben a környezetben marad, azokkal az emberekkel, akikkel az elmúlt tíz évet leélte, de jelenleg magáé a döntés. – Nézett a kézilabdásra. – Átgondolta?
- Igen, és nem hagyom itt Nomit. Szeretném hazavinni. Tíz évig éltem abban a hitben, hogy mindenkit elveszítettem és nem hiszem, hogy ezzel sokat kérek.
- Ezt nem teheted. – Mondtam.
- Ugyan miért nem? Az én húgom.
- Ahogy az enyém is, ha tetszik, ha nem, és nincs jogod elvenni az életéből tíz évet úgy, hogy van rá lehetősége, hogy újra emlékezzen. – Mondtam nyugodtan. – Mi annak idején megpróbáltuk, amit meg lehetett. Biztos van megoldás.
- Ugyan mi?
- Maradj itt. Amúgy is szüksége van rád, hisz csak téged ismer.
- Hogy maradnék itt? Szerződésem és van, és most indul be a karrierem.
- Ezt most komolyan mondod? A karriered miatt nem akarod, hogy teljes életet éljen? Belegondoltál te abba miken fog még keresztül menni, ha túl lesz az első sokkon? Hogy hány kérdés fog megfogalmazódni benne, amire te majd nem tudsz válaszolni?
- Nem vitázok ezen. – Állt fel. – Haza viszem. Jogom van hozzá, hogy megtegyem. – Mondta és kiment.
- Tönkre fogod őt tenni. – Mentem utána, de Unai megállított.
- Ezzel nem segítesz. Nyugodj meg.
- Hogy nyugodnék meg?
- Csak próbáld meg. – Emelte fel ő is a hangját. – Kitalálunk valamit. Megoldjuk. Lehet, neki is kell még egy kis idő, hogy belássa, hogy Hangának ez nem jó, de ha most hülyeséget csinálsz, egy életre elfelejtheted. – Nehezemre esett bevallani, hogy igaza volt, de olyan ideg dolgozott bennem, ami már nagyon régen nem. A tehetetlenség most tetőzött nálam. Nem hittem el hogy lehet valaki ennyire önző. És még én hittem magam annak, mikor neki a karrierje a fontosabb.
- Menjünk haza. – Mondtam végül. – Hol van Iza?
- A pszichológussal beszél. – Ahogy ezt kimondta megjelent.
- Na mi újság? – Kérdezte mosolyogva. El nem tudtam képzelni, minek örül ennyire.
- Megyünk. – Morogtam és elindultam.
- Mi történt?
- Máté hazaviszi Hangát.
- Mármint Magyarországra?
- Oda. Neki fontosabb az átokverte kézilabda, mint a húga egészsége. – Ha Hangáért abba kéne hagynom a focit, megtenném. Meg, ha ezzel segítenék rajta.
- De ezt nem teheti. Most beszéltem Mirandával. Hanga sokkal közelebb jár, ahhoz hogy emlékezzen, mint gondolnánk. – Mondta és kihallatszott a hangjából a kétségbeesés. Magamhoz húztam, nem akartam, hogy megint sírjon. Utáltam, hogy az emberek szenvednek körülöttem.
- Nem, nem ezt nem teheti. Nem viheti el. – Vált sírossá a hangja. – Miranda mondta, hogy Cris volt bent Hangánál mielőtt elutazott és mikor álmába megcsókolta mosolygott. Mindig ezt csinálta. És Hanga elmondta neki, hogy a testvér szóra több arc is beugrott neki, de csak Mátéé rajzolódott ki teljesen. Ne engedd, hogy elvigye. – Kért, szinte könyörgött.
- Figyelj rám. Most nem tehetek semmit. Idő kell. Neki is és Hangának is. Be fogja látni, hogy nem jó, amit tesz. De mindent elkövetek, hogy erre minél előbb rájöjjön. – Mondtam. De én is reménykedtem abban, hogy ez sikerülni fog.
Hazamentünk. Unai még csak akkor pakolt ki. Iza a szobámba ment én pedig a kanapén ültem és a telefonom bámultam. Fel kell hívnom Crist, megígértem neki, hogy ha valami van, akkor értesítem. Sokáig szemeztem a mobillal, míg elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy magamhoz vegyem. Mintha több kilós sújt, emeltem volna. Kikerestem a számát és tárcsáztam…

Cris szemszöge:

Mikor kiléptem a szobából egy nő meglepődve állt előttem.
- A beteg nem fogadhat látogatókat. – Mondta. Én meg gondoltam akkor biztos van köze Hangához.
- Tudom, de muszáj volt őt látnom. Egyébként aludt.
- Higgye el én megértem, de ez veszélyes. Megkérem, hogy a továbbiakban ne tegye. – Határozott volt, de nem parancsoló.
- Elutazok. Főleg ezért. Ön kicsoda?
- Én vagyok a mellé rendelt pszichológus.
- Értem. Akkor kérdezhetnék valami? – Néztem rá és bólintott. – Az előbb mikor bent voltam beszéltem hozzá és mielőtt kijöttem szájon csókoltam és mosolygott. Mindig ezt csinálta mikor úgy búcsúztam el tőle, hogy még aludt. Jelenthet ez bármi pozitívat a jövőre nézve? – Kicsit tartottam tőlem, hogy pillanatok alatt leromboljam bennem a reményt.
- Érdekes. Nehéz ezt megmondani, de mindenképpen jó jel, hogy a tudat alattija felszínre tör. Mindenképpen bizakodóak lehetünk a jövőre nézve. Nem lesz könnyű, de ha összefognak Noémi, akarom mondani Hanga testvérével, akkor nagy rá az esély, hogy újra emlékezi fog.
- És ha nem?
- Akkor minden csak rajta múlik. Az esetek nagy százalékában olyankor nincs eredmény, de mivel Hangánál már nem ez az első bíztató jel így bármi megtörténhet. Hallottam már olyan esetről, hogy hasonlóan amnéziában szenvedőknek sikerült maguktól emlékezni. A múltjával kapcsolatban képek villanhatnak be neki, amikről először azt hiheti, hogy álom, de ahogy az emlékek elkezdenek letisztulni képes az álmokat és az emlékeket különválasztani. Erre viszont nem érdemes alapozni. Mindenképpen az lenne a jó és hatásos megoldás a gyógyulásra, ha Madridban maradna.
- Értem. És köszönöm. – Az órámra néztem. – Mennem kell. Viszlát. – Köszöntem el és ő is, de akkor én már a kijárat felé siettem, hogy folytassam utam a reptérre. Reméltem, hogy Hangának majd segít az ajándékom. Azt akartam, hogy ha megtalálja, tudja majd, hogy nincs egyedül és van, ki szereti őt. És van, aki szeretné, hogy újra emlékezzen arra, amit érzett.
A Real Madridba való igazolásom után még fogalmam se volt arról, hogy ő létezik. Az egyik edzés után Iker áthívott én pedig mentem. Mikor beért a házba elkiabálta magát.
- Megjöttem. – Mire fentről valaki lerohant nem épp túlöltözötten. Francia bugyiba és egy toppba jelent meg.
- Baszki, miért nem szóltál, hogy nem egyedül vagy? – Állt be vörös fejjel Iker mögé. Egy pillanatra láttam, csak de vonzotta a tekintetem. Le se tudtam venni róla a szemem. Egyáltalán nem hasonlított Ikerre. Kék szeme volt és jóval világosabb haja. Feltételeztem, hogy a barátnője, mégse bírtam ki hogy ne nézzek rá. És nem segített, hogy a lány ugyanúgy nézett engem.
- Khm… - Köszörülte meg a torkát Iker. – Ha nem zavarna, én is itt vagyok.
- Öhm… Bocs, de a barátnőd, nagyon csinos. – Mondtam az igazsághoz híven. Egymásra néztek és elkezdtek úgy isten igazából nevetni. Nem értettem semmit és ez kezdett nagyon frusztráló lenni. Nagy nehezen a kapus végül megszólalt.
- Cristiano bemutatom a húgomat, Hangát. Hanga Ő itt Cristiano Ronaldo a csapat legújabb játékosa.
- Ó szóval te vagy az aranyat érő csatár. Üdv Madridba. - Mondta mosolyogva. Én pedig örültem, hogy ez a szépség mégsem Iker barátnője, de aztán hamar rájöttem, hogy semmivel se vagyok előrébb. Jobbnak láttam nem összejönni a csapattársam húgával. Pedig vibrált köztünk a levegő. Nem is bírtuk ki egymás piszkálása nélkül. Mégis igyekeztem őt távol tartani magamtól. Inkább elmentem mindig valaki mással csak nehogy elveszítsem a józan eszem, és végül olyat tegyek, ami nem lenne helyén való. Az a típusú srác voltam, aki képes volt szerelmes lenni egy-két éjszakára, de a kapcsolataim nem a tartósságukról voltak híresek, és nem akartam, hogy ezért bárkivel megromoljon a kapcsolatom csapaton belül vagy kívül. És azt se, hogy vele. Aztán mikor a VB-n összejött Taivioval, és elköltözött Finnországba, jöttem rá, hogy mennyit is jelent nekem. Iker egy darabig engem hibáztatott érte és nem értettem miért. Aztán elmondta, hogy Hanga menekült a viszonzatlan érzések elől és ez még rosszabbul érintett. Én kergettem a focista karjaiba. Utána jöttem össze Irinával, pusztán érdekből és talán azért is, hogy felejthessek, és hogy így Hanga is felejthessen. Hogy higgye csak azt, hogy egyáltalán nem érdekel. Kimondhatatlanul hálás voltam a Finnek, hogy ekkora barom volt és annak is, hogy bármit is érzett iránta Hanga azzal, amit tett pillanatok alatt kiábrándult és felszínre törtek azok az érzései, amiket igyekezett elfojtani. Én pedig rájöttem, hogy egy év alatt semmit nem változtam és ugyanaz a megbízhatatlan, komoly kapcsolatra képtelen pasi vagyok, aki egy érdekkapcsolatban él. Kidobtam ugyan Irinát, de továbbra is igyekezetem nem közelebb kerülni Hangához, az élet viszont olyan helyzeteket teremtett, amik mindig egymás mellé sodortak minket. Végül Zágrábba megtörtént, amire már olyan régóta vágytam, az enyém lett. Rengeteget fantáziáltam már róla, de a valóság ezerszer jobb volt, mint bármelyik képzeletem. Nem akartam neki fájdalmat okozni mégis megtettem. Magamtól akartam megóvni, és azt hittem, azzal, hogy visszahívom Irinát, távol tartom majd őt, de ezt az én szerelmem nem így gondolta. Mindent elkövetett azért, hogy ne tudjak neki ellenállni és végül elérte a célját. Megadtam magam az érzéseimnek és az elfojtott vágynak. Azóta pedig nem kevésbé, hanem napról napra jobban szeretem őt. Amit iránta érzek az nagyon erős. És annyira töretlen akár csak a fiam iránti szeretetem…
Kijöttek elém a reptérre. Feltettem a napszemüvegem. Ahogy megláttam őket, csak rá tudtam koncentrálni, Minél előbb a karjaimba akartam őt tartani. Adtam anyunak egy puszit, és ahogy hajoltam el tőle már a kezembe fogtam a fiamat.
- Apaa. – Mondta boldogan.
- Szia kicsi fiam. – Nyomtam a fejére egy puszit.
- Han? – Nézett rám kérdőn. Annyira szerette őt nem csodáltam, hogy hiányolta.
- Hanga most nem tudott jönni. De majd nemsokára láthatod. – Mondtam neki, mire legörbítette a száját. Okos volt, talán túlságosan is és mindent megértett. Így, hogy a kezembe foghattam sokkal erősebbnek érzetem magam.

Nem így terveztem a karácsonyt és próbáltam nem elrontani a többiekét, de senki nem volt túl vidám hisz mind aggódtak Hangáért, mert szerették őt…
Elmúlt már karácsony mikor Iker keresett. Nagy levegőt véve vettem fel a telefont. Arról tudtam, hogy Hanga igazi bátyja Madridban van és azt is, hogy a napokban dől el, hogyan tovább.
- Hola, Iker. – Vettem fel.
- Hola, nem zavarlak?
- Nem. Mond csak.
- Voltunk ma bent a kórházba és Máté döntött. Haza viszi Hangát. – Ledöbbentem. Számoltam ezzel a lehetőséggel de mégis reménykedtem, hogy hagyja, had maradjon.
- Nem próbáltátok meggyőzni? – Kérdeztem idegesen.
- De igen. Felajánlottam neki, hogy maradjon Ő is, hisz Hangának szüksége lesz rá, de neki fontosabba a karrierje, mint a húga egészsége. – Nem hittem a fülemnek. Nem is tudtam, mit mondhatnék erre. Így csak egy rövid köszivel befejeztem a telefonbeszélgetést. Fel alá mászkáltam és próbáltam felfogni a hallottakat. Ha elviszi nagyon kevés esély, marad rá, hogy emlékezzen. És az se fért a fejembe hogy lehet valaki ennyire önző. Nem hagyhattam ezt annyiba, felhívtam a repteret és foglaltam jegyet a következő gépre.
- Hova mész? – Kérdezte anyu.
- Hangát haza akarja vinni a testvére csak, azért mert igazolása van egy ottani csapatnál.
- Fiam ez ellen te nem tehetsz semmi.
- Nem tudhatod. Ha nem próbálom meg akkor az olyan, mintha feladtam volna. Szeretem őt, és nem akarom elengedni. Nekem ő jelenti a jövőt.
- Tudom, de aggódok.
- Minden rendben lesz. – Húztam össze a cipzárt a táskámon és elköszöntem a családtól.
- Jó legyél kisöreg. Apa nemsokára jön. – Adtam neki egy puszit és már mentem is a reptérre egy elég hamar induló járatra sikerült helyet foglalnom.
Meg se lepődtem, mikor megláttam a két Casillast a reptéren. Szinte biztos voltam benne, hogy anyu szól nekik. A korházba mentünk és szerencsénkre elkaptuk Mátét a folyosón.
- Helo, beszélhetnénk.
- Szerintem nem nagyon van miről.
- Van fogalmad arról, hogy mit készülsz tenni?
- Hazaviszem, oda ahol lennie kell.
- Ez a város neki ugyanúgy az otthona. Miért ne maradhatna itt, ha ez segít rajta?
- Csak azért nem hagyom itt, mert nektek úgy jobb lesz. Hálás vagyok, amiért vigyáztatok rá, de neki én vagyok a családja és nekem kötelességem vigyázni rá.
- Tudod mindannyiunk közül te vagy az egyetlen, aki a saját érdekeit nézi. Szerinted neki nem lenne jobb, ha emlékezne?
- Döntöttem és ezen nem fogok változtatni. És jobb is lesz neki, hogy nem lesz ilyen bájgúnárok közelébe, mint, amilyen te is vagy. – Erre a kijelentésre úgy elkapott az ideg, hogy ha Iker nem fog le biztos megütöm. Hogy jön ehhez. Fogalma sincs, hogy mit érzek Hanga iránt, hogy milyen volt a kapcsolatunk.
- Jó ebből most volt elég. – Mondta Unai. – Ezzel nem segítetek rajta. Hatalmas hibát követsz el. Gondolkodj már egy kicsit. Mit fogsz neki mondani, ha megkérdezi mi volt vele az elmúlt tíz évbe? Tudnál válaszolni neki egy kérdésre is? Össze fog törni.
- Nem fog, és mint mondtam már döntöttem, és ez ellen semmit nem tehettek. – Mondta és otthagyott minket. Nem tudom, mit szűrtek le Ikerék elsőre Mátéból, de szerintem már rég megváltozott róla a véleményük. Nem vagyok agresszív, de ha most Iker nem fog le biztos eszméletlenre verem. A saját testvéréről van szó, és ennyire nem érdekli, hogy milyen súlyos következményei lehetnek ennek? És ha Unainak igaza lesz, és Hanga összeroppan? Ebbe még bele gondolni is szörnyű volt. Megkerestük az orvost, hogy próbáljon meg hatni Lékaira, de nap, mint nap próbálja meggyőzni arról, hogy amit tenni készül, az árthat Hangának. Ő sem akadályozhatta meg a döntésébe. Így Máté még szilveszter előtt hazautazott Hangával. És attól a pillanattól kezdve már csak abban reménykedtem, hogy akárhogy is, de képes lesz emlékezni, vagy ha az nem akkor mikor túl lesz az első megpróbáltatáson, ő akar majd emlékezni, és mivel felnőtt dönthet úgy, hogy visszautazik, hogy visszakaphassa a teljes életét…

Hanga szemszöge:

Karácsonyra megkaptam a bátyámat. Úgy érzem nagy árat, fizettem érte, de nem bánom. Belegondolva, hogy neki milyen nehéz lehetett ez elmúlt pár év, hogy milyen egyedül lehetett. Szembesülni azzal, hogy amire azt hiszed tegnap történt, kiderül, hogy évekkel ezelőtt. Hihetetlen számomra, hogy a szüleim nem élnek, és az is, hogy én viszont igen. Nem akartam mást csak kijutni ebből a szobából, ebből a korházból és hazamenni Mátéval. Haza. Furcsa, mert nem tudom mit is, nevezek hazának. Hogy hol is az otthonom. Azt mondta a szülői házban él, így az biztos ismerős lesz majd. De féltem, hogy esetleg még több fájdalmat okoz. Így hogy itt volt velem kicsit könnyebb volt, kicsit szabadabban lélegeztem, de amint elment a szívem összeszorult, és úgy éreztem, megfulladok, mégse tudtam sírni. Az álmokba menekültem ahol várt rám az a meleg szempár. Egyedül ő tudta enyhíteni azt a fájdalmat, és hiányt, amit éreztem.
29-én reggel jött az orvos a jó hírrel, hogy elhagyhatom a kórházat. Örömömbe még könnyeket is ejtettem.
- Na Nomi? Örülsz?
- Nem látod? – Vigyorodtam el, miközben a könnyeimet törölgettem.
- De, látom. – Ölelt meg. – Hozok neked néhány cuccot, addig szedd össze a dolgaidat. Bár szerintem túl sok minden nincs. – Nézett körbe és kiment a szobából. Óvatosan keltem ki az ágyból. Az oldalam még fájt, és mint kiderült hatalmas szerencsém volt, hogy a törött bordám nem szúrta át a tüdőmet. A kezemen még rajt volt a gipsz, de azt már csak Magyarországon szedik le. Dr. Lamando beszélt egy ottani orvos ismerősével, akinek átküldte minden adatomat és leletemet, mert ő veszi majd át a kezelésem. Kihúztam az ágyam melletti éjjeliszekrény fiókját, amiben jól mondta a tesóm nem sok minden volt. Ruhákba meg aztán egyáltalán nem reménykedtem. Egy nyaklánc volt az első, ami a kezembe akadt majd egy karkötő egy gyűrű még egy nyaklánc és egy pár csillag alakú fülbevaló. Az érdekes az volt, hogy mindegyik véres volt, amitől kirázott a hideg, csak az-az egy nem, ami legelőször akadt a kezembe. Nagyon szép volt és új. Egy egyszerű medál lógott rajta a következő felirattal: Amo-o cada dia. Nem spanyol volt, de hasonlított rá. Így mertem feltételezni, hogy talán portugál, de ki az, aki portugálul gravíroztatja bele egy medálba, hogy:
- Szeretlek minden nap. – Suttogtam, és úgy éreztem, mintha a szívem megdobbant volna erre a pár szóra. Nyílt az ajtó és ijedtembe a párna alá dugtam az ékszert. Nem tudtam, miért rejtegetem Máté elöl, de mégsem vitt rá a lélek, hogy megmutassam neki.
- Mit találtál?
- Csak néhány ékszert. – Mondtam az igazságot. Odajött és megnézte őket. – Hamar visszaértél.
- Öhm, igen. Már beszereztem néhány dolgot előbb. Tessék ebbe találsz ruhát. Tette fel az utazótáskát az ágyra és kiment. Kivettem párat és felöltöztem. Kihalásztam a láncot a párna alól és a nyakamba tettem. Jó érzéssel töltött el, hogy rajtam van. Becsúsztattam a garbóm alá, hogy csak én tudjam, hogy rajtam van. Elköszöntem a dokitól és Mirindától is. Az utóbbi még az elérhetőségét is megadta és mondta, ha bármi van, vagy csak jól esne beszélgetni valakivel akkor egész nyugodtan, hívjam fel. Jól esett, hogy ennyire törődik velem, pedig nem is ismer.
Vettem egy jó mély levegőt mikor kiléptem a korváz ajtaján. Egy taxi várt ránk a lépcső alján. Elnéztem oldalra és tőlem úgy tizenöt méterre egy kisebb csoport állt, és felém néztek. Nem tudom láttam-e már annyi szomorú embert egyszerre. Nem tudtam, miért teszem, de rájuk mosolyogtam bíztatóan, mire ők is rám mosolyogtak.
- Mehetünk? – Állt mellém Máté és én csak bólogattam. Lementünk a lépcsőn és beültünk a kocsiba. Ahogy elindult én még utoljára visszanéztem, és úgy éreztem, hogy valamit itt hagyok talán örökre…


Az első pár nap mondhatni ismerkedéssel és emlékezéssel telt. A kétszintes családi ház, amiben éltem szinte semmit nem változott. Belépve a bejárati ajtón a nappaliba találtam magam. Az egész olyan volt, mint egy fotógaléria. Rengeteg kép volt anyáékról és rólam is. Körbenéztem és szinte mindegyik képről, pontosan fel tudtam idézni, hogy mikor és hol készült. A kellemes emlékeket azonban beárnyékolta a gyász.
- Máté?
- Tessék?
- Elviszel a temetőbe?
- Majd ha kicseréltettük a sírkövet.
- De én most akarok. – Meredtem egy képre, amin a szüleim voltak ketten. – Szeretnék elbúcsúzni tőlük.
- Rendben. – Adta meg magát. Azt hittem attól, hogy látom a sírt valami mást, fogok érezni, de csak akkor fájt igazán. Azt vártam, hogy könnyebb lesz, de nem lett. Viszont elköszönhettem tőlük és ez sokat jelentett.
Sok olyan emberrel találkoztam, akiket régen ismertem és furcsa volt, hogy minden gyerekből felnőtt lett és minden felnőtt kicsit idősebb lett. A szobámat átalakítottuk, de teljesen Mátéra bíztam, csak egyet kértem. Ne legyen habos babos rózsaszín.
Az eltelt napok lassan már hetekké nőttek és én egyre jobban azt éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, hogy ez nem az-az élet, ami engem boldoggá tesz. Minden nap az éjszakákat vártam, hogy álmomban lássam a csillogó szempárt, akink tulajdonosáról mit se tudtam, mégis olyan érzelmeket tápláltam az idegen iránt, mint még soha az előtt. Úgy éreztem, lassan becsavarodok. Amit érzetem olyan volt, mint a szerelem, de nem vettem komolyan, mert úgy gondoltam, hogy ez lehetetlen.
Eljött a gipszem levételének a napja. Egyedül mentem a kórházba, mert Máté edzésen volt, ahogy mindig. Fontos volt neki a kézilabda ezért sokat voltam egyedül.
- Szia Noémi, na készen állsz? – Megvontam a vállam. Nem éreztem, hogy bármi miatt is izgulnom kellett volna. Mi a legrosszabb, ami történhet? Újra eltörik a kezemet és kapok egy másik gipszet. Legalább lesz összehasonlítási alapom arról, hogy melyik ország hogy gipszel. Nem néztem, mit csinál az ocsmány zöld csempe érdekesebb volt. Megkönnyebbültem, mikor levette a gipszet. Végre visszakaptam a másik kezemet is.
- Nocsak, egy Madridista. – Mondta a doki.
- Mi? – Néztem rá. Mi az, hogy Madridista?
- Hát a tetoválásod.
- A mim? – Nekem, tetoválásom? Megnéztem, miről beszél. És valóban a bal csuklómon ott volt egy nem túl nagy tetoválás, aminek a mintája csak a dokimnak mondott valamit. Emlékszem gyerekként azt mondtam, hogy csak olyat tetováltatnék magamra, ami jelent nekem annyit, hogy egy életen át magamon hordjam. És ez a tetoválás a gipszelőbe rádöbbentett arra, hogy nekem volt egy másik életem. Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem hirtelen és fogalmam se volt kinek tehetném fel őket. Otthon magam elé vettem a gépem és folytattam a már elkezdett írást, amiben már említettem a barna szempárt a nyakláncot és az érzéseimet.

…Talán mégis csak lehetséges? Hisz volt egy másik életem, ami a semmibe veszett. Talán a szempár a nyaklánc és az érzés, amire úgy hiszem, hogy szerelem mind egy emberhez kapcsolódik. De lehet ez? Hisz mindent elfelejtettem. Nincsenek se arcok, se emlékek. Nem tudok felidézni egy pillanatot, egy helyet. Lehetséges lenne, hogy az érzéseket nem felejtjük el? Lehet, hogy van valaki, akit annyira szerettem, hogy amit iránta érzek az erősebb annál, hogy bármi is útját állja? De ha van, akkor ki az a fiú és hol találom meg?...