30 - Szerelem net

Szijasztok!

Bocsi! Tudom sokat késtem, de a mai napom hát az valami mesés volt! :/

Na mindegy! A lényeg hogy be tudtam fejezni! :)

Egy kerek 30-as fejezet! :)

Boldog névnapot Whitney-nek! :)

És mindenkinek jó olvasást!

Remélem tetszeni fog! :)

Puszi:

Vii

Sergio szemszöge:

Ne haragudj, azt hittem, ha a szemedbe nézve a kezedet fogva mondhatom, jobban esik! :$

Kétszer is elolvastam az üzenetet, mire felfogtam, Vitali itt van. Az ajtóhoz mentem és szélesre tártam. Ott állt szembe velem a falnak dőlve, kicsit lehajtott fejjel egy édes mosollyal az ajkán nézett fel rám és egyre jobban pirult. Bár tudnám, mire gondol ilyenkor. Valahonnan a távolból hallottam egy morgást, amit ajtócsapódás követett. Nem foglalkozva azzal, hogy ki lát és ki nem, elé léptem. Kilétét egy csuklya rejtette el, a kíváncsiskodok elől. Teljesen hozzásimultam. Éreztem, ahogy a szíve hevesebben ver és mosolyt csalt a számra, hogy ezt én érem el nála.
- Igazad van. Ez így sokkal jobb. – Mondtam, mire felnézett rám.
- És még csak mondanom sem kell semmi. – Megráztam a fejem és lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Sokkal többet jelentett, hogy itt van, mint bármi más. Nehéz volt rávennem magam, hogy elváljak az ajakaitól és nem segített, hogy neki se akaródzott.
- Legszívesebben el se engednélek, de ki leszek nyuvasztva, ha nem sietek.
- Akkor menj. Kint találkozunk. – Lökött az ajtó felé és el is indult, valószínűleg a sajtótájékoztatóra. Visszamentem és jó néhány kérdő szempár szegeződött rám. Az én fejemen pedig csak egy levakarhatatlan vigyor volt.
- Kitalálom. Találkoztál Vitalival.
- Te tudtad? – Néztem Ikerre, aki csak megvonta a vállát. Naná, hogy tudta. Sőt szerintem köze is volt ahhoz, hogy Ő most itt van. Mindenesetre Víta ügyesen eltitkolta. Az ilyen meglepetéseket sűrűbben is el tudnám viselni.
Nekem most nem kellett interjút adnom így a buszra mentem a többiekkel, és hogy ne folyton a kijáratot nézzem Vitali után kutatva, beszélgetni kezdtem, amibe sikerült annyira belemerülnöm, hogy megint csak meglepődtem mikor felszállt a buszra, de örömmel nyugtáztam, hogy végre itt van.
- Marcelo, drága barátom. Tipli van.
- Persze megjött a csini Magyar csaj, a kis Brazil meg ejtve van mi? Sergio, ezt sosem bocsátom meg neked. – Szipogott, mire én csak megforgattam a szemeimet. Óvodás. – Összetörted a szívemet. Pedig én szerettelek. Nem vagyok én elég jó neked? – És még biztos mondta volna, ha Víta nem lép közbe.
- Marcelo, amint hazamegyek, visszakapod. – Kacsintott néger csapattársamra.
- Hé-hé. Ahhoz azért nekem is van egy-két szavam.
- Nyugi édes még eleged is lesz belőlem.
- Nem hiszem.
- De én igen, ugyanis csak 25-én megyek. – Ült le végre mellém.
- 25-én? Az hány nap?
- 15, Te matekzseni.
- Na jó, mivel ez több mint két hét nem sértődök meg. – Mondtam, mire hangosan nevetni kezdett.
- Rendben. – Kezét, az enyémbe csúsztatta, és egy gyors csókot nyomott a számra. Többet akartam, de diszkréten körbejártatta tekintetét a társaságon. Komolyan, már meg se kéne lepődnöm az ilyeneken, de nem tudom megszokni, hogy ő ennyire más.
A repülőút mindössze egy órás volt, de ahogy felszálltunk Ő elfehéredett.
- Jól vagy? – Kérdeztem, mire csak megrázta a fejét, felállt és a gép hátuljába futott, majdnem elsodorta Ronaldot.
- Mi van vele?
- Nem tudom. – Vontam vállat. Pár perc múlva Gonza dobta le magát mellém.
- Hátra kéne menned. – Mondta, majd kisvártatva folytatta. – Vitali szerintem még azt is kiadta magából, amit meg se evett.
- Ramosito, Ramosito, azt hittem okosabb vagy. – Szólt hátra a csatár.
- Mi van?
- Hát tudod, védekezni kellett volna.
- Jaj Ronaldo fogd be. – Förmedt rá Pipita. – Attól, hogy rosszul van még nem terhes. Te meg ne nézz így, hanem menj hátra. – Mondta, de én nem tudtam kiverni a fejemből, amit Roni mondott. A baj csak az, ha Víta terhes, az kurvára nem az én gyerekem, mert együtt alváson, ölelésen és csókon kívül nem történt köztünk semmi. Hátramentem, de sok értelme nem volt, mert nem engedett be. Egy szót se szólt én pedig nem tudtam, mit mondhatnék, csak az kattogott a fejembe, amit Cris mondott. Így végül már csak akkor szóltam neki mikor a gép landolni készült. Kijött és szörnyen rosszul festett. Fal fehér volt és látszott rajta, hogy gyenge. Mire a gép leszállt elaludt. Igaz a saját lábán jött el a kocsimig, de lemertem volna fogadni, hogy nem fog rá emlékezni. Miután beálltam a garázsba kiszállt a kocsiból és felkísértem az egyik szobába. Adtam neki egy mezt, amibe egyedül öltözött át, majd szinte azonnal elaludt. Az én éjszakám viszont álmatlanul telt, Hiába volt ott Gonza elmélete Crisével szembe, nem tudtam elfelejteni, amit a Portugál mondott. Mire Víta felébredt én túl fáradt voltam, de meg akartam ezt beszélni vele. Azonban a kimerültség hatására az emberi hangnemet már az első két mondat után elveszítettem.
- Jobban vagy? – Kérdeztem amint elkezdett mocorogni. Néhány pillanatba beletelt, míg válaszolt.
-Öhm… Fogjuk rá. – Mondta álmos hangon, éreztem, hogy engem néz, de nem bírtam ránézni.
- Akkor beszélgessünk. Kié a gyerek? – Feleslegesnek éreztem a kertelést.
- A mi? – Kérdezett vissza azonnal. Ránéztem.
- Mégis mit képzeltél? Hogy nem derül ki, vagy majd beadod, hogy az enyém és felnevelem? Mit képzeltél? – Kérdeztem dühösen, arcáról a döbbenet sütött és az értetlenség.
- Te mi a… - Kezdte, aztán elgondolkozott. Lehet, hogy most jött rá arra, amire nekem tegnap felhívták a figyelmemet?
- Mi van, rájöttél, hogy terhes vagy? – Már meg se próbáltam normálisan beszélni, a hangomból sütött a megvetés. Nem számított, de érdekelt kié lehet a gyerek. Valamelyik kézilabdásé? Hisz velük sokat van. Vagy Norbié? - Kié a gyerek? – Látszott rajta, hogy próbálja tartani magát, aztán vett egy nagy levegőt és a szemembe nézett.
- Tudni akarod kié? A mikulásé és jelenleg is itt van. – Mondta mérgesen és csalódottan. Hosszú másodpercekig néma csendben néztünk egymás szemébe. Idő kellett, míg elért az agyamig, amit mondott. Basszus. - Pont annak a pár napját élem át, ami azt igazolja, hogy nem vagyok terhes. Cseszd meg Ramos, én még szűz vagyok és itt valami kurvára nem jó. Vagy te ismertél félre engem vagy én téged, de sanszos, hogy az utóbbi. – Mondta és még mielőtt bármit is reagáltam volna bezárkózott a fürdőbe. Ott álltam az ablak előtt az üres ágyat bámulva és próbáltam felfogni a helyzetet. Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Nem hogy nem terhes még csak pasival se volt. Ó te jó ég. Hogy lehetek ekkora barom? Vagy hatszor fordultam az ajtó felé és vissza. Biztos látni se akar. Sőt örülhetek, ha egyáltalán még szóba áll velem ezek után. Ezt nagyon elcsesztem. Cris, hogy nem tudja befogni a száját, én meg még hallgatok is rá. Igaza volt Gonzálónak. Leültem az ágyra, de két percnél tovább nem bírtam. Hallottam, hogy még mindig folyik a víz. Homlokomat az ajtónak szorítottam. Ha most nem dob ki, akkor soha. De lehet nekem, kellene őt elengednem. Nem érdemlem meg. Megbízott bennem, pedig csak a szavam volt a képi bizonyítékkal szembe. Ő még csak okot sem adott rá, én meg egy hallott dologra már mérget veszek. Nem tudom elhinni, hogy létezik olyan lány, mint ő, akit nem az érdek hajt, akinek nem számít a pénz, és aki magamért szeret. És ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy ártatlan. Talán ezért is hittem azt, hogy igaz lehet, mert alapból azt nem hiszem el, hogy Vitali valóság. Hogy ilyen lány létezik. És az enyém. De ezek után? Soha nem éreztem még ennyire rosszul magam, attól, ha valakit megbántottam. Ezt valahogy jóvá kell tennem. Nem veszíthetem el. Most érzem igazán, hogy mennyire fontos is nekem, hogy milyen sokat jelent. Szeretem őt. Igen, beleszerettem Vitaliba.

Vitali szemszöge:

A zuhany alatt próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mikor adtam okot neki arra, hogy egyáltalán ilyet feltételezzen rólam. Persze tudtam a választ. Semmikor. Csak jobban éreztem volna magam, ha mégis. Lehet könnyebb lett volna megértenem. Nem is azzal volt bajom, amit mondott, hanem ahogy mondta. Az a hangnem. Mintha valami utolsó számító kis kurva lennék, aki a pénzére hajt. Hogy ismerhetett ennyire félre? Vagy én őt? Addig folyattam magamra a vizet, míg a sós cseppeket le nem mostam magamról. Azt hiszem sosem sírtam még férfi miatt. Itt volt az ideje ezt is elkezdeni. Átkozott hormonok. Ha nincsenek, tutira a képébe röhögök, vagy nem, de biztos nem borulok ki ennyire. Vagy mégis? Hú ez a határozottság. Magam köré tekertem egy törölközőt és a körmömet rágcsálva szemeztem az ajtóval. Túl sokáig nem maradhatok itt bent bizonyos dolgok nélkül, de kimenni se akartam. Nem voltam még kész a folytatásra és nem is akartam ilyen könnyen megadni neki az esélyt arra, hogy egyáltalán bocsánatot kérhessen, feltéve, ha akar. Arról meg aztán halvány gőzöm se volt, hogy mennyi ideig csapoltam a spanyol vízhálózatot. Benéztem a szekrénybe. Na nem kósza tampon reményében, viszont nyitás után gyorsan be is csuktam. Ennyi kenceficét eddig maximum drogériába láttam futólag.
- Baszki. – Mondtam és újra kinyitottam, hogy megnézzem mivel szépül. Olyan márkák neveit olvastam, amikről még csak nem is hallottam. Az összetevőket meg inkább hagyjuk. Szerettem kémián aludni. Viszont az orrommal nem volt gond. Aminek kellett annak jó illata volt, de volt olyan is, amitől megfordult a gyomrom. Ha jól belegondoltam vagy 32 órája egy falatot se ettem így már nem nagyon volt mit kihánynom. Elképzeltem Sesét, ahogy a szabadnapján, uborkapakolással az arcán, a kanapén fekszik és lágy, spanyol zenét hallgat. Hála a vizuális formámnak tisztán láttam magam előtt az összképet, és hangosan felnevettem. A saját számat be fogva próbáltam tompítani kacagásomon. Ez már csak azért sem volt túl jó, mert ahogy kezdtem kikerülni a történtek hatása alól, újra éreztem a fájdalmat. Ilyenkor mindig anyámra gondolok, aki már tanácsolta, hogy írassak fel fogamzásgátlót, mert akkor nem fog ennyire fájni, de én köszöntem szépen. Nem akartam idő előtt tönkrevágni a hormonháztartásom. Nem volt mese, ki kell mennem, mert én fogom kaparni a küszöböt nem Sergio. Halkan az ajtóhoz lépdeltem és a fülemet a falapnak nyomtam. Kintről egy árva hang se szűrődött be. Vettem a bátorságot, habár azt sem tudtam mitől féltem. Talán a bűnbánó kiskutyaszemektől, amiknek nem tudnék ellenállni. Bár kitudja? Vettem egy jó nagy levegőt és amilyen halkan csak tudtam elfordítottam a zárat. Persze az hangosan kattant. Miért van az, hogy minél csendesebben akarsz közlekedni, annál nagyobb zajt csapsz? Nyakamat behúzva nyitottam ki az ajtót.
- Ezt nem hiszem el. – Mondtam elhűlve. Alig hittem a szememnek, hát még az orromnak. A spanyol nem volt a szobába, el se fért volna. Minden egyes négyzetcentiméteren vörös rózsa volt. Szerettem a rózsát, de ettől szó szerint fulladoztam.

- Hol a francba van a táskám? – Tettem fel az ötmilliós kérdést és fejemet vakargatva próbáltam rájönni. Átverekedtem magam a virágrengetegen és kivéve az egyik bőröndömből a szükséges dolgokat szó szerint, visszamenekültem a fürdőbe. Ahol végre fellélegezhettem.
Egy darabig csak néztem, aztán felkaptam a mobilom, és írni kezdtem.

Csak hogy tudd. Rózsával nem mész semmire.

Küldtem el az smst mire a telefonom veszett csörgésbe kezdett. Arany pofa, azt hiszi, felveszem. Tévedett. Csak a mobillal együtt énekeltem a felcsendülő zenét. Próbáltam lefoglalni magam, míg nem hat a gyógyszer, hogy ne a fájdalomra összpontosítsak, de egy fürdőszoba nem a legizgalmasabb hely. Oda vissza megszámoltam a csempéket, ami nem tartott túl sokáig. A telefonomra pillantottam, időközben lenémítottam. Féltem, hogy megunom a csengőhangot. Ahogy a nem fogadott hívásokat néztem Sergio nem nagyon akarta felfogni, hogy nem vagyok kíváncsi rá. Viszont a sok értesítés mellett ott villogott egy üzenet. Biztos voltam benne, hogy ő írta. Megnyitottam, hogy elolvashassam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelt.

Víta, kicsim, sajnálom. Tudom idióta, barom vagyok. És nincs mentségem. Bármit megkapsz, amit kérsz, csak bocsáss meg nekem.

Bizalmat. Azt szeretnék. Semmi mást. De tudtam, hogy Sese nem erre gondolt.

Ne vágd magad alatt a fát. Felejtsd el, hogy valami csillogó, méregdrága ajándékkal kiengesztelhetsz. Nálam a pénzeddel sokra nem mész sztárhátvéd.

Akkor mond meg, mit tegyek.

A fantáziádra bízom. Ha már úgy is olyan élénk.

Küldtem el és nem várva választ kikapcsoltam. Éreztem, hogy a gyógyszer hatni kezd és ezzel együtt jött a fáradtság. Olyan vagyok ilyenkor, mint valami mormota. Bemásztam Sese jakuzzi méretű kádjába és egy törölközőt a fejem alá hajtogatva aludtam el…
Mikor felébredtem kint már sötét volt. Mit ne mondjak a kád tényleg nem alvásra való. Jóformán mindenem el volt zsibbadva. Próbáltam megállni a talpamon és vártam, hogy minden porcikámba vér jusson. A telefon után nyúltam. Bekapcsoltam. Nem csalódtam. Sese csak kismilliószor hívott és legalább ennyi bocsánatkérő üzenetet kaptam.

Ez már sértő rám nézve ennyire nem nehéz a felfogásom.

Mivel percek múlva se jött válasz feltételeztem, hogy edzésen van. Félve nyitottam ki az ajtót, de szerencsére a virágok mind egy szálig eltűntek. Viszont az ágyon volt egy doboz. Olyan, amiben tortát szokás tenni. Odaléptem és kinyitottam. Nos igen. Tényleg torta volt benne méghozzá a „bocsi, hülye vagyok” felirattal.

Elmosolyodtam. Meg kell hagyni, humora van. És lehet, hogy már tényleg ünnepelni valóan hülye. Visszacsuktam a dobozt. Felvettem egy vastagabb pulcsit és a hajamat egy sapka alá tűrtem. Magamhoz véve az övtáskám és a gépem a tortával együtt elindultam lefelé. Sergio háza hatalmas volt. Nem is értettem, hogy nem magányos egy ekkora monstrumba. Én sokszor a saját kis lakásomba egyedül érzem magam. A süteményt betettem a hűtőbe és nyakamba véve Madrid luxus negyedét elindultam a városba, hogy meglátogassam spanyol barátaimat. Reméltem, hogy nem tévedek el, és hogy készíthetek néhány jó képet. Mikor megkaptam az első fényképezőgépem az első tekercs filmet autók fényképezésére lőttem el. Persze mint kiderült, egyik képen se volt, még egy fél autó se. Nos mondhatnám, hogy szó szerint legurultak a képről. Csalódott voltam. De tovább próbálkoztam. Kiültem a házunk kapuja elé és vártam. Időbe telt, de rájöttem, hogy csak akkor tudok jó képet készíteni, ha érzem a pillanatot. Látnom kell azt, ami történni fog Addig próbáltam, míg mind a 36 kocka meg nem telt autók képeivel. Utána döntöttem el, hogy fényképezni fogok. Olyan pillanatokat akartam megörökíteni, amiket más nem láthat, vagy csak egy pillanatra és ezzel a vágyammal a sport világába tudtam kiteljesedni… De az óta is szeretek autókat fényképezni. Mostanra viszont ezt az éjszakába. A fényszórók érdekesebbé tették a képeket. Mintha minden autó egy fény alagútban száguldana. Nem tudtam betelni ezzel a látvánnyal.

Röpke fél óra múlva már ismerős helyen jártam. A portás ismerősként üdvözölt. Pedig alig látott párszor. A liftet nagy ívben elkerülve a lépcsőn indultam el és meg se álltam a jól ismert lakásig, aminek ajtaján illedelmesen dörömböltem. Kellemes meglepetésként Gonzalo nyitotta ajtót. Örültem neki, mert bírtam a csatárt.
- Ohh, hola.
- Hola Pipita. – Vigyorogtam rá és beslisszantam a félig nyitott ajtón.
- Hát te? – Fordult utánam.
- Én? Csak eljöttem meglátogatni a barátaimat. De neked nem edzésen kéne lenned?
- Annak már vagy egy órája vége.
- Érdekes. – Morfondíroztam aztán csak vállat rántottam. – Ja, nem zavarok ugye?
- Nem dehogy.
- Mi a program?
- Pizzázunk és filmezünk. – Jött a válasz Liztől valahonnan a ruharaktár mélyéről.
- Szuper. Farkas éhes vagyok. Berto? – Ültem a kanapéra.
- Idegenben. De mi van Sese nem ad enni? – Kérdezte nevetve. Gonzára néztem.
- Nem tudja. – Tátogta én meg erre felemeltem a hüvelykujjam. Isten ments, hogy aggódjon.
- Már hogy ne adna, de tudod, hogy nem vagyok oda a nemzeti konyháért.
- Igen tudom. Aki nálad válogatósabb az már éhen halt. – Mondta.
- Na jó ez azért túlzás. – Védtem meg magam. Az argentin meg úgy nézett rám, mint ha szellemet látott volna.
- Miért nézel rám úgy, mintha én lennék a világ nyolcadik csodája?
- Mert lehet, hogy az vagy?
- Kizárt, de ezt akkor már ki is fejthetnéd.
- Ramos elmondta mekkora barom volt. Pedig én mondtam neki, hogy ne is figyeljen Crisre, de ezek szerint csak az maradt meg neki, amit az a nem normális mondott.
- Tudtam én, hogy nem egyedül ilyen hülye. – Csóváltam meg a fejem, de ez attól még nem változtat a tényen, hogy azt feltételezte rólam amit. – Ettől lennék a következő csoda?
- Hát Sergio szerint tutira fogod a cuccod és lelépsz mire ő hazaér.
- Ezt a bizalmat.
- Már ne is haragudj, de én meg tudnálak érteni.
- Én meg nem érzem úgy, hogy meneküléssel bármit is megoldanék. Itt vagyok, és ha itt nem jutunk semmire, akkor Magyarországon se.
- De azt mondta szóba, se állsz vele.
- Miért az sms mi? Vagy esetleg azt várta, hogy a nyakába ugrok? Ennyi neki is jár. Kicsit átgázolt a lelkemen. Nem haragszok rá, csak csalódott vagyok. Mindig is úgy hittem, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom. Sejtem, hogy neki ez nem könnyű, de én szeretném, ha bízna bennem, mert tényleg szeretem őt. – Már épp mondott volna valamit mikor megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre és elmosolyodott. Kérdőn néztem rá, de figyelmen kívül hagyta és felvette.
- Hola Sergio. – Köszönt, az én szívem pedig kihagyott egy ütemet. – Lassíts már… - Tehát Ő nincs sehol, de a cuccai igen?... – Akkor biztos visszamegy. – Bízz benne. Képes vagy rá. – Nem én most nem érek rá. – Nincs mit. Jó éjt! – Köszönt el tőle és letette a telefont.
- Köszönöm. – Néztem rá.
- Ugye tudod, hogy oda van érted? – Bólintottam és elmosolyodtam.
- Tudom, de ez nekem nem elég.
- Ettől vagy te más. Aki nem a focistát, hanem azt szereti, ami mögötte van. – Mondta és ezzel zártuk a beszélgetést, ugyanis Liz megjelent és hiába jó barát nem akartam, hogy ezt tudják. Megnéztem velük egy filmet és sikerült elpusztítanom majdnem egy egész pizzát, majd elköszöntem a maratoni mozizóktól és elindultam vissza. Az egész ház ki volt világítva. Késő volt már. A dohányzóasztalról elvett kulccsal beengedtem magam, majd visszatettem oda ahonnan elvettem. Levettem a cipőm és kikerülve Sergiót, aki az óta árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat mióta beléptem, a konyhába mentem.
Úgy jött utánam, mint egy kiskutya, és hiába akart nem kérdezett semmit. A hűtőhöz mentem, hogy végre megkóstoljam a tortám.
- Te beleettél a tortámba? – Néztem rá a lehető legmérgesebben. És ezt nem kellett tettetnem. Ugyanis édességér még verekedni is képes lennék.
- A-azt hittem nem kell.
- Szerinted akkor a hűtőbe teszem? – Kérdeztem felháborodva. – Elárulom, nem.
- Sajnálom.
- Azt kétlem. – Morogtam és újra a tortára, néztem. – Legalább finom volt?
- Ööö, igen. – Mondta, én pedig gonosz mosolyra húztam a szám.
- Akkor egyél még. – Mondtam és belemarkolva a tortába, a képébe nyomtam. Az ujjaimról nyalogattam a krémjét, míg ő az arcáról törölgette, a süti darabjait. – Hm, tényleg finom. – Mondtam, és idejét láttam menekülőre fogni, ugyanis a torreádor szerepet cserélt és inkább tűnt elszánt bikának. A fél házon végigkergetett, de persze a hazai pálya előnyét figyelembe véve esélyem se volt. Csak azt éreztem, hogy erős karjai a derekamra fonódnak és máris a kanapén találtam magam, ő pedig felettem volt. Az arca veszélyesen közel volt az enyémhez. A szívem jobban vert, mint futáskor és szaporán vettem a levegőt, elveszve a barna szemekbe mindent elfelejtettem csak az érzés volt, hogy szeretem őt. A hajamat kisöpörte az arcomból, de tekintetemet nem engedte. Vártam az újabb bocsánatkérést, a sajnálkozást, az ígéreteket, de valami teljesen mást kaptam.
- Szeretlek. – Suttogta ajkaimnak. – Szeretlek Vitlai, nem akarlak elveszíteni. – Mondta én, pedig nem hittem el, hogy létezik olyan, hogy varázsütésre megváltozik minden, hogy egy szó, képes a földről a mennybe repíteni, ha az, akitől hallani szeretnéd őszintén, mondja. Sese pedig az volt. A lelkem szárnyalt és olyan volt mintha a szívem az övével egyszerre dobbant volna. Sose éreztem magam ilyen erősnek és ilyen boldognak. Kezeimet az arcára tettem és közelebb húztam magamhoz.
- Szeretlek. – Mondtam halkan mielőtt ajkaink összeértek.