27 - Szerelem net

Szijasztok!

Azzal kezdeném, hogy mindenkinek nagyon köszönök mindent!

A kommenteket a pipákat a rendszeres olvasást, chates üziket tehát tényleg mindent.

Alapból az oldalmegjelenítést is. Kihagytam valamit? XD

Imádatom!

A részhez túl sok mindent nem fűznék.

Kíváncsi vagyok vártátok-e ezt.

Véleményeket most is örömmel várom!

Jó olvasást mindenkinek!

Puszi:

Vii

Sergio szemszöge

A taxi elég hamar odaért a megadott címre. Szerencsére eurót is elfogadott és örült a nem várt borravalónak is. A fejembe húztam a sapkám, amennyire tudtam és a sporttáskámat a vállamra akasztva a bejárathoz mentem. A kaputelefonon megkerestem Vitali nevét, de hiába csengettem. Ez így nagyon nehéz lesz. Elővettem a telefonom és kitudja aznap hányadszorra, újra hívtam, de persze ahogy az előzőket nem úgy ezt se fogadta. Tanácstalanul ácsorogtam az üvegajtó előtt. Fogalmam se volt arról, hogy innen hogyan tovább, de a kérdést megoldotta helyettem egy bentről érkező. Kihasználtam a nyitott ajtó lehetőségét és bementem. Vitali emeletéig meg se álltam. Épp felértem mikor láttam, hogy azon az ajtón, amin nekem be kellene kopognom egy srác jön ki, és kulcsra zárja. Hirtelen annyi minden fordult meg a fejembe, hogy szó szerint lefagytam. Hozzáteszem egyik gondolat se volt túl pozitív a kapcsolatunka nézve.
- Hola! – Köszönt a gyerek és a telefonját nyomkodva indult el lefelé a lépcsőn. A köszönés térített észhez.
- Hola! Vitalit keresem. Tudnál nekem segíteni? – Kérdeztem spanyolul. Gondoltam megpróbálom, ha már egyszer az én anyanyelvem köszönt. Először csak értelmesen nézett rám, de aztán meg is szólalt.
- Vitali nincs itthon. – Válaszolt szintén spanyolul. – De te ki vagy? – Hát öcsém, azt én is kérdezhetném tőled. Lehúztam a sapkám, és már mondtam volna a nevem, de megelőzött.
- Sergio? Sergio Ramos? – Bólintottam. – Én Norbi vagyok, Vitali munkatársa. – Mutatkozott be. Én pedig azoknak a gondolatoknak egy részét, elég jelentős részét el is vetettem, amik akkor születtek mikor kilépett azon az ajtón.
- Igen. Már hallottam rólad. Tudsz nekem segíteni? Egész nap hívtam, de nem értem el. Nem tudod, mi lehet vele?
- Gyere, beengedlek. A lökött lány beágyazta a telefonját, és már reggel óta úton van. Tatán volt meccsen utána pedig a szüleihez ment. Másfél órája hívott, hogy jöjjek el és nézzem meg itthon hagyta-e. – Basszus, akkor ezért nem vette fel. Akkor lehet nem is látta a képet. Lehet, nem is tud semmit az egészről. Mindenesetre egyáltalán nem biztos, hogy ez így van. – És te? Tudja, hogy jöttél?
- Nem igazán.
- Utálja a meglepetéseket, de neked biztos örülni fog.
- Hát az nem olyan biztos.
- Dehogy nem. Teljesen máshogy reagál le dolgokat, ha rólad van szó.
- Hát nem hiszem, hogy ezt jól le lehet reagálni vettem ki a táskámból az egyik spanyol napilapot.
- Ohh…
- Pedig ez tényleg nem az, aminek látszik. Lara a volt barátnőm, tegnap csak úgy megjelent az asztalunknál és addig erősködött, míg ki nem mentem vele beszélgetni a semmiről. Már indultam volna vissza, de elém állt és megcsókolt. Egyből eltoltam, de mint látod a lényeg meg lett örökítve. És most ez a kép virít minden spanyol lap címlapján a „Szó sincs új kapcsolatról. Újra együtt a LaRamos páros” főcímmel vagy valami hasonlóval. És sajnos nem csak a sajtó, az internet is ezzel van tele.
- Nem tudok róla, hogy tudna erről. Bár Vitali jó a rossz dolgok elraktározásában. Aki nem ismeri meg nem mondja mikor milyen a lelki állapota. Mindjárt felhívom és beszélek vele. – Mondta én pedig őszintén reméltem, hogy nem látta még a képet. Jobb, ha tőlem tudja meg. Reméltem, hogy bízik bennem annyira, hogy hisz majd nekem. Norbi magyarul beszélt Vítával így egy szót se értettem abból, amit mondott, de jó jelnek vettem, hogy nevet, de aztán mikor elrántotta a fülétől a telefont ez az érzés elmúlt.
- Rám csapta. – Dörzsölte a fülét. – De pánikra semmi ok. Szerintem csak simán az a baja, hogy felkeltettem. Komolyan mondom csak rád nincs kiakadva, ha felébreszted. Nekem meg leordítja a fejem. – Ezen elmosolyodtam. Sejtettem, hogy nem olyan hatással vagyok rá, mint a barátai hisz annál többet jelentek neki. És ő is nekem. – Ne aggódj. Vitali végig fog hallgatni. Várd meg itt. Nyolc körül hazaér. Érezd otthon magad. Nem nagy lakás, de Ő imádja. Én mentem, mert még cikkeznem kell.
- Öhm… Köszi.
- Nincs mit. Jó, hogy te végre vagy neki.
- Ezt hogy érted?
- Sehogy. Csak jó hogy van mellette valaki. – Kérdőn néztem rá. – Elégedj meg ennyivel, nem pletykálok. Úgyis mindent megtudsz a maga idejébe. – Mondta és elment. Na szép. Kell az ember fülébe bogarat ültetni. Ráadásul azt se tudom miről beszélt.
Az egész lakást körbelengte Vitali édes illata így nem tűnt olyan idegennek a hely. Tényleg nem volt nagy lakás, de otthonos. Mindent a szemnek semmit a kéznek alapon körbe jártam a helyiségeket. A bejárattól balra volt a konyha, Egy darabig szemeztem a mikróval, és szinte biztos voltam benne, hogy nem éri fel, de aztán eszembe jutott, hogy nálam is megoldotta a kukoricakérdést. A konyhával majdnem szembe volt a háló. A képek automatikusan villantak be és nem segített elterelni a gondolataimat az, hogy az ágyából pont belátni a zuhanykabinhoz, ha nyitva van a fürdőajtó. Elképzeltem, azt, ahogy tusol és ezt akár egyenes élő adásba, nézhetem. Nem volt nehéz elképzelni, ahogy testén végigszáguldanak a vízcseppek… Oké ezt most kéne abbahagynom. A jelen helyzet szerint az se biztos, hogy a kapcsolatunk eljut erre a szintre. Pedig, ahh… Oké Sergio nyugi van… Hogy ne mélyítsem tovább az effajta gondolatokat a nappaliba mentem, ami egybe volt az étkezővel. A kanapén ott volt a Real Madrid meccsek szenvedő alanya, a klubunk logójával díszített párna. Elmosolyodtam. Leültem a kanapéra, amivel szembe egy LCD tv volt. Elvettem a távirányítót a dohányzóasztalról és bekapcsoltam a tv-t. Meg se lepődtem azon, hogy egy sport csatornán volt. Gondoltam, amíg várok tv nézéssel, ütöm el az időt. Arra jó volt, hogy ne unatkozzak. Sokat fel se fogtam a műsorból, a gondolataim mind körülötte forogtak. Legfőképpen az érdekelt hogy mi lesz az első reakciója, ha meglát, az, sok mindent elárul majd…

Vitali szemszöge

Beengedtem magam a házba és Bonó már rohant is felém, de rajta kívül senki nem volt otthon. Fel akartam hívni anyut, viszont nem találtam a telefonom. Átkutattam érte minden táskát és zsebet. Az egész autót tűvé tettem érte, de sehol nem találtam. Ha azt most elhagytam, nagyon boldog leszek. Hiába próbáltam felidézni, hogy hol és mikor láttam utoljára, a reggeli ébresztő kinyomása volt az utolsó kép, ami beugrott, és ahogy ezen tovább agyaltam már abban sem voltam biztos, hogy az ma reggel volt. Pedig egyértelmű, hogy igen ugyanis ébresztő nélkül esélytelen, hogy felkeljek pláne, úgy hogy sikerült átskype-olnom Sergioval a fél éjszakát.
- Basszus! – Mondtam, és kíséretképpen homlokon csaptam magam. Bele se mertem gondolni, hogy hány nem fogadott hívásom lesz feltéve, ha meglesz a telefonom. Nagyon reméltem, hogy valahol az ágyamba hever. A vonalas telefonhoz mentem és felhívtam Nonot.
- Igen, tessék?
- Szia, Nono!
- Hol a mobilod kislány?
- Látod ez egy nagyon jó kérdés, és Te fogod nekem kideríteni.
- Ééén? – Kérdezte, és magam előtt láttam, ahogy majd a mellkasába fúrja az ujját olyan hévvel, mutogat magára.
- Aha. Légyszi ugorj fel hozzám és nézd meg otthon hagytam-e. Itt vagyok anyuéknál.
- Most azonnal nem tudok odamenni, még legalább másfél óra.
- Oké, nem gond. Ezen a számon elérsz.
- Rendben.
- Örök hálám.
- Isten mentsen tőle. – Nevetett és lerakta a telefont. Én pedig hívtam anyut. Nagyon kíváncsi vagyok, merre járnak ilyenkor.
- Haló?
- Szia anyu! Merre vagytok?
- Kislányom! Nem mondtad, hogy jössz.
- Tán be kellett volna jelentkeznem?
- Nem. De ha előtte ránk csörögsz, akkor elmondtam volna, hogy ne gyere feleslegesen, mert üzleti vacsorára vagyunk hivatalosak.
- Mégis milyen üzleti vacsorára kell elindulni délután három órakor? Várj. Tudod mit? Ne is válaszolj. Nem akarom tudni. Gondolom ma már nem jöttök haza.
- Sajnálom kincsem.
- Mindegy. Szólnom kellett volna. Apa?
- Vezet, és figyelmesen hallgat.
- Szia kislányom. – Elmosolyodtam.
- Szia apu.
- Valami említésre méltó? – Említésre méltó? Már hogyne lenne, de hogy azt nem most fogom elmondani az is biztos. Apát lesokkolná Sergio híre. Jobb lesz szemtől szembe közölni velük, hogy a szimpla baráti látogatásom Spanyolországba jóval több lett, arról nem beszélne, hogy mi volt Moszkvába. Nekimenne az első fának, ha megtudná, hogy vele aludtam. Azt nem is említve, hogy úgy éreztem a szívemet, a focistánál hagytam, és nagyon hiányzik nekem.
- Nem, semmi különös. Spanyol ország szuper volt, a meccs meg valami eszméletlen. – Mondtam a fél igazságot. Kicsit beszélgettünk az ott töltött időről, de Sergiot kicenzúráztam a történetből.
- Na jó nem emelem tovább a telefonszámlátokat. Majd beszélünk.
- Jól van kincsem. Vigyázz magadra.
- Ti is. Puszi nektek. – Köszöntem el és leraktam a telefont. Behoztam a kocsiból a laptopom, gondoltam netezek kicsit, de valamiért nem töltötte be még a kezdőoldalt se. Franc essen bele. Így esélytelen, hogy akármilyen életjelet is adjak magamról Sergionak. Jobb híján elkezdtem képeket válogatni, de túl hamar végeztem vele. Elnyúltam a kanapén és perceken belül elnyomott az álom. Csörgésre keltem. Mi ez az istenverte retro csengőhang? Eltelt egy kis idő mire rájöttem, hogy a vezetékes telefon csörög és nekem kéne felvennem.
- Haló?
- Azt hittem már sose veszed fel. Aludtál? – Nevetett.
- Ja. – Morogtam. – Megvan?
- Mi?
- A telefon.
- Ja a telefon. Persze. Ott fekszik az ágyadba.
- Kösz. Mennyi az idő?
- Nem nagyon vagy képbe. – Állapította meg.
- Hát nem. – Ásítottam.
- Hazajössz?
- Aha. Nemsokára indulok. Csak, csak döntök magamba egy kis kávét.
- Akkor nyolc körül itthon vagy?
- Igen Norbi, de ne kérdezősködj már annyit, azt se tudom, merre van az előre. – Elnevette magát.
- Pedig van még egy kérdésem.
- Mond. – Sóhajtottam.
- Inkább nem.
- Noorbi. – Szűrtem ki nevét a fogaim között, mintha valamilyen fenyegetés lett volna.
- Jó-jó! Minden rendben?
- Nem baszki semmi nincs rendben. Most jó? – Lettem ideges. Hogy a fenébe lehet ilyet kérdezni? Komolyan mondom, az eszem megáll. – Szombaton találkozunk. – Mondtam és lecsaptam a telefont. Talán ezért az egy dologért szerettem a vezetékest telefont. Kellemes fülcsengést tudott okozni másnak, ha valaki lecsapja.
Egyből felébredtem. Úgy éreztem, a kávé se kell, de azért főztem egy jó adaggal és sok tejjel sok cukorral, elkortyolgattam. Búcsúzóul megsimogattam Bonót, akiért a szívem szakadt meg. Utál egyedül lenni és ilyenkor mindig sír. Legszívesebben magammal vittem volna, de a lakók hülyét kapnának a szőrpamacstól. Kellett nekem kutyaszőr allergiások közé költöznöm. Lehet lakást kéne cserélnem.
Jó szokásomhoz híven az északi parton indultam el Pest felé. Általában ezért is tart az út időben tovább. A délin ott az autópálya, de én valamiért jobban szeretem az autó utakat. És különben is ez a part izgalmasabb. Még téli kopárságba is szebb. A déli partban egy szép dolog van. Méghozzá az északi látványa onnan.
Torlódás és balesetmentes utam volt így még negyed órával előbb haza is értem. Rutinszerűen fordultam rá a garázsomra, de satu fékkel kellett megállnom. Valami barom pont az én garázsom elé állt be. Ó hogy rohadnál meg az Audid-dal együtt. Miért kell oda állni ahova nem kéne, mikor ki is van írva, hogy nem parkoló. Analfabéta idióta. Legszívesebben agyon dedikáltam volna a fényezést a kulcsommal és kést szúrtam, volna mind a négy kerekébe, hogy legyen vele boldog. Forrva az idegtől beálltam egy szabad helyre. Vettem pár jó mély levegőt, hogy lenyugodjak. Általában nem tartanak sokáig ezek a kirohanásaim csak hevesek. Mikor már a táskáimat vettem ki a kocsiból jóformán semmi bajom nem volt. Alig vártam már hogy végre fent legyek és nem nézve hány nem fogadott hívásom és üzenetem van, felhívjam Sergiot.
Beütöttem a postáskódot és már felfelé haladva előhalásztam a kulcsot. Rekordidő alatt jutottam be a lakásba. A táskáimat gyorsan letettem. A szobába menet lerúgtam a cipőm, és szinte úgy vetődtem be az ágyra, hasra fekve. Kitakartam a telefonom. Kinyomkodtam mindent és megkerestem a hívásnaplóba Sese számát. Megnyomtam a zöld gombot és vártam. Az első búgással meghallottam egy csengőhangot is. Összeráncoltam a szemöldököm és kicsit megemelkedtem, hogy füleljek. Nem volt kétségem afelől, hogy ez kintről jön. Felálltam az ágyról. A telefont levettem a fülemről, de nyomtam ki. Lassan indultam el a hálóból. A szívem összevissza a kalapált. A nappaliba sötét volt. Ahogy a sarokhoz értem felkapcsoltam a villanyt. Nem hittem a szememnek. Sese ott ült a kanapémon teljes életnagyságba és engem nézett. Elmondhatatlan boldogságot éreztem abban a pillanatban, a lábam pedig magától vitt felé. Szegény pont felállt mikor odaértem és a nyakába ugrottam. A lendülettől visszaült a kanapéra én pedig az ölébe és úgy öleltem, mintha soha többet nem ölelhetném. Akkor éreztem igazán, hogy mennyire hiányzott.

- Szia! – Mondtam halkan és elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. Ő csak mosolygott. Két tenyeremet az arcára simítottam és ajkaimmal az övét érintettem.
- Hiányoztál. – Suttogta a csókunkba.
- Te is nekem. Rettenetesen. Miért nem szóltál? – Kérdeztem, de aztán rájöttem, hogy ez csak az én hibám. – Na jó erre ne válaszolj, de ugye nem azért jöttél, mert aggódtál, amiért nem vettem fel a telefont?
- Részben.
- Ne haragudj. Nem jellemző rám, hogy elszakadok a telefontól, csak mostanában többet Skype-olunk és a gépem lett a fő kommunikációs eszközöm. Tényleg sajnálom.
- Én nem.
- Azt én se, hogy itt vagy. Csak azt, hogy aggódtál.
- Még most is.
- Történt valami? – Másztam ki az öléből és ültem le mellé.
- Főleg azért jöttem, mert el kell mondanom valamit. Bár azt hittem már tudod. Így kicsit jobb, hogy tőlem fogod megtudni. – Kezdte. Én pedig már gyártottam a negatívabbnál negatívabb gondolatokat. Sergio túlságosan komolynak tűnt. Ami engem megrémített.
- Miről van szó? – Kérdeztem alig hallhatóan. Hátha meg se hallja és akkor el se mondja. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. Elvett a dohányzóasztalról egy újságot, ami nekem fel se tűnt. Bár nem arra figyeltem és a kezembe adta.
- Hű… - Ez volt az első gondolatom. Nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Nem volt kellemes látvány, de ha ép ésszel gondolkodok és az lett volna a célja, hogy megcsaljon, akkor nem repül ide és nem mondja el. Meg hát kaptam figyelmeztetést. – Hát ez nem fotoshop.
- Nem, sajnos nem az.
- De nem te mondtad, hogy lesznek, akik bepróbálkoznak?
- De igen, de ez a lány az exem. - Na jó ez így kicsit furcsa. Bár én is beszélek néha Mátéval, de nekem Ő már semmit nem jelent.
- És? Biztos cseszi a csőrét, hogy van valakid. Úgy tűnik most jött rá mit veszített. – Olvastam el a főcímet.
- Nem is vagy mérges? – Kérdezte döbbenten. Megráztam a fejem.
- A te világod más, mint az enyém. Te pedig előre szóltál. Ha tudtad volna ki lesz az, aki ilyet csinál, gondolom nagy ívbe, elkerülöd. Bár ez kicsit azért furcsa. – Szembe fordultam vele és a szemébe néztem. – Sese, jelent ő még neked valamit? – Kérdeztem, mert tisztába akartam lenni a dolgokkal. Ahogy ő nem tud sokat az én magén életemről úgy én se az övéről. A sajtó képes felnagyítani a dolgokat. Egy kézfogásból már házasságot rebesgetnek, így fogalmam sincs, hogy valójában mennyire volt erős a kettőjük kapcsolat.
- Víta, kicsim. – Simítottam tenyerét az arcomra. És barna szemeit az enyémbe fúrta. – Lara nekem már régóta nem jelent semmit. Te vagy az, aki iránt érzek valamit, te vagy az, aki fontos, és aki számít. Sajnálom, hogy ilyennek kell, kitegyelek. Se Larának se másnak nem adom meg az esélyt, hogy közénk álljon. – Mondta őszintén. – És azt is megérteném, ha azt mondanád, hogy erre neked nincs szükséged és…
- Nincs is. – Mondtam és kicsit talán gonoszkodásból tartottam egy kis hatásszünete. De aztán mikor megláttam szomorú, és csalódott arcát, tudtam, hogy mindent, amit mondott komolyan gondolt és teljesen őszinte volt. – Nekem rád van szükségem. – Húztam magamhoz. Percekig csak öleltük és csókoltuk egymást. Hiányzott, ha már csak egy pillanatra is elvált tőlem...
- Mikor jöttél?
- Öt óra előtt.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem voltál edzésen? – Nézéséből ítélve nem. – Mou meg fog ölni. Pláne ha a reptérről kiszivárog, hogy Te itt voltál.
- Nem hiszem. Kedvel téged.
- Kizárt, hogy José Mourinho bárkit is kedveljen. – Elnevette magát.
- Pedig. Még a csapat buszra is felengedett, ami mondhatni ennyit jelent.
- Ohh. Hát legyen igazad. Mert egy életre eltilt tőlem. Nem vagy éhes?
- Ami azt illeti egy kicsit igen.
- Csirke, salátával, párolt rizzsel jöhet? Azt akartam ma sütni-főzni.
- Akkor azt ki nem hagyom. – Mosolygott és a kéz a kézbe vonultunk át a nem túl nagy konyhámba. Végig ott volt velem, míg a vacsorát készítetten egy perce se hagyott magamra és mindig megtalálta a módját, hogy lopjon egy csókot. Telhetetlen volt én pedig élveztem, hisz ha ő kapott, akkor én is. Együtt elfogyasztottuk, amit készítettem és örömmel nyugtáztam, hogy ízlik neki. Bár ezt ki ne tudná elkészíteni.
- Mész vagy menjek. – Mutattam a fürdő felé és egy törölközőt vettem ki a szekrényből.
- Sokkal jobb ötletem van. – Mondta és elvéve tőlem a frottír anyagot az ágyra, dobta. Meg voltam szeppenve, de látszólag őt ez nem zavarta csak elkezdett csókolgatni. Hihetetlenül lágyan és érzékien. Komoly koncentrációt igényelt már maga az, hogy talpon maradjak, és ne csússzanak ki alólam remegő lábaim. Kis idő múlva már a nyakamat ostromolta ugyanazzal a lágysággal. Eszméletlen jó volt, de tudtam, hogy ha most nem állítom meg később már nehezebb lesz és én erre még nem álltam készen.
- Se- Sese én, ezt még... Én erre még… - Nyökögtem, hisz hatás alatt voltam és azt se tudtam, hogy egyáltalán mit mondjak.
- Shhh… - Tette ujját a számra. – Semmit, amíg te nem akarod. – Mondta, de láttam rajta, hogy már így is nehéz volt neki.
Végül, úgy, mint Moszkvába, egymás ölelésében aludtunk el. Így nem hiányzott semmi. Úgy éreztem így lennének teljesek a mindennapjaim. Ha a közelébe lehetnék. Éreztem, hogy amit iránta érzek az már túl mély és mentehetetlen. Ideje volt legalább magamban tisztázni és végre a gondolataimba kimondani, hogy igenis beleszerettem Sergióba és ez az érzés semmihez sem fogható.