29 - Szerelem net

Szijasztok!
Bocsi, bocsi, bocsi!
Elkapott a gépszíj, és mivel nem néztem az időt kicsúsztam belőle. :$
Remélem tetszeni fog nektek!
Megjegyezném a fejezettel kapcsolatban, hogy senki nem tökéletes.
Szerintem rájöttök majd a végére kire is vonatkozik! :D
A véleményeiteket továbbra is várom!
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

Elvittem Norbit dolgozni. Gondoltam, ha már ott vagyok, bemegyek vele és maradok is egy kicsit. Persze a kicsiből jó pár óra lett, de jól éreztem magam. Mikor Sergio írt hogy hazaért és perceken belül indul edzésre én is hazafelé vettem az irányt. Az otthon magányában volt lehetőségem mélyebben elmerülni a gondolataimban. A délelőtti véletlen vallomásom járt a fejembe és féltem, hogy ezzel elrontottam az egészet. Talán nem kellett volna. Legszívesebben felhívtam volna anyut, de mit sem tudott ő az egészről, ahogy apu se és a pocsék érzés mellé még társult egy komoly lelkiismeret furdalás is. Úgy éreztem, ha nem beszélek valakivel sürgősen, akkor becsavaradok. A telefonomért nyúltam és Lizt hívtam.
- Mi a helyzet kislány? - Vette fel.
- Liz én akkora hülye vagyok!
- Miért is?
- Mert nem vigyáztam a számra, és azt mondtam Sergionak, hogy szeretem.
- Ezek szerint szent a béke. Ennek örülök, de nem értelek.
- Mit nem értesz? Azt mondtam neki, hogy jobban szeretem annál, minthogy kidobjam a miatt, az újságcikk miatt.
- Te hülye vagy!
- Igaz? Tudtam én. - Fogtam meg fejem a szabad kezemmel.
- Nem, nem azért, mert kimondtad. Hanem mert azt hiszed ez baj.
- Nem korai ez még? Hisz alig két hete vagyunk együtt.
- Szereted?
- Igen, nem, nem tudom, lehet, talán... - Hadartam.
- Á-á-á! Lassíts. Nem azt mondtam, hogy sorolj fel pár lehetséges választ és majd x-elek. Újra megkérdezem és az igazat. - Figyelmeztetett. - Szereted Sergiot?
- Igen. - Mondtam halkan, viszont határozottan. Biztos voltam az érzéseimbe mégsem éreztem, hogy ennek itt lett volna az ideje! - De...
- Nincs de. A szerelemnek nem tudod meg megmondani, mikor jöjjön. Olyan, mint az időjárás. Irányíthatatlan és szeszélyes. Ugyanakkor változó. Lehet felhőtlen, de viharos is. Láthatod esőn át vagy a hajnali pirkadatban, mikor a nap első sugarai rózsaszínre festik az eget. Lehet forró, de ugyanakkor jéghideg, de a legszebb az egészbe, az hogy ezt még nem lehet irányítani. Arról nem beszélve, hogy te már az első pillanattól kezdve bele vagy esve. Valld csak be.
- Oké-oké. Igazad van, de mit ér ez az egész, ha ő nem így érez?
- Ezt honnan veszed?
- Onnan, hogy nem mondott semmit.
- Ó te lány. - Nevetett. - Tudod ő pasi. Nekik ez kicsit tovább tart, de ne aggódj szerintem ő, teljesen oda van érted. - Mondta, én pedig ezzel nem vitatkozhattam, hisz ő engem választott és kockáztatva a helyét a kezdőbe, ide utazott. Úgy hiszem, ez sok mindent elárul az érzéseiről. Arról nem beszélve, hogy mennyire szeretne már belőlem kicsit többet, mégse erőlteti. Én meg még csak őszinte se vagyok vele. De mégis hogy, meg mikor mondjam el neki? Nem kezdhetek vele úgy egy beszélgetést, hogy bocs én még szűz vagyok amúgy milyen napod volt. Ez még kigondolva is irtó hülyén hangzik. - Ja majd elfelejtettem. Berto elment edzésre.
- Milyen edzésre? - Kérdeztem, de már közbe koppantam. - Ugye nem?
- Nem tudtam lebeszélni.
- Úristen! Bocsi le kell tennem, fel kell hívnom. - Mondtam és a nevető francia lányra, nyomtam a telefont, hogy hívhassam Bertót, aki szinte azonnal felvette.
- Hola chica! Mi újság?
- Nee jópofizz itt nekem. Hol vagy?
- A kis focistád edzésén.
- És szabad tudnom mi keresni valód van ott?
- Csak jöttem kicsit átszabni, azt a tenyérbe mászó képét.
- Ha csak egy újjal is hozzá érsz Alberto Entrerrios, én esküszöm, hogy többet az életben nem szólok hozzád. - Mondtam fenyegetőn.
- Hű ez komolynak hangzott.
- Az is volt.
- De megérdemli.
- Nincs jogod ezt eldönteni. Én elhiszem, hogy ez csak az excsaja aljas húzása volt. Nem kell, hogy kicsit is kedveld őt, de az én döntésemet fogadd el. - Pillanatokig nem hallatszott más csak az én mérges szuszogásom.
- Rendben van. Te tudod, de ajánlom neki, hogy ne bántson meg, és ha tetszik, ha nem ezt el fogom neki mondani.
- De nem... - Kezdtem volna, viszont Berto kinyomta a telefont. Az edzés javában folyt, de megpróbáltam felhívni Sergiot, annak ellenére, hogy tudtam, esélytelen. Becsuktam a szemem és vettem egy jó mély levegőt. Nem hittem el, hogy Berto képes erre. Én itt apám reakciójától tartok miközben ő szabadon garázdálkodik Sergio közelébe. Rosszúl mértem fel a helyzetet. Elkezdtem írni Sesének egy smst.

Sajnálom, hogy odament. Ez baromi ciki. Egyszer már megkértem, hogy ne ítélkezzen úgy, hogy nem ismer, de úgy tűnik emlékeztetnem kell rá, és arra is, hogy ez az én életem. Haragudni nem tudok rá. Inkább csalódott vagyok, mert ha benned nem is bennem bízhatna. Este beszélünk. Csókollak.

Elküldtem az üzenetet. Jó lenne, ha én is ilyen hamar ott lehetnék nála. Amikor csak akarok. Letettem a telefont és összeszedtem a szétszórt újságokat és a spanyol lapot is, amit Sergio hozott. Egy darabig néztem a képet, és úgy éreztem, hogy ez a nő fog még próbálkozni, de bíztam a spanyolba. És ha igaz, amit mondott, hogy ehhez a csókhoz jóformán semmi köze és, hogy már nem érdekli Lara, akkor nem hagyja, hogy ez újra megtörténjen. A kupacot a tömb előtti szelektív hulladékgyűjtőbe dobtam, ezzel jó mélyre elásva magamban ezt az incidenst.
Figyelemelterelés és időtöltés céljából a laptopomon uralkodó file káoszt próbáltam rendbe rakni. A telefonom smst jelzett én pedig villámgyorsan kaptam a telefon után. Tudtam, hogy választ kaptam.

Nem is kell, hogy haragudj. Én pedig túléltem. Csak aggódik érted. Itt nem veled vagy a döntéseiddel van baja, hanem velem. :/ Sajnálom... Bár érezném. :) Este. Csók.

Elmosolyodtam. Örültem neki, hogy nem akadt ki. Sőt még majdhogynem be is védte Bertot. És örültem neki, hogy nem okozott kárt. Valahol jól esett, hogy törődött velem, ezzel nem is volt baj. Csak ne ilyen fellépéssel tegye.

A napok teltek és túl voltam a harmadikán esedékes bajnokin, a két rivális csapat a Veszprém és a Szeged játszott. Hazai pályán a címvédők megverték a vendégeket 33-28-ra. Majd egy nap pihenőt követően szintén a megyei székhely arénájában egy újabb bajnokira került sor ezúttal a Gyöngyös KK ellen, amit szintén a hazaiak nyertek 37-26-ra. Mivel hatodikán egy kupa meccsre is sor kerül majd, ezért nem Pestre utaztam a meccs után, hanem a Balaton-parti városba. Az utóbbi pár napban nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan tovább. Mégis hogy folytassam, vagy inkább hol folytassam tovább. Legszívesebben rohannék előre, de egyszerűen nem megy. Visszahúz valami. És ez a valami nem más, mint a gyökereim. Nem volt bátorságom elmondani a szüleimnek, hogy van nekem Sergio, azt meg pláne nem, hogy megfordult a fejembe a kiköltözés gondolata. Természetesen nem hozzá csak hogy közelebb legyünk egymáshoz. Annak ellenére, hogy korainak találom, mégis megtenném. Meg, mert Sese napról napra jobban hiányzik.
Szinte lesokkolt, hogy már a jól ismert kovácsoltvas kapu előtt állok. Nem hittem el, hogy a szüleimtől, vagyis inkább apámtól ennyire félek.
- Gyerünk Vitali, menni fog ez neked. – Bíztattam magam. Összeszedtem minden bátorságom és előkerestem a kapu-távirányítót. Még az is lassabban nyílt ki a szokásosnál. Beálltam a garázs elé. A szüleim már az ajtóba álltak és a hideg ellenére mosolyogva vártak rám. Legalább a mosolyomat nem kellett megjátszanom, mert örültem, hogy láthatom őket.
- Sziasztok. – Léptem eléjük.
- Szia kincsem. – Ölelt meg apu majd anyu is és bementünk a jó meleg, házba. Bonó épp hogy köszönésre méltatott, de most nem is bántam, hogy nem nyalt körbe. A kép a szokásos volt. Apu a hívásait intézte a dolgozószobájába, anyu pedig a konyhába ügyködött. Felültem a konyhapulthoz és sóhajtottam egy nagyot. Szerintem még a szomszéd is hallotta, de éreztem, hogy egyre nagyobb lesz a súly, ami a lelkemre nehezedik.
- Mi újság kislányom? Gondterheltnek tűnsz. – Az volnék? Gondként kezelem a szüleim előtt Sergiot? Ennek nem szabadna így lennie. Ő nekem nem teher, most kicsit mégis úgy érzem, és ez tetézte a rossz érzéseimet.
- Ki? Én? Nincs semmi bajom. – Tagadtam egyből, mert bár végigfuttattam ezt a fejembe nem akartam bevallani magamnak se, hogy ez igaz.
- Akkor mond el szépen mi az a semmi. – Kért újra.Nincs mese, Ő túl jól ismer.
- Nem merem. – Mondtam és a konyhapult márványmintázatán, futtattam tekintetem. Hallottam, hogy zörög és húzkod valami, de nem mertem felnézni. Kis idő múlva a mellettem lévő magasított szék megmozdult és leült mellém.
- Gyerünk, had halljam mi az a nagy, dolog, amitől félned kell? – Lassan emeletem fel a fejem.
- Anya én, én szerelmes vagyok. – Suttogtam.
- De hát ez szép dolog. Miért féltél ezt elmondani? – Kérdezte, és rajta láttam, hogy legszívesebben örült volna, még akkor is, ha az illető egy marslakó, de miattam nem mert.
- Mert, mert akit szeretek az nem itt lakik, hanem Madridba.
- Oh… Így már értelek, de nem kell félned.
- Hogy mondjam elé neki? – Kérdeztem kétségbeesetten.
- Azt hiszem, már tudom, amit kell. – Jött a hátam mögül dörmögő hangja, amire összerezzentem, szinte azonnal felpattantam és szembefordultam vele.
- Apa én… Tudom, hogy… Szóval… Csak… - Hebegtem összevissza, míg meg nem láttam egy mosolyt a száján, amire úgy reagáltam, mint Bonó a kutyasípra. Enyhén oldalra billentett fejjel okosan néztem rá.
- Jaj édes kislányom. A múltkor olyan hévvel beszéltél arról a fiúról, hogy már akkor rájöttem arra, amire te csak nem olyan régen. Így kicsit fel tudtam készülni a te vallomásodra.
- Apa én sajnálom.
- Ezt meg ne halljam még egyszer. Én sajnálom, hogy így kellett érezned. Nem akartam olyan szülő lenni, akinek a gyereke nem meri elmondani, hogy mit érez. A múltkor édesanyád rádöbbentett arra, hogy nem az a feladatom, hogy gátoljalak, hanem az, hogy támogassalak. Nem azt kell figyelembe vennem, amit én szeretnék, hanem ami téged boldoggá tesz. – Vett egy nagy levegőt. – És ha te nem itt találod meg, akkor én csak annyit tehetek, hogy azt mondom, bárhogy is döntesz, rám számíthatsz. Bízok benned. Tudom, hogy nem hozol rossz döntéseket. – Mondta én, pedig csodálkozva néztem őt. Tudtam, hogy milyen nehezen ejti ki ezeket a szavakat mégis megtette. Nincs a világon még egy ilyen szeretetre méltó és tisztelni való ember, mint az én apám.

- Köszönöm. – Mondtam halkan és megöleltem.
- Ugyan kincsem. Érted bármit, de ugye majd mi is megismerhetjük a szerencsés fiút.
- Öö igen, ha vége lesz az idénynek.
- Miért, mivel foglalkozik?
- Focizik? – Akartam mondani, de inkább kérdésnek hangzott. Erre hangosan felnevettek mindketten.
- És ezen én miért nem lepődök meg? – Kérdezte. Mire én csak mosolyogva megvontam a vállam. Egy szerencsém volt, hogy ők nem olyan focifanatikusok, mint én, így fogalmuk sincs arról, hogy ki is Sergio Ramos. Közben kész lett a vacsora és jókedvűen egy több mázsás súlytól megszabadulva ültem le az asztalhoz. Most éreztem igazán, hogy felhők között járok. Nem volt lelkiismeret furdalásom csak egyetlen érzés, a szerelem.
- Akkor most már el is mesélheted, hogy ismerted meg. – Mondta anyu azzal a kíváncsisággal, amit eddig csak akkor láttam az arcán mikor apuval, valami meglepetéssel készültünk neki. Elmeséltem nekik mindent az üzenetektől kezdve a telefonbeszélgetéseken át az első találkozásig. Újra elmondtam milyen is volt Madridba és folytatást Moszkvában.
- És mik a tervek a jövőre nézve?
- Nem tudom. Semmit nem szeretnék elsietni. Vannak tervek, de ezek túl nagy változást jelentenének, és nem tudom, hogy meg merjem-e lépni.
- Majd ha már itt lesz az ideje, tudni fogod, mit kell tenned. – Mondta apa.
- Így van. És mi támogatunk. Csak majd értesíts minket.
- Mindenképpen. – Mosolyogtam, és nagyon boldognak éreztem magam. Időről-időre, újra és újra rádöbbennek, hogy a magányos gyerekkorom ellenére nekem vannak a világon a legjobb szüleim…

Másnap visszautaztam Veszprémbe ahol Nonoval találkoztam. A Magyar Kupa Bajnokság keretein belül a hazai csapat a Tatai HAC-ot látta vendégül. Magas fölénnyel nyerte meg a meccset a bajnokcsapat. Már hazafelé tartottunk mikor Norbi feltette azt a kérdést, amit már órákkal ezelőtt megfogalmazott magában.
- Mi történt veled? Úgy csillog a szemed, mintha egy tubus Vizint butítottál volna bele. – Elnevettem magam.
- Könnyítettem tegnap a lelkemen. Elmondtam apuéknak, hogy van nekem Sergio.
- Ez szuper.
- Tudom. – Vigyorogtam. És meséltem volna, de megcsörrent a telefonom. Meg se néztem a kijelzőt csak felvettem.
- Igen, tessék? – Szóltam bele magyarul. – Oh… Buenas noches. – Váltottam spanyolra. – Öhm, 10-én?... Szerintem menni fog… Igen… Ha nem akkor szólni fogok… Még ma este… Igen erre a számra… Gracias…
- Ez meg mi volt?
- Találd ki. – Vigyorogtam rá. Gondolkodott egy kicsit.
- Passzolok. Fogalmam sincs. Mondta mire megint megcsörrent a mobilom. Kihangosítottam.
- Szia Peter.
- Szia. Gondolom mondanom, se kell. Már tanácsoltam nekik, hogy vegyenek fel állandóra, mert a végén még határozatlan időre szóló kölcsönadási szerződést kell rád kötnöm.
- Képes lennél megválni tőlem? – Játszottam a sértődöttet.
- Viccelsz? Ha egy szép összegért megvásárolnak…
- Hééé, ez nem igazolás.
- De az is lehetne.
- De nem az. Úgyhogy te csak ne kereskedj velem. – Nevettem.
- Nem szívesen válok meg tőled. Remélem, tudod? De a Madrid fotósaként azt hiszem, egy álmod válna valóra. Na mennem kell. Majd azért előtte ugorj be.
- Mindenkép. Pá főnök. – Köszöntem el és kinyomtam a telefont.
- Madrid? – Kérdezte, Nono.
- Nem. Sevilla. A Betis otthona.
- Hihetetlen vagy. Sokan még álmodni se mernek arról, amit te már elértél. Büszke vagyok rád. És egy jó tanács, ne félj megvalósítani az álmaid és lépni egy nagyot, hogy közelebb kerülj hozzájuk. – Ez a mondat Nonotól olyan volt, mint egy lökés. Tudtam, hogy fogok dönteni, hogy melyik úton fogok tovább menni majd, ha oda kerülök, hogy választanom kell.
Sergionak nem mondtam el, hogy megyek és ettől csak én lettem még izgatottabb.
Mázlim volt ugyanis a 10-ei meccsen a Veszprém vendégeskedett Budapesten a FTC Pler otthonában. Ami az utazás szempontjából kézenfekvő volt. A mérkőzés alatt sikerült kicsit lenyugodnom és nem voltam olyan izgatott az este miatt. A Veszprém ugyan nem sokkal, de megverte a hazai csapatot. Így még egy győzelemmel a zsebükben indultak el haza. Én pedig a reptérre. A sajtóssal úgy beszéltem meg, hogy a Benito Villamarín stadionnál találkozunk. A repülő utam nem volt valami jó. Kezdett rossz lenni a közérzetem és még a zúgás, ami más esetben nyugtat, és altató hatással van rám most zavart a többi apróságról nem is beszélve. A repülőút kicsit volt csak hosszabb mintha Madridba mentem volna, fellélegeztem mikor leszálltam. Fogtam egy taxit, és a stadionhoz vitettem magam. Az életbe nem jártam még ebbe a városba és nem is volt tervbe, de most hogy itt voltam kicsit bántam, hogy nem nézhetek körül jobban, hogy az elsuhanó fényeken kívül mást nem látok.
Előbb odaértem, mint a csapat és annak is örültem, hogy a pálya másikfeléről kellett fényképeznem. Így nagyon kicsi volt az esélye annak, hogy észrevesz.
A meccsen a fiúk vért izzadtak. Nem jött könnyen az a három pont. Megküzdöttek érte. A 10. percben már megszerezte a Betis a vezetést, amire csak a 25. percben jött a válasz Higuain találatával. Az első félidő eredménye 1-1 volt. A második félidő 52. percében Ronaldo talált a hálóba, amire szinte azonnal válaszolt a hazai csapat, de a Madrid nem hagyta magát így Ronaldo második góljával, el is döntötték a meccset. 2-3-ra nyert a vendégcsapat, akik fáradtan vonultak vissza az öltözőbe. Nem játszottam, de még én is elfáradtam és nehezen tudtam nyugodt maradni. A meccs lefújása után átkászálódtam a pálya másikoldalára és a vendégöltöző felé mentem. Már út közben kaptam egy smst.

Nem írtál. Pedig most igazán szükségem lett volna rá. :/

Elmosolyodtam. Ha az smsre van szükséged, hát, tessék.

Ne haragudj, azt hittem, ha a szemedbe nézve a kezedet fogva mondhatom, jobban esik. :$

Nem volt hosszú üzenet de a lényeg benne volt és pont odaértem az ajtó elé mikor elküldtem az smst. A falnak dőltem és vártam. Alig telt el pár pillanat mikor az ajtó kinyílt és egy zilált, kipirult arcú focista jelent meg. A haja csupa víz volt és barna szemeivel rám meredt. Az emberek jöttek mentek közöttünk, de én csak őt láttam. Ez lehet a szerelem? Mikor meglátom, és a lábam megremeg, a szívem pedig versenyt ver? Mikor a gyomromba millió kis lepke verdes és ezzel olyan érzést keltve, ami semmihez se fogható? És minden mi addig zavart vagy foglalkoztatott hirtelen már nem tűnik fontosnak. Csak ő volt, semmi és senki más. Ezt érzem, mikor a barna szempárba nézek, ami most csillogva vizslatott és próbálta felfogni, hogy valójában ott vagyok.
Nem törődve azzal, hogy ki lát és ki nem elém lépett. Egy papírlap nem fért volna közénk annyira közel. Én csak mosolyogtam nem lettem volna képes más reakcióra.
- Igazad van. Ez így sokkal jobb.
- És még csak mondanom se kell semmit. – Megrázta a fejét és megcsókolt. A fejemen csukja volt.
- Legszívesebben el se engednélek, de ki leszek nyuvasztva, ha nem sietek.
- Akkor menj. Kint találkozunk. – Löktem az ajtó felé és még mielőtt meggondolta volna magát elindultam a sajtó szoba felé. Nekem ott még jelenésem volt. Az interjúk után a csapatbuszhoz mentünk, ami már majdnem tele volt. Kicsit félve szálltam fel, de mindenki rendes volt és kedvesen üdvözölt. Sese elpaterolta maga mellől Marcelot, aki előadott egy hisztérikus féltékenykedős jelenetet, amin az egész busz hangosan nevetett. Megígértem neki, hogy amint hazamegyek, visszakapja Sergiot. Persze erről ő hallani se akart. De mikor megtudta, hogy az csak 25-én lesz majdnem kiugrott a bőréből. A repülőutat Madridba hasonlóan rosszul viseltem, mint amikor Magyarországról jöttem. Annyi különbséggel, hogy az egy órás út háromnegyedét a repülő wc-jének közelebbről való megismerésével töltöttem. Arra már nem is nagyon emlékszek, hogy kerültem le és ágyba, mert hogy reggel ott ébredtem arra, hogy valami eszméletlen mód fáj a hasam. Még a nyújtózkodás is kínszenvedés volt.

- Jobban vagy? – Jött a kérdés valahonnan. Azt se tudtam, hol vagyok. Nem volt ismerős a szoba, de mivel Sese ott volt gondoltam, hogy az övé lehet.
-Öhm… Fogjuk rá. – Végül is hányingerem az már nem volt, de görcsöltem, ami ugyanolyan rossz.
- Akkor beszélgessünk. – Mondta és továbbra is kibámult az ablakon. Nem szóltam csak néztem őt. Furcsa volt a hangja. – Kié a gyerek?
- A mi? – Kérdeztem vissz egyből. Mire rám nézett.
- Mégis mit képzeltél? Hogy nem derül ki, vagy majd beadod, hogy az enyém és felnevelem? Mit képzeltél? – Kérdezte dühösen. Tartott a távolságot, és ahogy rám nézett... Nem hittem el, hogy ilyen szemekkel, lehet ilyen gyilkos pillantást vetni.
- Te mi a… - Kezdtem, de leesett, a tegnapi rosszullétemet betudta annak, hogy terhes vagyok.
- Mi van, rájöttél, hogy terhes vagy? – Kezdtem nem kicsit rosszul érezni magam attól, ahogy beszél velem. – Kié a gyerek?
- Tudni akarod kié? A mikulásé és jelenleg is itt van. – Mondtam mérgesen. Pillanatokig farkasszemet néztünk. Aztán megrándult az arca. A felismerés. – Pont annak a pár napját élem át, ami azt igazolja, hogy nem vagyok terhes. Cseszd meg Ramos, én még szűz vagyok és itt valami kurvára nem jó. Vagy te ismertél félre engem vagy én téged, de sanszos, hogy az utóbbi. - Mondtam és kikeltem az ágyból. Nem akartam ránézni. Nem akartam látni a megbánást és abban a pillanatban őt sem akartam látni. Bementem a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Levettem a mezt és a fehérneműt. Beálltam a zuhany alá és a vízcseppekkel együtt a könnyeim is eleredtek…