15 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Megérkeztem! Hu hát még sose féltem annyira mint most, hogy mit fogtok szólni ehhez a részhez! Ilyet még soha nem írtam de itt volt az ideje, ugyanis már azóta tervezem, hogy ez így fog alakulni, mióta elkezdtem írni ezt a történetet.
Ne utáljatok érte ha lehet. :$
Várom a véleményeket!
Jó olvasást!
Csütörtökön Szerelem net és az garantáltan nem ilyen lesz! :)
Puszi:
Vii


Az idő gyorsan repül, ha boldogok és gondtalanuk vagyunk. Az én életem pedig ilyen volt a csatárom mellett. Mindent megkaptam tőle, amit egy nő kaphat férfitől kapcsolaton belül. Szerelmet, törődést, odafigyelést. Szerencsés voltam, hisz megmaradt a barátomnak is, amellett, hogy ő töltötte be életem romantikus filmjének férfi főszereplőjét. Nem hittem, hogy létezik a földön más, akivel ennyire boldog lehetnék, de nem is akartam megtudni. Ő volt számomra a tökéletes férfi minden szempontból. És vele nem csak egy társat kaptam, hanem egy kisfiút is. Ő szerinte a fia rajongásig szeret engem, én pedig nem kevésbé, és látom rajta, hogy mennyire örül, annak hogy a két legfontosabb ember az életébe szereti egymást. Nem tagadhattam, oda voltam kicsi Crisért. Ha együtt voltunk mi hárman, ami sajnos nagyon ritkán alakult így, olyanok voltunk, mint egy család. És a lapok is csak így emlegettek minket.
Hivatalosan ugyan nem költöztem hozzá, de a nála eltöltött idő alapján gyakorlatilag már ott laktam. Így sokkal több időt tudtunk együtt tölteni. A meccs naptár tele volt. Havi 5-6 mérkőzés és fele idegenben. Hétvégén szinte mindig játszottak, ahogy mi is. Ha ők itthon, mi idegenbe játszottunk. Ha pedig mi voltunk itthon ők küzdöttek más városban. Hol én vártam rá, hol ő rám, de a találkozás annál édesebb volt.
A hétköznapi, hazai pályán játszott meccsekre mindig kimentünk. Iza jó társaságnak bizonyult. Akarva, akaratlanul rákapott a foci édes ízére. Iker jó hatással volt rá. Mikor két magányos szív egymásra talál. A brazil lány ugyan mit sem veszített perverz humorából, de lényegesebb nyugodtabb lett a kapusa mellett. Iker képes volt irányítani Izát és neki pont erre volt szüksége és arra, hogy valaki mellette legyen, hogy ne legyen egyedül, hogy szeressék végre. Bátyám meghagyta neki a személyes terét. Tudta jól mit csinál, nem véletlenül mondta a kézilabdás lány, hogy ért a nőkhöz. Minél távolabb engedte magától a lányt az annál jobban ragaszkodott hozzá és eszébe se volt másfelé kacsingatni.
A suli is ment. A ZH-kat ugyan nem írtam a legjobbra, de arra elég volt, hogy vizsgázni mehessek. A szünetben pedig esélyem bepótolni azt, ami szükség ahhoz, hogy meglegyenek a vizsgáim. Az edzések mellett nem volt sok időm és volt mikor Cris szólt rám, hogy tanulnom kéne. Persze ez nem volt egyszerű ugyanis miközben én a jegyzeteim fölött ültem ő engem nézett, és mindig beindult arra, ahogy a ceruzám végét rágtam, én pedig simán megfeledkeztem magamról és a külvilágról tanulás közben ezért, volt hogy már csak édes csókjaira eszméltem és morgó suttogására, ami teli volt vággyal.
- Direkt teszed mi? – Kérdeztem el elcsukló hangon.
- Mit?
- Direkt akarod, hogy melletted tanuljak, hogy lásd, hogy rágcsálom a ceruzát. – Néztem rá kacéran.
- Nem kis szívem, te vagy az, aki direkt veszi a szájába, hogy engem az őrületbe kergess vele. – Mondta minden egyes szó után egy lágy csókot adva testem valamelyik pontjára.
- Nincs még egy pasi a földön, aki erre beindulna. – Nevettem. Rám nézett. – Perverz vagy. – Haraptam a fülébe.
- Te pedig pont ezt szereted. – Suttogta a fülembe. Lehelete csiklandozott. Tudta jól mi az, amitől az a bizonyos cérna elszakad…
December 10-én játszottuk az utolsó tétmeccset. Amiről szintén győztesen tértünk haza. A 10 meccsből egyet veszítettünk el. Méghozzá a Barcelonai egyetem ellen. Igaz, mindössze egy góllal. A bíró egyértelműen nekik fújt. Ezen a meccsen megkaptam az első két percesemet. Vicces volt, mert én voltam az, aki fel lett lökve. Martin begőzölt, de mondtam neki, hogy nyugodjon, meg nem éri meg, majd hazai pályán leverjük őket.
Talán 10 meccs se ér fel egy El clásico, amit a fiúk szintén 10-én játszottak hazai pályán. Erre a meccsre történő felkészülés valahogy többet vesz ki belőlük mind fizikailag mind szellemileg. A feszültség minden egyes alkalommal tapintható volt, és ahogy Ikerhez úgy Crishez se lehetett szólni. Mi idegenbe játszottunk és a meccset se láttam, de hallottam a végeredményt. Előbb hazaértem aznap, mint ő. Nem tudtam, mit szeretne, de otthon vártam rá. Ha kell, csendben mellette leszek, ha az kell, leszek az, akin kitöltheti a mérgét és hagyom, hogy kiabáljon velem. Ha pedig az kell, szorosan átölelem. Mikor bejött ledobta a sporttáskáját és bele is rúgott egyet. Sose láttam még ilyennek. A tekintetétől összerezzentem. Gyűlölte az egész világot. Ideges volt és csalódott. Leült a kanapéra és fejét hátradöntve becsukta a szemét. A falnál álltam és vártam a kitörést, de semmi. Percek teltek el néma csendben. Csak a halk szuszogása törte meg a csendet, ami időközben egyenletessé vált. Felém fordította a fejét, és rám nézett, aztán felemelte a kezét, hogy menjek oda. Le akartam ülni mellé, de az ölébe húzott és szorosan átölelt. Mélyen beszívta illatomat és én is az övét.
- Ez hiányzott nekem. – Mormolta nyakamba. – Ez a nyugodtság, ami belőled árad. Szükségem van rád.
- Itt vagyok! Mindig itt leszek! – Suttogtam és úgy öleltük egymást, mintha ez lenne az utolsó alkalom.
Úgy volt 17-én mi is utazunk Sevillába, de kaptunk felkérést egy barátságos mérkőzésre a francia határhoz közel fekvő Benasque-ba. A hegyekben fekvő kis városban egy hobbiból és sportolás céljából összeállt csapat látott minket vendégül. Nem erőltettük meg magunkat, de egyenrangú ellenfélnek tekintettük a csapatot. A meccset mi nyertük, de nem számoltuk, hogy mi lett a vége, hisz nem ez volt a cél. Nem voltak profik, de látszott, hogy teljes szívből űzik ezt a sportot, és én már ezt nagyra becsültem bennük. Nem kell ahhoz jól játszanod, vagy egyáltalán űznöd egy sportot, hogy szeresd.
Megköszöntük, hogy ott lehettünk és tavaszra, mi is elhívtuk őket Madridba, amit örömmel fogadtak.
- Előhivattad már a képet? – Kérdezte Iza már az öltözőbe.
- Elő bizony. Már be is csomagoltam. Otthon van a párnám alatt. Ott úgy se keresné. Nevettem. A karácsony mindig fejtörést okozott nekem és Cris nem könnyítette meg a dolgom, hisz mindene meg volt. Nekem nem volt saját keresetem Iker pénzét pedig nem akartam méregdrága ajándékra költeni, amit amúgy is megvehet magának, ha szüksége van rá. Ezért még az egyik közös ruhavadászatunk alkalmával Iza készített rólam egy képet fehérneműbe szőrmés kiskabátban.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy fehérneműben közlekedj.
- De, mindenképp. – Forgattam meg a szemem.
- Most komolyan, ilyen testtel modellnek kellett volna menned.
- Le lehet szállni rólam.
- Hm… Még sokáig nézlek beléd szeretek. – Elnevettem magam.
- Te semmit sem változtál.
- Kellett volna?
- Hát nem tudom.
- Örülj annak, hogy csak rád vetettem szemet.
- Öhh… Ettől most nyugodtabb vagyok. De jó legyen, viszont beszéld meg Crissel is.
- Ohoo, azt hiszem, azt inkább kihagyom. Sőt tudod mit? Felejtsd el. – Na, igen. Ikeren kívül csak Cris tudja zavarba hozni a brazil lányt.
Valami személyeset akartam adni neki. Ami pont neki való. Persze ez volt a privát ajándékom. A kép ugyan nem mutatott sokat mégis úgy éreztem, hogy ez csak az övé csak ő lássa. A másik ajándékom egy fülbevaló, amibe a keresztneveink kezdőbetűjét gravíroztattam. Rengeteg helyről elküldtek mire találtam egy idős bácsit, aki megcsinálta nekem.

- Na és te?
- A masnira gondolsz? Megvan. – Vigyorgott. Ő úgy gondolta saját magát csomagolja be. Ez így túlzás ugyanos az egész ruhája csak egy méteres masni lesz. A szalagok pedig takarják, amit kell mielőtt bátyám „kibontja”. Mindig tudtam, hogy nem normális, de hogy ennyire. Persze ő is ad, normális ajándékot is.
- Mikor utazol haza?
- Elvileg szerdán, de 26-án már jövök is vissza.
- Ugye vigyázol magadra?
- Jó hogy! Rossz pénz nem vész el. És különben is, mi lenne veled nélkülem?
- Nem akarom megtudni. - Néztem rá komolyan.
Elég későn indultunk el haza. Egy autós pihenőben meg is álltunk még a hegyek közt. Itt fent nem lehetett csak úgy lehúzódni, az utak szűkek voltak és kanyargósak. Megállásra alkalmas helyeket alakítottak ki. Minden ilyen parkoló mellett volt valamilyen vendéglátóhely vagy benzinkút. Mi egy kis étteremnél álltunk meg, ahol kinek bánatára, kinek örömére, volt tévé is. Nekem mindenképp az utóbbi. Érdekes látványt nyújtottunk. 14 lány ráfeszülve a képernyőre, amin a Sevilla Real Madrid meccsből hátralévő 20 perc volt látható. Cris a 86. percben betalált a kapuba én pedig boldogan ugrottam fel. Mióta neki ajánlottam az első meccsem első gólját, azóta minden gólt, amit ő juttat a hálóba a fia mellett, nekem is küldi. Olyankor a szívére teszi a kezét, és mosolyogva óvatosan megveregeti a mellkasát. Azt mondta ez annyit jelent, hogy a szívébe zárt és soha nem is fog onnan elengedni. A kezem a szívemre csúszott hisz én is hasonlóan éreztem vele kapcsolatban.
A meccs vége 2-6 lett a vendégeknek. Az-az a királyi gárdának. Roni mesterhármasa mellett Callejon, Di Maria és Altintop is rúgott egy-egy gólt. Iker ugyan kapott két gólt, de az egyik lassításba láttunk tőle egy bravúros védést, ami gyönyörű szép volt. Büszke voltam a testvéremre és a páromra is. Szerencsés voltam, hogy ilyen nagyszerű emberek vettek körbe.
Miután lefújták a meccset már a zsebeimet, tapogattam, de a mobilom nem volt nálam. Eszembe jutott, hogy a buszon hagytam. Elindultam kifelé.
- Hé csajszi hová rohansz? – Kiabált utánam Iza.
- A telefonomért. Írok a fiúknak. – Válaszoltam. Ez nálam már szokás volt. Ikernél az óta mióta telefonom van, Crisnél meg mióta együtt vagyunk.
- Várj! Veled megyek. – Jött utánam, de ő már a sajátján csüngött. A busz irányba állt, háttal a több méter mély szakadéknak, aminek peremétől pár méterre egy szalagkorlát húzódott. Ugrándozva vonultam végig az ülések között a busz hátuljáig ahol a táskám is volt. Percekig kutattam a keresett tárgy után mindhiába.
- Iza, megcsörgetsz?
- Bocs szívem, de ez a vacak pont most fagyott le. Esküszöm, eldobom. – Mérgelődött.
- Ne, mert akkor még az se lesz. – Továbbkerestem és pillanatokkal, később sikerrel jártam. – Megvan. – Ugrottam fel és el akartam indulni előre, de a busz rázkódott egyet és én megtorpantam. Barátnőmre néztem, aki az ajtóban állt a lépcsőn.
- Mi, mi volt ez? – Kérdezte.
- Fogalmam sincs. – Suttogtam, de mire kimondtam, már tudtam. A kerekek alatt nyikorgott az apróra zúzott kavics, amivel a parkoló területe volt lefedve. Oldalra néztem a kivilágított étteremre, ahonnan a többiek már jöttek kifelé, egyre jobban távolodott. Onnan visszanéztem Izára. Olyan gyorsan történt az egész és mégis volt időm felfogni mindent. Épp, hogy meg tudtam kapaszkodni, mielőtt a jármú több tonnás súlyával átszakította a szalagkorlátot. A szikla peremén fennakadt a busz alja és hintázni kezd. A brazil lány még mindig ott állt és látszott rajta, hogy halálra van rémülve. Ő is tudta, amit én, hogy a busz le fog zuhanni. A motor súlya pillanatok múlva a mélybe rántja a monstrumot. Nem rajta múlik, hogy egyensúlyba marad-e vagy sem. Én túl messze vagyok, de neki csak egy ugrás.
- Iza! Iza! Figyelj rám. – Kértem. A mindig erősnek tűnő lányt, aki most kétségbeesetten nézett rám. Láttam a szemébe a félelmet és tudtam, hogy tudja, mit szeretnék. Megrázta a fejét, miközben szaporábban kezdte el venni a levegőt.
- Tudom, tudom, mit akarsz, de nem. Én nem hagylak itt. – Mondta remegő hangon. Az elfojtott sírástól kapkodta a levegőt.
- Kérlek Iza, erre nincs, - nyeltem nagyot, - nincs időnk. Le kell szállnod. Tedd meg értem. – Kértem.
- NEEEM! – Kiáltotta sírva.
- Kérlek szépen. – Könyörögtem neki és egy könnycsepp csordult ki a szememből. Fájt, hogy Őt így kell látnom. Az ember, akit szeret, sose akarja sírni és szenvedni, látni. De mi ez ahhoz képest, ami majd ezután jön? A kezembe szorongatott telefonom megcsörrent és ránézve bátyám mosolygós arca nézett vissza rám. Hihetetlen mélyről jövő fájdalom járta át a lelkem. A torkomba gombóc nőtt. Nem maradhat egyedül. Szüksége lesz Izára. Szükségük lesz egymásra.

- Maradok. – Próbált határozott lenni, de a sírástól elcsuklott a hangja. Vettem egy mély levegőt, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni.
- Nem maradsz. Tűnj el innen. Nem akarom, hogy itt maradj. Nem akarom, hogy velem maradj. Érted? Szállj le erről a kurva buszról és éld túl. – Nem tudom, mit és hogyan akartam elérni, de hitetlenkedve nézett rám. Szólásra nyitotta a száját, de kintről, közelről érkeztek hangok és tudtam, hogy megmentik. A busz csúszni kezdett.
- Szeretlek. – Tátogtam és ezzel egy időben eltűnt a szemem elől…
Nem akartam érezni, azt akartam, hogy gyorsan vége legyen. Azokra gondoltam, akiket szeretek és viszont szeretnek… Éles fájdalom hasított a lábamba, a karomba és a fejembe. Hallottam a kaszni fémes roncsolódását, ami ijesztőbb volt bárminél, amitől valaha féltem. Egy nagy puffanással végül minden elhallgatott. Semmit sem láttam és minden porcikám fájt, annyira hogy legszívesebben ordítottam volna, de kiszáradt a szám és egyre nehezebben kaptam levegőt. Ott, ahogy feküdtem és egyre érzéketlenebb lettem mindenre, rájöttem, hogy a némaság az, ami igazán rémisztő. Egyedül a sötétben, mikor már senki nem szól hozzád, mikor már senki nincs veled. Mikor a semmi lassan magához ölel…