35 - Szerelem net

Szijasztok!

Tudom megint késtem! :P

Ez most csak és kizárólag hatásfokozás céljából! 

Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm a szavazatokat. Még mindig sokkban vagyok ám! :D

Imádatom! <3

A rész...

Hát remélem tetszeni fog ha már ennyire vártátok! :)

És nem okozok vele csalódást... Ugye nem? =)

Várom a  véleményeteket!

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

- Sergio várj! – Kiáltottam utána, de meg se hallotta. Legalább is nem akarta. A terembe néma csend lett. Mindenki azt várta, hogy mit fogok tenni. Nem mehettem utána, hisz ez mégis csak egy hivatalos megbeszélés, és úgy érzem, magyarázattal tartozom a visszautasítás miatt. Vettem egy nagy levegőt, legyűrve azt a csalódást, amit Sergio okozott azzal, hogy nem hallgatott meg, beszélni kezdtem.
- Többek között Sergio az egyik ok, amiért nem fogadhatom el. Nem szeretném keverni a munkát a magánéletemmel. Bár fogalmam sincs működne-e vagy sem. Ha netalántán összevesznénk valamin, akkor nagy valószínűséggel se ő, se én nem tudnánk azt a teljesítményt nyújtani, ami ezen a szinten elvárható lenne, és ez kihatna az egész csapatra és a környezetünkre. A másik pedig az, hogy nem szeretném azt hallgatni, hogy miatta kerültem be.
- De ez nem is lenne igaz. – Mondta valaki, amin elmosolyodtam.
- Nem. És nem is kellene foglalkoznom ezzel, de itt nem csak rólam van szó. Nagyon jól tudjátok, hogy a sajtót nem az igazság, hanem a minél nagyobb port kavaró hírek érdeklik. És ha ezt az egész Real Madrid cáfolná, se lennék többre tartva egy felkapaszkodott senkinél. Ezen kívül szeretnék főiskolára járni és ez a munka kizárt, hogy lehetővé tegye. Nem fogják átrakni az El classicot csak azért, mert én ZH-zok vagy vizsgázok. – Ezen többen elnevették magukat. – Főleg ezen okok miatt nem fogadhatom el. Vagy csinálok valamit rendesen vagy sehogy. Higgyék el, – fordultam teljes testtel a vezetőség felé – ezt én sajnálom a legjobban. – Mosolyogva hallgatták minden szavam, pedig nem nagyon hiszem, hogy van még valaki, aki képes visszautasítani egy ilyen állást. Mondhatni ezzel a szerződéssel egyből a létra utolsó előtti fokára ugranék pusztán csak a tehetségem miatt, és nem is vágynék többre, se jobbra, mert ennél nem lenne, de van, ami fontosabb a karriernél, és az a szerelem. Nem mondom, hogy a boldogság, mert mindenkit más tesz azzá. Engem most az, ha Sergiot annak láthatnám. Ő viszont kétségek közt vergődik valahol a saját butasága miatt.
- Rendben kisasszony, azt hiszem ez egy korrekt és elfogadható magyarázat. Mi is nagyon sajnáljuk, maga igazán tehetséges és sok sikert kívánunk a továbbiakban.
- Köszönöm, de nem hagyhatnánk el ezt a magázást? Legalább száz évesnek érzem magam.
- Ahogy szeretnéd. – Sokkal jobb.
- Megtisztelő volt magukkal dolgozni. A melegítőt majd visszaküldöm Sergioval. Feltéve, ha még ebben az életben szóba áll velem. – Húztam el a szám.
- Az ajándék. És bármikor szívesen látunk. Mind a stadion, mind az edzőközpont ajtaja nyitva áll előtted.
- Köszönöm. – Mondtam megszeppenve. – Köszönök mindent, de engedelmükkel én most mennék. Minden jót és Hala Madrid. – Mosolyogtam és egy hangos köszönés után, elhagytam a konferenciatermet, célba véve a parkolót.
- Vitali! – Hallottam meg a nevem. Megálltam és bevártam az utánam igyekvő kapust.
- Iker?
- Elvigyelek?
- Köszi. Kocsival jöttem.
- Kár. Pedig beszélgethettünk volna.
- Attól még beszélgethetünk. – Indultam tovább kicsit lassabban immáron a focista mellett. Sejtettem mit akar, de megvártam, míg elkezdi.
- Figyelj. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de Sergio szeret téged.
- Tudom, és megértem, hogy aggódsz érte, hisz a barátod, de ha ő annyira süsü, hogy nem hallgat végig, akkor nem tudok mit csinálni.
- Süsü? – Kérdezett vissza.
- Igen. A buta egy szebb kifejezése. Meg van egy sárkány is, aki kicsit butácska és ez a neve. – Magyaráztam.
- Hm… Süsü. – Ismételte és ezen mosolyognom kellett. – Mindegy. Ő csak szeretne a közeledbe lenni és szinte biztos volt benne, hogy elfogadod ezt az állást, hogy vele lehess. Hiányzol neki. Másról se beszél csak rólad. Elég régóta ismerem, és nem láttam még ilyennek. – Miközben hallgattam megálltam az autóm mellett. – Tudom, hogy néha hülyén viselkedik, de ne dönts elhamarkodottan. Én megértem, hogy miért nem fogadod el, de őt is értsd meg. – Fejezte be.
- Iker. Nem kell védened őt. Tisztában vagyok mindazzal, amit elmondtál. Nem fogok megsértődni és elmenni. Szeretném megbeszélni ezt vele. Nem így terveztem azt a napot, de így alakult és azon leszek, hogy helyre hozzam. Bár ehhez ő is kell.
- Ennek örülök. Akkor most hozzá mész? – Bólintottam. Ő pedig végigmérte a kocsim.
- Volkswagen, meg se lepődök. – Mosolygott, de aztán elkerekedtek a szemei, mikor meglátta a rendszámtáblát.
- Ez? Ez?
- Az enyém. – Vigyorogtam.
- Kocsival jöttél? – Csodálkozott.
- Hogy is ne. Apám kinyírt volna. Csak a reptérről.
- Ideköltözöl?
- Tulajdonképpen ez lett volna a szülinapi ajándék, de nem számítottam a felkérésre. Mint hallottad az okok között nem szerepelt a távolság.
- Valóban nem. De akkor én nem is tartalak fel. Menj és beszélj a süsü fejével.
- Igyekszem. – Nyitottam ki a kocsiajtót. – Majd találkozunk.
- Remélem. – Mondta és megvárta, míg elhajtok.
Csukott szemmel tudtam volna, merre kell mennem, mert a szívem arra húzott. Leparkoltam az út túloldalán és beengedtem magam a tőle kapott kulcsokkal. Mikor beléptem már tudtam, hogy a ház üres. Nem tudtam mire számítsak, és ahogy teltek az órák egy rossz érzés kerített hatalmába. Bár jó voltam a negatív gondolatok gyártásában ok nélkül, éreztem, hogy ez már nem csak az én agyszüleményem. Hallottam járó motorral várakozni. Tétovázott. Akkor már biztos voltam benne, hogy ez nem lesz könnyű. Hiába mentem elé kikerült.
- Sergio... – Szólítottam meg, de úgy tett mintha ott se lennék. Leült a kanapéra és egy szót se szólt. – Sergio kérlek, beszéljük ezt meg.
- Mit? Azt, hogy nem férek bele az életedbe? – Úristen, hogy lehet valamit ennyire félreérteni?
- Nem erről van szó. – Próbálkoztam.
- Ugyan már kérlek. Van fogalmad róla, hogy mit utasítottál vissza? A jövőnket. Tiszta sor. Nem velem képzeled el. Világos. Csak akkor mond meg, és nem húzzuk egymást. – Csak pislogtam.
- Te komolyan ezt gondolod? – Kérdeztem, nyugodt hangon, de nem felelt. Idegesen dobolt a lábával. – Nem a Real Madrid az egyetlen megoldás egy közös jövőre.
- Nekem az életem és ez jelenti a jövőmet.
- A tiedét, de nem az enyémet…
- Tudod mit? Ne is folytasd, nem érdekel. Menj és építgesd a jövődet valahol máshol. – Mondta, de nem nézett rám. Nem értettem miért nem hallgat meg. Hogy a francba magyarázzak el neki valamit, ha nem engedi? Nem mondtam semmit. Nem láttam értelmét. Csalódott voltam és szomorú. Kitettem az ajándékát az asztalra, és egy szó nélkül hagytam ott. Beültem a kocsiba és egyedül mentem új otthonomba. Igazán jól kezdődik madridi életem első napja.
Mire odaértem valamennyire megnyugodtam. Furcsa volt úgy gondolni erre a lakásra, hogy mostantól ez lesz az otthonom. Az a fajta ember vagyok, aki ha valamibe nem szeret bele első látásra, akkor soha nem is fog igazán tetszeni. Rengeteg lakást néztünk meg, de egyik se fogott meg. Nem láttam benn azt, mint ebbe. Mikor először beléptem tudtam, hogy ez lesz az igazi. Teljesen felújított, bútorozott lakásról volt szó így én is bútorozva adhattam el a régit. Bár az a berendezés egyáltalán nem illett volna ide. Nagyot fordult velem a világ mióta ismerem Sergiot. Már nem az a lány voltam, mint addig. Ugyanaz, de mégis más. Kaptam tőle valamit, ami eddig nem volt és vele kaptam Őt.
A BL meccs után Nonoval és Beával egész éjjel dobozoltunk. Szerencsére jó kapcsolatépítő vagyok, így volt megbízható fuvaros ismerősöm, aki szívesen szállította a személyes dolgaimat a spanyol fővárosba, amit Liz vett át és pakolt is be nekem, azóta most járok itt először. Belépve vettem egy jó mély levegőt. Kellemes liliom illat terjengett a lakásba. Imádtam ezt a virágot, már egész kicsi korom óta. Mikor nyílott az én orrom mindig sárga volt a virágportól, mert legszívesebben bebújtam volna a szirmok közé, annyira szerettem. Nem csalódtam Lizben, még annál is jobb, mint amit elképzeltem. Még üresen is tele volt élettel, az én életemmel. Cseppet se éreztem idegennek. Levettem a cipőmet és a zoknimat, hogy mezítláb sétáljak végig a hűvös parkettán a nappali szőnyegéig, aminek hosszú szálai puhán simogatták bőrömet. Körülnézve a TV mellett megláttam azt a képet, amit az újság közölt le rólam és Sergioról. „Isten hozott” ajándék. Elmosolyodtam egy pillanatra. Mindössze ennyire, mert eszembe jutott. Nem egyedül kellene itt lennem. Nem így. Egy könnycsepp tört magának utat a szememből, amit egyből letöröltem, de helyére új érkezett.

Mikor lettem én ennyire érzelgős? Utáltam az érzést. Nem akartam sírni, de a sokadik sikertelen próbálkozás után abbahagytam a hadakozást a saját érzéseim ellen, és útjára engedtem azokat. Fájt, hogy nem hallgatott meg, hogy elküldött. De főleg az, hogy azt hiszi, én nem akarok vele lenni. Elfeküdtem a kanapén és valószínűleg álomba sírtam magam, mert mikor az órára néztem azon elmúlt éjfél. Órák estek ki, de nem tudtam hová. Semmivel se voltam jobban vagy kipihentebb. Valahol a szívem mélyén azt reméltem, hogy kibontja az ajándékom és eljön, de nem volt itt pedig én semmi mást nem szerettem volna.
Felkeltem és átmentem a szobába, hogy letusoljak. Levettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Hosszú percekig folyattam magamra a forró vizet. Égette a bőröm, de nem akartam, hogy belül fájjon. Semmit nem láttam a gőztől, de nem is volt mit. Mikor már nem éreztem, hogy a víz a testemet érint elzártam a csapot és kiléptem a kabinból. Meglepetésemre egy hófehér törölközővel találtam szembe magam, amit Sergio tartott elém. A szívem őrült tempóba kezdett és nem tudtam levenni róla a szemem. Most igazán féltem attól, hogy ha pislogok egyet, ő eltűnik, mert csak képzelem, hogy itt van. Megborzongtam mikor a törölköző a bőrömhöz ért és ő a karjaiba zárt. Fejemet a mellkasához szorítottam. Az ő szíve versenyt futott az enyémmel.
- Ez most már mindig így lesz? – Törtem meg a csendet, ami bár jó volt mégis kikívánkozott belőlem.
- Ha tudnád, mennyire sajnálom.
- Tudom, de mi van, ha ez egyszer már nem lesz elég? – Kérdeztem halkan mire eltolt magától.
- Ne mondj ilyet. – Simította hátra vizes hajam. – Nagyon sajnálom. Kérlek, ne hidd, hogy ez mindig így lesz. Én csak… Én csak azt hittem elveszítelek, hogy kisétálsz az életemből, mert nem egy a célunk, nem egy az álmunk. Tudom, csak meg kellett volna hallgatnom téged, de… Sajnálom.
- Nem haragszok, csak…
- Fájdalmat okoztam. – Fejezte be helyettem mire aprót bólintottam, és visszatettem fejem a mellkasára. Az hogy itt volt sok mindent feledtetett velem. Egyszerűen képtelen voltam haragudni rá. És látom rajta, mennyire sajnálja ezt az egészet. Viszont tényleg féltem attól, hogy egyszer a sajnálom már nem lesz elég. – Ha lehetne, visszafordítanám, de így csak hagyd, hogy jóvátegyem. Szeretlek és tudom, hogy pár órája nem ezt láttad, de bármit megtennék érted. Bármit. – Mondta és tudtam, hogy bármire képes lenne, hogy feledtesse velem azt, ami ma történt. És azt is tudtam mennyivel könnyebb helyzetbe, lenne, ha tényleg tehetné, amit szeretne.
- Nem így terveztem ezt az estét. – Sóhajtottam miközben a fejemet csóváltam.
- Mit gondolsz, még változtathatunk rajta? – Kérdezte egy huncut mosollyal.
- Talán. – Haraptam be az alsó ajkam. Kiléptem az ölelő karok közül és hátat fordítva neki megigazítottam magamon a törölközőt. Valamit motyogott, de nem értettem így folytattam utam a konyhába, hogy feltárjam, a hűtő nyújtotta élvezeteket.
- Éhes vagy? – Hallottam meg a hangját egész közelről.
- Nem igazán. – Feleltem és kivettem a fagyasztóból egy kelyhet, amiben fagyi volt. Beleszúrtam az odakészített csillagszórót és meggyújtottam.
- Boldog szülinapot. – Tettem le elé vigyorogva. Ő pedig csak mosolygott.

- Édes vagy. Köszönöm. – Hajolt át a konyhapulton egy csókért.
- Igaz. Legalább én legyek az, ha már a fagyi diabetikus. – Gondolkodtam hangosan mire leolvadt a mosoly az arcáról. – Sportoló létedre hogy lehetsz ilyen édesszájú? – Nevettem.
- Te szólsz? Kinek a szájába lóg mindig nyalóka?
- Az orvosi előírás. Alacsony a vércukorszintem, úgyhogy megtehetem. – Nyújtottam rá a nyelvem.
- Az orvos mást is előírhatna. – Morogta.
- Mire gondolsz szívem?
- Ha te azt tudnád. – Kanalazott bele a fagyiba.
- És mi van, ha tudom?
- Nem hiszem. – Ette tovább az édességet. Megkerültem a pultot és mellé sétáltam. Fél szemmel rám nézett, de csak egy pillanatra. Egész közel hajoltam a füléhez.
- Lehet, hogy szűz vagyok, de nem kislány. – Mondtam halkan, és örömmel nyugtáztam, hogy szavaim nagy hatással voltak rá. Visszaereszkedtem a talpamra és elindultam, hogy felvegyek valamit. A gardróbba mentem és meglepve tapasztaltam mennyi ruhám van, aztán még nagyobb meglepetést okozott az, hogy a nagy részük nem is az enyém. Vagyis de. Csak vadonatújak. Tervbe vettem, hogy Lizt meg fogom ölni még a mai nap folyamán. Nagy nehezen megtaláltam egy alvásra használt trikót és rövidnadrágot.
- Ugye nem gondolod, hogy ezek után hagylak felöltözni. – Mondta halkan közel hozzám, amire megremegtem. Kezét a fedetlen vállamra simította. Egy szót se szóltam. Sose ért még így hozzám. Simogatott már, de ez más volt. Olyan, amire az ember nem mond nemet, olyan, amiből még akar. Többet és többet. Puha ajkait a nyakamon éreztem és a szívem ezzel egy időbe kezdett el dübörögni. Végigcsókolta a vállam és a hátam fedetlen részeit. Mámorító érzés volt, ahogy hozzám ért. Kezével lassan végigsimított oldalamon, a törölköző anyagán keresztül és az aljába kapaszkodva húzta feljebb ujjaival végig cirógatva combomat, majd hagyta, hogy a frottír visszasimuljon a helyére. Egy remegő sóhaj hagyta el a szám, mire szembe fordított magával és lágy csókot lehelt az alsó és felső ajkamra, majd óvatosan utat törve magának kezdtünk el érzékien játszadozni egymás nyelvével és ajkával, egyre szenvedélyesebben. Kívántam őt, de a testem visszavonulót fújt mikor belső combomon indult el kezével felfelé. Érezte tiltakozásom, ami még engem is meglepett és elválva ajkaimtól magához ölelt.
- Nem akarom, hogy abbahagyd. – Suttogtam zihálva.
- Nem vagy még kész rá.
- De szeretném.
- Hidd el én is, de nem futok el. – Puszilt homlokon. – Várok rád.
- Sajnálom.
- Szeretlek te kis csacsi. Nem ezen múlik. Öltözz fel. – Engedett el. – Kint leszek. – Mondta és vigyorogva a seggemre csapott.
- Héé... – Méltatlankodtam, de már csak a hátát láttam. Visszafordultam a ruháimhoz és úgy gondoltam valami kevésbé őrjítőbbet veszek fel, ha már egyszer ilyen szerencsétlen vagyok, és nem bírom megadni neki azt, amire vágyik. Csak tudnám, mitől félek. Hisz annyira gyengéd volt. Kizárt, hogy képes lenne nekem fájdalmat okozni. Talán csak a mi nap miatt. Biztos bennem van a hiba. Pedig kívántam, éreztem. Még most is magamon érzem azokat a lágy csókokat. Ha az eleje ilyen, akkor milyen lehet a folytatás? Azon kaptam magam, hogy újra érezni akartam az érintéseit, a csókjait, de úgy éreztem mára egy kudarcba fulladt próbálkozás neki is elég volt. Felvettem egy hosszabb pólót és rövidnadrágot, úgy mentem ki. A nappaliban ült a kanapén. Szerintem neki is hasonló gondolatai lehetnek, mint nekem voltak. Mikor meghallotta neszezésem rám nézett és elmosolyodott.
- Aranyos vagy, de ezzel már nem segítesz.
- És a szándék? – Néztem rá kérdőn.
- Azt díjazom, ha idejössz. – Leültem mellé és kaptam egy puszit a fejem búbjára.
- Amúgy hogy tetszik? – Néztem körbe, hogy tudja a lakásra, gondolok.
- Nagyon szép és otthonos. Tetszik. A háló pedig egy álom. – Suttogta a fülembe, mintha bárki is hallaná, miről beszélünk, de tudtam, hogy csak a hatás kedvéért. Ahogy azt is, hogy ez a térelválasztás tetszeni fog neki. Jólesően rázott ki a hideg. - A környéket is szeretem, mert csendes. Tudod meg se fordult a fejembe, hogy te magadnak nézel lakást. Mikor döntötted ezt el?
- Már egy ideje gondolkodtam rajta. Nagyon nehezen viseltem a távollétet. Hiányoztál. Így is, úgy is voltak terveim és arra gondoltam, hogy itt is megvalósíthatnám.
- De akkor most már tényleg nem értem miért nem fogadtad el az állást. – Ráncolta a homlokát.
- A suli miatt, a pletykák miatt, miattad…
- Miattam?
- Gondolok a jövőnkre. – Mosolyogtam. – Nem szeretném, ha megunnál. Most képzeld el, ha sülve, főve együtt lennénk. Egy idő után megszoknál és nem is vágynál rám, én azt nem szeretném.
- Ettől igazán nem kéne tartanod.
- Mondod ezt most. És mi lesz később? És mi lenne akkor, ha összekapnánk valamin és neked, egy kis távolságra lenne szükséged? Vagy nekem. Akkor is ott lennék a nyakadon, mert ez a munkám.
- Mikre nem gondolsz te? – Húzott magához közelebb. – De akkor mit fogsz csinálni? Mert azt el nem tudom képzelni, hogy itthon ülj. Bár én szívesen eltartanálak.
- Azt most ki is verheted a fejedből. A szüleimnek nem engedtem, hogy pénzeljenek, majd pont neked fogom. És különben is már aláírtam a szerződést. Áthelyeztettem magam az itteni laphoz, de majd csak szeptembertől kezdek. Addig pedig a felmondási időmet töltöm a magyar lapnál. De na aggódj csak néhány mérkőzés és nagy részük a meccseid előtti napokon, lesznek.
- Tehát marad az ingázás. – Sóhajtott. – Tényleg a szüleidről nem is meséltél még.
- Mire vagy kíváncsi?
- Nem tudom. Mivel foglalkoznak, hol laknak és hogy fogadták hogy velem vagy.
- Szerintem téged, legjobban az utolsó kérdés érdekel. – Mosolyogtam. – Nos, tudják, hogy vagy nekem. Tudják a neved azt is, hogy első osztályba focizol Spanyolországba, de ennyi. Amikor azt mondtam, Nono a legnagyobb futball analfabéta, akkor lehet tévedtem, mert meglehet, hogy a szüleim. De rájuk csak nem mondok ilyet.
- Tehát lényegében fogalmuk sincs arról, mekkora súlya van annak, hogy velem hozott össze sors. – Vonta le a következtetést.
- Végül is igen erről van szó. És apu már alig várja, hogy megismerjen. Anyu nem különben, de tőle nem kell tartanod. Ő kicsit fiatalabb, de apa is elég rugalmas és szerintem nem lesz ellened kifogása.
- Ha te mondod. – Mosolygott.
- És a te családod?
- Ó, jó, hogy kérdezed. Osasuna után, vagyis vasárnap családi ebéd.
- Tessék?
- Szeretnélek bemutatni nekik.
- Nem… Nem korai ez még? – Néztem rá és meg se próbáltam titkolni, hogy mennyire meglepett és mennyire félek ettől a találkozástól.
- Szeretlek. – Vont vállat. – Nem hiszem, hogy kell ennél több ok. Vagy van valami idő korlát esetleg?
- Honnan tudjam? De én, nekem ez nem fog menni.
- Aha. Tudod, ha ezt egy átlag 18 éves mondja, még elhiszem, de hogy te. Nyugodj meg. Ott leszek veled és nem fognak megenni. Nem hagyom. Önző vagyok, és kellesz nekem.
- Biztató, csak gyorsan essünk túl rajta.
- Ha egyszer eljutunk odáig lassan foglak felfalni úgy, hogy ne fájjon, és minden egyes pillanatra emlékezz. – Mondta halkan miközben lehelete, a bőrömet csiklandozta.
- Mo-most tulajdonképpen miről beszélünk? – Vontam össze a szemöldököm enyhén remegő hangon. Ha így folytatja, én fogok megőrülni nem ő.
- Biztos tudni akarod?
- Nem. Igazad van. Nem akarom tudni. – Mondtam és ásítottam egyet.
- Csak nem fáradt vagy?
- Négy nap alatt aludtam vagy tíz órát. Azon csodálkozok, hogy még nem estem össze.
- Akkor nem kockáztatunk. – Állt fel, engem pedig az ölébe vett és az ágyhoz vitt.
- Ugye itt maradsz? – Kapaszkodtam meg a pólójába már már félálomba.
- Még is hová mennék? – Kérdezte és levett magáról néhány ruhát majd bebújt mellém az ágyba. Így éreztem igazán otthon magam, hogy a karjaiban aludhatok el, és ott is ébredhetek. Minden vele töltött idő ajándék volt. Nekem ő jelentette a boldogságot. Nélküle már nem lenne teljes az életem.