34 - Szerelem net

Szijasztok!

Itt volnék! :D

Nem is fűznék hozzá túl sok mindent. :)

A hétvégén már nem lesz több. Szerintem, kedden tudok hozni Kézzel-lábbalt! :)

Ez pedig remélem tetszeni fog!

Várom a véleményeteket!

Jó olvasást! Szép estét!

Puszi:

Vii

Vitali szeszöge:

Leszámítva az első napot csodálatos két hetet töltöttem Sergioval. Bár így visszagondolva csak nevetni tudok rajta. Soha nem voltam az a haragtartó típus és talán hiba, de könnyen megbocsátok. Túl rövid az élet ahhoz, hogy azokra haragudjunk, akiket szeretünk. Szerencsére apával is meg tudtam beszélni a dolgokat. Vele igazán utáltam rosszba lenni. Sese nagyon örült, hogy végre kimozdulhat velem, de tudtam, hogy értem még a bezártságot, sőt a folyamatos PS alázást is vállalná. Ennek tudatában pedig én is megtehettem érte, hogy elviselek néhány kíváncsiskodó szempárt és egy tucat idióta lesi fotóst anélkül, hogy idegrohamot kapnék. Fel se szállt a gép, de már hiányzott. Nem hittem volna, hogy valaha találok valakit, akit képes leszekk ennyire szeretni. És a legjobb, hogy amit érzek viszonozásra talált. Tudom, hogy van még mivel szembenéznem. A sajtó, a szüleim, a barátaim… De elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy minden nehézséget leküzdjem és elérjem célomat. A legjobban talán a sajtótól tartottam, de nekik még fogalmuk sincs arról, ki vagyok én. Lara is azt hitte, hogy valami pénzéhes liba vagyok, de ez a legkevésbé se érdekelt. A lényeg az volt, hogy akik igazán számítanak, tudják az igazat.
A gondolataim és a zene, amit hallgattam, annyira elvonták a figyelmem, hogy meglepődtem mikor a légi kísérő, felszólította az utasokat az övek bekapcsolására és figyelmeztetett a leszállásra. Most nem felejtettem el, szólni Nononak, így drága barátom ott várt rám. Leónban ugyan találkoztunk, de túl sokat nem tudtunk beszélgetni, jött vissza a csapattal magyar földre. Szerettem Norbit, mert mindig tudott segíteni. Ha nem mertem elindulni egy úton ő mindig tudott olyat mondani, ami akkora lökést adott, hogy nem hogy elindultam egyenesen rohantam, hogy elérjem az út végére kitűzött célt.
- Hát hazatért a tékozló lány. – Ölelt meg.
- Nem tékozoltam, dolgoztam.
- Aha. Kellemeset a hasznossal.
- Ha megtehetem. – Vontam vállat mosolyogva és leszedtük a csomagjaimat a szalagról, hogy aztán elindulhassunk kifelé. Hagytam Norbit had, vezessen, én csak beültem az anyósölésre, hátradőltem és figyeltem a tavaszodó tájat. Szerettem ezt az évszakot. A megújulásról szólt, az újrakezdésről. Ahogy az én életem is.
- Mikor mész vissza? – Törte meg a csöndet.
- A születésnapja körül.
- Na most aztán okosabb lette.
- Harmincadikán lesz neki.
- Az alig pár nap. – Lepődött meg.
- Tudom. – Néztem rá. – Jaj baszki ne vágj már ilyen arcot.
- Jó bocs. Nem tehetek róla. Nézd el nekem, hogy nem vagyok oda a gyönyörtől.
- Igazad van. – Sóhajtottam.
- Félre ne érts. Nagyon örülök neki, hogy boldog vagy. Megérdemled. Ramos rendes srác és szeret téged. Ez biztos. Képes volt ideutazni egy cikk miatt, hogy tisztázza magát. És nézd el neki, hogy néha idióta. Ha nem szeretne, nem viselkedne így. – Mondta. Milyen érdekes, hogy a két legjobb barátom ennyire más véleménnyel van Sergioról és a vele való kapcsolatomról. Berto tiltana. Nono pedig konkrétan már az elején odaköltöztetett volna hozzá.
- Jó ezt hallani. – Mosolyogtam. Legalább tudtam, hogy számíthatok valakire az én barátaim közül.
Utunk nem hozzám, hanem a szerkesztőségbe vezetett. Mikor bementem mindenki engem nézett.
- Sziasztok. – Rendeztem le az üdvözlést egy hangos köszönéssel és meg se álltam Peter irodájáig. A hír futótűzként terjedt. A sajtó világán belül háromszor gyorsabban terjednek a hírek, mint azon kívül. Ilyenkor örültem, hogy nincs központi szerepem a lapnál, és nem kell olyan helyekre járnom, ahol a média által is ismerté válhatok. Így csak simán én vagyok F. V. a kép nélküli fotós. És ez nekem bőven megfelel. Még pasiktól is kaptam néhány irigykedő pillantást. Hát ez kész. Még jó, hogy Sese hetero. Legalább is nagyon remélem. Néhányan azért túlléptek a kicsinyes érzésen, és kedvesen üdvözöltek.
- Szia Te világjáró. – Állt fel a főnököm miután beléptem az irodájába és elém lépve megölelt. – Gratulálok. Ügyesen titkoltad. Mindenki azt találgatja, ki lehetsz, de nyugi itt hírzárlat van, aki beszél, ki van rúgva, pénzbüntetéssel sújtják szerződésszegésért és az életben többet nem lesz köze semmilyen hírszerzéshez. Felsőbb utasítás. – Vigyorgott.
- Hűű.
- Ezt hívják úgy, hogy megbecsülés.
- Köszi. – Mosolyogtam.
- Az egyik legjobb fotós vagy, és szeretnek. A cég nem szívesen válik meg tőled. Pláne azok után, hogy látták a Real Madrid csapatának elvégzett munkáidat. Így örömmel tudatom, hogy Te képviseled az újságot az Európa Bajnokságon a C-csoport oldalán. Gondolom, nem kell mondanom, kik játszanak ott.
- Nem, nem kell. És köszönöm a lehetőséget, de tudod mik a terveim.
- Igen tudom. És minden el van intézve. Aláírod ezt a szerződést és a Veszprém meccseken, valamint az Eb-n kívül semmilyen kötelezettséged nincs felénk. Ez a felmondási idődet pont takarja. – Kicsit hátrébb húzta a lapot. – Biztos ezt szeretnéd?
- Nagyon sokat gondolkodtam. Szeretem őt és szeretnék a közelébe lenni.
- Rendben, de tudd, hogy mi mindig szívesen látunk.
- Köszönöm. És nem csak ezt, hanem minden mást.
- Mi ugyanúgy köszönettel tartozunk neked. Bár lenne több ilyen fiatal. Nem lenne gond az utánpótlással, és most azon se kellene gondolkodnom, kit rakjak a helyedre. Nézz ide, – Túrt bele a hajába. – így is őszülök, mire találok egy megfelelő embert a helyedre, teljesen kifehéredik a hajam. – Elnevettem magam.
- Persze nevess csak. Inkább írd alá ezt, mert a végén még meggondolom magam, és nem engedlek sehova. – Mondta, és az orrom alá dugta egy kék toll társaságában. Nem olvastam el. Ugyanezt megkaptam már napokkal ezelőtt e-mailben. Csak a felmondási idő nem volt kitöltve, de úgy érzem ez így elég korrekt, és Norbival is dolgozhatok még.
Mikor leírtam a nevem tudatosult csak igazán bennem, hogy mit is készülök itt hagyni. Ők javarészt olyanok voltak nekem, mint egy nagycsalád. Nagyon sok anyukám és apukám volt az idősebbek személyében és jó pár bátyám meg nővérem. Én voltam itt a legfiatalabb és Európai viszonylatban is, a cégen belül. Most először kicsit féltem tőlük elszakadni. De Madridba vár valaki. Valaki, akiért érdemes változtatni. Akiért érdemes kockáztatni…
Kiléptem az ajtón, és majdnem infarktust kaptam. Az irodában lévők mind egyszerre kezdtek el tapsolni. Azt se tudtam, mi van, míg nem kezdtek el ölelgetni és sok sikert kívánni. Színes lufik emelkedtek a levegőbe az iroda egyes részein.

- Nahát. – Csodálkoztam el. – Ezt nekem?
- Gondoltunk rendesen elbúcsúzunk tőled.
- Annyira rendesek vagytok. Köszönöm. – Mosolyogtam. Magamban pedig azt hajtogattam, hogy nem sírok, nem sírok. Utoljára Norbi jött oda pedig mondhatni Ő volt az első a sorba és ebből nem is csináltam titkot.
- Én még nem búcsúzok, de engem ért a megtiszteltetés, hogy átadjam a neked szánt búcsúajándékot. – Mondta és egy dobozt nyújtott, ami nem is volt olyan kicsi. – Tudom, nem kellett volna, bla-bla-bla. Süket duma. Egy kis ösztönzés, és használd egészséggel. – Mondta és levettem a doboz tetejét, hogy a kezembe vegyem a leendő, új fényképezőgépem táskáját.
- Köszönöm. Igazán, nagyon. És azt is, hogy befogadtatok és nem írtatok le csak azért, mert fiatal vagyok. Szerettem veletek dolgozni. És sajnálom, ha gyakran elviselhetetlenül idegesítő volt a sok hülyeségem, de most gondoljatok bele, innentől másokat fogok terrorizálni. – Mondtam, és ezen jót nevettek. – Én is sok sikert kívánok nektek és egy kevésbé őrült utódot. – Fejeztem be és mindenki visszatért a munkájához. Összepakoltam még a minimális mennyiségű maradék cuccomat és berakva a kocsiba Norbival Veszprémbe indultunk a BL-Visszavágóra. A meccs nem volt az álmaim netovábbja. Az Ademar hazai pályán 31-28-ra verte a csapatot. Ami azt jelentette, hogy nekünk legalább négy góllal kellett vernünk őket itthon. A meccs során volt ennél több is. Az első félidőben hattal is mentünk, de csak három gól különbség maradt, mire az első fél óra letelt. A második félidőben pedig ezt is behozta a spanyol csapat. Ezek után a meccs nagyon kiélezett lett. Aztán a vége előtt újra előnyt szereztünk. De kellett volna még egy gól. Én is feszülten figyeltem a történéseket a digitális kijelzőn, amit egyébként nem szoktam használni. Az 59. percben mikor már csak pár másodperc volt Perez messziről lőtt kapura, és a kapus kivédte, aki rögtön indította a csapattársát aki érvényes gólt lőtt a hármas sípszó előtt. Carlosnak passzolnia kellett volna és úgy talán meg lett volna a győzelem. A csalódott veszprémi szurkolók elhagyták az arénát. Nono elment interjút készíteni a játékosokkal én pedig kimentem, hogy felhívjam Seset.
- Hola édesem. – Vette fel. – Van fogalmad róla, mennyire hiányzol? – Kérdezte tettetett felháborodással, az én szám pedig széles mosolyra húzódott.
- Azt hiszem, van, mert te is nagyon hiányzol nekem.
- Mikor jössz?
- Most jöttem el. – Nevettem. – Ennyit a meccseid előtt is ki kell bírnunk.
- Az más. Akkor tudom, hogy együtt megyünk haza. De most tényleg komolyan kérdezem. Mikor látlak újra?
- Igazából a következő meccs napom csak 20-án lesz…
- És te még otthon vagy? Gyere most.
- Sergioooo. Hidd el, mennék, de van még néhány dolgom. Apám kitérne a hitéből, ha nem látogatnám meg őket, anyám pedig követné.
- Jó! Oké! Felfogtam. – Sóhajtott.
- Mikor utazol Ciprusra?
- 26-án repülünk, de csak 28-án reggel jövünk vissza és 30-án, pedig Osasuna ellen lesz meccsünk szintén idegenbe. – Mondta. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy tudnám ezt összehozni, de valahogy a gyors tervezés nem akart összejönni, ezért már előre aggódtam.
- Itt vagy? Nagyon elcsendesedtél. – Érdeklődött.
- Igen, bocsi csak elgondolkodtam.
- Min?
- Azon, hogy, hogy tudnék minél előbb ott lenni nálad.
- Ezt örömmel hallom. Mire jutottál?
- Semmire, de nyugi szívem, te leszel az első, aki megtudja. – Vagy nem. Tettem hozzá magamba. – Viszont most mennem kell. Vár még rám egy alig másfél órás út.
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Te is. Szeretlek.
- Én is szeretlek. – Mondta és bontotta a vonalat.
Töprengeni kezdtem, és ijesztően elgondolkodtató fejet vághattam, mert Norbi furcsán méregetett.
- Mi van veled?
- Megvan!
- Mi van meg? – Értetlenkedett tovább.
- Nono - fordultam felé, - van három napom, hogy mindent elintézzek.
- És még csak nem is vagy kétségbeesve. – Állapította meg. Már hogy lettem volna, mikor olyat készülök tenni, ami életem egy meghatározó pillanata lesz.
Másnap elutaztam a szüleimhez, hogy nekik is elmondjam, döntöttem. Egész úton pörgős, ütemes számokat hallgattam, hogy a bennem lévő feszültséget ledobolhassam a kormányon. A szám már úgy fájt a sok rágcsálástól, hogy csodálkoztam, mikor a tükörbe nézve láttam, van még. Na jó nyugi van Vitali, nem egy gyilkosságot készülsz bevallani.
- Anyaaa, apaaaa. – Kiabáltam, ahogy kinyitottam az ajtót. Persze Bonó volt az első, aki meghallott és agyon nyalogatott, de most nem tudtam vele foglalkozni. Márpedig addig a blöki nem engedett, harcomat vele az én drága szüleim kacagva figyelték.
- Ahelyett, hogy könnyezésig nevettek, inkább segíthetnétek. – Méltatlankodtam.
- Te szívem a mi kis kincsünk mikor is volt utoljára ilyen izgatott? – Kérdezte apa anyától.
- Azt hiszem akkor mikor elújságolta, hogy eldöntötte, Pestre megy tanulni. – Felelte anyám.
- Nem szerintem akkor mikor közölte fősuli helyett fotóstanfolyamra megy majd dolgozni. - Mondta apám, mire én kiegyenesedtem, és kérdőn néztem rájuk.
- Ismerünk. – Mondták egyszerre. – Bonó. – Szolt rá apu határozottan mire a szőrpamacs, lógó fejjel elkullogott.
- Bepótoljuk, jó? – Mondtam neki, mert megesett rajta a szívem.
- Tehát? Hogy döntöttél? – Kérdezte apu egy nagyot sóhajtva már a kanapén ülve anya mellett, aki a kezét szorította, én pedig előttük a szőnyegen törökülésbe foglaltam helyet. Annyira tördeltem a kezeim hogy már én féltem hogy nem marad egy ép csontom se.
- Elköltözök Spanyolországba. – Mondtam határozottan. – De ne aggódjatok nem Sergióhoz. – Tettem hozzá mire apa kifújta a benntartott levegőt. Innentől gyerekjáték a többit elmondanom. – Találtam egy nemzetközi ingatlanost, aki hajlandó volt beszámítani a Pesti lakást, így minimális lett a fizetendő összeg, amire hitelt vettem fel. És én szeretném törleszteni. Ti már megetettétek a magatokét.
- De kislányom... – Kezdte apa.
- Nem. Ti is, a magatok erejéből jutottatok el ide én is szeretném ennek a létrának minden fokát megjárni. Dolgozni fogok, és fősulira is jelentkeztem, hogy a fotózás mellett újságírással is foglalkozhassak. Apa szeretném, ha büszke lennél rám, és ahogy eddig is, úgy most is bízzatok bennem.
- Jaj kincsem én már most nagyon büszke vagyok rád. Egyet kérek, és azt hiszem, ezt kérhetem anyukád nevében is, ha valami rossz neked azt ne folytasd. Mindent magadért tegyél. És legyél boldog. – Indítottak utamra. Sokat jelentett nekem, hogy a számomra legfontosabb emberek támogatják döntésemet. Az egyetlen kakukktojás Berto volt, de azt hiszem ez így normális. Nem volt bátyám, de ha lett volna, biztos még a széltől is óvott volna gyerekként.
Az utóbbi időbe sok minden történt velem. Az addigi csiga tempóban élt életem felgyorsult. Új barátokra leltem a régi kapcsolatok pedig szorosabbak lettek. Bekebelezett az a bizonyos rózsaszín köd is. Egy olyan ember rabolta el a szívem, aki nem is olyan régen még csak a kedvenc spanyol sportolóm volt. Még most is az, hisz felnézek rá, de már nem csak a focistát látom, hanem őt magát. Az embert, akibe fülig szerelmes lettem. Szeretem őt és ez az érzés csodálatos. Sokkal jobba annál, mint ahogy leírják, elmondják. Ezt érezni kell. A szerelemnek nincs szinonimája, azt nem lehet más szóval leírni. Érzésekbe foglalhatod, körbeírhatod, utalhatsz rá, vagy rajzolhatsz a szó helyett szívecskét, de a szerelem akkor is szerelem marad. Néha a nagy rohanásban megállok és felteszem a kérdést, mit tehettem, amiért az élet ilyen jó hozzám. Aztán tovább merengve azt gondolom, hogy ez nem is a valóság. Egy álombuborék végtelen ábrándokkal, színesebbnél színesebb képekkel, mély érzésekkel, ami túlságosan sérülékeny. Nem akarok arra gondolni, hogy mikor pukkan ki. Amíg lehet, én csak boldoggá szeretném tenni, mert ha ő az, akkor én is az vagyok…

Sergio szemszöge:

Miután Vitali elment nem nagyon akartam megtalálni a helyem. Hiányzott, hogy nincs ott velem, hogy nem mellette ébredek, hogy nem vele alszok el, hogy nem bújik hozzám. Azok a csókok. És talán fogalma sincs róla, hogy az őrületbe kerget velük. Egyre nehezebben türtőztetem magam, és fogalmam sincs, meddig bírom még. Türelmes vagyok, de könyörgöm férfi és ő egy csodálatos fiatal lány. Tökéletes alakkal, és ha csak egy pillanatra is elképzelem, hogy milyen lehet vele, akkor nekem végem van. Ahogy most is. Gondolataimat egy hangos sóhaj követte.
- Te Ramos nem elég neked, hogy futsz? Még gondolatban is nyomod a köröket? – Vigyorgott a képembe Cristiano. Szerencsére az, hogy Víta szűz nem jutott túl hármasunkon. Pláne nem a Portugál fülébe. Még csak az kellett volna.
- Fogd be. – Mordultam rá. Na igen azt hiszem az ingerlékenység már elvonási tünet. Szerintem mióta először nővel voltam, azóta ez a leghosszabb idő, ami alatt nélkülöztem a sexet. Na jó ezzel biztos nem segítek magamon. A továbbiakban megpróbáltam kizárni ezeket a gondolatokat, és csak az edzésre koncentrálni, majd az azt követő meccsre az APOEL ellen. Így kicsit könnyebb volt elviselni a hiányát, hisz a meccs előtti éjszakán amúgy se lehet velem. A mérkőzést 3-0-ra nyertük. Szerencsésnek mondhattuk magunkat a sorsolást illetőleg, hogy a ciprusi csapatot kaptuk. Persze őket se becsültük alá. Az öltözőbe szinte rávetettem magam a mobilomra. És mosolyogva néztem a képet, amit küldött. Már nem az elsőt.

Gratulálok! Hívj, ha mindennel végeztél. Szeretlek! 

Állt az üzenetben én pedig siettem, hogy minél előbb hallhassam a hangját. Mikor felhívtam boldogan újságolta, hogy 29-én jön, én pedig talán nála is jobban örültem. Csak annak nem, hogy pont edzés alatt száll le a gépe, de azt mondta, ott találkozunk.
Másnap hazafelé a fülembe jutott, hogy nincsenek megelégedve a fotóssal, aki jött és többen a fejesek közül Vitalit akarják, ahogy én is és mire Madridba ért e gép egy konferenciabeszélgetés közepette el is döntötték, hogy felkérik őt erre a munkára. Engem kérdeztek, mikor jön, én pedig örömmel adtam át az információt.
Nem mondtam neki a dologról semmit, azt akartam, hogy meglepetés legyen. Szabad bejárása volt az edzőközpontba is így már csak azt vettem észre, hogy a szerelmemet Mou üdvözli. Pedig ahogy az edzőstáb elmesélte, hogy Vitali, hogy reagálta le az első találkozást nem épp arra engedett következtetni, hogy ők ketten jóban lesznek. És lám tessék. Lehet, hogy a zsarnok, edzőmnek mégis csak aranyból van a szíve.
- Ramos. Eszedbe ne jusson idetipegni. Csináld a feladatot. – Dörrent rám. Pedig épp csak hogy arra fordultam. Lehet, hogy abból van, de hogy kő veszi körül az biztos.
Edzés után, úgy ahogy voltam odafutottam hozzá, átöleltem és megcsókoltam. Úgy ragyogtak a szemei, mint a legfényesebb csillag.
- Hiányoztál. – Tette két kezét az arcomra és újabb csókot adott.
- Most már itt vagy. Nem foglak elengedni. – Mondtam.
- Majd meglátjuk.
- Nem, nem. Bármit is terveztél otthon, felejtsd el.
- Ez nem így működik.
- Majd meglátjuk. – Csókoltam meg és elmentem öltözni ugyanis mindenkinek jelenése van a konferencia terembe.
Alig háromnegyed óra múlva már mindenki bent ült és az elnököt figyeltük, aki mellett ott állt Vitali és látszott rajta, hogy nem érti ezt az egészet.
- Nos Vitali ne ijedj meg. Nem történt semmi. Csak el szeretném mondani, hogy nagyon elégedettek vagyunk a munkáddal és szeretnénk, ha a klub hivatalos fotósa lennél. Szeretnénk, ha teljes körű tagja lennél a mi kis családunknak. Mindenki mosolyogva várta az igenlő választ.
- Hu hát. – Kerekedett el a szeme. – Ez igazán… Nem tudom, mit mondjak. – Mondta mire többen, bekiabálták, hogy „igent” többek között én is. Vette egy nagy levegőt és beszélni kezdett. – Ez igazán megtisztelő és köszönettel tartozom az eddigi lehetőségekért, nagyon élveztem az itt végzett munka minden percét, bár még soha nem láttam lelátóról meccset. És valószínűleg tartom, hogy már nem is érezném ott jól magam. – Mosolyodott el mi pedig nevettünk. – A pálya széle az otthonom ez tény. Sokat fejlődtem, és még van is mit. Azt hiszem, ez lenne az álomállás, – Nézett rám – de nem fogadhatom el. Bármennyire is fáj most a szívem, nem lehet. Sajnálom. – Tátogta felém. Én szinte biztos voltam, abban hogy igent mond. Hisz együtt lehetnénk. Nem kellene egész napokat, heteket távol lennünk egymástól. – Más terveim vannak – Folytatta. – és abba ez az állás nem fér bele. – Tiszta sor nem velem tervez. Nem itt, hanem valahol máshol. Nem is voltam kíváncsi a további süketelésre felálltam és otthagytam mindenkit egy szó nélkül. Utánam szólt, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy hagyjon békén. Egy darabig csak autókáztam. Órák teltek el és már sötét volt mikor a házhoz értem. Bent égett a villany. Totál kiment a fejemből, hogy adtam neki kulcsot. Nem voltam benn biztos, hogy látni akarom. Azon is gondolkodtam, hogy visszatolatok és elmegyek. Egy fenét ez az én házam. A kulcsommal beengedtem magam. Elém jött, de kikerültem. Nem voltam rá kíváncsi. Tudtam, hogy ezzel megbántom, de én is megbántva éreztem magam.
- Sergio… - Szólított meg, de csak leültem a kanapára és igyekeztem nem foglalkozni vele. – Sergio kérlek, beszéljük ezt meg.
- Mit? Azt hogy nem férek bele az életedbe?
- Nem erről van szó.
- Ugyan már kérlek. Van fogalmad róla, mit utasítottál vissza? A jövőnket. Tiszta sor. Nem velem képzeled le. Világos. Csak akkor mond meg, és nem húzzuk egymást.
- Te komolyan ezt gondolod? – Kérdezte de nem feleltem, nem tudtam, mit gondoljak. - Nem a Real Madrid az egyetlen megoldás egy közös jövőre. – Folytatta.
- Nekem az életem és ez jeleneti a jövőmet.
- A tiédet, de az enyémet…
- Tudod mit? Ne is folytasd, nem érdekel. Menj és építgesd a jövődet valahol máshol. – Mondtam, erre pedig ő nem mondott semmit. Felállt, elővett valamit a táskájából és lerakta az asztalra. Nem mondott semmit csak elment. Ráadásul kocsival. Próbáltam felidézni milyen kocsi állhatott kint de nem arra figyeltem így nem emlékszem rá.

Az asztalon egy kis kék doboz volt, valószínűleg születésnapi ajándék, ami kibaszott boldog mit ne mondjak. Veszekedtem magammal, hogy kinyissam e vagy ne. Végül egy óra után eljutottam odáig hogy a kezembe vettem és még egy órán át forgattam. Közben pedig megnyugodtam, és még szarul is éreztem magam attól, hogy nem hallgattam meg. Lehet megint, hibát követtem el? Az órára néztem amin elmúlt éjfél. Vajon hol lehet? Visszajön? Visszajön, hogy hagyjam elmondani, amit akart? Megfogtam a szalag egyik felét és kioldottam. A kis doboz fedelét leszedtem. Egy ezüstszínű kulcs volt benne és egy kis levél.

Boldog születésnapot.

Szeretlek. 

 A kis papír hátulján pedig egy Madridi cím volt. Arra gondoltam, hogy valami buli helyszín. Nem túl kreatív tekintve, hogy holnap edzés, utána meg meccs. Azt hittem ezt az estét szívesebben töltené kettesbe velem. De biztos ott vannak a barátaim, velük meg csak nem kellene kicseszni. Összeszedtem magam, és kocsiba ültem, hogy a megadott címre hajtsak. A környék egész jó volt. Inkább csendes, mint elit, de mindig is szerettem ezt a helyet. Fellifteztem és az ajtó előtt megálltam, hátha hallok valamit, de nem szűrődött ki zaj. Az is lehet, hogy feleslegesen jöttem. De gondoltam, ha már eddig eljöttem, akkor bemegyek. A kulcsot beillesztettem és elfordítva a zár halkan kattant. Benyitottam, de nem azt kaptam, amire vártam.

Fényárba úszott egy szépen berendezett lakás. Ami látszólag üres volt. De víz halk csobogását hallottam. A bejárattól balra volt a nappali, egybe az ebédlővel és az amerikai stílusú konyhával. Minden új volt. Az egész lakás nem lehetett nagyobb, mint Víta pesti otthona, csak sokkal jobb elrendezésbe. Beljebb mentem. Arra amerről a hangot hallottam és azt hiszem egy álmom vált valóra. A hálószoba és a fürdő egybe volt, mindössze egy alacsony szintkülönbség jelezte, hogy az már egy másik helyiség. Nagyot nyelve léptem beljebb. A kabin gőztől, párás üvegétől ugyan nem láttam sokat, de tudtam, hogy Vitali van bent. Mióta megláttam a lakásában, hogy az ágyról be lehet látni a kabinba, ha nyitva van az ajtó, azóta erre vágytam, de nem így. A vágyaimnak alig bírtam parancsolni. Ezért a falnak dőlve vártam meg, míg végez. Ahogy elzárta a vizet egy törölközővel a kezembe léptem az nyíló ajtóhoz, hogy még csak véletlenül se lássak többet, mint amennyit a homályos üveg engedett. Még akkor se ha minden gondolatomat az töltötte ki hogy végre az enyém legyen. Hatalmas szemeket meresztett rám és hagyta, hogy köré tekerjem a törölközőt, és magamhoz szorítsam. Jó volt most így csendben. Nem tudom mennyire ronthattam ezt megint el, de azt hiszem ez egy igazán boldog szülinap lenne, ha nem lennék akkora barom amekkora vagyok, hisz a nő, akit szerettek ideköltözött, mert velem képzeli el a jövőt…