26 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Itt a teljes 26. fejezet! Bocsi a késért, de a tegnapi napot inkább elfelejtem! :)

Sajnos így Szerelem netet nem tudok ígérni mára, de kedden vagy szerdán az is meg lesz!

Addig ehhez jó olvasást és remélem tetszeni fog!

Köszi a türelmeteket! :$

Puszi:

Vii

A vacsora végül elmaradt és Cris ölelő karjai között aludtam el. Csodálatos érzés volt vele szeretkezni. Tudom, hogy nem ez volt az első, de ez az, amire emlékszem. Minden apró csókot, érintést a fejembe véstem. Minden vágyakozó pillantást, amivel végigpásztázta testemet, a hangját, ahogy mondta, hogy gyönyörű vagyok és szeret. Azt a szenvedélyes gyengédséget, amivel magáévá tett. Biztonságban éreztem magam és boldognak. Nem kellett látnom őt álmaimban, mert tudtam, hogy ott van velem. Viszont ahogy egyre mélyebbre süllyedtem úgy törtek elő azok a szörnyű képek. Úgy éreztem, mintha magába akarna szippantani, mintha ott lenne a helyem. Ott ahol hideg van és sötét. Ahol a fájdalom nem csak képzelet és fogalmam sincs, hogy ez hogy lehet. Minden egyes alkalommal egyre elviselhetetlenebb volt, és egyre nehezebben szabadultam a saját álmomból. Görcsösen kerestem valamit, amibe kapaszkodhatok, hogy ne rántson le a mélybe, hogy ne kelljen újra hallanom azt a fémes csikorgást. Vergődve próbáltam kiutat találni és sírva könyörögtem a gyógyszeremért. Valahonnan a távolból egy hang a nevemet mondta.
- Hanga, kicsim nyisd ki a szemed, hallod nincs semmi baj, csak ébredj fel. – Ismételgette, mire utat találtam a sötétségből, zihálva és sírva ültem fel. Magához húzott és nyugtatni próbált. – Nincs semmi baj. Ne sírj. Túl leszünk ezen is. – Tolt el magától és letörölte arcomat, amit még mindig könnyek áztattak. – Minden rendben lesz. Oké? – Kérdezte, én pedig bólogattam. Bíztam benne. Bármit elhittem volna neki. Bármit. Még a hazugságot is.
- Sajnálom. – Suttogtam.
- Elmondod? Talán könnyebb lesz. – Puszilt homlokon már sokadjára.
- Olyan valóságos és olyan szörnyű. Érzem a fájdalmat, hallom a hangokat érzem, ahogy a meleg vér végigcsurog a bőrömön. – Mondtam halkan közelebb bújva hozzá.
- Emlékszel arra, amit reggel mondtam?
- Különbségre álom és emlék között? – Kérdeztem, kis gondolkodás után, de nem felelt. Ezek nem csak pusztán álmok? Átélt emlékek lennének? És velem történtek? – A ba-balesetem… – Mondtam halkan és segítségkérően, a csatárra néztem. Nem akartam ezt látni minden éjjel. Nem akartam sírva erre felriadni. Egyáltalán nem akartam fájdalmat érezni. Se lelkit, se testit.
- Figyelj rám. – Fogta kezei közé arcomat, mert kapkodni kezdtem a levegőt. – Talán ha elfogadod. Itt vagy. Nem haltál meg. Az álmod se fog úgy végződni. Erősnek kell lenned.
- De annyira fáj. – Tiltakoztam.
- Emlékek. Igazából nem fáj, csak arra emlékszel. Minden rendben lesz.
- De…
- Nem kicsim. Nincs de. Erősnek kell lenned. Magadért. Értem. Értünk. – Mondta. – Rengeteg szép emléked van. Amin majd mosolyogni fogsz, de először ezen kell túltenned magad. – Igaza volt, de úgy éreztem képtelen, vagyok feldolgozni. Minden alkalommal egyre rosszabb lesz és féltem. Féltem attól, hogy az álmom végére érjek, és a semmi várjon rám. – Rendben? – Nagy levegőt véve bólogattam. Hanyatt feküdt az ágyon én pedig szorosan hozzábújtam. Fejemet a mellkasára tettem és kezemet az övébe csúsztattam. Hallgattam, ahogy szuszogása egyenletessé válik, de én nem tudtam elaludni. Annyira féltem, hogy egyszerűen képtelen voltam egyből visszaaludni. Viszont a fáradtság győzedelmeskedett felettem és hajnalban mikor már a madarak vidáman csicseregtek én is elaludtam. Szerencsére másodszorra már álmatlanul. Túl fáradt voltam.
Mikor felébredtem az ágy mellettem üres volt és hideg. A nap sugarai beszűrődtek a szobába. Nem lehetett túl késő. Nem aludtam sokat. Felültem és az ablakon bámultam kifelé, a múlt éjszakán gondolkodtam. Annyira csodálatos volt, bennem mégis élénkebben él az álmom. Miért hagy mélyebb nyomot bennük a fájdalom, mint a boldogság? Miért nem a családomról álmodok? Miért nem a kellemes emlékek jutnak eszembe? Miért kell még most is szenvednem? És vajon mennyit bírok még? Kérdéseim áramlását a hátam mögül érkező zörej állította meg. Ijedten kaptam hátra a fejem, de csak Cris volt. Ki lett volna más?

- Jó reggelt édesem. – Csókolta meg meztelen hátamat, amitől jólesően rázott ki a hideg és mosolyt csalt az arcomra. Egy pillanat alatt képes volt feledtetni velem mindent. Szívesebben emlékeztem a vele eltöltött időre. És bármilyen nehéz is felejteni főleg miközben emlékezni szeretnék, azon leszek, hogy a szép dolgokra gondoljak. Ha a múltamból ilyen nem is ugrik be a jelenem, ha én is akarom, akkor csak szép lehet. Boldog percek, amik feledtethetik velem a szenvedést. Mosolygó arcára néztem. Szemei most is vágytól csillogtak. Meglepődtem azon, hogy most is kíván. Kócosan, álmosan és valószínűleg kialvatlanul. Bezzeg ő most is tökéletes. Az én személyes csodám. Talán ő is ilyennek lát. Érte azt hiszem érdemes szenvedni, érdemes túljutni a rosszon. Neki nem lenne, muszáj velem szenvedni mégis itt van, és valahányszor elhagynám magam, visszaránt. Túlléphetett volna rajtam, kereshetett volna valaki mást. Élhetett volna teljes életet, de várt rám. Várt, mert bízott bennem, abban, hogy nem vagyok képes mindent elfelejteni. És nem is… A hátamat cirógatta némán, ami igazán jól esett. Szembe fordultam vele és megcsókoltam.
- Ezt miért kaptam?
- Mert szeretlek! – Mondtam és újra megcsókoltam.
- Én is szeretlek. – Suttogta ajkaimnak, és kérés nélkül mélyítette nyelvünk játékát. Ráérősen fektetett el az ágyon és simogatta végig testemet a nyakamtól egészen a térdemig oda vissza, szemével végigkövetve keze útját majd apró csókokkal kezdte beborítani testemet. Kezével a combon körözött egyre beljebb és feljebb, de még mielőtt elérte volna legérzékenyebb pontomat, kezét a csípőmre simította. Elégedetlenségemen elmosolyodott. Kívántam őt.
- Szeretnéd? - Kérdezte fülemhez közel, a lehelete simogatott és az egész testem bizsergett. Az nem kifejezés
- Mindennél jobban. - Feleltem, mire egy még nagyobb mosoly terült el az arcán. Miközben ajkamat csókolta, tenyerét bőrömhöz simítva indult el nyakamtól, melleimen keresztül a hasamon át egészen a csipkés anyag vonaláig, de abban a pillanatban megcsörrent a mobilja. Egyszerre nyögtünk fel a hang hallatán és biztos voltam benne, hogy velem együtt ő is elátkozta a telefont.
- Ezt, muszáj felvennem.
- Nee! - Húztam vissza.
- Lemondom az edzést, azzal együtt a meccset is és utána csak a tied vagyok. - Mondta komolyan.
- Tessék? - Kérdeztem vissza, pedig kristálytisztán értettem, amit mondott. - Nem Cris, ezt nem teheted. El kell menned, a csapatnak szüksége van rád.
- Ahogy neked is! Most melletted a helyem.
- Nem. - Tiltakoztam.
- Meg fogják érteni.
- Én majd el leszek, de neked ott a helyed a meccsen.
- Nem foglak egyedül hagyni.
- Majd, majd… - kezdtem el gondolkodni, ki lehetne velem másfél napig - majd beszélek Izával.
- Izával? - Csodálkozott el. - Csak tegnap találkoztál vele.
- Tudom, de Te is elengedtél vele, és ne kérdezd miért, de megbízok benne.
- Biztos?
- Biztos.
- És éjszaka? - Kérdezte aggódva. Nyeltem egy nagyot az előzőre gondolva.
- Nem lesz baj. – Mondtam olyan meggyőződéssel, hogy én is és elhiggyem.
- Rendben, de csak egy szavadba kerül és maradok.
- Menj. Szeretném látni, ahogy játszol. - Mosolyodtam el.
- Oké. - Bólintott és a már elhallgatott telefonért nyúlt. Visszahívta az utolsó számot, ás csak annyit mondott, hogy már tárgytalan miért is kereste az illetőt. Viszont miután letette a telefont sajnálkozóan nézett rám.
- Mi a baj?
- Sajnos, amit elkezdtünk, azt nem tudjuk befejezni. Ha most nem állok neki készülődni, elkések.
- Ezt előbb is mondhattad volna. - Durcáskodtam látványosan, de nem komolyan. Neki így is a magasba szaladt a szemöldöke. - Mikor is kezdődik az edzés?
- Miért?
- Bemelegíthetnél előtte. - Kacérkodtam. Utalva arra, hogy folytassuk, amit elkezdtünk. Egy pillanat alatt került fölém. Még pislogni se volt időm.
- Piszok nehéz nemet mondani neked, - csókolt meg. - de muszáj. Egyébként is, ahogy kihámoználak a bugyidból, megszólalna a csengő, de ha mindenképpen erre vágysz, akkor... - Indult újra felfedezőútra testemen, de most nem állt meg a vékony anyag szélénél, hanem becsúsztatta kezét és simogatni kezdett, ami még a tegnapinál is sokkal jobban esett halkan nyögtem fel, mikor megéreztem magamban ujjait. Képes volt pár perc alatt teljesen felizgatni. Már nem voltam messze a gyönyörtől mikor valaki ráfeküdt a csengőre.
- Franc essen bele! - Lihegtem, mire a még mindig a kezével kényeztető Cris hangosan felnevetett. Csúnyán nézhettem rá, mert abbahagyta ugyan, de a vigyorát nem tudta levakarni.
- Szeretlek! - Suttogta két apró csók között, miközben félbehagyta addigi tevékenységét. - Meccs után bepótoljuk.
- Szavadon foglak. - Morogtam, mert hát kinek esne jól, ha így itt hagynák. Pillanatnyilag nagyon utáltam azt, aki megzavart minket.
- Tudod, hogy igen.
- Már honnan tudnám? - Tettem fel az egymilliós kérdést mire ő is és én is koppantuk. Ő, ezért mert olyat mondott, én pedig azért, mert új infót kaptam, amit nem is akartam feszegetni, hisz az csak jó lehet a hulla fáradt saját bejáratú focistám még képes ágyba vinni egy meccs után.
- Megyek, kinyitom, még mielőtt betöri. - Bólintottam. Ő kicsit vendégváróbb öltözékbe volt. Már ha a melegítőnadrág és a fedetlen felsőtest annak mondható. Én a fürdőben mentem emberi külsőért. A testem egyes részei még mindig lüktettek, és kielégülésre vágytak. Beálltam a zuhany alá, hogy lehűtsem magam, persze gondolataimnak és érzéseimnek ez se szabhatott gátat, épp csak a testem nem tüzelt miután elzártam a vizet. A fehérneműre egy szűk, világos itt-ott szakadt farmert húztam és egy feszülős fehér felsőt. Átfésültem nedves hajam és elindultam lefelé. Cris a szobájába készülődött. Nagy volt a kísértés, de úgy döntöttem jó leszek, és nem tartom fel. Ezek után a kíváncsiságom húzott lefelé. Érdekelt, hogy ki miatt kellett elnapolnunk az együttlétünket.
- Jó reggelt Hanga! - Köszönt a kapus, ahogy leértem.
- Fantasztikusan jó! - Ironizáltam és továbbmentem a konyhába, ahol szembe találtam magam Izával.
- Hola. - Mosolygott rám. - Kávét?
- Mi van? Nálatok nincs kávéfőző? - Tettem fel a kérdést nem túl kedvesen.
- Ejj de harapós vagy kislány! - Vigyorgott. - Amúgy elromlott. - Vont vállat. - Vagyis jó volt az, csak Iker szerint furcsa hangot adott, és megpróbálta megjavítani, ami nála annyit tesz, hogy kinyírta. - Mesélte nevetve és lerakott elém egy bögre, gőzölgő feketét. - Tehát miért is akartad leharapni a fejem? - Érdeklődött.
- Melyikőtök feküdt rá a csengőre?
- Ja?! Iker. - Mutatott kifelé.
- Akkor most őt utálom.
- Csak nem megzavartunk valamit? - Érdeklődött lelkesen.
- Éppenséggel de, és nagyon érzékenyen érintett a dolog. - Morogtam, mire felnevetett. Én egyáltalán nem tartottam viccesnek, ezért inkább kifelé indultam. A nappaliba akkor ért le Cris is.
- Kicsim, mosolyogj. Rossz rád nézni. - Jött közelebb.
- Köszönd a kedves csapat társadnak. - Durcáskodtam és az emeletre indultam a telefonomért, de mentem is vissza. Így hallottam a két focista beszélgetését.
- Mi baja?
- Fogalmam sincs. - Felelte Cris egyszerűen és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Aha. Ismerős jelenet. Te mosolyogsz ő meg durcás. - Gondolkozott hangosan. - Baszki. Te lefeküdtél vele?!
- Most mit vagy kiakadva? - Kérdezte.
- Ez engem is érdekelne. - Kapcsolódtam be a beszélgetésbe és álltam meg mellettük. Hol az egyiket néztem hol a másikat, de ők csak egymásra meredtek.
- Gratulálok. - Morogta Cris.
- Te nekem? Talán én neked?
- Szerintem mindkettőtök megérdemel egy hatalmas gratulációt. - Jött ki Iza. - Húzzatok edzésre, mert elkéstek. Meccs után találkozunk. - Köszönt el a kapustól. Cris mellém lépett. Nekem még mindig az előbbi párbeszéd körül forogtak a gondolataim, de mikor tenyerét az arcomra simította visszatértem a valóságba.
- Biztos jól leszel?
- Ne aggódj. Nem te mondtad, hogy semmi rossz nem történhet? - Mosolyogtam rá titkolva ezzel valódi érzéseimet, hisz féltem az éjszakától, de nem akartam, hogy miattam, aggódjon. Hosszú csókkal búcsúzott.
- Szeretlek. - Suttogta még ajkaimnak.
- Én is téged. - Mondtam és egy puszi után sporttáskájával a vállán indult el visszakapott kocsija felé, amit először körbejárt és miután megbizonyosodott róla, hogy karcolásmentes beültek és elhajtottak. Iza pedig becsukta az ajtót.
- Na végre. - Sóhajtott. - Marhák.
- Mi volt ez?
- Mi, mi volt?
- Miért zavarja Ikert, hogy lefeküdtem Crissel?
- Nem zavarja.
- Akkor mi köze hozzá?
- Semmi.
- Akkor nem értem.
- Tudod Hanga, nagyon sok minden van, amit nem értesz még, de majd idővel...
- Te is ismersz igaz? - Szegeztem neki a kérdést félbeszakítva mondandóját. Elegem volt már a sok pszichológus jelöltből, akik mind valami nyugtató szöveggel jöttek. Csak azt nem vették észe, hogy nem igazán tudnak segíteni vele. - Ne hazudj. Nem vagyok hülye, csak amnéziás. És tudod kibaszott szar érzés nem emlékezni rátok. Nem mondhattok semmit, ezért próbáljátok eljátszani az új, jó barátot, hogy ne legyek egyedül. Mennyivel jobb a hazugság, mint az igazság? Miét nem mondod el ki vagy te nekem és ki Iker?
- Azért, hogy ne betanuld a múltadat, hanem ismerd meg. Sajnálom, ha úgy érzed, hazudunk neked, mert ez nem igaz. Csak nem mondunk el dolgokat. Ezekre neked kell emlékezned.
- És mégis hogyan? Elegem van a sok megválaszolatlan kérdésből, a rengeteg merengésből, abból, hogy mindenben az ismerőst keresem, és akkor se veszem észre, mikor ott van az orrom előtt. Olyan a fejem, mint valami ezer oldalas kérdőív. Csak épp senki nem tölti ki.
- Szeretnél kikapcsolni? – Kérdezte, én pedig bólintottam. - Akkor gyere. - Fogta meg a kezem és húzott maga után egészen a kocsiig. Nem kérdeztem semmit. És igazából nem is érdekelt hova visz. Nem létezett az a hely, ami képes lett volna feledtetni velem, azt a zűrzavart, ami bennem volt. A félelemről és kétségbeesésről nem is beszélve. Úgy kezelték a múltam, mint valami hétpecsétes titkot. A negatív gondolatok kezdtek eltűnni és már az autózás nyugtatott. Vissza akartam kapni az emlékeimet, de igazuk volt, ők nem mesélhetik el nekem. Mindenki máshogy lát az életben bizonyos dolgokat, ezért lehet, ha ők mesélnék el, és én újra emlékeznék, csalódnék. Mint egy könyv, amit elolvasol, és utána megnézed az arról készült filmet, akkor csalódsz hisz nem olyan amilyennek elképzelted. Ezt alapul véve talán jobb is, ha mindenki hallgat. Közben Iza leparkolt.
- Hova hoztál? – Kérdeztem miközben a hatalmas épületet bámultam.
- Majd meglátod. – Mosolygott és kiszállt a kocsiból. – Na, gyere már. – Sürgetett, mire nagy nehezen megtaláltam a kilincset és kiszálltam.
- Ez az aréna.
- És minek jöttünk ide? – Kérdeztem, mert egyáltalán nem értettem.
- Mindjárt megtudod. – Vigyorgott miközben a félhomályban burkolózott folyosón haladt. Már majdnem hogy úgy rohantam utána.
- Hova sietsz? – Kérdeztem, de nem figyeltem így sikerült neki mennem mikor is megállt egy kétszárnyú ajtó előtt. – Upsz. Bocsi.
- Semmi. Nos Hanga. – Vett nagy levegőt. – Ez az a hely ahol igazán önmagad lehetsz. – Mondta és kitárta nekem az ajtót.

Fogalmam se volt mi vár itt, de mikor kattantak a kapcsolok és az egész csarnokot reflektorok világítottak be, nem is tudtam, mit mondhatnék. A lábam elindult. A lelátók közti lépcsőn lassan haladtam és ittam a látványt. Mátéval jártam már edzésen is, meccsen is, sok más pályán, de egyik se volt ehhez fogható. Ez a hely hozzám tartozott. Vagy én hozzá. A része voltam. A pálya közepéig meg se álltam. Amit a stadionban éreztem ez annál százszor jobb volt. Megálltam és körbenéztem. Üres volt, de mégsem éreztem magam egyedül. Becsuktam a szemem. Nem volt nehéz elképzelnem egy olyan lelátót, ahol szurkolok drukkoltak a csapatuknak, a zsivajt, a kürtök hangját, hisz nekem is volt benn részem, de amire emlékeztem mégis más volt. A zsivaj, amitől szinte rezgett a levegő körbe ölelt és ösztönzött, hajtott előre. Biztos voltam benne, hogy ezt az érzést nem a bátyám meccseinek köszönhettem. Jelenleg az se számított honnan jött. Csak az, hogy jó érzéssel tölt el, hogy itt lehetek.
- Na? Ugye jó itt.
- Ennél csak egy jobb hely van. – Mosolyogtam, és újra körbenéztem.
- Nem, ennél jobb hely nincs.
- Ezt csak azért mondod, mert nem voltál még Cris ágyába. – Vigyorogtam rá.
- Ha-ha. Majd szólok neki, hogy beajánlottad. – Nevetett és felém dobott egy labdát, amiről fogalmam se volt honnan szedett. Mindenesetre sikerült elkapnom. – Beállok kapuba. Dobsz?
- Ki? Én?
- Miért van itt más? Igen te.
- De én nem is tudok játszani. – Mondta teljesen komolyan. – Nem én vagyok a kézilabdázó, hanem a bátyám.
- Aha. – Vigyorgott. – De azért én szeretném, ha dobnál.
- Dehogy dobok. Két méterről se találnám el a kaput nem messzebbről.
- Csak próbáld meg. – Mondta és a kapuba kocogott ahol jó hálóőr révén, megütögette a kapufákat és várt. Nagyot sóhajtottam. Istenem, de be fogok égni. Nagyon be fogok égni. Mondogattam magamba és dejavu érzésem támadt. Még jó, hogy csak Iza volt itt. Lepattintottam párszor a földre a labdát, ami úgy simult a tenyerembe mintha mindig is odavaló lett volna. Ránéztem Izára, aki csak várta, hogy betámadjam a kapuját. Mosolyogva ráztam meg a fejem elszánt arcára nézve, mint aki teljesen biztos abban, hogy egy védhetetlen lövést kap. Hát hajrá. Nekiindultam, jobbról közelítettem meg a kaput és beejtettem mögé a labdát a hálóba. Azt még én se tudom, hogy ez hogy sikerült és honnan jött, hogy így átverjem szegényt, mert jól látszott, hogy egy nagy ziccerre számított, de mosolyogva dobta vissza a labdát és mutatott a büntetővonalra.
- Kizárt.
- Ne már. Ezt is bedobtad.
- Csak szerencsém volt.
- Ha ez nem megy be, akkor elhiszem. – Mondta.
- Na jó. – Ütöttem le megint a labdát és egy karlendítés után a bal alsó sarokba dobtam.
- Kérlek szépen, ezt úgy hívják tehetség.
- Bizony. És ha nem bántjátok, beállnánk játszani. – Jött közelebb egy csapat nálam pár évvel idősebb lány és egy férfi, aki magas volt és kopasz.
- Öhm, én, nem hiszem, hogy nekem ezt kéne.
- Ugyan már Hanga. Jó vagy, és ha csapatba játszol, te is el fogod hinni mennyire. Vagy mond azt, hogy nem jó érzés, mond azt, hogy idegen a labda, hogy idegen a pálya, hogy nem érzed jól magad itt. Nézett körbe. Mond azt, hogy jobb nézni, mint játszani és akkor békén hagylak. Nem erőltetem. – Nem kellett túl sokat gondolkodnom, hisz egyáltalán nem volt idegen. Sőt, mintha az életem része lett volna és éreztem már máskor is a lelátóról, hogy jobb lenne a pályán. Szakértő szemmel néztem a meccset, és nagyon ki tudtam akadni, mikor egy-egy sima helyzetet képesek voltak túlbonyolítani és elrontani. Akkor nem is nagyon foglalkoztam azzal honnan a kényszer. Talán ugyanonnan ahonnan, Iza szerint, a tehetség és a szenvedély.
- Játszunk. – Egyeztem bele végül, ők pedig úgy örültek, mintha egy sztárjátékos lépne velük pályára. – Viszont ez így nem hiszem, hogy túl jó öltözék. – Mutattam végig a ruhámon. Mire az egyetlen srác körünkbe felém dobott egy sporttáskát.
- Még kérdés? – Nézett rám.
- Semmi. – Ráztam meg a fejem.
- Akkor nyomás öltözni. – Küldött a többiek után, akik közben elindultak.
- Ez sem véletlen ugye? – Állítottam meg Izát, aki erre csak megrántotta a vállát.
- Én csak szeretném, ha könnyebb lenne. Ha úgy érzed, szereted ezt, akkor azaz, ami nem véletlen. Minden más lényegtelen. Most élj a pillanatnak, az érzésnek. Ne keress okokat és a miértekre választ. Éld az életed, úgy ahogy te szeretnéd. Ha figyelsz az érzéseidre akkor lépésről lépésre, kerülsz közelebb önmagadhoz. Adj magadnak időt. – Mondta. Szükségem volt erre. Nagyon nagy szükségem.
- Köszönöm.
- Ugyan. Csak neked vannak elvárásaid magaddal szembe. Mindenki más csak azt szeretné, aha jól lennél és boldog. – Mosolygott és most tényleg mondhattam, hogy jól vagyok. A boldogság relatív. Tudtam, mire van ahhoz szükségem. Majd ha mindenki, aki fontos, boldog lesz körülöttem, akkor majd én is az leszek, és úgy éreztem, jó úton haladok efelé. Voltak még hullámvölgyeim és tudom, hogy lesznek még, de ha képes vagyok minden egyes alaklommal kikecmeregni a gödörből, még ha segítséggel is, akkor előbb utóbb képes leszek arra is, hogy megálljak a peremén, és vissza tudjak lépni egyet oda, ahol már biztonságban vagyok.