21 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Most köszönetnyílvánítással kezdem!
Az oldal elérte a több mint 20.000-es látogatottságot! Imádlak titeket! Komolyan én ezt alig hiszem el. Sőt el se hiszem. Nagy öröm ez nekem és nagyon sokat jelent. Úgy hogy köszönöm mindenkinek! És nem csak ezt, hanem a közel 250 kommentet a chates üziket a pipákat,
amik számán mindig ledöbbenek! Köszönet minden olvasónak ha publikusan az ha nem! :)
Értetek érdemes írni!
És hatalmas cupp a rendszeresen komizó olvasóimnak!
Szeretés van! :$ <333


A résszel meglennék! Nem lett olyan nagyon hosszú, de majd legközelebb...
Remélem tetszeni fog! Kicsit érzelgős lett, de most ilyen a kedvem! :)
Szerdán mindenképpen hozok Szerelm netet nektek.
A véleményeteket most is várom!
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

Cris szemszöge:

Elvesztem a kék szemekbe. Döbbenten néztem őt és próbáltam felfogni, hogy tényleg itt van, hogy a karjaimba tarthatom. Az elhangzott két szó, hogy „Téged kerestelek”, ott zakatolt a fejembe. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta.
- Engem? – Kérdeztem végül, mire bólintott.
- A te szemedet látom álmomban.
- Tudod, hogy ki vagyok? – Kérdeztem csodálkozva. Megrázta a fejét.
- Nem, de azt hittem te válaszolsz erre a kérdésre, ha én teszem fel neked, és arra is, hogy ismersz-e engem. – Bár megtehetném. Bár elmondhatnám ki is vagy te, és mit jelentesz nekem, de nem lehet. Magától kell emlékeznie. Nem elég tudnia, éreznie kell. Viszont fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. Lehajtott fejjel várta, hogy mondjak valamit. Az álla alá nyúltam, azt akartam, hogy rám nézzen. Látni akartam a szemeit, az arcát, de valami hiányzott. Hiányzott, azaz édes mosoly, ami mindig ajkain játszott. Nem volt boldog. Nem olyan volt, mint a baleset előtt. Árnyéka volt régi önmagának. Én nem ezt a lányt ismertem.
- Azt ismerem, aki voltál.
- És te ki voltál nekem? – Jött a következő kérdés mire kérdéssel feleltem.
- Kit keresel?
- A szerelmemet. – Mondta, mire az én szívem hatalmasat dobbant. – Ha te vagy az, tudnom kell. Tudnom kell, hogy van valaki, akinek számítok, hogy amit érzek nem csak egy hamis ábránd, hogy nem csak egy álom, hanem a valóság. – Láttam a szemeibe a kétségbeesést és a könyörgést. Legszívesebben magamhoz húztam volna, hogy megcsókoljam, és elmondjam neki mennyire hiányzott, hogy mennyire szeretem, és én vagyok az, akit keres, de nem tehettem.
- Van, akinek az életet jelented és sokan vannak, akik szeretnek, de a kérdéseidre nem másoktól, hanem magadtól kell megtalálnod a válaszokat. Ha itt lesz az ideje, és kész leszel rá, meg fogod találni magadban a választ mindenre.
- De ez annyira nehéz. – Suttogta és láttam, hogy könny csillog a szemébe. – Nem emlékszek semmire, amire szeretnék, de minden másra igen, amit most már szívesen elfelejtenék. Nincs egy arc, egy név, egy hely, csak egy szempár, ami a tied, ami segített, amitől nem éreztem magam egyedül. Egy medál valakitől, aki szeret és egy érzés, hogy valakit annyira szerettem, hogy amit iránta éreztem képtelen voltam elfelejteni. – Mondta, és nekem azt hiszem több se kellett. Mindennek ellenére az utolsó mondatával boldoggá tett és elfeledtette velem, azt a három hónapot, amit nélküle kellett élnem. Magamhoz húztam, hogy átöleljem sírástól rázkódó törékeny testét. Nem tudom, mi kergette idáig, de láttam rajta, hogy nem sokon múlik, hogy teljesen összetörjön.

- Ne sírj, minden rendben lesz. Nem vagy egyedül. Itt sokan vannak, akik szeretnek és mind csak arra várnak, hogy emlékezz rájuk.
- Úgy sajnálom.
- Ez nem a te hibád. – Toltam el magamtól, hogy lássam az arcát, ami most könny áztatott. – Senki nem haragszik rád. – Mondtam, és újra magamhoz húztam.
Megcsörrent a telefonom. Hanga el akart húzódni, de nem engedtem. Nem akartam, hogy akár két lépéssel is messzebb legyen tőlem. A kijelzőn Iker neve villogott.
- Hola!
- Hola! Nem zavarlak?
- Nem. De… - Kezdtem volna, viszont a szavamba vágott.
- Máté hívott, Hanga eltűnt.
- Nem tűnt el.
- Hogy?
- Megtalált!
- Ezt nem értem. Beszélnél világosabban?
- Nem lehet!
- Cristiano az ég szerelmére ne készítsd ki az idegeimet.
- Eszembe sincs. Csak ne aggódj és bízz bennem. Majd hívlak. – Tettem le a telefont. Hanga közben megnyugodott. Legalább is látszólag.
- Mihez van kedved? – Kérdeztem.
- Nekem? – Pislogott rám gyönyörű szemeivel.
- Igen. Mit szeretnél csinálni?
- Sétálni. A-azt hiszem, kicsit sokat ittam. – Nézett rám bűnbánóan.
- Akkor ez már nem kell. – Vettem el tőle az üveget és kidobtam. Elpirult. Szégyellte magát. Elmosolyodtam az emlékek hatására. Mikor többet ivott, mint kellett volna, mindig azt hajtogatta, hogy ne haragudjak rá és olyankor annyira aranyos tudott lenni, hogy bármit képes lettem volna megbocsátani neki. De igazából sose tett olyat, amiért haragudnom kellett volna. Kezdtem felfogni, hogy mennyire rossz lehet nem emlékezni. Az emlékekkel elveszik az életünk. Én biztos üresnek érezném magam, ha ez történne velem és szerintem ezzel, ő sincs másképp. Annak idején mikor Ikerékhez került annyi szeretetet és törődést kapott, hogy bármilyen is volt az előző élete nem vágyott arra, most viszont itt van és ennek komoly, érzelmi oka lehet, független attól, hogy most mit érez.
- Ne haragudj. – Mondta halkan. Tudtam, hogy Hanga sokkal közelebb jár ahhoz, hogy kinyissa azt az ajtót, ami elzárja az emlékeit, mint bárki gondolná.
- Miért ittál? – Kérdeztem miközben elindultunk. Próbáltam elvonni a figyelmét arról a rengeteg kérdésről, amit feltenne. És kíváncsi is voltam rá, hogy miért, mert biztosra vettem, hogy nem ünnepült.
- Felejteni akartam. – Nevetett fel keserűen. – Igen ez elég ironikusan hangzik egy amnéziás szájából.
- El szeretnéd mondani? – Kérdeztem mire bólogatott, de időbe telt mire újra megszólalt. Az egyik lámpa alatt megállt és feltűrte a pulcsi ujját a bal kezén. Jól emlékeztem arra a napra mikor, ezt a tetoválást csináltatta. A fiúk mindig azzal cukkolták, hogy nem is igazi madridista és ezért magára varratta a klub logoját mondván, hogy büszke arra, hogy ennek a csapatnak a táborát erősítheti, hogy a testvére, és akik igazán közel állnak hozzá mind ennek a csapatnak a részei, és képes felvállalni, hogy egy életen át magán viselje a királyi gárda jelét. Engem kért meg, hogy menjek el vele. Én pedig titokba ugyan de örömmel mentem bárhova, ahova csak hívott.
- Mikor kicsi voltam azt mondtam, hogy csak olyat tetováltatok magamra, ami jelent nekem annyit, hogy egy életen át, viseljem. Mikor levették a gipszem és megláttam, tudtam, hogy ez hasonlóan fontos szerepet tölt be a múltamba, mint a medál, amit azóta hordok, hogy megtaláltam a fiókomba. – Tette jobb kezét a mellkasára. – Máténak ezeket nem mertem megmutatni, de tudtam, hogy egyszer majd úgy is tudomást szerez róluk. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy nem vettem vissza a csuklószorítómat és meglátta. – Mesélte majd egy kicsit feljebb megdörzsölte a karját. Megfogtam a kezét, és óvatosan húztam magam felé, a pulcsija ujját, pedig feljebb tűrtem. Jól látszott egy kéz nyoma és színét illetőleg ez már napokkal ezelőtt történt. Máté az első pillanattól kezdve nem volt szimpatikus. És ez csak megerősített abba, hogy bármi áron, de távol kell őt tartanom Hangától. Soha nem tudnám, bántanám őt, és az, hogy a saját bátyja tette ezt vele, egyszerűen fel se tudtam fogni. – Azt mondta, le kell szedetnem, mert nem akarja, hogy bármi is emlékeztessen rájuk, hogy nem akar újra elveszíteni. Pedig azt mondta nekem, hogy senkinek se hiányoztam, hogy míg ott volt bent, senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi van velem. Elhittem neki, pedig minden az ellenkezőjére utalt, de nem tudtam elképzelni, hogy hazudna. Nem volt okom kételkedni benne. Csak ezután döntöttem úgy hogy magam mögött hagyva mindent eljövök ide és megkeresem a régi életem, mert minden jobb annál a semminél, annál a magánynál, mint ami Magyarországon vár. Bár félek, hogy ha ott nem volt helyem itt se lesz. – Mondta.
- Ha nem is mondta senki ez az otthonod. De erre majd te is rájössz. – Mosolyogtam rá és végre ő is, megeresztette egy halvány mosolyt. Nem volt az a szívből jövő, de azt hiszem ez már haladás. Nem igazán tudtam, hogy is lesz ezután, de egyben biztos voltam, nem engedem el többet, és nem hagyom, hogy bármi baja essen, vagy bárki bántsa. Máté hiába nem akarta elveszíteni a húgát végül Ő üldözte el. Visszahúztam a felsője ujját és kezéről tekintetem visszavándorolt az arcára. Fáradtnak tűnt.
- Hol szálltál meg? – Kérdeztem, és csak reménykedtem benne, hogy nem egy övtáskával utazott ide. Hangát ismerve képes a hasonló őrültségekre. Mint mikor hazavezetett Finnországból. Bár azt hiszem az közös életünk egy maghatározó utazása volt a részéről.
- A Regentébe, de fogalmam sincs, merre kell mennem. – Vallotta be pirulva. Nos igen GPS nélkül az én drágám olyan elveszett mintha egy útvesztőbe lenne.
- Elkísérlek, innen már nincs messze. – Mondtam és jól látszott, hogy a szemei felragyogtak. Jól esett neki, hogy valaki törődik vele. A szálloda elé érve megálltam. Nem kellett volna foglalkoznom azzal, hogy címlapra kerülhetek, hisz Hangával voltam. De az újság rengeteget foglalkozott a „szakításunkkal” a baleset után, viszont senki nem tudta az igazat, hogy elveszítette az emlékezetét. Féltettem őt attól, ami itt vár rá, ha az újságírók kiszimatolják, hogy visszajött, akkor lépten-nyomon faggatnák, és az nem segítene neki. Nem tehettem ki őt ennek. El akartam köszönni tőle és mintha megérezte volna, megfogta a kezem.
- Ne, ne menj el. – Kért és hogy is tudnék neki ellenállni. Azt mondják a kék szemekben nincs érzelem, hogy kifejezéstelenek, pedig ez nem igaz. Hanga, azaz ember volt, aki sose mutatta a világ felé, hogy mit érez. Rendületlenül mosolygott de a szeme mindent elárult. Ezért most is elég volt csak a könyörgő tekintetbe néznem és nem tudtam nemet mondani.
- Kérd el a kulcsot a liftnél várlak. – Súgtam neki, mire bólintott, biztos nem értette miért, de tette, amire kértem. Hívtam a felvonót és mire leért, Hanga is odaért. Némán tettük meg az utat. És ugyanilyen némán engedett be a hotelszobába. Egy utazótáska. Ennyivel jött el otthonról és a laptopja, ami az ágyon hevert.
- Be, bemegyek tusolni. – Mutatott zavartan az ajtó felé. Rámosolyogtam.
- Menj csak.
- De ugye nem mész el? – Elé léptem.
- Menj nyugodtan. – Adtam puszit a homlokára. – Itt leszek, akkor is, ha kijössz. – Bólogatott és bement. Nem lett volna szívem őt itt hagyni, de nem tudtam, hogy jót teszek-e azzal, ha vele maradok. Mikor végzett és kijött leült az ágyra és csak nézett. Elnevettem magam, mire kérdőn nézett rám.
- Ne félj. Nem tűnök el. Megígérem. – Simítottam végig arcán. Lefeküdt ugyan, de le sem vette volna rólam a szemét, de az álmosság győzött. Mikor szuszogása egyenletessé vált úgy döntöttem felhívom Ikert, de ahogy megmozdultam Hanga a kezem után kapott.
- Cris, ne menj el. – Kért és én újra csodálkozva néztem rá. Nem mondtam neki a nevem. – Láttalak. A stadionba. Te voltál, aki rúgta az első gólt.
- Ott voltál? – Kérdeztem mire bólintott. Tudtam, hogy őt láttam, de nem mertem hinni a szememnek. Nem engedhettem meg magamnak, hogy olyat higgyek, aminek az esélye szinte semmi. És mégis. Ott volt és én hagytam elmenni. Sergio rábeszélt arra, hogy itt az ideje kimozdulnom. Ha nem hagyom magam, talán nem velem fut össze. Bele se mertem gondolni hol lenne most.
- Nem tudtam hova mehetnék. Emlékezni akartam, azt hittem ott sikerül és bár nem tudtam, hosszú idő után ott éreztem először jól magam. A neved nem mondott semmit, de mikor a szemedbe néztem, tudtam, hogy te vagy az, aki az álmaimba jár, és bár nem mondhatod, de én érzem, itt bent, hogy te sokat jelentesz nekem. – Szólásra nyitottam a szám, de leintett. – Nem kell mondanod semmit, csak maradj velem. – Nézett rám könnyes szemekkel. Nem akartam őt megint, sírni látni, azt a mosolyt akartam, ami mindig az ajkain játszott, amit ha megláttam nekem is jobb kedvem lett. Azt a lányt akartam, aki mindig nevetett, aki az őrületbe kergetett, aki az első perctől kezdve elfogadott olyannak amilyen vagyok, és aki feltétel nélkül szeretett. Tudtam, hogy ő legbelül ugyanaz a lány, aki volt. Elveszett az emlékei nélkül. Ha nem kér meg rá, is maradtam volna. Szüksége van rám, és tagadhatatlanul, nekem is rá.
- Kérlek. – Hallottam meg közelről könyörgő suttogását. A könnytől csillogó kék szemekbe néztem. – Kérlek. – Suttogta újra.

- Nem megyek sehova. Veled maradok. – Mondtam, mire hozzám bújt. Olyan volt, mint egy elveszett kislány, aki nem találta a helyét. Annyira kikívánkozott belőlem, hogy elmondjam neki, hogy közös a múltunk, hogy szeretem, hogy boldoggá tesz már pusztán azzal, hogy a közelembe lehet, de nem lehetett és komoly erőfeszítésbe telt az is, hogy ne csókoljam meg. Pedig mindennél jobban vágytam rá.
Megvártam, míg elaludt. Szerencsére elég fáradt volt ahhoz, hogy mélyen elaludjon. Bár erre képes volt mindig. Ha kitörne mellette a harmadik világháború, se ébredne fel. A feje a mellkasomon pihent. Óvatosan kibújtam alóla és kikeltem az ágyból. Megfogtam a telefonom. Már elmúlt reggel hét. Néztem egy darabig békése arcát. Így minden ugyanolyannak tűnt, mintha semmi nem változott volna. Lehajoltam hozzá, és mint a korházban, megcsókoltam érezni akartam a puha ajkait. Mikor elváltam tőle ugyanaz a mosoly játszott rajt, mint szokott. Ez az én arcomra is mosolyt csalt és bizakodóbbá tett. Halkan kimentem és felhívtam Ikert.
- Azt hittem már sosem hívsz. Most már elmondhatnád mi történt, mert az egész hablatyolásodból nem értetten semmit.
- Ha hagynál szóhoz jutni. – Csóváltam meg a fejem.
- Hallgatlak.
- Tegnap Hanga szó szerint belém botlott.
- Mi? Mikor? Hol? És hol van most? Mond, hogy veled van. Ugye nem engedted el?
- Nem, nem! Nyugi. Kivett egy szobát a Regente hotelbe tegnap. Most itt vagyok vele.
- De hogy? Nem értem. – Mondta, amit meg is tudtam érteni, hisz én sem értettem igazán. Egy dolgot tudtam, hogy Hanga ragaszkodik hozzám. Elmondtam neki nagyvonalakba, amit mondott, ami történt. Mátén persze ő is kiakadt, amit nem is csodáltam. És egyet értettünk abban, hogy nem engedjük vissza Magyarországra. Bár én úgy gondoltam, ha Hanga ide jött nem is akar majd visszamenni. Megbeszéltünk, hogy rácsörgök, mikor Hanga felébred és elmegyünk Mirandához. Szükségünk volt egy szakember tanácsára, hogy tovább lépjünk, és minél többet tudjunk segíteni neki…

Iker szemszöge:

- Mi történt? – Kérdezte Iza.
- Nem tudom, Cris mondott valamit, hogy Hanga nem tűnt el vagy mit, de nem magyarázta el, hogy értette. Azt kérte nyugodjak meg.
- Akkor nyugodj meg. Ha ő nem aggódik ezért, akkor neked se kell, hisz tudod, hogy érez még mindig a húgod iránt.
- Igen tudom. – Sóhajtottam és ránéztem. – Köszönöm. – Mosolyogtam rá.
- Mit?
- Hogy mellettem maradtál. Tudom, hogy elviselhetetlen voltam, és hidd el, nagyon sajnálom.
- Iker. – Mondta halkan. – Szeretlek. Nem csak akkor mikor az a vadító sexi mosoly van a fejeden, hanem akkor is mikor mérges vagy, vagy mikor szomorú. – Régen mondta már ezt nekem. Sőt Hanga balesete után megváltozott. Sokkal visszafogottabb lett. És most kezdek rájönni, hogy hiányzott nekem az a szókimondó, kicsit perverz lány. Az a sok másoknak megbotránkoztató beszólás, de nem várhattam el tőle, hogy olyan legyen, csak reménykedtem, hogy egyszer mindannyian visszakapjuk a régi életünk. Tudtam, hogy ez csak akkor lesz lehetséges, ha Hanga újra köztünk lesz. Hiába mondta Cris és Iza, hogy nyugodjak meg, nem ment.
- Kicsim! Ha Cris azt mondta, ne aggódj, akkor ne aggódj. Majd felhív. Hidd el, ha nem tudná biztonságba, akkor már nemzetközileg kerestetné. Ellenben Mátéval, aki csak felhív téged. Komolyan, ha meglátom azt a tenyérbe mászó fejét én, lepofozom. – Húzta fel magát.
- Hé, hé kisszívem sok a felesleges energiád? – Vigyorogtam rá.
- Eléggé. – Húzta el a száját, amin felnevettem. – Jaj bocsi. – Tette a szájára a kezét. - Nem úgy gondoltam. – Vörösödött el. Imádtam, hogy csak én tudom zavarba hozni.
- Óó dehogy nem. – Mondtam és kicsit visszavettem abból a vigyorból. Most jöttem csak rá, hogy az utóbbi időbe mennyire nem törődtem vele. Igazából csak akkor voltunk együtt mikor én akartam, a rendszeres visszautasítások miatt meg már nem is próbált közeledni felém.
- Iker? – Felé néztem és láttam, hogy a szemei vágytól csillognak. Vajon hányszor nézett rám így, amit én észre se vettem? Nem kérdeztem semmit, csak felültem, és magamhoz húztam. Érezni akartam őt, szeretni.
- Iker. – Suttogta a nevem.
- Shhh. – Tettem ujjamat az ajkaira, amik érintésemre elnyíltak. Az egész teste remegett és lágy csókot lehelt ujjam hegyére, amitől megborzongtam. Vágytam rá. Jobban, mint bármikor. Rosszul tettem, hogy hagytam ezeket, az érzéseket elnyomni.

- Szeretlek. – Mondtam halkan mielőtt megcsókoltam volna. Együttlétünket vad szenvedély övezte. Egyáltalán nem kíméltük egymást, és azt hiszem ez volt az első, hogy hagytam, Ő diktáljon. Máskor is szenvedélyes volt, de ez a vadság valahol meglapult benne és most előtört. Olyat kaptam, amit soha senkitől és kellőképpen lefárasztott ahhoz, hogy ne gondolkodjak.
- Azt hiszem máskor is, hagyom, hogy te irányíts. – Mondtam miközben végig, cirógattam oldalát, mire ugrott egyet.
- Hé! Vigyázz velem! Extrém érzékeny vagyok. – Nevetett.
- Látom.
- Tetszett? – Nézett rám kihívóan.
- Mi az hogy, csak várjuk meg, míg begyógyulnak a harci sebeim. - Tudtam, hogy ezzel megint zavarba hozom. Karmolások és harapásnyomok. Nem nagyon hiszem, hogy van a vállamon és a hátamon ép felület, de határozottan megérte. Egymás karjaiban aludtunk el és a telefon csörgésére ébredtem pár perccel később. Legalább is én azt hittem, de ez annál több volt. A kijelzőn Cris neve villogott. Meg se néztem mennyi az idő csak felvettem.
- Azt hittem már sosem hívsz. Most már elmondhatnád mi történt, mert az egész hablatyolásodból nem értetten semmit. – Támadtam le egyből.
- Ha hagynál szóhoz jutni.
- Hallgatlak.
- Tegnap Hanga szó szerint belém botlott. – Mi van? Tehát ezt próbálta meg elmondani. Erre értette, hogy megtalálta.
- Mi? Mikor? Hol? És hol van most? Mond, hogy veled van. Ugye nem engedted el? – A kérdések csak úgy záporoztak belőlem. Csodálkoztam volna, ha bármit is megjegyez az egészből.
- Nem, nem! Nyugi. Kivett egy szobát a Regente hotelbe tegnap. Most itt vagyok vele. - Válaszolt a legfontosabb kérdésemre.
- De hogy? Nem értem.
- Tegnap Ramos mondta, hogy menjek el bulizni, mert már rám férne, én meg belementem, mert a stadionba láttam Hangát. Persze nem akartam elhinni, hogy ő az és olyan érvekkel győzött meg, hogy te tudnál róla és szólnál. Nem volt parti hangulatom így kijöttem a klubból, Ő pedig egyenesen a karjaimba sétált egy üveg tequila társaságában. Iker Hanga felejteni akart. Máté le akarta szedetni vele a tetoválását és bántotta is Őt, még most is látszik a keze nyoma, ahol megszorította a karját. Nem emlékszik rám, csak a szemem ismerős neki. Azt mondta, látja álmaiba, és azt érzi, hogy szeret. Bonyolult. Mindenképpen beszélnünk kell Mirandával. – Fejezte be. Ezt mindenképpen helyeseltem. És abban is egyetértettünk, hogy Hanga nem mehet vissza magyarországra. Megbeszéltük, hogy majd újra hív. Rengeteg érzelem játszódott le bennem. Egyrészt boldog voltam, mert Hanga Madridban van és Cris vigyáz rá. Másrészt haragudtam és egyre csak nőtt az ellenszenvem Máté iránt. És mindezek mellett aggódtam, mert nem tudtam hogyan tovább. Nem tudtam, hogy fogunk visszakerülni a húgom életébe és féltem, hogy nem leszünk képesek megvédeni őt…