24 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

El se hiszem! Időbe! Bár relatív!

Na szóval remélem tetszeni fog. Én most ezt kicsit nem érzem olyan hű de jónak, de legyilkolták az agyam. XD

Eőre köszönöm a 30.000-es látogatást. :P Imádatom mindenkinek! <3

Várom a véleményeteket! :)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Reggel az ágyamban ébredtem és nem igazán értettem semmit. Felültem és körülnéztem. Tényleg abba a szobába voltam, amelyikbe elaludtam.

- Pedig annyira valóságos volt – Zuhantam vissza a párnák közé. És próbáltam felidézni az álmomat. Arra, amit mondott, hogy „Nem akarhatsz olyat, amit én nem szeretnék.” Úgy éreztem több száz apró kis lepke, rebegteti szárnyait a gyomromba. A szívem pedig egyre hevesebben vert, ahogy felidéztem a csókunkat. Álmomban is ugyanazt éreztem. De lehetnek azok ennyire intenzívek? Sokkal inkább tűnik emléknek. Emlék. Lehet, hogy mégis csak megtörtént? De akkor miért vagyok itt? Lehet, hogy már nem akar velem lenni? Nem, ez hülyeség. Minden, amit mond, és amit tesz őszinte. Talán mégis csak álmodtam? Miért ne, hisz annak a balesetnek a képei is olyan valóságosak. Lehet, hogy csak túlzottan vizuális vagyok…
Gondolataimnak gyereksírás vetett véget. Kicsi Cris rosszul ébredt. Kikeltem az ágyból és átsiettem hozzá, még mielőtt szegényem kisírja a lelkét is.
- Hé-hé prücsök. – Vettem ki az ágyból, aminek a rácsán csüngött. – Ne sírj. Nincs semmi baj. – Nyugtattam. Milyen egyszerű ezt kimondani, holott fogalmam sincs, mi lehet a baj. Rosszat álmodott vagy esetleg fáj valamilye? Ilyen kicsi gyerekként még nem nagyon tudjuk elmondani, miért hullatunk könnyeket, felnőttként pedig már nem is akarjuk. Nem véletlen, hogy azt mondják a gyerekek őszinték csak igazán. De amint rájönnek, hogy lehet titkolózni az évek során, azon vannak, hogy miként tudják még jobban elrejteni azt, amit igazán éreznek. Pedig mennyivel könnyebben megérthetnénk egymást, ha beszélnénk…
- Han… - Ütögette meg az arcomat kicsi kezével, hogy figyeljek rá.
- Mit szeretnél?
- Ap… - Mutogatott az ajtó felé. Letörölgettem a könnyeit és elindultam a szobája felé. Ahogy beléptem újra eszembe jutott a csók és szinte éreztem az ajkait az enyémeken. Letettem a picit, egyből az apukájához futott, aki kicsit meg is lepődött.
- Hát te? – Mosolygott rá majd szemeivel engem talált meg.
- Ugye nem baj, hogy áthoztam? Téged akart látni. – Megrázta a fejét és már fent is volt mellette az ágyon a fia. Én a helyet bámultam, ahol valójában nem is történt semmi, de azt akartam, hogy igaz legyen. Észre se vettem, hogy ott áll előttem. Éppen úgy, ahogy éjjel. Tenyerét az arcomra simította, és én felnéztem rá.
- Ugye nem csak álom volt?
- Nem. – Mosolyodott el.
- Akkor miért?
- Hogy tudd, mi a különbség az álmok és az emlékek között. – Nézett mélyen a szemembe és rájöttem, hogy csak segíteni akart. Miranda említette, hogy az emlékeim az álmaimmal is visszatérhetnek és nekem most tudnom kéne, hogy mi is a különbség, de elvesztem a szemeibe, és sokkal jobban vágytam egy újabb csókra, mint bármi másra. Kinek kell a múlt, ha vele tölthetem a jelent? De hiába a varázslatos pillanat, ahogy ez a kérdés megfogalmazódott bennem hiányérzetem támadt. Nem csak Crisre kell, kellett rátalálnom, hanem a családomra is, akik szerettek, akik felneveltek, akiknek olyat köszönhetek, amit a saját bátyám nem volt képes megadni.
- Cris? A családom… Az itteni családomat mikor láthatom? – Megfogta a kezem és az ágyhoz húzott.
- Figyelj. Ez nem ilyen egyszerű. – Sóhajtott miközben leült és engem az ölébe húzott.
- Tudom. De olyan fura, hogy olyan emberek hiányoznak, akiket nem is ismerek.
- Azt hiszem az már jó, ha ezt érzed. – Mondta mosolyogva és ez csak tovább szélesedett mikor kicsi Cris az ölembe mászott. Az órára nézett.
- Ideje készülni. Nem sokára jön érted a Mama. – Mondta a fiának, aki a Mama hallatára tapsolni kezdett és egyfolytában azt hajtogatta.
- Miért viszi el? Én, szívesen vagyok vele.
- Tudom, de neked pihenned kell. – Mondta, és nem tudtam vitatkozni ezzel, hisz igaza volt. – Csak pár nap és anyu hozza vissza. – Bólintottam és felálltam Crissel a kezembe.
- Megyek, felöltöztetem.
- Köszönöm. Már így is késében vagyunk. – Állt fel ő is és eltűnt a fürdőbe.
Hamar felöltöztettem a törpét és utána én is magamra vettem valami ruhát, bár a készletem vészesen fogyott. Miután én is szalonképessé tettem magam a konyhát vettük célba közösen, hogy reggelizzünk valamit. Persze a fiatalúr szívesen önállósította volna magát, de nem engedtem neki és ezen meg is sértődött. Mérgesen fújtatott felém.
- Akkor se hagyom, hogy összekend magad, méregzsák. – Persze ezután megmakacsolta magát és nem volt hajlandó enni. De az éhség nagyúr. Én pedig türelmes voltam. Így mire végeztünk csengettek. Nem voltam benne biztos, hogy ajtót kéne nyitnom, de mivel Cris sehol nem volt én pedig nem akartam megváratni az ajtóban állót Crissel a kezembe mentem kinyitni.
- Maam… - Vigyorgott teli szájjal a kicsi. De a megszólított csak rám meredt.
- Hanga? – Csodálkozott el. Én pedig örültem, hogy végre megtudtam a régi nevem.
- Háát, azt hiszem, de sokkal inkább vagyok most Noémi. – Mosolyogtam. – Nagyon örvendek. – Nyújtottam a kezem, de ő átölelt. Jól esett, hogy így fogadott és ez megint csak arra engedett következtetni, hogy Cris családja is szeret.
- El nem tudom mondani, mennyire örülök neked.
- Azt hiszem, érzem.
- Végre a fiam se lesz búskomor, és talán az a pióca Irina is leszáll róla. – Morogta.
- Ki?
- Nem fontos, az a lényeg, hogy újra itt vagy, de hogyan? – Kérdezte, én pedig próbáltam rá figyelni, de nem tudtam teljesen. Ki azaz Irina?
- Hát ez egy hosszú történet. – Feleltem kisvártatva és talán egy kicsit próbáltam kibújni a beszélgetés alól.
- Nyugodtan kezd csak el, ahogy én Cristianot ismerem, még eltart neki egy darabig a készülődés. – Nem voltam benn biztos, hogy el akarom mesélni neki, hisz nem is ismerem. De ha azt nézem, hogy fogadott akkor nem hiszem, hogy van okom félni.
- Hát jó. – Mosolyodtam el és beljebb léptem. Elmeséltem neki, hogy miért is jöttem ide és mi vezetett. Hogy az egyetlen dolog, ami ismerős volt az a fia szeme. És az érzés.
- Mindig is tudtam, hogy tiszta szívből szereted Őt. Van olyan érzés, ami annyira erős, hogy nincs semmi a világon, ami útját állná. – Elmosolyodtam. Ő pedig az órájára nézett. – Hajaj, ha nem siet, lekéssük a gépet.
- Megyek, megnézem hol tart. – Adtam oda neki az unokáját és felsiettem hozzá.
- Cris. – Nyitottam be a szobájába, de ott nem volt ezért tovább mentem a fürdő felé. Azonban ott sem találtam már csak egy helyen lehetett az pedig a gardrób volt.
- Nem akarlak sürgetni, de anyukád aggódik, hogy ha nem sietsz, akkor lekésik a gépet.
- Mi? Itt van anyu? És te beszéltél vele? – Kezdett el aggodalmaskodni.
- Nyugi. Semmi olyat nem mondott, amit eddig ne tudtam volna. – Gondolkodtam el. – Ja de a nevemet. És erről majd később szeretnék veled beszélni. – Az Irina kérdést inkább nem feszegettem bár nagyon zavart, hogy még csak azt se tudom ki az a nő. Mi van, ha már volt köztük valami? Nem lenne jogom kérdőre vonni, hisz itt hagytam még akkor is, ha önhibámon kívül tettem ezt. De nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy volt vagy van neki valaki más, akit jól láthatóan nem bírt az anyukája. Bár biztos vagyok benne, hogy ezt sose mondaná a fiának.
- Rendben, de akkor most megyek. Elviszem őket. Fél óra és jövök. – Bólintottam. Azt hiszem kicsit jó lesz egyedül a saját gondolataimban. Az újakban. Mert voltak. Nem folyamatosan a múlton gondolkodtam, hanem a jelenen is, bár a kettőt nem tudtam elhatárolni egymástól, mégis jó érzés volt, hogy történik valami. Lemenetem vele és elköszöntem az utazóktól.
Ugyan nem akartam rá gondolni, de eszembe jutott Máté. Vajon aggódik már? Vagy még mindig dühös, hogy eljöttem. Igazából nem számított, mert tudtam, ha térden állva könyörögne, se mennék, vissza. Jól éreztem magam itt még így is, hogy mindent homály fed. Majdnem mindent. Elpakoltam magunk után a konyhába és leültem a kanapéra, hogy ott várjam meg Crist, aki ígéretéhez híven alig több mint fél óra múlva vissza is ért. Ahogy bejött és meglátott le is ült mellém.
- Nos halljam. Mit szeretnél?
- Azt, hogy Hangának hívj. – Vágtam rá egyből. – El akarom felejteni azt a lányt, aki voltam. Aki reménytelenül kapaszkodott valamibe, ami már régen eltűnt. Aki bizalmatlan és az égvilágon senkije nincs. Szeretnék egy új életet, amíg nem kapom vissza a régit.
- De, az is te vagy.
- Nem. Te nem tudod milyen voltam gyerekként. Máté hagyta, hogy belesüllyedjek egy mély depresszióba és kétségbeesésbe, hogy azt higgyem, csak rá számíthatok, de igazából rá se. Elhittem, hogy egyedül vagyok, hogy senkinek nem kellek, hogy nincs senki, aki egy kicsit is szeretne. Van fogalmad róla, hogy ez milyen? Amikor úgy érzed, hogy a világ és mindenki sokkal boldogabb lenne, ha nem léteznél, pedig igazából fel se tűnne a hiányod. Tudod, hányszor néztem anyáék sírját, amin ott volt az én nevem is? Máté azt mondta, kicserélteti, de mégse tette és ebből jöttem rá, hogy hiába voltam ott, hiába tértem vissza az életébe én számára már rég halott voltam. És már elhittem, hogy jobb is lenne, ha nem csak a nevem lenne a kövön, hanem én is ott lennék a szüleim mellett. Sokat köszönhetek neked. Ha te nem vagy akkor én már nem vagyok ezen a világon. Nem akarok erre emlékezni. El akarom felejteni. Olyan szeretnék lenni, mint a baleset előtt és szükségem van rád, mert egyedül nem találok vissza.
- Az, aki voltál, ott van benned. Csak hagynod kell felszínre törni. Ne gondolj arra milyen volt ott, mert itt minden más. Ez az otthonod és itt szeretnek. Én pedig itt leszek veled. – Bólintottam.
- Köszönöm. – Mosolyogtam rá.
- Van még valami, amiről szeretnél beszélni?
- Nincs. – Vágtam rá túl hamar.
- Hanga, nézd ez…
- Ne. Nekem nem tartozol magyarázattal. Nem voltam itt és hihetted azt, hogy soha többet nem jövök vissza.
- Nem ezt félre… - Az ujjamat a szájára tettem. Nem akartam erről hallani, de óvatosan megfogta a kezem, és az ölembe rakta, de nem engedte el.
- Márpedig meghallgatsz. Ezt el szeretném mondani, mert nem szeretném, ha később ebből bármi gond adódna. Irina a volta barátnőm, aki igazából soha nem jelentett semmit. Mikor elmentél Ő megjelent, és jó barátot alakított, hogy mellettem, álljon, mert megviseltek a történtek. Akkor nem vettem észre mire megy ki a játék. Aztán bepróbálkozott volt egy csók, de észhez tértem még mielőtt más történt volna és elküldtem. Azóta is megjelenik néha, de rendszerint mindig elhajtom. Kicsit nehéz a felfogása. De nem kell félned.
- Öhm… - Nem nagyon tudtam, hogy mit mondhatnék erre. – Köszönöm, hogy őszinte voltál.
- Nagyon haragszol?
- Nem, dehogy csak ez… Vagyis, hogy… Ugye nem fog idejönni?
- Nem hiszem. De ha ide is jön, nem tud tenni semmit. Nem vette át a helyed, azt senki nem tudja. – Mosolygott és én ebbe belepirultam. – Ezt annyira szeretem. Simogatta meg az arcom, ami az én bőrömhöz képest jéghideg volt. Nem kérdés lángoltam és talán már nem is csak attól, hogy zavarba hozott. Akartam, hogy újra megtörténjen az a csók, de még mielőtt rászántam volna magam az órájára nézett.
- Megyek készülődni.
- Hova mész?
- Edzésre, de te is jössz. – A stadionban jól éreztem magam. És örültem, hogy újra pálya közelbe lehetek. – persze ha szeretnél.
- Szeretnék. – Lelkesültem fel. Összepakolta néhány holmiját egy sporttáskába és már indultunk is. Nem a stadionba mentünk ahol a meccs volt, hanem Valdebebasba.
- Itt szoktatok edzeni?
- Legtöbbször. Figyelj csak, én most átöltözök. Megvárhatsz, ha gondolod, de ha arra tovább mész, akkor kijutsz a pályára, és ott le tudsz ülni. – Mondta és bement azon az ajtón, ami mögött valószínűleg az öltöző volt. Úgy döntöttem kimegyek. Látni akartam a zöld füvet. Nyugtató hatással volt rám. Leültem és vártam, hogy történjen valami. Közben pedig szememmel bejártam az edzőközpontot. Alig telt el pár perc mikor egy barna hajú lány állt meg mellettem.
- Hola. Leülhetek? – Kérdezte mosolyogva.
- Hola. Persze. – Mondtam és ő már helyet is foglalt.
- Iza vagyok. Nem láttalak még erre. Kivel jöttél? – Érdeklődött. Közvetlen volt és kedves.
- Az én nevem Hanga. – Jó érzés volt ezen a néven bemutatkozni. Mintha valaki teljesen más lettem volna. - Mondhatni új vagyok. – Mosolyogtam. – Cristianoval jöttem.
- A barátnője vagy?
- Az voltam, hogy most mi vagyok neki, azt még én se tudom.
- Szakítottatok? – Kérdezett vissza és nekem csak akkor esett le, hogy mit mondtam.
- Nem. Vagyis el kellett utaznom és csak pár napja tudtam visszajönni, de nem tudom. Szeretem őt és szerintem, még ő is szeret engem. Meg volt egy csók is. – Mondtam és elhallgattam. Nem értettem miért vagyok az itteniekkel ennyire közvetlen. Úgy éreztem, hogy benne megbízhatok.
- Szerintem nincs miért aggódnod. – Mosolygott.
- És te? Kivel jöttél? Bár nem mintha bárkit is ismernék. – Nevettem.
- Azt hogyan? Ha Cris barátnője voltál, akkor csak ismerned kéne a csapatot.
- Hát ez kicsit, bonyolult. – Sóhajtottam és a túl oldalra meredtem.
- Hé, ha szeretnéd elmondani, én meghallgatlak szívesen. Szimpi vagy, úgyhogy csipogd el nekem kedves újdonsült barátnőm, hogy mi a helyzet. – Mondta vidáman. Én pedig egy pillanatra úgy néztem rá, mint aki egy másik bolygóról jött, de aztán csak tovább növelte a jókedvem, hogy van még valaki, akit érdekel, mi van velem. Talán ő nem is olyan idegen, mint amilyennek elsőre tűnt.
- Hát jó. Volt egy balesetem gyerekkoromba, aminek következtében elveszítettem az emlékezetemet, és itt éltem Madridba egy családnál, aztán pár hónapja egy újabb baleset következtében megint elveszítettem az emlékeimet viszont a régiek visszatértek azért is mentem el. Tehát Cris szemein és azon kívül amit, iránta érzek minden mást elfelejtettem. És most többek között azon vagyok, hogy visszakapjam az életemet. – Mondtam el röviden.
- Nahát. És mik a terveid, mert gondolom, nem otthon akarsz ülni és várni valami csodára.
- Nem, nem igazán, de erről még nem beszéltem vele. – Néztem a pályára ahova épp akkor jött ki a csapattársai társaságában, akiket nagy valószínűséggel ismertem. Ez egészen addig nem zavart, míg eszembe nem jutott, hogy én viszont elfelejtettem őket. Kényelmetlenül éreztem magam és ezt, Iza is észrevette.
- Nincs kedved elmenni valahova? – Kérdezte, én pedig bólintottam és fel is álltam. Azon gondolkodtam, hogyan szóljak Crisnek, mikor is a mellettem álló lány elkiáltotta magát.
- Hé Ronaldo, elviszem a csajod. Edzés végén kint várunk. – Mondta és ezt a csatár egy intéssel, nyugtázta. Látszott rajta, hogy nem csak a meccset veszi komolyan, hanem az edzést is.
Lizzel a városba mentünk és először beültünk egy kávézóba, hogy igyunk egy élénkítő feketét. Közben pedig beszélgettünk teljesen általános dolgokról. Alig fél órája jöttünk el mikor smst kapott és az üzenetre szinte felragyogott a szeme.
- Cris azt üzeni, hogy menjünk el vásárolni neked mindenfélét.
- Tessék? – Kerekedett el a szemem.
- Jól hallottad. Úgyhogy húzd le azt a kávét és nyomás, mert csak két és fél óránk van.
- Mi? Kettő és fél?
- Tudom, tudom. Kevés ezért húzzunk bele.
- Kevééés? Te megőrültél.
- Dehogy, csak ha jól értelmeztem a focistád üzenetét nem költöztető kamionnal jöttél.
- Hát nem.
- Akkor nincs vita. Teli vásároljuk a terepjárót, és egy csúcs mobillal kezdjük. – Mondta és kézen ragadott, hogy a közeli üzletekkel zsúfolásig telt sétányra irányítson. Egy mobil szaküzletbe vitt ahol gazdagabb lettem egy fehér Iphone-nal.

Hiába mondtam én, hogy nem kell ilyen drága telefon, de ő váltig állította, hogy kell. Ezután egyik boltból mentünk a másikba és minden egyes helyről táskák hadával jöttünk ki. Végül tényleg teli vásároltuk a BMW-t ami nekem nagyon tetszett. Az edzésnek már vagy fél órája vége volt mikor odaértünk a központhoz. Viszont igaza volt Liznek, kár volt aggódnom. Se Cris, se a többiek, nem voltak sehol se. Leparkoltunk és kiszálltunk a kocsiból minden mást benn hagyva. A bejárat felé indultunk, ahonnan elkezdtek szállingóztak ki a játékosok. Izát a párja zárta karjaiba, ahogy odaért. Irigyeltem érte. Engem Cris csak úgy fogadott, mint bárki mást.
- Had mutassam be neked a barátom. Hanga ő itt Iker. Iker ő Hanga.
- Örvendek.
- Szintúgy. Nem fárasztott le nagyon? – Kérdezte.
- Ki? Ja? Nem, dehogy. – Ráztam meg a fejem. Mert az arcát tanulmányoztam. Ismerős volt a hangja, de nem tudtam honnan. Biztos nem hallottam nyilatkozni és beszélni se még idáig és mégis. – De a kocsi tele van. – Tettem hozzá és a parkoló autóra mutattam.
- Nem gond. Úgyis mindig ki akartam próbálni Cris kocsiját. – Tartotta a kezét az említett felé.
- Na jó egyszer van gyerek nap. – Nyúlt bele a zsebébe és elővette a kulcsot, de mielőtt odaadta volna figyelmezettet. – Egy karcolást se, különben szétszedlek.
- Értettem. – Vigyorgott a kapus és végre magkapta a kulcsot. – Akkor mi megyünk is. Hanga örülök, hogy találkoztunk. Jók legyetek. Sziasztok. – Köszöntek el és elmenetek.
- Mehetünk? – Fordult felém Cris én pedig bólintottam. Egy szó nélkül tettük meg az utat. A kocsiból felcipekedtünk a szobámba, lévő gardróbba, de nem volt erőm bármit is tenni velük.

Elfáradtam és hogy kicsit felfrissüljek úgy döntöttem, letusolok. Jól esett, ahogy a nem túl meleg víz felfrissíti a testem és a lelkem is. Egy törölközőbe léptem ki a szobába egy másikkal pedig a hajamat töröltem és igazán meglepett, mikor megláttam Crist az ajtómba.
- Ne haragudj. Nyitva volt. Csak meg akartam kérdezni mit ennél. De majd inkább visszajövök később. – Hadarta és kifordult a szobából.
- Cris. – Szóltam utána.
- Tessék? – Kérdezte de nem nézett rám. Mögé léptem és átöleltem.
- Nem akarom, hogy elmenj. – Megfordult az ölelésembe és vizes hajtincseimet hátra simította.
- Akkor mit szeretnél?
- Azt, hogy csókolj meg, és hogy maradj velem. Szeretlek, és nem akarok a múltra várni, hogy történjen valami. Nekem nincs szükségem az emlékekre ahhoz, hogy tudjam, mit érzek irántad. Szükségem van rád. Szükségem van a szerelmedre. – Mondtam mire habozás nélkül csókolt meg. Belemosolyogtam ajkaink játékába, hisz talán jobban akarta ezt az érintést, mint én. A csókunk egyre mélyebb lett és átestünk azon a ponton ahol nem volt megállás. Az ágyig hátráltam, ahova úgy zuhantunk be. Szenvedély és vágy övezte minden mozdulatunkat. Vágytunk egymásra.
- Biztos ezt szeretnéd? – Kérdezte fojtott hangon miközben már fedetlen, izmos mellkasán és hasán simítottam végig.
- Ez az egyetlen, amiben most biztos vagyok. – Suttogtam, és magamhoz húztam egy újabb csókra. Nem volt kétségem a döntésem helyességét illetőleg, hisz nem most jöttünk össze, hanem most találtunk újra egymásra. És az hogy ezt így éltük át a legcsodálatosabb dolog volt, ami valaha történt velem.