32 - Szerelem net

Szijasztok!

Legközelebb majd igyekszek pontos lenni!

Valahogy az mostanában nem megy! :$

Ezért nem is tépem a szám! Biztos utáltok már! XD

Remélem tetszeni fog.

A véleményeket várom.

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Kiérve az edzőközpontból körülnéztem a parkolóba. Ahova menni szerettem volna oda Sese kocsija túl feltűnő. Így azt nem is vettem számításba. A taxi megint csak nem a legjobb megoldás a tömegközlekedés pedig önmagában tervromboló.
- Az, kinek a kocsija? – Mutattam egy közel 15 éves II-es golf felé.
- Az? Az valamelyik karbantartó srácé. De miért is? Nem most jött rád a VW őrület ugye?
- Nem. Hibbant. – Löktem rajt egy kicsit. – Akkor se leszek Audi fan.
- És ha kapsz tőlem egyet.
- Ramos. – Sziszegtem a nevét. – Eszedbe ne jusson nekem kocsit venni.
- Jó-jó. – Védekezett felemelt kézzel vigyorogva. Mire csak megforgattam a szemem. – Szóval miért is érdekel minket az a kocsi?
- Mert szükségünk lesz rá.
- Minek? Itt az enyém.
- Az nem jó. Ahova…
- Mert Audi? – Kérdezte felháborodva.
- Isteneeeeeem! - Néztem fel az égre. – Mit vétettem?
- Héé, azért ilyen szörnyű nem vagyok. – Nézett rám aranyosan.
- Igazad van. Csak sokkal szörnyűbb. - Nevettem. – Na szóval, ahova menni szeretnék oda a te szeretett sportcsodád túl drága.
- Miért? Hova akarsz menni?
- Ki Madridból! A külvárosba. Ahol nincs luxus és csillogás. Egyrészt, mert errefelé nem nagyon hiszem, hogy találunk olyat, akinek szüksége van kereset kiegészítésre. Másrészt, pedig ha a kép olyan helyen készül ahol nem egy három emeletes mini palota a háttér, hanem egy romos tömbház valószínűleg többet fognak foglalkozni azzal, hogy vajon mit kerestél te ott, mint azzal, hogy ki lehetek én.
- Félrevezetjük a sajtót? – Nézett rám nagy szemekkel.
- Részben. Ez így elég sok fejtörést fog okozni, mert nem fogják tudni, hogy mit kerestél ott. Engem, vagy valami teljesen más okból mentünk oda együtt. A lényeg, hogy nem fognak oda behatárolni ahol valójában vagyok.
- Imádom, hogy ilyen okos vagy. – Nyomott puszit a homlokomra.
- Köszi. Megyek, megkeresem a kocsi gazdáját.
- Ne menjek veled?
- Nem kell. Mindjárt jövök.
- Aha, persze. – Kiáltott már utánam.
- Fogadunk? – Kérdeztem vissza.
- Állom. Ha sikerül én főzöm a vacsit.
- Elfogadva. – Vigyorogtam és sietősen lépdelte befelé. Akkora mázlim volt, hogy pont a kocsi tulajába sikerült belebotlanom. Egy nálam alig idősebb fiú volt, aki teli tankért oda is adta a kulcsokat és megígértem, hogy két óra múlva mire lejár a munkaideje visszahozom a verdát, egybe és sértetlenül.
- Az szép, ennél gyorsabban én is csak futva értem volna vissza. – Mondta elismerően Sergio. – Miért adta oda?
- Titok. Tied a vacsi. – Mosolyogtam szélesen a hátvédre. Ki akartam kerülni, de nem engedett, a kocsi és közé szorultam. Pimaszul a képébe vigyorogtam.
- Csak nem féltékeny vagy?
- Ami azt illeti, de igen.
- Nyugi édes. Már most többet kaptál belőlem, mint eddig bárki. – Mondtam és megcsókoltam. Én akartam olyan hatást elérni nála, amit megint Ő érte el nálam.
- Me- menjünk, mert csak két óránk van. – Indultam el a vezető felőli oldalra és igyekeztem csillapítani lábam remegését.
- Ne vezessek? – Kérdezte vigyorogva.
- Kizárt, hogy ezt vezesd. Ez egy érzékeny darab, nem neked való.

- Oké. – Ült be az anyósülésre.
Röpke fél óra alatt kint voltunk a városból. Itt nem volt csillogás se modern épületek. Szebbnél szebb autók. Itt a szegénység uralkodott. Elhanyagolt, gazos közterek. Kátyús utak, omladozó falak. Főleg ez jellemezt, a környéket. Itt a boltok kirakatain rácsok voltak. Az iskola inkább hasonlított egy elhagyatott gyártelepre, de a pályáján mégis boldogon rúgták a labdát a gyerekek. Rengeteg olyan embert láttam, aki rászorult volna a pénzre, de olyat kerestem, aki igazán megérdemli. Egyik utcából a másikba mentem és végre megpillantottam, akit kerestem. Leparkoltam az út szélére. Sese összevissza kapkodta a fejét. Elmosolyodtam.
- Ott. – Mutattam egy bolt felé, aminek a kirakata előtt egy kisfiú állt, hátizsákkal a hátán. A ruhái sokkal nagyobbak voltak, mint a mérete. Szívszorító látvány volt, ahogy a rácsokba kapaszkodva vágyakozóan nézte azt a focilabdát, amit valószínűleg a család nehéz anyagi helyzete miatt nem kaphat meg. Ez is egyfajta börtön, ami elzárja előle a lehetőséget, ami esélyt se ad, hogy azzá váljon, amire a szíve mélyén vágyik. Hány ilyen álom foszlott már szerte szét és hány tehetség kallódott már el, csak azért, mert nem volt lehetőségük. Az itteni iskolákban sokszor labdára se telik. Kinyitottam az ajtót.
- Hé, hova mész?
- Hova? Hova? Oda. – Biccentettem a bolt felé. – De egyedül. Majd szólok, ha jöhetsz. Kiszálltam és átfutottam az úton. Mielőtt benyitottam volna az üzletbe, megnéztem a kisfiút. A szemei szinte ragyogtak. Kíváncsi voltam rá mire gondolhat. Mosolyogva léptem be a nem túl nagy üzletbe.
- Jó napot. – Köszöntem.
- Jó napot. – Lelkesült fel az eladó fiú. – Miben segíthetek?
- Focilabdát szeretnék. – Mondtam.
- Melyiket? – Mutatott a falon lévő tartóba néhány labdára.
- Azt ott a kirakatba.
- Nem választana ezek közül?
- Nem, nem. Nekem az kell. – Úgy éreztem, hogy az a focilabda és a sötétbarna szemű kisfiú már sok passzt, cselt és gólt éltek át együtt gondolatban.
- Nem győzhetném meg?
- Miért olyan fontos az a labda?
- Nem nekem. A kis Raúlnak az. Minden nap megáll itt, és hosszú perceken keresztül nézegeti. Nem szeretném megfosztani ettől. Bár nem az övé, de mindenki az első labdájához ragaszkodik a legjobban. Neki ez az, még ha csak gondolatban is. – Mondta a srác. El se hittem. Végre egy eladó, aki szereti is a sportot. Ezt utáltam otthon. A hasonló boltokba beállítottak valami szőke cicababát, aki azt se tudta hányan vannak egy focicsapatban.
- Akkor ugyanazt gondoljuk. Raúlnak szánom a labdát.
- Ismered?
- Nem, de szeretném, ha valóra válnának az álmai.
- Akkor se értem. – Rázta meg a fejét.
- Maradjunk annyiban, hogy soha nem lettem volna fotós, ha nem kapom meg az első fényképezőgépemet.
- Értem. Akkor ez esetben nagyon szívesen. Az eladó elemelte a helyéről. A kis Raúl pedig szomorúan követte a mozdulatát. Egy sajnálom pillantást küldött felé és táskába tette az ajándéknak szánt tárgyat. Kifizettem.
- Véletlenül nincs valami tartós filced? – Kérdeztem.
- De van.
- És kölcsön adod? Pár perc és visszaadom.
- Persze. – Mondta és már katatott is utána a fiókjába.
- Köszönöm. – Mosolyogtam mikor a kezembe, nyomta és kiléptem az üzletből.
A kisfiú már búsan baktatott hazafelé.
- Szia Raúl. – Köszöntem neki mikor mellé értem.
- Szia. – Viszonozta meglepetten.
- Tudom, nem ismersz, de szeretnék adni neked valamit. – Közben intettem Sergionak, hogy jöhet.
- De az anyukám azt mondta, hogy idegenektől ne fogadjak el semmit.
- Megértem. – Mosolyodtam el. – Akkor fogadd el tőle. – Mutattam az érkező focistára. Raúl csillogó tekintettel bámulta a hátvédet és nem hitt a szemének. Sese pedig fejét csóválva mosolygott.
- Hihetetlen vagy. – Suttogta a fülembe.
- Te, te, te… Sergio Ramos vagy.
- Így van. Ő pedig a barátnőm Vitali. – Mutatott be neki. A kezébe adtam a labdát és a filcet, hogy írj alá. Miután megtette, Raúl felé nyújtotta.
- Ez az enyém? – Bólintott.
- Ne add fel az álmaid. Akkor se, ha úgy érzed, nem bírod tovább. Ha igazán akarod és elég kitartó vagy sikerülni fog, amit szeretnél. – Mosolyogva hallgattam. Ha nekem mondjuk Zizou mondja ezt annak idején, akkor nem biztos, hogy fotós leszek. Raúl az aláírást nézte.
- De ha én ezzel focizni fogok, eltűnik az írás. – Szomorodott el.
- Lehet, hogy nem fog látszani, de nem tűnik el. Te tudni fogod, hogy ott van, és ha más nem is te látni fogod. És itt bent mindig ott lesz. – Mutatott Sergio a kisfiú mellkasára, mire mosolyogni kezdett.
- Köszönöm.
- Szívesen.
- Kérhetünk tőled valamit? – Néztem rá.
- Miiit? – Csodálkozott el.
- Készítenél rólunk egy képet? – Emeltem fel a gépet.
- De én nem tudom, hogy kell.
- Megmutatom. – Mondtam és beállítottam a gépet a fényviszonyoknak megfelelően és sorozatfelvételre állítottam. Egy gombnyomással így 10 képet fog készíteni, amiből biztos lesz egy használható. Megmutattam Raúlnak, hogy mit nézzen, és melyik gombot nyomja.
- … Érted? – Kérdeztem mire lelkesen bólogatott. – Az a lényeg, hogy ne mozgasd nagyon. Oké?
- Aha. – Mondta és látszott rajta, hogy élvezi. Annak idején én is ilyen izgatott voltam és a mai napig imádom a munkám.
- Szuper. – Borzoltam össze a haját és hátrébb mentünk.
- Nem Sergio. Nem pózolunk. Természetesek leszünk.
- De nem tudok. Fényképeznek.
- Ha a pályán ki tudod zárni akkor itt is.
- Az más.
- Dehogy más. – Nevettem.
- Mikor nyomhatom? – Kiabált oda az újdonsült kis fotós.
- Majd szólok. – Feleltem.
- Fordulj felém és nézz rám.
- Arról volt szó, hogy nem pózolunk.
- Nem is. – Vigyorogtam.
- Ez a mosoly. Már megint mire készülsz? – Méregetett összevont szemöldökkel. Hogy én? Még a feltételezés is sértő…

- Raúl most. – Szóltam a kis srácnak és ezzel egy időbe megböktem Sergio hasfalát mire ugrott egyet. Én nevettem, mert hihetetlen aranyosnak tartottam, hogy a kemény focista ennyire érzékeny testrésszel rendelkezik, ami nem mellesleg hihetetlenül sexy. Sese is elvigyorodott és magához ölelt.
- Gonosz vagy. – Mondta a számba.
- Tudom, de kész vannak a képek. – Adtam egy gyors csókot a szájára és kézen fogva sétáltunk vissza a kis fotóshoz. Visszanéztük a képeket.
- A csók egész jó! – Mondta.
- Héé! Mi az, hogy egész jó? Ez nem csak simán egész jó, hanem nagyon jó. – Mondtam tettetett felháborodással.
- Igen! Szépek vagytok. – Mondta Raúl pirulva.
- Köszi kisöreg. Látod? Ő tudja mi a jó. Figyelj csak, ha nem jönne össze a foci, fotósnak elmehetsz. Egyébként ezt nem adjuk a sajtónak. – Jelentettem ki és tovább lapoztam.
- Akkor ezt. – Állított meg egy olyan képnél, amin mindketten nevettünk, de még nem voltunk túl közel egymáshoz. Erről csak az sütött, hogy boldogok vagyunk. Ezen a képen őszinték az érzelmeink még akkor is, ha kellett egy kis segítség. Kivettem a memória kártyát és átraktam a Tab-omba. A képeket áthelyeztem és azt, amit a nyilvánosságnak szántunk beillesztettem a photoshop programomba.
- Nem ér a képet megbuherálni. – Ölelt át.
- Szívem. Ciki lenne, ha egyből azzal kezdenénk, hogy vajon ki azaz F. W. – Mutattam a bal alsó sarokba ahol ott díszelgett a monogramom.
- Igaz. – Vigyorgott. – És visszament Raúlhoz beszélgetni. A képet egy megformázott pendrivera másoltam és elrakva a táskámba a Tab-ot a fiúkhoz mentem.
- Ugye feljöttök? Ha anya nem lát titeket, nem hiszi el, hogy tőletek van a labda. – Mondta és tudtam, hogy igazat mond. Kézen fogtam Sergiót és elindultunk a kisfiú után.
- Nyugi nem fogok ebből sportot űzni. – Nyugtattam meg. Tudtam, hogy ez azért neki nem olyan egyszerű. Nem laktak messze. A bolttól számolva a harmadik tömbbe azon belül pedig a negyediken. A 11-es ajtó zárjába dugta a kulcsát és fordította el, majd benyitott.
- Anyaa! Megjöttem. – Dobta le a táskáját. Mi illedelmesen megálltunk az ajtóba és vártunk.
- Kisfiam. Ne olyan hangosan a húgod alszik. – Jött ki az anyukája, valószínűleg a konyhából, mert konyharuhával törölgette a kezét. Sötét haja a feje tetejére volt tűzve és néhány kósza tincs keretezte spanyolosan barna bőrét.
- Nézd, mit kaptam. – Dugta az orra alá a labdát.
- De… Kitől? Honnan? Mondtam, hogy nem fogadj el semmit senkitől.
- Nem idegen volt. Nézd. – Fordította az asszony felé a dedikálást. – Sergio Ramos adta nekem.
- Jaaj, kicsikém. – Hallottam a hangján hogy nem hisz neki és teljesen tanácstalan a dolgot illetően. Aztán felnézett és meglátta mosolygó, ölelkező párosunkat.
- Látod anya? Nem hazudtam.
- De, de… Maga… Tényleg… - Dadogta a nő és Sergio, a segítségére sietette, azzal, hogy megszólalt.
- Igen asszonyom, én vagyok.
- De hát miért? Jaj elnézést. Kérem, jöjjenek beljebb. Foglaljanak helyet. – Tettük, amit mond. A ház belül tiszta volt és rendezett. Mondhatni egy színfolt volt a lakótelep szürkeségében.
- A barátnőmnek köszönhetően. – Húzott közelebb magához. – Raúl megérdemelte azt a labdát. És van itt még valami. – Nézett rám, hogy folytassam.
- Ezen egy kép van, amin mi vagyunk és a sajtó meg van érte veszve. – Nyújtottam oda neki.
- Vitali nem Spanyol és nem is híres. Szeretném megvédeni őt attól, amivel az én életem járt, ameddig csak lehet. De mondhatni hajtóvadászat indult ellenünk, hogy valaki készítsen egy normális képet. Komoly pénzösszeget ajánlottak fel érte és Raúl volt, aki lefotózott minket. Önnek annyi a dolga, hogy beviszi a Marca szerkesztőségébe, és nem adja el a képet 900 euro alatt.
- Ez az összeg maguknak biztos nagyobb segítség, mint bármelyik lesifotósnak. – Fejeztem be.
- Én, én nem is tudom, mit mondjak. Nagyon hálásak vagyunk, mindenért. Igazán köszönjük.
- Nagyon szívesen. – Mondtuk egyszerre és felálltunk.
- Már mentek is? – Szomorodott el Raúl.
- Mennünk kell. Vissza kell vinni a kocsit. Örülünk, hogy megismertünk. Maradj mindig ilyen – Mondtam, és hagytam had, köszönjön el Sergiotól.
- Tudod? Nem adjuk fel. – Mondta neki.
- Soha. – Húzta ki magát a kissrác.

Már csuklyával a fejünkön léptünk ki az utcára. Nem kockáztattuk a lehetőségüket. Most az egyszer reméltem, hogy holnap címlapon leszek. Visszafutottam a boltba a filccel és csatlakoztam útitársamhoz. Az úton egy szót se szólt csak nézett.
- Mit nézel? – Kérdeztem, mert már zavarba voltam.
- Csak csodállak?
- Mi? Csodálsz? Miért? – Kérdeztem, mire egy kósza tincset a fülem mögé tűrt.
- Fogalmam se volt, hogy erre készülsz.
- Semmiség. – Rántottam meg a vállam.
- Semmiség? Van fogalmad róla, hogy mekkora örömet okoztál annak a kisfiúnak és mekkora segítség az a pénz a családnak?
- Van, de az örömet nem én okoztam, hanem te.
- Ha te nem vagy én nem megyek oda. És figyeltem kis csávót, a fotózás legalább akkora örömet okozott neki, mint a labda.
- Jó ezen nem vitázom. – Mosolyogtam és befordultam egy benzinkútra.
- Ide miért?
- Teli tankért.
- Ahaa szóval ez volt az ára.
- Ez bizony. – Szálltam ki a kocsiból és a kutas már jött volna segíteni.
- Köszönöm, megoldom. – Kiáltottam neki oda. Nem hiányzott, hogy megismerjék Sergiót pont most. Egy bekamerázott töltőállomáson.
- Te tudsz tankolni?
- Hú, mert ehhez aztán kell egyetem. Nem nézed ki belőlem? És különben is. Szeretem a benzin illatát. – Arcát elnézve megint csak meglepődött. Komolyan nem tudom milyen kirakati babákkal járt eddig. Mindegy.
- Fizetem. – Mondta.
- Hehe… Nem. – Mondtam és visszaraktam a tanksapkát. A kocsit megkerülve indultam a kasszához és még visszanézve kinyújtottam rá a nyelvem. Persze. Jóformán nála lakok és még ezt is ő fizesse. Hát hogyne. Van nekem saját keresetem. Visszavezettem az edzőközponthoz és sértetlenül, teli tankkal adtam vissza a kicsikét. Meg is dicsértem a gazdájának és megbeszéltük, hogy majd egyszer kivesézzük a VW-en szerelem kérdését.
Mikor hazaértünk Sese egyből a konyhába vetette magát, én pedig tudván, hogy holnap az átmozgató edzés után a szállodába fog aludni inkább vele töltöttem azt az időt is, amit főzőcskézéssel töltött. Felültem a konyhapultra, és ellenben vele én nem lopkodtam csókokat, viszont ő igen. És nem egyszer feledkezett volna bele ajkaim kényeztetésébe, így kénytelen voltam én észnél lenni és figyelmeztetni. A vacsora valami isteni volt. Hülyeség volt, amit Liznek mondtam a nemzeti konyhával kapcsolatban, de az akkor épp jó volt terelőnek.
Egy újabb összebújva töltött éjszaka után bevállaltam a reggelit. Épp falkómásan a tejeskávémat iszogattam és vártam, hogy elkészüljön a tükörtojás mikor valaki eszeveszett csengetésbe és kopogásba kezdett. Gondoltam csak bennfentes és jó barát lehet, ha tudta a kapukódot. Félrehúztam a serpenyőt. Sergio még valahol ott fent pepecselt. Az én öltözékem se volt vendégváró, de kezdtem komolyan félteni az ajtó épségét. A pólóm eltakart a rövidnadrágom és a hajam is kócos volt ezért azt felgumiztam. Ennyi többet nem tudok kihozni magamból. Nem állt szándékomba szélesre tárni az ajtót, de ahogy lenyomtam a kilincset az kivágódott. Hoppá.
- Mégis hogy a francba képzeled azt, hogy ejtesz engem egy ilyen tini kurva miatt. – Hadarta dühösen a számomra nem túl ismerős nő. Rám se nézett csak fel alá járkált és sértegetett. Mondjuk ő, azt hitte Sergionak. Felvettem az újságot, amivel rám rontott és nyugtáztam, hogy bizony címlapra kerültünk. Az is ott volt, mennyit kapott érte a szerencsés, de persze a nevük nem volt teljesen kiírva a személyiségi és az esetükben „vagyonvédelmi” okokból. Ledobtam az újságot és újra, az idegbeteg nőre néztem.
- Azért levegőt vegyél. – Mondtam mire megdermedt és végre elhallgatott. – Mond csak, nem égette a nyelved, amit mondtál?
- Teee… - Hú micsoda felismerés. – Ezt nagyon meg fogod bánni.
- Nem értelek. Azt se tudom ki vagy.
- Sergio barátnője vagyok.
- A volt barátnőm. – Jött le a lépcsőn az imént említett és meg se állt, míg mellém nem ért, hogy átöleljen. – Lara ő itt Vitali a barátnőm és azt hiszem neked semmi keresni valód nincs itt.
- Ó te vagy Lara. Aki olyan szánalmas módon próbált minket összeugrasztani? Elárulom ehhez te nagyon kevés vagy.
- Sergio vedd már észre, hogy csak kihasznál, csak a pénzed kell neki…
- Ezt most fejezd be. Nincs jogod ehhez. Nem ismered.
- Ahogy te se. A szegénynegyedbe szedted össze. Mégis mit vársz tőle? Az ilyenek csak pénzre hajtanak.
- Nem hallottad, amit mondtam? Fejezd be és tűnj el a házamból. Nem akarom, hogy Vitali vagy akár az én közelembe legyél.
- Jól van. Oké. Elmegyek, de ne mond, hogy én nem figyelmeztettelek. – Mondta és villám gyorsan elviharzott. Az egész ház beleremegett abba, ahogy becsapta az ajtót.
- Sajnálom. Nem hittem, hogy képes lesz idejönni.
- De megfordult a fejedbe. – Bólintott. – Mindegy, nem érdekel, de azért a kapukódodat változtasd meg.
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Tényleg sajnálom.
- Sese nem kell. Lepereg. Tudod messziről jött ember, azt mond, amit akar.
- Szeretlek. – Simította arcomra a kezeit.
- Tudom. Én is szeretlek. – Kapaszkodtam meg a kezeibe.
Befejeztem a reggelit és meg is ettük. Megbeszéltük, hogy átmegyek Lizékhez edzés után és ott is töltöm az éjszakát a meccsen pedig találkozunk.

Ramos és titokzatos barátnője

A nagy fotóvadászat sikerrel járt és egy olvasónk kapta lencsevégre a boldog párt Madrid külvárosában egy lakótelepen. A kép önmagáért beszél a Real Madrid hátvédje boldognak látszik, ahogy fiatal barátnője is, akiről egyenlőre csak annyit tudunk amennyit a kép elárul.
Származásáról, hovatartozásáról semmit nem tudni. A képről ítélve okunk van feltételezni, hogy talán a hölgy ott él, de az is lehet, hogy okkal mentek oda mindketten. Az érintett focistát nem tudtuk megkérdezni, de a BL soron következő mérkőzése után erre is sort kerítünk. Addig pedig hasonlítsuk össze a hátvéd exét és új barátnőjét…

Na ez az, amire nem voltam kíváncsi. Nagyjából semmibe nem hasonlítok rá. Se külsőleg, se belsőleg. Így innentől az újság nem is volt olyan érdekes és ez volt az utolsó, hogy bármilyen cikket is elolvastam magunkról. A kép megvolt a terelés bejött és egy darabig úgy élhetjük az életünk, mint az átlag híres emberek. A „szenzáció” most lefoglalja őket egy időre.
Nehezen vettem búcsút tőle, de muszáj volt. Miután feszállt a buszra a telefonomról átküldtem neki azt a képet amire azt mondta, hogy egész jó és ezzel búcsúztam tőle el arra a kis időre.

Szeretlek