20 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Hm... Megint ráparázok a kérdésre...
Most ezt nem érzem olyan hű de jónak. :/
De rátok hagyom a döntést!
Remélem azért tetszeni fog.
Várom a véleményeteket! :)
Jó olvasást!
Lehet, hogy lesz még ma vagy holnap Szerelem net, de nem ígérem! Mára semmiképp!
Puszi:
Vii

Az ujjaimmal a gép szabad felületén doboltam. A böngésző keresőmezőjében ott villogott a kurzor és próbáltam rávenni magam arra, hogy beírjam azt az egy szót, amit a doki mondott. Ugyan mi történhet? Tettem fel a kérdést magamban és vállat vonva kezdtem el gépelni, hogy MADRIDISTA. A közel 10.000.000 találat közül az első volt a legkézenfekvőbb így rákattintottam. Remegő kézzel és dobogó szívvel vártam, hogy az oldal betöltsön. Az első, ami feltűnt az a színes logo volt, ami az én kezemet is díszítette fekete fehérben. Egy Spanyol csapat rajongói oldalán jártam.
- Real Madrid. – Olvastam a klub nevét. Próbáltam megerőltetni az agyam hátha beugrik valami, de semmi. Bántott, hogy elsőre ez a név nem mondott semmit. Pedig valamiért ez a csapat annyit jelentett nekem, hogy képes voltam magamra tetováltatni a címert, hogy egy életen át, viseljem. De miért? Mi motivált? Vagy ki? Minél többször olvastam el a nevet annál mélyebbre vésődött a tudatomba. Olyannyira, hogy kezdtem azt hinni, emlékszek rá, pedig nem így volt. Csak akartam, hogy így legyen. Miért pont ez a csapat? Sorra vettem, amit tudok, azt az igen keveset. Spanyolországban éltem, Madridban. Ez már helyből egy ok, de attól még nem kell focibolondnak lennem. Márpedig az egyetlen jel szerint az voltam. Talán egy családnál éltem, de az se biztos, hisz Miranada csak annyit mondott, hogy egy család talált rám. De valaminek csak oda kellett kötnie. Ahogy a gondolat megfogalmazódott bennem a mellkasomhoz kaptam, ahol is a hűvös fehérarany medál a bőrömet érintette, amin ott volt az a néhány szó portugálul. De ha Spanyolország, akkor miért portugál? Kitől van ez a lánc? És ha tényleg úgy van, ahogy a medálon áll, hogy szeret minden nap. Akkor most hol lehet? És hogy érezheti magát? Mi a rosszabb? Elfelejteni, akit szeretsz úgy, hogy az érzés megmarad, vagy felejtettnek lenni úgy, hogy nem tudod, még mindig ugyanúgy érez irántad.
Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés és egyik jött a másik után. A legszörnyűbb az volt, hogy nem is tudtam, ki adhatna választ mindarra, amiről most fogalmam sem volt. Egyetlen kérdésre tudtam a választ. Arra, hogy meg akarom-e ismerni a múltamat, mert erre a válaszom igen volt. És féltem, hogy ezzel a lehetetlent szeretném elérni.
Összecsuktam a gépet, és hanyatt feküdve a plafont bámulva próbáltam helyretenni a káoszt, ami a fejembe született néhány perc alatt.
Vártam, hogy Máté hazaérjen, de a szokásosnál is tovább tartott neki. Általában délelőtt elment és csak késő délután ért haza. Most viszont hiába vártam nem jött én pedig nem voltam elég kiártó és elaludtam a kanapén.
Hangos beszélgetésre ébredtem. Álmosan dörzsöltem a szemem és a hangok irányába indultam, amik a konyhából érkeztek. Beálltam az ajtóba és néztem a vidám nem éppen józan társaságot. Máté volt és néhány csapattársa, akiket már ismertem, de egyáltalán nem bírtam.
- Oh… Nomi. – Lepődött meg. – Bocsi, elfelejtettem, hogy… Hogy alszol. – Mondta kis gondolkodás után.
- Aha. Vagy csak simán azt, hogy létezem. Mióta itt vagyok, - nem tudtam azt mondani, hogy otthon, - egyedül vagyok. Nem is érdekel, mi van velem.
- Ugyan cica. Ne hisztizz be, a bátyád bulizik. Igyál te is, attól ellazulsz. – Nyújtotta felém az üveget. A piára néztem majd rá.
- Kösz, kihagyom. – Löktem el az üveget és karba font kezekkel, újra Mátéra néztem.
- De érdekel.
- És, feltűnt valami? – Kérdeztem, de csak bambán nézett rám. – Segítek. Levették a gipszemet.
- Tudtam. – Mire a kis társaság röhögni kezdett.
- Francokat. Tudod szerintem sokkal jobb volt neked nélkülem. És talán jobb is lenne. – Mondtam és kifordultam a konyhából. Nem siettem így hallottam, még amit Szabi mond.
- Te ez a csaj biztos a húgod? Tök nem hasonlít rád.
- Csak a féltestvérem. – Mondta, és szinte láttam, ahogy legyint egyet. Meglepődtem, és ez a kijelentése szíven ütött. Ő nem ilyen volt. Ő nem az a testvér, akire annak idején felnéztem. Visszakaptam valakit, aki olyan, mint egy idegen. Visszakaptam az életem, ami már nem az enyém. Hiába az ismerős ház az ismerős arcok itt minden idegen. Hetek teltek el a baleset óta és nem találtam a helyem. Ez nem az a hely ahol lennem kell. Itt nem állt meg az idő. Mikor én eltűntem, az ment tovább nélkülem. Olyan vagyok, mint a rút kiskacsa, aki nem kell senkinek. Arcomat a párnába temetve próbáltam tompítani a sírásomon és igyekeztem nem sírógörcsöt kapni…
Minél több időt töltöttem egyedül, annál jobban vágytam a régi életemre, az ismeretlenre, mert bármi jobb volt ennél mégse bírtam vagy inkább nem mertem lépni. Rájöttem, hogy nem hibáztathatom Mátét. Meg tanult nélkülünk, nélkölem élni és jól látszott, hogy nem tudja, hogy kezelje a helyzetet. A vágyakozás mellett ott volt a remény, hogy talán észbe kap és rájön, hogy már nincs egyedül. Így inkább minden energiámat abba fektettem, hogy helyreállítsam azt a kapcsolatot, ami volt köztünk. De ahogy a hetek telte4k úgy éreztem, hogy a lehetetlenre vállalkoztam, de még mindig azzal áltattam magam, hogy csak idő kell neki.
Ahogy a láncot úgy a tetoválást is igyekezetem elrejteni előle. Jobbnak láttam, ha nem tudja.
Hosszú idő után úgy tűnt a várakozásom meghozza gyümölcsét. Máté bekerült az olimpiai válogatottba és hiába vett részt egyre több edzésen szakított időt rám is. Elvitt a meccsekre és sokat beszélgettünk. Úgy tűnt, hogy visszakapom őt.
Április elején jártunk már és épp egy meccsről értünk haza. A mosdóba mentem kezet mosni és mikor kijöttem, nem húztam vissza a csuklómra a szorítót, amivel a tetoválásomat takartam, de Máté úgy tudta, hogy azért hordom, mert a törés következtébe fáj a csuklóm.
- Mi van a kezeden? – Kérdezte és a hangja semmi jót nem ígért.
- Semmi. – Mondtam és ráhúztam a pulcsi ujját. Ő alapból tetoválás ellenes volt.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Mondom, hogy semmi. – Erősködtem, de elkapta a kezem, és megszorította.
- Ne Máté ez fáj. – Mondtam és próbáltam szabadulni, de ő erősebb volt és felhúzta a felsőm ujját. Az arcára kiült a felismerés a harag és az elszántság.
- Ezt le fogod szedetni. – Mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ezt nem te fogod eldönteni.
- De igen. – El nem tudtam képzelni miért reagált így, hogy miért akarja eltüntetni azt, ami még a múltamhoz köthet. Minden porcikám és gondolatom az ellen tiltakozott, hogy ezt megtegyem. Nem engedhetem, hogy az egyetlen emléket elvegye tőlem. – Nem foglak még egyszer elveszíteni. Nem akarom, hogy bármi emlékeztessen rájuk. – Pislogva néztem rá.
- Te miről beszélsz? – Kérdeztem halkan, mert fogalmam sem volt. Mikor arról kérdeztem, mit tud azokról, akiket magam mögött hagytam, azt mondta senkivel nem találkozott, hogy nem tudja kikkel éltem, hogy kik vigyáztak rám. Akkor se hittem ezt el, de nem állt össze a kép. Miért hazudott volna Máté? Akkor esett le neki, hogy mit mondott.
- Semmit. Ez nem normális dolog. A tetoválás veszélyes, le fogod szedetni.
- Az előbb nem ezt mondtad. – Erősködtem.
- Mit tudom én, mit mondtam már az előbb, és különben is rejtegetted előlem. Így bízzak meg benned? – Kérdezte, de én csak arra tudtam gondolni, amit mondott.
- Még te kérsz számon engem, mikor hazudtál? Azt mondtad, nem tudod kik voltak a családom.
- Nem is tudom. Míg a korházba voltam egyszer se jött be megkérdezni senki, hogy mi van veled, hogy jól vagy-e. – Mondta indulatosan. Nem hittem neki. Hazudott. De jobbnak láttam ezt nem tovább feszegetni. Dühös voltam és ettől rendszerint sírva fakadtam. – Hétvégén elutazok a selejtezőkre, mire hazajövök, nem szeretném ezt látni. – Mutatott a kezemre, amit még mindig szorosan fogott. – Megértetted?
- Nem fogod. – Mondtam fojtott hangon, mire végre eleresztett és én felrohanhattam a szobámba.

Nem fogod látni, ezt megígérem, de engem se. Törölgettem le a könnyeimet. Felnyitottam a laptopom. Máté miatt nem kutakodtam és nem is hittem, hogy egy ekkora csapathoz engem bármi személyes is köthet, de elszólta magát. Fogalmam sem volt, arról hogy hol kezdjem. Próbáltam, minél többet megtudni a csapatról és az volt az érdekes, hogy az agyam csak úgy szívta magába a rengeteg információt. Dátumok, fontos események, gólok, nevek. Mintha emlékek lennének, de vajon a jelenemé vagy a múltamé? Új emlékek vagy a régiek frissítése? Nem tudtam eldönteni. Minél többet olvastam, annál inkább nem tudtam határt vonni. Minden egybefolyt. Egy biztos pontot akartam. Egy olyan biztos pontot, mint az-az érzés, amit szerelemnek hiszek az iránt, akit nem ismerek, akire nem emlékszek. Csak egy szempár maradt nekem, de úgy éreztem, hogy azt bárhol megismerném, ha újra belenézhetnék.

Iza szemszöge:

A napok hetekké nőttek a hetek pedig hónapokká. Lassan április és mi az óta nem hallottunk Hangáról szinte semmit. Una néha felhívta Mátét, de a magyar srác mindig azt mondja, hogy Nomi, ahogy ő hívja, remekül érzi magát. Iker még arra se vette a fáradtságot. Mikor a húga elment valamit magával vitt belőle is. Napokat győzködtük, hogy ne hagyja ezt annyiba, hogy nézzen utána, mit lehet tenni, de ő hajthatatlan volt. Cris hiába próbált elkövetni mindent, jogi falakba ütközött, amiket nem tudott megkerülni. Hivatalosan nem volt hozzátartozó így semmit nem tehetett. Unai megpróbálta, de annyira összeveszett Ikerrel, hogy visszautazott az USA-ba. Tisztán emlékszek arra a napra. Unai már vagy ezredszerre kérte Ikert, hogy tegyenek valamit.
- Elegem van Una. – Csattant fel Iker. Egyik pillanatról a másikra fordult ki magából. – Belefáradtam.
- Mibe? Hisz nem is harcoltál érte. Hagytad, had vigye el.
- Mintha te mondtad volna mikor tenni próbáltam ellene, hogy nyugodjak meg. Ne mond nekem, hogy nem tettem semmit. Te beszélsz Mátéval. Ha ő azt mondja, hogy Hanga jól érzi magát, akkor mi miért kavarnánk fel az életét azzal, hogy megjelenünk. Hónapok teltek el, törődj bele, hogy nem fog emlékezni. És jobb lesz, ha mi is felejtünk.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nem ismerek rád Iker. Nem adhatod fel.
- És ugyan miért nem? Szerinted meddig várjak még a csodára? Elment, érted? Még Mirandát se hívta, ami annyit jelent, hogy testileg is és lelkileg is minden rendben van vele. Az orvos, aki kezeli se vett észre rajta semmi olyat, ami azt mutatná, hogy nincs jól.
- Iker gondolkodj már. Hanga csak neked mondta el, ha valami bántotta, hogy mennyire el tudta rejteni a világ elől, ha valami fájt neki. Ezt neked kellene tudni a legjobban.
- Azóta sok minden változott.
- Te a legnagyobbat. Attól, hogy ő elfelejtett dolgokat még ugyanaz az ember, aki nem nyílik meg akárkinek, de tudod mit Iker, legyen igazad. Legyen úgy, ahogy Máté mondja, mert nem érdemled meg, hogy emlékezzen rád…
Ezek voltak Una utolsó szavai Ikerhez. Összepakolt és elment.
Iker pedig el akart tüntetni mindent, ami Hangára emlékezteti. Nagy nehezen sikerült csak megállítanom.
- Iker ne tedd ezt. – Kértem. Sőt már könyörögtem neki. De mint aki, se lát, se hall. Ha elé álltam volna, biztos átgázol rajtam is. – Emlékezz, rá mit mondtál neki, mikor bementél hozzá. – Mondtam neki. Ez volt az utolsó lehetőségem. És ezzel hatottam is rá. – Ezt senki nem teszi azzal, akit szeret. – Mondtam és akkor olyan történt, amire igazából azóta várok, hogy kiderült, Hanga nem emlékszik semmire. Nem akartam ezt látni, de tudtam, hogy egyszer eljön az ideje. Iker gondosan felöltött álarca darabokra hullott és szabadjára engedte mindazt a fájdalmat, kétségbeesést és reménytelenséget, amit a húga elvesztése miatt érzett. Sohasem akartam őt így látni, de most rajtam volt a sor, hogy vigasztaljam, ahogy ő tette velem.
- Hiányzik. – Mondta.
- Nekem is. Sőt mindenkinek, de nem szabad elengednünk. Ha ő nem is emlékszik ránk mi emlékszünk őrá. Iker nem adhatod fel. Tudom, hogy hosszú idő telt el, de Una, Cris, a szüleid és Én is hisszük, hogy nem veszítettük el. Neked is ebben kell hinned…
Ezek után Iker heti szinten hívta Mátét, hogy érdeklődjön és addig nem nyugodott, míg valaki nem ellenőrizte, hogy a húgával minden rendben és tényleg, úgy van-e ahogy azt Máté állítja. Mert bár Hanga nem beteg az amnézia orvosi eset és odafigyelést igényel a szenvedő alany, abban az esetben, pedig ha Máté nem megfelelően gondoskodna Hangáról, akkor élhet Iker azzal a jogával, hogy hivatalosan családtag és hazahozhatja. Sajnos, nem sajnos. Úgy tűnt Máté törődik vele így nem volt mit tenni.
Mindenki tette a dolgát. Én a tanulásba és a kézilabdába temetkeztem. Iker a fociba. Cris pedig szintén abba és minden szabad percét a fiával töltötte. Az ember azt hinné, hogy ha Cristiano Ronaldo szabad lesz, akkor csajozni kezd. De nem. Ritkán beszélgettünk, de ha Hnagára terelődött a szó, akkor mindig láttam rajta azt a szeretetet, amit iránta érzett. Nem tudtam elképzelni, hogy Ő valaha feladja a reményt, hogy visszakapja a szerelmét. Olyannyira ragaszkodik hozzá, hogy a kicsi Crisnek se engedte, hogy elfelejtse. Ha látott róla egy képet mindig megkérdezte, hogy hol van Han… És erre az apukája mindig azt felelte, hogy itt bent a szívünkbe…
Április 4-én az APOEL elleni visszavágó után az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy csörög a telefon. Iker álmosan nyúlt érte.
- Halo?... Kicsoda?... Lassabban… - Váltott át angolra és felült. – Mi az, hogy eltűnt?... Akármennyire örülnék neki, hogy ha itt lenne nincs itt. Különben is hogy lenne. Nem azt mondtad, hogy minden rendben? Akkor miért szökött volna el?... – feszült csend következett. – Hogy lehetsz ennyire önző? És most se vagy hajlandó otthagyni a csapatot azért, hogy megkeresd. Szánalmas vagy. Sőt még az se. Ha valami baja lesz, én megkereslek és teszek róla, hogy végetérjen a karriered. – Sosem hallottam még őt ilyen fenyegető hangon beszélni, és ha telefon túloldalán lévő Máté helyébe lettem volna biztos, félnék.
- Mi történt?
- Hanga eltűnt. Megszökött. Te szerinted mennyire figyelhetett rá, ha pár napja fedezte fel a Realos tetoválását? – Pislogva hallgattam Ikert. Ezek szerint mégsem volt rendben minden. Ha így lett volna, akkor Hanga nem szökik el. És kitudja, hogy hol lehet most, mi lehet vele. Csak remélni mertem, hogy bárhol is van nem lesz semmi baja…

Hanga szemszöge:

Ahogy Mátét tisztes távolságba tudtam magamtól összepakoltam a legfontosabb dolgaimat és néhány ruhát egy utazótáskába, hogy magam mögött hagyhassam a szülői házat, amit egyáltalán nem éreztem otthonomnak az elmúlt hetekbe. Vettem fel kézpénzt egy ATM-ből, és taxival a ferihegyi repülőtérre vitettem magam. Vettem jegyet a következő Madridi járatra, és míg vártam, tovább kutattam valami használható információért. Sorra vettem a játékosokat a C kerettől a Castillán át egészen a felnőtt csapatig de a nevek semmit nem mondtak. Visszaléptem a főoldalra és láttam, hogy aznap játszik a csapat én pedig a fejembe vettem, hogy ott leszek azon a meccsen. Nem tudtam, mit tehetnék egy kósza emlékképért, de az elhatározásom, hogy meg tudjam ki voltam tíz évig jelenleg mindennél erősebb volt.
Délután ötkor szállt le a gépem. A telefonomat szétszedve, az első kukába dobtam. És mivel otthon eurót vettem fel itt már nem volt gond a fizetéssel. Egy kis szállodába vettem ki szobát, majd elindultam Madrid utcáin valamerre. Se egy épület, se egy hely. Semmi nem volt ismerős. A lábam mégis automatikusan vittek. Már csak azon kaptam magam, hogy a tömeggel hömpölygök, akik mind be akarnak jutni a meccsre. Fogalmam se volt arról, hogy jutottam ide, mert mikor elindultam még nem tudtam, hogy merre menjek. A szurkolók izgulása ragadós volt. És bár fogalmam se volt miért, de szurkoltam. Nem tudtam, hogy ki kivel van, de hónapok óta először ott éreztem azt, hogy jól vagyok. Hogy van valami, ami boldoggá tesz. A nevek már ismerősen csengtek pedig, épp hogy átfutottam a felnőtt keretet. Közben megtudtam, hogy ez egy BL visszavágó, és hogy az első meccset a ciprusi csapat otthonában 3-0-ra nyerte a Real. Ezen a meccsen az első gólt Cristiano Ronaldo rúgta, aki bekapta a hüvelykujját, utána pedig a szívére tette a kezét és felnézett.
- Most mit csinált? – Kérdeztem a mellettem ülőt, aki mindössze egypillanatra nézett hülyének és kézségesen válaszolt.
- A fiának és a barátnőjének ajánlotta a gólt, de állítólag a csaja eltűnt vagy elment, nem tudom.
- Ohh… Rossz lehet.
- Biztos, mert nagyon szerette azt a lányt. Meg ahogy elnézem még mindig. A sok hülye liba meg csak csorgatja utána a nyálát. – Magyarázta a srác. Nem tudtam miért, de amikor a szívére tette a kezét az enyém is odacsúszott, de betudtam annak, hogy itt minden ilyen ragadós. Szép tőle, hogy még mindig gondol a szeretett személyre. A meccset 5-2-re nyerte a hazai csapat és így kiejtve az APOELT továbbjutottak. Örültem a végeredménynek. Annak viszont nem, hogy most se ugrott be semmi. Féltem, hogy sose fogok emlékezni. Hiába tudtam, hogy van valaki, aki szeret, nem tudtam, merre keressem. Olyan nagy ez a város, az ország a világ és én olyan kicsi vagyok benne… Mire észbe kaptam a stadion már teljesen üres volt. Körbenéztem és láttam, hogy valaki az öltöző folyosó bejáratánál áll, és felém néz. Messze volt, ahhoz, hogy bármit is mondjak róla, hogy láthassam ki is az. Játékos vagy bennfentes, esetleg biztonsági őr. Azt se tudtam, hogy az illető képes lenne-e válaszolni arra a megannyi kérdésre, ami csak folyamatosan gyűlik bennem. De tudtam, hogy ezzel egyedül már nem birkózok meg. Az egyetlen ember, akit ismerek és segíthet az Miranda. Felálltam és kifelé sétáltam a stadionból a sorok közt. Kint kerestem egy fülkét és hívtam a pszichológust.

De az nem vette fel. Gondoltam majd a szállodából újra próbálkozok reggel. Elindultam valamerre és abban reménykedtem, hogy ahogy a stadionig elértem úgy a szállodáig is eljutok, de csak keveregtem. Eszembe jutott Máté. Már biztos tudta, hogy leléptem, de valahogy nem tudtam sajnálni. A sok kérdés és értelmetlenség között ott volt az a pocsék érzés, hogy csalódnom kellett a testvérembe. Próbáltam őt megérteni, de nem ment. Miért hazudott? Talán azt hihette, ha mindenre emlékezni fogok, megint elveszít? Végül is már mindegy… És eljött a pillanat mikor úgy éreztem, szívesen elfelejtenék mindent, ami fájdalmat okoz. Csak egy kicsit, csak pár órára. Ahogy az utca túl oldalára néztem egy bárt pillantottam meg. A legegyszerűbb módja ennek, ha iszok, azért, hogy felejtsek. Csak pillanatnyi öntudatlanságra vágytam. Egyik tequila követte a másikat és egy idő után nem kívánt társaságom is akadt.
- Szerelmi bánat?
- Semmi közöd hozzáá. – Mondtam az idegennek.
- Akkor az. – Vigyorgott, ami nem picit idegesített.
- Csakk simán szar az élet. Még több hülye kérdéés?
- Az ellen van valamim, ami sokkal hatásosabb ennél. – Hevesen kezdtem rázni a fejem.
- Abból nemm kééérek.
- Nem tudod, mit hagysz ki.
- Akkor semm. – Mondtam és intettem a pultosnak, hogy kérek még egy tequilát, de inkább behúztam tőle az egész üveget. – Tettem a pultra egy kicsivel több pénzt, mint amennyit amúgy a tartalma ért és otthagyva idegesítő társaságom, kimentem a klubból. A járással voltak gondok, de a tájékozódás miatt nem aggódtam, hisz az józanon se ment volna. Ezen a gondolaton még hangosan fel is nevettem. Nagyjából próbáltam egyenesen menni, de szerintem csak én hittem azt, hogy úgy megyek. Érdekes az alkohol, az ember minél többet iszik annál szomjasabb lesz. Az üvegemből pedig még bőven volt mit kiinni. A sót meg a citromot már az ötödik feles után elhagytam. Így csak a számhoz emeltem az üveget és ittam belőle.

Majd pedig újra csak magam mellett lóbálva haladtam volna tovább, de valaki karjai közé keveredtem.
- Hoppá… Bocsiii… - Mondtam miközben a hajat, igyekeztem kisöpörni az arcomból, hogy lássam kibe sikerült belebotlanom. Azonban a szavam elakadt a szívem pedig egy hatalmasat dobbant, mikor belenéztem a csillogó barna szemekbe, amik döbbenten néztek vissza rám. Elvesztem bennük. És a hangomnak csak suttogásra tellett.
- Téged kerestelek…

29 - Szerelem net

Szijasztok!
Bocsi, bocsi, bocsi!
Elkapott a gépszíj, és mivel nem néztem az időt kicsúsztam belőle. :$
Remélem tetszeni fog nektek!
Megjegyezném a fejezettel kapcsolatban, hogy senki nem tökéletes.
Szerintem rájöttök majd a végére kire is vonatkozik! :D
A véleményeiteket továbbra is várom!
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

Elvittem Norbit dolgozni. Gondoltam, ha már ott vagyok, bemegyek vele és maradok is egy kicsit. Persze a kicsiből jó pár óra lett, de jól éreztem magam. Mikor Sergio írt hogy hazaért és perceken belül indul edzésre én is hazafelé vettem az irányt. Az otthon magányában volt lehetőségem mélyebben elmerülni a gondolataimban. A délelőtti véletlen vallomásom járt a fejembe és féltem, hogy ezzel elrontottam az egészet. Talán nem kellett volna. Legszívesebben felhívtam volna anyut, de mit sem tudott ő az egészről, ahogy apu se és a pocsék érzés mellé még társult egy komoly lelkiismeret furdalás is. Úgy éreztem, ha nem beszélek valakivel sürgősen, akkor becsavaradok. A telefonomért nyúltam és Lizt hívtam.
- Mi a helyzet kislány? - Vette fel.
- Liz én akkora hülye vagyok!
- Miért is?
- Mert nem vigyáztam a számra, és azt mondtam Sergionak, hogy szeretem.
- Ezek szerint szent a béke. Ennek örülök, de nem értelek.
- Mit nem értesz? Azt mondtam neki, hogy jobban szeretem annál, minthogy kidobjam a miatt, az újságcikk miatt.
- Te hülye vagy!
- Igaz? Tudtam én. - Fogtam meg fejem a szabad kezemmel.
- Nem, nem azért, mert kimondtad. Hanem mert azt hiszed ez baj.
- Nem korai ez még? Hisz alig két hete vagyunk együtt.
- Szereted?
- Igen, nem, nem tudom, lehet, talán... - Hadartam.
- Á-á-á! Lassíts. Nem azt mondtam, hogy sorolj fel pár lehetséges választ és majd x-elek. Újra megkérdezem és az igazat. - Figyelmeztetett. - Szereted Sergiot?
- Igen. - Mondtam halkan, viszont határozottan. Biztos voltam az érzéseimbe mégsem éreztem, hogy ennek itt lett volna az ideje! - De...
- Nincs de. A szerelemnek nem tudod meg megmondani, mikor jöjjön. Olyan, mint az időjárás. Irányíthatatlan és szeszélyes. Ugyanakkor változó. Lehet felhőtlen, de viharos is. Láthatod esőn át vagy a hajnali pirkadatban, mikor a nap első sugarai rózsaszínre festik az eget. Lehet forró, de ugyanakkor jéghideg, de a legszebb az egészbe, az hogy ezt még nem lehet irányítani. Arról nem beszélve, hogy te már az első pillanattól kezdve bele vagy esve. Valld csak be.
- Oké-oké. Igazad van, de mit ér ez az egész, ha ő nem így érez?
- Ezt honnan veszed?
- Onnan, hogy nem mondott semmit.
- Ó te lány. - Nevetett. - Tudod ő pasi. Nekik ez kicsit tovább tart, de ne aggódj szerintem ő, teljesen oda van érted. - Mondta, én pedig ezzel nem vitatkozhattam, hisz ő engem választott és kockáztatva a helyét a kezdőbe, ide utazott. Úgy hiszem, ez sok mindent elárul az érzéseiről. Arról nem beszélve, hogy mennyire szeretne már belőlem kicsit többet, mégse erőlteti. Én meg még csak őszinte se vagyok vele. De mégis hogy, meg mikor mondjam el neki? Nem kezdhetek vele úgy egy beszélgetést, hogy bocs én még szűz vagyok amúgy milyen napod volt. Ez még kigondolva is irtó hülyén hangzik. - Ja majd elfelejtettem. Berto elment edzésre.
- Milyen edzésre? - Kérdeztem, de már közbe koppantam. - Ugye nem?
- Nem tudtam lebeszélni.
- Úristen! Bocsi le kell tennem, fel kell hívnom. - Mondtam és a nevető francia lányra, nyomtam a telefont, hogy hívhassam Bertót, aki szinte azonnal felvette.
- Hola chica! Mi újság?
- Nee jópofizz itt nekem. Hol vagy?
- A kis focistád edzésén.
- És szabad tudnom mi keresni valód van ott?
- Csak jöttem kicsit átszabni, azt a tenyérbe mászó képét.
- Ha csak egy újjal is hozzá érsz Alberto Entrerrios, én esküszöm, hogy többet az életben nem szólok hozzád. - Mondtam fenyegetőn.
- Hű ez komolynak hangzott.
- Az is volt.
- De megérdemli.
- Nincs jogod ezt eldönteni. Én elhiszem, hogy ez csak az excsaja aljas húzása volt. Nem kell, hogy kicsit is kedveld őt, de az én döntésemet fogadd el. - Pillanatokig nem hallatszott más csak az én mérges szuszogásom.
- Rendben van. Te tudod, de ajánlom neki, hogy ne bántson meg, és ha tetszik, ha nem ezt el fogom neki mondani.
- De nem... - Kezdtem volna, viszont Berto kinyomta a telefont. Az edzés javában folyt, de megpróbáltam felhívni Sergiot, annak ellenére, hogy tudtam, esélytelen. Becsuktam a szemem és vettem egy jó mély levegőt. Nem hittem el, hogy Berto képes erre. Én itt apám reakciójától tartok miközben ő szabadon garázdálkodik Sergio közelébe. Rosszúl mértem fel a helyzetet. Elkezdtem írni Sesének egy smst.

Sajnálom, hogy odament. Ez baromi ciki. Egyszer már megkértem, hogy ne ítélkezzen úgy, hogy nem ismer, de úgy tűnik emlékeztetnem kell rá, és arra is, hogy ez az én életem. Haragudni nem tudok rá. Inkább csalódott vagyok, mert ha benned nem is bennem bízhatna. Este beszélünk. Csókollak.

Elküldtem az üzenetet. Jó lenne, ha én is ilyen hamar ott lehetnék nála. Amikor csak akarok. Letettem a telefont és összeszedtem a szétszórt újságokat és a spanyol lapot is, amit Sergio hozott. Egy darabig néztem a képet, és úgy éreztem, hogy ez a nő fog még próbálkozni, de bíztam a spanyolba. És ha igaz, amit mondott, hogy ehhez a csókhoz jóformán semmi köze és, hogy már nem érdekli Lara, akkor nem hagyja, hogy ez újra megtörténjen. A kupacot a tömb előtti szelektív hulladékgyűjtőbe dobtam, ezzel jó mélyre elásva magamban ezt az incidenst.
Figyelemelterelés és időtöltés céljából a laptopomon uralkodó file káoszt próbáltam rendbe rakni. A telefonom smst jelzett én pedig villámgyorsan kaptam a telefon után. Tudtam, hogy választ kaptam.

Nem is kell, hogy haragudj. Én pedig túléltem. Csak aggódik érted. Itt nem veled vagy a döntéseiddel van baja, hanem velem. :/ Sajnálom... Bár érezném. :) Este. Csók.

Elmosolyodtam. Örültem neki, hogy nem akadt ki. Sőt még majdhogynem be is védte Bertot. És örültem neki, hogy nem okozott kárt. Valahol jól esett, hogy törődött velem, ezzel nem is volt baj. Csak ne ilyen fellépéssel tegye.

A napok teltek és túl voltam a harmadikán esedékes bajnokin, a két rivális csapat a Veszprém és a Szeged játszott. Hazai pályán a címvédők megverték a vendégeket 33-28-ra. Majd egy nap pihenőt követően szintén a megyei székhely arénájában egy újabb bajnokira került sor ezúttal a Gyöngyös KK ellen, amit szintén a hazaiak nyertek 37-26-ra. Mivel hatodikán egy kupa meccsre is sor kerül majd, ezért nem Pestre utaztam a meccs után, hanem a Balaton-parti városba. Az utóbbi pár napban nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan tovább. Mégis hogy folytassam, vagy inkább hol folytassam tovább. Legszívesebben rohannék előre, de egyszerűen nem megy. Visszahúz valami. És ez a valami nem más, mint a gyökereim. Nem volt bátorságom elmondani a szüleimnek, hogy van nekem Sergio, azt meg pláne nem, hogy megfordult a fejembe a kiköltözés gondolata. Természetesen nem hozzá csak hogy közelebb legyünk egymáshoz. Annak ellenére, hogy korainak találom, mégis megtenném. Meg, mert Sese napról napra jobban hiányzik.
Szinte lesokkolt, hogy már a jól ismert kovácsoltvas kapu előtt állok. Nem hittem el, hogy a szüleimtől, vagyis inkább apámtól ennyire félek.
- Gyerünk Vitali, menni fog ez neked. – Bíztattam magam. Összeszedtem minden bátorságom és előkerestem a kapu-távirányítót. Még az is lassabban nyílt ki a szokásosnál. Beálltam a garázs elé. A szüleim már az ajtóba álltak és a hideg ellenére mosolyogva vártak rám. Legalább a mosolyomat nem kellett megjátszanom, mert örültem, hogy láthatom őket.
- Sziasztok. – Léptem eléjük.
- Szia kincsem. – Ölelt meg apu majd anyu is és bementünk a jó meleg, házba. Bonó épp hogy köszönésre méltatott, de most nem is bántam, hogy nem nyalt körbe. A kép a szokásos volt. Apu a hívásait intézte a dolgozószobájába, anyu pedig a konyhába ügyködött. Felültem a konyhapulthoz és sóhajtottam egy nagyot. Szerintem még a szomszéd is hallotta, de éreztem, hogy egyre nagyobb lesz a súly, ami a lelkemre nehezedik.
- Mi újság kislányom? Gondterheltnek tűnsz. – Az volnék? Gondként kezelem a szüleim előtt Sergiot? Ennek nem szabadna így lennie. Ő nekem nem teher, most kicsit mégis úgy érzem, és ez tetézte a rossz érzéseimet.
- Ki? Én? Nincs semmi bajom. – Tagadtam egyből, mert bár végigfuttattam ezt a fejembe nem akartam bevallani magamnak se, hogy ez igaz.
- Akkor mond el szépen mi az a semmi. – Kért újra.Nincs mese, Ő túl jól ismer.
- Nem merem. – Mondtam és a konyhapult márványmintázatán, futtattam tekintetem. Hallottam, hogy zörög és húzkod valami, de nem mertem felnézni. Kis idő múlva a mellettem lévő magasított szék megmozdult és leült mellém.
- Gyerünk, had halljam mi az a nagy, dolog, amitől félned kell? – Lassan emeletem fel a fejem.
- Anya én, én szerelmes vagyok. – Suttogtam.
- De hát ez szép dolog. Miért féltél ezt elmondani? – Kérdezte, és rajta láttam, hogy legszívesebben örült volna, még akkor is, ha az illető egy marslakó, de miattam nem mert.
- Mert, mert akit szeretek az nem itt lakik, hanem Madridba.
- Oh… Így már értelek, de nem kell félned.
- Hogy mondjam elé neki? – Kérdeztem kétségbeesetten.
- Azt hiszem, már tudom, amit kell. – Jött a hátam mögül dörmögő hangja, amire összerezzentem, szinte azonnal felpattantam és szembefordultam vele.
- Apa én… Tudom, hogy… Szóval… Csak… - Hebegtem összevissza, míg meg nem láttam egy mosolyt a száján, amire úgy reagáltam, mint Bonó a kutyasípra. Enyhén oldalra billentett fejjel okosan néztem rá.
- Jaj édes kislányom. A múltkor olyan hévvel beszéltél arról a fiúról, hogy már akkor rájöttem arra, amire te csak nem olyan régen. Így kicsit fel tudtam készülni a te vallomásodra.
- Apa én sajnálom.
- Ezt meg ne halljam még egyszer. Én sajnálom, hogy így kellett érezned. Nem akartam olyan szülő lenni, akinek a gyereke nem meri elmondani, hogy mit érez. A múltkor édesanyád rádöbbentett arra, hogy nem az a feladatom, hogy gátoljalak, hanem az, hogy támogassalak. Nem azt kell figyelembe vennem, amit én szeretnék, hanem ami téged boldoggá tesz. – Vett egy nagy levegőt. – És ha te nem itt találod meg, akkor én csak annyit tehetek, hogy azt mondom, bárhogy is döntesz, rám számíthatsz. Bízok benned. Tudom, hogy nem hozol rossz döntéseket. – Mondta én, pedig csodálkozva néztem őt. Tudtam, hogy milyen nehezen ejti ki ezeket a szavakat mégis megtette. Nincs a világon még egy ilyen szeretetre méltó és tisztelni való ember, mint az én apám.

- Köszönöm. – Mondtam halkan és megöleltem.
- Ugyan kincsem. Érted bármit, de ugye majd mi is megismerhetjük a szerencsés fiút.
- Öö igen, ha vége lesz az idénynek.
- Miért, mivel foglalkozik?
- Focizik? – Akartam mondani, de inkább kérdésnek hangzott. Erre hangosan felnevettek mindketten.
- És ezen én miért nem lepődök meg? – Kérdezte. Mire én csak mosolyogva megvontam a vállam. Egy szerencsém volt, hogy ők nem olyan focifanatikusok, mint én, így fogalmuk sincs arról, hogy ki is Sergio Ramos. Közben kész lett a vacsora és jókedvűen egy több mázsás súlytól megszabadulva ültem le az asztalhoz. Most éreztem igazán, hogy felhők között járok. Nem volt lelkiismeret furdalásom csak egyetlen érzés, a szerelem.
- Akkor most már el is mesélheted, hogy ismerted meg. – Mondta anyu azzal a kíváncsisággal, amit eddig csak akkor láttam az arcán mikor apuval, valami meglepetéssel készültünk neki. Elmeséltem nekik mindent az üzenetektől kezdve a telefonbeszélgetéseken át az első találkozásig. Újra elmondtam milyen is volt Madridba és folytatást Moszkvában.
- És mik a tervek a jövőre nézve?
- Nem tudom. Semmit nem szeretnék elsietni. Vannak tervek, de ezek túl nagy változást jelentenének, és nem tudom, hogy meg merjem-e lépni.
- Majd ha már itt lesz az ideje, tudni fogod, mit kell tenned. – Mondta apa.
- Így van. És mi támogatunk. Csak majd értesíts minket.
- Mindenképpen. – Mosolyogtam, és nagyon boldognak éreztem magam. Időről-időre, újra és újra rádöbbennek, hogy a magányos gyerekkorom ellenére nekem vannak a világon a legjobb szüleim…

Másnap visszautaztam Veszprémbe ahol Nonoval találkoztam. A Magyar Kupa Bajnokság keretein belül a hazai csapat a Tatai HAC-ot látta vendégül. Magas fölénnyel nyerte meg a meccset a bajnokcsapat. Már hazafelé tartottunk mikor Norbi feltette azt a kérdést, amit már órákkal ezelőtt megfogalmazott magában.
- Mi történt veled? Úgy csillog a szemed, mintha egy tubus Vizint butítottál volna bele. – Elnevettem magam.
- Könnyítettem tegnap a lelkemen. Elmondtam apuéknak, hogy van nekem Sergio.
- Ez szuper.
- Tudom. – Vigyorogtam. És meséltem volna, de megcsörrent a telefonom. Meg se néztem a kijelzőt csak felvettem.
- Igen, tessék? – Szóltam bele magyarul. – Oh… Buenas noches. – Váltottam spanyolra. – Öhm, 10-én?... Szerintem menni fog… Igen… Ha nem akkor szólni fogok… Még ma este… Igen erre a számra… Gracias…
- Ez meg mi volt?
- Találd ki. – Vigyorogtam rá. Gondolkodott egy kicsit.
- Passzolok. Fogalmam sincs. Mondta mire megint megcsörrent a mobilom. Kihangosítottam.
- Szia Peter.
- Szia. Gondolom mondanom, se kell. Már tanácsoltam nekik, hogy vegyenek fel állandóra, mert a végén még határozatlan időre szóló kölcsönadási szerződést kell rád kötnöm.
- Képes lennél megválni tőlem? – Játszottam a sértődöttet.
- Viccelsz? Ha egy szép összegért megvásárolnak…
- Hééé, ez nem igazolás.
- De az is lehetne.
- De nem az. Úgyhogy te csak ne kereskedj velem. – Nevettem.
- Nem szívesen válok meg tőled. Remélem, tudod? De a Madrid fotósaként azt hiszem, egy álmod válna valóra. Na mennem kell. Majd azért előtte ugorj be.
- Mindenkép. Pá főnök. – Köszöntem el és kinyomtam a telefont.
- Madrid? – Kérdezte, Nono.
- Nem. Sevilla. A Betis otthona.
- Hihetetlen vagy. Sokan még álmodni se mernek arról, amit te már elértél. Büszke vagyok rád. És egy jó tanács, ne félj megvalósítani az álmaid és lépni egy nagyot, hogy közelebb kerülj hozzájuk. – Ez a mondat Nonotól olyan volt, mint egy lökés. Tudtam, hogy fogok dönteni, hogy melyik úton fogok tovább menni majd, ha oda kerülök, hogy választanom kell.
Sergionak nem mondtam el, hogy megyek és ettől csak én lettem még izgatottabb.
Mázlim volt ugyanis a 10-ei meccsen a Veszprém vendégeskedett Budapesten a FTC Pler otthonában. Ami az utazás szempontjából kézenfekvő volt. A mérkőzés alatt sikerült kicsit lenyugodnom és nem voltam olyan izgatott az este miatt. A Veszprém ugyan nem sokkal, de megverte a hazai csapatot. Így még egy győzelemmel a zsebükben indultak el haza. Én pedig a reptérre. A sajtóssal úgy beszéltem meg, hogy a Benito Villamarín stadionnál találkozunk. A repülő utam nem volt valami jó. Kezdett rossz lenni a közérzetem és még a zúgás, ami más esetben nyugtat, és altató hatással van rám most zavart a többi apróságról nem is beszélve. A repülőút kicsit volt csak hosszabb mintha Madridba mentem volna, fellélegeztem mikor leszálltam. Fogtam egy taxit, és a stadionhoz vitettem magam. Az életbe nem jártam még ebbe a városba és nem is volt tervbe, de most hogy itt voltam kicsit bántam, hogy nem nézhetek körül jobban, hogy az elsuhanó fényeken kívül mást nem látok.
Előbb odaértem, mint a csapat és annak is örültem, hogy a pálya másikfeléről kellett fényképeznem. Így nagyon kicsi volt az esélye annak, hogy észrevesz.
A meccsen a fiúk vért izzadtak. Nem jött könnyen az a három pont. Megküzdöttek érte. A 10. percben már megszerezte a Betis a vezetést, amire csak a 25. percben jött a válasz Higuain találatával. Az első félidő eredménye 1-1 volt. A második félidő 52. percében Ronaldo talált a hálóba, amire szinte azonnal válaszolt a hazai csapat, de a Madrid nem hagyta magát így Ronaldo második góljával, el is döntötték a meccset. 2-3-ra nyert a vendégcsapat, akik fáradtan vonultak vissza az öltözőbe. Nem játszottam, de még én is elfáradtam és nehezen tudtam nyugodt maradni. A meccs lefújása után átkászálódtam a pálya másikoldalára és a vendégöltöző felé mentem. Már út közben kaptam egy smst.

Nem írtál. Pedig most igazán szükségem lett volna rá. :/

Elmosolyodtam. Ha az smsre van szükséged, hát, tessék.

Ne haragudj, azt hittem, ha a szemedbe nézve a kezedet fogva mondhatom, jobban esik. :$

Nem volt hosszú üzenet de a lényeg benne volt és pont odaértem az ajtó elé mikor elküldtem az smst. A falnak dőltem és vártam. Alig telt el pár pillanat mikor az ajtó kinyílt és egy zilált, kipirult arcú focista jelent meg. A haja csupa víz volt és barna szemeivel rám meredt. Az emberek jöttek mentek közöttünk, de én csak őt láttam. Ez lehet a szerelem? Mikor meglátom, és a lábam megremeg, a szívem pedig versenyt ver? Mikor a gyomromba millió kis lepke verdes és ezzel olyan érzést keltve, ami semmihez se fogható? És minden mi addig zavart vagy foglalkoztatott hirtelen már nem tűnik fontosnak. Csak ő volt, semmi és senki más. Ezt érzem, mikor a barna szempárba nézek, ami most csillogva vizslatott és próbálta felfogni, hogy valójában ott vagyok.
Nem törődve azzal, hogy ki lát és ki nem elém lépett. Egy papírlap nem fért volna közénk annyira közel. Én csak mosolyogtam nem lettem volna képes más reakcióra.
- Igazad van. Ez így sokkal jobb.
- És még csak mondanom se kell semmit. – Megrázta a fejét és megcsókolt. A fejemen csukja volt.
- Legszívesebben el se engednélek, de ki leszek nyuvasztva, ha nem sietek.
- Akkor menj. Kint találkozunk. – Löktem az ajtó felé és még mielőtt meggondolta volna magát elindultam a sajtó szoba felé. Nekem ott még jelenésem volt. Az interjúk után a csapatbuszhoz mentünk, ami már majdnem tele volt. Kicsit félve szálltam fel, de mindenki rendes volt és kedvesen üdvözölt. Sese elpaterolta maga mellől Marcelot, aki előadott egy hisztérikus féltékenykedős jelenetet, amin az egész busz hangosan nevetett. Megígértem neki, hogy amint hazamegyek, visszakapja Sergiot. Persze erről ő hallani se akart. De mikor megtudta, hogy az csak 25-én lesz majdnem kiugrott a bőréből. A repülőutat Madridba hasonlóan rosszul viseltem, mint amikor Magyarországról jöttem. Annyi különbséggel, hogy az egy órás út háromnegyedét a repülő wc-jének közelebbről való megismerésével töltöttem. Arra már nem is nagyon emlékszek, hogy kerültem le és ágyba, mert hogy reggel ott ébredtem arra, hogy valami eszméletlen mód fáj a hasam. Még a nyújtózkodás is kínszenvedés volt.

- Jobban vagy? – Jött a kérdés valahonnan. Azt se tudtam, hol vagyok. Nem volt ismerős a szoba, de mivel Sese ott volt gondoltam, hogy az övé lehet.
-Öhm… Fogjuk rá. – Végül is hányingerem az már nem volt, de görcsöltem, ami ugyanolyan rossz.
- Akkor beszélgessünk. – Mondta és továbbra is kibámult az ablakon. Nem szóltam csak néztem őt. Furcsa volt a hangja. – Kié a gyerek?
- A mi? – Kérdeztem vissz egyből. Mire rám nézett.
- Mégis mit képzeltél? Hogy nem derül ki, vagy majd beadod, hogy az enyém és felnevelem? Mit képzeltél? – Kérdezte dühösen. Tartott a távolságot, és ahogy rám nézett... Nem hittem el, hogy ilyen szemekkel, lehet ilyen gyilkos pillantást vetni.
- Te mi a… - Kezdtem, de leesett, a tegnapi rosszullétemet betudta annak, hogy terhes vagyok.
- Mi van, rájöttél, hogy terhes vagy? – Kezdtem nem kicsit rosszul érezni magam attól, ahogy beszél velem. – Kié a gyerek?
- Tudni akarod kié? A mikulásé és jelenleg is itt van. – Mondtam mérgesen. Pillanatokig farkasszemet néztünk. Aztán megrándult az arca. A felismerés. – Pont annak a pár napját élem át, ami azt igazolja, hogy nem vagyok terhes. Cseszd meg Ramos, én még szűz vagyok és itt valami kurvára nem jó. Vagy te ismertél félre engem vagy én téged, de sanszos, hogy az utóbbi. - Mondtam és kikeltem az ágyból. Nem akartam ránézni. Nem akartam látni a megbánást és abban a pillanatban őt sem akartam látni. Bementem a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Levettem a mezt és a fehérneműt. Beálltam a zuhany alá és a vízcseppekkel együtt a könnyeim is eleredtek…

19 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Nooos ez egy viszonylag hosszú fejezet lett. :)

Kárpótlásul a múltkoriért. Ami viszont azt hiszem  rövidke lett.

Remélem tetszeni fog.

A héten valószínűleg már nem fogok tudni több új részt hozni és az is lehet, hogy hétfőn se.

Így elnézést azoktól, akik a Szerelem netet várják.

Tényleg sajnálom. :/

Viszont ehhez a részhez jó olvasást és várom a véleményeket!

Puszi:

Vii

Iker szemszöge:

Hanga szavai újra és újra lejátszódtak a fejembe. „Vigyél el innen.” „Menjünk haza.” És Máté válasza is. Nem tartottam megfelelőnek az időt arra, hogy elmondjam, azt szeretnénk, ha Hanga maradna Madridba. És most attól tartok, hogy Máté elviszi őt, és mi nem tehetünk semmit ez ellen. Ugyan a húgomé a döntés, de mivel nem emlékszik rá mennyi minden köti ide, vakon megy majd a bátyja után. Bíztam benne, hogy ha ünnepek után beszélünk majd vele, akkor nem teszi meg ezt a lépést. Önzőnek tűnhetek, de ő is az lenne, ha csak a saját érdeke miatt elvenné a testvérétől az esélyt az újra emlékezésre.
A karácsonyunk ugyanolyan furcsán üresnek tűnt, mint az elmúlt pár nap. A vacsorát csendben fogyasztottuk. Pedig ez nem volt jellemző és sokszor volt, hogy órákig tartott, mert többet nevettünk, mint amennyit ettünk. Hiányzott a jelenléte, a nevetése. És ez a némaság elviselhetetlen volt. Egy darabig bámultam a velem átellenben lévő üres helyet aztán nem bírtam tovább és felálltam. Levegőre volt szükségem.
Pár perc múlva meghallottam, hogy valaki, utánam jön. Nem kellett odanéznem, anélkül is tudtam, hogy az öcsém az.
- Úgy szeretnék én is felejteni. – Mondtam bele a sötétségbe.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Minden annyival egyszerűbb lenne. Ez annyira nehéz.
- Nem adhatod fel. Hanga számít rád, még ha ő ezt nem is tudja. Csak gondolj bele. Lehet, hogy nem emlékszik ránk, de tudja, hogy volt egy családja. Idő kell neki. – Igaza volt. Túl sok neki ez egyszerre. Ő még csak most gyászolja a szüleit. Idő közben felnőtt, amire nem emlékszik, ahogy a testvére is. Idő kell neki, hogy ezen túl legyen, és tisztán tudjon gondolkodni. – Nem csak neked nehéz, hanem mindnyájunknak és ezzel együtt kell megbirkóznunk.
- Jó ezt tőled hallani öcsi. – Elmosolyodott.
- Mindig is csodáltam, ami köztetek volt. Az első pillanattól kezdve. Féltékeny voltam a ti kapcsolatotokra. Idő kellett, míg rájöttem, hogy ugyanúgy szeret, ahogy téged, csak nem akartam észrevenni. Bár azt mondják sose késő. Sok mindent máshogy csinálnék, ha újra kezdhetnénk. De most már csak azt szeretném, ha újra itt lenne. Velünk. – Mindig is tudtam, hogy féltékeny volt, de sose mondta. Nem mutatta ki a szeretetét, és sokszor bántotta Hangát. Hiába közeledett felé mindig elhajtotta. Ennek ellenére Hanga szerette őt és sose árulta el, ha Una bántotta. – Bármit megadnék azért, hogy újra emlékezzen és elmondhassam neki, hogy sose szerettem kevésbé, mint te csak ezt egy másik érzés elnyomta bennem.
- Szerintem, tudja. –Tettem vállára a kezem.
- Látod? Ez így még sokkal szörnyűbb. – Húzta el a száját. Visszamentünk az asztalhoz és egy halvány mosollyal tudattuk, hogy rendbe raktuk egymás érzéseit. Befejeztük a vacsorát és átültünk a nappaliba. Az ajándékozás se volt az igazi, hisz most mindannyian egyre vágytunk és talán mindannyiunk ezt kérte, hogy Hanga emlékezzen…
Karácsony után hazamentünk és bementünk a kórházba beszélni az orvossal, aki behívta Mátét is, hogy közösen beszéljük meg hogyan tovább.
- Mint már említettem Noémi, - kezdte és egy bocsánatkérő pillantást vetett rám – emlékezetvesztésén segíthet, ha ebben a környezetben marad, azokkal az emberekkel, akikkel az elmúlt tíz évet leélte, de jelenleg magáé a döntés. – Nézett a kézilabdásra. – Átgondolta?
- Igen, és nem hagyom itt Nomit. Szeretném hazavinni. Tíz évig éltem abban a hitben, hogy mindenkit elveszítettem és nem hiszem, hogy ezzel sokat kérek.
- Ezt nem teheted. – Mondtam.
- Ugyan miért nem? Az én húgom.
- Ahogy az enyém is, ha tetszik, ha nem, és nincs jogod elvenni az életéből tíz évet úgy, hogy van rá lehetősége, hogy újra emlékezzen. – Mondtam nyugodtan. – Mi annak idején megpróbáltuk, amit meg lehetett. Biztos van megoldás.
- Ugyan mi?
- Maradj itt. Amúgy is szüksége van rád, hisz csak téged ismer.
- Hogy maradnék itt? Szerződésem és van, és most indul be a karrierem.
- Ezt most komolyan mondod? A karriered miatt nem akarod, hogy teljes életet éljen? Belegondoltál te abba miken fog még keresztül menni, ha túl lesz az első sokkon? Hogy hány kérdés fog megfogalmazódni benne, amire te majd nem tudsz válaszolni?
- Nem vitázok ezen. – Állt fel. – Haza viszem. Jogom van hozzá, hogy megtegyem. – Mondta és kiment.
- Tönkre fogod őt tenni. – Mentem utána, de Unai megállított.
- Ezzel nem segítesz. Nyugodj meg.
- Hogy nyugodnék meg?
- Csak próbáld meg. – Emelte fel ő is a hangját. – Kitalálunk valamit. Megoldjuk. Lehet, neki is kell még egy kis idő, hogy belássa, hogy Hangának ez nem jó, de ha most hülyeséget csinálsz, egy életre elfelejtheted. – Nehezemre esett bevallani, hogy igaza volt, de olyan ideg dolgozott bennem, ami már nagyon régen nem. A tehetetlenség most tetőzött nálam. Nem hittem el hogy lehet valaki ennyire önző. És még én hittem magam annak, mikor neki a karrierje a fontosabb.
- Menjünk haza. – Mondtam végül. – Hol van Iza?
- A pszichológussal beszél. – Ahogy ezt kimondta megjelent.
- Na mi újság? – Kérdezte mosolyogva. El nem tudtam képzelni, minek örül ennyire.
- Megyünk. – Morogtam és elindultam.
- Mi történt?
- Máté hazaviszi Hangát.
- Mármint Magyarországra?
- Oda. Neki fontosabb az átokverte kézilabda, mint a húga egészsége. – Ha Hangáért abba kéne hagynom a focit, megtenném. Meg, ha ezzel segítenék rajta.
- De ezt nem teheti. Most beszéltem Mirandával. Hanga sokkal közelebb jár, ahhoz hogy emlékezzen, mint gondolnánk. – Mondta és kihallatszott a hangjából a kétségbeesés. Magamhoz húztam, nem akartam, hogy megint sírjon. Utáltam, hogy az emberek szenvednek körülöttem.
- Nem, nem ezt nem teheti. Nem viheti el. – Vált sírossá a hangja. – Miranda mondta, hogy Cris volt bent Hangánál mielőtt elutazott és mikor álmába megcsókolta mosolygott. Mindig ezt csinálta. És Hanga elmondta neki, hogy a testvér szóra több arc is beugrott neki, de csak Mátéé rajzolódott ki teljesen. Ne engedd, hogy elvigye. – Kért, szinte könyörgött.
- Figyelj rám. Most nem tehetek semmit. Idő kell. Neki is és Hangának is. Be fogja látni, hogy nem jó, amit tesz. De mindent elkövetek, hogy erre minél előbb rájöjjön. – Mondtam. De én is reménykedtem abban, hogy ez sikerülni fog.
Hazamentünk. Unai még csak akkor pakolt ki. Iza a szobámba ment én pedig a kanapén ültem és a telefonom bámultam. Fel kell hívnom Crist, megígértem neki, hogy ha valami van, akkor értesítem. Sokáig szemeztem a mobillal, míg elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy magamhoz vegyem. Mintha több kilós sújt, emeltem volna. Kikerestem a számát és tárcsáztam…

Cris szemszöge:

Mikor kiléptem a szobából egy nő meglepődve állt előttem.
- A beteg nem fogadhat látogatókat. – Mondta. Én meg gondoltam akkor biztos van köze Hangához.
- Tudom, de muszáj volt őt látnom. Egyébként aludt.
- Higgye el én megértem, de ez veszélyes. Megkérem, hogy a továbbiakban ne tegye. – Határozott volt, de nem parancsoló.
- Elutazok. Főleg ezért. Ön kicsoda?
- Én vagyok a mellé rendelt pszichológus.
- Értem. Akkor kérdezhetnék valami? – Néztem rá és bólintott. – Az előbb mikor bent voltam beszéltem hozzá és mielőtt kijöttem szájon csókoltam és mosolygott. Mindig ezt csinálta mikor úgy búcsúztam el tőle, hogy még aludt. Jelenthet ez bármi pozitívat a jövőre nézve? – Kicsit tartottam tőlem, hogy pillanatok alatt leromboljam bennem a reményt.
- Érdekes. Nehéz ezt megmondani, de mindenképpen jó jel, hogy a tudat alattija felszínre tör. Mindenképpen bizakodóak lehetünk a jövőre nézve. Nem lesz könnyű, de ha összefognak Noémi, akarom mondani Hanga testvérével, akkor nagy rá az esély, hogy újra emlékezi fog.
- És ha nem?
- Akkor minden csak rajta múlik. Az esetek nagy százalékában olyankor nincs eredmény, de mivel Hangánál már nem ez az első bíztató jel így bármi megtörténhet. Hallottam már olyan esetről, hogy hasonlóan amnéziában szenvedőknek sikerült maguktól emlékezni. A múltjával kapcsolatban képek villanhatnak be neki, amikről először azt hiheti, hogy álom, de ahogy az emlékek elkezdenek letisztulni képes az álmokat és az emlékeket különválasztani. Erre viszont nem érdemes alapozni. Mindenképpen az lenne a jó és hatásos megoldás a gyógyulásra, ha Madridban maradna.
- Értem. És köszönöm. – Az órámra néztem. – Mennem kell. Viszlát. – Köszöntem el és ő is, de akkor én már a kijárat felé siettem, hogy folytassam utam a reptérre. Reméltem, hogy Hangának majd segít az ajándékom. Azt akartam, hogy ha megtalálja, tudja majd, hogy nincs egyedül és van, ki szereti őt. És van, aki szeretné, hogy újra emlékezzen arra, amit érzett.
A Real Madridba való igazolásom után még fogalmam se volt arról, hogy ő létezik. Az egyik edzés után Iker áthívott én pedig mentem. Mikor beért a házba elkiabálta magát.
- Megjöttem. – Mire fentről valaki lerohant nem épp túlöltözötten. Francia bugyiba és egy toppba jelent meg.
- Baszki, miért nem szóltál, hogy nem egyedül vagy? – Állt be vörös fejjel Iker mögé. Egy pillanatra láttam, csak de vonzotta a tekintetem. Le se tudtam venni róla a szemem. Egyáltalán nem hasonlított Ikerre. Kék szeme volt és jóval világosabb haja. Feltételeztem, hogy a barátnője, mégse bírtam ki hogy ne nézzek rá. És nem segített, hogy a lány ugyanúgy nézett engem.
- Khm… - Köszörülte meg a torkát Iker. – Ha nem zavarna, én is itt vagyok.
- Öhm… Bocs, de a barátnőd, nagyon csinos. – Mondtam az igazsághoz híven. Egymásra néztek és elkezdtek úgy isten igazából nevetni. Nem értettem semmit és ez kezdett nagyon frusztráló lenni. Nagy nehezen a kapus végül megszólalt.
- Cristiano bemutatom a húgomat, Hangát. Hanga Ő itt Cristiano Ronaldo a csapat legújabb játékosa.
- Ó szóval te vagy az aranyat érő csatár. Üdv Madridba. - Mondta mosolyogva. Én pedig örültem, hogy ez a szépség mégsem Iker barátnője, de aztán hamar rájöttem, hogy semmivel se vagyok előrébb. Jobbnak láttam nem összejönni a csapattársam húgával. Pedig vibrált köztünk a levegő. Nem is bírtuk ki egymás piszkálása nélkül. Mégis igyekeztem őt távol tartani magamtól. Inkább elmentem mindig valaki mással csak nehogy elveszítsem a józan eszem, és végül olyat tegyek, ami nem lenne helyén való. Az a típusú srác voltam, aki képes volt szerelmes lenni egy-két éjszakára, de a kapcsolataim nem a tartósságukról voltak híresek, és nem akartam, hogy ezért bárkivel megromoljon a kapcsolatom csapaton belül vagy kívül. És azt se, hogy vele. Aztán mikor a VB-n összejött Taivioval, és elköltözött Finnországba, jöttem rá, hogy mennyit is jelent nekem. Iker egy darabig engem hibáztatott érte és nem értettem miért. Aztán elmondta, hogy Hanga menekült a viszonzatlan érzések elől és ez még rosszabbul érintett. Én kergettem a focista karjaiba. Utána jöttem össze Irinával, pusztán érdekből és talán azért is, hogy felejthessek, és hogy így Hanga is felejthessen. Hogy higgye csak azt, hogy egyáltalán nem érdekel. Kimondhatatlanul hálás voltam a Finnek, hogy ekkora barom volt és annak is, hogy bármit is érzett iránta Hanga azzal, amit tett pillanatok alatt kiábrándult és felszínre törtek azok az érzései, amiket igyekezett elfojtani. Én pedig rájöttem, hogy egy év alatt semmit nem változtam és ugyanaz a megbízhatatlan, komoly kapcsolatra képtelen pasi vagyok, aki egy érdekkapcsolatban él. Kidobtam ugyan Irinát, de továbbra is igyekezetem nem közelebb kerülni Hangához, az élet viszont olyan helyzeteket teremtett, amik mindig egymás mellé sodortak minket. Végül Zágrábba megtörtént, amire már olyan régóta vágytam, az enyém lett. Rengeteget fantáziáltam már róla, de a valóság ezerszer jobb volt, mint bármelyik képzeletem. Nem akartam neki fájdalmat okozni mégis megtettem. Magamtól akartam megóvni, és azt hittem, azzal, hogy visszahívom Irinát, távol tartom majd őt, de ezt az én szerelmem nem így gondolta. Mindent elkövetett azért, hogy ne tudjak neki ellenállni és végül elérte a célját. Megadtam magam az érzéseimnek és az elfojtott vágynak. Azóta pedig nem kevésbé, hanem napról napra jobban szeretem őt. Amit iránta érzek az nagyon erős. És annyira töretlen akár csak a fiam iránti szeretetem…
Kijöttek elém a reptérre. Feltettem a napszemüvegem. Ahogy megláttam őket, csak rá tudtam koncentrálni, Minél előbb a karjaimba akartam őt tartani. Adtam anyunak egy puszit, és ahogy hajoltam el tőle már a kezembe fogtam a fiamat.
- Apaa. – Mondta boldogan.
- Szia kicsi fiam. – Nyomtam a fejére egy puszit.
- Han? – Nézett rám kérdőn. Annyira szerette őt nem csodáltam, hogy hiányolta.
- Hanga most nem tudott jönni. De majd nemsokára láthatod. – Mondtam neki, mire legörbítette a száját. Okos volt, talán túlságosan is és mindent megértett. Így, hogy a kezembe foghattam sokkal erősebbnek érzetem magam.

Nem így terveztem a karácsonyt és próbáltam nem elrontani a többiekét, de senki nem volt túl vidám hisz mind aggódtak Hangáért, mert szerették őt…
Elmúlt már karácsony mikor Iker keresett. Nagy levegőt véve vettem fel a telefont. Arról tudtam, hogy Hanga igazi bátyja Madridban van és azt is, hogy a napokban dől el, hogyan tovább.
- Hola, Iker. – Vettem fel.
- Hola, nem zavarlak?
- Nem. Mond csak.
- Voltunk ma bent a kórházba és Máté döntött. Haza viszi Hangát. – Ledöbbentem. Számoltam ezzel a lehetőséggel de mégis reménykedtem, hogy hagyja, had maradjon.
- Nem próbáltátok meggyőzni? – Kérdeztem idegesen.
- De igen. Felajánlottam neki, hogy maradjon Ő is, hisz Hangának szüksége lesz rá, de neki fontosabba a karrierje, mint a húga egészsége. – Nem hittem a fülemnek. Nem is tudtam, mit mondhatnék erre. Így csak egy rövid köszivel befejeztem a telefonbeszélgetést. Fel alá mászkáltam és próbáltam felfogni a hallottakat. Ha elviszi nagyon kevés esély, marad rá, hogy emlékezzen. És az se fért a fejembe hogy lehet valaki ennyire önző. Nem hagyhattam ezt annyiba, felhívtam a repteret és foglaltam jegyet a következő gépre.
- Hova mész? – Kérdezte anyu.
- Hangát haza akarja vinni a testvére csak, azért mert igazolása van egy ottani csapatnál.
- Fiam ez ellen te nem tehetsz semmi.
- Nem tudhatod. Ha nem próbálom meg akkor az olyan, mintha feladtam volna. Szeretem őt, és nem akarom elengedni. Nekem ő jelenti a jövőt.
- Tudom, de aggódok.
- Minden rendben lesz. – Húztam össze a cipzárt a táskámon és elköszöntem a családtól.
- Jó legyél kisöreg. Apa nemsokára jön. – Adtam neki egy puszit és már mentem is a reptérre egy elég hamar induló járatra sikerült helyet foglalnom.
Meg se lepődtem, mikor megláttam a két Casillast a reptéren. Szinte biztos voltam benne, hogy anyu szól nekik. A korházba mentünk és szerencsénkre elkaptuk Mátét a folyosón.
- Helo, beszélhetnénk.
- Szerintem nem nagyon van miről.
- Van fogalmad arról, hogy mit készülsz tenni?
- Hazaviszem, oda ahol lennie kell.
- Ez a város neki ugyanúgy az otthona. Miért ne maradhatna itt, ha ez segít rajta?
- Csak azért nem hagyom itt, mert nektek úgy jobb lesz. Hálás vagyok, amiért vigyáztatok rá, de neki én vagyok a családja és nekem kötelességem vigyázni rá.
- Tudod mindannyiunk közül te vagy az egyetlen, aki a saját érdekeit nézi. Szerinted neki nem lenne jobb, ha emlékezne?
- Döntöttem és ezen nem fogok változtatni. És jobb is lesz neki, hogy nem lesz ilyen bájgúnárok közelébe, mint, amilyen te is vagy. – Erre a kijelentésre úgy elkapott az ideg, hogy ha Iker nem fog le biztos megütöm. Hogy jön ehhez. Fogalma sincs, hogy mit érzek Hanga iránt, hogy milyen volt a kapcsolatunk.
- Jó ebből most volt elég. – Mondta Unai. – Ezzel nem segítetek rajta. Hatalmas hibát követsz el. Gondolkodj már egy kicsit. Mit fogsz neki mondani, ha megkérdezi mi volt vele az elmúlt tíz évbe? Tudnál válaszolni neki egy kérdésre is? Össze fog törni.
- Nem fog, és mint mondtam már döntöttem, és ez ellen semmit nem tehettek. – Mondta és otthagyott minket. Nem tudom, mit szűrtek le Ikerék elsőre Mátéból, de szerintem már rég megváltozott róla a véleményük. Nem vagyok agresszív, de ha most Iker nem fog le biztos eszméletlenre verem. A saját testvéréről van szó, és ennyire nem érdekli, hogy milyen súlyos következményei lehetnek ennek? És ha Unainak igaza lesz, és Hanga összeroppan? Ebbe még bele gondolni is szörnyű volt. Megkerestük az orvost, hogy próbáljon meg hatni Lékaira, de nap, mint nap próbálja meggyőzni arról, hogy amit tenni készül, az árthat Hangának. Ő sem akadályozhatta meg a döntésébe. Így Máté még szilveszter előtt hazautazott Hangával. És attól a pillanattól kezdve már csak abban reménykedtem, hogy akárhogy is, de képes lesz emlékezni, vagy ha az nem akkor mikor túl lesz az első megpróbáltatáson, ő akar majd emlékezni, és mivel felnőtt dönthet úgy, hogy visszautazik, hogy visszakaphassa a teljes életét…

Hanga szemszöge:

Karácsonyra megkaptam a bátyámat. Úgy érzem nagy árat, fizettem érte, de nem bánom. Belegondolva, hogy neki milyen nehéz lehetett ez elmúlt pár év, hogy milyen egyedül lehetett. Szembesülni azzal, hogy amire azt hiszed tegnap történt, kiderül, hogy évekkel ezelőtt. Hihetetlen számomra, hogy a szüleim nem élnek, és az is, hogy én viszont igen. Nem akartam mást csak kijutni ebből a szobából, ebből a korházból és hazamenni Mátéval. Haza. Furcsa, mert nem tudom mit is, nevezek hazának. Hogy hol is az otthonom. Azt mondta a szülői házban él, így az biztos ismerős lesz majd. De féltem, hogy esetleg még több fájdalmat okoz. Így hogy itt volt velem kicsit könnyebb volt, kicsit szabadabban lélegeztem, de amint elment a szívem összeszorult, és úgy éreztem, megfulladok, mégse tudtam sírni. Az álmokba menekültem ahol várt rám az a meleg szempár. Egyedül ő tudta enyhíteni azt a fájdalmat, és hiányt, amit éreztem.
29-én reggel jött az orvos a jó hírrel, hogy elhagyhatom a kórházat. Örömömbe még könnyeket is ejtettem.
- Na Nomi? Örülsz?
- Nem látod? – Vigyorodtam el, miközben a könnyeimet törölgettem.
- De, látom. – Ölelt meg. – Hozok neked néhány cuccot, addig szedd össze a dolgaidat. Bár szerintem túl sok minden nincs. – Nézett körbe és kiment a szobából. Óvatosan keltem ki az ágyból. Az oldalam még fájt, és mint kiderült hatalmas szerencsém volt, hogy a törött bordám nem szúrta át a tüdőmet. A kezemen még rajt volt a gipsz, de azt már csak Magyarországon szedik le. Dr. Lamando beszélt egy ottani orvos ismerősével, akinek átküldte minden adatomat és leletemet, mert ő veszi majd át a kezelésem. Kihúztam az ágyam melletti éjjeliszekrény fiókját, amiben jól mondta a tesóm nem sok minden volt. Ruhákba meg aztán egyáltalán nem reménykedtem. Egy nyaklánc volt az első, ami a kezembe akadt majd egy karkötő egy gyűrű még egy nyaklánc és egy pár csillag alakú fülbevaló. Az érdekes az volt, hogy mindegyik véres volt, amitől kirázott a hideg, csak az-az egy nem, ami legelőször akadt a kezembe. Nagyon szép volt és új. Egy egyszerű medál lógott rajta a következő felirattal: Amo-o cada dia. Nem spanyol volt, de hasonlított rá. Így mertem feltételezni, hogy talán portugál, de ki az, aki portugálul gravíroztatja bele egy medálba, hogy:
- Szeretlek minden nap. – Suttogtam, és úgy éreztem, mintha a szívem megdobbant volna erre a pár szóra. Nyílt az ajtó és ijedtembe a párna alá dugtam az ékszert. Nem tudtam, miért rejtegetem Máté elöl, de mégsem vitt rá a lélek, hogy megmutassam neki.
- Mit találtál?
- Csak néhány ékszert. – Mondtam az igazságot. Odajött és megnézte őket. – Hamar visszaértél.
- Öhm, igen. Már beszereztem néhány dolgot előbb. Tessék ebbe találsz ruhát. Tette fel az utazótáskát az ágyra és kiment. Kivettem párat és felöltöztem. Kihalásztam a láncot a párna alól és a nyakamba tettem. Jó érzéssel töltött el, hogy rajtam van. Becsúsztattam a garbóm alá, hogy csak én tudjam, hogy rajtam van. Elköszöntem a dokitól és Mirindától is. Az utóbbi még az elérhetőségét is megadta és mondta, ha bármi van, vagy csak jól esne beszélgetni valakivel akkor egész nyugodtan, hívjam fel. Jól esett, hogy ennyire törődik velem, pedig nem is ismer.
Vettem egy jó mély levegőt mikor kiléptem a korváz ajtaján. Egy taxi várt ránk a lépcső alján. Elnéztem oldalra és tőlem úgy tizenöt méterre egy kisebb csoport állt, és felém néztek. Nem tudom láttam-e már annyi szomorú embert egyszerre. Nem tudtam, miért teszem, de rájuk mosolyogtam bíztatóan, mire ők is rám mosolyogtak.
- Mehetünk? – Állt mellém Máté és én csak bólogattam. Lementünk a lépcsőn és beültünk a kocsiba. Ahogy elindult én még utoljára visszanéztem, és úgy éreztem, hogy valamit itt hagyok talán örökre…


Az első pár nap mondhatni ismerkedéssel és emlékezéssel telt. A kétszintes családi ház, amiben éltem szinte semmit nem változott. Belépve a bejárati ajtón a nappaliba találtam magam. Az egész olyan volt, mint egy fotógaléria. Rengeteg kép volt anyáékról és rólam is. Körbenéztem és szinte mindegyik képről, pontosan fel tudtam idézni, hogy mikor és hol készült. A kellemes emlékeket azonban beárnyékolta a gyász.
- Máté?
- Tessék?
- Elviszel a temetőbe?
- Majd ha kicseréltettük a sírkövet.
- De én most akarok. – Meredtem egy képre, amin a szüleim voltak ketten. – Szeretnék elbúcsúzni tőlük.
- Rendben. – Adta meg magát. Azt hittem attól, hogy látom a sírt valami mást, fogok érezni, de csak akkor fájt igazán. Azt vártam, hogy könnyebb lesz, de nem lett. Viszont elköszönhettem tőlük és ez sokat jelentett.
Sok olyan emberrel találkoztam, akiket régen ismertem és furcsa volt, hogy minden gyerekből felnőtt lett és minden felnőtt kicsit idősebb lett. A szobámat átalakítottuk, de teljesen Mátéra bíztam, csak egyet kértem. Ne legyen habos babos rózsaszín.
Az eltelt napok lassan már hetekké nőttek és én egyre jobban azt éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, hogy ez nem az-az élet, ami engem boldoggá tesz. Minden nap az éjszakákat vártam, hogy álmomban lássam a csillogó szempárt, akink tulajdonosáról mit se tudtam, mégis olyan érzelmeket tápláltam az idegen iránt, mint még soha az előtt. Úgy éreztem, lassan becsavarodok. Amit érzetem olyan volt, mint a szerelem, de nem vettem komolyan, mert úgy gondoltam, hogy ez lehetetlen.
Eljött a gipszem levételének a napja. Egyedül mentem a kórházba, mert Máté edzésen volt, ahogy mindig. Fontos volt neki a kézilabda ezért sokat voltam egyedül.
- Szia Noémi, na készen állsz? – Megvontam a vállam. Nem éreztem, hogy bármi miatt is izgulnom kellett volna. Mi a legrosszabb, ami történhet? Újra eltörik a kezemet és kapok egy másik gipszet. Legalább lesz összehasonlítási alapom arról, hogy melyik ország hogy gipszel. Nem néztem, mit csinál az ocsmány zöld csempe érdekesebb volt. Megkönnyebbültem, mikor levette a gipszet. Végre visszakaptam a másik kezemet is.
- Nocsak, egy Madridista. – Mondta a doki.
- Mi? – Néztem rá. Mi az, hogy Madridista?
- Hát a tetoválásod.
- A mim? – Nekem, tetoválásom? Megnéztem, miről beszél. És valóban a bal csuklómon ott volt egy nem túl nagy tetoválás, aminek a mintája csak a dokimnak mondott valamit. Emlékszem gyerekként azt mondtam, hogy csak olyat tetováltatnék magamra, ami jelent nekem annyit, hogy egy életen át magamon hordjam. És ez a tetoválás a gipszelőbe rádöbbentett arra, hogy nekem volt egy másik életem. Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem hirtelen és fogalmam se volt kinek tehetném fel őket. Otthon magam elé vettem a gépem és folytattam a már elkezdett írást, amiben már említettem a barna szempárt a nyakláncot és az érzéseimet.

…Talán mégis csak lehetséges? Hisz volt egy másik életem, ami a semmibe veszett. Talán a szempár a nyaklánc és az érzés, amire úgy hiszem, hogy szerelem mind egy emberhez kapcsolódik. De lehet ez? Hisz mindent elfelejtettem. Nincsenek se arcok, se emlékek. Nem tudok felidézni egy pillanatot, egy helyet. Lehetséges lenne, hogy az érzéseket nem felejtjük el? Lehet, hogy van valaki, akit annyira szerettem, hogy amit iránta érzek az erősebb annál, hogy bármi is útját állja? De ha van, akkor ki az a fiú és hol találom meg?...

28 - Szerelem net

Szijasztok!

Megírtam és fel is tettem, de most egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jó ez így. :/

Vagy hogy egyáltalán a fejezet jó-e. Mire megírtam totál elbizonytalanodtam...

Remélem ezért nem okozok akkora csalódást mint ahogy most én érzem.

Azért jó olvasást hozzá.

Puszi:

Vii

Sergio szemszöge:

Még mindig nem egészen tértem magamhoz Vitali reakciójától a képpel és a cikkel kapcsolatba. Más már rég hozzám vagdosta volna minimum az étkészletet, vagy elküldött volna a francba, de ő nem. Láttam rajta, hogy nem esett jól neki, ami érthető, de nem akadt ki, hanem hagyta, hogy elmagyarázzam. És csak annyit kérdezett, hogy jelent e nekem még valamit a volt barátnőm. Lara már rég elásta magát előttem. Nem vagyok szent, de soha nem csaltam meg azt a nőt, akivel együtt voltam, azt meg pláne nem, akit szerettem is. Az más kérdés, hogy mit művelek mikor éppen senkim nincs és élvezem a szabadságot.
Nem volt hiába való iderepülnöm és Mou nem fog megdicsérni, de bármilyen büntetést megér, hogy most minden rendben. Már többször rádöbbentem, hogy Ő nem olyan lány, akikkel eddig összehozott az élet. Mi sem bizonyítaná jobban ezt, mint, hogy tagnap este visszautasított. Moszkvába meg se próbáltam úgy közeledni felé, hisz már csak attól zavarba jött, hogy végigsimítottam a karján. Most konkrétan a tudtára adtam, mit szeretnék, és azt vártam, hogy rám vesse magát, de nem az történt. Türelmes vagyok, de egyáltalán nem vagyok hozzászokva a visszautasításhoz, és nem is esik jól…
- Min gondolkozol annyira? Már kinéztél a takaró alól. – Nyújtózkodott. Még a ruhádból is édesem. Mosolyogtam. – Mesélj, mi olyan vicces.
- Semmi.
- Aha. A semmitől van egy 1000wattos vigyor a fejeden? – Simította tenyerét az arcomra, és hüvelykujját végighúzta a számon. Lehet hogy reggel kaphatóbb a sexre az én angyalom? Mindenestre, ha ezt sokáig csinálja, nem nagyon hiszem, hogy jót állok magamért. – Mikor megy géped? – Hullott le keze az arcomról. Na ennyit a határok átlépéséről.
- Nem tudom. Nézel nekünk?
- Nekünk? – Kerekedett el a szeme.
- Jössz velem.
- Nem megyek.
- Dehogy nem. A barátnőm vagy. Mellettem a helyed.
- De nem lehet. Holnap után bajnoki és ötödikén is, hatodikán meg kupa meccs.
- Be vagy táblázva rendesen. – Mondtam de csak legyintett egyet.
- Nem vészes. Tizedikén lesz még egy bajnoki és utána csak a BL meccs. 19-től a tied vagyok, kerek egy hétig. – Mosolygott.
- A-a. 18-tól leszel az enyém.
- Ahogy akarod! - Nyomott csókot a számra, kimászott az ágyból és a fürdőbe ment.
- Hánytól lesz edzésed? - Szólt ki.
- Fél négytől. - Válaszoltam és a nyitott ajtót néztem, amiben megjelent fogkefével a szájába és épp a haját gumizta fel. Legeltettem a szemem, és azon gondolkoztam, vajon meddig bírom ezt még. Az a fürdőszoba pedig még mindig eszméletlen mód izgatta a fantáziámat, ahogy az is, hogy vajon mi lehet a póló és rövidnadrág alatt. A nappaliba ment.
- Délbe indul a géped, retúrjegyet vettél, vagy foglaljak?
- Retúr. Azt hittem, hogy kidobsz. - Ezen hangosan elnevette magát és a kacagását egyre közelebb hallottam. Az ajtóban állt és fejcsóválva engem nézett.
- Ez annyira nem vicces. - Próbáltam komoly lenni, de nem tudtam elrejteni a mosolyomat.
- Jobban szeretlek annál, hogy egy ilyen szánalmas és gyerekes dolog miatt azt mondjam, szia. - Mondta, és azt hiszem, mindketten meglepődtünk, én azon, amit mondott, ő pedig azon hogy kimondta. Amire eddig azt hittem, hogy zavarba volt, az semmi volt, ehhez képest. Eltűnt a fürdőbe. Na erre most mit kéne lépnem? Menjek utána? Vagy ne? Mit mondhatnék erre, hogy én is? Még nem tisztáztam le magamba vajon, mit is érzek iránta pontosan. Vonzódok hozzá lelkileg és testileg is, és egyszerűen imádom őt. Amit csinál, és ahogy. Hogy fiatal kora ellenére ennyire elhivatott, hogy szereti azt, ami nekem az életet jelenti és imádom, hogy ő ennyire más, de mindez elég, hogy azt mondjam, szeretem? Basszus Ramos, fogtam meg a fejem. A világnak csak azt látja, hogy egy nő imádó, macsó vagyok, aki bárkit megkaphat. Hogy nem számít, hány szív szakad meg a focistáért. De vajon hány szív szakad meg Sergio Ramosért vagy fordítva. A focista szívét még senki nem törte össze, de az enyémet, aki valójában vagyok már többen is. Megnyíltam Vitalinak, de vajon bízhatok e benne annyira, hogy a szívemet is neki adjam?... Jobbnak láttam a dolgot most nem feszegetni. Ezt először jobb lesz magamba tisztázni. Kikeltem az ágyból. A fürdőből úgy kiment, hogy észre se vettem. Biztos nem nyújtottam túl bizalomkeltő látványt, a fejemet fogva. Még jó hogy nem olyan nagy ez a lakás. A konyhában találtam meg és épp narancsot facsart.

- Hm... Narancslé? - Öleltem át és nyomtam egy puszit az arcára, hogy éreztessem vele, hogy nem olyan nagy a baj, csak éppen én vagyok az a fajta pasi, aki az érzelemnyilvánítástól leblokkol. - Azt hittem ezt majd én készíthetem neked.
- Talán még lesz rá lehetőséged. - Mosolyodott el.
- Talán? - Fordítottam magam felé.
- Rajtam nem múlik. - Mondta és végig a szemembe nézett. Nem voltam teljesen biztos benne, de úgy éreztem, átlát rajtam. - Kérsz pirítóst? - Bólintottam. És megint csak elcsodálkoztam. Azt hittem felhozza a szobában elhangzottakat.
- Gondolom, ne várjam ágyba.
- Jól gondolod. - Vigyorodott el és elkezdett ki-bemászkálni a konyhába. Azt se tudtam, mi van. Én még olyan voltam, mint egy lassított felvétel. Ő meg a hat négyzetméteren percek alatt megtett pár száz métert mire engem is kézen ragadott.
- Csüccs.
- Hűha! - Néztem, a terülj-terülj asztalkára.
- Ezt mind te csináltad?
- Nem a szomszéd néni.
- Megadod a számát?
- Felejtsd el. Nem jönnél be neki. - Rázta meg a fejét. - Szerinte egy fiúnak ne legyen hosszú haja. Ha mégis akkor az vagy bűnöző, vagy lázadó, és szerinte a focisták naplopók, úgyhogy esélyed sincs.
- Ezt csak kitaláltad.
- Dehogy. Ha kell, írásba is adná. Nem is vagyunk jóba. - Harapott bele a pirítósba. És én is nekiláttam. Bár nem volt egyszerű. Azt se tudtam, mit kóstoljak meg először. Mert ehhez aztán végképp nem vagyok hozzászokva.
Miután megettünk mindent, persze nagyobb részét én, összeszedtem a cuccaimat. Későn keltünk és így jóformán időnk se maradt.
- Kiviszlek a reptérre.
- Köszönöm. – Pusziltam meg. - Legalább látom, hogy mi az az autó, ami neked többet ér, mint egy Audi.
- Ne is mond. Remélem az a tahó már eltakarodott a garázsom elől.
- A ki?
- Valami barom a batár nagy Audijával az én garázsom előtt állt meg. - Mondta mérgesen, amin mosolyognom kellett. Összeszedett ő is néhány dolgot és még egyszer körülnézett.
- Mehetünk. - De alig hogy kimondta, hallottuk, hogy fordult a kulcs a zárba és nyílt az ajtó.
- Jó reggelt fiatalság. - Köszönt Norbi. Na jó ez nekem egyáltalán nem tetszik, akármilyen jó barátok is. És ha most mi épp egymásba lennénk gabalyodva?
- Kedves Norbert.
- Ó jaj mit követtem el?
- Tegyél meg nekem egy szívességet és használd a kis mancsod kopogásra, ha itthon vagyok. Vagy a kaputelefont esetleg a mobilt.
- Jó oké megértettem. - Állt el Víta útjából.
- Mit csináltál vele? - Hajolt hozzám közelebb.
- Semmit. Az előbb még semmi baja nem volt. – Mondtam, de tudtam, ahogy nekem nem tetszett az iménti kulcsos jelenet úgy neki se...
- Ááá szóval ez az, ami jobb, mint egy Audi.
- Egy szóval se mondtam, hogy jobb. Csak azt, hogy én VW párti vagyok. - Mosolygott. Aztán elnézett oldalra és pillanatok alatt változott az arckifejezése. Mindketten arra néztünk amerre ő.
- Ó jaj.
- Mi a baj?
- Az ott Frewer kisasszony garázsa. - Mutatta és az ott parkoló Audira, ami mellett állt valaki. Vitali pedig elindult felé. Utána akartam menni, de Norbi visszahúzott.
- Nem ajánlom. Inkább csak figyelj.
- Fordítasz.
- Örömmel. - Vigyorgott és mindketten a kocsinak dőlve vártuk mi lesz.
- Jó napott uram magáé ez az autó?
- Igen az enyém.
- És tud olvasni?
- Mi ez valami közvélemény kutatás?
- Talán. Tudja bizonyított tény, hogy a jogosítvány megszerzése a szem nagy mértékű romlását eredményezheti egyes helyzetekbe.
- Komolyan? - Csodálkozott el a pasi én meg már köhögéssel lepleztem röhögésem.
- Nem, de legközelebb vegye figyelembe, hogy a garázs ajtajára ki van írva, hogy nem parkoló! És ott van az a kör alakú tábla is kék alapon piros szegéllyel, két vonallal keresztbe áthúzva, ami annyit takar, hogy megállni és várakozni tilos. Ha legközelebb itt találom a kocsiját este, számoljon vele, hogy reggel maga nem fogja. – Mondta mosolyogva - További szép napot. - Fordította le az utolsó mondatot Norbi. A pasi pedig még mindig elképedve nézett Vitali után, akin jól látszódott, hogy megkönnyebbült, hogy nem túl durván, de kioszthatta az illetőt.
- Jobb? - Kérdeztem, mikor odaér.
- Sokkal. - Mosolygott és beültünk a kocsiba. Megértettem miért nem szeret városba vezetni. Itt a közlekedési kultúra egyenlő a nullával, és ha nem vagy agresszív sofőr, jobb, ha a tömegközlekedést választod. Ahogy elnéztem Vítának nem ezzel volt a baja. Lehetetlen helyekre sorolt be és mégis a reptérig vagy nyolcszor mondta el mennyire, utál Pesten vezetni. Norbi kint maradt mi pedig sapkával és csuklyával a fejünkön indultunk el befelé. Mire beértünk már felszólították az utasokat a Madridba tartó gépre, így kénytelen voltam megint elbúcsúzni tőle.
- Sese, amit mondtam… - Kezdte el és látszott rajta, hogy megint zavarban van.
- Shhh… - Tettem ujjamat a szájára. Nem akartam, hogy azt mondja, nem úgy értette csak, azért mert én nem tudtam neki mit mondani. - Várni foglak. - Simítottam végig arcán.
- Menni fogok. - Mosolyodott el. Lehajoltam hozzá és hosszan megcsókoltam. - Vigyázz magadra. Este beszélünk.
- Te is és jó utat. - Mondta és még egy rövidebb csók után, elengedtük egymást. Éreztem, hogy már akkor hiányzott. Tudtam, hogy sürgősen rendbe kell raknom magamban az érzéseimet. De a következő találkozásig mindenképpen.
Hazaérve letusoltam és összepakoltam az edzéshez szükséges dolgaimat, hogy el is indulhassak. Célirányosan az öltözőbe mentem, de ahogy befordultam meghallottam, ahogy Mou mennydörgéshez hasonló hangon ordítja a nevem.
- RAMOS! - Megálltam és megfordultam. - Mégis hogy gondoltad ezt? Azt hiszed, nem tudom meg, hogy csak úgy elutaztál Budapestre? Ráadásul kihagysz emiatt egy edzést!
- Nem ezt nem feltételeztem. - Mondtam.
- Hogy lehetsz ekkora ökör?
- Tessék? - Néztem rá.
- Szerinted nem láttam a tegnapi címlapot? Remélem, rendbe hoztad, amit elcsesztél.
- Végül is igen. - Vakargattam a fejem, és azon tűnődtem, hogy mi van az edzővel, mert ezért minimum egy eltiltás járna.
- Helyes, de ilyet nem akarok többet. – Mondta fenyegetően és elment. Én meg csak álltam ott a folyosó közepén, teljesen lesokkolva.
- Sergio! - Legyezett valaki előttem a kezével.
- Hm? Mi?
- Na mi van tesó? - Röhögött Iker. - Nagyon elgondolkoztál.
- Az edző kicsit lesokkolt.
- Csípi a csajod. - Jött oda Cris. - De te nem nézel ki valami jól. Kidobott?
- Még csak ki se akadt.
- Nem volt hiszti? Se egy hangos szó?
- Nem. Még csak nem is látta a képet. Azt mondta, én figyelmeztettem, hogy lesz majd, aki bepróbálkozik. És mikor mondtam, hogy ki is a csaj csak annyit kérdezett, hogy jelent-e nekem még valamit. - Azt is tudtam, miért kérdezte. Mert tudta, ha nemmel felelek ez a dolog, nem ismétlődik meg és nem is fog.
- Háhh ilyen csaj nincs is. – Mondta a csatár és elment.
- És miért nem vette fel a telefont? – Érdeklődött tovább Iker.
- Mert otthon hagyta már reggel és egész nap úton volt. Az semmi mikor odaértem egy srác jött ki a lakásából, akiről kiderült, hogy a munkatársa.
- Persze neked nem ez volt az első gondolatod.
- Hát nem. Beengedett és ott vártam meg Vítát. Konkrétan ledöntött a lábamról mikor meglátott. - Mosolyodtam el a tegnap este történteken.
- Hát nagy szerencséd van.
- Az. - Bólogattam.
Az edzés a szokásos módon telt. És persze a plusz köreimet is megkaptam.
- Nem zárt edzésünk volt? – Kérdeztem Gonzát, aki mellettem sétált.
- Úgy tudom igen.
- Akkor az, ki? – Mutattam a bejárat felé.
- Passz. – Mondta de mikor odaértünk biccentettek egymásnak.
- Ramos egy pillanatra. – Szólt utánam.
- Igen? – Fordultam az illető felé. És akkor esett le, hogy Ő Vitali kézilabdás barátja. – Ó hello.
- Látom, megismertél akkor a kötelező bemutatkozást, hanyagoljuk is.
- Miről van szó?
- Igazából csak azért jöttem, hogy beverjem a képed, de Vitali, azt mondta, ha egy újjal is hozzád érek soha többet nem áll velem szóba. Az a szerencséd hogy ennyit ez nem érsz meg nekem. Így csak szólni jöttem, hogy ha összetöröd a szívét, nem fog érdekelni, hogy ő mit szeretne. – Meglepődtem. Hogy jön ahhoz ez a tag, hogy csak úgy idejöjjön és leosszon.
- Lassíts öreg. Eszembe sincs őt bántani. Leszűrtél valamit egy képről, de fogalmad sincs arról, hogy mi volt. És csak, hogy tisztázzuk, nem nagyon hiszem, hogy bármi közöd is lenne a kapcsolatunkhoz.
- Vitali fontos nekem.
- Ahogy nekem is. – Vágtam rá.
- Remélem is. De Ramos, ha nem tervezed ezt hosszúra, akkor még azelőtt vess véget ennek még mielőtt komolyabban, belemerülnétek. - Megáll az eszem.
- Nem tudsz te rólam semmit. Ide jössz vádaskodni és tanácsokat osztogatni? Vitali sokat jelent nekem, eszembe sincs neki fájdalmat okozni. – Mondtam. Dühös voltam. Utáltam, ha beleszólnak az életembe, pláne ha olyanok, akik semmit nem tudtak rólam.
- Csak az ő érdekébe.
- Vitali felnőtt és el tudja dönteni, mit akar.
- Ez igaz. És hiába is próbálnám lebeszélni rólad, nem menne. Úgyhogy ezen nem is töröm magam. Ajánlom, hogy vigyázz rá. – Mondta és elment.
Mire beértem az öltözőbe várt nem fogadott hívás és sms is.

Sajnálom, hogy odament. Ez baromi ciki. Egyszer már megkértem, hogy ne ítélkezzen úgy, hogy nem ismer, de úgy tűnik, emlékeztetnem kell rá és arra is, hogy ez az én életem. Haragudni nem tudok rá. Inkább csalódott vagyok, mert ha benned nem is, azért bennem bízhatna. Este beszélünk. Csókollak.

Nem is kell, hogy haragudj. Én pedig túléltem. :) Csak aggódik érted. Itt nem veled vagy a döntéseiddel van baja, hanem velem. :/ Sajnálom... Bár érezném. :) Este. Csók.

El se hittem, hogy ezt én írtam. Az előbb még ki voltam akadva rá most meg Vítának védem. Na én se vagyok normális az egyszer biztos...
Negyedikén lejátszottuk az Espanyol ellen a mérkőzést, amit 5-0-ra nyertünk. Miután vége lett a meccsnek és az ünneplésnek rádöbbentem, hogy mennyire hiányzik nekem Víta. Hogy nincs itt, és ezt nem tudom megosztani vele. Pedig tudom, hogy most ő is nagyon örül.

A következő napokban sokat beszéltünk. Neki már alig volt munkája, de iskolát kajtatott, ami nekem megint csak nem tetszett. Munka és suli nekem egyenlő volt még kevesebb szabadidővel. Nem értettem minek akar tovább tanulni, ha sikeres fotós, hisz máshol is elismerik a munkáját. Ha viszont mindenáron suliba akar járni, akkor ne dolgozzon. Így is olyan nehéz nélküle és ezt egyre többször érzem és erősebben, ahogy magunk mögött hagyjuk a külön töltött napokat.
A soron következő összecsapásra a Betis stadionjába került sor március 10-én. Nem volt könnyű találkozó, de végül 2-3-as eredménnyel a javunkra jöttünk le a pályáról. Most igazán jól esett volna néhány kedves szó Vítától. De a telefonom nem jelzett tőle smst. Sokáig csak bámultam a kijelzőt, de semmi.

Nem írtál. Pedig most igazán szükségem lett volna rá. :/

Pár perc múlva jött a válasz, amin, őszintén elcsodálkoztam…

18 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Meghoztam!

Nem lett olyan hosszú mint az előző. De ez most így jött ki.

Majd legközelebb. :)

Köszönöm a kommenteket!

Nagyon jól estek! Tényleg! :)

Na ehhez a részhez most tényleg nem fűznék semmit. :)

De a véleményeteket várom! :)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Hanga szemszöge:

A sötétségben újra utat tört magának a fény. Úgy éreztem, mintha két világ közt járkálnék. Olyan volt az egész, mint egy álom, de nem tudtam határt vonni és eldönteni, vajon hol kezdődik a valóság. Talán azt is csak álmodtam, hogy valaki beszélt hozzám, hogy valaki volt itt velem. Körülnéztem a szobába, és rá kellett döbbenem, hogy egyedül vagyok. Ettől hihetetlen magányosnak éreztem magam. Rémisztő volt ez a csend és az, hogy nincs velem senki. Pár perc múlva egy nővér lépett be.
- Már fel is ébredtél? Hogy vagy? – Kérdezte kedvesen.
- Öhm… Hát… Olyan kusza minden. Valahogy, valahogy nem állnak össze a képek. – Válaszoltam az igazsághoz híven. Olyanok voltak a fejembe a dolgok, mintha egy hatalmas kirakós játék darabjai lennének és fogalmam se volt, arról hol kezdjem összerakni a képeket.
- Nem sokára jön a doktor úr. – Bólintottam egy aprót.
- Elnézést? – Szóltam utána. – Volt bent valaki, míg aludtam? – Kicsit elgondolkozott.
- Nem tudok róla. – Felelte egy halvány mosollyal és kiment. Akkor csak álmodtam, hogy beszéltek hozzám. Nem mintha akkora jelentősége lenne, hisz nem emlékszek, mit is mondhatott, de talán attól jobban éreztem volna magam, hogy tudom, nem vagyok teljesen egyedül.
Amíg a dokit vártam felmértem a helyzetemet. A bal karom be volt gipszelve és a fejemen is volt egy kötés. A csipeszek és tappancsok eltűntek. Már nem voltam gépekhez kötve. Kicsit mindenem fájt, de az oldalam jobban. A bordámra tippeltem, de nem voltam benne biztos. Mire felmértem a sérüléseimet az orvos egy civil ruhás nő társaságában lépett be a szobába és őt se ismertem.
- Jó napot. – Köszöntek mire én biccentettem egyet. – Hogy vagy? – Kérdezte a doki.
- Mihez képest? Mi történt velem? – Kérdeztem vissza.
- Az én nevem Miranda Trum. – Mutatkozott be a nő. – Azért vagyok itt, hogy segítsek megérteni mi történt veled.
- Az jó, mert semmit nem értek. Olyan a fejem, mint amit összeshakeltek. – Mondtam és mindketten megeresztettek egy halvány mosolyt.
- Akkor helyre teszünk néhány dolgot.
- Nem lehetne mindent?
- Megpróbáljuk, de sok múlik rajtad is. Kezdésnek elég lesz néhány alapadat. – Várt pár pillanatot és feltette az első kérdést. – Hogy hívnak?
- Noémi Lékai.
- Hol laksz?
- Budapesten. – Feleltem, de ez egyszerre több kérdést is megfogalmazott bennem. Ha Magyarországon élek, miért vagyok egy olyan korházban, ahol mindenki spanyolul beszél? Nem tudtam feltenni ezt a kérést, mert már kaptam a következőt és a következőt...
- Van testvéred? – Minél többet kérdezett nekem annál mélyebbre kellett ásnom az emlékeim között. A testvér szóra több arc is bevillant, de csak egy rajzolódott ki tisztán.
- Máté. – Mondtam halkan.
- Ő a testvéred?
- Igen, a bátyám. – Mondtam és oldalra fordultam. Fájt, hogy ő sincs itt velem, pedig mindig azt mondta, hogy ő fog majd vigyázni rám. Az ágy krómozott rácsában megláttam az arcomat. Hasonlított arra a lányra, akire emlékeztem, de mégis más voltam. Kezdtem nagyon nem érteni semmit.
- Noémi, rám figyelj. – Szólt Mirinda. Nehezemre esett, de elszakadtam a tükörképemtől.
- Mik az utolsó emlékeid a szüleidről? – Kutatni kezdtem, de igazából fogalmam se volt arról mit keresek. Nyaralást? Kirándulást? Születésnapot? Karácsonyt? Az emlékek pörögtek, ám a szép képeket szörnyű víziók váltották. Nem akartam ezt látni. Nem ez nem lehet valóság. Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyekkel. Két aggódó szempár figyelte minden mozdulatomat.
- É-én… É-én ezt… - Hebegtem. – Ho-hogy…
- Mond el. – Kért halkan. Én pedig magam elé bámulva fátyolos tekintettel kezdtem el mesélni.
- A szüleimmel Spanyolországba mentünk meglátogatni a nagymamát. Béreltünk egy autót miután leszállt a repülő és az autópályán utaztunk tovább. Apu szólt, hogy kössem be magam, de én nem akartam, mert akkor nem tudtam előre hajolni hozzájuk. Aztán már csak egy csattanást hallottam. És nagyon fájt mindenem. É-én azt hiszem, kirepültem a kocsiból. – Ránéztem a dokira. – Láttam őket. Még éltek. – Kezdtek el potyogni a könnyeim. – De egy autó nem állt meg és beléjük rohant… - Fejeztem be. A képek újra és újra bevillantak. Percekig csak az én csendes sírásom hallatszódott. Aztán összeszedtem magam annyira, hogy kérdezni tudjak.
- A-a szüleim meghaltak?
- Sajnálom. – Mondta. – Noémi. A testvéred veletek volt? – Megráztam a fejem.
- Mi történt velem? – Kérdeztem suttogva a sírástól.
- A szüleid nem élték túl a balesetet. A te életedet, az mentette meg, hogy nem voltál bekötve, de súlyos fejsérülés szereztél, ami amnéziát okozott. Egy család talált rád, akik korházba vittek. Kerestették a családodat, de nem jártak sikerrel. A baleset óta eltelt tíz év. - Mondta óvatosan, de minden szót nyomatékosan, hogy megértsem. Tíz év? Eltelt tíz év? Kutatni kezdtem a fejembe, de a baleset utáni első emléke az a barna szemű srác, akiről nem tudom, hogy valóság volt-e vagy álom. Hová lett tíz év? Mikor látta, hogy nem fogok reagálni tovább, folytatta. – Pár napja egy busz, amin utaztál szakadékba zuhant és egy újabb fejsérülés következménye, hogy visszanyerted a régi emlékeidet, de az…
- De az elmúlt tíz év elveszett. – Mondtam halkan. Ő pedig bólintott. Nem tudtam, mit mondhatnék. Szembesülni az igazsággal a valósággal, hogy elveszítettem mindent, olyan volt, mint egy rémálom. A szüleim nincsenek többé, akik pedig az elmúlt években az életem részévé váltak eltűntek az emlékeimből. Nem akartam ezt, nem akartam, hogy ez velem történjen. Egyedül voltam. És ez megrémisztett. Nem akartam egyedül lenni, de sehol nem volt még csak egy halványan derengő arc sem.
- Tudom, hogy ez most nehéz és sok volt egyszerre, de tudnunk kell mennyire sérült a memóriaközpontod, hogy tudjunk segíteni a jelenlegi állapotodon.
- Lehet? – Kérdeztem, és bár éreztem a reményt belül, a hangom olyan volt, mint aki nem hitte, hogy bármi is változhatna.
- Töltsük ki ezt a pár tesztet, legyenek meg a vizsgálatok, és többet tudok mondani. Rendben? – Bólintottam és hagytam, had kérdezzen. Képek, szövegek, logikai és matematikai feladatok. Írni a kanültől, ami a könyék hajlatomba volt, nem tudtam, de igyekeztem válaszolni a kérdésekre. Közben a dokim kiment.
- Jól van. Ezzel megvagyunk. Megyek, beszélek Dr. Lamandoval.
- Miranda? Mi lesz most? – Kérdeztem és bár őt se ismertem, csak azt akartam, hogy valaki mondjon valamit, mert én úgy érzetem, hogy megrekedtem két fal között.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz. – Mosolygott rám és hiába láttam rajta, hogy ebben ő se egészen biztos elhittem. Mert bármilyen hazugság jobb most, mint a valóság. A tudat, hogy egyedül maradtam fojtogatott, és ahogy Miranda kilépett a szobából én csendes sírásba kezdtem. Nem bírtam tovább. Fejemet a párnára téve áztattam el könnyeimmel.
Nem hallottam mikor a már ismerős arcú nővér bejött. Megijedtem mikor kezét a vállamra tette.
- El kell mennünk egy vizsgálatra. Utána adok nyugtatót és pihenhetsz.
- Nem, nem szeretnék több nyugtatót se altatót. – Ráztam meg a fejem.
- Rendben. – Mosolyodott el és levette az infúziót. Segítséggel ugyan de átültem a kerekes székbe, ami már ránézésre se volt szimpatikus, de esélytelennek éreztem, hogy akár az ajtóig eljussak a saját lábamon. Koponya CT-re vittek. Miközben a gépben voltam. Próbáltam felfogni, hogy tegnap még gyerek voltam ma pedig már felnőtt, nem sok sikerrel. És az is felfoghatatlan volt számomra, hogy a saját tudatalattim zárja el előlem egy évtized emlékét. Folyamatosan a sírás határán voltam, de próbáltam tartani magam.
A vizsgálat után visszakísértek a szobámba és tiltakozásom ellenére kaptam nyugtatót, hisz senki nem hitte el nekem, hogy jól vagyok. Tényleg nem voltam, de nem is tudtam mi az, amitől jobban lehetnék. Hamar elaludtam és álmodtam arról a srácról, akiről már egyszer igen. Most nem láttam az arcát, de hallottam és éreztem őt, tudtam, hogy ha máshol nem is az álmaimban nem vagyok egyedül…

Iker szemszöge:

Két nap telt el mióta Hanga felébredt. Nehezen viselem, hogy nem mehetek be hozzá. Megértem Crist, hogy elment. Ő biztos nem bírná ki, hogy ne menjen be. Hisz vele volt éjjel nappal. Nekem itt volt Iza és bár lelkileg ő se volt toppon próbálta tartani magát. A haza utazását is elhalasztotta, pedig a szülei már nagyon várták. Viszont ő ezt lerendezte annyival, hogy nekem nagyobb szükségem van rá. És ezt az apja és anyja is megérti. Én pedig hálás voltam érte, hogy velem marad azok után, amit a fejéhez vágtam. Ő megbocsátott nekem, de én nem tudtam magamnak.
Délután szinte egyszerre futott be az öcsém és a nyomozó.
- Hola. – Öleltem magamhoz Unait, majd a másik érkezőhöz fordultam. – Jó napot.
- Jó napot. Megtaláltuk a húga hozzátartozóját. – Mondta és kimondhatatlanul hálás voltam neki, hogy nem azt mondta, hogy a testvérét. Mert bár az én nem bírtam elviselni a gondolatot. Próbáltam beletörődni, de nagyon nehezen ment. – Itt a cím. Ha gondolja, az ottani kollégákkal felkerestetem.
- Nem, köszönöm. Ezt magam szeretném elintézni.
- Úgy érted velem. – Nézett rám az öcsém.
- Eljössz?
- Hanga az én húgom is. Akkor is, ha nem álltam olyan közel hozzá, mint te. Bár ez csak az én hibám. Nekem is fontos, hogy helyrejöjjön, hogy minden rendben legyen vele és nekem is, hiányzik. – Bólintottam. Elvettem a címet a nyomozótól és megköszöntem a segítséget. Aznapra már nem tudtunk jegyet foglalni, egy Budapestre, tartó járatra se így 25-én reggel induló géppel utaztunk. Iza elment a szüleimhez és megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Nem akartam, hogy egyedül legyen karácsonykor. Meg amúgy se. Az alig három órás repülőút után egy taxiba ülve vitettük magunkat a címre, ami egy családi ház volt. Szép nagy és barátságos. Becsengettünk. Egy fiatal srác jött ki az ajtón. Pár évvel lehetett idősebb Hangánál, de nem nagyon hasonlítottak egymásra. Nem tudom, hogy megismert e vagy nem, de abból ítélve, hogy angolul szólt, hozzám feltételeztem.
- Helo. Miben segíthetek.
- Én Iker Casillas vagyok, Ő pedig az öcsém Unai. Te vagy Máté Lékai.
- Igen én. – Mondta és látszott rajta, hogy nem érti, miért vagyunk ott.
- Bemehetnénk? Nem zavarunk?
- Nem egyedül vagyok. Gyertek. – Állt arrébb és bekísért minket a házba.
- Miről van szó? – Sóhajtottam egyet és elkezdtem. Fogalmam sincs, hol kezdjem, vagy hogy mondjam el.
- Mond neked az a név valamit, hogy Noémi? – Kérdeztem. Az orvosa elmondta, hogy mi az igaz neve, de nekem nem állt a számra. Ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondtam.
- A húgomat hívták így, de ő a szüleimmel együtt elhunyt egy autóbalesetben.
- Azért jöttünk, hogy elmondjuk a húgod nem halt meg. – Egy pillanatra mintha elhitte volna, de aztán elkomorodott.
- Ha viccelődni van kedvetek, tegyétek máshol, a húgom meghalt. – Állt fel és mi is.
- Nem, nem halt meg. Nézd? – Vettem ki a tárcámból egy képet, amin 12 éves lehetett. Elég viseletes volt már, de jól látszódott rajt Hanga jellegzetes arca. Máté körbenézett a nappaliba. Követtem a tekintetét. Mindenhol családi fotók voltak. Kétségtelen volt, hogy Hanga valamikor itt élt.

- De hogyan? – Nézett ránk. Elmeséltem neki a baleset körülményeit röviden. Rövidebben, mint amit Dr. Lamando elmondott. Nem akartam feltépni a régi sebeket.
- Elveszítette az emlékezetét? És most megint, de közbe visszatértek a régiek? Lehetséges ez?
- Ez nem végleges amnézia, abban az esetben, ha a beteg az addigi környezetében folytatja tovább az életét. Neki akkor nem volt rá esélye. Kint rengeteg barátja van, és nagyon sokan szeretik, de senkire nem emlékszik. Jelenleg te vagy az, akire támaszkodhat. Szüksége van rád. És minél előbb találkoztok annál jobb lesz neki. – Mondtam...
A következő gépre foglaltunk jegyet és visszaindultunk Spanyolba. Máté kért, hogy meséljek a húgáról. Végre én is, megértettem, hogy honnan ez a fene nagykézilabda tehetség. És az is kiderült, hogy miért nem hasonlítanak egymásra, mert Máténak és Hangának nem egy anyukájuk volt. Úgy tűnt rendes srác, gondoltam, hogy Máté mellénk áll és hagyja majd, hogy Hanga itt maradjon Madridba.
A korházba mindketten bekísértük. Megmutattam neki, hol van Hanga szobája. Ő megállt ott mi pedig elmentünk szólni az orvosának…

Hanga szemszöge:

- Jó reggelt. – Jött be Maria. Ő az a nővér, aki ébredésem óta ápol. És az egyetlen látogatóm a dokin és Mirandán kívül.
- Jó reggelt. – Eresztettem meg egy halvány mosolyt.
- Hogy aludtál?
- Ugyanúgy. – Sóhajtottam. Pedig emlékeztem rá, hogy kislány koromban milyen sokat álmodtam, és szinte mindig emlékeztem a színes képekre és képtelenségekre. Most pedig mikor lecsukom a szeme csak a sötétség vár. A barna szeműt se látom és nem is hallom. Ő is elment. – Miért nem vagy a családoddal? Karácsony van.
- Nem sokára lejár a műszakom és megyek. – Mondta és próbálta nem kimutatni nekem, mint magányos kórházban fekvőnek, hogy mennyire örül neki. Igaza volt. Miért ne örülne, Őt van, ki várja. Visszatéve párnára a fejem az ablak felé fordultam. Napok óta ez a legnagyobb szórakozásom. Kifelé bámulni az ablakon. Jó volt, mert ha csak az eget bámultam, lehetett az tiszta kék, borús, vagy csillagos, ott lehettem, ahol csak akarok. Oda képzeltem magam ahol lenni szeretnék, és nem foglalkoztam azzal, hogy ez mennyire képtelenség. Az volt a lényeg hogy múljon az idő. Bár azt nem tudom mit vártam az idő múlásától. Talán álmokat, talán emlékeket, egy ismerős arcot vagy egy új életet. Vagy a régit? Vajon mi lehet Mátéval? Ő hogy élhette ezt meg?
Valamikor délután hallottam, hogy nyílik az ajtó. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Gondoltam vizit van, de mikor nem hallottam azt becsukódni kíváncsi lettem és odafordítottam a fejem. Sokáig néztem az ajtóban ácsorgó fiút. Barna szeme és világosbarna haja volt. Az arcán lévő borosta alatt felfedeztem egy számomra ismerős arcot.

- Máté?! – Suttogtam és éreztem, hogy a napokig sikeresen visszatartott érzelmeim most utat törnek maguknak. Felültem, ami nagy fájdalmakkal járt, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt. Máté másodperceke alatt ért oda hozzám és ült le az ágyamra. Arcomat a két tenyerébe fogta és láttam, ahogy könny szökik a szemébe. Pedig az én bátyám soha nem sírt.
- Nomi. – Suttogta ő is. – Kicsi Nomi. El se hiszem, hogy... Annyira hiányoztál. – Mondta, és miközben igyekezte visszatartani a könnyeit, az enyémeket törölgette. – Ne sírj, most már minden rendben lesz. – Ölelt magához. Akkor már úgy zokogtam, mint egy kisgyerek. Minden mit addig magamban tartottam most az ő vállát áztatta. A szüleim elvestése, a tehetetlenség az egyedüllét. Nem mertem elengedi Mátét. Féltem, ha megteszem, ő megint eltűnik.
- Vi – vigyél el innen. – Kértem hüppögve. – Me - menjünk haza.
- Haza megyünk. – Tolt el magától és láttam egy alakot a nyitott ajtóba, de mire Máté letörölgette a könnyeimet eltűnt, és nem láttam ki volt az. – Ne félj, nem hagylak egyedül soha többé.
Egy nővér már egyből nyugtatót akart adni, de bátyám látva kétségbeesett arcom megkérte a nővért, hogy ne tegye, így végre kisírhattam magam.
- Mi volt a baleset után? – Kérdeztem kicsit később.
- Biztos, hogy ezt most szeretnéd tudni?
- Később kevésbé fog fájni?
- Nem, nem hiszem. – Sóhajtott egyet és belekezdett. – Miután napokig nem jelentkeztetek, keresztapu felhívta a nagyidat, aki mondta, hogy nem értetek oda. Bejelentette a rendőrségre az eltűnéseteket. Pár óra múlva egy járőr autó állt meg a ház előtt és két rendőr jött elmondani, hogy balesetetek volt és nem éltétek túl. Elutazott, hogy hazahozza, ami maradt és egy urnát, amiben mind azt hittük, hogy, - nyelt nagyot – hogy te is… Szerintem a hatóságok csak gyorsan le akarták zárni. – Gondolkozott hangosan maga elé meredve. – Nomi, ennél szebb ajándékot kívánni se kívánhattam volna. El nem tudod képzelni, mennyire hiányoztatok minden egyes nap. Hogy mennyire haragudtam az egész világra, hogy egyedül maradtam.
- Úgy sajnálom. – Remegett meg a szám.
- Nem, ez nem a te hibád. Te semmiről nem tehetsz. Lehet, hogy eltelt tíz év, és én kimaradtam az életedből, de most már itt vagyok és ígérem, hogy soha nem engedlek el többet. – Mondta és én végre újra éreztem, hogy nem vagyok egyedül.