27 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Megvolnék. :)

Kinek mára, kinek holnapra, de jó olvasást mindenkinek!

Remélem tetszeni fog! :)

Várom a véleményeteket az előzőket köszönöm! :)

Puszi:

Vii


Kicsit félve léptem a pályára. Mégis csak egy összeszokott csapatról van szó. Nem tudtam, mire leszek képes vagy mire nem. Bár furcsa mód ők egyáltalán nem tartottak attól, hogy esetleg hátráltatom őket. Azért ez mégis csak egy edzés. Persze nem egyből a dolog élvezeti részével kezdtük, hanem futással. Rövid időn belül rájöttem, hogy Rocas szadista. Neki nem volt elég, hogy a pályát futjuk körbe. Lépcsőznünk is kellett.
- Erre élvez igaz? – Tettem fel a költői kérdést Izának, aki erre hangosan felnevetett.
- Oké lányok, még két kör. – Kiáltotta el magát.
- Perverz állat. – Motyogtam az orrom alatt, de nem elég halkan.
- Hanga hagyd abba, mert holnap reggelig futunk.
- Bocsi, mondtam vigyorogva.
Végül röpke negyed óra múlva már a pálya szélén nyújtottunk. Ezek után pedig az ilyenkor megszokott gyakorlatokat végeztük, ami nem volt olyan monoton. Sokszor láttam Mátét edzeni és ez nem sokban különbözött attól, így semmi sem volt új.
Mikor a szegedi csapat edzéseit néztem mindig kíváncsi voltam rá milyen játszani. Ezt egyszer említettem Zubainak. Szabival jóban voltam és mindig kereste is a társaságomat. Tudtam, hogy a közeledése több mint baráti, de az akkor még ismeretlen érzés miatt nem érdekelt. Így csak próbáltam nem tudomásul venni mit szeretne. De nem küldtem el. Mikor említettem neki, hogy játszanék ő támogatott, és edzés vége előtt felvetette az ötletek a csapattársainak, akik nem ellenkeztek. Már felálltam, hogy elinduljak lefelé, de úgy tűnt egy valaki egyáltalán nem támogatta az ötletet, az pedig Máté volt.
- Nem értem miért ne játszhatna.
- Mert nem akarom, hogy játsszon, és azt se akarom, hogy te a közelébe legyél. Azt hiszed, nem látom, hogy nézel rá?
- Mi közöd van hozzá? A húgod felnőtt és lehetne saját élete, ha nem úgy kezelnéd, mint egy kislányt.
- Nem hagyom, hogy Te vagy bárki más elvegye tőlem.
- Haver hallod te magad? Én megértem, hogy évekig nem lehetett veled, de amit csinálsz az beteges.
- Nem kell a véleményed, se a tanácsod, csak hagyd békén. Ne menj a közelébe. Ne beszélj vele, mert megjárod. – Fenyegetésétől padlót fogtam. Máté az egyetlen embert veszi el tőlem, aki egészséges felnőttként kezel. Igaz, hogy nem akartam tőle semmit, de önző módon kihasználtam.
- Ha azt hiszed, hogy ennek eleget teszek, felejtsd el. Nem veszed észre mennyire, egyedül van? Mi a célod Lékai? Mit nem mondasz el?
- Fogd be. Fogalmad sincs semmiről. És most mondom utoljára, szállj le Nomiról…
A bátyám hangjában olyan fenyegetés volt, amitől rázott a hideg. Abban a percben féltem tőle. Másnap ugyanúgy mentem vele edzésre, azt hittem nem gondolta komolyan, hogy másnap minden ugyanolyan lesz, de Szabi még csak rám se nézett. Nem mosolygott többet, nem ült mellém és még csak nemi is köszönt. És mikor kétségbeesve vontam kérdőre csak annyit mondott sajnálja, de így lesz a legjobb. Szinte semmi nem kötött hozzá mégis fájt. Még utoljára átölelt és adott egy puszit közel a számhoz, de nem csókolt meg. Talán arra várt, hogy én, de nekem abban a percben is csak az a barna szempár lebegett a szemem előtt…
- Hanga figyelsz? – Tette a kezét vállamra Iza.
- Igen. – Ráztam meg a fejem. – Persze. Bocsi. Csak elkalandoztam. – Magyaráztam és a játékra összpontosítottam. A kézilabda meccseket nézni is szerettem. Pláne egy izgalmas aktív játékot. De játszani? Ez annál sokkal jobb volt. És természetes. Minden mozdulatom olyan volt mintha már rutinból menne. És nem csak az enyém. Olyan volt mintha egy-egy támadás menete belém lett volna kódolva, ahogy a bejátszott labdák is a sorfalba. A sors fura fintora lehet, hogy hasonlóképpen, mint Szabi, én is beállós pozícióban tudtam a legjobban érvényesülni. Már megint rá gondoltam. Miért gondolok rá? Nem szabadna. Újabb fejrázás után egy utolsó támadásba kezdtünk, aminek gól lett a vége általam. Rocas lefújta az edző meccset és mindenki szedegette a kint lévő cuccát.
- Lányok. – Szóltam hozzájuk. – Köszönöm, hogy játszhattam. Nagyon élveztem.
- Ugyan, mi köszönjük, és ha te is szeretnél, bármikor jöhetsz az edzésünkre. – Mondta Lia, aki a csapat kapitánya volt.
- És nem csak arra. - Jött közelebb az edző.
- Hanem?
- Szeretnéd komolyan űzni ezt a sportot?
- Más kérdés az, hogy mit szeretnék és más az, hogy mit tehetek meg.
- De ha lenne rád mód, játszanál?
- Nem hiszem, hogy ez csak rajtam múlna, de ha a többieknek nincs ellenem ki fogása, akkor persze szeretnék. – Mondtam Mire az edző valamit motyogott, az önbizalmammal kapcsolatban, amit nem igazán értetettem, aztán rátért a dolog annak a részére, hogy mit kell nekem tenni, hogy bekerülhessek a csapatba.
- Nincs más dolgod, mint felvételezni az egyetemre.
- A hova? – Kérdeztem. – Az nem fog menni, kizárt.
- Miért is nem?
- Hát mert, mert… - Fújtam ki a levegőt. – Na jó. Elég valószínű, hogy befejeztem az általánost. Sőt biztos jártam gimibe. Csak egy baj van, hogy nem emlékszek rá.
- És mit veszíthetsz? – Ez egy jó kérdés. Mit is? Máshogy nem kerülhetek be a csapatba. Ha megpróbálom, vagy kézilabdázok, amit megmagyarázhatatlan okokból nagyon szeretnék, vagy nem. És semmi nem változik. – Tehát?
- Végül is megpróbálhatom. – Mondtam és elmosolyodtam a sok boldog arcot látva. Nem volt kétségem ők is akarják és ez még nagyobb lökést adott. Iza pedig az első volt, aki felajánlotta, hogy segít.
A délután egy részét azzal töltöttük, hogy a suli jelentkezési lapját töltöttük ki.
- Te figyelj csak. Bőven félév után járunk. Sőt mindjárt vége a másik félévnek is. Van ennek most értelme.
- Meglátjuk. És csak úgy szólok. Rocas nem ismer lehetetlent. Neked csak az a dolgod, hogy írj egy legalább 85%-os felvételit.
- De itt 70% a minimum.
- Igen, de nem a sportolóknak. Ha a csapatban akarsz játszani, akkor legalább ennyi kell, és tartanod kell ezt a szintet, különben kiraknak és nagyon nehéz visszakerülni. – Atyaég. Akarom én ezt? Ahogy elmondta mik is a követelmények már kicsit se voltam biztos abban, hogy sikeres felvételit írók.
- Nyugi már. Itt vagyok. Segítek. Szerzünk régi felvételi teszteket. Meglátjuk, mit tudsz. Rendben? – Bólintottam. – Amúgy milyen szakra jelentkeznél, ha felvennének?
- Építészmérnöknek. – Vágtam rá gondolkodás nélkül, amin kicsit talán meg is lepődött. Apu volt az és már egész kicsi koromba kicipelt az építkezésekre. Szerettem látni, ahogy a papírra vetett rajzokból valóság lesz. Nemzetközi viszonylatban is mutatós és biztonságos épületek kerültek ki a keze alól és szakmájában sikeres volt. Képes volt napokig görnyedni a számítások felett, hogy minden tökéletes legyen. Ha pedig valami hibát talált addig ment, míg ki nem küszöbölte. Szinte mindig kint volt az építkezéseken. Az utolsó segédmunkást is névről ismerte és tisztelték azért, mert nem csak hasznot hajtja és nem esett le a karikagyűrű az ujjáról, mikor arrébb kellett toljon egy talicskát. Felnéztem rá, és az emlékére szeretnék egy kicsit olyan lenni, mint ő.
- Figyelj nincs kedved eljönni este kicsit bulizni?
- Nem, köszi. Fáradt vagyok, de majd legközelebb.
- Rendben, de ha bármi van, hívj fel. Oké?
- Oké. Köszönök mindent.
- Ugyan. Holnap jövök érted. Mármint, ha jössz a meccsre.
- Ki nem hagynám. – Mosolyogtam. Most végre úgy nézhetem meg a meccset, hogy tudom is ki az a csodacsatár, aki pár napja igazából csak egy ember volt a többi közül.
Miután Iza elment letusoltam, átöltöztem és Cris garázsába mentem, hogy egy nem túl feltűnő autót kölcsönözzek tőle. Hát mit ne mondjak. Csak pislogtam az autócsodákon. Végül az M6-os BMW-t választottam. Az volt a legszolidabb. Beültem és a kórházig meg se álltam. Beszélnem kellett az orvosommal. A recepción útbaigazítottak. Kopogtam és a halk szabad után beléptem.
- Jó napot doktor úr. – Mosolyogtam.
- Ó hello Noémi.
- Kérem, maradhatnánk a Hangánál? – Kérdetem mosolyogva és arckifejezését látva, gyorsan elmondtam mi a helyzet. – Nem emlékszem, de Cristiano anyukája elszólta magát. Én pedig inkább érzem magam valaki másnak, akár Hangának, mint Noémi Lékainak.
- Értem. – Mondta, és bár láttam, hogy nincs oda érte, de nem feszegette a dolgot. – Miben segíthetek?
- Szeretném tudni mi az, amire biztosan emlékszem. Szeretnék egyetemre menni, és kíváncsi vagyok mennyi az esélye annak, hogy fel is vesznek.
- Elég sok. – Mosolygott. – Az emlékek, és a tudás nem egy helyre raktározódik. Így minden, amit az iskolában vagy azon kívül tanult az évek során megmaradtak csak annyit kell tennie, mint a többi embernek. Ismételni.
- Ennyi? – Kérdeztem elkerekedett szemekkel, de közben örültem és ez biztos látszott rajtam, mert épp jókedvűen válaszolt volna kérdésemre, ha nem csörög a telefonja.
- Elnézést. - Nézett rám. Majd füléhez emelte a telefont. - Tessék? Dr. Lamando. – Szólt bele majd rám nézett és komolyan megijedtem a tekintetétől. – Kapcsolja, kérem… Jó napot uram miben segíthetek?... – Kérdezte és közben végig engem nézett, de egyáltalán nem jókedvűen. Az, aki a vonal végén lehetett, se neki, se nekem nem hiányzott. – A betegeimről nem adhatok ki információt… Nem telefonon még a hozzátartozónak sem… Ezt nem mondtam…
- Máté. – Suttogtam magam elé.
- Fenyegetőzzön nyugodtan, én csak a szabályok szerint járok el. Ha valamit tudni akar a húgáról, akkor tanácsolom, érdeklődjön személyesen. – Nem, nem. Nem akarhatja, hogy idejöjjön. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Rendben Senor Lékai. Várom. – Mondta az orvos és letette a telefont. Én se megmozdulni, se szólni nem tudtam percekig.
- Ide fog jönni?
- Nem most és nem ma. – Hatalmas kő esett le a szívemről. Aztán eszembe jutott, hogy selejtezők vannak. Naná, hogy nem ér rá.
- És ha idejön, maga elmond neki mindent? – Sóhajtottam.
- Igen de ennek nem lesz jelentősége.
- Hogy-hogy nem? Én ezt nem értem. – Rázta meg a fejem.
- A gyógyszer, amit szedtél. Nos nem hogy nem törzskönyvezett nem is eredeti. Komoly kárt szerencsére nem okozott, de illegális szer és a bátyját a kórház hivatalból feljelentette gondatlanságért és illegális szerekkel való visszaélésért. Sajnálom. – Mondta a végére. Hiába olyan amilyen, és viselkedik úgy ahogy, de nem akarom, hogy börtönbe kerüljön. Én csak annyit akarok, hogy tűnjön el az életemből, hogy hagyja, had éljem. Ha nem tudja elfogadni ezt a helyzetet. Viszont a hivatalból történő feljelentés ellen semmit nem tehetek. – Ne aggódj. Ha nincs priusza, megússza.
- Honnan tudja, hogy érte aggódok?
- Látom rajtad. És tudom, hogy te csak az életedet szeretnéd. Most menj haza és folytasd, amit elkezdtél. Nem lesz semmi baj. Nem bánthat.
- Maga szerint képes lenne rá? – Babráltam a felsőm aljával.
- Nehéz megmondani. Abból, amit elmondtál, Miranda arra következtet, hogy a testvére kerülhet beszámíthatatlan állapotba, de mint mondtam, nem kell félned. Van ki vigyázzon rád. – Ezen elmosolyodtam, mert biztos voltam abban, hogy ez így van. Ugyan most Cris nincs velem, de ha erről hall egy percre se fogja elengedni a kezem. Megköszöntem a segítséget és haza indultam. Bejártam a garázsba és a nappaliba mentem.

Fogalmam sincs mi vezérelt, de a laptopom magamhoz véve rákerestem a selejtezőre, és a már elkezdődött mérkőzést néztem. Máté sérülten is játszott. Őrülten fanatikus volt, és amit akart azt elérte, de én nem miatta akartam ezt a meccset nézni, hanem Szabi miatt. Ő legalább annyira lelkesedett az ötletért, hogy játsszak és talán azt akartam, hogy tudja, hogy megtörtént, és ha minden jól megy, csapatban fogok játszani. Megnéztem a mérkőzést és nyertek a magyarok, aminek igazából örültem, mert küzdöttek és megérdemelték, hogy nyerjenek. Összecsuktam a laptopot és csináltam vacsorát, utána pedig felhívtam Crist.
- Hola édesem. – Vette fel szinte azonnal. Várta már a hívásomat és hallottam, hogy meg is nyugodott. Aggódott értem. – Merre jártál egész nap? – Annyira jó volt hallani a hangját. Rossz volt nem vele lenni és ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy éjszaka se lesz itt.
- Hiányzol. – Mondtam csendesen.
- Te is nekem, de csak egy éjszaka. Holnap már ott leszek veled. Ugye minden rendben.
- Persze. – Füllentettem. Hisz semmi sem volt. Máté hívása és esetleges érkezése felzaklatott és az se volt rendben, hogy Szabi is beférkőzött a tudatomba, még akkor is, ha csak úgy gondoltam rá, mint egy barátra.
- Biztos? Még haza mehetek.
- Nem kell. Jól vagyok, csak kicsit félek. – Vallottam be és ez igaz is volt.
- Tényleg hazamegyek, csak egy szó.
- Nem kell. – Nevettem aggódásán. Bármit megtenne értem, bármit. Tartozom neki annyival, hogy őszinte vagyok, de nem most. Majd meccs után. Feleslegesen nem zaklatom fel. – Képzeld, ma részt vettem egy teljes körű kézilabdaedzésen, és ha felvesznek az egyetemre, akkor bevesznek a csapatba. – Váltottam gyorsan témát.
- Várj egy kicsit! – Nevetett. – Ezt most mond el nekem lassabban, mert lemaradtam.
- Ó ha az eszed fele olyan gyors lenne, mint a lábad akkor zseni lennél.
- Jól van kisasszony. Ezt megjegyeztem. Vigyázz, mert holnap már nem a telefon két végén leszünk.
- Fenyegetsz? – Kérdeztem kihívó hangon.
- Talán nem tetszik?
- Attól függ…
- Mitől?
- A fantáziádra bízom. – Mondtam mire beállt az a döbbent csend. – Na mi van, elképzelted a büntetésem.
- Szerintem ezt most fejezd be, mert innen hamar hazaérek ám.
- Ha hazajössz, esküszöm, legalább egy hétre elfelejthetsz. Gondold át megéri-e. – Vigyorogtam.
- Hogy te milyen gonosz vagy. – Nevetett. – Na, de komolyan mi ez a kézilabdás dolog?
- Iza elvitt a stadionba, ami a második legjobb hely a világon.
- Mi az első?
- Kérdezd meg a kapus barátnőjét, biztos szívesen válaszol rá. De egyébként folytatnám.
- Bocsi, hallgatlak.
- Na szóval. Iza kapura dobatott velem, ami ment. Képzeld! – Mondtam lelkesen. – És egyszer csak megjelent az egész egyetemi csapat és meghívtak az edzésre, amit annak ellenére, hogy nem sportolok bírtam a játék meg valami eszméletlen jó. Rocas pedig közölte, ha sikeresen felvételizek az egyetemre, akkor bevesz a csapatba. Úgyhogy most nekiállok ismételni, mert a doki azt mondta az is elég. Ja igen kölcsön vettem a BMW-t. – Húztam be a nyakam.
- Ami az enyém az a tied is. – Mondta mosolyogva.
- Köszönöm. Na de most megyek és hagylak pihenni. Holnap meccs után találkozunk. Aludj jól.
- Rendben neked is szép álmokat. – Nyomta meg a szép szót. Szükségem is volt rá.
- Remélem az lesz. Szeretlek.
- Én is. Szeretlek kicsim és hívj nyugodtan.
- Oké. Szia. – Mondtam és letettem a telefont.
Nem kellett altatni. Fáradt voltam, így hamar elnyomott az álom.
Hiába próbáltam úgy felfogni a dolgot az álmommal kapcsolatban, ahogy azt Cris mondta, nem ment és megint ugyanúgy sírva ébredtem még mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség. A párnáját szorongatva próbáltam megnyugodni. Éreztem az illatát, és ez segített. Szükségem lett volna arra, hogy beszéljen. Arra, hogy azt mondja nem lesz semmi baj. Kevés volt, hogy felidéztem, amit múlt éjjel mondott. Csak egy telefon lett volna, de nem akartam zavarni. Tudtam, ha meghallja a sírástól rekedt hangom, bármit mondhattam volna neki, jött volna haza. Azt pedig nem akartam. Ezért egy másik számot hívtam. Hirtelen felindulásból arra gondoltam beszélek is vele, de mikor meghallottam álmos hangját egy szó se jött ki a torkomon.
- Haló?... – Szólt bele, de tőlem csak tátogásra futotta. – Haló? – Ismételte. Tudtam, hogy hallja a szuszogásom és azt is, hogy rövid időn belül rájön, ki vagyok.
- Nomi? Nomi mond hogy te vagy az!... Kérlek Nomi mondj valamit, mond, hogy jól vagy… - Kért, de én még mindig némán ültem. – Rendben, teljesen megértem, hogy nem beszélsz velem, de akkor hallgass végig. Remélem jól vagy, bárhol is legyél, és rettentően sajnálom, hogy hagytam magam és elfordultam tőled. Nem ezt érdemelted volna. Sajnálom, hogy nem voltam melletted, hogy gyáva voltam, de azt hittem így nem veszítelek el teljesen. Rosszul hittem. Most már tudom, hogy hibáztam, de már csak a megbánás maradt. Bár visszafordíthatnám, most veled lehetnék. De így csak azt remélem, hogy ott ahol vagy boldog vagy, és van ki vigyázzon rád, szeressen, hogy megkapod tőle azt, amit én nem adtam meg neked. Te se akartad de én se küzdöttem eléggé. Szeretlek Nomi. Ezt sose felejtsd el. – Fejezte be, és már csak a pityegésnek suttogtam, hogy nem haragszok rád…
Nem is volt miért. Ha igaz, amit a doki mond, akkor Máté nem feltétlenül befolyásolható, és azt se csodálom, ha Szabi tartott tőle. Vajon mit mondhatott neki? És még mit tett az ellen, hogy véletlenül se térjek ide vissza és éljem újra a régi éltem…
Fáradt voltam így viszonylag hamar el tudtam aludni újra, ugyanúgy ahogy tegnap, álmok nélkül. Délelőtt pedig kipihenve ébredtem. Ennyiből más volt ez az ébredés.
A napomat azzal töltöttem, hogy felvételi teszteket olvasgattam. Körbe voltam rakva papírokkal és úgy bújtam őket mintha szerelmes levelek lennének. Pedig aztán. Arra eszméltem, hogy valaki csenget. Felkászálódtam a nappali szőnyegéről és ajtót nyitottam vendégemnek, aki egy Casillas mezbe öltözött elképedt Iza volt.
- Te még nem vagy kész? – Nézett végig a pizsimen.
- Basszus, már ennyi az idő? – Kaptam a keze után, amin óra volt. – 20 perc. – Mondtam és az emeletre rohantam. Gyorsan letusoltam és egy farmert húztam egy hosszú ujjú felsővel, amire ráhúztam Cris mezét. Aztán eszembe jutott mit is hagytunk abba tegnap. Újra kezdtem az öltözködést, és egy észbontó fehérneműre cseréltem az egyszerút, arra húztam a többit. 18 perc múlva már az ajtót zártam.
- Remélem nem késünk el. Az mindig rossz ómen.
- Majd elviszem a balhét. – Kacsintottam.
El ugyan nem késtünk, de a csapat nem tudott nyerni a Valencia ellen. Gól nélküli döntetlent játszottak. És ettől senki nem volt víg kedélyű.
A kocsinak támaszkodva vártam a morcos csatárt. Egy szót se szólt és jobbnak láttam én se szólni. Olyan ismerős volt a jelenet mégsem tudtam hova tenni. Tudtam, hogy csalódott. Elsősorban a csapat miatt másodsorba, azért mert így csak távolodik a hőn áhított aranylabda. Mikor hazaértünk csak ledobta a táskáját. Egy pillanatra megtorpant mikor meglátta a nagy papírhalmot a szőnyegen. Én csak álltam és vártam. Mikor pedig leült a kanapé támlájára támasztotta a fejét és a plafonra bámult majd felém fordítva rám mosolygott és magához hívott. Én pedig, mentem és leültem volna mellé, de az ölébe rántott és megcsókolt.
- Valamit félbehagytunk. Emlékszel? – Kérdezte miközben a nyakamat, kényeztette.
- Nem tudom, miről beszélsz. – Suttogtam és hangomból az ellenkezője sütött. Ő pedig tudta ezt. Óvatosan ugyan de lelökött magáról és felállt. Meglepődtem, de közbe már a kezét nyújtotta, amibe belecsúsztattam a sajátom. Felhúzott és jót mosolygott azon, hogy sikerült rám ijesztenie. Magához ölelt és csókolni kezdett miközben elkezdte mezemet feljebb tűrni, hogy egy pillanatra megszakítva nyelvünk játékát kibújtasson belőle és a földre dobja, majd ugyanezt tegye az alatta lévővel. A fehérnemű jó választásnak tűnt. Vagy a látvány vagy a tudat, hogy készültem neki beindította és fenekem alá nyúlva emelt meg. Lábam a dereka köré fontam és egymás ajkait falva indult el velem az emeletre. Óvatosan fektetett el az ágyon és kezdte el kigombolni a farmerom, majd húzta le rólam.
- Hol is hagytuk abba? – Kérdezte fülembe, suttogta miközben bele-bele harapott. Az én számat csak halk sóhajok hagyták el, és egyre jobban vágytam az értésére, de ő csak játszott velem. Ajkaival is épp hogy csak súrolta a bőrömet. Én pedig már majd meghaltam azért, hogy magamba érezhessem. Rajtam csak a bugyim volt. Megfogtam a kezét és oda tettem ahol akartam, hogy legyen, de nem engedtem el. Tetszett neki hevességem, és míg én próbáltam megszabadítani farmerjától ő azt folytatta, amit megzavartak de most nem állt meg, míg testem az élvezettől görcsbe nem rándult. A szívem össze-vissza, kalapált. És nem hogy elég lett volna még többre, vágytam. Csípőmet az övének nyomtam. Hogy tudtára adjam, nem akarom, hogy várjon, azt akarom, hogy folytassa. És eleget téve néma kérésemnek a fülembe suttogva, hogy ’szeretlek’ vált velem eggyé…
Nem akartam elrontani ezt a pillanatot, ezt az érzést azzal, hogy bármit is elmondjak neki, úgy gondoltam még ráér, így csak a csodálatos együttlét után álmatlanul, hozzábújva aludtam át az éjszakát…