37 - Szerelem net

Szijasztok!

Ezer bocsi mindenkitől aki várta a részt tegnap! A vihar kicsit beakavart és délelőtt netem se volt.

Délután meg utaznom kellett és egy baleset miatt, aminek "szerencsére" csak tanúja voltam, még a meccsről is lemaradtam. Mostantól, nem fogok napot írni, hogy mikor hozom, mert sokszor én sem fogom tudni. Balcsipart, szezon, munka... Megpróbálom a heti kettőt, de egyet mindenképp. És felváltva...

A szavazatokat köszönöm és bocsi azoktól aki k Kézzel - lábbal-t vártak jobban. Annyit ígérhetek, hogy jövőhéten azt kaptok. :) Ennyi, nem csipogok tovább erről.

Tényleg sajnálom, hogy tegnap nem tudtam hozni!

Remélem azért tetszeni fog!

Várom a véleményeteket és köszönöm az előzőket. Kicsit késve de azokra is válaszoltam!

Jó olvasást!

Puszi nektek:

Vii



Danilla annyira aranyos volt. Oda meg vissza van a keresztapjáért és fordítva. Nem mutattam, de tudta, hogy kicsit tartok ettől a találkozástól. Máté nem mutatott be a szüleink pedig elvileg nem egy hónapig voltunk együtt tehát nem éltem át még ehhez hasonlót. Bár nem bántam. Liz mondott néhány dolgot, hogy mit vegyek fel és mit ne. Hogy viselkedjek és hogy ne. De hozzá tette nekem elég, ha csak magamat adom, és minden mást elfelejtek, amit mondott. Persze kell összezavarni, de végül is megfogadtam a tanácsát, és nem görcsöltem rajta.

Amúgy se lennék valaki más csak azért, hogy bevágódjak. Sergio szeret és ez az, ami számít.
Bátorítólag megszorította a kezem és rám mosolygott. Szükségem is volt rá. Pláne azután, amit „Nagyapi” mondott. Biztos nem engem képzel el a fia mellé, és ami azt illeti én se magamat. Legalább is nem egy hónap után. Meg amúgy se. Valahogy az álmaimban nem szerepel az esküvő. Kislányként is előbb akartam kukás lenni, mint hercegnő. Mondván milyen szép a narancssárga ruhájuk. A szoknyát ki nem állhattam. Emlékszem apu mit össze nem aggódott nehogy az legyek. Anyu pedig azzal nyugtatta, hogy ez csak egy gyerekkori fellángolás majd meggondolom magam. Persze akkor én kötöttem az ebet a karóhoz. Mert én bizony kukás leszek. Az emléken elmosolyodtam. Így nem úgy léptem be az ajtón, mint aki halálra van rémülve. Viszont négy csodálkozó szempár meredt rám, ránk. Vajon mi járhat a fejükbe? Mi megdöbbentőbb? Én, vagy én Sergioval? Mindenesetre idejét láttam megszólalni.
- Jó napot. - Köszöntem. - Vitali Frewer. - Mutatkoztam be, mert Sese épp némán próbált kommunikálni a családjával, hogy kezdjenek magukkal valamit, de nem járt sikerrel. A kezemet a családfő felé nyújtottam, aki hangomra észhez tért és elfogadta ugyan, de még mindig nem tért teljesen magához.
- Ööö... Jose vagyok, a feleségem Paqui. - Mutatott maga mellé. Első ránézésre szimpatikus nő volt és nem vettem a szívemre, hogy tetőtől talpig többször végigmér. Nem, mert lehet, én kínosabban fogom érezni magam, mikor ugyanezt nálunk is megejtjük. Szerintem apu képes és felméri ott helyben Sese kondiját, amivel aztán tényleg semmi gond, hogy képes-e megvédeni, ha úgy adódik...
- Örvendek. - Mondtam és örültem, hogy haladtunk is tovább.
- A lányom Mirian és a fiam René.
- Sziasztok. - Köszöntem nekik is majd Sesére néztem, aki egy bocsánatkérő mosollyal nézett le rám.
- Tündérke? - Szólt a kislánynak.
- Mi az? - Sétált oda hozzá.
- Megmutatod Vitalinak a plüssállataidat?
- Igeen. - Tapsikolt és már nyúlt is a kezemért. Jobb szerettem volna itt lenni, ha már egyszer rólam van szó, de nem ellenkeztem és Danilla is fel volt pörögve. Nem lett volna szívem neki nemet mondani.
- Sok van ám. - Mondta buszkén, amin nekem nevetnem kellett. Mintha magamat látnám. Rajongtam a plüssökért, és ahogy beléptem a szobába rájöttem, hogy nem eléggé. Neki még az enyémnél is sokkal több volt. Rengeteg szőrös, színes pamacs mindenfelé. Az egész kicsitől a nagyig. És volt egy hatalmas macija is, hasonló, mint amilyen nekem is. Mielőtt felköltöztem Pestre bedobozoltam, és óvodáknak, kórházaknak adtam őket. Csak azt a nagy macit tartottam meg, ami mindig mosolygott, aminek hatalmas barna szemei csillogtak, mintha lelke lett volna. Sokat voltam egyedül, de ő mindig velem volt és puha ölelése biztonságot adott. Nem féltem, mert tudtam, hogy a plüss macim lesz az, aki sosem hagy el.
- Az a kedvencem. - Jött oda és ölelte át a hatalmas állatot. - Sergio hozta nekem. Azt mondta, vigyáz rám.

- Igaza van. Nekem is volt egy ilyen nagy macim és akkor volt velem, amikor csak akartam.
- Tényleg? - pislogott. - Most hol van?
- A szüleimnél.
- Hm. Én sem vihetem magammal. Nem hiányzik?
- Néha. Mikor nagyon egyedül vagyok, de olyan már nincs sokszor.
- Mert most már Sese vigyáz rád? - Kérdezte. Szerettem a gyerekeket, mert őszintén kimondták, amit gondolnak, és nem kertelnek, hanem kérdeznek. Talán kicsit zavarba ejtően nyíltan. Van mikor nehéz úgy válaszolni, hogy meg is értse, amit kell, de ez most nem az a kérdés volt.
- Igen. Most már Sese vigyáz rám. - Mosolyogtam.
- Furán beszélsz. - Ráncolta össze a homlokát, és a megint nevetnem kellett.
- Én nem itt születtem. Egy másik országba és meg kellett tanulnom a nyelvet. Ezért beszélek furán.
- Messze van az a másik ország?
- Kicsit - Szomorodtam el, mert bár egy pillanatig se bánom, hogy ide költöztem, azért hiányoznak az ottaniak és egy picit a megszokott életem, de nem bánom, hogy a hátvéd felforgatta az egészet. Ez az állapotom viszont nem tartott sokáig, mert Danilla megsimogatta a fejem.
- Miért vagy szomorú?
- Nem vagyok.
- Akkor mosolyogj. Úgy sokkal szépebb vagy.
- Köszönöm. Te is nagyon szép kislány vagy egy igazi kis tündér.
- Gyere. - Fogta meg újra a kezem és kifelé húzott. Én csak mosolyogva hagytam magam és megpróbáltam nem foglalkozni azzal, hogy Sergio a semmibe meredve hallgatja a családját, akik elhallgattak mikor elhaladtunk mellettük. Sergio ránk mosolygott, mikor meglátott minket. Nekem pedig hála Danillának jó kedvem volt. A gyerekek nagy érzékkel tudják kiválasztani, hogy ki az, aki szereti őket és nagyon jól esett, hogy ilyen hamar megbarátkozott velem.
- Kislányom, ne vidd messzire Vitalit. Mindjárt ebédelünk. - Mondta René, amire nem igazán reagált a kisasszony. - Hallod?
- Okéé. - Mondta, és halkan kuncogtam szemforgatásán. És még csak öt éves lesz. Nem irigylem az idősebb Ramost. Nem lesz könnyű dolga vele. A hátsó udvar egy egybefüggő zöld terep volt. Ezen meg se lepődtem. A kicsi lány előre indult, én pedig követtem. Miközben sétáltunk ő mesélt. Semmi összefüggés nem volt abban, amit mondott, de öröm volt hallgatni.
- Elfáradtam. - Csücsült le a fűbe, rengeteg fehér szirmú, kis virág közé. Annyira imádni való. Leültem elé törökülésbe és leszedtem egy virágot. Aztán még egyet, hogy a másik mellé tegyem. Érdeklődve nézte mozdulataimat.
- Mit csinálsz? - Kíváncsiskodott.
- Majd meglátod. Szedsz nekem virágot?
- Aha. - És letépett egyet majd átnyújtotta, én pedig a többihez raktam. Ezt egészen addig folytattuk, míg egy hosszú füzér nem lett, amit összekötöttem és így koszorú lett belőle. A fejére tettem. Most már tényleg úgy nézett ki, mint egy tündér.
- Az enyém? - Tapogatta meg a fejecskéjén. Én pedig csak bólintottam. - Köszönöm. - Ujjongott és legnagyobb meglepetésemre megpuszilt. - Megmutatom nagymaminak...

- Mami, mami, mami nézd mit csinált nekem Vitali. - Rohant be a házba.
- Nahát. Nagyon szép. Megköszönted? - Kérdezte és mosolyogva rám nézett. Válaszként csak bólintottam. - Mossatok kezet, mindjárt eszünk.
- Megmutatod hol a mosdó?
- Aha.
- Danilla, nem aha, hanem igen. - Mondta neki az apukája. - Szólj rá nyugodtan. - Nézett rám.
- Ó a világért sem venném el tőled ezt a feladatot. Én inkább a jó oldalon maradok. - Vigyorogtam és elindultam a kislány után.
- Ülsz mellém? - Kérdezte az asztal mellett állva.
- Kicsim, hagyd levegőt venni.
- Hagyja csak nem zavar. – Mondtam Paqui-nak.
- Neked van testvéred?
- Nincs. Se kicsi, se nagy.
- Unokatestvéred? – Megráztam a fejem. Mindig is szerettem volna tesót vagy legalább egy unokatestvért, de nem adatott meg.
- Anyu egyedüli gyerek volt, ahogy én is. Apunak volt testvére, de az ő családját nem ismerem. – Meséltem miközben nekiálltunk a levesnek.
- Hogyhogy? – Érdeklődött tovább és tényleg láttam rajta, hogy érdekli is, ahogy a velem szemben ülő hátvédet is. Semmit nem tud még a családomról. Jóformán semmit. Alig észrevehetően sóhajtottam egyet.
- Apu szülei nem támogatták anyuval való kapcsolatát, mert szerintük nem volt hozzávaló, de ő szerette és elvette feleségül, mire kitagadták. Még a testvérei sem beszélnek vele.
- És rád se voltak kíváncsiak?
- Nem. Küldtek nekik képet rólam a születésem után, de visszaküldték azzal, hogy nekik nincs fiúk, így nem lehet unokájuk se. – Rántottam meg a vállam. Éreztem, hogy Sergio néz, de nem akartam látni sajnálkozó tekintetét. Nem igazán szerettem a fájó dolgokról beszélni. – Nem vagyok leveses, de ez nagyon finom. – Mondtam elterelésképpen és szerencsére bejött. Ezek után már teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettünk.
Ebéd után Danilla aludni ment. Sergio pedig elvitt, hogy megmutassa a szülővárosát. Kíséretképp pedig jött a két testvére is. Sese és Mirian bementek valami boltba René meg én pedig kint vártuk meg őket.
- Bocs, hogy olyan bunkón fogadtunk. Csak tudod nem rád, vagyis nem ilyen lányra számítottunk, mint amilyen te vagy. Félre ne érts. Kellemeset csalódtunk, Sese azt mondta a neten ismerkedtetek. És nem így gondoltam, ahogy meséltétek. Azt hiszem te vagy az első, akibe a személyisége miatt szeretett bele...
- Kénytelen voltam. – Ölelt meg az említett és nyomott puszit az arcomra. Mióta itt vagyunk először. – De megérte.
- Hát én rá se ismerek az öcsémre. – Kapcsolódott be Mirian is. – Tudhatsz valamit. - Kacsintott rám.
- Csak semmi perverzitás. – Mondta Sese.
- Ugyan már. – Lökött rajt egyet a nővére.
- De tényleg. Víta még nem volt úgy senkivel. – Mondta, és belevörösödtem abba, hogy ezt így nyíltan megbeszélik. Tudtam, hogy én ezt nem érthetem, hisz nincs testvérem, de ha lenne biztos én is, mindent megbeszélnék vele. A két döbbent arcot látva nevetnem kellett.
- Szerintem ennyi infó elég lesz mára. – És nem feszegettük tovább a kérdést.
Idő közben elváltunk tőlük. Miri kész tények elé állított egy csajos estét illetőleg, mondván ideje, hogy valaki belevigyen az életbe. Hiába kértem Sesétől a képzeletbeli mentőövet még támogatta is az ötletet. Mire én csak annyit mondtam, hogy ezt nagyon meg fogja bánni és nem azért, mert hagyta, hanem azért mert helyeselte. Sétálgattunk a környéken és igazából egyikünket se érdekelte, hogy esetleg címlapra kerülünk. Megmutatta a helyet ahol felnőtt. Betekinthettem az életének abba a részébe, amit nem sokan ismernek. Akkor ott nem a Real Madrid hátvédje volt, és nem is a Madridban élő Sergio, hanem az Andalúz. És minél többet tudtam róla annál jobban akartam, hogy ő is megismerje az én életem. A családja szimpatikus volt, az első döbbenetet leszámítva, de felejthető volt Tündérkének köszönhetően, aki elfogadott elsőre és végül a családja is, akik azzal búcsúztak, hogy amint tudunk, menjünk. És bármikor szívesen látnak még egyedül is, ha úgy van. Tudtam, hogy fontos volt neki ez a találkozó és jó volt látni mennyire örült annak, hogy a családja elfogad engem.
Még világos volt mikor elindultunk vissza Madridba.
- Elmeséled, mi volt a téma, míg én plüssöket nézegettem? – Elnevette magát. – Ennyire szörnyű nem lehetett.
- Nem, nem volt szörnyű. Apa megkérdezte, hogy esetleg börtönbe akarom e tölteni a 20-as éveim hátralevő részét liliomtiprásért. Persze megnyugtattam, hogy már papíron is felnőtt vagy és úgy is viselkedsz. Anyu nem akarta elhinni, hogy képes vagyok olyan lánnyal együtt lenni, aki garbót hord és nincs kint mindene. – Nevetett. - René igazából valami bányarémet várt, mert neki csak annyi jutott el az agyáig, hogy emaileztünk, de Ő már akkor a szívébe zárt mikor látta, hogy viselkedsz tündérkével. Ami pedig Mirit illeti, hasonlóképpen volt a dologgal, leszámítva, hogy egy üresfejű kirakatbabára tippelt. Viszont vele el kell menned arra a csajos estére.
- Elmegyek én, azon ne múljon. Nem nekem fog fájni.
- Ugyan kicsim, Te a légynek se tudnál ártani. – Vigyorgott, de én nem mondtam rá semmit. Majd meglátjuk...

A soron következő meccs az Apoel elleni visszavágó volt, amit 5 - 2-re nyert a hazai csapat így bejutottunk az elődöntőbe ahol is a Bayern Münchennel kell majd megmérkőzniük a döntőbe jutásért.
- Jó voltál. – Súgtam gyorsan a fülébe még mielőtt belépett volna az öltözőbe. A sajtótájékoztatót hamar lezavarták. Bírtam Josét. Csak annyit mond, amennyit ténylegesen muszáj. Se többet, se kevesebbet. Így viszonylag hamar hazafelé indultunk. Mivel én vezettem, hozzám.
- Nagyon csendben vagy. Ugye nincs baj? – Kérdeztem, már a négy fal között. Mert nem volt rá jellemző, hogy ennyire csendes legyen.
- Semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok. Fel kéne töltődnöm. Nem akarsz az akksi töltőm lenni? – Vigyorgott kajánul.
- Aha és te vagy fáradt ugye Ramos?
- Jól van na, csak gondoltam megpróbálom, de nem egyébként tényleg fáradt vagyok és tudod kicsim, – Tűrte el a hajam a fülem mögé és jött egy lépéssel közelebb. – Nekem most elég, ha hozzám bújsz, mert így tudom, hogy itt vagy velem.
- Hogy bírod? – Csúszott ki a számon a kérdés, mire felnevetett.
- Te kis csacsi. Szeretlek és ez erőt ad, kitartást és tudom, hogy érdemes várnom, mert úgy vagy képes szeretni, ahogy nem sokan. És én már így nyertem, hogy elmondhatom, veled fekszek, és veled ébredek. – Mondta, én pedig úgy éreztem, percről percre egyre szerelmesebb leszek. Így pedig a legjobb úton haladt afelé, hogy ne csak a lelkemmel, hanem a testemmel is szeressem. Sergio túlságosan spanyol volt és túlságosan férfi, na meg tapasztalt ahhoz, hogy ezt ne tudatosan csinálná. De nem érdekelt. Nem, mert engem akart...
Másnap hajnalok hajnalán a telefonomra keltem. Számomra ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Már olyan régen keltett valaki más Sergion kívül, és egyedül rá nem tudtam haragudni. De ő most sehol nem volt. Mérgembe kikapcsoltam a telefont anélkül, hogy megtudtam volna ki az. Főztem kávét és egy nagy bögrébe áttöltve felöntöttem hideg tejjel és a tejeskávémmal a kanapéra vackoltam magam. Az agysejtjeim még bőven aludtak így bambulva kortyolgattam az italom. Ebből az állapotból még a kintről érkező zörgés se tudott kirángatni. Hallottam ugyan mindent, de továbbra is egy nem túl távoli pontra meredtem. Mikor viszont Sergio belépett ránéztem. A papírzacskó a kezében valószínűleg reggelit rejtett, aminek fahéj és kakaó illata volt. Letette a konyhapultra és felém indult.
- Azt hittem én kelthetlek. – Ült le mellém.
- Jobb lett volna, de elkéstél, így most kénytelen vagyok a tejeskávémmal intim pillanatokat átélni. – Kortyoltam bele mosolyogva.
- És mi lenne, ha velem folytatnád?
- Ha elveszed a kávém én nagyon, nagyon, nagyon nyűgös leszek. – Figyelmeztettem.
- Te már most az vagy. Mi a baj? – Kezdte el simogatni a lábamat.
- Felkeltettek.
- Kicsoda?
- Nem tudom. – Vettem el a telefonom az asztalról és mutattam meg neki a számot.
- Ez csak a nővérem. – Nevetett.
- Nem tud aludni?
- Felhívom, megkérdezem, mit akar. – Emelte fel a telefont.
- Hola Mirian. Miért zaklatod a barátnőmet korán reggel?... Ja, hogy nem rám tartozik... Azért ne vidd túlzásba... Én is megyek... Mi az, hogy nem?... De bízok benne, benned viszont nem... Miri... Mirian... Jó feladom, csináljatok, amit akartok. – Mondta dühösen, a kezembe nyomta a telefont és a konyhába ment. Én csak nagyokat pislogtam.
- Hola Mirian. Ez mi volt?
- Hola Vitali. Semmi, csak az öcsém azt hiszi, attól mert hosszú a haja, helye van egy csajos buliba.
- Relatív. Ha olyan helyre megyünk, ahol csak csajok vannak, akkor még a környéken se szeretném meglátni. Viszont ha olyan helyre megyünk, ahol vannak pasik is, akkor miért ne jöhetne?
- Mert nem és kész.
- És szerinted mennyi ideig tart neki, míg megtudja, hol vagyunk?
- Az már más kérdés. Na de hagyjuk az öcsémet. Mit csinálsz holnap?
- Elvileg nincs fix programom. Vagyis eddig nem volt.
- Most már van. – Mondta és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Egy kérésem van. Ne gyere korán. – Mondtam mire Sergio mögöttem nevetni kezdett.
- Nyolc? Kilenc?
- Mi? Azért tízig számolj el.
- Mi vagy te, mormota?
- Nem csak elviselhetetlen vagyok álmosan.
- Rendben akkor tízre ott leszek nálad. A címmel ne fáradj, már megvan. – Mondta mire én Sergio felé fordultam és a lehető legcsúnyábban néztem rá, de ő feltűnően másfelé nézett.
- Oké, szia Mirian. – Tettem le a telefont és oda sétáltam hozzá.
- Tudod Ramos megérdemelnéd, hogy megegyen a fene. Oké, hogy Ő a nővéred de a címem bizalmas információ.
- Megfenyegetett. – Nézett rám ártatlanul.
- Kac-kac. – Haraptam bele egy fahéjas csigába, amit nagyon szerettem.
- Elmondod hova mentek?
- Csak szeretnéd.
- Ne már, ez most komoly?
- Ha te nem árulkodtál volna most én, megtenném, de így hagyom, hogy majd megtalálj. – Persze erre elhúzta a száját. - Ugyan már, meddig tart ez a Real Madrid világklasszis hátvédjének? – Kérdeztem talán egy kicsit kacéran. Mire elmosolyodott és a székem elé állt, amire én időközben felültem.
- Tudod mennyire, imádom, mikor bókolsz? Tőled ez annyira izgató. – Mondta, miközben az arcomat cirógatta. Nyeltem egyet, de próbáltam állni a tekintetét.
- Na ne mond. – Játszottam a közömböst.
- De, bizony és te ezt nagyon jól tudod.
- Talán igen, de az is lehet, hogy nem.
- És tudni szeretnéd?
- Mindennél jobban, – Hajoltam hozzá közelebb. – de nem most. El fogsz késni. – Hívtam fel a figyelmét rá. Mire csak sóhajtott egyet. Nem tudtam, meddig fogjuk ezt játszani. Vajon mikor fogjuk átlépni azt a határt, amit most is feszegetünk. Tisztában voltam vele, hogy java részt rajtam múlik a dolog, de én még vártam. Vártam egy tökéletes pillanatra, az érzésre, amikor gondolkodás és kétely nélkül mondhatom, hogy akarom, és se a testem, se a lelkem nem mond nemet, mikor minden porcikám csak érte kiállt.
- Akkor holnap egész nap Miriannal leszel?
- Ahh egész nap. – Nyögtem és letettem a homlokom a konyhapultra,
- Nyugi, nem lesz olyan szörnyű.
- Az én mércémmel a nem szörnyű olyan, mint egy rémálom.
- Ha nem akarsz elmenni, nem kell. Legalább én is nyugodtabb leszek.
- De elmegyek. Adok egy esélyt magamnak a party királynő cím megszerzésére. – Vigyorogtam.
- Na akkor, azt hiszem, hamar ki kell derítenem hova akar vinni a nővérem.
- Nyugi, gondolom nem farkasok közé.
- Édes kis szívem, Te a ragadozók dédelgetett álma vagy.
- Csak nem félsz, hogy lecsapnak a kezedről. – Vigyorogtam.
- Kizárt.
- Nagyon biztos vagy magadba. – Mondtam mire csak elmosolyodott és egy olyan csókot adott, ami tetőtől talpig bizsergetett. Mikor pedig elvált ajkaimtól, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Csak azt éreztem, hogy kell még.
- Azt hiszem, lehetek is. – Nézett rám diadalittasan. – Szeretlek. – Súgta a fülembe, amitől jólesően rázott ki a hideg. Na igen, azt hiszem ez az, amit semmire se cserélnék el...