28 - Kézzel - lábbal

Szijasztok! 

Vagyook!

Bocsi hogy csak most, de a nyáron sajnos nem is fogom tudni sűrűbben hozni a részeket! :)

De fogom és azt hiszem jelen esetben ez az ami számít!

Nem húzom az időt!

Remélem tetszeni fog! :)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Az éjszaka közepén megint felébredtem, de most nem a szörnyű képek miatt, hanem mert iszonyú lelkiismeret furdalásom támadt. Ez pedig csak azért lehetett, mert nem beszéltem Szabiról. Ő elmondta nekem, hogy Irinával volt egy csók és, hogy neki nem jelentett semmit. Lehetőségem lett volna beszélni a kézilabdásról, mégsem tettem. Nem a semmiért éreztem rosszul magam. Felhívtam, és ezt el kellene mondanom neki. Viszont tudtam, hogy tudni akarja miért, és erre a kérdésre magamnak se tudtam válaszolni.
- Megint ugyanaz? – Kérdezte halkan, de olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – Simogatta meg a karom.
- Nem, most nem. – Ráztam meg a fejem. Felkönyökölt és láttam feketén csillogó szemeit a kintről beszűrődő halvány fényben.
- Szeretnéd elmondani? – Kérdezte, én pedig összeszorított ajkakkal próbáltam visszatartani a sírásomat, miközben hevesen bólogattam. El akartam mondani, hogy tudja. Megérdemli, hogy őszinte legyek vele. Hosszú percekig küzdöttem, de végül egy könnycsepp utat tört magának és nem volt megállás. – Hé, kicsim. – Ült fel. Hallottam a hangján, hogy megijedt, hogy fogalma sincs arról, hogy mi lehet velem és ettől csak még rosszabbul, éreztem magam. Időbe telt mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy egyáltalán hang jöjjön ki a torkomon.
- Sajnálom. – Suttogtam.
- Semmi baj. Nyugodj meg és mond el mi bánt.
- Cris én félek. – Mondtam. Nem volt erőm se bátorságom Szabiról vallani.
- Történt valami? – Kérdezte, én pedig vettem egy nagy levegőt.
- Tegnap mikor bent voltam a korházba Dr. Lamandonál, kapott egy hívást, Mátétól. – Éreztem, hogy a csatár minden izma megfeszül, és ösztönösen szorít még jobban magához. – Nem tudom mikor, de ide fog jönni.
- Ne félj. Nem engedem, hogy bántson. Ha kell, mostantól csak melletted leszek.
- Nem. Cris neked a foci az életed.
- Igen ez így van, de mikor majdnem elveszítettelek, rájöttem, hogy foci nélkül egy idő után tudnék élni, de nélküled nem. Szeretlek Hanga. – Nézett mélyen a szemembe és a szívem egy örült nagyot dobbant, ahogy kimondta a szavakat. Vétek volt még másra is gondolnom mikor Őt tudhatom magam mellett. A focit adná fel értem, de ezt soha nem akarnám.
- Miattam ne adj fel semmit. Nem lesz baj. – Annyira mélyen érintett, amit mondott, hogy figyelmem teljesen elterelődött arról, amit valójában mondani akartam. – Az orvos azt mondta, ahogy beteszi a lábát a kórházba, őrizetbe veszik gondatlanságért és tiltott szerrel való visszaélésért.
- Mit etetett veled az a szemét? – Kérdezte.
- Nem tudom. Olyan Magyarországon nem törzskönyvezett gyógyszert, ami ráadásul még hamisítvány is. Összetevőibe más, de azt mondta a doki, hogy nem okozott maradandó kárt.
- Hála Istennek. – Könnyebbült meg és fejét a nyakamba fúrta. Fáradt volt és nem fizikailag. A folyamatos aggódás és az, hogy ne mondjon olyat, amit nem szabad sok energiáját felemészti. Sajnáltam, hogy ennyi gondot és problémát okozok. Tehernek éreztem magam, de tudtam, hogy ezt soha nem mondaná. – Neked kellett feljelentened?
- Nem. – Én nem lettem volna rá képes. – A kórház hivatalból tett feljelentést.
- Ezt úgy mondod, mintha sajnálnád. – Húzódott el tőlem.
- Bármit tett Cris ő a bátyám és nem akarom, hogy börtönbe kerüljön.
- Ezt nem hiszem el! – Csattant fel. - Igazán foglalkozhatnál néha magaddal. Legyél egy kicsit önzőbb és nézd végre a saját érdekeidet. Meddig akarsz még félni? Meddig akarsz még rettegésbe élni? Vagy nézz engem. Nap, mint nap betegre aggódom magam, és nem épp jó érzés mikor úgy megyek el edzésre vagy meccsre, hogy lehet, mire hazajövök, te már nem leszel itt. Nem tudom, egyáltalán miért foglalkozol vele. Mindaddig, míg vele voltál egy célja volt, az hogy ne gyere ide vissza, és hogy ne emlékezz semmire. Lehet, hogy azt hiszed fontos vagy neki, de nem. Nem törődik veled. Ha törődne, most itt lenne. – Hadarta idegesen.
- Akkor neked se voltam fontos? – Kérdeztem. – Te sem jöttél utánam. – Néztem rá és láttam, hogy megbántottam.
- Ne keverd össze a kettőt. Fogalmam sem volt, hogy emlékszel rám. Ahogy neked se. Legszívesebben el se engedtelek volna, de a te érdekedbe meg kellett tennem. Bíztam benne, hogy a nyaklánc vagy valami segít, amiből tudod majd, hogy van, aki vár rád, hogy van, aki szeret. Tettem volna többet is, de meg volt kötve a kezem. És nagyon sajnálom, ha úgy érzed, nem voltál nekem elég fontos. – Mondta csalódottan. Igaza volt.
- Sajnálom, én csak…
- Tudom. – Húzott magához. – Te csak a testvéredet akartad és hatalmas szíved van, ezért nem bírsz rá haragudni, de majd én utálom őt helyetted is. – Jelent meg egy halvány mosoly az arcán. Hozzábújtam.
- Nem ismerted Őt. – Kezdtem. – A szíve mélyén jó ember.
- Hidd el kicsim, nagyon örülnék neki, ha képes lenne ugyanaz lenni, mint régen, akiért te ennyire oda vagy, akire felnéztél, de nem szeretném, ha csalódnál.
- Ch… Ennél nagyobbat? – Kérdeztem elmerengve, hisz egyáltalán nem ezt vártam. Az első találkozásunk annyira bíztató volt, de mikor azt mondta vigyázni fog rám én nem így értettem. Nem így, hogy az életemtől próbál megóvni, amit boldogan élhettem. A kérdés pedig mindig ugyanaz, hogy miért…
- Mi célja lehetett ezzel az egésszel? – Kérdezte.
- Fogalmam sincs. – Mondtam halkan. Igazából még rendesen bele se gondoltam. Miután arra kért… Kért? Parancsolta, hogy szedessem le a tetoválásom csak az volt a célom, hogy eljussak ide, és minél többet megtudjak arról a csapatról, aminek a logoja a csuklómat díszíti. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy miért akarja, hogy ne ismerjem a múltam. Miért titkolózott. Nem akarta, hogy idejöjjek, nem akarta, hogy bárkivel is találkozzak. – Talán, nem akart újra elveszíteni.
- Ha ez volt a célja, akkor viszont az ellenkezőjét érte el. – Ez így volt. Egészem idáig kergetett és talán még hálás is lehetek, hisz ha akkor nem veszem a fejembe, hogy eljövök, talán nem találkozok vele és kitudja, most hol lennék. Egyenes Cris karjaiba kergetett. – Visszamennél?
- Tessék? – Kérdeztem, mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
- Ha eljönne érted, visszamennél Magyarországra? Te mondtad, hogy annak ellenére, amit tett a bátyád és tudom, hogy szereted. Tudni szeretném, mire számítsak. Ha egyszer felbukkan, és sírva könyörög, hogy menj vele haza, mert neki csak te maradtál. – Jogos kérdés, de azt hittem biztos magába annyira, hogy erre a kérdésre tudja a választ.
- Lehet, hogy neki csak én maradtam, de nekem csak Te. Máté nem engedte, hogy egy kicsit is jobban legyek. Mindent és mindenkit elűzött mellőlem, ami kicsit is számított, vagy aki kicsit is törődött velem. – Ezzel talán elárulhattam valamit, mert mintha azt a kérdést tette volna fel magába, hogy vajon volt ki törődött velem, de hamar rendezte arcvonásait. Gondolom, nyugtázta annyival, hogy biztos elmondtam volna. Megint rám tört a bűntudat, de folytattam, amit elkezdtem. - Az egyetlen dolog, ami éltetett, a szemeid, de ezt tudod. Reménykedtem, hogy nem csak egy álom és van gazdája, annak a szempárnak, és ha van, akkor tőle van ez a lánc. – Tettem a kezem mellkasomra. Azóta csak koponya CT kontrolon nem volt rajtam. De soha meg nem válnék tőle. – Az hogy pont beléd botlottam az felér egy csodával. Szeretlek, és nem hagynálak el, csak ha te kérnél rá. – Mondtam. – Fontos vagy nekem. És nem csak azért, mert te vagy az egyetlen biztos pont az életembe.
- Soha nem kérnélek rá. – Ölelt át újra. – Szeretlek, és igazán nem tudom meddig bírtam volna nélküled.
- Közel voltál ahhoz, hogy továbblépj?
- Nem fogok hazudni. Közel voltam hozzá. Talán aznap éjjel is mikor belém botlottál e célból mentem oda, de a gondolaton tovább egyszer sem jutottam senkivel. Nem, mert túl élénken élt bennem, hogy veled minden jó volt, hogy boldog voltam és mindent megkaptam, amit egy nő képes nyújtani egy férfinak. – Mondta mosolyogva és én kicsit el is pirulhattam, mert az arcomat forrónak éreztem. Bár emlékeznék mindarra, amire Ő. Nincs mese, el kell mondanom. De hogy? Fogalmam se volt hogy kezdjek hozzá. Féltem, ha vallok, elrontom, ami van, de magamba se bírtam tartani. Valakinek el kell mondanom. De kinek? Ezt egy pszichológussal megosztani túl idegen lenne. A következő név, ami beugrott Iza volt. Igaz, hogy gyakorlatilag csak most találkoztunk, de tudtam, hogy a mi kapcsolatunk hosszabb ideje tart, mint három nap és megbíztam benne. Az első perctől kezdve. Éreztem, hogy neki bármit elmondhatok. Talán még használható tanácsot is tud adni…

Iker szemszöge:

- Muszáj most menned? – Kérdeztem Izát.
- Édesem, ne nyafogj. – Nevetett. – Tudod milyen Maria.
- Ja. Vén szipirtyó. – Morogtam.
- Ne legyél bunkó. – Nézett rám mérgesen. Jogosan. Ő szereti a főbérlőjét. Olyan mintha a nagymamája lenne. Persze megértem hisz a családja egy másik kontinensen van és karácsonykor inkább velem maradt, minthogy elmenjen.
- Kicsim nem bunkó vagyok. – Álltam fel és sétáltam mögé. Csak egy boxer volt rajtam. Hozzásimultam. - Hanem kanos. – Haraptam óvatosan bele a fülébe. - És szörnyen rosszul érint, hogy neki csak hajnalok hajnalán lehet odaadni a bérleti díjat. – Szembe fordult velem és csípőjét nekem nyomta majd kezét kettőnk közé csúsztatva simított végig vágyam bizonyítékán.
- Hmm… Nyalta meg a száját érzékien. – Ez igazán hízelgő, – Suttogta már majdnem megcsókolva, de oldalra billentette a fejét. – de sajnos mennem kell. Viszont fenntarthatnád ezt az állapotot. Képzeld el, mit tennél velem. – Mondta kéjesen majd ellépett. – Nem Iker a kiskutya szemekkel most nem érsz el semmit. Maximum egy óra és itt vagyok. Kamatostul bepótoljuk, ígérem. – Mondta és egy gyors csókot adva, felkapta a táskáját és már ott se volt. A tarkómat vakargatva néztem utána. Istenem ez a nő. Totál kikészít. Nem is értettem minek az albérlet. Pár napja megkérdeztem tőle nem költözik-e hozzám teljesen. Gyakorlatilag már együtt éltünk, de a személyes dolgai az albérletbe voltak, amit nem volt hajlandó visszamondani.
- Miért nem mondod fel a lakást?
- Jó, ha van. – Vont vállat.
- Ugyan mire? Arra hogy kidobd a pénzt az ablakon? Nem is laksz ott.
- És elmeséled nekem, hogy hova fogok menni, mikor kidobsz?
- Mi van? Miért dobnálak ki?
- Annak kismillió oka lehet és igazából lényegtelen is.
- Szeretlek, és azt szeretném, ha mindeneddel együtt ideköltöznél.
- Én is szeretlek Iker, de szeretném befejezni a sulit. Abból, amit most keresek, az albit fenn tudom tartani, de ez a ház túl nagy. És had szögezzem le most, még mielőtt megszólalnál. – Intett le. – Soha nem leszek kitartott sztárbarátnő.
Még most is elmosolyodok azon az elszánt arckifejezésen. Más már rég ugrott volna. Ettől volt ő más. Ettől volt Ő különleges. Ezért szerettem bele ennyire. Talán még sose szerettem így senkit…
Gondolataimból a csengő rángatott ki. Még mindig egy szál gatyába álltam a gardróbba. Gyorsan magamra húztam egy szabadidő nadrágot, egy pólót és fogkefével, a számba siettem le ajtót nyitni.
- Han-a! – Lepődtem meg. – Há’ Te?
- Hola, Iker. Izához jöttem.
- Gyeje be. E’ pillanat. – Mondtam és felmentem befejezni, amit elkezdtem. Mikor leértem megilletődve állt az ajtóba és körülnézett.
- Szép ház. – Jegyezte meg. Naná hogy az hisz te rendezted be. Hihetetlen érzéke volt a belsőépítészethez, a lakberendezéshez, de ő többre vágyott. Nagyobbat akart alkotni. Olyat, amit mindenki lát. Fogalmam sincs honnan ez a vágy, hogy valami maradandót hagyjon nevével a világban. És azaz átélés, ahogy beszél róla. Rajzolt már pár elképesztően szép épületet. Annyira egyedi stílusa van, és annyira őt tükrözi. Talán ha le kellene írnom, azt mondanám, hogy modern, de nem kihívó. Illik a környezetébe, de mégis kiemelkedik a többi közül. El tudnám képzelni bárhol, és nem bántaná a szemem, hanem egyből hozzászokna, mintha mindig ott lett volna, és ha eltűnne egy nap után, hiányozna. Hanga pedig pontosan ilyen. Nem hívja fel magára a figyelmet, és mégis mindenki észreveszi. Átlagos lánynak tűnik, nem dicsekszik, nem a társaság középpontja, de mégis kiemelkedik. Ezért is szeretik annyian.
- Szóval mi járatban? – Kérdeztem. Csak az első találkozás volt olyan nehéz. Most örültem, hogy itt van. Végre megint érzem az életet a házba. Amikor elment magával vitte. És most végre haza ért.
- Izához jöttem.
- Ja. Ööö… Iza nincs itthon. Sajnálom. Megbeszéltétek, hogy jössz?
- Nem, csak szükségem lett volna némi tanácsra. – Mondta és nagyot sóhajtott. A szeme ide-oda cikázott. Ezt olyankor szokta, mikor nagyon elmondana valamit.
- Mond el. Hátha tudok segíteni.
- Nem hiszem, de azért köszi. – Mosolyodott el.
- Ha pasi van a dologban, velem jobban jársz. Elvégre én is az vagyok. Gyere, ülj le és mesélj. – Régen mindent elmondott. Még azt is mikor Zágrábba lefeküdt Crissel. Teljesen megbíztunk egymásba. Kíváncsi voltam, hogy ebből mi maradt meg.
- De nem zavarlak?
- Dehogy. – Nevettem. – Na, gyere. – Egy kis mosollyal a száján jött oda és ült le mellém. Lábait felhúzva fejét a térdére hajtva nézett felém.
- De ez baráti titok. Nem mondhatod el senkinek. Bárhogy is döntsek. – Bólintottam.
- Lakat a számon.
- Az van, hogy nem tudom, hogy mondjak el valamit, aminek valójában nincs jelentősége, úgy, hogy ne legyen belőle baj.
- Vá-várj. Ebből egy szót se értettem. – Mondtam mire hangosan kifújta a levegőt. – Tudod mit, készítek neked egy forró csokit. – Álltam fel. Meg se kérdeztem kér-e vagy nem. Általában jót tett neki, és úgy hatott rá, mint másra az alkohol, megeredt a nyelve.
Az ital gyártása nem vett igénybe többet öt percnél. Visszaérve a kezébe adtam a gőzölgő édességet. Körbefonta a bogrét két kezével és beleivott.
- Ez nagyon finom. – mondta és még egyet kortyolt. Egész addig, míg el nem fogyott. –Gondolom, Te is tudsz mindent Mátéról, és arról miért jöttem ide. – Bólintottam. – Máté nem sokat törődött velem, sőt igazából senki, de volt egy kivétel, Szabi. – Sandított rám mikor kimondta a srác nevét, de látva, hogy nem reagálok, folytatta. – Máté csapattársa volt. És az egyetlen ember, aki beszélgetett velem, aki törődött velem. Az ő közeledése több volt, mint baráti. Tudtam ezt, és ő is, ahogy azt is, hogy szükségem volt valakire, aki kicsit is törődik velem. Nem erőltette a dolgot, és bár tudtam nem tett le rólam, csak a barátom maradt. Nem történt köztünk semmi. Aztán Máté megfenyegette és onnantól egy szót se szólt hozzám. – Tudtam, hogy Hanga bátyja egy idióta, de nem elég, hogy minket zárt ki az életéből, hanem mindenki mást is, aki kicsit is boldoggá tehette volna a húgát. Már igazán nem értettem ezt az egészet. – Egészen tegnapig nem gondoltam rá. Aztán elmentünk Izával és a csapattársaival kézilabdázni és beférkőzött a gondolataimba. Mikor még Szabi szóba állt velem megemlítettem neki, hogy játszanék. Támogatta az ötletet és a többieknek se volt kifogása ellene…
- …csak Máténak – Fejeztem be helyette.
- Igen. És most, hogy játszottam, eszembe jutott Ő, és azt akartam, hogy tudja, játszottam és ment. Felhívtam az összetartás éjjelén, de nem tudtam megszólalni. Ő viszont tudta, hogy én vagyok. Most pedig lelkiismeret furdalásom van, amiért egyáltalán gondoltam rá és még fel is hívtam és fogalmam sincs, mit tegyek. Tudom, ha elmondom, megkönnyebbül a lelkem, de nem akarom elrontani ezzel azt, ami most kettőnk közt van. – Fejezte be. Nem éreztem ezt akkora problémának, mint ő.
- Nem hiszem, hogy ezzel bármit elrontanál. Mond el neki. Meg fogja érteni. Semmi olyat nem tettél, amiért haragudhatna.
- Gondolod?
- Nem, tudom. – Mosolyogtam. – Szabi volt az egyetlen barátod és ő támogatott. Te csak tudatni akartad vele, hogy jól vagy. Ez nem bűn.
- Igazad van. – Mondta kis gondolkodás után és sokkal felszabadultabb volt. – Köszönöm. – Ölelt meg, amin meglepődtem, de nagyon jól esett. Viszonoztam az ölelést. Hiányzott már nagyon.
- Kár hogy nem te vagy a bátyám. – Mondta halkan miután elengedett.
- Azon ne múljon, ha gondolod, örökbe fogadlak húgi. – Vigyorogtam rá mire neki is egy szívből jövő mosoly terült el az arcán.
- Akkor ezen túl hozzád jövök szívügyekkel.
- Megbeszéltük.
- Amúgy köszönöm a csokit isteni finom volt. Régen ittam már ilyen jót. – Mondta. Aztán összeráncolta a homlokát. – Nem is tudom, mikor ittam, de biztos ittam. Na mindegy azt hiszem ez nálam most normális. – Nevetett saját zavarán. Jó jel volt, hogy már nem görcsölt annyit a múlton. Még jó negyed órán keresztül beszélgettünk, mikor csöngettek.
- Ez a csatárod lesz. – Álltam fel és mentem ajtót nyitni.
- Hola Iker. Csajok?
- Hola. Szia törpe. Csak Hanga van.
- De, azt mondta Izához jön.
- Igen, de neki el kellett menni.
- És?
- Beszélgettünk, és örökbe fogadtam. – Nevettem, Cris meg mosolygott. Mindketten úgy éreztük, hogy a dolgok kezdenek helyrejönni.
- Haaan! – Nyújtózkodott a kicsi húgom felé, aki nagy mosollyal fogadta, hogy a fiatalúr hozzá menne. Cris letette és vágott egy gyors sprintet a kanapéig, ahol Hanga a karjába zárta.
- Apja fia. Gyors a kis legény. És szereti Hangát.
- Ne tudd meg. Anyu azt mondta, a fiam többet emlegeti őt, mint engem. A futás meg. Nem győznek utána rohangálni. Mióta meg tanult járni egyfolytában menne.
- Iker megfognád egy kicsit Juniort?
- Persze. – Vettem el Hanga pedig kézen fogva Crist az udvarra mentek.

Cris szemszöge:

Mikor én már elég távolinak éreztem a házat megálltam ezzel kényszerítve őt is megállásra. Szembefordult velem és felnézett rám.
- Hallgatlak. – Tűrtem el egy tincset a füle mögé.
- Honnan tudod, hogy mondani akarok valamit?
- Ismerlek kicsim. Látom rajtad, hogy van valami, amit el szeretnél mondani. – Sosem tudott előttem sokáig titkolózni. Hazudni pedig egyáltalán nem. Ha füllentett mindig elnevette magát.
- Mikor kézilabdáztunk eszembe jutott valaki. És bánt már az is, hogy melletted képes voltam másra gondolni.
- Ki ő? – Kérdeztem. Tudni akartam, hogy ki az, aki még helyet kapott mellettem.
- Egy barát. Szabi volt az egyetlen, aki törődött velem, aki szólt hozzám. Többet akart tőlem, de én nem és bár tudtam, hogy mit érez, mégis a közelébe maradtam. Nem próbálkozott többet, és semmi nem történt, de úgy éreztem úgy igazságos veled szembe, hogy tudd tegnap előtt, felhívtam. Nem beszéltem vele, de ő tudta, hogy én voltam a vonal végén. – Emésztettem, amit mondott. Tudtam, hogy őszinte és ezért nem is haragudhattam rá. Viszont kíváncsi voltam.
- Miért hívtad fel?
- Játszani támadt kedvem és támogatott, de Máté nemet mondott erre és eltiltotta tőlem Szabit. Nem beszéltünk többet. Utoljára annyit mondott jobb lesz nekem így. El akartam mondani neki, hogy játszottam és hogy mennyire jól ment. Azt akartam, hogy az egyetlen ember, akinek Magyarországon számítottam tudja, hogy jól vagyok. – Mondta el. – Ne haragudj.
- Ugyan. Nincs miért. Semmi rosszat nem tettél. Mindenkinek szüksége van barátokra. Örülök, hogy ha csak egy rövid időre is, de nem voltál teljesen magányos. Öleltem meg és bár nem mondtam, azt a kis időt is irigylem attól a sráctól, de nem tehettem már semmit. Az már így marad, és talán számolnom kell azzal is, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy ő képbe került.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál. – Húztam magamhoz és csókoltam meg, hogy érezze is, egyáltalán nem neheztelek rá ezért. Párosunkat a rikoltozó kisfiam szedte szét.
- Ap méé? – Kérdezte arra utalva, hogy mit csinálok. Leguggoltam, hozzá.
- Apa szereti Hangát. – Mondtam neki és felnéztem szerelmemre, aki csillogó szemekkel figyelt minket.
- Han? – Nyújtotta felé a kezét és hívta, hogy ő is guggoljon le. Mosolyogva tett eleget a kérésnek.
- Han is szereti apukádat. – Mondta, és le se vette a szemét Crisről. – És téged is. – Simogatta meg az arcát. – Annyira szeretni való. Hogy képes valaki megválni egy ilyen tüneménytől? – Kérdezte, de tudtam, hogy nem vár választ. – Szeretem őt. Ennél jobban már nem is tudnám, de sajnálom, hogy nem én vagyok az anyukája. – Mondta, én pedig alig hittem el. Tudtam, hogy szereti, de hogy ennyi idő után ilyet gondoljon. Én már nem egyszer gondoltam rá, hogy ha így olyanok vagyunk, mint egy család akkor mi lenne, ha ezt a csodálatos kisfiút az a nő szüli nekem, akit szeretek. Ha a kicsi fiam Hangának mondhatná, hogy anya. Így is boldog vagyok de, úgy teljesen kerek lenne az életem.