35 - Szerelem net

Szijasztok!

Tudom megint késtem! :P

Ez most csak és kizárólag hatásfokozás céljából! 

Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm a szavazatokat. Még mindig sokkban vagyok ám! :D

Imádatom! <3

A rész...

Hát remélem tetszeni fog ha már ennyire vártátok! :)

És nem okozok vele csalódást... Ugye nem? =)

Várom a  véleményeteket!

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

- Sergio várj! – Kiáltottam utána, de meg se hallotta. Legalább is nem akarta. A terembe néma csend lett. Mindenki azt várta, hogy mit fogok tenni. Nem mehettem utána, hisz ez mégis csak egy hivatalos megbeszélés, és úgy érzem, magyarázattal tartozom a visszautasítás miatt. Vettem egy nagy levegőt, legyűrve azt a csalódást, amit Sergio okozott azzal, hogy nem hallgatott meg, beszélni kezdtem.
- Többek között Sergio az egyik ok, amiért nem fogadhatom el. Nem szeretném keverni a munkát a magánéletemmel. Bár fogalmam sincs működne-e vagy sem. Ha netalántán összevesznénk valamin, akkor nagy valószínűséggel se ő, se én nem tudnánk azt a teljesítményt nyújtani, ami ezen a szinten elvárható lenne, és ez kihatna az egész csapatra és a környezetünkre. A másik pedig az, hogy nem szeretném azt hallgatni, hogy miatta kerültem be.
- De ez nem is lenne igaz. – Mondta valaki, amin elmosolyodtam.
- Nem. És nem is kellene foglalkoznom ezzel, de itt nem csak rólam van szó. Nagyon jól tudjátok, hogy a sajtót nem az igazság, hanem a minél nagyobb port kavaró hírek érdeklik. És ha ezt az egész Real Madrid cáfolná, se lennék többre tartva egy felkapaszkodott senkinél. Ezen kívül szeretnék főiskolára járni és ez a munka kizárt, hogy lehetővé tegye. Nem fogják átrakni az El classicot csak azért, mert én ZH-zok vagy vizsgázok. – Ezen többen elnevették magukat. – Főleg ezen okok miatt nem fogadhatom el. Vagy csinálok valamit rendesen vagy sehogy. Higgyék el, – fordultam teljes testtel a vezetőség felé – ezt én sajnálom a legjobban. – Mosolyogva hallgatták minden szavam, pedig nem nagyon hiszem, hogy van még valaki, aki képes visszautasítani egy ilyen állást. Mondhatni ezzel a szerződéssel egyből a létra utolsó előtti fokára ugranék pusztán csak a tehetségem miatt, és nem is vágynék többre, se jobbra, mert ennél nem lenne, de van, ami fontosabb a karriernél, és az a szerelem. Nem mondom, hogy a boldogság, mert mindenkit más tesz azzá. Engem most az, ha Sergiot annak láthatnám. Ő viszont kétségek közt vergődik valahol a saját butasága miatt.
- Rendben kisasszony, azt hiszem ez egy korrekt és elfogadható magyarázat. Mi is nagyon sajnáljuk, maga igazán tehetséges és sok sikert kívánunk a továbbiakban.
- Köszönöm, de nem hagyhatnánk el ezt a magázást? Legalább száz évesnek érzem magam.
- Ahogy szeretnéd. – Sokkal jobb.
- Megtisztelő volt magukkal dolgozni. A melegítőt majd visszaküldöm Sergioval. Feltéve, ha még ebben az életben szóba áll velem. – Húztam el a szám.
- Az ajándék. És bármikor szívesen látunk. Mind a stadion, mind az edzőközpont ajtaja nyitva áll előtted.
- Köszönöm. – Mondtam megszeppenve. – Köszönök mindent, de engedelmükkel én most mennék. Minden jót és Hala Madrid. – Mosolyogtam és egy hangos köszönés után, elhagytam a konferenciatermet, célba véve a parkolót.
- Vitali! – Hallottam meg a nevem. Megálltam és bevártam az utánam igyekvő kapust.
- Iker?
- Elvigyelek?
- Köszi. Kocsival jöttem.
- Kár. Pedig beszélgethettünk volna.
- Attól még beszélgethetünk. – Indultam tovább kicsit lassabban immáron a focista mellett. Sejtettem mit akar, de megvártam, míg elkezdi.
- Figyelj. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de Sergio szeret téged.
- Tudom, és megértem, hogy aggódsz érte, hisz a barátod, de ha ő annyira süsü, hogy nem hallgat végig, akkor nem tudok mit csinálni.
- Süsü? – Kérdezett vissza.
- Igen. A buta egy szebb kifejezése. Meg van egy sárkány is, aki kicsit butácska és ez a neve. – Magyaráztam.
- Hm… Süsü. – Ismételte és ezen mosolyognom kellett. – Mindegy. Ő csak szeretne a közeledbe lenni és szinte biztos volt benne, hogy elfogadod ezt az állást, hogy vele lehess. Hiányzol neki. Másról se beszél csak rólad. Elég régóta ismerem, és nem láttam még ilyennek. – Miközben hallgattam megálltam az autóm mellett. – Tudom, hogy néha hülyén viselkedik, de ne dönts elhamarkodottan. Én megértem, hogy miért nem fogadod el, de őt is értsd meg. – Fejezte be.
- Iker. Nem kell védened őt. Tisztában vagyok mindazzal, amit elmondtál. Nem fogok megsértődni és elmenni. Szeretném megbeszélni ezt vele. Nem így terveztem azt a napot, de így alakult és azon leszek, hogy helyre hozzam. Bár ehhez ő is kell.
- Ennek örülök. Akkor most hozzá mész? – Bólintottam. Ő pedig végigmérte a kocsim.
- Volkswagen, meg se lepődök. – Mosolygott, de aztán elkerekedtek a szemei, mikor meglátta a rendszámtáblát.
- Ez? Ez?
- Az enyém. – Vigyorogtam.
- Kocsival jöttél? – Csodálkozott.
- Hogy is ne. Apám kinyírt volna. Csak a reptérről.
- Ideköltözöl?
- Tulajdonképpen ez lett volna a szülinapi ajándék, de nem számítottam a felkérésre. Mint hallottad az okok között nem szerepelt a távolság.
- Valóban nem. De akkor én nem is tartalak fel. Menj és beszélj a süsü fejével.
- Igyekszem. – Nyitottam ki a kocsiajtót. – Majd találkozunk.
- Remélem. – Mondta és megvárta, míg elhajtok.
Csukott szemmel tudtam volna, merre kell mennem, mert a szívem arra húzott. Leparkoltam az út túloldalán és beengedtem magam a tőle kapott kulcsokkal. Mikor beléptem már tudtam, hogy a ház üres. Nem tudtam mire számítsak, és ahogy teltek az órák egy rossz érzés kerített hatalmába. Bár jó voltam a negatív gondolatok gyártásában ok nélkül, éreztem, hogy ez már nem csak az én agyszüleményem. Hallottam járó motorral várakozni. Tétovázott. Akkor már biztos voltam benne, hogy ez nem lesz könnyű. Hiába mentem elé kikerült.
- Sergio... – Szólítottam meg, de úgy tett mintha ott se lennék. Leült a kanapéra és egy szót se szólt. – Sergio kérlek, beszéljük ezt meg.
- Mit? Azt, hogy nem férek bele az életedbe? – Úristen, hogy lehet valamit ennyire félreérteni?
- Nem erről van szó. – Próbálkoztam.
- Ugyan már kérlek. Van fogalmad róla, hogy mit utasítottál vissza? A jövőnket. Tiszta sor. Nem velem képzeled el. Világos. Csak akkor mond meg, és nem húzzuk egymást. – Csak pislogtam.
- Te komolyan ezt gondolod? – Kérdeztem, nyugodt hangon, de nem felelt. Idegesen dobolt a lábával. – Nem a Real Madrid az egyetlen megoldás egy közös jövőre.
- Nekem az életem és ez jelenti a jövőmet.
- A tiedét, de nem az enyémet…
- Tudod mit? Ne is folytasd, nem érdekel. Menj és építgesd a jövődet valahol máshol. – Mondta, de nem nézett rám. Nem értettem miért nem hallgat meg. Hogy a francba magyarázzak el neki valamit, ha nem engedi? Nem mondtam semmit. Nem láttam értelmét. Csalódott voltam és szomorú. Kitettem az ajándékát az asztalra, és egy szó nélkül hagytam ott. Beültem a kocsiba és egyedül mentem új otthonomba. Igazán jól kezdődik madridi életem első napja.
Mire odaértem valamennyire megnyugodtam. Furcsa volt úgy gondolni erre a lakásra, hogy mostantól ez lesz az otthonom. Az a fajta ember vagyok, aki ha valamibe nem szeret bele első látásra, akkor soha nem is fog igazán tetszeni. Rengeteg lakást néztünk meg, de egyik se fogott meg. Nem láttam benn azt, mint ebbe. Mikor először beléptem tudtam, hogy ez lesz az igazi. Teljesen felújított, bútorozott lakásról volt szó így én is bútorozva adhattam el a régit. Bár az a berendezés egyáltalán nem illett volna ide. Nagyot fordult velem a világ mióta ismerem Sergiot. Már nem az a lány voltam, mint addig. Ugyanaz, de mégis más. Kaptam tőle valamit, ami eddig nem volt és vele kaptam Őt.
A BL meccs után Nonoval és Beával egész éjjel dobozoltunk. Szerencsére jó kapcsolatépítő vagyok, így volt megbízható fuvaros ismerősöm, aki szívesen szállította a személyes dolgaimat a spanyol fővárosba, amit Liz vett át és pakolt is be nekem, azóta most járok itt először. Belépve vettem egy jó mély levegőt. Kellemes liliom illat terjengett a lakásba. Imádtam ezt a virágot, már egész kicsi korom óta. Mikor nyílott az én orrom mindig sárga volt a virágportól, mert legszívesebben bebújtam volna a szirmok közé, annyira szerettem. Nem csalódtam Lizben, még annál is jobb, mint amit elképzeltem. Még üresen is tele volt élettel, az én életemmel. Cseppet se éreztem idegennek. Levettem a cipőmet és a zoknimat, hogy mezítláb sétáljak végig a hűvös parkettán a nappali szőnyegéig, aminek hosszú szálai puhán simogatták bőrömet. Körülnézve a TV mellett megláttam azt a képet, amit az újság közölt le rólam és Sergioról. „Isten hozott” ajándék. Elmosolyodtam egy pillanatra. Mindössze ennyire, mert eszembe jutott. Nem egyedül kellene itt lennem. Nem így. Egy könnycsepp tört magának utat a szememből, amit egyből letöröltem, de helyére új érkezett.

Mikor lettem én ennyire érzelgős? Utáltam az érzést. Nem akartam sírni, de a sokadik sikertelen próbálkozás után abbahagytam a hadakozást a saját érzéseim ellen, és útjára engedtem azokat. Fájt, hogy nem hallgatott meg, hogy elküldött. De főleg az, hogy azt hiszi, én nem akarok vele lenni. Elfeküdtem a kanapén és valószínűleg álomba sírtam magam, mert mikor az órára néztem azon elmúlt éjfél. Órák estek ki, de nem tudtam hová. Semmivel se voltam jobban vagy kipihentebb. Valahol a szívem mélyén azt reméltem, hogy kibontja az ajándékom és eljön, de nem volt itt pedig én semmi mást nem szerettem volna.
Felkeltem és átmentem a szobába, hogy letusoljak. Levettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Hosszú percekig folyattam magamra a forró vizet. Égette a bőröm, de nem akartam, hogy belül fájjon. Semmit nem láttam a gőztől, de nem is volt mit. Mikor már nem éreztem, hogy a víz a testemet érint elzártam a csapot és kiléptem a kabinból. Meglepetésemre egy hófehér törölközővel találtam szembe magam, amit Sergio tartott elém. A szívem őrült tempóba kezdett és nem tudtam levenni róla a szemem. Most igazán féltem attól, hogy ha pislogok egyet, ő eltűnik, mert csak képzelem, hogy itt van. Megborzongtam mikor a törölköző a bőrömhöz ért és ő a karjaiba zárt. Fejemet a mellkasához szorítottam. Az ő szíve versenyt futott az enyémmel.
- Ez most már mindig így lesz? – Törtem meg a csendet, ami bár jó volt mégis kikívánkozott belőlem.
- Ha tudnád, mennyire sajnálom.
- Tudom, de mi van, ha ez egyszer már nem lesz elég? – Kérdeztem halkan mire eltolt magától.
- Ne mondj ilyet. – Simította hátra vizes hajam. – Nagyon sajnálom. Kérlek, ne hidd, hogy ez mindig így lesz. Én csak… Én csak azt hittem elveszítelek, hogy kisétálsz az életemből, mert nem egy a célunk, nem egy az álmunk. Tudom, csak meg kellett volna hallgatnom téged, de… Sajnálom.
- Nem haragszok, csak…
- Fájdalmat okoztam. – Fejezte be helyettem mire aprót bólintottam, és visszatettem fejem a mellkasára. Az hogy itt volt sok mindent feledtetett velem. Egyszerűen képtelen voltam haragudni rá. És látom rajta, mennyire sajnálja ezt az egészet. Viszont tényleg féltem attól, hogy egyszer a sajnálom már nem lesz elég. – Ha lehetne, visszafordítanám, de így csak hagyd, hogy jóvátegyem. Szeretlek és tudom, hogy pár órája nem ezt láttad, de bármit megtennék érted. Bármit. – Mondta és tudtam, hogy bármire képes lenne, hogy feledtesse velem azt, ami ma történt. És azt is tudtam mennyivel könnyebb helyzetbe, lenne, ha tényleg tehetné, amit szeretne.
- Nem így terveztem ezt az estét. – Sóhajtottam miközben a fejemet csóváltam.
- Mit gondolsz, még változtathatunk rajta? – Kérdezte egy huncut mosollyal.
- Talán. – Haraptam be az alsó ajkam. Kiléptem az ölelő karok közül és hátat fordítva neki megigazítottam magamon a törölközőt. Valamit motyogott, de nem értettem így folytattam utam a konyhába, hogy feltárjam, a hűtő nyújtotta élvezeteket.
- Éhes vagy? – Hallottam meg a hangját egész közelről.
- Nem igazán. – Feleltem és kivettem a fagyasztóból egy kelyhet, amiben fagyi volt. Beleszúrtam az odakészített csillagszórót és meggyújtottam.
- Boldog szülinapot. – Tettem le elé vigyorogva. Ő pedig csak mosolygott.

- Édes vagy. Köszönöm. – Hajolt át a konyhapulton egy csókért.
- Igaz. Legalább én legyek az, ha már a fagyi diabetikus. – Gondolkodtam hangosan mire leolvadt a mosoly az arcáról. – Sportoló létedre hogy lehetsz ilyen édesszájú? – Nevettem.
- Te szólsz? Kinek a szájába lóg mindig nyalóka?
- Az orvosi előírás. Alacsony a vércukorszintem, úgyhogy megtehetem. – Nyújtottam rá a nyelvem.
- Az orvos mást is előírhatna. – Morogta.
- Mire gondolsz szívem?
- Ha te azt tudnád. – Kanalazott bele a fagyiba.
- És mi van, ha tudom?
- Nem hiszem. – Ette tovább az édességet. Megkerültem a pultot és mellé sétáltam. Fél szemmel rám nézett, de csak egy pillanatra. Egész közel hajoltam a füléhez.
- Lehet, hogy szűz vagyok, de nem kislány. – Mondtam halkan, és örömmel nyugtáztam, hogy szavaim nagy hatással voltak rá. Visszaereszkedtem a talpamra és elindultam, hogy felvegyek valamit. A gardróbba mentem és meglepve tapasztaltam mennyi ruhám van, aztán még nagyobb meglepetést okozott az, hogy a nagy részük nem is az enyém. Vagyis de. Csak vadonatújak. Tervbe vettem, hogy Lizt meg fogom ölni még a mai nap folyamán. Nagy nehezen megtaláltam egy alvásra használt trikót és rövidnadrágot.
- Ugye nem gondolod, hogy ezek után hagylak felöltözni. – Mondta halkan közel hozzám, amire megremegtem. Kezét a fedetlen vállamra simította. Egy szót se szóltam. Sose ért még így hozzám. Simogatott már, de ez más volt. Olyan, amire az ember nem mond nemet, olyan, amiből még akar. Többet és többet. Puha ajkait a nyakamon éreztem és a szívem ezzel egy időbe kezdett el dübörögni. Végigcsókolta a vállam és a hátam fedetlen részeit. Mámorító érzés volt, ahogy hozzám ért. Kezével lassan végigsimított oldalamon, a törölköző anyagán keresztül és az aljába kapaszkodva húzta feljebb ujjaival végig cirógatva combomat, majd hagyta, hogy a frottír visszasimuljon a helyére. Egy remegő sóhaj hagyta el a szám, mire szembe fordított magával és lágy csókot lehelt az alsó és felső ajkamra, majd óvatosan utat törve magának kezdtünk el érzékien játszadozni egymás nyelvével és ajkával, egyre szenvedélyesebben. Kívántam őt, de a testem visszavonulót fújt mikor belső combomon indult el kezével felfelé. Érezte tiltakozásom, ami még engem is meglepett és elválva ajkaimtól magához ölelt.
- Nem akarom, hogy abbahagyd. – Suttogtam zihálva.
- Nem vagy még kész rá.
- De szeretném.
- Hidd el én is, de nem futok el. – Puszilt homlokon. – Várok rád.
- Sajnálom.
- Szeretlek te kis csacsi. Nem ezen múlik. Öltözz fel. – Engedett el. – Kint leszek. – Mondta és vigyorogva a seggemre csapott.
- Héé... – Méltatlankodtam, de már csak a hátát láttam. Visszafordultam a ruháimhoz és úgy gondoltam valami kevésbé őrjítőbbet veszek fel, ha már egyszer ilyen szerencsétlen vagyok, és nem bírom megadni neki azt, amire vágyik. Csak tudnám, mitől félek. Hisz annyira gyengéd volt. Kizárt, hogy képes lenne nekem fájdalmat okozni. Talán csak a mi nap miatt. Biztos bennem van a hiba. Pedig kívántam, éreztem. Még most is magamon érzem azokat a lágy csókokat. Ha az eleje ilyen, akkor milyen lehet a folytatás? Azon kaptam magam, hogy újra érezni akartam az érintéseit, a csókjait, de úgy éreztem mára egy kudarcba fulladt próbálkozás neki is elég volt. Felvettem egy hosszabb pólót és rövidnadrágot, úgy mentem ki. A nappaliban ült a kanapén. Szerintem neki is hasonló gondolatai lehetnek, mint nekem voltak. Mikor meghallotta neszezésem rám nézett és elmosolyodott.
- Aranyos vagy, de ezzel már nem segítesz.
- És a szándék? – Néztem rá kérdőn.
- Azt díjazom, ha idejössz. – Leültem mellé és kaptam egy puszit a fejem búbjára.
- Amúgy hogy tetszik? – Néztem körbe, hogy tudja a lakásra, gondolok.
- Nagyon szép és otthonos. Tetszik. A háló pedig egy álom. – Suttogta a fülembe, mintha bárki is hallaná, miről beszélünk, de tudtam, hogy csak a hatás kedvéért. Ahogy azt is, hogy ez a térelválasztás tetszeni fog neki. Jólesően rázott ki a hideg. - A környéket is szeretem, mert csendes. Tudod meg se fordult a fejembe, hogy te magadnak nézel lakást. Mikor döntötted ezt el?
- Már egy ideje gondolkodtam rajta. Nagyon nehezen viseltem a távollétet. Hiányoztál. Így is, úgy is voltak terveim és arra gondoltam, hogy itt is megvalósíthatnám.
- De akkor most már tényleg nem értem miért nem fogadtad el az állást. – Ráncolta a homlokát.
- A suli miatt, a pletykák miatt, miattad…
- Miattam?
- Gondolok a jövőnkre. – Mosolyogtam. – Nem szeretném, ha megunnál. Most képzeld el, ha sülve, főve együtt lennénk. Egy idő után megszoknál és nem is vágynál rám, én azt nem szeretném.
- Ettől igazán nem kéne tartanod.
- Mondod ezt most. És mi lesz később? És mi lenne akkor, ha összekapnánk valamin és neked, egy kis távolságra lenne szükséged? Vagy nekem. Akkor is ott lennék a nyakadon, mert ez a munkám.
- Mikre nem gondolsz te? – Húzott magához közelebb. – De akkor mit fogsz csinálni? Mert azt el nem tudom képzelni, hogy itthon ülj. Bár én szívesen eltartanálak.
- Azt most ki is verheted a fejedből. A szüleimnek nem engedtem, hogy pénzeljenek, majd pont neked fogom. És különben is már aláírtam a szerződést. Áthelyeztettem magam az itteni laphoz, de majd csak szeptembertől kezdek. Addig pedig a felmondási időmet töltöm a magyar lapnál. De na aggódj csak néhány mérkőzés és nagy részük a meccseid előtti napokon, lesznek.
- Tehát marad az ingázás. – Sóhajtott. – Tényleg a szüleidről nem is meséltél még.
- Mire vagy kíváncsi?
- Nem tudom. Mivel foglalkoznak, hol laknak és hogy fogadták hogy velem vagy.
- Szerintem téged, legjobban az utolsó kérdés érdekel. – Mosolyogtam. – Nos, tudják, hogy vagy nekem. Tudják a neved azt is, hogy első osztályba focizol Spanyolországba, de ennyi. Amikor azt mondtam, Nono a legnagyobb futball analfabéta, akkor lehet tévedtem, mert meglehet, hogy a szüleim. De rájuk csak nem mondok ilyet.
- Tehát lényegében fogalmuk sincs arról, mekkora súlya van annak, hogy velem hozott össze sors. – Vonta le a következtetést.
- Végül is igen erről van szó. És apu már alig várja, hogy megismerjen. Anyu nem különben, de tőle nem kell tartanod. Ő kicsit fiatalabb, de apa is elég rugalmas és szerintem nem lesz ellened kifogása.
- Ha te mondod. – Mosolygott.
- És a te családod?
- Ó, jó, hogy kérdezed. Osasuna után, vagyis vasárnap családi ebéd.
- Tessék?
- Szeretnélek bemutatni nekik.
- Nem… Nem korai ez még? – Néztem rá és meg se próbáltam titkolni, hogy mennyire meglepett és mennyire félek ettől a találkozástól.
- Szeretlek. – Vont vállat. – Nem hiszem, hogy kell ennél több ok. Vagy van valami idő korlát esetleg?
- Honnan tudjam? De én, nekem ez nem fog menni.
- Aha. Tudod, ha ezt egy átlag 18 éves mondja, még elhiszem, de hogy te. Nyugodj meg. Ott leszek veled és nem fognak megenni. Nem hagyom. Önző vagyok, és kellesz nekem.
- Biztató, csak gyorsan essünk túl rajta.
- Ha egyszer eljutunk odáig lassan foglak felfalni úgy, hogy ne fájjon, és minden egyes pillanatra emlékezz. – Mondta halkan miközben lehelete, a bőrömet csiklandozta.
- Mo-most tulajdonképpen miről beszélünk? – Vontam össze a szemöldököm enyhén remegő hangon. Ha így folytatja, én fogok megőrülni nem ő.
- Biztos tudni akarod?
- Nem. Igazad van. Nem akarom tudni. – Mondtam és ásítottam egyet.
- Csak nem fáradt vagy?
- Négy nap alatt aludtam vagy tíz órát. Azon csodálkozok, hogy még nem estem össze.
- Akkor nem kockáztatunk. – Állt fel, engem pedig az ölébe vett és az ágyhoz vitt.
- Ugye itt maradsz? – Kapaszkodtam meg a pólójába már már félálomba.
- Még is hová mennék? – Kérdezte és levett magáról néhány ruhát majd bebújt mellém az ágyba. Így éreztem igazán otthon magam, hogy a karjaiban aludhatok el, és ott is ébredhetek. Minden vele töltött idő ajándék volt. Nekem ő jelentette a boldogságot. Nélküle már nem lenne teljes az életem.

25 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Újra délutáni résszel jelentkezem! :D

Kicsit késve de nálam ez már azt hiszem rossz szokás vagy valami berögződés.

Na mindegy. Ugorjunk!

Remélem tetszeni fog. Iker és Iza kedvelők előnybe. ;)

Tudom, hogy van aki rájuk, de legalább is a hálóőrre kíváncsi(bb)!

Úgy hogy jó olvasást kívánok hozzá!

Köszönöm az előző komikat és most is várom. ;)

Higgyétek el nem bírom megunni őket! :D

Puszi:

Vii

Iker szemszöge:

- Nem megyek edzésre. – Döntöttem el és leültem a kanapéra. Iza olyan szemeket meresztett rám, amik arra kényszeríttettek, hogy elrejtsem magam a kezembe akadó díszpárna mögé, és onnan szóljak neki. – Kicsim ne nézz így rám. – Kértem, de válasz helyett csak azt éreztem, hogy az ölembe ül és kezeit, a nyakam köré fonja. Előbújtam rejtekemből és kérdőn néztem rá.
- Drága Iker. Ezt már annyiszor megbeszéltük. Találkoznod kell vele.
- Tudom, de nem fogok tudni vele úgy viselkedni, mint egy idegennel. Ő a húgom. Komolyan hogy ezt egyikőtök se érti meg. Crisnek könnyű. Hanga valamennyire emlékezett rá.
- Igazad van. Biztos rohadt könnyű volt neki mikor előbukkant a semmiből és csak úgy közölte vele az amnéziás barátnője, hogy őt kereste. És különben is, honnan veszed, hogy veled kapcsolatban nem emlékszik semmire? Ha meg se próbálod, nem is fogod megtudni. – Csattant fel. Igaza volt, de én akkor se voltam készen erre a találkozásra. Nagyot sóhajtottam.
- Nem tudom, én…
- Ugye szeretsz engem? – Kérdezte a pillái alól rám nézve, miközben a mutatóujjával elindult a mellkasomtól lefelé.

- Ilyet nem játszunk. – Kaptam el a csuklóját még mielőtt elérte volna a férfiasságomat. Persze ilyenkor olyan ártatlan arcot tudott vágni, hogy el is tudta hitetni, hogy ő aztán nem készült semmire.
- Nem szeretsz? – Kérdezte tettetett szomorúsággal.
- De szeretlek te őrült liba, pont ezért, ugyanis ha most egymásba merülünk, nem megyünk edzésre. De este nem fogadok el nemet. – Húztam közelebb magamhoz.
- Mikor mondtam én neked nemet? – Hadarta el a kérdést.
- Sosem mondtál. – Mondtam halkan…
Mikor odaértünk Cris kocsija már a helyén állt. Ennek abból a szempontból nem örültem, hogy lehet, a folyosón várja a csatárt, hisz elmondása szerint olyan, mint egy elveszett kislány. Nehéz ezt elhinni mindazok után, amit átélt.
- Mehetünk? – Tette a kezét a kezemre és most először az ő szemében is láttam félelmet, de nem mutatta volna ki nekem ezt az érzését nyíltan a világ összes kincséért sem. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle. Az utóbbi pár hónapban ő volt erős helyettem. Elviselte minden hülyeségem, dühkitörésem. Szó nélkül hagyta, hogy elhanyagoljam, és úgy kezeljem, mint egy használati tárgyat, amit ha kell, leveszek a polcról, majd visszarakom, miután kiszórakoztam magam. Bár azt mondta, ő megértette és nem haragszik semmiért. Se egy hangos szóért, se egy érzelemmentes szexért, vagy a csendben töltött órákért, de én nem valószínű, hogy képes leszek ezt megbocsátani magamnak. Vajon mennyi magába fojtott érzelem van valahol mélyen elrejtve benne? És vajon mikor törik meg? Bárhogy is ez nem az a teher, amit élete végéig cipelni tud. Nekem kell erősnek lennem és hagynom őt, hogy érezhessen.
- Minden rendben lesz. – Mondtam ezt a lehető legmeggyőzőbben és egy pillanatnyi csodálkozás után egy hálás pillantást, és egy mosolyt kaptam. Kiszálltunk a kocsiból. Kivettem a csomagtartóból a sporttáskám és kézen fogva mentünk be az edzőközpontba. A folyosó üres volt és egyszerre fújtuk ki a levegőt, amin el is nevettük magunkat.
- Várj meg itt. – Adtam puszit a homlokára és bementem az öltözőbe. Egy hangos köszönéssel lerendeztem a fél éber bandát és Crishez léptem.
- Hanga?
- Hát, ha kint nincs, akkor a lelátón. – Mosolygott.
- Te minek örülsz ennyire?
- Tegnap éjjel megcsókoltam és viszonozta. – Mondta nagy boldogan. Soha az életbe nem gondoltam volna, hogy Cristiano Ronaldo valaha az életbe ennyire fog örülni egy csóknak. Persze ehhez sok köze van az én drága húgomnak is, hisz egyből az ujja köré csavarta a portugált. Pedig épp hogy csak meglátta. Igaz fehérneműbe. Van olyan, aki a mai napig nem érti a mi kapcsolatunkat. De nem érdekel, ki mit mond, hogy összesúgnak a hátam mögött, mert Hanga a testvérem és ezen nincs mi, és nincs ki, változtatni tudjon.
- Azt hittem már sose érsz vissza.
- Bocsi csak hallgattam az élménybeszámolót.
- Miről.
- Cris és Hanga csókjáról. – Vigyorogtam.
- Ezt nem mondod komolyan?
- De. – Bólogattam.
- Ááá hol ez a nő? Mennem kell kifaggatni. – Pörgött fel.
- Hé-hé. Nyugi. Ne felejtsd el, hogy nem emlékszik rád, az se biztos, hogy megnyílik neked.
- Jó tudom. Óvatos leszek. – Mondta egy ’ csak had menjek már ’ nézés kíséretében.
- Menj. – Mondtam és már el is indult. – Hé kislány valamit itt felejtettél. – Szóltam utána. Mire visszafutott és belém csimpaszkodva megcsókolt.
- Szeretlek.
- Tudom, én is téged.
Visszamentem és átöltöztem. Kisebb csoportokba mentünk ki a pályára az én tekintetem a lelátót pásztázta, ahol helyet foglalt számomra két fontos ember. Nem tudom mit vártam, de beszélgettek. Hangán látszott, hogy egy kicsit zavarban van, de bíztam Izába. Tudta, hogy nem mondana olyat neki, amivel ártana. Ő is tudta, hogy inkább a jelenbe kell tartani és nem a múltjáról faggatni. Az edzés jóformán még el se kezdett mikor meghallottam a hangját.
- Hé Ronaldo, - kiabált oda a labdával zsonglőrködő csapattársamnak, - elviszem a csajod. Edzés végén kint várunk. – A portugál csak intett egyet mire az én barátnőm kézen fogta a húgomat és már el is tűntek.
- Ennyi? – Kérdeztem.
- Azt akarom, hogy bízzon benne. És szerintem ennek ez a legjobb mondja. Tudja, hogy vigyázok rá, és ha elengedem a csajoddal – vigyorgott – akkor tudja, hogy nem kell tartatnia tőle. - Cris minden erejével azon volt, hogy segítsen neki visszatalálni az igazi életéhez, hogy a nő, akit szeret, meg találja önmagát. Még csak azt se mondhatom, hogy önző módon teszi ezt, mert akkor mind azok vagyunk, de tudjuk jól, hogy Hangának is ez lenne a legjobb. És Ő is ezt szeretné. Különben nem lenne itt.
- Az a kretén jelentkezett az óta?
- Nem, és remélem nem is fog.
- Álom, álom. – Sóhajtott.
- Szerinted még jelentkezik?
- Azt mondtad, nem tud jönni, mert selejtezők vannak igaz? – Bólintottam. – Utánanéztem, és holnap után játsszák a harmadik meccset. Szerintem eszébe fog jut, hogy van egy húga. Igazán kimoshatnák az agyából. Nem értem én ezt. – Csóválta meg a fejét. Ahogy én se értettem, de Miranda szerint ennek pszichés okai vannak. És ha igaz, akkor, muszáj távol tartani őt Hangától.
Alig fél órája ment az edzés mikor Cris kirohant és két perc múlva ugyanúgy futva jött vissza. Persze ez nála plusz köröket ért, de csak vigyorgott.
- Küldtem smst Izának, hogy vásároljanak Hangának.
- Úristen. – Nevettem. – Szegény lány. Van fogalmad róla milyen merényletet követtél el ellene?
- Látod, ha van egy kis szerencséje, akkor azt elfelejtette, hogy mennyire utál vásárolni. – Na igen, Hanga utált boltról boltra járni. Ezt nagyon ritkán tette. És ha magától ilyenre vetemedett, akkor annak nagyon nyomós okának kellett lennie, mint a Cris elcsábítása hadművelet. Az emlékekre el is mosolyodtam.
- Minek tudsz örülni nyújtás közben?
- Eszembe jutott, mikor a fejébe vette, hogy elcsábít. Pedig már nem is lett volna rá szükség, csak te voltál idióta.
- Ne is mond. Bár szó se róla, élveztem. – Gondolkodott el. – Jó, erre inkább nem akarok gondolni.
- Na mi van? – Vigyorogtam.
- Mi lenne. – Nézett rám. – Töröld le azt a vigyort a fejedről, mert én törlöm le. – Morogta.
- Oké, oké. – Emeltem fel a kezem, de nem telt el fél perc se mikor beszélni kezdett.
- Van fogalmad róla milyen rohadt nehéz türtőztetnem magam? Megőrülök érte. Nem kell senki más, csak ő. De Ő nagyon. Régen még anyám szomszédjának a lányát is megdöntöttem volna, de most nem kell más csak ő.
- És te ezt bánod?
- Dehogy bánom. Csak megőrülök pusztán a tudattól, hogy ott van tőlem pár lépésre, és mégse tehetek semmit addig, amíg ő nem akarja.
- Értem.
- Hanyagoljuk a témát. – Mondta és innentől kezdve csendben, végeztük a feladatokat. Az edzést késve fejeztük be. Ugyanis szolidalításból mindenki futott még pár kört Crissel, nehogy másak is eszébe jusson, csak úgy kiszaladni edzésről. Elég hamar teljesítettük a kiszabott köröket, tekintve, hogy a portugál az életéért futott. Jó fél órával később értünk ki a szokásos időpont helyett, de a lányok is még csak akkor értek ode. Én egyből a karjaimba zártam boldogan mosolygó barátnőmet. Látszott rajta, hogy sokat jelentett neki az együtt eltöltött idő és ránézve én is bizakodóbb lettem.
- Had mutassam be neked a barátom. Hanga ő itt Iker. Iker ő Hanga. – Rendezte le a bemutatást Iza.
- Örvendek. – Mondta, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a tekintetét rajtam felejtette.
- Szintúgy. Nem fárasztott le nagyon? – Kérdeztem mire még a szemöldökét is összevonta jól látszott rajt, hogy gondolkodik. Mit nem adnék, azért ha igaza lenne, és tényleg emlékezne valami kis apróságra, bármire.
- Ki? Ja? Nem, dehogy. De a kocsi tele van. – Mutatott a BMW-re, ami igazából az övé volt. Nem is tudom miért ezzel jöttünk, bár ahogy elnéztem, nem nagyon van jelentősége.
- Nem gond. Úgyis mindig ki akartam próbálni Cris kocsiját. – Nyújtottam a kezem az említett felé. Tudtam, hogy soha nem adná oda, de ez most egy nem várt helyzet. Kíváncsi voltam mit lép.
- Na jó egyszer van gyerek nap. – Sóhajtott hosszas gondolkodás után és benyúlt a zsebébe. Elővette a kulcsot, de mielőtt odaadta volna figyelmeztetett. – Egy karcolást se, különben szétszedlek. – Mondta, de így is kellett némi erőkifejtés, hogy elengedje végre.
- Értettem. – Vigyorogtam Ez az autó csere jót tett, mert nem éreztem olyan feszültnek a helyzetet és örültem, hogy ő is mosolyog. - Akkor mi megyünk is. Hanga örülök, hogy találkoztunk. Jók legyetek. Sziasztok. – Köszöntünk el. Beszálltunk a kocsiba, láttam Izán ha másodperceken belül, nem kérdezem meg mi volt, akkor belehal.
- Ne mesélj. – Nevettem.
- Még mindig utál vásárolni, de amúgy tiszta Hanga, ha felenged. Időbe telik neki, de ha nem gondolkodik folyamatosan, valószínűleg a saját múltján, akkor olyan, mint amilyen lenni szeretne. Érdekes módon nem kellett túl sokat győzködnöm, hogy bennem megbízhat. Szerintem, érezte.
- És mi a helyzet Crissel?
- Ó hát mi lenne? Szereti. És úgy érzi Cris már nem, de megnyugtattam, hogy szerintem nem kell aggódnia. De nem erőltettem a dolgot, így miután elmentünk teljesen általános és hétköznapi dolgokról beszéltünk. Te figyelj szerinted, ha elvinném a kézilabda pályára, azzal segítenék neki?
- Szerintem ez nem olyan rossz ötlet.
- Máté miatt se?
- Nem tudom. – Gondolkodtam el. – Régen szerette, sőt ez volt a mindene miután kiderült, hogy tehetséges. Nem hiszem, hogy ezt az érzést az idióta bátyja ki tudta ölni belőle. Meg kell próbálni, veszíteni valója nem nagyon van. – Mondtam és egy jó darabig nem mondott semmit.
- Tudod, hogy büszke vagyok rád? – Kérdezte miközben bejártam a garázsba.
- Miért is?
- Mert meg merted tenni. – Mosolygott. – Azt hiszed nem értelek meg, pedig hidd el, jobban szeretném, ha visszakapnád a húgodat, mint bárki. – Kérdő tekintetemre folytatta. – Mert akkor nem csak a barátnőmet kapnám vissza, hanem azt a férfit is, akibe beleszerettem. – Mondta halkan. A kormányba kapaszkodtam, és őt néztem, de érdekesebbnek találta a kezét. Leállítottam a motort és kiszálltam. Tudtam, hogy nincs minden rendben, voltak dolgok amiket nem beszéltük meg. Átmentem az ő oldalára. Kinyitottam az ajtót és megfogtam a kezét. Hagyta magát. Úgy mozgott, ahogy én szerettem volna és ez nem ébresztett jó emlékeket.
- Nem akarom, hogy félre érts és nem is a múltat, akarom ezzel felhánytorgatni, - folytatta, mikor a kocsinak döntöttem és elé álltam, hallani akartam, tudni mit érez, - de hazudnék, ha azt mondanám minden tökéletes. Így is szeretlek, mert ez is te vagy és én kitartok melletted, de szükségem van arra az erős és magabiztos férfira, akit felfedeztem benned, aki mellett önmagam lehetek, aki mellett, - nyelt nagyot - nő lehetek. Most nem azt várom, hogy minden egy csapásra a régi legyen, mert nem lesz, de szeretném, ha tudnád mindegy mennyi időbe telik, én végig melletted leszek. – Harapta be az alsó ajkát és félre nézett. Nem akarta, hogy sírni lássam.
- Tudom, hidd el, tudom, de nézz rám. – Kértem mire megrázta a fejét. – Iza, nézz rám. – Nyúltam az álla alá, de elrántotta a fejét. Vettem egy jó nagy levegőt…

Iza szemszöge:

Nem akartam, hogy sírni lásson, de idő kellett, hogy megnyugodhassak. A torkomba lévő gombóc egyre nagyobb lett és legszívesebben elrohantam volna, és elbújtam volna, a világ elől, előle, hogy ne lássa, mennyire össze vagyok törve. A végsőkig kitartanék mellette, de kezdtem félni attól, hogy nem vagyok már ehhez elég erős. Ma láttam. Egy pillanatra teljesen önmaga volt, de ettől csak rosszabb lett. Tehetetlen voltam, ahogy ő és féltem, hogy elveszítem teljesen, ha Hanga nem fog emlékezni. Márpedig ezzel is számolnom kellett. De amitől jobban féltem azaz, hogy megint olyan lesz, mint mikor elment. Nem szeretném újra átélni azt, amit azután. Soha nem hánytorgatnám fel. Megbocsátottam mindent, hisz megértettem, de nem valószínű, hogy még egyszer végig tudnám csinálni. Érzem, hogy próbálja velem feledtetni mindazt, ami azután volt, és sikerül is, én mégis félek.
- Iza nézz rám. – Kért halkan és az állam alá nyúlt, de elrántottam a fejem. Azt hiszem ez volt az utolsó csepp. Megfogta az állam és nem foglalkozott, azzal fáj-e vagy nem, kényszeríttet, hogy ránézzek. Annyira meglepődtem, hogy még a lélegzetem is elakadt. Csak néztem a szomorú, dühös szemeket.
- Nem fogok könyörögni. Ha úgy nem megy majd így fog. Tudom, hogy hibát követtem el, és ne hidd, hogy nem látom mennyire, szenvedsz ettől, mégse mondanád. Pedig lehet, jobb lenne. Mond el. Add ki magadból. – Kérte dühösen, de én csak megráztam a fejem. Eszembe se volt erről beszélni. – Rendben van, ha te nem, akkor majd én. – Megint csak elkerekedett a szemem. Én ezt nem akarom hallani. Már készültem volna a kezem a fülemre tenni, hogy legalább tompítsak rajta, de megfogta, és mindkét karom leszorította. – Végig fogsz hallgatni. Tudom, hogy miket vágtam a fejedhez. Nem egyszer hibáztattalak téged a történtekért. Tudom, hogy nem foglalkoztam veled, hogy egyáltalán nem érdekelt mi van veled, hogy te mit érzel. Hagytalak szenvedni olyanért, amiről most már én is belátom, nem tehetsz, és hidd el, nagyon sajnálom. Hagytalak a saját lelkiismereteddel vívott csatában és közben elvártam, hogy velem legyél, hogy az én érzéseimmel foglalkozz ne a sajátjaiddal. – Nem akartam hallani, csak csóváltam a fejem. Azt akartam, hogy abbahagyja. Nem akartam szembesülni ezzel. El akartam felejteni.
- Hagyd abba. – Kértem sírva, de meg se hallotta.
- És ha ez nem lett volna elég, te voltál az, akin levezettem minden feszültséget és minden fájdalmat. – Szabadulni akartam. Elmenni, oda ahol nem ér utol ahol nem hallom ezt.
- Engedj el. – Kértem az előbbinél hangosabban, de semmi.
- Nem érdekelt akarod-e vagy mit érzel közben. Érzések nélkül használtalak, elfejtve, hogy hozzám tartozol, de főként azt, hogy te is érzel.
- Hagyd abbaaaa!!! – Kiabáltam és megremegett a lábaim. Nem bírtam tovább és lecsúsztam a kocsi mellé. – Hagyd abba. – Zokogtam, ezért most először. El akartam lökni mikor átölelt, de rájöttem, hogy csak akartam. A testem egyáltalán nem engedelmeskedett nekem. Minden erőm elszállt, hagytam, hogy magához öleljen és fejemet a mellkasához szorítva, adtam ki magamból mindazt, ami a hetek során felgyűlt bennem.
- Annyira sajnálok mindent, ezt, és amit tettem. Nem mentség, de nem voltam önmagam. Nem tudom nem megtörténté tenni. De mindent megteszek azért, hogy újra őszintén boldognak lássalak. Szeretlek Iza, soha senkit nem szerettem így, és nagyon utálom magam azért, mert ezt egy percre is elfelejtettem. Ígérem, bárhogy is alakul a jövő nem fogom elfelejteni, ki vagyok és te ki vagy. Elfogadom. És ha neked az kell, hogy újra, azaz erős férfi legyek, aki voltam akkor az leszek, csak bocsáss meg és bízz bennem. – Kért, de én nem voltam képes megszólalni. Tudtam a választ, de képtelen voltam kimondani. Fogalmam sincs, meddig ülhettünk a földön, de a könnyeim elapadtak. Szerintem örökre. Sokkal jobban éreztem magam és volt időm átgondolni mindent, amit mondott. Bármennyire is fájt végighallgatni és újra átélni, most már nem bántam, hogy kényszeríttet. Tisztában voltam vele, hogy sajnálja, de mivel nem beszéltünk róla, nem tudtam, hogy mit. Neki se lehetett ezt egyszerű elmondani és talán ebből látszik a legjobban, hogy újra önmaga, mert őszintén elmondott mindent. Ahogy ő se úgy én se voltam a régi csak próbáltam az lenni. De milyen kapcsolat az, ahol színészkedünk és megjátsszuk magunkat az érzelmeinket egymás előtt?! Ideje túllépnünk ezen és rendesen élni az életünket. Megbeszélni és lezárni a múltat, hogy egy boldogabb jelen részesei legyünk. Elhúzódtam tőle és letöröltem a könnyeimet.
- Iker. – Suttogtam a nevét. – Szeretném, ha tudnád, hogy már régen megbocsátottam, és ha neked az kell, akkor újra kimondom, hogy nem számít, már nem számít mi történt. Együtt vagyunk és veled képzelem el a jövőt, mert szeretlek. – Mondtam el és szerintem felkészült a legrosszabbra. Most mégis mosolyra húzta a száját.
- Köszönöm. Ugye tudod, hogy szeretlek? – Kérdezte a délelőtti szavaimat ismételve.
- Bizonyítsd be mennyire. – Hajoltam hozzá közelebb és kihívóan néztem rá. Mire a mosoly az ajkán még szélesebb lett. És ő is közeledett felém, míg ajkunk össze nem ért. Gyengéden kezdte falni azokat, miközben kezeit a csípőmre téve húzott magához közelebb. Csak a pillanat volt és minden más a semmibe veszett. Kezei a felsőm alatt indultak felfedezőútra és minden apró érintésre megrezdültem. Kezeimmel megkerestem a pólója alját és kibújtattam belőle. Végigsimítottam izmos testén. Már annyiszor végigpásztáztam minden négyzetcentiméterét, és mégsem tudok betelni vele, ahogy ő se az én érintésemmel, mert még mindig megremeg. Én nem különben. Közben rólam is lekerült a ruha és egy pillanatra még a lélegzetem is elállt mikor velem együtt mindenféle erőfeszítés nélkül állt fel és fektetett rá a luxusautó motorháztetejére.
- Cris meg fog ölni. – Vigyorogtam a csókunkba.
- Nem, ha nem mondod el neki. – Mondta vággyal teli hangon és nyakamba csókolt, hogy onnan induljon el ajkaival kényeztetni a testem. Én csak élveztem és hihetetlen volt számomra, hogy még mindig annyira bele tudtam feledkezni érzékiségébe, hogy nem veszem észre, mit mikor vesz le rólam. Így már csak egy hangos sóhaj hagyta el a szám mikor a legérzékenyebb pontomat érte el puha ajkaival és kezdett el kényeztetni. Egy idő után többre vágytam a hajába markolva, húztam fel magamhoz.
- Akarlak. – Suttogtam a fülébe. Az én kapusomnak több se kellett. Megszabadult a felesleg ruhadaraboktól és ajkamba harapva hatolt belém, aminek hatása egy halk sikoly volt.

Ez már nem az érzékiségről és kínzó lassúságról szólt. Őrületes szenvedélyes tempóba hajszolt minket a csúcsig, hogy utána pihegve simuljon hozzám. Az áprilisi hűvös idő ellenére egy cseppet se fáztam, libabőrös is csak a cirógatása nyomán lettem, amit hihetetlen mód élvezett én már kevésbé, de ezt ő is tudta.
- Be foglak árulni.
- Akkor te is buksz velem.
- Hidd el kicsim, megéri. És nem engem fog megölni, hanem téged én csak az ártatlan áldozat vagyok.
- Haha, hiányoznék neked. – Simogatott tovább.
- Csak egy kicsit. – Mutattam az ujjammal.
- Hmm úgy látom, nem győztelek meg eléggé. – Suttogta ajakaimnak.
- Talán megveheted a hallgatásom. – Adtam meg magam és újra elkezdtük azt, amit alig pár perce hagytunk abba…

34 - Szerelem net

Szijasztok!

Itt volnék! :D

Nem is fűznék hozzá túl sok mindent. :)

A hétvégén már nem lesz több. Szerintem, kedden tudok hozni Kézzel-lábbalt! :)

Ez pedig remélem tetszeni fog!

Várom a véleményeteket!

Jó olvasást! Szép estét!

Puszi:

Vii

Vitali szeszöge:

Leszámítva az első napot csodálatos két hetet töltöttem Sergioval. Bár így visszagondolva csak nevetni tudok rajta. Soha nem voltam az a haragtartó típus és talán hiba, de könnyen megbocsátok. Túl rövid az élet ahhoz, hogy azokra haragudjunk, akiket szeretünk. Szerencsére apával is meg tudtam beszélni a dolgokat. Vele igazán utáltam rosszba lenni. Sese nagyon örült, hogy végre kimozdulhat velem, de tudtam, hogy értem még a bezártságot, sőt a folyamatos PS alázást is vállalná. Ennek tudatában pedig én is megtehettem érte, hogy elviselek néhány kíváncsiskodó szempárt és egy tucat idióta lesi fotóst anélkül, hogy idegrohamot kapnék. Fel se szállt a gép, de már hiányzott. Nem hittem volna, hogy valaha találok valakit, akit képes leszekk ennyire szeretni. És a legjobb, hogy amit érzek viszonozásra talált. Tudom, hogy van még mivel szembenéznem. A sajtó, a szüleim, a barátaim… De elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy minden nehézséget leküzdjem és elérjem célomat. A legjobban talán a sajtótól tartottam, de nekik még fogalmuk sincs arról, ki vagyok én. Lara is azt hitte, hogy valami pénzéhes liba vagyok, de ez a legkevésbé se érdekelt. A lényeg az volt, hogy akik igazán számítanak, tudják az igazat.
A gondolataim és a zene, amit hallgattam, annyira elvonták a figyelmem, hogy meglepődtem mikor a légi kísérő, felszólította az utasokat az övek bekapcsolására és figyelmeztetett a leszállásra. Most nem felejtettem el, szólni Nononak, így drága barátom ott várt rám. Leónban ugyan találkoztunk, de túl sokat nem tudtunk beszélgetni, jött vissza a csapattal magyar földre. Szerettem Norbit, mert mindig tudott segíteni. Ha nem mertem elindulni egy úton ő mindig tudott olyat mondani, ami akkora lökést adott, hogy nem hogy elindultam egyenesen rohantam, hogy elérjem az út végére kitűzött célt.
- Hát hazatért a tékozló lány. – Ölelt meg.
- Nem tékozoltam, dolgoztam.
- Aha. Kellemeset a hasznossal.
- Ha megtehetem. – Vontam vállat mosolyogva és leszedtük a csomagjaimat a szalagról, hogy aztán elindulhassunk kifelé. Hagytam Norbit had, vezessen, én csak beültem az anyósölésre, hátradőltem és figyeltem a tavaszodó tájat. Szerettem ezt az évszakot. A megújulásról szólt, az újrakezdésről. Ahogy az én életem is.
- Mikor mész vissza? – Törte meg a csöndet.
- A születésnapja körül.
- Na most aztán okosabb lette.
- Harmincadikán lesz neki.
- Az alig pár nap. – Lepődött meg.
- Tudom. – Néztem rá. – Jaj baszki ne vágj már ilyen arcot.
- Jó bocs. Nem tehetek róla. Nézd el nekem, hogy nem vagyok oda a gyönyörtől.
- Igazad van. – Sóhajtottam.
- Félre ne érts. Nagyon örülök neki, hogy boldog vagy. Megérdemled. Ramos rendes srác és szeret téged. Ez biztos. Képes volt ideutazni egy cikk miatt, hogy tisztázza magát. És nézd el neki, hogy néha idióta. Ha nem szeretne, nem viselkedne így. – Mondta. Milyen érdekes, hogy a két legjobb barátom ennyire más véleménnyel van Sergioról és a vele való kapcsolatomról. Berto tiltana. Nono pedig konkrétan már az elején odaköltöztetett volna hozzá.
- Jó ezt hallani. – Mosolyogtam. Legalább tudtam, hogy számíthatok valakire az én barátaim közül.
Utunk nem hozzám, hanem a szerkesztőségbe vezetett. Mikor bementem mindenki engem nézett.
- Sziasztok. – Rendeztem le az üdvözlést egy hangos köszönéssel és meg se álltam Peter irodájáig. A hír futótűzként terjedt. A sajtó világán belül háromszor gyorsabban terjednek a hírek, mint azon kívül. Ilyenkor örültem, hogy nincs központi szerepem a lapnál, és nem kell olyan helyekre járnom, ahol a média által is ismerté válhatok. Így csak simán én vagyok F. V. a kép nélküli fotós. És ez nekem bőven megfelel. Még pasiktól is kaptam néhány irigykedő pillantást. Hát ez kész. Még jó, hogy Sese hetero. Legalább is nagyon remélem. Néhányan azért túlléptek a kicsinyes érzésen, és kedvesen üdvözöltek.
- Szia Te világjáró. – Állt fel a főnököm miután beléptem az irodájába és elém lépve megölelt. – Gratulálok. Ügyesen titkoltad. Mindenki azt találgatja, ki lehetsz, de nyugi itt hírzárlat van, aki beszél, ki van rúgva, pénzbüntetéssel sújtják szerződésszegésért és az életben többet nem lesz köze semmilyen hírszerzéshez. Felsőbb utasítás. – Vigyorgott.
- Hűű.
- Ezt hívják úgy, hogy megbecsülés.
- Köszi. – Mosolyogtam.
- Az egyik legjobb fotós vagy, és szeretnek. A cég nem szívesen válik meg tőled. Pláne azok után, hogy látták a Real Madrid csapatának elvégzett munkáidat. Így örömmel tudatom, hogy Te képviseled az újságot az Európa Bajnokságon a C-csoport oldalán. Gondolom, nem kell mondanom, kik játszanak ott.
- Nem, nem kell. És köszönöm a lehetőséget, de tudod mik a terveim.
- Igen tudom. És minden el van intézve. Aláírod ezt a szerződést és a Veszprém meccseken, valamint az Eb-n kívül semmilyen kötelezettséged nincs felénk. Ez a felmondási idődet pont takarja. – Kicsit hátrébb húzta a lapot. – Biztos ezt szeretnéd?
- Nagyon sokat gondolkodtam. Szeretem őt és szeretnék a közelébe lenni.
- Rendben, de tudd, hogy mi mindig szívesen látunk.
- Köszönöm. És nem csak ezt, hanem minden mást.
- Mi ugyanúgy köszönettel tartozunk neked. Bár lenne több ilyen fiatal. Nem lenne gond az utánpótlással, és most azon se kellene gondolkodnom, kit rakjak a helyedre. Nézz ide, – Túrt bele a hajába. – így is őszülök, mire találok egy megfelelő embert a helyedre, teljesen kifehéredik a hajam. – Elnevettem magam.
- Persze nevess csak. Inkább írd alá ezt, mert a végén még meggondolom magam, és nem engedlek sehova. – Mondta, és az orrom alá dugta egy kék toll társaságában. Nem olvastam el. Ugyanezt megkaptam már napokkal ezelőtt e-mailben. Csak a felmondási idő nem volt kitöltve, de úgy érzem ez így elég korrekt, és Norbival is dolgozhatok még.
Mikor leírtam a nevem tudatosult csak igazán bennem, hogy mit is készülök itt hagyni. Ők javarészt olyanok voltak nekem, mint egy nagycsalád. Nagyon sok anyukám és apukám volt az idősebbek személyében és jó pár bátyám meg nővérem. Én voltam itt a legfiatalabb és Európai viszonylatban is, a cégen belül. Most először kicsit féltem tőlük elszakadni. De Madridba vár valaki. Valaki, akiért érdemes változtatni. Akiért érdemes kockáztatni…
Kiléptem az ajtón, és majdnem infarktust kaptam. Az irodában lévők mind egyszerre kezdtek el tapsolni. Azt se tudtam, mi van, míg nem kezdtek el ölelgetni és sok sikert kívánni. Színes lufik emelkedtek a levegőbe az iroda egyes részein.

- Nahát. – Csodálkoztam el. – Ezt nekem?
- Gondoltunk rendesen elbúcsúzunk tőled.
- Annyira rendesek vagytok. Köszönöm. – Mosolyogtam. Magamban pedig azt hajtogattam, hogy nem sírok, nem sírok. Utoljára Norbi jött oda pedig mondhatni Ő volt az első a sorba és ebből nem is csináltam titkot.
- Én még nem búcsúzok, de engem ért a megtiszteltetés, hogy átadjam a neked szánt búcsúajándékot. – Mondta és egy dobozt nyújtott, ami nem is volt olyan kicsi. – Tudom, nem kellett volna, bla-bla-bla. Süket duma. Egy kis ösztönzés, és használd egészséggel. – Mondta és levettem a doboz tetejét, hogy a kezembe vegyem a leendő, új fényképezőgépem táskáját.
- Köszönöm. Igazán, nagyon. És azt is, hogy befogadtatok és nem írtatok le csak azért, mert fiatal vagyok. Szerettem veletek dolgozni. És sajnálom, ha gyakran elviselhetetlenül idegesítő volt a sok hülyeségem, de most gondoljatok bele, innentől másokat fogok terrorizálni. – Mondtam, és ezen jót nevettek. – Én is sok sikert kívánok nektek és egy kevésbé őrült utódot. – Fejeztem be és mindenki visszatért a munkájához. Összepakoltam még a minimális mennyiségű maradék cuccomat és berakva a kocsiba Norbival Veszprémbe indultunk a BL-Visszavágóra. A meccs nem volt az álmaim netovábbja. Az Ademar hazai pályán 31-28-ra verte a csapatot. Ami azt jelentette, hogy nekünk legalább négy góllal kellett vernünk őket itthon. A meccs során volt ennél több is. Az első félidőben hattal is mentünk, de csak három gól különbség maradt, mire az első fél óra letelt. A második félidőben pedig ezt is behozta a spanyol csapat. Ezek után a meccs nagyon kiélezett lett. Aztán a vége előtt újra előnyt szereztünk. De kellett volna még egy gól. Én is feszülten figyeltem a történéseket a digitális kijelzőn, amit egyébként nem szoktam használni. Az 59. percben mikor már csak pár másodperc volt Perez messziről lőtt kapura, és a kapus kivédte, aki rögtön indította a csapattársát aki érvényes gólt lőtt a hármas sípszó előtt. Carlosnak passzolnia kellett volna és úgy talán meg lett volna a győzelem. A csalódott veszprémi szurkolók elhagyták az arénát. Nono elment interjút készíteni a játékosokkal én pedig kimentem, hogy felhívjam Seset.
- Hola édesem. – Vette fel. – Van fogalmad róla, mennyire hiányzol? – Kérdezte tettetett felháborodással, az én szám pedig széles mosolyra húzódott.
- Azt hiszem, van, mert te is nagyon hiányzol nekem.
- Mikor jössz?
- Most jöttem el. – Nevettem. – Ennyit a meccseid előtt is ki kell bírnunk.
- Az más. Akkor tudom, hogy együtt megyünk haza. De most tényleg komolyan kérdezem. Mikor látlak újra?
- Igazából a következő meccs napom csak 20-án lesz…
- És te még otthon vagy? Gyere most.
- Sergioooo. Hidd el, mennék, de van még néhány dolgom. Apám kitérne a hitéből, ha nem látogatnám meg őket, anyám pedig követné.
- Jó! Oké! Felfogtam. – Sóhajtott.
- Mikor utazol Ciprusra?
- 26-án repülünk, de csak 28-án reggel jövünk vissza és 30-án, pedig Osasuna ellen lesz meccsünk szintén idegenbe. – Mondta. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy tudnám ezt összehozni, de valahogy a gyors tervezés nem akart összejönni, ezért már előre aggódtam.
- Itt vagy? Nagyon elcsendesedtél. – Érdeklődött.
- Igen, bocsi csak elgondolkodtam.
- Min?
- Azon, hogy, hogy tudnék minél előbb ott lenni nálad.
- Ezt örömmel hallom. Mire jutottál?
- Semmire, de nyugi szívem, te leszel az első, aki megtudja. – Vagy nem. Tettem hozzá magamba. – Viszont most mennem kell. Vár még rám egy alig másfél órás út.
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Te is. Szeretlek.
- Én is szeretlek. – Mondta és bontotta a vonalat.
Töprengeni kezdtem, és ijesztően elgondolkodtató fejet vághattam, mert Norbi furcsán méregetett.
- Mi van veled?
- Megvan!
- Mi van meg? – Értetlenkedett tovább.
- Nono - fordultam felé, - van három napom, hogy mindent elintézzek.
- És még csak nem is vagy kétségbeesve. – Állapította meg. Már hogy lettem volna, mikor olyat készülök tenni, ami életem egy meghatározó pillanata lesz.
Másnap elutaztam a szüleimhez, hogy nekik is elmondjam, döntöttem. Egész úton pörgős, ütemes számokat hallgattam, hogy a bennem lévő feszültséget ledobolhassam a kormányon. A szám már úgy fájt a sok rágcsálástól, hogy csodálkoztam, mikor a tükörbe nézve láttam, van még. Na jó nyugi van Vitali, nem egy gyilkosságot készülsz bevallani.
- Anyaaa, apaaaa. – Kiabáltam, ahogy kinyitottam az ajtót. Persze Bonó volt az első, aki meghallott és agyon nyalogatott, de most nem tudtam vele foglalkozni. Márpedig addig a blöki nem engedett, harcomat vele az én drága szüleim kacagva figyelték.
- Ahelyett, hogy könnyezésig nevettek, inkább segíthetnétek. – Méltatlankodtam.
- Te szívem a mi kis kincsünk mikor is volt utoljára ilyen izgatott? – Kérdezte apa anyától.
- Azt hiszem akkor mikor elújságolta, hogy eldöntötte, Pestre megy tanulni. – Felelte anyám.
- Nem szerintem akkor mikor közölte fősuli helyett fotóstanfolyamra megy majd dolgozni. - Mondta apám, mire én kiegyenesedtem, és kérdőn néztem rájuk.
- Ismerünk. – Mondták egyszerre. – Bonó. – Szolt rá apu határozottan mire a szőrpamacs, lógó fejjel elkullogott.
- Bepótoljuk, jó? – Mondtam neki, mert megesett rajta a szívem.
- Tehát? Hogy döntöttél? – Kérdezte apu egy nagyot sóhajtva már a kanapén ülve anya mellett, aki a kezét szorította, én pedig előttük a szőnyegen törökülésbe foglaltam helyet. Annyira tördeltem a kezeim hogy már én féltem hogy nem marad egy ép csontom se.
- Elköltözök Spanyolországba. – Mondtam határozottan. – De ne aggódjatok nem Sergióhoz. – Tettem hozzá mire apa kifújta a benntartott levegőt. Innentől gyerekjáték a többit elmondanom. – Találtam egy nemzetközi ingatlanost, aki hajlandó volt beszámítani a Pesti lakást, így minimális lett a fizetendő összeg, amire hitelt vettem fel. És én szeretném törleszteni. Ti már megetettétek a magatokét.
- De kislányom... – Kezdte apa.
- Nem. Ti is, a magatok erejéből jutottatok el ide én is szeretném ennek a létrának minden fokát megjárni. Dolgozni fogok, és fősulira is jelentkeztem, hogy a fotózás mellett újságírással is foglalkozhassak. Apa szeretném, ha büszke lennél rám, és ahogy eddig is, úgy most is bízzatok bennem.
- Jaj kincsem én már most nagyon büszke vagyok rád. Egyet kérek, és azt hiszem, ezt kérhetem anyukád nevében is, ha valami rossz neked azt ne folytasd. Mindent magadért tegyél. És legyél boldog. – Indítottak utamra. Sokat jelentett nekem, hogy a számomra legfontosabb emberek támogatják döntésemet. Az egyetlen kakukktojás Berto volt, de azt hiszem ez így normális. Nem volt bátyám, de ha lett volna, biztos még a széltől is óvott volna gyerekként.
Az utóbbi időbe sok minden történt velem. Az addigi csiga tempóban élt életem felgyorsult. Új barátokra leltem a régi kapcsolatok pedig szorosabbak lettek. Bekebelezett az a bizonyos rózsaszín köd is. Egy olyan ember rabolta el a szívem, aki nem is olyan régen még csak a kedvenc spanyol sportolóm volt. Még most is az, hisz felnézek rá, de már nem csak a focistát látom, hanem őt magát. Az embert, akibe fülig szerelmes lettem. Szeretem őt és ez az érzés csodálatos. Sokkal jobba annál, mint ahogy leírják, elmondják. Ezt érezni kell. A szerelemnek nincs szinonimája, azt nem lehet más szóval leírni. Érzésekbe foglalhatod, körbeírhatod, utalhatsz rá, vagy rajzolhatsz a szó helyett szívecskét, de a szerelem akkor is szerelem marad. Néha a nagy rohanásban megállok és felteszem a kérdést, mit tehettem, amiért az élet ilyen jó hozzám. Aztán tovább merengve azt gondolom, hogy ez nem is a valóság. Egy álombuborék végtelen ábrándokkal, színesebbnél színesebb képekkel, mély érzésekkel, ami túlságosan sérülékeny. Nem akarok arra gondolni, hogy mikor pukkan ki. Amíg lehet, én csak boldoggá szeretném tenni, mert ha ő az, akkor én is az vagyok…

Sergio szemszöge:

Miután Vitali elment nem nagyon akartam megtalálni a helyem. Hiányzott, hogy nincs ott velem, hogy nem mellette ébredek, hogy nem vele alszok el, hogy nem bújik hozzám. Azok a csókok. És talán fogalma sincs róla, hogy az őrületbe kerget velük. Egyre nehezebben türtőztetem magam, és fogalmam sincs, meddig bírom még. Türelmes vagyok, de könyörgöm férfi és ő egy csodálatos fiatal lány. Tökéletes alakkal, és ha csak egy pillanatra is elképzelem, hogy milyen lehet vele, akkor nekem végem van. Ahogy most is. Gondolataimat egy hangos sóhaj követte.
- Te Ramos nem elég neked, hogy futsz? Még gondolatban is nyomod a köröket? – Vigyorgott a képembe Cristiano. Szerencsére az, hogy Víta szűz nem jutott túl hármasunkon. Pláne nem a Portugál fülébe. Még csak az kellett volna.
- Fogd be. – Mordultam rá. Na igen azt hiszem az ingerlékenység már elvonási tünet. Szerintem mióta először nővel voltam, azóta ez a leghosszabb idő, ami alatt nélkülöztem a sexet. Na jó ezzel biztos nem segítek magamon. A továbbiakban megpróbáltam kizárni ezeket a gondolatokat, és csak az edzésre koncentrálni, majd az azt követő meccsre az APOEL ellen. Így kicsit könnyebb volt elviselni a hiányát, hisz a meccs előtti éjszakán amúgy se lehet velem. A mérkőzést 3-0-ra nyertük. Szerencsésnek mondhattuk magunkat a sorsolást illetőleg, hogy a ciprusi csapatot kaptuk. Persze őket se becsültük alá. Az öltözőbe szinte rávetettem magam a mobilomra. És mosolyogva néztem a képet, amit küldött. Már nem az elsőt.

Gratulálok! Hívj, ha mindennel végeztél. Szeretlek! 

Állt az üzenetben én pedig siettem, hogy minél előbb hallhassam a hangját. Mikor felhívtam boldogan újságolta, hogy 29-én jön, én pedig talán nála is jobban örültem. Csak annak nem, hogy pont edzés alatt száll le a gépe, de azt mondta, ott találkozunk.
Másnap hazafelé a fülembe jutott, hogy nincsenek megelégedve a fotóssal, aki jött és többen a fejesek közül Vitalit akarják, ahogy én is és mire Madridba ért e gép egy konferenciabeszélgetés közepette el is döntötték, hogy felkérik őt erre a munkára. Engem kérdeztek, mikor jön, én pedig örömmel adtam át az információt.
Nem mondtam neki a dologról semmit, azt akartam, hogy meglepetés legyen. Szabad bejárása volt az edzőközpontba is így már csak azt vettem észre, hogy a szerelmemet Mou üdvözli. Pedig ahogy az edzőstáb elmesélte, hogy Vitali, hogy reagálta le az első találkozást nem épp arra engedett következtetni, hogy ők ketten jóban lesznek. És lám tessék. Lehet, hogy a zsarnok, edzőmnek mégis csak aranyból van a szíve.
- Ramos. Eszedbe ne jusson idetipegni. Csináld a feladatot. – Dörrent rám. Pedig épp csak hogy arra fordultam. Lehet, hogy abból van, de hogy kő veszi körül az biztos.
Edzés után, úgy ahogy voltam odafutottam hozzá, átöleltem és megcsókoltam. Úgy ragyogtak a szemei, mint a legfényesebb csillag.
- Hiányoztál. – Tette két kezét az arcomra és újabb csókot adott.
- Most már itt vagy. Nem foglak elengedni. – Mondtam.
- Majd meglátjuk.
- Nem, nem. Bármit is terveztél otthon, felejtsd el.
- Ez nem így működik.
- Majd meglátjuk. – Csókoltam meg és elmentem öltözni ugyanis mindenkinek jelenése van a konferencia terembe.
Alig háromnegyed óra múlva már mindenki bent ült és az elnököt figyeltük, aki mellett ott állt Vitali és látszott rajta, hogy nem érti ezt az egészet.
- Nos Vitali ne ijedj meg. Nem történt semmi. Csak el szeretném mondani, hogy nagyon elégedettek vagyunk a munkáddal és szeretnénk, ha a klub hivatalos fotósa lennél. Szeretnénk, ha teljes körű tagja lennél a mi kis családunknak. Mindenki mosolyogva várta az igenlő választ.
- Hu hát. – Kerekedett el a szeme. – Ez igazán… Nem tudom, mit mondjak. – Mondta mire többen, bekiabálták, hogy „igent” többek között én is. Vette egy nagy levegőt és beszélni kezdett. – Ez igazán megtisztelő és köszönettel tartozom az eddigi lehetőségekért, nagyon élveztem az itt végzett munka minden percét, bár még soha nem láttam lelátóról meccset. És valószínűleg tartom, hogy már nem is érezném ott jól magam. – Mosolyodott el mi pedig nevettünk. – A pálya széle az otthonom ez tény. Sokat fejlődtem, és még van is mit. Azt hiszem, ez lenne az álomállás, – Nézett rám – de nem fogadhatom el. Bármennyire is fáj most a szívem, nem lehet. Sajnálom. – Tátogta felém. Én szinte biztos voltam, abban hogy igent mond. Hisz együtt lehetnénk. Nem kellene egész napokat, heteket távol lennünk egymástól. – Más terveim vannak – Folytatta. – és abba ez az állás nem fér bele. – Tiszta sor nem velem tervez. Nem itt, hanem valahol máshol. Nem is voltam kíváncsi a további süketelésre felálltam és otthagytam mindenkit egy szó nélkül. Utánam szólt, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy hagyjon békén. Egy darabig csak autókáztam. Órák teltek el és már sötét volt mikor a házhoz értem. Bent égett a villany. Totál kiment a fejemből, hogy adtam neki kulcsot. Nem voltam benn biztos, hogy látni akarom. Azon is gondolkodtam, hogy visszatolatok és elmegyek. Egy fenét ez az én házam. A kulcsommal beengedtem magam. Elém jött, de kikerültem. Nem voltam rá kíváncsi. Tudtam, hogy ezzel megbántom, de én is megbántva éreztem magam.
- Sergio… - Szólított meg, de csak leültem a kanapára és igyekeztem nem foglalkozni vele. – Sergio kérlek, beszéljük ezt meg.
- Mit? Azt hogy nem férek bele az életedbe?
- Nem erről van szó.
- Ugyan már kérlek. Van fogalmad róla, mit utasítottál vissza? A jövőnket. Tiszta sor. Nem velem képzeled le. Világos. Csak akkor mond meg, és nem húzzuk egymást.
- Te komolyan ezt gondolod? – Kérdezte de nem feleltem, nem tudtam, mit gondoljak. - Nem a Real Madrid az egyetlen megoldás egy közös jövőre. – Folytatta.
- Nekem az életem és ez jeleneti a jövőmet.
- A tiédet, de az enyémet…
- Tudod mit? Ne is folytasd, nem érdekel. Menj és építgesd a jövődet valahol máshol. – Mondtam, erre pedig ő nem mondott semmit. Felállt, elővett valamit a táskájából és lerakta az asztalra. Nem mondott semmit csak elment. Ráadásul kocsival. Próbáltam felidézni milyen kocsi állhatott kint de nem arra figyeltem így nem emlékszem rá.

Az asztalon egy kis kék doboz volt, valószínűleg születésnapi ajándék, ami kibaszott boldog mit ne mondjak. Veszekedtem magammal, hogy kinyissam e vagy ne. Végül egy óra után eljutottam odáig hogy a kezembe vettem és még egy órán át forgattam. Közben pedig megnyugodtam, és még szarul is éreztem magam attól, hogy nem hallgattam meg. Lehet megint, hibát követtem el? Az órára néztem amin elmúlt éjfél. Vajon hol lehet? Visszajön? Visszajön, hogy hagyjam elmondani, amit akart? Megfogtam a szalag egyik felét és kioldottam. A kis doboz fedelét leszedtem. Egy ezüstszínű kulcs volt benne és egy kis levél.

Boldog születésnapot.

Szeretlek. 

 A kis papír hátulján pedig egy Madridi cím volt. Arra gondoltam, hogy valami buli helyszín. Nem túl kreatív tekintve, hogy holnap edzés, utána meg meccs. Azt hittem ezt az estét szívesebben töltené kettesbe velem. De biztos ott vannak a barátaim, velük meg csak nem kellene kicseszni. Összeszedtem magam, és kocsiba ültem, hogy a megadott címre hajtsak. A környék egész jó volt. Inkább csendes, mint elit, de mindig is szerettem ezt a helyet. Fellifteztem és az ajtó előtt megálltam, hátha hallok valamit, de nem szűrődött ki zaj. Az is lehet, hogy feleslegesen jöttem. De gondoltam, ha már eddig eljöttem, akkor bemegyek. A kulcsot beillesztettem és elfordítva a zár halkan kattant. Benyitottam, de nem azt kaptam, amire vártam.

Fényárba úszott egy szépen berendezett lakás. Ami látszólag üres volt. De víz halk csobogását hallottam. A bejárattól balra volt a nappali, egybe az ebédlővel és az amerikai stílusú konyhával. Minden új volt. Az egész lakás nem lehetett nagyobb, mint Víta pesti otthona, csak sokkal jobb elrendezésbe. Beljebb mentem. Arra amerről a hangot hallottam és azt hiszem egy álmom vált valóra. A hálószoba és a fürdő egybe volt, mindössze egy alacsony szintkülönbség jelezte, hogy az már egy másik helyiség. Nagyot nyelve léptem beljebb. A kabin gőztől, párás üvegétől ugyan nem láttam sokat, de tudtam, hogy Vitali van bent. Mióta megláttam a lakásában, hogy az ágyról be lehet látni a kabinba, ha nyitva van az ajtó, azóta erre vágytam, de nem így. A vágyaimnak alig bírtam parancsolni. Ezért a falnak dőlve vártam meg, míg végez. Ahogy elzárta a vizet egy törölközővel a kezembe léptem az nyíló ajtóhoz, hogy még csak véletlenül se lássak többet, mint amennyit a homályos üveg engedett. Még akkor se ha minden gondolatomat az töltötte ki hogy végre az enyém legyen. Hatalmas szemeket meresztett rám és hagyta, hogy köré tekerjem a törölközőt, és magamhoz szorítsam. Jó volt most így csendben. Nem tudom mennyire ronthattam ezt megint el, de azt hiszem ez egy igazán boldog szülinap lenne, ha nem lennék akkora barom amekkora vagyok, hisz a nő, akit szerettek ideköltözött, mert velem képzeli el a jövőt…

24 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

El se hiszem! Időbe! Bár relatív!

Na szóval remélem tetszeni fog. Én most ezt kicsit nem érzem olyan hű de jónak, de legyilkolták az agyam. XD

Eőre köszönöm a 30.000-es látogatást. :P Imádatom mindenkinek! <3

Várom a véleményeteket! :)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Reggel az ágyamban ébredtem és nem igazán értettem semmit. Felültem és körülnéztem. Tényleg abba a szobába voltam, amelyikbe elaludtam.

- Pedig annyira valóságos volt – Zuhantam vissza a párnák közé. És próbáltam felidézni az álmomat. Arra, amit mondott, hogy „Nem akarhatsz olyat, amit én nem szeretnék.” Úgy éreztem több száz apró kis lepke, rebegteti szárnyait a gyomromba. A szívem pedig egyre hevesebben vert, ahogy felidéztem a csókunkat. Álmomban is ugyanazt éreztem. De lehetnek azok ennyire intenzívek? Sokkal inkább tűnik emléknek. Emlék. Lehet, hogy mégis csak megtörtént? De akkor miért vagyok itt? Lehet, hogy már nem akar velem lenni? Nem, ez hülyeség. Minden, amit mond, és amit tesz őszinte. Talán mégis csak álmodtam? Miért ne, hisz annak a balesetnek a képei is olyan valóságosak. Lehet, hogy csak túlzottan vizuális vagyok…
Gondolataimnak gyereksírás vetett véget. Kicsi Cris rosszul ébredt. Kikeltem az ágyból és átsiettem hozzá, még mielőtt szegényem kisírja a lelkét is.
- Hé-hé prücsök. – Vettem ki az ágyból, aminek a rácsán csüngött. – Ne sírj. Nincs semmi baj. – Nyugtattam. Milyen egyszerű ezt kimondani, holott fogalmam sincs, mi lehet a baj. Rosszat álmodott vagy esetleg fáj valamilye? Ilyen kicsi gyerekként még nem nagyon tudjuk elmondani, miért hullatunk könnyeket, felnőttként pedig már nem is akarjuk. Nem véletlen, hogy azt mondják a gyerekek őszinték csak igazán. De amint rájönnek, hogy lehet titkolózni az évek során, azon vannak, hogy miként tudják még jobban elrejteni azt, amit igazán éreznek. Pedig mennyivel könnyebben megérthetnénk egymást, ha beszélnénk…
- Han… - Ütögette meg az arcomat kicsi kezével, hogy figyeljek rá.
- Mit szeretnél?
- Ap… - Mutogatott az ajtó felé. Letörölgettem a könnyeit és elindultam a szobája felé. Ahogy beléptem újra eszembe jutott a csók és szinte éreztem az ajkait az enyémeken. Letettem a picit, egyből az apukájához futott, aki kicsit meg is lepődött.
- Hát te? – Mosolygott rá majd szemeivel engem talált meg.
- Ugye nem baj, hogy áthoztam? Téged akart látni. – Megrázta a fejét és már fent is volt mellette az ágyon a fia. Én a helyet bámultam, ahol valójában nem is történt semmi, de azt akartam, hogy igaz legyen. Észre se vettem, hogy ott áll előttem. Éppen úgy, ahogy éjjel. Tenyerét az arcomra simította, és én felnéztem rá.
- Ugye nem csak álom volt?
- Nem. – Mosolyodott el.
- Akkor miért?
- Hogy tudd, mi a különbség az álmok és az emlékek között. – Nézett mélyen a szemembe és rájöttem, hogy csak segíteni akart. Miranda említette, hogy az emlékeim az álmaimmal is visszatérhetnek és nekem most tudnom kéne, hogy mi is a különbség, de elvesztem a szemeibe, és sokkal jobban vágytam egy újabb csókra, mint bármi másra. Kinek kell a múlt, ha vele tölthetem a jelent? De hiába a varázslatos pillanat, ahogy ez a kérdés megfogalmazódott bennem hiányérzetem támadt. Nem csak Crisre kell, kellett rátalálnom, hanem a családomra is, akik szerettek, akik felneveltek, akiknek olyat köszönhetek, amit a saját bátyám nem volt képes megadni.
- Cris? A családom… Az itteni családomat mikor láthatom? – Megfogta a kezem és az ágyhoz húzott.
- Figyelj. Ez nem ilyen egyszerű. – Sóhajtott miközben leült és engem az ölébe húzott.
- Tudom. De olyan fura, hogy olyan emberek hiányoznak, akiket nem is ismerek.
- Azt hiszem az már jó, ha ezt érzed. – Mondta mosolyogva és ez csak tovább szélesedett mikor kicsi Cris az ölembe mászott. Az órára nézett.
- Ideje készülni. Nem sokára jön érted a Mama. – Mondta a fiának, aki a Mama hallatára tapsolni kezdett és egyfolytában azt hajtogatta.
- Miért viszi el? Én, szívesen vagyok vele.
- Tudom, de neked pihenned kell. – Mondta, és nem tudtam vitatkozni ezzel, hisz igaza volt. – Csak pár nap és anyu hozza vissza. – Bólintottam és felálltam Crissel a kezembe.
- Megyek, felöltöztetem.
- Köszönöm. Már így is késében vagyunk. – Állt fel ő is és eltűnt a fürdőbe.
Hamar felöltöztettem a törpét és utána én is magamra vettem valami ruhát, bár a készletem vészesen fogyott. Miután én is szalonképessé tettem magam a konyhát vettük célba közösen, hogy reggelizzünk valamit. Persze a fiatalúr szívesen önállósította volna magát, de nem engedtem neki és ezen meg is sértődött. Mérgesen fújtatott felém.
- Akkor se hagyom, hogy összekend magad, méregzsák. – Persze ezután megmakacsolta magát és nem volt hajlandó enni. De az éhség nagyúr. Én pedig türelmes voltam. Így mire végeztünk csengettek. Nem voltam benne biztos, hogy ajtót kéne nyitnom, de mivel Cris sehol nem volt én pedig nem akartam megváratni az ajtóban állót Crissel a kezembe mentem kinyitni.
- Maam… - Vigyorgott teli szájjal a kicsi. De a megszólított csak rám meredt.
- Hanga? – Csodálkozott el. Én pedig örültem, hogy végre megtudtam a régi nevem.
- Háát, azt hiszem, de sokkal inkább vagyok most Noémi. – Mosolyogtam. – Nagyon örvendek. – Nyújtottam a kezem, de ő átölelt. Jól esett, hogy így fogadott és ez megint csak arra engedett következtetni, hogy Cris családja is szeret.
- El nem tudom mondani, mennyire örülök neked.
- Azt hiszem, érzem.
- Végre a fiam se lesz búskomor, és talán az a pióca Irina is leszáll róla. – Morogta.
- Ki?
- Nem fontos, az a lényeg, hogy újra itt vagy, de hogyan? – Kérdezte, én pedig próbáltam rá figyelni, de nem tudtam teljesen. Ki azaz Irina?
- Hát ez egy hosszú történet. – Feleltem kisvártatva és talán egy kicsit próbáltam kibújni a beszélgetés alól.
- Nyugodtan kezd csak el, ahogy én Cristianot ismerem, még eltart neki egy darabig a készülődés. – Nem voltam benn biztos, hogy el akarom mesélni neki, hisz nem is ismerem. De ha azt nézem, hogy fogadott akkor nem hiszem, hogy van okom félni.
- Hát jó. – Mosolyodtam el és beljebb léptem. Elmeséltem neki, hogy miért is jöttem ide és mi vezetett. Hogy az egyetlen dolog, ami ismerős volt az a fia szeme. És az érzés.
- Mindig is tudtam, hogy tiszta szívből szereted Őt. Van olyan érzés, ami annyira erős, hogy nincs semmi a világon, ami útját állná. – Elmosolyodtam. Ő pedig az órájára nézett. – Hajaj, ha nem siet, lekéssük a gépet.
- Megyek, megnézem hol tart. – Adtam oda neki az unokáját és felsiettem hozzá.
- Cris. – Nyitottam be a szobájába, de ott nem volt ezért tovább mentem a fürdő felé. Azonban ott sem találtam már csak egy helyen lehetett az pedig a gardrób volt.
- Nem akarlak sürgetni, de anyukád aggódik, hogy ha nem sietsz, akkor lekésik a gépet.
- Mi? Itt van anyu? És te beszéltél vele? – Kezdett el aggodalmaskodni.
- Nyugi. Semmi olyat nem mondott, amit eddig ne tudtam volna. – Gondolkodtam el. – Ja de a nevemet. És erről majd később szeretnék veled beszélni. – Az Irina kérdést inkább nem feszegettem bár nagyon zavart, hogy még csak azt se tudom ki az a nő. Mi van, ha már volt köztük valami? Nem lenne jogom kérdőre vonni, hisz itt hagytam még akkor is, ha önhibámon kívül tettem ezt. De nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy volt vagy van neki valaki más, akit jól láthatóan nem bírt az anyukája. Bár biztos vagyok benne, hogy ezt sose mondaná a fiának.
- Rendben, de akkor most megyek. Elviszem őket. Fél óra és jövök. – Bólintottam. Azt hiszem kicsit jó lesz egyedül a saját gondolataimban. Az újakban. Mert voltak. Nem folyamatosan a múlton gondolkodtam, hanem a jelenen is, bár a kettőt nem tudtam elhatárolni egymástól, mégis jó érzés volt, hogy történik valami. Lemenetem vele és elköszöntem az utazóktól.
Ugyan nem akartam rá gondolni, de eszembe jutott Máté. Vajon aggódik már? Vagy még mindig dühös, hogy eljöttem. Igazából nem számított, mert tudtam, ha térden állva könyörögne, se mennék, vissza. Jól éreztem magam itt még így is, hogy mindent homály fed. Majdnem mindent. Elpakoltam magunk után a konyhába és leültem a kanapéra, hogy ott várjam meg Crist, aki ígéretéhez híven alig több mint fél óra múlva vissza is ért. Ahogy bejött és meglátott le is ült mellém.
- Nos halljam. Mit szeretnél?
- Azt, hogy Hangának hívj. – Vágtam rá egyből. – El akarom felejteni azt a lányt, aki voltam. Aki reménytelenül kapaszkodott valamibe, ami már régen eltűnt. Aki bizalmatlan és az égvilágon senkije nincs. Szeretnék egy új életet, amíg nem kapom vissza a régit.
- De, az is te vagy.
- Nem. Te nem tudod milyen voltam gyerekként. Máté hagyta, hogy belesüllyedjek egy mély depresszióba és kétségbeesésbe, hogy azt higgyem, csak rá számíthatok, de igazából rá se. Elhittem, hogy egyedül vagyok, hogy senkinek nem kellek, hogy nincs senki, aki egy kicsit is szeretne. Van fogalmad róla, hogy ez milyen? Amikor úgy érzed, hogy a világ és mindenki sokkal boldogabb lenne, ha nem léteznél, pedig igazából fel se tűnne a hiányod. Tudod, hányszor néztem anyáék sírját, amin ott volt az én nevem is? Máté azt mondta, kicserélteti, de mégse tette és ebből jöttem rá, hogy hiába voltam ott, hiába tértem vissza az életébe én számára már rég halott voltam. És már elhittem, hogy jobb is lenne, ha nem csak a nevem lenne a kövön, hanem én is ott lennék a szüleim mellett. Sokat köszönhetek neked. Ha te nem vagy akkor én már nem vagyok ezen a világon. Nem akarok erre emlékezni. El akarom felejteni. Olyan szeretnék lenni, mint a baleset előtt és szükségem van rád, mert egyedül nem találok vissza.
- Az, aki voltál, ott van benned. Csak hagynod kell felszínre törni. Ne gondolj arra milyen volt ott, mert itt minden más. Ez az otthonod és itt szeretnek. Én pedig itt leszek veled. – Bólintottam.
- Köszönöm. – Mosolyogtam rá.
- Van még valami, amiről szeretnél beszélni?
- Nincs. – Vágtam rá túl hamar.
- Hanga, nézd ez…
- Ne. Nekem nem tartozol magyarázattal. Nem voltam itt és hihetted azt, hogy soha többet nem jövök vissza.
- Nem ezt félre… - Az ujjamat a szájára tettem. Nem akartam erről hallani, de óvatosan megfogta a kezem, és az ölembe rakta, de nem engedte el.
- Márpedig meghallgatsz. Ezt el szeretném mondani, mert nem szeretném, ha később ebből bármi gond adódna. Irina a volta barátnőm, aki igazából soha nem jelentett semmit. Mikor elmentél Ő megjelent, és jó barátot alakított, hogy mellettem, álljon, mert megviseltek a történtek. Akkor nem vettem észre mire megy ki a játék. Aztán bepróbálkozott volt egy csók, de észhez tértem még mielőtt más történt volna és elküldtem. Azóta is megjelenik néha, de rendszerint mindig elhajtom. Kicsit nehéz a felfogása. De nem kell félned.
- Öhm… - Nem nagyon tudtam, hogy mit mondhatnék erre. – Köszönöm, hogy őszinte voltál.
- Nagyon haragszol?
- Nem, dehogy csak ez… Vagyis, hogy… Ugye nem fog idejönni?
- Nem hiszem. De ha ide is jön, nem tud tenni semmit. Nem vette át a helyed, azt senki nem tudja. – Mosolygott és én ebbe belepirultam. – Ezt annyira szeretem. Simogatta meg az arcom, ami az én bőrömhöz képest jéghideg volt. Nem kérdés lángoltam és talán már nem is csak attól, hogy zavarba hozott. Akartam, hogy újra megtörténjen az a csók, de még mielőtt rászántam volna magam az órájára nézett.
- Megyek készülődni.
- Hova mész?
- Edzésre, de te is jössz. – A stadionban jól éreztem magam. És örültem, hogy újra pálya közelbe lehetek. – persze ha szeretnél.
- Szeretnék. – Lelkesültem fel. Összepakolta néhány holmiját egy sporttáskába és már indultunk is. Nem a stadionba mentünk ahol a meccs volt, hanem Valdebebasba.
- Itt szoktatok edzeni?
- Legtöbbször. Figyelj csak, én most átöltözök. Megvárhatsz, ha gondolod, de ha arra tovább mész, akkor kijutsz a pályára, és ott le tudsz ülni. – Mondta és bement azon az ajtón, ami mögött valószínűleg az öltöző volt. Úgy döntöttem kimegyek. Látni akartam a zöld füvet. Nyugtató hatással volt rám. Leültem és vártam, hogy történjen valami. Közben pedig szememmel bejártam az edzőközpontot. Alig telt el pár perc mikor egy barna hajú lány állt meg mellettem.
- Hola. Leülhetek? – Kérdezte mosolyogva.
- Hola. Persze. – Mondtam és ő már helyet is foglalt.
- Iza vagyok. Nem láttalak még erre. Kivel jöttél? – Érdeklődött. Közvetlen volt és kedves.
- Az én nevem Hanga. – Jó érzés volt ezen a néven bemutatkozni. Mintha valaki teljesen más lettem volna. - Mondhatni új vagyok. – Mosolyogtam. – Cristianoval jöttem.
- A barátnője vagy?
- Az voltam, hogy most mi vagyok neki, azt még én se tudom.
- Szakítottatok? – Kérdezett vissza és nekem csak akkor esett le, hogy mit mondtam.
- Nem. Vagyis el kellett utaznom és csak pár napja tudtam visszajönni, de nem tudom. Szeretem őt és szerintem, még ő is szeret engem. Meg volt egy csók is. – Mondtam és elhallgattam. Nem értettem miért vagyok az itteniekkel ennyire közvetlen. Úgy éreztem, hogy benne megbízhatok.
- Szerintem nincs miért aggódnod. – Mosolygott.
- És te? Kivel jöttél? Bár nem mintha bárkit is ismernék. – Nevettem.
- Azt hogyan? Ha Cris barátnője voltál, akkor csak ismerned kéne a csapatot.
- Hát ez kicsit, bonyolult. – Sóhajtottam és a túl oldalra meredtem.
- Hé, ha szeretnéd elmondani, én meghallgatlak szívesen. Szimpi vagy, úgyhogy csipogd el nekem kedves újdonsült barátnőm, hogy mi a helyzet. – Mondta vidáman. Én pedig egy pillanatra úgy néztem rá, mint aki egy másik bolygóról jött, de aztán csak tovább növelte a jókedvem, hogy van még valaki, akit érdekel, mi van velem. Talán ő nem is olyan idegen, mint amilyennek elsőre tűnt.
- Hát jó. Volt egy balesetem gyerekkoromba, aminek következtében elveszítettem az emlékezetemet, és itt éltem Madridba egy családnál, aztán pár hónapja egy újabb baleset következtében megint elveszítettem az emlékeimet viszont a régiek visszatértek azért is mentem el. Tehát Cris szemein és azon kívül amit, iránta érzek minden mást elfelejtettem. És most többek között azon vagyok, hogy visszakapjam az életemet. – Mondtam el röviden.
- Nahát. És mik a terveid, mert gondolom, nem otthon akarsz ülni és várni valami csodára.
- Nem, nem igazán, de erről még nem beszéltem vele. – Néztem a pályára ahova épp akkor jött ki a csapattársai társaságában, akiket nagy valószínűséggel ismertem. Ez egészen addig nem zavart, míg eszembe nem jutott, hogy én viszont elfelejtettem őket. Kényelmetlenül éreztem magam és ezt, Iza is észrevette.
- Nincs kedved elmenni valahova? – Kérdezte, én pedig bólintottam és fel is álltam. Azon gondolkodtam, hogyan szóljak Crisnek, mikor is a mellettem álló lány elkiáltotta magát.
- Hé Ronaldo, elviszem a csajod. Edzés végén kint várunk. – Mondta és ezt a csatár egy intéssel, nyugtázta. Látszott rajta, hogy nem csak a meccset veszi komolyan, hanem az edzést is.
Lizzel a városba mentünk és először beültünk egy kávézóba, hogy igyunk egy élénkítő feketét. Közben pedig beszélgettünk teljesen általános dolgokról. Alig fél órája jöttünk el mikor smst kapott és az üzenetre szinte felragyogott a szeme.
- Cris azt üzeni, hogy menjünk el vásárolni neked mindenfélét.
- Tessék? – Kerekedett el a szemem.
- Jól hallottad. Úgyhogy húzd le azt a kávét és nyomás, mert csak két és fél óránk van.
- Mi? Kettő és fél?
- Tudom, tudom. Kevés ezért húzzunk bele.
- Kevééés? Te megőrültél.
- Dehogy, csak ha jól értelmeztem a focistád üzenetét nem költöztető kamionnal jöttél.
- Hát nem.
- Akkor nincs vita. Teli vásároljuk a terepjárót, és egy csúcs mobillal kezdjük. – Mondta és kézen ragadott, hogy a közeli üzletekkel zsúfolásig telt sétányra irányítson. Egy mobil szaküzletbe vitt ahol gazdagabb lettem egy fehér Iphone-nal.

Hiába mondtam én, hogy nem kell ilyen drága telefon, de ő váltig állította, hogy kell. Ezután egyik boltból mentünk a másikba és minden egyes helyről táskák hadával jöttünk ki. Végül tényleg teli vásároltuk a BMW-t ami nekem nagyon tetszett. Az edzésnek már vagy fél órája vége volt mikor odaértünk a központhoz. Viszont igaza volt Liznek, kár volt aggódnom. Se Cris, se a többiek, nem voltak sehol se. Leparkoltunk és kiszálltunk a kocsiból minden mást benn hagyva. A bejárat felé indultunk, ahonnan elkezdtek szállingóztak ki a játékosok. Izát a párja zárta karjaiba, ahogy odaért. Irigyeltem érte. Engem Cris csak úgy fogadott, mint bárki mást.
- Had mutassam be neked a barátom. Hanga ő itt Iker. Iker ő Hanga.
- Örvendek.
- Szintúgy. Nem fárasztott le nagyon? – Kérdezte.
- Ki? Ja? Nem, dehogy. – Ráztam meg a fejem. Mert az arcát tanulmányoztam. Ismerős volt a hangja, de nem tudtam honnan. Biztos nem hallottam nyilatkozni és beszélni se még idáig és mégis. – De a kocsi tele van. – Tettem hozzá és a parkoló autóra mutattam.
- Nem gond. Úgyis mindig ki akartam próbálni Cris kocsiját. – Tartotta a kezét az említett felé.
- Na jó egyszer van gyerek nap. – Nyúlt bele a zsebébe és elővette a kulcsot, de mielőtt odaadta volna figyelmezettet. – Egy karcolást se, különben szétszedlek.
- Értettem. – Vigyorgott a kapus és végre magkapta a kulcsot. – Akkor mi megyünk is. Hanga örülök, hogy találkoztunk. Jók legyetek. Sziasztok. – Köszöntek el és elmenetek.
- Mehetünk? – Fordult felém Cris én pedig bólintottam. Egy szó nélkül tettük meg az utat. A kocsiból felcipekedtünk a szobámba, lévő gardróbba, de nem volt erőm bármit is tenni velük.

Elfáradtam és hogy kicsit felfrissüljek úgy döntöttem, letusolok. Jól esett, ahogy a nem túl meleg víz felfrissíti a testem és a lelkem is. Egy törölközőbe léptem ki a szobába egy másikkal pedig a hajamat töröltem és igazán meglepett, mikor megláttam Crist az ajtómba.
- Ne haragudj. Nyitva volt. Csak meg akartam kérdezni mit ennél. De majd inkább visszajövök később. – Hadarta és kifordult a szobából.
- Cris. – Szóltam utána.
- Tessék? – Kérdezte de nem nézett rám. Mögé léptem és átöleltem.
- Nem akarom, hogy elmenj. – Megfordult az ölelésembe és vizes hajtincseimet hátra simította.
- Akkor mit szeretnél?
- Azt, hogy csókolj meg, és hogy maradj velem. Szeretlek, és nem akarok a múltra várni, hogy történjen valami. Nekem nincs szükségem az emlékekre ahhoz, hogy tudjam, mit érzek irántad. Szükségem van rád. Szükségem van a szerelmedre. – Mondtam mire habozás nélkül csókolt meg. Belemosolyogtam ajkaink játékába, hisz talán jobban akarta ezt az érintést, mint én. A csókunk egyre mélyebb lett és átestünk azon a ponton ahol nem volt megállás. Az ágyig hátráltam, ahova úgy zuhantunk be. Szenvedély és vágy övezte minden mozdulatunkat. Vágytunk egymásra.
- Biztos ezt szeretnéd? – Kérdezte fojtott hangon miközben már fedetlen, izmos mellkasán és hasán simítottam végig.
- Ez az egyetlen, amiben most biztos vagyok. – Suttogtam, és magamhoz húztam egy újabb csókra. Nem volt kétségem a döntésem helyességét illetőleg, hisz nem most jöttünk össze, hanem most találtunk újra egymásra. És az hogy ezt így éltük át a legcsodálatosabb dolog volt, ami valaha történt velem.

33 - Szerelem net

Szijasztok!

Így késéssel tudtam hozni a szokásos hosszúságot. :) És talán a szintet is...

A vége felé kicsit felgyorsítottam a napokat, hogy eljussak én  is a bajnokság végéig. :)

De azért annyira nem. :D

Remélem tetszeni fog.

Várom a véleményeiteket!

És nagyon köszi az eddigieket! :)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Miután a busz elment beültem Sese autócsodájába. Hiába mondtam én neki, hogy nem kell, biztos érdekelte. Szegényem lát rá esélyt, hogy megszeressem ezt a márkát. Pedig nagyjából az olyan lenne, mintha pusztán azért lennék Barcelonás, mert leütetnének nézni a meccset. Egyáltalán nem vagyok befolyásolható. Egyesek szerint ez makacsság, szerintem csak simán a magam ura vagyok. Majd rájön ő is. A riasztót kinyomtam és beültem.

- Öhm… - Néztem végig a műszerfalon. Na igen, ez az a kocsi, ami már gombnyomásra indul. Azon se csodálkoztam, ha automataváltós lett volna, amilyen kis kényelmes ki is néztem volna belőle. De szerencsére a kicsikét lehetett 6ig pakolni. Az ülésbe konkrétan feküdtem. Való igaz én se szeretek úgy vezetni, mint aki karót nyelt, és szerencsére érzem az autót is, így nem kell figyelnem az elejét, de így marhára az eget kémlelném a szélvédőn keresztül. Végigpásztáztam az egész falat, hogy találjak valami ülésállítót, mert biztos voltam benne, hogy nem kézzel kell, jó öt perc után meg is leltem, amit kerestem. És végre elindulhattam. Szó se róla egy élmény volt vezetni, nagyon oda kellett figyelnem, mert alig hogy ráléptem a gázra már át is léptem a megengedett sebességhatárt.
Szerencsére egybe maradtam én is és a kocsi is. Vicces volt, ahogy az emberek két kézzel, két lábbal integettek. Főleg csajok. Lehet én a munkámból, kifolyólag nem vagyok ilyen, de még mielőtt sportfotós lettem találkoztam nagynevű sportolókkal, mégse viselkedtem elmebeteg módjára. Végül is mindegy. Ha nekik ez örömet okoz…
Boldogan parkoltam le a garázsba és szálltam ki az Audiból. Ha egyszer ideköltözök biztos, áthozom a kocsimat. Kiszedtem a cuccaimat és a lift felé vettem az irányt. Barátaim ajtaja előtt megálltam és kopogtam. Ami szinte azonnal nyílt és én két erős ölelő kar közt találtam magam.
- Hola Berto. – Vigyorogtam a kézilabdásra.
- Hola. Úgy örülök neked. – A magasba szaladt a szemöldököm.
- Liiiiiiiz. – Szóltam enyhén kétségbeesett hangon barátnőmnek, aki fél lábbal ugrált ki a gardróbjából.
- Nyugi. Csak éhes.
- És én főzzek neki, vagy mi?
- Áhh, kizárt, hogy azt meg bírja várni. Elmegyünk enni.
- Oké. – Tettem le a táskáim. – De semmi puccos kiöltözős. Oké?
- Mutasd magad. – Rángatott arrébb. – Hm... Rendben van. Jöhetsz.
- Kösz, hogy megengeded. – Nevettem el magam.
- Khm… Csajok… Nem mehetnénk? Éhen fogok halni. – Egymásra néztünk majd vissza Bertora.
- Már ne is haragudj édesem, de mi kész vagyunk. Ellenben veled. Vagy óhajtozol esetleg papucsban jönni? – Kérdezte párjától Liz, én pedig igyekeztem nem röhögő görcsöt kapni mikor tudatosult benne, hogy mibe is akart emberek közé menni.
- Azért meg ne fulladj. – Intézte nekem szavait, mire kitört belőlem.
- Papucs. – Röhögtem, ő pedig naná, hogy bevágta a durcit. Egyem azt az érzékeny kézilabdás szívét. Mire az étterembe értünk megbékélt, de azt mondta, ezt még visszakapom. Én pedig vállalkozó szellemem révén álltam elébe.
- Jaj jut eszembe. – Kezdett el kotorászni a táskájába. – Láttad már? Ki kapott le titeket? Ráadásul a külvárosba? – Tolta elém a kivágott képet az újságcikkel. Amit mosolyogva vettem el.
- Láttam.
- És nem hisztizel? – Lepődött meg. – Bár ez egy nagyon jó kép én se hisztiznék. Annyira természetes. Látszik, hogy boldogok vagytok. És képzeld, ezt még Berto is megjegyezte. – Hitetlenkedve fordítottam a fejem az említett felé.
- Ne nézz így rám. Igaz, hogy ezt mondtam, de attól meg egy kicsivel se kedvelem jobban az idióta focista barátod, mert akkor is csak egy pöcs és attól, hogy nem mesélted el az utolsó húzását még tudok róla. – Mondta és rám se nézve tovább bújta az étlapot és meglepő módon Liz is abba temetkezett. Sejtettem, hogy Gonzalo, kiad. Jó persze nem haragudhatok rá. Nem fog hazudni Liznek. Liz nem fog titkolózni Berto előtt. Bertót pedig marhára nem érdekli, hogy ha Sergioval kapcsolatban megbánt, mert nyilvánvaló, hogy szívesebben látna minket külön, még akkor is, ha azt látja rajtunk, hogy boldogok vagyunk. De nem neki kell szeretni, és bár bánt, hogy meg se próbálja, nem tudok, mint tenni. Szeretem Seset. Berto pedig a barátom.
- Jó estét. – Jött oda a pincér. – Választottak már?
- Én egy jeges csokit kérek és egy epertortát. – Mondtam. Mire mindhárman úgy néztek rám, mint akinek elment az esze. – Legalább így figyeltek rám. Ezt a rendelést sztornózza, és kérem, jöjjön vissza tíz perc múlva? – Mosolyogtam rá a pincérre, aki bólintott és sarkon fordult. – Most mi van? – Néztem rájuk. Berto vállat vont Liz meg kerülte a tekintetem. – Ha ezt fogjátok csinálni, elmegyek. De tényleg. Berto szerinted hibát követek el és túl naiv vagyok, de had tanuljak a saját hibáimból. Oké? Vannak hibái, de ezeket csak szerinted ilyen drasztikus, mert nem szívleled. Én azokkal együtt szeretem és nekem ő így tökéletes. Liz rád pedig nem haragszok, mert nem fogsz titkolózni a szeretteid előtt. Azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy ezen egy percig is agyaljatok. És ha most nem folytatjuk ezt az estét normálisan, én lelépek, mert ennyi erővel egyedül is lehetek. – Hadartam el és hátradőltem a székbe.
- Nem tudom, miért nem hallgatsz rám. – Rázta meg a fejét.
- Azért, mert imádni fogod, ha majd egyszer azt mondhatod, hogy „én megmondtam”. – Ezen elmosolyodott.
- Akkor hanyagolhatjuk a témát?
- Igen. – Felelték kórusba. Aztán mintha mi sem történt volna Liz nekiállt csacsogni.
- Amúgy olvastad, amit rólad írtak?
- Csak egy részét.
- Az online szavazáson verted Larát.
- Akkor már értem miért tajtékzott a dühtől. – Gondolkodtam hangosan. – Volt szerencsém hozzá. Az a csaj nem normális. De mindegy nem akarok pont róla beszélni.
- Akkor azt mond el, mit kerestetek ti a külvárosban. A szegénynegyedbe.
- Gondolom, a tegnapi cikket is olvastátok.
- Igen?
- Vadászat indult egy használható képért és nem akartam, hogy valami élettelen lesi fotósé legyen a pénz. Ezért egy kisfiúnak, Raúlnak és a családjának adtuk a képet, amit egyébként Raúl készített, hogy vigyék be ők a szerkesztőségbe.
- Rendes tőletek. – Szólalt meg Berto először. És úgy tűnt őszintén mondja. És nem kerülhette el a figyelmem a többesszám. Az vacsora kellemesen telt és a kézilabdás se halt éhen. Elég későn értünk haza és mivel korán keltem egy gyors zuhany után le is feküdtem aludni.
Másnap mire felkeltem se Berto se Liz nem voltak otthon. Végül is csak szerda van, ami igazából munkanap. Úgy döntöttem, ha már egyedül vagyok, akkor kockulok egy kicsit. Idejét láttam sulit keresni, és mivel az év közbeni felvételről már jócskán lecsúsztam így már több suli is, szóba jöhetett. Jó néhányat át is futottam és volt olyan is, ami igazán tetszett. Ha jól belegondoltam talán meg is volt a befutó, ezért jobban megnéztem mik az elvárások, és ahogy elnéztem, simán bekerülhetek államira. Ezért már gondolatban elkezdtem tervezgetni a jövőmet és ez annyira felpörgetett, hogy mindenről megfeledkeztem. Késő délután megcsörrent a telefonom. A Realtól hívtak, hogy be tudnék-e menni, fél órával előbb. Én meg mivel semmi fontos dolgom nem volt természetesen igennel feleltem így neki is álltam készülődni. Az akksikat összeszedtem és még néhány memória kártyát, na meg a gépemet. Minden működőképes volt én pedig indulásra készen. Nem pakoltam össze minden cuccom, hisz a szombatot is itt töltöm. Hagytam a vendéglátóimnak egy üzenetet és elindultam a Bernabeube Sese kocsijával, amit most még jobban megnézetek, mert ugye a focista egyértelműen nem vezethette. Leparkoltam a játékosoknak fenntartott parkolóba és bementem, hogy megkeressem a sajtóst. Aki egyből tovább küldött a fejesekhez, akik már vártak. Mindig zavarba voltam a nagykutyák társaságában.
- Jó estét. – Köszöntem és leraktam a táskám. Páran ugyanígy köszöntek. Néhányan pedig holával. Aztán Pérez nem is váratott sokáig csak átadott egy Adidas papírtáskát. Elvettem és hol őt, hol a táskát néztem. El nem tudtam képzelni, mi lehet benne. El is mosolyodott, de végül nem ő, hanem egy Mourinho kezdte el mondani mi az.
- Úgy gondolta a vezetőség, ha már egy bizonyos fokig a Real Madrid csapatát erősíted, amit nagyon köszönünk, akkor legyél a csapat teljes körű tagja öltözködésben. Reméljünk a méret jó lesz.
- Oh… - Ez mind, ami elsőre elhagyta a számat. – Köszönöm szépen. Ez igazán megtisztelő. – Mondtam még mindig nagyokat pislogva.
- Ott fel is veheted. – Mutatott az egyik ajtó felé és én be is mentem. A méret tökéletes volt. Csak álltam és felsőn lévő címert néztem. Aztán rácsúsztattam a kezem. Ez nem velem történik. Biztos, hogy álmodok…

Sergio szemszöge:

Annyit beszéltek a többiek az újságcikkről, hogy én is elolvastam. Azt hogy összehasonlították Laraval az egyáltalán nem tetszett, de végül is megértettem, hisz ők nem tudják valójában milyen. Ha ismernék, eszükbe se jutna. Sőt elgondolkoznának azon, amin én. Hogy-hogy lehet valaki ennyire más. A fiatal lányok annyira kiszámíthatóak és éretlenek. Ő pedig olyan, mint aki már leélt volna egy életet, de mégse. Arról nem beszélve, hogy mit bocsátott meg nekem. Nem is értem, de mindenestre örülök, hogy nem hagyott itt. És annak is, hogy újra szóbahozta. Én átsiklottam volna felette, ahogy szoktam, de ő nem. Meg akarta beszélni és mennyire igaza van. Az előző barátnőimmel a kommunikáció valahogy halott dolog volt. Ha valami problémánk volt egymással egy békülős sexel meg lett oldva, de sose beszéltük meg és később mindig a fejemhez lett vágva. Tudom, hogy ő nem fogja. És talán vele ezért beszélgetek, mert nem fekszünk le egymással. És most, hogy kiderült még nem volt senkivel, nem is fogom erőltetni. Annyira hihetetlen. Az első szerelmemen kívül mindenkinek a sokadik voltam, bár ez sosem zavart. Nem is érdekelt. És nem is gondoltam bele milyen lenne valaki olyannal, aki csak az enyém. És rájöttem, hogy nem ez a lényeg, hanem az hogy mennyire csodálatos lány. Azaz önzetlenség, amit először értem tett és utána a kisfiúért majd a családjáért. És ez neki annyira természetes mintha csak a mindennapjaihoz tartozna…
Gondolkodásomat kopogás zavarta meg.
- Gyere. – Hívtam be és az edző jelent meg az ajtóba. Egyből ülő helyzetbe tornáztam magam. – Mester?
- Információra lenne szükségem.
- Mivel kapcsolatban?
- Vitali méretével kapcsolatban.
- Fogalmam sincs. De szerintem simán csak S-es vagy inkább XS, de miért?
- Mert a vezetőség adni akar neki egy melegítőt, ha már egyszer a fotósunk.
- Ohh akkor S. Ha, nem muszáj, az azért ne feszüljön rajta annyira.
- Ramos, Ramos… Ezt a beteges féltékenykedést már igazán elnőhetnéd. Ezzel okozhatod a legnagyobb kárt. – Nincs mese az edzőm, csípi a csajom, ahogy Ronaldo mondaná.
- Értettem mester. Jut eszembe arról nem hallani valamit, hogy esetleg véglegesítenék? – Kérdeztem.
- Nem erről semmit. – Mondta és kiment, de egyből őt váltotta Iker és Gonzalo. Az utóbbival úgy is beszédem volt.
- Jó hogy jössz. - Néztem a csatárra.
- Mi rosszat tettem?
- Nem mondtad meg, hogy Vitali ott volt.
- Oh, akkor legalább vele kvittek vagyunk. – Húzta el a száját.
- Hogy érted?
- Nem akarta elmondani Liznek, hogy ne kelljen titkolóznia Berto előtt, de én elmondtam és már Ő is, tudja.
- Szuper. Akkor megint számíthatok egy fenyegetésre. Komolyan nem értem az embert. De nem szólok, mert Víta a barátjának tartja. Pedig már elegem van belőle. Mi jogon szól bele az életébe?
- Azon a jogon, hogy a barátja. És csak jót akar neki. – Mondta Iker.
- Igen és az nem én vagyok. Nyílván való, hogy mást akar mellette látni. Kitudja, talán saját magát. – Morogtam a végét halkan, de Gonza meghallotta és fejbe is vágott érte.
- Te nagyon hülye. Berto annyi idős, mint Vitali anyukája.
- Honnan tudsz te ilyeneket? – Simogattam a fejem.
- Liztől.
- És tudsz még valamit róluk?
- Mi vagyok én információs iroda? A barátnőd szülei, érdeklődj tőle. – Mondta.
- Kösz. – Húztam el a szám.
- Jó elég. - Csattant fel Iker. - Azt meséld el nekünk, hogy mit kerestetek ott ahol a kép készült. – Elmosolyodtam és büszkén meséltem, hogy az én Vítám mit tett azért a kisfiúért és a családért. Ők pedig ugyanúgy meglepődtek, ahogy én.
- És amúgy minden oké veletek?
- Megbeszéltük és lezártuk.
- Aha megbeszéltétek. – Vigyorgott Iker. Higuan pedig csak mindentudóan mosolygott.
- Csezd meg, de komolyan. Te ezt is tudtad? – Háborodtam fel.
- Most mit tegyek, ha egyszer elmondta?
- Mióta tudod?
- Már akkor tudtam mikor még kint voltak Szerbiába a kézilabda Eb-n. De akkor még nem tudtam, hogy az a lány, akiről Liz mesélt az Vitali.
- Ti miről beszéltek? – Kérdezte Iker miközben a beszélgetésünket, hallgatta.
- Arról hogy Vitali még szűz.
- Micsoda? – Kerekedtek ki a kapus szemei.
- Most mit kell ezen meglepődni? – Kérdeztem, mert az oké, hogy én meglepődök, de Ő. Nem válaszolt csak nekiállt röhögni.
- Mi lesz veled tesó? – Tette a kezét vállamra nevetve.
- Azt hiszed, nem bírok rá várni? Amikor azt mondtam, szeretem komolyan gondoltam. – És úgy is mondtam.
- Látod, most már bármit elhiszek. Ilyet se hallottam még tőled. – Mondta. Beszélgettünk még aztán a takarodókor mindenki elvonult a saját szobájába. Nem volt jó nélküle, hiányzott és tudtam minél több napot, töltök vele annál nehezebb lesz őt elengedni…

Mikor a busszal odaértünk az Audim már ott parkolt. Jéé tud parkolni. Ilyen egyenesen még én se tudok beállni. Azt hittem láthatom, még mielőtt átöltözünk, de sehol nem láttam. Viszont mikor kimentünk a pályára bemelegíteni és szórakoztatni a közönséget ott állt a helyén és rám mosolygott. Én pedig vissza. Jól állt neki a csapat melegítő és tényleg XS a rendes mérete.
A meccset mi nyertük Ronaldo duplájával valamint Higuain és Benzema egy-egy góljával 4-1-re így összesítve 5-2-re vertük a CSZKA Moszkvát. Moszkva mindig emlékezetes hely lesz számomra, azt hiszem, hisz ott jöttünk össze három hete és az óta már annyi minden történt…
Ezen gondolkodtam, ahogy a pályáról jöttem le, ám a folyosón riporterek gyűrűjébe kötöttem ki, akik egymás szavába vágva tették fel kérdéseiket.
- Ki a barátnője? Mióta vannak együtt? Hol ismerte meg? Meséljen róla... – Én meg csak kapkodtam a fejem. Nem akartam kiadni őt. Nem akartam, hogy bárki is megtudjon róla bármit. Azt meg főleg nem, hogy hova valósi, hisz vissza kell mennie majd, és én ott nem lehetek vele. Persze a kérdések még mindig záporoztak. – A külvárosban találkoztak?
- Nem nyilatkozom. – Mondtam és tovább indultam volna, de nem engedtek. Mindenáron meg akartak róla tudni valamit. Fogalmam se volt hogy vágjam ki magam, de maghallottam egy számomra ismerős és kellemes hangot. Először csak meglepődtem, aztán még jobban.
- Elnézést, hölgyeim és uraim, - tört utat magának a riporterek hada között és komolyan meg kellett erőltetnem magam, hogy ne nevessek. Pláne, hogy még rám is kacsintott, - de señor Ramost várják a sajtószobában, és fontosabb dologról kell nyilatkoznia, mint a barátnője. – Mondta. Elfordított balra és tolni kezdett. Ugyan félre álltak az utunkból, de tovább folytatták az idióta kérdések feltevését.
- Kérem, válaszoljon. A rajongok, tudni akarják. – Mondták többen is, de csak mentünk.
- Ki maga, hogy csak így elviszi a riport alanyt? Nem hagyhat itt minket válasz nélkül. – Erre Víta megtorpant és visszafordult.

- Héé… - Kiabált oda nekik. – Majd én válaszolok. – Vigyorgott, nyelvet nyújtott és még be is mutatott nekik.

Nem bírtam ki röhögés nélkül. Az elképedt fejük megért volna egy képet és ezt nem csak én gondoltam, így ugyanis Vitali csak lenyomta a gépen gombot és el is tűntünk a folyosón.
- Őrült vagy. Ugye tudod? – Toltam be egy olyan helyre ahova nem látnak be kíváncsi szemek és vettem róla le a szemüveget és a kalapot. – Köszönöm, hogy megmentettél. – Csókoltam meg, amit viszonzott, de mikor elváltunk csak lökött rajtam egyet.
- Menj, mert tényleg menned kell interjút adni. Ott találkozunk. – Mondta és elváltak útjaink. Én még mindig az imént történteket láttam magam előtt és nevetnem kellett az egész szituáción. Tudta mekkora kockázatot vállal még így is hogy ezeket felvette mégis kimentett. Reméltem, hogy tényleg nem készült róla kép, mert azért ha valaki jobban megnézné őt biztos, egyből felismernék. Meg bizony, és ő ezzel tisztába is volt, mégis megtette. Sok mindenre képes lenne értem, ahogy én is érte. Napról napra jobban magába bolondít pusztán azért, mert önmagát adja…
A napok repültek. Az idő, amit vele töltöttem olyan volt mintha pörgetnék. Eljártunk otthonról és ugyan készült pár kép de a lesi fotósok csak messziről figyeltek minket, és ahogy elnéztem Vitalit egyáltalán nem zavarta, vagy igyekezett nem mutatni. Mindenestre jól éreztük magunkat.
17-én Víta elutazott Leónba, a BL kézilabda meccsre, már reggel így többet voltam távol tőle. És még csak azt sem tudtam, mi van vele. Berto VW terepjárójával ment. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy veszek egyet, hogy ne mástól kérje el, de veszett ötlet volt, mert nem vehetek neki autót. Még nem.
Jó volt őt a meccsen újra látni. Beleadtunk mindent, de sajnos a Malaga ellen csak x-eltünk. Így veszítettünk az előnyünkből, de ezt nem fogtuk fel még olyan drasztikus veszteségnek. Az eredménnyel viszont senki nem volt megelégedve.
Az idő továbbra se állt meg és Víta, se hétfőn, se kedden nem jött ki az edzésre csak akkor ért oda mikor a busz indult, ugyanis jött velünk a következő meccsre a Villareal otthonába. Levágódott mellém és adott egy csókot.
- Mond édes, te merre jársz, mikor én edzek?
- Lakást nézek Lizzel. Remélem nem baj. Azért gondoltam, hogy akkor nézünk vele, mikor edzésed van, hogy veled lehessek mikor otthon vagy.
- Áhá így már értem. Ez esetben megbocsátva a kimaradás. – Pusziltam homlokon és magamhoz is szorítottam, hogy ne is lássam a pillantását és így elmaradt a beszólás is. Már csak akkor engedtem el mikor nevetett.
A Villareál elleni meccsen megint csak x-elni tudtunk és ez újabb előny csökkenéssel járt. Vitali meg is jegyezte, hogy attól, mert volt 10 pont előnyünk nem kellene zsebbe érezni a bajnokit.
Pénteken jött velem az edzésre, mert utána már nem találkozhatunk túl hosszú időre.
- Sikerült már lakást találni? – Kérdeztem.
- Többet is, de mind szuper és most dilemma van. A lényeg, hogy csak egy maradhat. – Nem igazán értettem minek nekik másik lakás hisz a legjobb környéken laknak egy luxuslakásba, de nem is kérdeztem rá, mert annyira nem érdekelt.
Persze a szombati meccsre megint jött fotózni és szárnyra kelt a hír, hogy felveszik állandóra, de senki nem támasztotta alá a pletykát így nagyon nem éltem bele magam.
A Sociedad ellen jól teljesítettünk és 5-1re vertük őket. Aminek mindenki örült, bár sokak szerint az a csapat a Madridnak nem ellenfél. Nekünk mindenkit annak kell venni. Teljesen mindegy mennyire erős vagy gyenge a csapat.
Miután vége lett együtt hazamentünk és Víta összepakolt, ugyanis másnap volt Magyarországon a BL meccs visszavágó.
Rettentő hamar elment ez a két hét és tudtam, hogy nagyon fog hiányozni. A tudat, hogy nem tudja, mikor jön nem segített. Azt mondta, intéznie kell a sulit meg a munkahelyén is lesz egy komoly megbeszélése. Kicsit rosszul esett, hogy nélkülem alakítja a jövőjét, de nem akartam úgy elválni tőle, hogy vitázunk. Kivittem a reptérre és elbúcsúztunk egymástól. Víta legalább hatszor indult el és fordult hozzám vissza.
- Utálom, hogy el kell mennem. – Mondta.
- Én is, de majd megoldjuk. – Mondtam mire bólogatni kezdett.
- Amint tudok, jövök. Szeretlek. – Öleltük meg egymást még egyszer.
- Én is szeretlek. – Csókoltam meg és édes mosollyal az ajkain, egy időre, ki tudja mennyi időre kiszakadt a karjaimból. Tudtam, hogy nagyon fog nekem hiányozni.