49 - Szerelem net

Sziasztok!
Itt van az új rész! Elnézést kérek azoktól akik előbbre várták. Igyekeztem, de tényleg nem érzem olyan jónak. Sőt...
Akinek vagy akiknek pedig nem tetszik keressenek olyan oldalt, amit szívesen olvasnak. Tudom, hogy nem vagyok profi, de nem is azért csinálom. Itt nem kötelező semmi...
Jó olvasást és szép napot!
Puszi:


Sergio szemszöge:


- Tudsz róla, hogy hazudós vagy? – Kérdezte, mikor már a kocsiban ültünk.
- Miért is? – Fordítottam el a kulcsot a motor halkan kelt életre. Rá néztem. Kék szemei szinte világítottak barna bőrén, még így sötétben is. – És te tudsz róla, hogy mennyire gyönyörű vagy? 
- Ne terelj. - Nevetett. 
- Jól áll neked a barnaság. Annyira, szexi vagy. – Mondtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Szerettem, hallani a mélyről jövő sóhajait, amit pusztán egy csókommal képes voltam belőle kihozni. 
- Sergio. – Nevem a szájából olyan volt akár a simogatás. Mindig nagy erőfeszítésembe került elszakadni tőle mégis meg kellett tennem.
- Menjünk haza. – Fordultam hátra és kitolattam a parkolóból. 
- Jah. – Mondta elgondolkodva. Egyesbe tettem a sebváltót és megvártam, míg bekapcsolja az övet. Amint ez megtörtént, elindultam. Lerúgta a cipőjét és felhúzta a lábát. Fejét az ülésnek döntötte és felém nézett, de nem mondott semmit. Hol az utat néztem, hol őt, és azt az édes mosolyt az arcán. 
- Mi az? – Kérdeztem egy idő után. 
- Semmi. Csak nézlek. 
- Igen, ezt látom és érzem is. De miért? 
- Mert régen láttalak és most sütkérezek a látványodban. Nem hittem, hogy képes vagy még barnábbra sülni. 
- Egy hét előnyöm van. – Vigyorogtam. – Bár nem biztos, hogy ez látszódni fog, majd ha többet látok a testedből. 
- Egy hét? Kicsit többet vagy kint, mint én, ráadásul ízig-vérig spanyol vagy, ami sokat számít. Ránézel a napra és már barnább vagy. 
- Hm. Ez igaz. Akkor csak az általános fehérséged miatt tűnsz most nagyon barnának, de megvárom, míg leveszed a ruháidat. 
- Miből gondolod, hogy megteszem? 
- Nem gondolom. Tudom. – Vigyorogtam. 
- Látom az önbizalmad nem lett kisebb. Gondolom sok nő megcsodált, és elolvadt az izmos testedtől. 
- Nem érdekelnek más nők. – Mondtam komolyan. Mióta ismertem, azóta nem érdekelt senki. Lehetett a közelembe bármilyen csinos nő, kellethette magát akárhogy, nem volt, aki fel tudta volna kelteni az érdeklődésemet. Az első pillanatban levett a lábamról abban a fekete miniben és akkor már bőven kedveltem. Most pedig már menthetetlenül szerelmes vagyok. Magamon is meglepődtem, hisz előtte ez nem így volt. Voltak hosszabb rövidebb kapcsolataim, de egyik se jelentett annyit, mint Ő. Közel se.

Hallottam már innen-onnan, hogy ideje lenne felnőnöm és végre megállapodnom. Akkor már huzamosabb ideje voltam Larával, de nem éreztem azt, hogy Ő a nagy Ő. És nem is, mert nem sokra rá kiderült, hogy megcsal. Kicsit sértette az önbecsülésem, hogy nem voltam neki elég és azzal próbáltam ezt ellensúlyozni, hogy nőt nő után vittem ágyba. Egészen addig, míg be nem toppant az életembe az a titokzatos lány egy üzenet formájában, aki most itt ül mellettem. Lefoglalt a rajta való gondolkodás és a leküzdhetetlen vágy, hogy találkozzak vele. Az után pedig az, hogy nap-nap után egyre jobban megismerjem, és többet kapjak belőle. 

- Helyes. – Bólintott, amin nevetnem kellett.

- Na és te? Hány férfiszívet törtél össze? 

- Ugyan már. – Legyintett. – Én nem vagyok se topmodell, se szupersztár. Igazából annyira kicsi és jelentéktelen vagyok, hogy észre se vesznek. – Mondta jókedvűen.

- Utálom mikor így beszélsz magadról. 

- Nem magamról beszélek így. Sergio, engem így látnak mások. És ha Mi ketten az utcán találkoztunk volna, Te ugyanúgy elsétálsz mellettem, még egy futó pillantást se vetettél volna rám.

- Hülyeség. 

- Lehet, de nem számít.

- De számít, mert fogalmad sincs róla milyen gyönyörű vagy és okos. Na meg vicces és a sport szereted se utolsó. – Mondtam mire elmosolyodott. 

- Hihetetlen elfogult vagy, de igazából Te vagy az egyetlen, akinek a véleménye érdekel.

- Az egyetlen. – Mosolyogtam. 

- Soha nem érdekelt más. – Vállat vont én pedig piszok szerencsésnek éreztem magam, amiért mindent én kaptam belőle. És mióta teljesen az enyém lett, már azt is tudom, hogy soha nem is akarom Őt elengedni. Ha csak, erre gondolok, ezernyi rossz érzés önt el.

Leparkoltam a lakása előtt. Megállítottam az autót. Én is az ülésnek támasztottam a fejem és felé fordultam. Percekig csak néztünk egymás szemébe, aztán felém nyújtotta a kezét, amit megfogtam és a számhoz húztam, hogy egy belecsókolhassak a tenyerébe.

- Mit gondolsz? – Kérdeztem, miközben újabb csókot leheltem a kezére kicsit feljebb. – Itt fogunk ücsörögni egész este, vagy csinálunk valami sokkal kellemesebbet? 

- Szerintem ez is elég kellemes.

- Ó, édesem. Biztos meg tudnálak győzni arról, hogy lehet ennél sokkal jobb is. – Mondtam és már tudtam, ha ránézek, egy mosollyal fogom szembetalálni magam. 

- Ebben nem kételkedem.

- De? – Kérdeztem mikor közelebb hajoltam hozzá. 

- Nincs, de. Csak kapj el. – Suttogta közel a számhoz. Fel se fogtam mit mond, a csókjára vártam, de még mielőtt az ajkához értem volna kiugrott a kocsiból. Felvont szemöldökkel kérdőn néztem rá, de Ő csak mosolygott. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Lassan kiszálltamén is és bezártam az ajtót.

- Mezítláb? – Bólintott és hátrált egy lépést. – Játszani akarsz? – Megint csak bólintott és még egy lépést hátrált, pedig már így is volt előnye. – Édesem, két hete nem láttalak, nem érintettelek. Most komolyan el akarsz futni? – Lemondóan sóhajtottam az újabb bólintását látva. – Úristen, mit fogok én veled csinálni, ha elkaplak. – Tűnődtem el, de közben tettem egy lépést előre, ami nem kerülte el a figyelmét. Egy újabb lépés után pedig megfordult és futni kezdett, én pedig utána…

Zihált és nevetett mikor elkaptam a lakása ajtaja előtt.

- Megvagy. Ugye nem hitted, hogy elfuthatsz. 

- Reméltem. – Lihegett.

- Kifutottad magad? 

- Ki.

- Örülök, mert most úgy játszunk, ahogy én szeretném. – Suttogtam. Hívogató ajkaira tapadtam és egyik kezemmel belemarkoltam hosszú selymes hajába, amit sötétszőkére szívott a nap. A másikkal pedig a pólója alatt kalandoztam. 

- Sergio.

- Shh. Emlékszel? Ez az én játékom. 

- Ez nem játék.

- Az sem játék, ha elfutsz egy szerelmes, kiéhezett férfi elől. – Mondtam komolyan és figyeltem, hogy kerekedik el a szeme a döbbenettől, de az izgalom ott csillogott a szemébe. Nem csináltam volna olyat, amit Ő nem szeretne. Viszont a tekintete szabad utat engedett. A folyosó sötét volt és elég késő ahhoz, hogy a ház lakói mélyen aludjanak, az egyetlen fotós a közelbe pedig a karjaimba volt és éhesen kapott a csókomra akárcsak én az övére. Ártatlansága ellenére igazi vadmacska volt és én imádtam ezt a vadságot, Ő pedig ezt nagyon jól tudta… 

  

- Nem mondtad el, hogy miért vagyok hazudós. – Hoztam fel később, mikor már kielégülten feküdtünk az ágyba egymás karjaiban. 

- Mert tereltél.

- Nem tereltem, csak egy csodalány elvonta a figyelmem. Szóval miről hazudtam? 

- Arról, hogy többet nem leszel távol tőlem.

- Önszántamból biztosan nem. Nincs több külön nyaralás. Pláne nem két hét. Nem bírnám ki még egyszer. – Mormogtam. 

- És mi van az edzőtáborral?

- Jössz velem. – Mondtam mire felnevetett. 

- Már hogy mennék? Elfelejtetted, hogy nem vagyok a klub alkalmazásában? – Kérdezte. Nem felejtettem el. Talán pont azért nem, mert olyan hülyén viselkedtem, mikor megtudtam, hogy nem írja alá a véglegesítést. Dühös voltam és a fejembe vettem, hogy nem gondolja komolyan a kettőnk kapcsolatát, ahelyett, hogy meghallgattam volna. Ezerszer is megbántam és tudom, hogy nem szeretném ezt a hibát többször elkövetni.

- Életem legjobb születésnapi ajándéka volt. – Mondtam mégis a folytatásra gondolva. 

- Ha jó leszel jövőre is kapsz. – Elmosolyodtam. Sosem voltam az az előre tervező típus. Inkább sodródtam az árral, de valahogy vele semmit nem akartam a véletlenre bízni. Azt akartam, hogy biztonságba érezze magát mellettem, és hogy mindent megkapjon, amire csak vágyik.

Alig pár napot töltöttünk kettesben és utaztunk Sevillába, hogy egy kis időt a szüleimnél is eltöltsünk és az én tündérkém is hiányzott már. Vitali ugyanolyan ideges volt, mint a legelső alkalommal, amin csak mosolyogtam. Úgy járt a lába a kocsiba, mint aki minimum arra készül, hogy elfusson, mikor itt az ideje.

- Nem fognak megenni. – Tettem kezemet a lábára, amivel végre megállítottam. 

- Tudom, de legutóbb…

- Legutóbb se veled volt a baj, – vágtam a szavába - hanem velem. Azt hitték valami liliomtipró vagyok, és ha jól bele gondolok az is, de ezt a szüleimnek nem kell tudni. – Suttogtam összeesküvő módjára. Sokkal nyugodtabb nem lett, de végre meg tudtam nevettetni. 

- Azt most megmondom, hogy a Miriannal egy lépést se megyek sehova.

- Ezt valahogy sejtettem, de hogy ha valamit a fejébe vesz, és az történetesen te vagy, esélyem sincs, hogy megmentselek tőle. Viszont veled lehetek. – Döbbenten pislogott rám. 

- Bevállalnád a szépségszalont és a vásárlást is, úgy hogy közben mindenféle női agybajt kell hallgatnod? – Kérdezte nevetve. – Tudom, hogy szeretsz, de ennek még akkor se tennélek ki, ha igazán haragudnék rád.

- Hát azt hiszem, ezt megköszönöm. Kizárt, hogy túléljem Miriant és a csajos napját. 

- Valószínűleg nem is hagyná. – Vont vállat és egy nagy sóhaj kíséretében végre ellazult. Pedig Miriam és a merényletei miatt kellett volna inkább feszültnek lennie.

- Ugye Daniella is ott lesz? – Kérdezte. 

- Igen, miért?

- Mert Ő az, aki menti a helyzetet.

- Nem lesz semmiféle helyzet. – Nevettem.

És nem is volt. A szüleim örültek, hogy újra látják, és közvetlenek voltak. Mintha nem most találkoztak volna másodszor. Alig negyed óra után minden feszültség elpárolgott belőle.

Kicsit már bántam, hogy nem maradtunk tovább Madridba, és sajnáltam, mert mindenki őt nyúzta. Mirian a programjaival, Daniella a játékaival, René a nyaralással, anyu pedig a háztartással. Vele szembe ültem és nem győzte kapkodni a fejét. 

- Drága családom, hagyjátok már levegőt venni szegény lányt. – Mordult fel nevetve apám, mire Vitali egy alig észrevehető hálás pillantást vetett rá, hogy a többieket ne bántsa meg. Én pedig kihasználva a pillanatnyi szünetet felálltam, kézen fogtam és elraboltam.

- Én hősöm. – Csókolt meg mikor kiértünk a kapun és kézen fogva sétáltunk a napsütésben. – Nagyon szeretem őket, de ez így hirtelen sok volt. – Mondta. 

- Tudom. – Mosolyodtam el és nyomtam egy puszit a hajába. – Sok mindent kell bepótolniuk és hosszú időre raktározniuk.

- Igaz. 

A napszemüveg takarta őt és engem is, de persze szemfüles fotósok így is akadtak. Én már hozzá voltam szoktam, és ha nem másztak a képembe nem is zavart, jóformán észre se vettem, de nem tudtam Vitali, hogy áll a kérdéshez. Eddig sikerült eltitkolni ki Ő, de tudtam, hogy nem lesz ez így mindig. Idő kérdése volt, hogy az én kis nyílt „titkom” mindenki előtt ismert legyen.

Ez a pár nap igazán a pihenésről szólt, és egészen más volt. Még akkor is, ha Dana folyamatosan rajtam lógott. Bár igazán meglepődtem azon, hogy Vitali el tudta csalni tőlem. Igaz úgy játszott vele mintha Ő is gyerek lett volna. Gyakran ezt az én káromra. Mikor vízi pisztollyal locsoltak, akkor mikor nem számítottam rá. Nem hagyott lustálkodni a fél strandot körbefuttatta velem. Egy ilyen roham után voltam túl éppen. Hason fekve pihengettem, míg a többiek elmentek fagyiért. Éreztem, hogy hideg cseppek hullnak rám valahonnan fentről. Elmosolyodtam. Ez kellemesebb volt, mint az erős vízsugár. Sokkal kellemesebb. Majd, pillanatokkal később két kéz simult a hátamra és masszírozni kezdett, simogatni. Élveznem kellett volna, de az érintésétől kirázott a hideg, egyáltalán nem jó értelemben. Mintha teljesen idegen lett volna, mintha valami hiányzott volna belőle. És hiányzott is. Mikor kinyitottam a szemem és megláttam Larát úgy ugrottam fel, mint akit tüzes vassal kínoznak.

- Te mi a jó büdös francot művelsz? – Vontam kérdőre. Hitetlenkedve bámultam rá és fel sem fogtam igazán mi történt. 

- Örülök, hogy látlak.

- Részemről nem öröm. – Beletúrtam a hajamba és még az imént történteken ledöbbenve álltam a volt barátnőm előtt. Félve néztem körbe és szinte azonnal megakadt a szemem a kék szempáron, amik nem is olyan messziről figyeltek és látták, mi történik. René el akart indulni felém, de Vitali megfogta a karját és visszahúzta. Többet jelentett ez nekem bárminél. A bőrömön éreztem a bizalmát, ami belőle áradt, ami nekem szólt. Láttam a szemébe. Ahogy azt is, hogy szívesen idejött volna, de nem akart botrányt. Kelletlenül fordultam vissza a spanyol lányhoz. – Mit akarsz? 

- Még mindig haragszol rám? – Kérdezte.

- Nem. Nem haragszok rád. És tudod, miért? Mert már régóta nem érdekelsz. Lara semmit nem jelentesz nekem, annyit se, hogy haragot vagy utálatot, vagy bármi mást érezzek veled kapcsolatban. – Mondtam nyugodtan. Láttam az arcán a nem tetszését. 

- Rosszul választottál Ramos. – Sziszegte. – Ne hidd, hogy vele majd boldog leszel. Nem fogom hagyni.

- Próbálkozz csak. Neki és nekem van fogalmunk a bizalomról. – Mondtam és Vitali felé fordultam, akinek bár a bátyám nagyban magyarázott valamit, mégis engem nézett. Lara is feléjük fordult. 

- Majd meglátjuk Ramos. Meglátjuk. – Sisteregte a dühtől és elment, ők pedig odajöttek.

- Mit akart a vipera? – Kérdezte René, félig bosszúsan, félig jókedvűen, miközben én magamhoz öleltem Vitalit. Nem foglalkoztam a hozzám intézett kérdéssel, csak a karjaimba lévő csodalányra. 

- Köszönöm. – Suttogtam mire vállat vont és csak annyit mondott, hogy szeret. Tudtam és éreztem. Jobban, mint előtte bármikor. Lara fenyegetése elszállt a széllel. Nem voltam hajlandó foglalkozni azzal a nővel. Nem tud közénk állni, és úgy éreztem nincs a világon olyan, ami erre képes lenne.

Tagadhatatlanul és vitathatatlanul boldog voltam. Nehéz volt újra elválni tőle. Utáltam még a gondolatát is, de nem kerülhettem el. Ahogyan Ő sem, ugyanis megkeresték a volt munkahelyéről, és megkérték, hogy ugorjon be Norbi mellé az Olimpia idejére, mert kint profikra lesz szükség. Ő pedig boldogan vállalta.

- Akkor is mennél, ha itthon lennék. 

- Persze, csak vinnélek magammal. – Vigyorgott.

- Ez lesz az első olimpiád? 

- Aha. – Bólintott, miközben a válasz e-mailt írta, de mintha nem ettől jött volna lázba. Nem tudtam eldönteni, hogy valójában mi is izgatja. – Anglia jövök. – Fordult felém vidáman miután elküldte.

- Anglia? – Lepődtem meg. 

- Nekem az az ország tabu. Apu szerint túl kicsi a világ. – Húzta el a száját. – De én nagyon kíváncsi vagyok rá hol élt, hol nőtt fel. Szeretném látni azt is, amit a képek nem adnak át. Hallani a város zaját, érezni a szagát. Sétálni az esőben és megázni, hogy egy forró fürdő után az ablakból nézhessem tovább, forró teával a kezembe. És vezetni. Igen, szeretnék Angliában vezetni. – Mondta, mintha csak egy álmot mesélt volna el.

- Ha ezt tudom, elviszlek Én oda. – Mondtam és rájöttem, hogy még mindig nagyon keveset tudok róla. Szeretném ismerni az álmait, a vágyait, hogy teljesíthessem Őket, hogy örömet szerezhessek neki és láthassam csillogni azokat a kék szemeket. De volt valami ennél jobban érdekelt. 

- Gondoltál arra, hogy megkeresed a nagyszüleidet? – Kérdeztem miközben egy tincset tűrtem a füle mögé. Látszott rajta, hogy megleptem a kérdésemmel.

- Soha nem okoznék ekkora fájdalmat apámnak vagy magamnak. – Mondta, mire kérdőn néztem rá. Letette a laptopot a földre és teljes testel felém fordult. – Nem tudod milyen ez és ennek örülök, de egy gyereknek, aki nem tehet semmiről, nagyon nehéz megérteni, hogy a papája és a mamája nem érdeklődik iránta. Hiába nem ismertem őket. Én annyit fogtam fel belőle, hogy vannak, de Én, nem kellek nekik. Szomorú voltam emiatt és apu magát okolta mindezért. Persze ha nincs akkora bátorsága, hogy hátat fordítson mindennek anyuért, akkor én sem vagyok. Emlékszem rá mikor családfát kellett csinálnunk és az enyém úgy nézett ki, mint egy gally, amin van néhány ág és semmi több. Vacak érzés, ahogy az is az lenne, ha rám csuknák az ajtót. Összetörne, és aput még jobban. – Sóhajtott. – Kaptam elég szeretet ahhoz, hogy ne érezzem a hiányát. – Vállat vont és szomorúan mosolygott. És ez volt az egyetlen jele annak, hogy bár az évek múlásával ezt elfogadta az a seb mindig ott marad és egy kicsit mindig sajogni fog. Már bántam, hogy felhoztam, de szavak helyett csak magamhoz öleltem. Némán köszönte meg és többet nem beszéltünk róla.

A szünet hamar elment és a vele töltött napok még gyorsabban múltak. Már csak azt vettem észre, hogy a reptéren állok és búcsúzkodunk. Ő ugyanúgy csomagokkal. Sokkal nehezebb volt elengedni, mint előtte bármikor. Hiába volt még a karomba gondolatban máris hiányzott.

- Menned kell. – Hívta fel rá a figyelmem, de a hangján hallottam, hogy egyáltalán nem akarta. Ahogyan én se. Legalább is nem nélküle. 

- Gyere velem. – Súgtam ajkainak.

- Nem lehet. – Nevetett fel sokadik kérésemen. 

- Tudom, de Én szeretném.

- Én pedig azt, ha veled mehetnék. 

- Sergio mennünk kéne. – Sürgette most már Iker is.

- Oké. – Sóhajtottam. – Itt várlak majd oké? – Bólintott és még egy utolsó forró csókba forrtunk össze. Ez volt az a csók, amit nem adunk egymásnak. Nem mert búcsú íze volt. Olyat, amit egyikünk se szeretett, hisz nem örökre váltunk el. Most mégis ott égett a számon, még percekkel, sőt órákkal később is…