38 - Kézzel-lábbal

Szijasztok!
Először is, elvileg nem ebből hoztam volna új részt, de gondolkodtam és úgy döntöttem, hogy a másik blogom történetét addig fogom szüneteltetni, míg ezt be nem fejezem. Természetesen a Szerelme net ugyanúgy párhuzamosan fog futni ezzel. 

Másodszor, az utóbbi időben kapok nem éppen szép vagy ösztönző üzeneteket chatben, amit próbálok lerázni magamról, de egyáltalán nem segítenek és egyéb más látható tényezők sem. Nem is értem az egészet. 
Viszont kaptam néhányotoktól támogatást ez ügyben, amit nagyon-nagyon köszönök. :)

Harmadszor pedig, íme, az utolsó előtti-előtti rész. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Vii

Hanga szemszöge:

A TV, mint általában most is némán villogott. Nem kellett hallanom ahhoz, hogy tudjam, mi történik. A szobában sötét volt. A kanapén ültem, lábaimat felhúztam és magamhoz öleltem. Így próbáltam visszaszorítani a fájdalmat, ami kikívánkozott belőlem. A darabokat, amik még megmaradtak. Nem volt ragasztó, ami újra egésszé tehetett volna. Órákat töltöttem így és úgy telt el az idő, hogy észre se vettem. Képes voltam és ki is akartam zárni a külvilágot. Ritkán fogtam fel bármit is abból, ami körülöttem zajlik vagy azt, ami a TV-ben megy. És ez is egy olyan ritka pillanat volt.

Végignéztem az ismerős, boldog arcokon. A válogatott legalább annyit jelentett nekem, mint a klub csapat, és bár nem tudtam velük örülni, nyugodtságot éreztem Iker derűs, mosolygós arcát látva. Egy távoli képen még egy utolsó pillantást vetettem rá, és kikapcsoltam a TV-t. Valahol mélyen legbelül megnyugvást éreztem. Olyan megkönnyebbülést, amiről azt gondoltam sosem fogok és nem akartam, hogy ez elmúljon, de az éjszaka nem volt a barátom. Mikor becsuktam a szemem mindig ugyanazt láttam. Visszatérő rémálomként villant fel a kép. A kép, amit a repülőtéren láttam. Amiről tudtam, hogy soha nem felejtem el. Nappal képes voltam távol tartani a képeket az érzéseket a kérdéseket. Mindazt, ami a fájdalmat okozta, de éjjel ez nem így volt és minden áldott este a saját fülsiketítő sikításomra ébredtem, patakokban folyt a könnyem és zihálva kapkodtam a levegőt. Csak tudat alatt voltam képes bármilyen érzelemre, csak akkor tört felszínre mindaz a fájdalom, ami belülről fakadt. Az enyhe nyugtatók nem használtak és az altató se mindig. De tartottam magam az előírtakhoz. Most viszont nyugodt alvást akartam, ezért többet vettem be, mint amennyit szabadott volna. Igaz még csak délután volt, de fáradt voltam. Nagyon fáradt és nem akartam mást csak aludni, álmatlanul, képek nélkül…

Iker szemszöge:

- Kicsim, ha csipkednéd magad. – Kiabáltam fel Izának újra. – Vagy én csipkedjelek?

- Ne-ne. Már megyek. 

- Lassan annyit késünk, hogy el se kellene mennünk.

- De megyünk, ez Hanga bulija. Akármit is mond vagy képzel. Tök mindegy. Mindenki tudja, ha Ő nincs, mi megint csak másodikak vagyunk. Ezt mindenki tudja Iker. 

- Tudom. – Sóhajtottam. – De ne mondjátok neki. Úgy tűnik most már minden rendben vele. – Mondtam és ezt már komolyan is gondoltam. Voltak nehéz pillanatok, amit talán az ő makacsságának, talán a mi túlzott féltésünknek volt köszönhető. Nem tudom. Az ember követ el hibákat, és minél jobban akarja óvni azt, akit szeret, előfordul, hogy ezzel okoz nagyobb fájdalmat.  Én is elkövettem ezt a hibát, de erre volt szükség, hogy mindketten megértsük meddig is jutottunk az életben és átértékeljük azt. Lehet, hogy már az életemben más játssza a főszerepet és egy más szerepben, de ettől függetlenül a húgom az, akiért mindig mindent megtennék, bármi is történjen.

- Oké, de most már menjünk, mindig rád kell várni. – Vigyorgott rám. 

- Na persze. – Morogtam jókedvűen, és pimaszságán fejemet csóválva követtem a kocsihoz. Iza rengeteget jelentett nekem és bár volt, hogy ezt elfelejtettem tudtam mit akarok az élettől és tudtam mennyire meghatározó szerepe van ebben. Többet tett értem, mint bárki. Az a vad lány, aki hagyta, hogy én csábítsam el őt, pedig már az első percben levett a lábamról. Az a lány, aki irányítónak született nem csak a pályán az életben is és hagyta, hogy én vezessem be őt az életembe és hagyja, hogy én uralkodjak őrajta. Talán ezzel mutatta ki a legjobban, hogy mennyire szeret, és megbízik bennem.

A kocsit leparkoltam a már túlzsúfolt parkolóban és beléptem az iskolabálhoz hasonló összejövetelre. Rengeteg hallgató az egyetemről, ismerősök, barátok vegyültek a feldíszített terembe. Izát szinte azonnal kitépték a karomból és csak mosolyogva integettem segélykérő tekintete láttán. Persze tudtam, hogy ezt nem úszom meg szárazon, de az ő büntetéseiből szívesen repetáztam. 

Magamhoz vettem egy üveg üdítőt és elindultam megkeresni Hangát. Háromszor jártam körbe a termet és kérdezősködtem, de senki nem látta és ez kellőképpen furcsának találtam ahhoz, hogy aggódni kezdjek, de aztán eszembe jutott, hogy Crist se láttam és arra gondoltam, hogy együtt lehetnek valahol. Ezzel a gondolattal indultam el, a változatosság kedvéért valaki ismerőst keresni, mikor a csatárba botlottam, aki egy feltűnően szőke lánnyal ölelkezett. Elkerekedett szemekkel bámultam őket. Átlépve a tapintat határát. Ebben az estben ilyen nem volt.

- Hé, Iker mi a baj? Úgy nézel, mint aki… Aki valami szörnyűséget lát. – Halt el Iza hangja, aki valószínűleg abban az irányba nézett amerre én néztem és előbb is kapcsolt, mint Én. Elindult az irányukba Én pedig ökölbe szorított kezekkel követtem. Miközben magamban számolgattam, hogy lenyugodjak. Néztem, ahogy Iza két kézzel löki el Crist a számomra is ismeretlen lánytól. - Nem is szereti a szőkéket - futott át az agyamon.

- Mi a francot művelsz? Mi a francot művelsz ezzel a nővel? – Kérdezte tőle a barátnőm miközben még egyszer meglökte és megláttam egy könnycseppet az arcán, a fájdalmát a szemébe. Mintha őt csalták volna meg. De én tudtam, hogy érzi Hanga fájdalmát és ezt meg is erősítette mikor körbenézett a teremben.

- Neked ehhez semmi közöd. – Mondta neki Cris és színtelen, érzelemmentes hangjára megütközve néztük őt mindketten. Elindult a lány felé, de Iza elkapta a kezét. A szőkeség okosan nem mondott semmit. Nem szólt közbe és ugyanolyan kifejezéstelenül nézte Izát, ahogyan a focista. Mint, aki számított volna erre. Mint, akit felkészítettek egy botrányra, egy kínos jelenetre. – Mit akarsz? 

- Magyarázd meg mi a szart csinálsz? Miért vagy vele és hol van Hanga? Hol van a barátnőd Ronaldo?

- Ott áll előtted, és ha engednél, – nézett jelentőségteljesen kezére, amit még mindig szorongatott, távol tartva Őt ezzel az érintéstől. – szeretnék mellette lenni. – Iza úgy engedte el a portugált, mint akit megégetett. 

- Mi ez az egész Cristiano? – Léptem most én oda.

- Nézd Iker. – Kezdte. – Nem tartozok magyarázattal egyikőtöknek se.  Sandra a barátnőm, vele jöttem ide és vele is megyek el innen. 

- Hol a húgom Ronaldo? – Kérdeztem és éreztem, hogy a nyugodtságot színlelő álarcom kezd repedezni. Szinte sisteregtem a dühtől a csalódottságtól és az értetlenségtől.

- Mondtam már. Nem vele jöttem. Nem kell tudnom róla semmit. A húgod már jól van és nincs rám szüksége, majd kiheveri. 

- Te miről beszélsz? Mi az, hogy nincs rád szüksége? – Minél többet mondott annál jobban nem értettem semmit.

- Mindketten tudjuk, mire gondolok és miről szólt a vele való kapcsolatom Iker. De most már szeretném élni a saját életem, nem pedig azt, amiben őt pátyolgatom. – Mellbe vágott a felismerés. 

- Te csak szánalomból voltál vele? – Kérdeztem nem kevés hitetlenséggel a hangomba. Maga a kérdés is kész vicc volt, amiben nem volt semmi nevetséges.

- Sandrát még az előtt megismertem, hogy Hanga visszajött, de nem akartam cserbe hagyni Őt. Mégis csak kötött hozzá, valami. 

- Aha. Valami. – Ismételtem meg elgondolkodva és arra gondoltam, milyen erős érzelmeket táplált Hanga Cris iránt. Olyan érzelmeket, amik először Finnországba kergették, aztán mikor visszajött engedett a szerelemnek. Olyan erős érzéseket táplált iránta, amiket egy mindenre kiterjedő amnézia se fosztott meg. Olyan érzelmeket, amik miatt ezt nem fogja tudni elviselni. Nem gondolkodtam, csak ütöttem. Csak egyet, de abban minden pillanatnyi érzésem benne volt. Az orrát fogva terült el a földön. Már éreztem két-három kezet is magamon pedig nem készültem több ütésre. – Remélem ez a valami, ahogy te hívod nem fog neki ártani. Remélem, hogy nem látta ezt a kis műsort, vagy ha igen akkor előtte azért elmondtad neki mindazt, amit most nekem. És nagyon remélem, hogy tudod, mit csinálsz. – Mondtam és elfordultam. Iza fájdalmát csodálat övezte. Más esetben nevettem volna ezen az arckifejezésen, de nem most. Próbáltam kitalálni mi ez az egész. Próbáltam értelmet keresni az értelmetlenségben, de nem tudtam tisztán gondolkodni. Nem amíg nem tudtam hol van.

- Iker. Iker meg kell Őt keresnünk. 

- Tudom kicsim, tudom. Ülj be a kocsiba. – Kértem és elindultunk. Hívtam telefonon, de nem vette fel.

- Szerinted elmondta neki? 

- Nem tudom.

- Iker, ha Hanga ezt látta, akkor… 

- Tudom! – Csattantam fel, mire összerezzent. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy rajta csattanjon a haragom, ami egyáltalán nem rá irányult. Haragudtam Hangára, maiért megint egy szó nélkül tűnt el, de főleg Crisre, amiért képes volt ezt tenni. – Ne haragudj. Én csak…

- Te csak aggódsz. – Tette kezét az enyémre, ami a sebváltón pihent. Újra csak hálát éreztem iránta. Újra és újra. - Menjünk, nézzünk el Ronaldo felé. – Mondta mire bólintottam és közben alig pár perces különbségekkel hívogattam Őt. Nem hittem, hogy ott lehet és nem is volt. Az utcát pásztáztuk és közben hazafelé tartottunk. Volt kulcsa a házhoz, de sötét volt bent. 

- Megyek, megnézem. – Ugrott ki Iza. Bólintottam. Tudtam, hogy nincs itt és azt is, hogy nem olyan helyen van, ahol megtalálhatom. Ő egyedül próbálta megoldani a problémáit és most is arra készült. Nem akarta megosztani velünk a fájdalmát. Tudtam, hogy megint el kell őt engednem és megbízni benne. Megbízni abban, hogy ebből egyedül is képes felállni.
Már percek teltek el az utolsó hívás óta ezért újra tárcsáztam, majd újra és akkor felvette. 

- Szia. – A hangja csak suttogás volt, teli fájdalommal. Olyan fájdalommal, amitől a szívem szakadt meg, de közben kicsit megkönnyebbültem attól, hogy hallhatom.

- Ó Hanga hála istennek. Hol vagy? – Kérdeztem és még reménykedtem abban, hogy tévedek vele kapcsolatban. 

- Egy szállodába.

- Hol? Elmegyek érted. 

- Ne Iker. Nem szeretném. – Mondta, amit pár pillanat csend követett. Pörgettem az agyam. Tudni akartam mi ez az egész. Volt-e bármi előjele ennek az egésznek.

- Hogy? Hanga, mi folyik itt? 

- Én nem tudom. Én csak. Nem értek semmit. Én csak el akarok menni. Itt hagyni ezt az egészet és…

- Ne-ne Hanga nem futhatsz el megint. – Próbáltam elérni a lehetetlent. 

- Akkor magyarázd meg nekem mi a franc folyik itt. – Inkább volt kétségbeesett és tanácstalan, mint dühös. - Miért kavar a pasim valaki mással? Miért kell azt hallanom, hogy csupán csak szánalomból volt velem? Igaz ez? – Kérdezte, és hiába akartam válaszolni neki azt, hogy nem igaz, hogy az egész csak egy kibaszott rossz vicc, nem tudtam. Az egyik felem szinte ordított, hogy hazudjak, de képtelen voltam rá. Nem mondhattam azt, hogy hülyeség, mikor Cris is ezt mondta, csak más szavakkal. Nem ringathattam hamis ábrándokba és nem adhattam neki reményt, amivel ellehet egy darabig, hogy utána még jobban fájjon neki. Ezért csak azt mondtam:

- Nem tudom. Nem tudom. – Tudtam, hogy nem ezt a választ várta. 

- Sajnálom. Ezt nem neked kell megmagyaráznod, de már nem is akarom tudni.

- Ne mond ezt. – Kértem, de már tudtam, hogy el kell engednem. 

- Túlságosan fáj ez nekem. Nem tudok itt maradni.

- Hava mész? – Kérdeztem. 

- Beszélünk majd. Rendben?

- Ne tűnj el. – Kértem csendesen. 

- Ne aggódj. Jól leszek.

- Hanga! 

- Szeretlek Iker. – Suttogta sírós hangon és letette a telefont. Nem hívtam újra, nem tehettem semmit.

- Nincs itt. – Nyitotta ki az ajtómat Iza. 

- Tudom és nem is lesz. Egy darabig biztosan nem.

- Elmegy? – Bólintottam. – És te nem teszel semmit? Nem engedheted el. Mégis hová megy? 

- Kicsim, kérlek, nyugodj meg. – Szálltam ki a kocsiból és magamhoz öleltem. – Bíznunk kell benne.

- Mi ez az egész Iker? Mi történt? 

- Ő sem tudja.

- Ennek annyira semmi értelme. – Ezzel pedig egyet kellett értenem. Mindegy mit mondott a csatár ennyire nem játszhatta meg magát. Az érzéseit. Valami történt. Nem tudtam mi, de valaminek történnie kellett. Mindettől függetlenül hatalmasat csalódtam Crisben. Azt hittem Ő a legjobb, ami Hangával történhetett, de most már erősen kételkedek benne. És ezt csak megerősítette az, amit napokkal később az újság közölt le. Mikor azzal a szőkével együtt jelent meg a reptéren. Reméltem, hogy ezt Hanga már nem látta. Nem látta, hogy az az ember, aki a mindent jelentette neki valaki mással osztja meg az életét a családját, amit a sajátjának érzett.

Hinni akartam, hogy bárhol is van, ott jó neki. Viszont nem voltam nyugodt, mert nem jelentkezett. Ha hívtam nem vette fel, csak egy sablon sms-t küldött, amiben az állt: Jól vagyok. :) És az elmaradhatatlan mosolygós jel, amivel nem tudott átverni. Mert ha igazán jól lett volna, nem küld ilyeneket, hanem ír egy rendes üzenetet vagy felveszi a telefont és beszél. Anyuéknak nem tudtam mit mondhatnék és így, hogy el kellett utaznom az EB-re egy kis időre nem is kellett a szemükbe néznem, bár ettől nem lettem jobban. Minden meccsnapon sok sikert kívánt és gratulált, ha nyertünk. Ahogy az mindig lenni szokott, viszont még mindig nem beszélt és ez továbbra is aggasztott. Úgy gondoltam ezek az üzenetek inkább megszokásból vannak, a megnyugtatásomra. Nem szívből jövő jókívánságok.

Újra EB-t nyertünk a csapat pedig ünnepelt. Egy nagyon kis időre eltudtam felejteni minden gondom és együtt ünnepeltem az újabb címet, de csak pillanatokig tartott az egész. Másnap már minden ugyanolyan volt. Éltem tovább az életem, de hiányzott és nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá.

A szünet olyan gyorsan eltelt, hogy mire észbe kaptam már újra az edzőközpont előtt álltam. Iza már hetekkel ezelőtt elkezdett edzésre járni és keményen küzdött. Hajtott, hogy felérjen az új csapattársai szintjére. Jó játékos volt, de még jobb akart lenni. Titokban talán a legjobb és ez elvonta a figyelmét arról, hogy a legjobb barátnője elment. 

Nem nagyon tartottam a kapcsolatot a csapatból senkivel és nem is erőltették, de most újra fel kellett vennem a fonalat.

- Hola, Iker. – Sétált oda hozzám Sergio. 

- Hola. - Köszöntem.

- Mi újság? – Kérdésére csak vállat vontam. – És Ő hogy van? – Ezt a kérdést már sokkal lassabban és halkabban tette fel. Ramos is csak annyit tudott, amit mindenki más. Szerette Hangát, mintha csak a húga lett volna. 

- Azt írja jól.

- De te ezt nem hiszed. – Nem kérdezte. Ismert és az arckifejezésem sem azt tükrözte, hogy minden rendben. 

- Nem. Nem hiszem, hogy jól lenne. Nem hiszem, hogy bármi is rendben lenne. Egyedül azok az sms-ek tartanak egyben, amiket időről időre küld, amit bárki más is küldhet. Fogalmam sincs arról, hogy hol van, vagy mit csinál, kivel és hogy egyáltalán mikor jön haza. Ha egyáltalán haza jön. – Fakadtam ki. Észre se vettem, hogy időközben beállt mellénk egy autó. Ronaldo lemeredve állt az autója mellett Sergio pedig feszülten figyelt. – Menjünk. – Morogtam. Nem voltam hajlandó tudomást venni arckifejezéséről, ami furcsa mód nem volt közömbös, mint azon az estén, de nem álltam meg tanulmányozni. Köszönésre se méltattam a csatárt. Tudtam, hogy nehéz idők jönnek, és hogy félre kell tennem ezt az ügyet ahhoz, hogy eredményesek legyünk. Sosem jó, ha egy csapatban ellentétek vannak. Meg kell tanulnom közömbösnek lenni vele szembe a saját és a csapat érdekében is.

- Tudtad, hogy nincs senkije? – Zárkózott fel mellém Sergio. 

- Kinek?

- Hát Crisnek. 

- És engem ez miért kell, hogy érdekeljen?

- Mert szerintem ez azért fura. – Megálltam. 

- Figyelj Serg, tudom, hogy neked nincs okod a haragra, de ne akard, hogy bármihez jópofát vágjak, ami vele kapcsolatos. Oké?

- Oké. Felfogtam. Nem beszélek róla. 

- Helyes. Most pedig menjünk.

Tartottam magam a szigorúan szakmai beszélgetéshez vele és megkönnyebbülésemre meg se próbált bármilyen más beszélgetést kezdeményezni. Annak ellenére, hogy láttam, sokszor mégis megtenné. 

A szezont nem minden szempontból kezdtük valami fényesen és a folytatás se feltétlenül ígért sok jót. A napok mégis teltek és közeledett az év vége a karácsony és eszembe jutott a tavalyi, mikor ugyanúgy nélküle ünnepeltünk. Egy más okból. Mégis feltettem a kérdést. Ez vajon már mindig így lesz?

Hanga szemszöge

Sötét volt mikor magamhoz tértem, de semmi mást nem fogtam fel abból, ami körülöttem történik. Nem is akartam. Nem akartam tudomásul venni, hogy hol vagyok azt sem, hogy miért. Kibámultam a város fényeire és számoltam hány sziréna kel életre és hal bele a nyüzsgő forgatagba. Én is voltam zajos, hangos, élettel teli, de hol van az már. Hol van az a lány? Valahol útközben elveszett. Elveszítettem önmagam és minden mást, ami valaha hozzám tartozott és tudtam, hogy soha nem is kapom vissza, hogy örökre elveszítettem mindent. Nem küzdöttem csak hátat fordítottam mindennek. 

- Szia. – Hallottam meg az ismerős hangot és hosszú idő után először nem a rémálmok csaltak könnyet a szemembe. Olyan volt ez a köszönés, mint egy csap, ami szabad folyást engedett az érzéseimnek. Ki és beengedtem őket, mintha újra meg tanultam volna lélegezni. – Ne félj. Itt leszek. Túl leszünk ezen. Segítek, hogy túl legyél ezen. – Mondta és kimondhatatlan hálát éreztem azért, mert ott volt mellettem. Sokszor csak akkor jövünk rá, hogy hiányzik valami, mikor szembesülünk vele.

- Nem akartam ezt. – Suttogtam erőtlenül. – Nem akartam. – Kezdtem el zokogni. Hogy is akarhattam volna? Soha nem okoznák ekkora fájdalmat a családomnak, Ikernek, Izának. – Nem akartam. – Ismételtem mire felállt és átölelt. Hetek óta nem éreztem ezt. Nem éreztem, hogy bármi változhatna, hogy bármitől jobb lenne. Máté egy percig se foglalkozott velem, és valahol tudtam, hogy így lesz. 

- Tudom. – Mondta pedig ez elég hihetetlen volt. Mégis csak begyógyszereztem magam.

- Nem akartam meghalni. Akartam, hogy ne fájjon, álmomba se, de nem akartam meghalni. Ugye tényleg elhiszed? Ugye hiszel nekem? – Kérdeztem újra. 

- Istenem. – Mondta halkan. – Hiszek neked. Persze, hogy hiszek. Minden rendben lesz. Oké? Megígérem, hogy így lesz.

- Jó. – Motyogtam és hagytam, hogy az oly régóta visszatartott könnyeim elfolyjanak. Engedte, hogy eláztassam a felsőjét és nem szólt semmit. Csak magához szorított és a hátamat simogatta. Hosszú idő után engedett csak el. Mikor már nem érezte, hogy könnyek nedvesítik a ruháját. 

- Jobb? – Kérdezte, miközben letörölte a könnyeimet, aprót bólintottam.

- Jó. Jó, hogy itt vagy. –  És tényleg így is gondoltam, ami pedig még jobb volt, hogy így is éreztem. 

- Miért nem hívtál? – Kérdezte, mire csak vállat vontam. Holott nagyon is jól tudtam miért nem. Nem voltam tudatába annak, mit teszek és mit nem. Hagytam, hogy a fájdalom elfojtása felülkerekedjen mindazon a jón, amit az élet adott nekem, és hagytam, hogy azt is elvegye, ami maradt. Egyszerűen csak nem éreztem és nem gondolkodtam, de ezt is akartam, és nem volt ki felébresszen az éber álomból. Eddig, de rádöbbentem dolgokra. Arra, hogy nem azért küzdöttem, amiért kellett volna. Nem azért, ami megmaradt nekem, hanem az ellen hogy ne emlékezzek arra, amit elveszítettem. Hagytam, hogy legyőzzön mindaz a rossz, ami velem történt. Bár ez összetört szívvel nem nehéz. Olyankor könnyű rossz döntéseket hozni és nem látni az ármánykodást. Ennek tudatában pedig félni kezdtem. Félni, hogy túl messzire jöttem el, de valahol legbelül már éreztem, hogy innen nincs visszaút…