48 - Szerelem net

Szijasztok!

Jelentem a blogom ma egy éves, és jó érzés. :’D Több, mint jó. Nem szándékozom évértékelőt tartani, de az nem titok, hogy felülmúlta a várakozásaimat. Nagyon-nagyon köszönök nektek mindent. Mindenkinek, aki valamikor is írt vagy pipált, esetleg csak benézett. Boldogság van. És, hogy ti is örüljetek velem, itt a Szerelem net folytatása. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást hozzá.

Puszi,

Vii

Még sokáig néztem a felszállt gép után. Sergioval a szívem egy jelentős része is elutazott és minden eltelt perccel jobban hiányzott. Az órámra néztem.

- Basszus. – Kaptam a fejemhez és sietve indultam el a kijárat felé. Bevágódtam a kocsiba és az étterem felé indultam, ahol a szüleimet felejtettem. Ha egyáltalán még ott voltak. Útközben felhívtam aput.

- Drága kislányom. Örülök, hogy eszedbe jutottunk. – Apu és a szarkazmus jóban vannak és ezt velem szemben se rest használni. A mondandójában nem volt semmi vicces és ez ki is hatott rám.

- Oké, oké. Ezt megérdemeltem. – Morogtam bűntudatosan. – Hol vagytok?

- Ott ahol hagytál minket, és ha nem sietsz, az összes vanília fagyit megeszem. – Tette hozzá megenyhülve. Tudtam, hogy ezzel a bosszúsága elszállt. Sosem volt képes túl sokáig haragudni rám miután beszéltünk. De sokáig bírt hallgatni, ahogyan én is.

- Nem mered.

- Csak figyelj kis bogár. – Kihívás volt a hangjában. A GPS-re néztem.

- Öt perc és ott vagyok. – Mosolyogtam. Hiányzott már a piszkálódása a játékossága, a dorgálásával és a szeretetével együtt. Boldog voltam Spanyolországba, de nem tagadtam, hogy a családom hiányzott.

Leparkoltam és sietve ültem le hozzájuk. Időközben kiültek a kerthelyiségbe és ott vártak.

- Késtél. – Nézett az órájára apu.

- Dehogy, pont időben. – Kanalaztam bele a fagyimba, ami épp úgy volt megolvadva, ahogy én szerettem. – Mihez lenne kedvetek?

- Nos, az udvarlóddal már találkoztunk… – Kezdte anyu.

- Jesszus', anyu, ne hívd így.

- Miért?

- Mert ez a huszonegyedik század.

- És? Az már azt jelenti, hogy az udvariasság kihalt?

- Nem anya, de határozottan veszélyeztetett faj. – Mondtam, mire apu, köhögéssel próbálta elfojtani nevetését, és ezért egy szúrós pillantást kapott anyutól, de láttam, hogy mosolyra rándult az Ő szája is.

- Azt akarod mondani, hogy Sergio tiszteletlen veled?

- Dehogy. – Horkantam fel. – Úgy látszott? És különben is mi ez a feltételezgetés? Nem értem hisz téged az ujja köré csavart egy pillanat alatt. És ne tagadd, láttam. Te pedig. – Fordultam apu felé. – Kellőképpen befenyítetted, de tudom, hogy kedveled, mert szeret engem és eszedbe sincs közém és a boldogságom személye közé állni – Mondtam.

- Én meg se szólaltam. – Védekezett apu.

- Javítsatok ki, ha tévednék.

- Nem-nem ez így elég pontos volt. – Pirult el anyu, amit mosolyogva fogadtam, hisz sosem láttam még Őt más miatt ilyen színben pompázni és ezt nem csak én vettem észre.

- Azt hiszem ez szerintem is helytálló. – Állapította meg apu kedélyesen. – Sosem láttam még más férfi miatt elpirulni, de hogy az a lányom barátja legyen. – Színpadiasan csóválta a fejét. Cukkolta anyut, amin én jót mosolyogtam.

- Tehát mi a terv? – Kérdeztem újra.

- Megismernénk a barátaidat is.

- Oké. Felhívom Őket. – Ettem tovább.

- Rendben akkor már csak azt kelleni megbeszélnünk, hogy hova menjünk nyaralni.

- Nem mehetnénk telelni? Lassan elpárolgok.

- Végül is. – Vont vállat apu. – Franciaország vagy Olaszország?

- Anyu?

- Nekem mindegy hol töröm ki a nyakam. – Közölte egykedvűen.

- Ugyan szívem tudod, hogy azt nem hagynám. – Húzta magához közelebb apu. – És azt se, hogy ne érezd jól magad. Egy hét a hegyekben egy hét a partokon. Mit szóltok? – Kérdezte én pedig leesett állal bámultam rá.

- Két hét? – Hitetlenkedtem mire bólintott. - De te soha nem vagy távol a munkádtól olyan sokat. – Mondtam és jól emlékeztem azokra a szedett vetett nyaralásokra, mikor apunak vissza kellett mennie, mert nélküle lélegezni se tudtak. Ő volt a szíve a cégnek és ott is viselte a sorsát. Ezért nem sokat láttam apámat gyerekkoromba, ahogy anyut sem, bár őt lényegesen többet.

- Tudod bogaram, rajtad veszem észre a legjobban, hogy öregszem és rá kellett jönnöm, hogy talán ez az utolsó nyaralás, amit együtt tölthetünk hármasban. Nem adhatok vissza éveket, de ezt most szeretném jól csinálni.

- Semmi telefon? – Kérdeztem.

- Otthon hagyta. – Vigyorgott anyu és éreztem az izgatottságát.

- Se laptop?

- Majd használom a tiédet. Így majd csak az mailekre tudok válaszolni, de meghagytam Timotinak, hogy csak akkor írjon, ha valami tényleg nem megy. Timoti apu jobb keze és egyben legjobb barátja. Ismertem őt, és tudtam, hogy az életét, de még a családját is rábízná és ez fordítva is igaz volt. Azóta nem találkoztunk, hogy középiskolába mentem és ezzel egy időben elköltöztem.

- Becs szó? – Kérdeztem. Inkább még mindig hitetlenkedve, mint kételkedve.

- Becs szó. – Bólintott nekem pedig egy levakarhatatlan vigyor terült szét az arcomon és gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam.

- Ne szórakozzatok. Miért mennétek szállodába? – Kérdeztem.

- Mert nincs vendégszobád.

- Jó nekem a kanapé. Nagy és kényelmes. Akár az ágy.

- Biztos?

- Anyu, ha elmentek, mérges leszek.

- Maradunk. – Vágta rá apu bölcsen. És miután ezt megbeszéltük felhívtam Lizt.

- Helló, Te elveszett. – Vette fel.

- Szia és bocsi.

- Semmi gond. Elutazott a hős szerelmes?

- Igen, de nem ezért hívlak. vagyis nem egészen ezért. Mit csináltok ma este?

- Fekszünk, filmet nézünk és pop-cornt eszünk hármasban. – Elmosolyodtam.

- Hogy vagytok a pocaklakóddal?

- Jól. Jól. Reggelente nem vagyunk harmóniába és a főzelékeket sem szereti, amit a leendő apuka teljes mértékben megért és támogat, de csak, mert nem Ő van rosszul. Ezen kívül minden a legnagyobb rendben.

- Remek, akkor mit szólnátok egy kis programváltozáshoz? – Kérdeztem.

- Hááát, Berto rázza a fejét, de ha van kedved, átjöhetsz.

- Kár és nem. Jól hangzik, de itt vannak a szüleim.

- A szüleid?

- A szülei? – Hallottam Berto kicsit halkabb hangját.

- Szeretnék megismerni a barátaimat. – Vontam vállat, nem mintha láthatnák.

- Programváltozás elfogadva.

- De gyorsan váltottál, nevetett Liz.

- A szüli. – Hangjában keveredett a hitetlenkedés és az izgalom. Megbeszéltünk egy időpontot és egy helyet aztán elköszöntünk egymástól.

Anyu csodásan nézett ki, mint mindig. Apu pedig úgy, ahogyan máskor. Vonzó volt és talpig úriember. Abból a ritka fajtából. Egy nem túlzsúfolt, hangulatos, helyi ételekre specializálódott étterembe mentünk. Anyu és Liz szinte azonnal megtalálta a közös hangot és belemerültek a gyermekáldás varázslatos világába, ami engem még nem igen mozgatott, ezért inkább Bertoékra figyeltem és az általános férfi témákra, mint a sport és a befektetés.

Az este nagy részében viszont hátradőlve figyeltem a szüleimet és a barátaimat. Hallgattam őket. Többször is elkaptam Berto pillantását, ahogy anyámra néz majd rám. Nem is próbálta leplezni, hogy időről időre megnéz minket. Jól tudtam miért. Anyu annyi idős, mint Ő és ellenben vele neki már van egy 18 éves lánya. Bertonak ez fura, hisz Ő félt az elkötelezettségtől. Eddig. De most, látni, hogy legalább annyira akarja azt a kisbabát, mint Liz, ha nem jobban.

- Fiút vártok vagy kislányt? – Csíptem el anyu, következő kérdését.

- Isten ments, hogy Bertonak lánya legyen.

- Ne de kislányom. – Horkan fel apa.

- Hidd el jobb annak a gyereknek, ha fiú lesz. – A kézilabdás pedig csak vigyorgott.

- Tudod Vitali, meglehet, hogy én nagyjából harminc éves koráig nem engedném fiúk közelébe, pláne nem focistáéba, de ott leszel neki Te, aki majd mindent megold. – Mondta. Csúnyán néztem rá a focista megjegyzése miatt, de csak mosolygott. Nem volt szükség rá, hogy bármit elejtsen abból, ami köztem és Sergio között történt, mert senkire nem tartozott csak ránk.

- Tudod, igazad van, és garantálom neked apuci, hogy nem fogod tudni lekoptatni a fiukat.

- Ezt kihívásnak tekintem.

- Rendben. Tartsd magad fitten, szükséged lesz rá. – Mondtam.

- Mindig vitatkoznak és piszkálják egymást. Olyanok, mint két testvér. – Nevetett Liz. Ő ezt már megszokta tőlünk. – Berto úgy tekint rá, mintha a húga lenne, és mindentől óvni akarja. – magyarázta. – Fontos neki Vitali.

- Legalább van, ki figyeljen rá. – Mondta apu és már a nyelvemen volt valamilyen csípős megjegyzés, de megkönnyebbült mosolyát látva inkább lenyeltem és hátradőlve kicsit meg is húztam magam. Berto se mondott semmit, amiért hálás voltam. Sergionak nincs főbenjáró bűne, de melyik szülő szereti, ha megbántják a gyerekét. Egyik sem. Bár az én dolgom eldönteni mi megbocsájtható és mi nem ez csak is rám tartozott és ezt tiszteletben tartotta.

Már jó ideje otthon voltunk. A lakás elcsendesedett. Nem tudtam aludni. Az erkélyen álltam és a csillagokat néztem az égen. Azokat a csillagokat, amik Sergio fölött is lebegtek. Könnyű volt hozzászokni ahhoz, hogy velem van. Minden elválás nehéz volt. Mindegy, hogy egy napról volt szó vagy két hétről. És az idő teltével egyre nehezebbnek tűnt. Az ember azt hinné, hogy egy idő után megszokja. Én úgy éreztem, hogy ezt sosem fogom. Elfogadom, de sosem fogom szeretni, hogy nincs velem. Néha megrémisztett, hogy ennyire az életem része, de szerettem és ez elég volt, hogy ne féljek attól, ami jó nekem, mert Ő határozottan az volt…

- Még mindig nagyon meleg van. – Lépett ki mellém apu. – Anglia után a magyar klímát is nehéz volt megszokni, de ezt már nem tudnám.

- Csak a légkondi miatt érzed így, most már elviselhető és a nap se tűz.

- Igen, a légkondi. Csodás találmány. – Elmosolyodtam. Mélyet szívott a párás spanyol levegőből és csendben hallgattuk az éjszaka zajait. Távoli autók zúgását, a szirénát és a felettünk több ezer méter magasságba elhúzó repülőket. A mai napra gondoltam és arra, hogy mennyire tökéletes volt. Nem egész, de tökéletes.

- Nem hiányzik? – Bukott ki belőlem a kérdés.

- Mi? Anglia?

- Nem. A családod. – Érdeklődve nézett rám. Sosem beszéltünk róluk. Amolyan tudat alatt tiltott téma volt. Mióta az eszemet tudom fogalmazódtak meg bennem kérdések ezzel kapcsolatban, de soha nem tettem fel egyet sem. Most mégis úgy éreztem, hogy megtehetem. Ez itt egy más ország volt. Mondhatni semleges terület. Egy lakás, ami az enyém volt és játszathattunk az én szabályaim szerint. És ha én be akartam engedni az emlékeket, akkor megtehettem, bár ehhez apura is szükség volt.

- Nekem Ti vagytok a családom. Te és az anyukád. Ha százszor állítanának választás elé százszor választanám Őt és vele együtt téged. Egyszer se esnék kísértésbe. Elégedett vagyok az életemmel. Mindenem megvan, amiről valaha álmodtam. – A hangjából sugárzott a szeretet és láttam a szemében megcsillanni a hálát. A hálát, ami anyunak szólt, hogy megmentette önmagától. Attól az élettől, azoktól az emberektől, egy érdekkel teli közösségből, akik családnak csúfolták magukat. Megmentette attól, hogy olyan legyen, mint Ők. Szerette, és még most is ugyanúgy szereti.

- Nekem hiányoztok. – Vontam vállat.

- Azt reméltem. – Nevetett. – Ahogy Te is nekünk. – Váltott komolyabbra. – De jó helyen vagy. Körülvéve remek emberekkel, akik szeretnek. Itt látom a jövődet és úgy hiszem itt találtad meg az életedet. – Elmosolyodtam. Nem is fogalmazhatta volna meg ennél jobban, hogy mit is jelen nekem Sese. A jövőm és az életem, aki ugyan nincs most velem, de tudom, hogy gondol rám, ahogyan én is gondolok Őrá. -  Tudom, hogy a munkádból ítélve nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy egy profi sportoló a választottad, annak ellenére, hogy mindig óva intettelek minden ismert ember világától. – És az én világomat is óva intette mindenkitől, anyuval együtt. Eleget láttak Ők ketten, de az élet már csak ilyen. Az emberek bántják egymást és érzelmileg többet mintsem fizikailag. És azok a sebek sokkal nehezebben gyógyulnak. Ha a lelki sebekért és az összetört szívekért is büntetés járna valószínűleg nem lenn szabadlábon senki.

- Sergio is véd engem a saját világától.

- Ennek örülök, de mi van azzal, hogy nem kevered a munkát a magánélettel? – Kérdezte és így teljesen visszakanyarodtunk hozzám.

- Valójában nem is kevertem. Sergiot már előbb megismertem. A Real Madrid egy későbbi lehetőség volt. Fotós nélkül maradtak, én pedig elvállaltam. Elsősorban miattuk és csak másodsorban magam miatt. Bár kétség kívül jó ajánlólevél. Ezt nem tagadom, de vége. Az utolsó meccsel már nem dolgozok többet nekik. Persze ez nem zárja ki azt, hogy nem fogok többet fotósként megjelenni a meccseken, viszont már nem klubbon belül. – Vontam vállat.

- Értem, de akkor mégis hogy, vagy hol ismerted meg? – Kérdezte én pedig elmeséltem neki, hogy is kezdődött az, ami köztem és közte van…

Anyu végül Olaszországot választotta Én pedig belevetettem magam a kutakodásba és nekiálltam leszervezni a nyaralásunkat. Szállást foglaltam és rögtön utána repülőjegyeket is, de csak Milánoig. Apu szeretett vezetni és onnan pedig alig háromórányira volt Passo Tonale, ahol az első hetet töltöttük. A hotel, amiben szobát foglaltattam kicsit félreesett a központtól és magasabban is feküdt. Csodálatos volt. Alighogy letettem a bőröndjeimet előszedtem a deszkámat és teljes harci díszben türelmetlenül toporogtam apu előtt, hogy menjünk már. Neki jól ment a síelés. Nekem a snowboard, amit tüntetőleg választottam, amiért keveset volt velem a gyakorlópályán. Nem ellenkezett. Megcsókolta anyut és már ott se voltunk. Amíg a bérleteket intézte felhívtam Sergiot.

- Szia, édesem. – Vette fel a telefont.

- Szia. Megérkeztünk.

- Szuper. Jó utatok volt?

- Ne aggódj. Mindenki ép és egészséges. Apuval elindulunk felfedezni a terepet.

- Milyen az idő? Remélem esik, és fúj a szél. – Morogta, amin én jót nevettem. Elmondtam neki, hogy Olaszországba megyünk, de azt nem, hogy síelni.

- Az idő, pont olyan, amilyennek egy ilyen nyaraláson lennie kell. Ami azt illeti melegem is van egy kicsit.

- Mi van rajtad?

- Ruha Sergio. – Forgattam a szemem.

- És alatta?

- Szeretnéd látni, mi van rajtam?

- Ha már mások látnak. – Eltartottam magamtól a telefont és csináltam egy képet, aztán elküldtem és vártam a reakciót.

- Nem mondod komolyan, hogy síelni mentél. – A hangjában olyan csodálkozás és döbbenet volt, még az sem lepte meg ennyire, hogy szűz vagyok. Vagyis voltam.

-  Nyakig felöltözve édesem.

- A sírba viszel. Ugye tudod? – Mondta halkabban és minden szavából sütött a szeretet.

- Nem szándékozom. Azért is szólok, hogy itt csak vasárnapig leszünk, aztán megyünk Imperiára. Anyu nincs oda a téli sportokért.

- Eddig tartott a boldogságom. – Sóhajtott.

- Na és te? Lebámulták már rólad a fürdőnadrágot?

- Ez csak egy test.

- Ahogyan az enyém is.

- De te tested az enyém.

- Ahogy a tied az enyém, mégis fél pucéran sütteted a kis kockáidat a napon mégsem szólok, hogy öltözz fel.

- Megtehetnéd.

- Megtehetném, de ez nem jelenti azt, hogy meg is kell tennem.

- Igaz.

- Ugye. És ne felejtsd el, itt van velem az apám. Önmagában kizáró ok, hogy bárki a közelembe jöjjön. Na, megyek, mert úgy nézem, indulunk meghódítani a pályát. Majd este beszélünk.

- Rendben, de vigyázz magadra. Oké?

- Mindenképp. Szeretlek.

- Szeretlek. – Mondta és letette a telefont.

A napok egybefolytak. Nem volt korlát, nem volt határidő. Csak mi hárman és a szabad akarat. Reggeltől estig kint voltunk és több év versenyzési lázát pótoltuk be apuval, aki betartotta az ígéretét és nem dolgozott. Nem is emlékeztem mikor éreztem magam utoljára ilyen jól. Volt, hogy a nevetőgörcstől nem jutottam egyről a kettőre. Csak feküdtem a hóba és képtelen voltam mozdulni. Apu is felszabadult volt és ilyennek már nagyon régen láttam. Arra viszont rájöttem, hogy anyu nem jó célbírónak, mert sose tudta eldönteni a szoros versenyeinknél, hogy melyikünk ért át előbb a vonalon.

Vasárnap bementünk a központba és ott vacsoráztunk. Talán egyedül azon a napon volt rajtam másmilyen ruha. Addig a vízhatlan nadrág és flanel pizsit váltogattam.

Hétfőn korán reggel beültünk a kocsiba és kezdetét vette a nyaralás második fele. Ahogy egyre délebbre haladtunk úgy emelkedett a hőmérséklet, rohamosan. A klímának köszönhetően a kocsi belsejében hűvös maradt és apu fokozatosan emelte egy bizonyos fokig. Aztán négy és fél óra múlva mikor leparkolt, az újabb átmeneti otthonunk előtt és kinyitottam az ajtót, azt hittem elájulok a melegtől, ami megcsapott.

- Ez az, ami nekem kell. – Mondta anyu és nyújtózott egyet a verőfényes napsütésben. Szerettem a meleget és már nem bántam, hogy újra körbeleng a forróság. A szálloda medencéjénél töltöttük a délutánt. Túlfáradt voltam mindenhez, így csak hasra fordultam feltettem a fülesem és Sergio best of-ot hallgattam. Sokszor csináltuk ezt a délutáni szieszták alatt. Mikor csak feküdtünk, ő a hajammal játszott én pedig apró köröket rajzoltam a szabadon lévő bőrfelületekre. Szerettem a számait és kicsit olyan volt mintha ott lett volna velem.

A snowboard jó. Eltereli az ember figyelmét. Némi koncentrálást igényel és eléggé fárasztó. A napozás nem ilyen. Azt túl sok időt hagy az embernek mindenre. Gondolkodásra és testi vágyakra is. Hiányzott Sergio, látni akartam, és így napok elkezdtek csigalassúsággal vánszorogni.

- Nem bírom. – Mondtam Sesenek egyik este. – Ígérd meg nekem, hogy soha többet nem leszel ilyen távol tőlem.

- Megígérem, csak bírd ki még egy kicsit. Pár nap és velem leszel.

- Tudom. Nem is értem. Hogy tudsz ennyire hiányozni?

- Mit nem értesz ezen? Csak rám kell nézni. – Mondta és szinte beragyogott a mosolya, amit ugyan nem láttam, de tudtam, hogy ott van az arcán, és amit annyira szerettem.

- Igazad van.

- Legyél jó kislány és érezd jól magad a szüleid kedvéért. Rendben?

- Oké. – Nevettem. Ennyi kellett. Bárhol, bármikor képes volt javítani a hangulatomon és többek között ezért is szerettem. Nem jókedvűnek volt nehéz lennem, hanem elnyomni a hiányérzetét. Hazudtam volna, ha azt mondom nem éreztem jól magam. Volt néhány nehéz percem, de a hangja egyszerre nyugtatott és fel is töltött. Összességében volt két hét, mikor újra gyerek elehettem. Nem a 18 éves egyedül élő dolgozó fiatal felnőtt voltam, hanem csak egyszerűen anyám és apám kislánya. Ami több volt, mint jóérzés. Elgondolkodtam azon, hogy talán túl korán nőttem fel, de aztán eszembe jutott, hogy sosem voltam igazán gyerek, legalábbis nem átlagos. És ennek köszönhetően vagyok az, aki vagyok, tartok ott ahol és senkivel nem cserélnék. Ahogy ezt a nyaralást se cserélném másra.

A szüleim Milánóból egyenesen hazarepültek, de előtte megígértették velem, hogy még idén nyáron hazautazok Sergioval együtt. Szomorú voltam, de miért is ne lettem volna az. Arra a pár percre még mindig csak egy kislány voltam, aki könnyezve vett búcsút a szüleitől.

A gépem vasárnap késő este landolt a Barajason. Bertot kerestem, mert úgy volt, hogy Ő jön értem. Nyár lévén a reptér még éjszaka is forgalmas volt és minden hűtés ellenére meleg. A bőröndömet magam után húztam, a deszkám és a laptopom pedig táskáikban a vállamon lógtak. Így igyekeztem kikerülni az embereket és elérni a kijáratot. Igazság szerint már tömegiszonyom volt és igen csábított a gondolat, hogy legalább egyetlen napra elzárjam magam a külvilágtól. Ezzel a gondolattal a fejembe, pedig egyre elviselhetetlenebb lett körülöttem a nyüzsgés. Reménytelennek találtam, hogy megtaláljam a kézilabdást pedig jóval magasabb volt, mint egy átlagember. Éhes voltam, fáradt és mindennél jobban vágytam egy zuhanyra.

A telefonomat nyomkodva lépkedtem tovább, arra készültem, hogy felhívom, hogy merre találom, mikor falba ütköztem. Falba, ami szürke volt és áradt belőle a forróság. Valójában egy test volt. Már épp mondtam volna, hogy bocsánat, de megelőzött és ő szólt előbb hozzám.

- Édesem, figyelj a lábad elé. – Hallottam a kedves dorgálást és a hang úgy járt át, mintha áramot vezettek volna belém, jólesően bizsergett. Felkaptam a fejem. Pár pillanatig csak bámultam Őt és szememmel ittam a látványt. Arcának minden négyzetcentiméterét magamba szívtam újra és újra, mintha most látnám először. Aztán átöleltem és nem is akartam elengedni többet.

- Hiányoztál, annyira nagyon hiányoztál. – Suttogta.

- Te is nekem. – Mondtam és beszívtam az ismerős illatot, amit annyira szerettem. Kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy lássa az arcom.

- Add a pici szádat, had csókoljalak meg. – Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam a szavai mégis elértek hozzám. A szívem gyors ütembe vert és hirtelen még melegebb lett. Már-már elviselhetetlennek tűnt, nekem mégis őrjítően kellemes volt. És érintése perzselt, ahogy hüvelykujját végighúzta az alsóajkamon. A szám elnyílt és már csak ettől zihálva lélegeztem. Vágytam rá.

- Sergio, ha most megcsókolsz, nem fogok tudni megállni.

- Majd én, édesem. Majd Én megállítom, de kell. Szükségem van rád. Szomjazok. – Suttogta a számba és mielőtt még elért volna hozzám, halkan nyögtem fel, Nekem is szükségem volt őrá. A csókja mindent jelentett. Olyan dolgokat is, amiket nem voltam képes szavakba önteni. Homlokunkat összeérintve álltunk és vártunk, míg képes leszek elindulni és reszkető lábaim végre engedelmeskednek.

- Látom a hatás nem múlt el. – Vigyorgott.

- Két hét kevés, hogy elfelejtsem, mi mindent jelentesz nekem. Sőt azt hiszem egy élet is kevés lenne hozzá. – Összevontam a szemöldök a gondolatra. – Soha nem akarom megtudni, milyen téged elfelejteni.

- Nem fogom megengedni, hogy megtudd. – Sóhajtott és egy puszit nyomott a homlokomra, mielőtt elindultunk és magunk mögött hagytuk a repteret…