37 - Kézzel - lábbal

Boldog 2013-at. :) Eddig úgy fest idén se lett sokkal több időm és még mindig a pasimmal osztozok a laptopomon, de csigalassúsággal igyekszem pótolni olvasói lemaradásaimat. Ne haragudjatok. Már elhintettem, hogy ennek a történetnek hamarosan vége. (Egyébként a kommenteket köszönöm.) Ezért valószínűleg nem fog titeket túlságosan meglepni az, ami benne lesz, és azt hiszem tetszeni se fog, de vállalom. :P

Jó olvasást!

Hanga szemszöge:

Az életem kezdett olyan lenni, mint amilyent szerettem volna. Szertő társ, egy édes kisfiú, család és barátok. Az utolsó vizsgámon is túl voltam és az állandó szorongás is elmúlt. Mondhatni mindez túl szép volt, hogy igaz legyen, de nem voltam hajlandó tudomást venni arról a kis vészcsengőről, ami időről időre megszólalt az agyam egy rejtett zugában és ettől idegesen rándult össze a belsőm. Úgy éreztem, hogy nekem is kijár a gondtalan élet illúziója. És mindezt betudtam annak, hogy még nem egészen szabadultam meg a félelmeimtől, de mindent elkövettem annak érdekében, hogy ez sikerüljön. És már azt is sikerült feldolgoznom maradéktalan keserűség nélkül, hogy nem léphetek többet pályára. Mondjuk ennek nagy szerepe volt annak, hogy a madridi csapat edzője és szövetségi kapitánya engem is megkeresett. Normális esetben fordítva kellett volna elsülnie a mondandójuknak, hisz engem is akartak a csapatba, de miután tudomást szereztek sérülésemről, és a további játék kockázatáról letettek róla. Persze nem is volt más választásuk. Cris nem igen rajongott az ötletért, hogy beszéljek velük. Jogosan félt attól, hogy újra padlót fogok, de én csak megköszöntem a belém fektetett bizalmát és még viccesen elnézést is kértem, amiért le kellett rólam mondaniuk. Volt időm mindent átgondolni és rádöbbenni, hogy valójában nem sokat veszítettem. Tudtam, hogy egy profi pályafutás mivel jár. Ikerrel végigjártam már ezt az utat és jól tudom, mi fér bele és mi nem ebbe az életformába. És most Crissel ugyanez a helyzet. Azt mondják, mindenkinek arra van ideje, amire akarja is, hogy legyen, de ez nem mindig van így. A pénz nem helyettesíti azokat az értékes pillanatokat, amiket egy meccs vagy edzés miatt elszalasztott. Az első szót nem veheted meg pénzért, ahogy az első lépéseket sem. Igaz ezt senki nem kérhette tőle számon. Cris nem volt hibáztatható semmiért hisz magához vette a fiát és úgy szerette, ahogy apa szeretheti a gyerekét. Persze mondhatjuk azt is, hogy ebbe semmi csodálni való nincs hisz kutya kötelessége volt. Én mégis csodáltam ezért. Egyedülálló apának lenni nem lehet egyszerű és Én igenis örültem, hogy általa az a kisfiú az én életem része is lett.

Időről időre eszembe jutott, hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy oda kerültem ahol most vagyok, hogy nem dugtak nevelőintézetbe és nem kellett családból családba vándorolnom, hogy szerettek. Nem mindenki ilyen szerencsés.

Szerettem volna, ha Junior nem csonka családba nő fel. És bár így is rengeteg szeretet kapott szüksége volt anyára és ugyan nem voltam az, próbáltam megadni neki mindazt, hogy ne érezze a hiányát. Fogalmam se volt arról, hogy jól csinálom-e vagy nem, de feltétel nélkül szerettem és mikor vele voltam nem gondoltam ilyenekre. Volt egy kis világunk, amibe csak mi hárman fértünk bele, ami tiszta volt és ahova nem engedtünk be semmi rosszat. Még az én félelmeimet sem és azt hiszem ez volt az, ami valójában gyógyította a lelkemet.

A tavasz vége sosem az elmúlásról szólt inkább valaminek a kezdetéről. Tudtam, hogy egyes dolgok hamarosan elmúlnak, de ezekre nem gondoltam szomorúsággal, hisz mind új lehetőségeket tartogatott. Számítottam rá, de volt, amire nem.

Visszapörgetve az elmúlt egy hetet már minden tiszta volt és észre kellett volna vennem a jeleket, mégsem láttam, vagy nem akartam. Ahogy a szememnek se akartam hinni, amit égő könnyek mardostak. Ott álltam a terem kellős közepén körbevéve boldog, bulizó emberekkel és a világom kezdett darabokra hullani. Végleg, ahogy az emlékek megrohamoztak.

- Anyukád elvitte Juniort. – Támadtam le Crist mikor hazaért.

- Tudom. – Sóhajtott és leült a kanapéra. Gondterheltnek tűnt és fáradtnak. De a fáradtsága valahonnan belülről fakadt. – Gyere ide. – Tárta szét a karját én pedig engedelmeskedtem. – Szeretném, ha ez a hétvége csak a mienk lenne. Oké? – Bólogattam és bár a mosolya feszes volt és szomorú azzal nyugtattam magam, hogy hamarosan annyi ideje se lesz rám, mint eddig, hisz az EB-re kell készülnie és ez nem több mint figyelmesség.

Az a hétvégénk pedig több volt, mint csodálatos. Csak mi ketten, elzárva a világtól és senki nem zavart. Mintha ki lett volna akasztva, a NE ZAVARJ tábla. Talán ki is volt. A telefonok csendesek voltak és én élveztem azt az édes némaságot, ami körülvett minket. Cris úgy szeretett, ahogy talán soha. Szinte már fájt az a rengeteg erős érzelem, ami körbeölelt akkor, de nem volt hasonlítható ahhoz a fájdalomhoz képest, ami ott ért a terem közepén.

Mindössze egy hét telt el a két mély érzés közt, és észre se vettem, hogy lassan elindultam a mennyből a pokolba. Szépen kikövezett úton anélkül, hogy észrevettem volna és most ott álltam az előtt, amit már látnom kellett volna és mégsem hittem a szememnek, mert nem volt semmi értelme. Miért hittem volna, hogy azért nem jön haza korán, mert valaki mással van? Miért kételkedtem volna benne, mikor többet tett értem, mint bárki? Soha nem adott rá okot, hogy ne bízzak benne és az érzés, hogy megcsalt és átvert ettől csak még gyötrelmesebb volt. Nem csak hittem, tudtam és éreztem, hogy szeret és akar engem. Nem felejtettem el semmit abból, amit mondott, és amit értem tett, de ahogy ott állt összeölelkezve egy másik nővel értelmetlenné vált minden. A szívem fájdalmas dobbanásokkal rázta a testem és szinte szétfeszített belülről. Nehezen vettem a levegőt és hiába akartam, nem voltam képes elmenekülni, de még csak a szememet se bírtam levenni róluk. Ami pedig megforgatta a kést a szívembe az Cris kifejezéstelen tekintete volt, ahogy rám nézett. Ahogy barna szemét az enyémbe fúrta és semmilyen érzelmet nem láttam benne. Se sajnálatot, se bűntudatot, se szerelmet. Üres volt. Akkor és ott valami meghalt bennem és rájöttem, hogy a legnagyobb félelmem vált valóra, az, hogy őt elveszítem. Elveszítettem.

- Ugye nem hitted, hogy örökre veled marad? – Jeges vízként ért az ismerős hang, ami közvetlen a fülem mellett csendült fel. Reszkettem. Fájdalom és düh keveredett bennem. A szám egy vonallá préselődött.

- Ez a Te műved. Igaz? – Nehezen nyögtem ki a szavakat.

- Ettől akartalak megóvni. Hát nem látod?

- Hazudsz.

- Nem volt rád szüksége, csak sajnált. Ezért volt veled, de már jól vagy, így nem kell téged babusgatnia.

- Hazugság. – Suttogtam miközben dühös és csalódott könnyek áztatták az arcomat, amiktől már nem láttam tisztán. Se azt, ami előttem van, se azt, ami bennem zajlik.

- Azt hitted rosszat akarok neked, pedig én csak óvni akartalak ettől a világtól. Tőle. Hát nem látod Nomi?

- Ne hívj így.

- Rendben akkor legyél Hanga. Attól még az Én húgom maradsz, és nem akarom, hogy szenvedj. – A hangjában nem volt rosszindulat se kényszerítés. Nem ilyen emlékeim voltak róla és ez összezavart.

- Nem kell veled mennem sehova. – Sírtam és küzdöttem a szavai ellen. Küzdöttem, de azok elérték a tudatom és kezdtem megadni magam Máténak. Tudtam, hogy nem kellene, hogy minden annyira összevág, de mégis olyan értelmetlen volt és el voltam keseredve. Máté az életemmel szembe, de ugyanakkor Cris tekintete szintén mindazzal a jóval szemben, amiért érdemes volt itt lennem, amiért érdemes volt élnem.

- Nem kényszerítelek, de miért maradnál itt? Te is tudod, hogy csak fájna. Tudod jól, hogy nem tudsz elég távol lenni tőle, ha itt maradsz, és csak szenvednél. – Mondta. Vadul ráztam a fejem. Küzdöttem ellen.

- Ez nem lehet igazi. Ez nem valódi. Nem lehet az. – Motyogtam. Becsuktam a szemem, csak fel akartam ébredni. Felébredni még mielőtt belehalnék. Egy kezet éreztem a karomon és tudtam, hogy az nem az, akire én várok. Nem éreztem Őt. Mindaz, amit a közelébe éreztem pusztán a jelenlétével, eltűnt. Elveszett. Elveszítettem.

- Ne sírj. Minden rendben lesz. – Megölelt és én hagytam. Hagytam, hogy az az ember dobjon nekem mentő övet, aki emlékeim szerint a legtöbb szenvedést okozta nekem.

Csak halványan érzékeltem, hogy megyünk valahova, hogy tartunk valamerre, de valahogy nem érdekelt. Egybefolyt minden és érzéketlenné váltam mindenre. Nem voltak tiszta gondolataim. Egyet tudtam, hogy el akarok menni. Elfutni. Távol lenni mindattól, ami képes ennyire fájni. Ami képes szétszaggatni a bensőmet…

Telefoncsengés hasított a szoba csendjébe. Még csak meg sem rezzentem. Összekuporodva feküdtem az ágyon. A TV némán villogott és nem igen akartam tudomást venni senkiről és semmiről. Éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

- Fel kéne venned.

- Nem szeretném. – Suttogtam. És többre nem is futotta tőlem. A könnyeim már elapadtak, de hangom még mindig rekedt és erőtlen volt a sírástól. Semmit nem akartam.

- Iker az. Biztos aggódik. – Tolta közelebb a telefont.

- Nem vagyok rá képes.

- Hanga, kérlek. - A levegő remegve hagyta el a tüdőmet. Megfogtam a telefont és várakozóan néztem Mátéra. - Kint leszek, ha kellek. – Mondta és egy együtt érző mosollyal nézett le rám és ez csak még jobban fájt. A fejem majd szétrobbant attól, hogy nem értettem semmit. Mintha megfordult volna a világ és minden, ami eddig boldoggá tett most végtelen szomorúsággal töltött el és minden, ami eddig szenvedést okozott most itt van és nyugtatni próbál. A telefon időközben elcsendesedett majd újra csörögni kezdett. Talán tudja. Talán Iker tudja mi ez az egész. Igen, arra gondoltam, hogy a bátyám tudni fogja. Megköszörültem a torkom és felvettem a telefont majd a fülemhez szorítottam.

- Szia. – A hangom így se volt sokkal erősebb.

- Ó Hanga hála istennek. Hol vagy?

- Egy szállodába.

- Hol? Elmegyek érted.

- Ne Iker. Nem szeretném.

- Hogy? Hanga, mi folyik itt?

- Én nem tudom. Én csak. Nem értek semmit. Én csak el akarok menni. Itt hagyni ezt az egészet és…

- Ne-ne Hanga nem futhatsz el megint.

- Akkor magyarázd meg nekem mi a franc folyik itt. – Kértem kétségbeesetten és a könnyek újra gyűltek a szemembe. A csalódás újult erővel tört rám.  - Miért kavar a pasim valaki mással? Miért kell azt hallanom, hogy csupán csak szánalomból volt velem? Igaz ez?

- Nem tudom. – Mondta egy örökkévalóságnak tűnő perc után. – Nem tudom. – És én megértettem. Iker nem hazudna nekem. Nem hazudna azért, hogy Én jobban érezzem magam. Már nem. Megígérte, hogy nem teszi, bár én magamba ezért esdekeltem, hogy hazudjon, hogy könnyebb legyen, de erre nem volt magyarázat ez volt a fájdalmas igazság.

- Sajnálom. Ezt nem neked kell megmagyaráznod, de már nem is akarom tudni.

- Ne mond ezt. – Kért, de hallottam a hangján, hogy már tudja, mi jön ezután.

- Túlságosan fáj ez nekem. Nem tudok itt maradni. – Döntöttem. Nem tudtam, hogy jól-e vagy rosszul, de nem is tudtam most mérlegelni, és nem törődtem a következményekkel.

- Hava mész?

- Beszélünk majd. Rendben?

- Ne tűnj el. – Kért.

- Ne aggódj. Jól leszek. – Suttogtam.

- Hanga!

- Szeretlek Iker. – Mondtam és letettem a telefont. Nem csörgött újra. Néma maradt és én hosszú percekig csak üres tekintettel bámultam a kijelzőre, amin ott volt mindaz, ami az életemet jelentette. Nem tudtam, hogy leszek képes túlélni, ami jönni fog, nem hogy a holnapot a következő percet sem. Újra összehúztam magam és szabad folyást engedtem a könnyeimnek és minden egyes cseppel közelebb kerültem a kimerültséghez, hogy újra a tudatlanságba süppedhessek.

Órák és napok teltek el ugyanabba az öntudatlanságba. Reggel felkeltem és este lefeküdtem. Az ébren töltött pillanataimban pedig csak néztem ki a fejemből. Nem volt bennem élet akkor sem mikor a repülőtérre mentünk, hogy hazamenjek Mátéval. Vakuvillanásra figyeltem fel és arra, hogy mennyi fotós lepte el a helyet. Összerezzentem. Azt hittem én vagyok a célpont. A megcsalt barátnő, akivel csak szánalomból volt együtt a barátja, de ahogy körbenéztem rájöttem, hogy nem.

Azt hittem nem tud jobban fájni. Azt hittem, már nincs, ami összetörjön bennem, de volt. És az, hogy az életemet jelentő férfi és kisfiú valaki mással alkotott új kis családot szétszaggatta a még egyben lévő lelkemet. Már nem fájt. Semmit nem éreztem és ez rosszabb volt a legkínzóbb pillanataimnál is. Nem tudtam levenni róluk a szemem. Hagytam, hogy a kép az emlékeimbe vésődjön, hogy akárhányszor lecsukom a szemem, őket lássam majd. Vágytam a fájdalomra, kellett, hogy érezzem, mert a szenvedés is jobb volt, mint a semmi…

Szabi szemszöge:

Aggódtam. Tudtam, hogy ahogy vége a bajnokságnak Máté elmegy, hogy megkeresse a húgát. Aggódtam érte és bár egyszer figyelmeztettem nem tudtam többször, hisz nem hagyott elérhetőséget. És ő sem hívott többet. Nem segítettem Máténak. Nem voltam képes elárulni Nomit. Senkinek nem beszélt arról, hova megy, vagy mire készül. Velem épp hogy csak köszönőviszonyba volt azok után, hogy elküldtem a fenébe az önzőségével és a beteges viselkedésével. Csak reméltem, hogy nem készül valami hatalmas baromságot elkövetni. Bíztam abban, hogy Nomi spanyol családja képes lesz megvédeni és távol tartani tőle Mátét. Ezzel nyugtattam magam és miután már hetek teltek el azóta, hogy vége lett a szezonnak úgy gondoltam Máté nem járt sikerrel, máskülönben lett volna valamilyen visszhangja. Elképzelni se tudtam, hogy önszántából hazajön vele. Jó lett volna tudni valamit. Valamit, amiről tudom, hogy minden rendben vele, hogy jól van. Azt mondják, ha nincs hír az általában jó hír, és ahogy a napok csendbe burkolózva teltek megnyugodtam.

Ezért is kavarta fel a lelki békémet egy pillanat alatt mikor egyik éjjel Lékai nevét írta ki a telefon. Megijedtem. Azzal, hogy hívott csak arra tudtam gondolni, hogy baj van. Valami nagy baj.

- Mit akarsz Lékai? – Vettem fel.

- Ez kedves. – Morogta színtelen hangon.

- Hagyjuk a jó pofizást és mond, mit akarsz.

- Ráérsz?

- Attól függ.

- Itt vagyok a kórházba.

- A lényeget.

- Itt van Ő is. – Mondta halkan, de a szavai így is tisztán csengtek.

- Hol?

- Kint várlak. – Mondta és kinyomta a telefont. A szívem szinte zakatolt és a kétségbeesésem keveredett a gyilkos dühvel. Azzal, amit már rég nem éreztem. Amivel képes lettem volna abban a pillanatban megfojtani Mátét. Beültem a kocsiba és nem törődve a szabályokkal hajtottam a városi kórházba. Leparkoltam az épület elé.

- Hé, uram ide nem állhat.

- Bánom is én, vontassa el. – Mordultam rá és futva tettem meg a maradék távot. Mikor megláttam Mátét ökölbe szorult a kezem.

- Mit csináltál? Mit műveltél vele? – Kérdeztem és közben két kézzel lökdöstem hátrébb.

- Higgadj már le. – Kiabált és védekezni próbált.

- Ne nyugtass Te engem. Megmondtam, hogy hagyd békén. Hogy lehetsz ennyire beteg állat? Jézusom. – Kezemmel végigszántottam rövid hajamon és összekulcsoltam a tarkómon a kezeimet, hogy ne üssem meg. – Hol van?

- Már jól van.

- Mond el mi történt. Bántottad?

- Dehogy.

- És ezt higgyem is el?

- Tudom, mit hiszel, de nem úgy van, ahogy gondolod. - Mondta. Máté alapjáraton volt képtelen a bűntudatra, de félelmet láttam az arcán. – Hazajött velem. Önként. – Összevont szemöldökkel néztem rá. – Hetekkel ezelőtt.

- Ezt nehezen hiszem el. Szerette azt a focistát.

- Lehet, de az nem szerette eléggé. - Fintorgott. - Hanga időközben visszanyerte az emlékezetét a csávó pedig dobta mondván, hogy már nincs rá szüksége. Felépült.

- És mi van a családjával? – Kérdeztem és eszembe jutott valami, amit még az után mondott, hogy Nomi elment. „Ő akar majd hazajönni velem.”

- Ő akart jönni. A távolság miatt. – Kételkedve méregettem. Nem hittem neki, de félretettem az érzést. Látni akartam és többet tudni..

- Mi történt?

- Én azt hittem itt majd kilábal a csalódottságból, de nagyon összetört és rémálmai voltak. Írattam fel neki altatót és többet szedett be, mint kellett volna.

- Te hülye barom. Te komolyan ennyire idióta vagy? Hogy voltál képes… Nem nyugszol, amíg teljesen tönkre nem teszed igaz? Vagy míg meg nem ölöd. – Hangom fojtott volt a dühtől. Olyan ellenszenvet és gyűlöletet éreztem iránta, hogy kényszerítenem kellett magam, hogy ne ugorjak neki ott helybe. – Jobban tetted volna, ha távol maradsz tőle.

- Akkor is szenvedne. Én csak jót akartam.

- Szerinted ezt elhiszem? Te magadon kívül senkinek sem akarsz jót! Nálad önzőbb embert nem ismerek. Szerinted elhiszem a mesédet? Elhiszem, hogy nincs benne a kezed ebbe az egészbe?

- Nem számít, hogy te mit hiszel, amíg Ő hisz nekem.

- Csak amíg túl nem lesz ezen. Csak addig. De persze neked eszed ágába sincs segíteni őt, hogy jobban legyen. Sebezhetővé tetted. Azzal bántottad, amivel a legnagyobb fájdalmat tudtad neki okozni. Kihasználtad a gyengeségét és közel kerültél hozzá. Tudtad, hogy boldog, hogy nélküled is az. Milyen féreg vagy te, hogy képes vagy halálba kergetni a saját húgodat? Tényleg menj el orvoshoz vagy én...

- Ne állj az utamba Zubai. – Sziszegte és tekintete zavaros elméről árulkodott.

- Miért, mit csinálsz? – Kérdeztem. – Tudod mit? Nem érdekel. Fenyegethetsz, akkor sem hagyom, hogy bántsd. Ez volt az utolsó alkalmad. Megértetted? Nem akarom, hogy a közelébe legyél. És teszek róla, hogy távol tartsd magad tőle.

Nem vártam meg, hogy reagáljon. Otthagytam. Ő pedig nem jött utánam. Vizsgálták mikor felértem. Vártam, míg az orvos kijön.

- Hogy van?

- Túl az életveszélyen, de nincs jól. Nagyon mély depresszióban van. Meg kell várnunk a szakember véleményét. Amennyiben nem találja az állapotát kielégítőnek és úgy érzi, veszélyes lehet önmagára és esetleg öngyilkosságra hajlamosnak találja, akkor intézetbe viszik. Talán elkerülhető, de egy kezelésre mindenképpen szüksége van. – magamba szitkozódtam és a pokolba kívántam Mátét.

- Bemehetek hozzá?

- Persze, bár nem úgy tűnik, mint aki magánál van. Annyira, üres. Semmilyen érzelem nem látszik rajta.

- Köszönöm.

- Kérem. – Mondta és elment.

Halkan nyitottam be a szobába, ahol egyedül volt. Az ágya mellé húztam egy széket. Az ablakon bámult kifelé és tompán meredt az éjszakába. Megfogtam a kezét, ami hideg volt. Olyan törékenynek látszott és élettelennek. Nem fordult felém.

- Szia. – Suttogtam. Nem tudtam, hogy a hangom miatt vagy esetleg valami másért, de egy könnycsepp folyt végig az arcán. – Ne félj. Itt leszek. Túl leszünk ezen. Segítek, hogy túl legyél ezen. – Mondtam és a szívem szakadt meg érte, a lányért, akit szerettem. Pedig nem is ismertem igazán. Most viszont mindent képes lettem volna megadni azért, hogy csak egy kis fényt lássak a szemébe, hogy csak annyi élet lenne benne amennyi akkor mikor megismertem. Hogy lássam a szemébe azt a szerelmet, még akkor is, ha nem nekem szól.