39 - Kézzel - lábbal

Sziasztok!

Nos, itt van az utolsó előtti rész, amihez nem igazán fűznék semmit.

Mindent leírtam amit akartam. Remélem, hogy tetszeni fog, igazán mindent megtettem azért, hogy így legyen. :)

Ezen kívül már csak az epilógus lesz vissza, amit valószínűleg napok múlva meg is kaptok.

Jó olvasást kívánok!

Puszi;

Vii 

Szabi minden szabad percét velem töltötte. Ha el is ment, éjszakára mindig visszajött. Előfordult, hogy már aludtam, de tudtam, hogy ott van, mert mikor mellettem volt nem voltak rémálmaim. Elűzte a képeket, és ezért kimondhatatlanul hálás voltam. 

A harmadik napon jött egy pszichológus, hogy beszélgessen velem az öngyilkossági kísérletemről. Nem láttam értelmét, bármit is mondani vagy egyáltalán tagadni, mert ők már elkönyveltek annak, ami valójában nem vagyok. 

- Doktornő, beszélhetnék vele négyszemközt? – Lökte el magát Szabi a faltól ahol várakozott, mert nem engedtem, hogy kimenjen. 

- Rendben. – Sóhajtott a nő, felállt majd kisétált. Szabi pedig mérgesen meredt rám, amit meglepve vettem tudomásul. 

- Miért nézel így rám? 

- Miért csinálod ezt? – Kérdezett vissza. 

- Mit? 

- Ha nem szólsz semmit az rosszabb mintha azt mondanád, hogy véget akartál vetni az életednek. Ha így folytatod, bedugnak egy szanatóriumba. – Mondta mire vállat vontam. Azt hittem nem tud mérgesebb lenni.

– Amikor azt ígértem túl leszünk ezen nem arra gondoltam, hogy antidepresszánsokkal fognak tömni egy olyan helyen, ahol a normális ember, mint te tutira bekattan. Szóval vagy neki állsz beszélni vagy esküszöm, én fogok helyetted. – Azzal fogta magát és kinyitotta az ajtót, jelezve ezzel a pszichológusnak, hogy visszajöhet. 

- Ugye nem mész el?! – Szóltam utána és nem tudtam leplezni a kétségbeesésemet. 

- Nem megyek sehova. – Mondta már megenyhülve. A doktornő leült az előbbi helyére. Ő pedig visszaállt a fal mellé. 

- Próbáljuk meg újra. Rendben?  – Nézett rám. 

- Mire kíváncsi? – Kérdeztem. 

- Arra, hogy miért akart öngyilkos lenni. 

- Nem akartam. 

- Rendben, nem akartad. – Mondta, de nem azért, mert hitt nekem, és ezt nagyon jól tudtam. - Miért vettél be altatót? 

- Hogy ne álmodjak. – Suttogtam magam elé. 

- Rémálmaid vannak? 

- Számomra azok. 

- Tudod mi az oka a rémálmaidnak? – Bólintottam, de nem fejtettem ki bővebben. Ahhoz fel kellett volna idéznem. 

- Én tényleg nem akartam meghalni. Én csak… Nekem csak fájt és nem akartam újra átélni. Én csak aludni szerettem volna. 

- Rendben van. Gondolod, hogy újra megtennéd? – Megráztam a fejem. 

- Nem. – Suttogtam. 

- Hanga mesélnél nekem az életedről? – Kérésére keserűen nevettem fel, majd a doktornőre néztem. Tartottam tőle, ha elmesélem neki az életem, nem fogja elhinni, hogy véletlenül adagoltam túl az altatóm. – Segítene. – Tette hozzá kedvesebben. Szabira néztem, aki bólintott. Becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt, majd belekezdte. 

- Hét éves voltam, mikor a szüleimmel autóbalesetet szenvedtem Spanyolországban. Kirepültem a kocsiból, és ez megmentette az életem, de nem az emlékeim. Olyan súlyos fejsérülést szereztem, ami amnéziát okozott. Egy család talált rám az autópálya mentén és vitt el orvoshoz. Nem emlékeztem semmire és nem beszéltem. Kerestették a hozzátartozóimat, és miután senkit nem találtak örökbe fogadtak. Velük éltem és fogalmam se volt, honnan jöttem, vagy ki vagyok, de nem is számított, mert boldog voltam. Azt gondoltam, hogy ha senkit nem találtak, akihez tartozhattam, akkor, akim volt, elveszítettem azon a napon. Lett új életem, új szülőkkel és testvérekkel. Normális életem, amiből semmi nem hiányzott. Aztán tavaly decemberbe az iskolai kézilabdacsapatot szállító busz szakadékba zuhant, velem együtt, ahol kisebb nagyobb sérülések mellett egy újabb koponyasérülést szenvedtem. Eszembe jutott a gyerekkorom, de minden más eltűnt. Megtalálták a bátyámat, aki hazahozott. Persze semmi sem volt olyan, mint régen. Amit itt éltem életet, már nem létezett. Nem folytathattam ott ahol gyerekként félbehagytam, és Máté se tudott hova tenni. Megtanult nélkülem, nélkülünk élni és nem hibáztathatom azért, hogy semmit nem tett a gyógyulásom érdekébe, ami nem lett volna nehéz. Egyetlen emlékem maradt a spanyolországi életemből. Egy barna szempár és az érzés, hogy szeretem, azt, akihez tartozik. Ezért visszamentem Madridba, hogy megkeressem. Maga volt a csoda, hogy belebotlottam. Elvitt orvoshoz ahol megtudtam, hogy az ismerős környezet segíthetett volna, de hónapok elteltével ugyanannyi esélye volt a gyógyulásomnak, mint annak, hogy az állapotom végleges. És a gyógyszert is tovább szedették velem, mint szabadott volna. Akartam az emlékeimet, a múltamat, de közben elfelejtettem élni. Sokáig tartott mire felfogtam, hogy új esélyt kaptam, amivel élnem kell. Bár soha nem tudtam teljesen elfogadni, hogy az életem egy fontos szakasza elveszett. Viszont a bennem keletkezett űr kezdett zsugorodni. Megpróbálták visszaadni nekem az életem, úgy hogy újra megismertetnek vele. Egy idő után már nem vágytam úgy az ismeretlenre. Sokat segített a szerelem, ami túl erős volt ahhoz, hogy ne múljon el. Újra kézilabdázni kezdtem, ami szintén sokat segített és sokat jelentett, de az utolsó meccsen lerántottak és újra erős ütés érte a fejem, ami véget vetett a pályafutásomnak. Rosszul érintett, de végül kis segítséggel rádöbbentem, hogy sokkal többet is veszíthettem volna és attól, hogy nem csinálhatom, amit szeretek, még lehetek boldog. Segítséggel újra felépítettem az életem a semmiből, de kiderült, hogy az alapja hazugság, hogy az ember, akit szeretek csupán csak szánalomból volt velem. Hogy minden, ami fontos volt nem több mint múló ábránd. – Meséltem el az életem pár mondatban magam elé meredve. - Nélküle nem találom a helyem és nem tudom, hogy kell tovább menni. Nekem ő olyan volt, mint egy csillag az égen, ami utat mutat, de ez a csillag most lehullt én pedig egyedül állok a sötétségben és nem látom a kiutat. Nem tudom valaha képes leszek-e nélküle tovább folytatni. – Suttogtam el a végét miközben továbbra is mereven bámultam a szemközti falat. Tudtam, ha pislogok a szemembe gyűlt könnyek utat törnek maguknak. – Nem hiszem, hogy bármi képes segíteni egy összetört szíven. – Nem néztem se a dokira, se Szabira. – Annyit viszont tudok, hogy soha nem okoznék fájdalmat azoknak, akik szeretnek.  – Tettem még hozzá és elfordultam, jelezve, hogy befejeztem. Nem is kérdezett többet, csak felállt és a kézilabdással együtt elhagyta a szobát. Megengedtem magamnak néhány könnycseppet és azokra gondoltam, akiket magam mögött hagytam, de éppen eleget szenvedtek már miattam. Homályosan láttam, mikor az ajtó felé néztem ahonnan zajt hallottam, nem voltam biztos benne, hogy Mátét láttam ott állni, viszont mire kipislogtam a cseppeket eltűnt.

Percek teletek el mire Szabi visszajött. Egyedül. 

- Na? Mikor kell bevonulnom? 

- Holnap hazamehetsz. 

- Viccelsz? 

- Nem. A doktornő azt mondta, ha igazán hajlamos lennél rá, neki már nem lett volna alkalma beszélgetni veled. Erős lány vagy és tudja, hogy túl leszel ezen is. 

- Jó neki. Én nem így érzem. Én úgy érzem, mintha folyamatosan fulladnék. A gombóc a torkomba és az a láthatatlan mázsás súly a mellkasomon… Folyamatosan érzem, és nem tudok megszabadulni tőle. 

- Idővel. 

- Soha nem leszek az, aki voltam. Annyiszor kezdtem újra, hogy úgy érzem, még egyszer képtelen vagyok. 

- Segítek. – Ölelt meg, és tudtam, hogy bármit megtenne, hogy csak kérnem kell és bármit megadna, de nem tudtam, hogy elfogadhatom-e a segítségét. Ő önzetlen volt én pedig túl önző, hogy visszautasítsam.

  

A hetek teltek és bár jobban nem lettem a külvilágnak valami egészen mást mutattam. Legbelül egy újabb amnéziáért kiáltottam, hogy végre elfelejthesse azt, ami történt, és minden nappal egyre erősebb lett az ez utáni vágyam. Szabi minden próbálkozás ellenére se éreztem magam jobban, de rosszabbul sem. Sokszor láttam rajt, hogy velem szenved, hogy tanácstalan. Nem tudja, mivel tehetné jobbá vagy könnyebbé a folytatást. A baj az volt, hogy én sem. 

Nem beszéltünk róla és a nevét se mondtam ki, még magamba se. Csak úgy emlékeztem, hogy volt egy férfi az életemben, aki a világomat jelentette és vele, azt is elveszítettem. 

Hónapokkal később újabb döntés előtt álltam és még mielőtt túl sokat gondolkodtam volna rajt karácsony előtt elhatározásra jutottam. 

- Elmegyek. – Mondtam egyik este Szabinak, edzés után. A lelátón ültem ott vártam meg, amíg végez. Szinte meg sem lepődött. Nem volt célom új életet kezdeni, de valahol máshol akartam lenni. Ott ahol nem ismernek, ott ahol nem okozok másnak fájdalmat. Ahol nem kell megjátszanom, hogy jól vagyok, ha egyszer nem úgy van. Nem tudtam mit várhatok az újabb változástól, de nem voltak nagy terveim. Nem élni próbáltam, hanem túlélni. 

- Tudtam, hogy így lesz. Nem vagyok elég neked. – Mondta szomorúan mosolyogva. 

- Nem Szabi ez nem így van. Jóval több vagy, mint amit én megérdemlek. Te pedig többet érdemelsz egy hazugságnál, ami én vagyok. – Mert nem tartottam többre magam. Szerettem Őt, de nem úgy, ahogy Ő szerette volna. Neki köszönhettem azt, hogy egyáltalán idáig eljutottam. Hogy gyűjtöttem annyi energiát, hogy képes legyek végigcsinálni egyik napot a másik után, anélkül, hogy egy helybe ücsörögjek, és magam elé bámuljak. Hálás voltam neki, mindazért, amit értem tett, de képtelen voltam annál többet adni, mint amennyit most képes vagyok. Nem kell, hogy velem szenvedjen, mikor boldog is lehet. 

- Máté nem fog örülni. 

- Máté minek örül? – Kérdeztem. 

- Hát annak nem, hogy elmész. – Szólalt meg. Összerezzentem a hangjától, de nem azért, mert féltem tőle. Meglepett. Az utóbbi időben nem igen szólt hozzám. Ha mégis csak annyit kérdezett, hogy vagyok. Nem örült annak, hogy Szabihoz költöztem bár sosem tette szóvá. 

- Már döntöttem. – Mondtam csendesen. 

- Én azt hittem jó lesz neked itt. 

- Nekem sosem volt igazán jó itt. 

- Tudom. – Gondolkodott el. – Tudom. 

- Akkor miért akarod, hogy maradjak? – Rém emelte tekintetét és megrázta a fejét. 

- Már nem akarom. – Először megemeltem a szemöldököm aztán összevontam. Szabi, hasonló kifejezéssel nézett bátyámra. és ugyanúgy nem értett semmit. 

- Nem akarod? Mintha miattad lennék itt. 

- Mert miattam vagy itt. 

- Nem. – Tiltakoztam. – Az én döntésem volt, hogy idejöttem. – Keserűen nevetett, és a kérdőjel ettől csak még nagyobb lett. 

- Örülnöm kellene, hogy sikerült azt láttatnom veled és úgy, amit és ahogy én akartam. Mégsem érzem az elégedettséget. 

- Mi? Miről beszélsz? Mit láttam? – Értetlenkedtem. Lehajtotta a fejét és lassan megcsóválta. Mikor újra rám nézett a tekintete kínzott volt és fájdalmat láttam benne. Máté arca általában haragos volt, vagy semleges. Tökéletesen érzelemmentes tudott lenni, ha akart, de most nem akart. 

- Fogalmad sincs róla mit éreztem, mikor megtudtam, hogy a szüleink meghaltak és velük együtt Te is. Fogalmad sincs arról, mit éltem át. Egyedül maradtam és gyűlöltem őket, és gyűlöltelek téged is, amiért itt hagytatok. Ez az óta sem változott, de téged valami egészen másért kezdtelek el gyűlölni. – Nézett rám és szavait megbánással teli tekintet kísérte. Nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban. – Olyan életed volt amilyen nekem a történtek után nem lehetett. Voltak szüleid és volt testvéred. Kettő is. Azt gondoltam nem lett volna jogod ehhez, se az élethez, hogy neked is meg kellett volna halnod. – Olyan halkan mondta, hogy alig hallottam, de tisztán értettem. Belefájdult a kezem, úgy szorítottam a széket, de bármilyen fizikai fájdalmat szívesebben elviseltem volna, mint az igazságot. Fel kellett volna állnom. Ott kellett volna hagynom és nem végighallgatnom, hogy a saját bátyám olyan dologért gyűlöl, amiről nem tehettem. – Azt akartam, hogy szenvedj, úgy ahogyan én is szenvedtem. – Mondta. – Azt akartam, hogy te is úgy gyűlöld azt, aki fájdalmat okozott neked, ahogy én tettem, de Te még mindig szereted Őt. – Hitetlenkedés csengett a hangjából és csodálat. – Aztán rájöttem, hogy egy olyan köteléket próbáltam elszakítani, amit nem ember kötött össze és így ember szét sem választhat. 

- Mi? – Kérdeztem és a hangom olyan halk volt, hogy nem voltam benn biztos, hogy azt egy kis szót ki is mondtam. 

- Azt hittem több kell majd annál, hogy lásd őket. Alig akartam elhinni, hogy különösebb győzködés nélkül eljöttél velem és elhitted, hogy nem szeret, hogy csak azért volt veled, mert sajnált. 

- Miről beszélsz? – Suttogtam, de mielőtt feltettem volna a kérdést már tudtam a választ. – Mit… 

- Megmondtam neki, hogy megkeserítem az életed, hogy jóval többet fogsz szenvedni akkor, ha nem tesz valamit annak érdekében, hogy örökre megutáld. 

- Annyira értelmetlen volt. – Suttogtam és újra eszembe jutottak a történtek. Láttam, azt, amit akkor nem. A csodálatos hétvégét, ami valójában búcsú volt. A napok mikor később jött haza… Mind csak arra volt jó, hogy rossz következtetést vonjak le. A semmiből feltűnt szőke lány.  – Amit tettem arra nincs bocsánat és nem is várom. Azt se várom, hogy megérts, de azt akarom, hogy elmenj és visszavedd azt, amit én ilyen aljas módon el akartam tőled venni. – Rápillantottam. 

- Miért most? – A milliónyi kérdés közül ez volt az első, amit feltettem. 

- Mikor majdnem meghaltál, nagyon megijedtem és belém hasított a felismerés, hogy ha meghalnál és téged is elveszítenélek, azt nem élném túl. 

- Elveszítenél? – Tettem fel a kérdést halkan, de mintha meg se hallottam volna folytatta. 

- Már nem hajtott a bosszúvágy és semmi abból, ami előtte. Azt akartam, hogy jól legyél és újra boldog. Azt hiszem ezért is törődtem bele, hogy Szabival vagy. Azt reméltem, hogy vele majd túl leszel a múlton és újra kezded, de látom, hogy amit a focista iránt érzel az nem olyan dolog, ami csak úgy elmúlik. És ha már valahova menni akarsz, akkor menj Madridba. Ott várnak rád és szeretnek téged. Olyan szeretettel, amit én nem vagyok képes megadni neked. – Nem tudtam mikor kezdtem el sírni és azt se, hogy miért. Csak ültem és nem mertem elhinni, hogy amit mond, azaz igazság. Pedig legbelül tudtam, hogy az, hogy ilyet nem hazudna. Rohannom kellet volna. Futni és Madridig meg se állni, de a félelem nagyobb volt bennem, mint a vágy, hogy újra lássam. Féltem, hisz hónapok teltek el és nem tudhattam mi vár rám. Hogy Ő vár-e rám.

Szabi látva kétségbeesésem nem törődve Mátéval közelebb húzódott hozzám és átölelt.

- Amit most mondani fogok neked az nekem sem könnyű. Mást se szerettem volna, minthogy, amit a bátyád mondott igaz legyen, hogy velem elfelejts minden rosszat. De itt nem jó neked és máshol se lesz jó, ezt Te is tudod. Ha belegondolsz már nincs veszíteni valód. – Igaza volt. A reményt már egyszer elveszítettem, de Máté szavai újra élesztették bennem és ezzel együtt a félelmet is, aminek hangot adtam. 

- Mi van, ha már túl késő? Mi van, ha Ő már tovább lépett? – Kérdeztem és remegő kezeimre fordítottam minden figyelmem, amik az ölembe feküdtek. 

- Ha Te nem voltál képes rá, akkor Ő sem. Ne gondolkozz rajt sokat Hanga. Ott vár az életed, csak tenned kell felé néhány lépést. Neked kell, hisz Ő nem tudja, amit Te. Adj esélyt magadnak, adj esélyt a szerelmeteknek. Vedd vissza, amit elvett tőled. – Mondta és Mátéra nézett. Ha szemmel gyilkolni lehetett volna, Máté kínok között halt volna meg. Én is a bátyámra néztem, de nem úgy, ahogy Szabi. Egyszerűen nem tudtam őt utálni. Képtelen voltam rá.  A harag legkisebb szikráját sem éreztem. Talán én is ilyen megkeseredett lennék, ha nincs a Casillas család. Neki senkije se volt. Senki nem mondta neki, hogy minden rendben lesz. Senki nem támogatta, senki nem fogta a kezét. És ahogy ott ültem a lelátón szembe vele, úgy éreztem, hogy ez az én kötelességem, hogy ezt meg kell megtennem a bátyám lelki békességéért. Felálltam és a kezemet az övébe csúsztattam. 

Túl szomorú voltam ahhoz, hogy mosolyogjak. A torkomat pedig a sírás fojtogatta így csak némán kértem, hogy jöjjön velem. Meglepetten pislogott rám. Úgy hiszem mindent várt, de ezt nem. Elindultam és hagyta, hogy vezessem. 

Szabi árnyékként követett minket. Biztos voltam benne, hogy nem bízik Mátéban, de én láttam azt, amit Ő nem. Azt a kisfiút, aki megtudta, hogy elveszítette a családját. A temetőig mentem vele, a sírig ahol a szüleink nyugszanak. Megálltam a sírkő előtt, amin nem is olyan régen még az én nevem is ott volt. Kérdőn nézett rám.

- Amíg harag van a szívedben, addig nem leszel képes tovább lépni. Én pedig nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem tudom megbocsájtottál-e. A szüleink szerettek minket. Anya és apa szeretett téged. Soha nem akartak magadra hagyni. Ők nem akarták ezt. Ahogyan Én sem. Ha képes vagy megbocsájtani nekik képes leszel túllépni a múlton is. – Üveges tekintettel meredt a sírra, aztán felém fordult. 

- És te? Te képes leszel nekem valaha megbocsájtani? – Kérdezte. A gondolataim pörögtek és bent legbelül lüktetve erősödött a fájdalom, de a szívem darabjaiban kerestem a választ, de hiába. 

- Amit tettél nagyon fájt nekem. Láttad mit művelt velem. Haragudnom kellene rád. Utálni téged, amiért elszakítottál attól, akit szeretek. – Mondtam és elhallgattam. – Nem tudom, mit érzek. Csak azt tudom, hogy félek. Félek, ha visszamegyek már nem vár rám senki és semmi. Én azt nem bírnám ki. A szívem ezer darabban van, de mind az ezer darabbal Őt szeretem, és félek, belehalok, ha még egyszer mással kell Őt látnom. – Nagy levegőt vettem. – Nem tudom mi lesz akkor és úgy érzem, nem vagyok képes megtenni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. 

- De képes vagy rá. – Lépett oda hozzám Szabi. – Nálad erősebb lányt nem ismerek. Nem szabhat neked gátat a félelmed. Annyi mindenen mentél már keresztül. Ne úgy fogd fel, hogy ezt már nem bírod ki. Tekintsd úgy, mint egy utolsó akadályt a boldogan éltek, míg meg nem haltok előtt. – Összevontam a szemöldököm. 

- Hogy vagy képes ezt mondani nekem? Ráadásul ennyire őszintén, mikor tudom, hogy máshogy érzel, hogy szeretsz. 

- Pont azért, mert szeretlek. Nekünk nincs ilyen történetünk, de neki és neked van. Ideje lenne megírni az utolsó oldalakat. Csak rajtad múlik, hogyan fejezed be. – Könnyeimen át néztem rá és kimondhatatlan hálát éreztem, amiért van egy ilyen barátom. Tudtam, hogy szükségem van rá, hogy ezt végig tudjam csinálni, de azzal is tisztában voltam, hogy ezt nem kérhetem tőle. – Azt ígértem, hogy segítek túl lenni ezen, de már tudom, hogy ezen nem lehet átlépni. Bármennyi idő telik is el és bárhova is menj, egyetlen dolog nem fog változni. Az, hogy szereted. Ha egyedül nem megy, akkor elkísérlek, de nem vagyok hajlandó egy percig se tovább nézni, ahogy felemészt ez az egész. 

- Megtennéd? – Emeltem rá valószínűleg döbbent tekinteted. 

- Azt hiszem a legjobb dolog, ami valaha történt veled az Cristiano Ronaldo. – Neve hallatára a szívem hatalmasat dobbant. Hónapok óta nem mondtam ki, még magamban sem, mert féltem, hogy fájni fog. Ehelyett melegséget éreztem, el nem múló szerelmet és reményt. – Ha kell, az ajtóig kísérlek, de nem hagyom, hogy csak úgy elereszd a boldogságodat. 

Tudtam, hogy csak egyféle módon nem fogom meggondolni magam. A magamnak tett ígéretet könnyen megszegtem volna, de volt egy ember, akinek ha ígéretet teszek, azt betartom. Előhúztam a telefonom és fejből ütöttem be a számot. Hónapok óta nem hallottam a hangját. Ahogy sejtettem könnyek szöktek a szemembe mikor felvette és csak annyit mondtam: 

- Iker, hazamegyek.

  

A csomagokkal nem kellett vacakolnom, mert csak egy kézipoggyászt vittem magammal. Nem akartam felesleges köröket tenni, ha esetleg ez mégis rosszul sül el, amitől még mindig féltem. Szabi szintén csak egy hátizsákkal jött. Máté pedig elkísért minket. 

- Remélem, minden jóra fordul. – Mondta félszegen. 

- Rendbe hozza, amit elrontottál. Igaz? – Mosolygott rám Szabi. 

- Bármi is lesz, el akarom felejteni ezt az egészet. – Mondtam. Amit tett elég ok lett volna arra, hogy soha többet ne álljak szóba vele, hogy végleg elveszítsem minden bizalmam, szeretetem és belé vetett hitemet én mégis úgy éreztem, hogy akkor kaptam vissza őt. Azt, aki régen volt. Közelebb léptem és megöleltem. – Szoríts nekem. 

- Azon leszek. – Bólintottam, puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm. – Mondta könnyes szemekkel és még egyszer megölelt. 

- Gyerünk. A gép nem vár. – Mondta kedvesen Szabi. Nem mondta, de tudtam, hogy Ő is örült, hisz visszakapta a barátját. 

Aludnom kellett volna, hisz az éjszakát is ébren töltöttem, de képtelen voltam. A félelmemet lassan olyan mértékű izgalom vett át, amit leplezni sem tudtam. Az idő vészesen fogyott és én arra eszméltem, hogy ott állok az ismerős ház előtt. 

- Nem tudom megtenni. Nem vagyok képes rá. – Suttogtam és meg akartam fordulni, hogy elrohanjak. 

- Nana. Ezt most felejtsd el. Itt vagy a küszöbénél. Komolyan itt akarsz megfutamodni?  – Kérdezte. És én szívem szerint igent mondtam volna. Ám a lábam a földbe gyökerezett mikor megláttam Őt. Az ajtóban állt és egyenesen a szemembe nézett. Hangtalanul mondta ki a nevemet. Nem hitt e szemének, nem hitte el, hogy ott vagyok. A szívem fájdalmasan nagyokat dobbant, minden másodpercben. Szabi lökött rajtam egyet, hogy induljak el végre. Könnyebb volt megtennem azt a néhány lépést, mint gondoltam, és már nem volt sok vissza mikor megszólalt. 

- Nem kellene itt lenned. - Mondta, de közel se sikerült neki olyan közömbösnek lennie, mint ahogy akarta. 

- Ezt akarod? Hogy ne legyek itt? – Kérdeztem. 

- Jobb, ha nem vagy itt. – Nehezen ejtette ki ezeket a szavakat és egyszer sem nézett a szememben. Remegve tettem meg egy lépést. 

- Nekem sehol máshol nem jó Cris. Semmim sincs, ha te nem vagy velem. Máté elmondta mit tettél azért, hogy engem megvédj. 

- Elmondta? – Nézett rám újra. Bólintottam. 

- Azért vagyok itt. És ha még… Ha még… - Nem voltam képes kimondani. A gondolat is fájt, hogy talán továbblépett, de nem is kellett, mert tudta, mit nem tudok kimondani. Azt az egyetlen lépést, ami még köztünk volt ő tette meg felém. Gyengéden fogta tenyerébe az arcom és csókolt meg. Abba az egy csókban benne volt az utóbbi pár hónap minden fájdalma, kínja, vágyakozása és a szerelem, ami soha nem múlik el…