47 - Szerelem net

Szijasztok!

Ezt a részt most bőven időben sikerült befejeznem. Nagy örömömre és talán a tiétekre.

A kommentekre válaszoltam. És bocsi, hogy még csak most.

Nos a múltkori rész még nagyobb sikert aratott én pedig még jobban meglepődtem, de nagyon-nagyon örültem minden visszajelzésnek.

Mint írtam nem lesz másik évad. Tehát a fejezetek száma onnan folytatódik ahol abbamaradt! Mintha semmi sem történt volna, de igazából annál több.

Idén pedig ebből se lesz már több rész! Így is lesz dolgom bőven és ezért ne haragudjatok

De ez úton kívánok mindenkinek világvége mentes 21-ét, Boldog Karácsonyt és még boldogabb Új évet.

A részhez talán csak annyit, hogy egy újabb dolog lesz benn, amit azt hiszem már minden vártatok!

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puzsi;

Vii

Miután az EB győzelem ünneplése is elcsitult a madridiak élete újra visszatért a régi kerékvágásba. Lecsillapodott a város, amit már egyáltalán nem bántam és végre jutott időnk egymásra is. Volt mit megbeszélnünk és megterveznünk. Mint például a nyaralást. Alig pár napja voltunk szabadok és tudtam, hogy Sergionak napokon belül kezdődik a szokásos hajós vakációja, amire én már kismilliószor nemet mondtam.

- Biztos nem jössz velem?

- Sergio ez a Te nyaralásod a Te barátaiddal. Nem tudnád úgy elengedni magad, ha Én is ott vagyok, és különben se vágyok egy pasikkal teli hajón ringatózni két hétig.

- Pedig azt hittem ez minden nő álma.

- A szingliként lehet, de emlékeztetlek, hogy Én nem vagyok az.

- Hm… Szerencsés fickó. – Mosolygott önelégülten, mire az olvad jégkockától vizes kezemmel lefröcsköltem.

- Még kicsim. Elviselhetetlen ez a meleg.

- Nem kellett volna hozzányúlnod a légkondihoz.

- Az nem az én hibám volt.

- Na persze. Végül is, csak ide akartad varázsolni az északi sarkot.

- Csak meg akartam nézni mennyit bír.

- Jó mindegy. Mikor jönnek megcsinálni? – Kérdeztem és új jégkockákkal teli tasakot vettem ki a fagyasztóból.

- Nem tudom. Be vannak táblázva, de majd valahova szorítanak helyet azt mondták.

- Remek. Addig nem megyünk át hozzám? Már nem tudok mit levenni és komolyan úgy érzem, mintha párolognék.

- Ezzel vitatkoznék. Van még rajtad egy kevés ruha. – Mutatott végig szerelésemet.

- Tetszene mi, ha egy szál semmibe ácsorognék a konyhádba.

- Ó, de még mennyire. – Nyalta meg a száját és ellökte magát a pulttól, hogy megkerülje. A szeme nem engedte az enyémet egy pillanatra se és úgy közeledett felém, mint egy ragadozó, ami becserkészni készüli a prédáját. A tekintete megbénított és a szívem majd kiugrott a helyéről a lábaim pedig remegtek. Ez volt az általános Sergio hatás nálam. És mint mindig most is épp időbe lépett oda hozzám. Még mielőtt összecsúsztam volna. Természetesen nagyon jól tudta, milyen hatással van rám.

- Ez sosem fog elmúlni? – Lihegtem.

- Remélem. – Mosolygott és nagyon lágyan megcsókolt. Újra és újra. Ilyenkor mindig elvesztem és megszűnt körülöttem minden. Csak rá tudtam figyelni. Akár egy bombát is felrobbanthatnának mellettem, azt se venném észre. Minden, amit mondott olyan messziről jött mintha nem is a fülembe suttogta volna. Csak a leheletét érzékeltem a puha ajkát, amivel csodákat művelt a testem bármely pontján. Úgy ismert, mint a saját tenyerét. Tudta mire van szükségem és elképesztően odaadó volt. Istennőnek éreztem magam a karjaiba. Eltűnt a lábam alóla a talaj és a jégkockától hideg és nedves pultot éreztem magam alatt, amiért talán most hálás is voltam. Kívül belül forrónak éreztem magam és ezt a tüzet csak Ő tudta csillapítani. Lehúzta rólam a trikót és fél kézzel szabadított meg a pánt nélküli bikini felsőmtől. Rajta csak egy fürdőnadrág volt, amit igyekeztem letornászni róla.

- Mohó vagy. – Suttogta a számba.

- Szereted, ha mohó vagyok.

- Ó, nagyon is. És tudod mit szeretek még?

- Mit? – Kérdeztem sürgetőn.

- Hogy az enyém vagy. Csak az enyém.

- Csak a tiéd. – Helyeseltem és közelebb húztam magamhoz. Felemelt majd átvitt a kanapéra és végigfektetett rajt. Kívántam Őt. Mind a 270 ép csontommal, de nem tehettem akarata ellen semmit. Egy jégkockát fogott a kezébe és addig barangolt vele testemen, míg teljesen el nem olvadt. A nedves és hideg vonalak útját forró csókok követtek és minden pillanatban rázott a hideg, hol a jégtől hol az Ő érintésétől. Fájdalmasan kapkodtam a levegőt és úgy éreztem, hogy egy érintés elég lenne ahhoz, hogy a mennyekbe repítsen. A csípőm önkéntelenül emelkedett.

- Kérlek Sergio. – Suttogtam rekedten. Mintha nem is az én hangom lett volna.

- Mm… Mond még egyszer.

- Kérlek. Sergio. – Nyögtem ki a két szót, mert közben fölém magasodott és megkegyelmezett nekem. Alig pár pillanat múlva a nevét sikítva vesztem el abba a semmihez nem hasonlító érzésbe, amit szenvedélyes csókkal jutalmazott és nem állt meg. Mire Ő elérte a határt én is kész voltam arra, hogy most vele együtt érjek el újra a csúcsra.

Izzadtan és lihegve borult rám. A forróság, ha lehet még nagyobb lett. Más esetben ez már kellemetlen lett volna, de abban a pillanatban kielégültek és boldogok voltunk. Nem számított mi van kívül. Még bőven egymással voltunk elfoglalva. Nedves hajamat hátrasimította és pedig beletúrtam az övébe és lehúztam egy csókra.

- Szeretlek. – Mondtam mosolyogva.

- Én is szeretlek.

Az egyetlen hely ahol elviselhető volt a hőség az a medence. Hol benne, hol mellette voltunk. Sergio koktélokat kevert nekem és minden specialitását végigkóstoltam. Mondanám, hogy pályatévesztett, mert legalább annyira jó bármixer, mint focista, de valahogy nem tudtam Őt elképzelni a pálya nélkül. A gépem nálam volt, és akkor először nem munkára használtam, hanem arra hogy a saját albumomat gyarapítsam számomra fontos pillanatokkal. Egész nap vártuk a szerelőket, de mikor elmúlt öt óra már nem reménykedtünk.

Sergio odaúszott hozzám és megkapaszkodott a medence szélébe. A hullámok, amiket érkezésével keltett a bőrömet nyaldosták.

- Mit szolnál, ha elmennénk vacsorázni és utána pedig hozzád?

- Jól hangzik. – Mosolyogtam és amellett, hogy furcsán nyugodt és zavartalan volt körülöttünk minden, nagyon is élveztem, hogy csak rám figyel. Eddig se panaszkodhattam, de most…

Egy kicsi étterembe mentünk, ahol nem voltak túl sokan, és akik ott voltak se foglalkoztak velünk. Úgy tűnt, ha szünet van, akkor szünet van és ezt még a szurkolók is tiszteletbe tartották.

- Miután hazajövök, elmegyünk a szüleimhez? – Kérdezte. – Már alig várják, hogy megint lássanak. Eltölthetnénk a tengerparton néhány napot. Vagy amennyit csak szeretnél.

- Hm… Jó ötlet. – Mondtam nevetve, mert eszembe jutott a legelső találkozásunk.

- És megejthetnénk a nagy bemutatást a Te szüleiddel.

- Nem ártana. Már nagyon szeretnék tudni ki rabolta el a szívem. – Mondjuk, apa szerint ez inkább a kicsi lánya elrablásáról szól nem a szívéről. Ugyan ezt nem jelentené így ki, de tudom, hogy nem teljesen békélt meg azzal, hogy Spanyolországba költöztem. – Most előre félek a reakcióktól, hogy megint nélküled megyek.

- Mehetek később. majd valahol felvesznek.

- Nem-nem. Te nyaralj csak. Felesleges utazgatás lenne. Lesz még időnk erre, és amíg lehet, inkább megvédenélek apu kérdéseitől. Nem durvák, de eléggé én központúak lesznek.

- Belőled csillagos ötös vagyok. – Vigyorgott én pedig mélyről jövően sóhajtottam. Efelől nem volt kétségem.

A szerelők csak nem akartak kiérni így az utazás előtti nap is nálam töltöttük az éjszakát. Sergio épp csak összepakolni ugrott haza aztán segített nekem is olyan ruhákat kiválasztani, ami ránézésre nem billentette ki őt a nyugalmából. Viszont a fürdőruháknál akadt némi probléma.

- Nincs valami egybe részesed? – Vizsgálta át a kupacot.

- Sergio ne kezd el.

- Mindenki téged fog nézi.

- Senki nem fog engem nézni, de ha már itt tartunk mi lesz veled?

- Velem?

- Szerinted ez a test elkerüli majd bárki figyelmét? – Mutattam rá a nyilvánvalóra. – Akadjak ki minden egyes alakalommal, mikor valaki úgy néz rád, mint akit menten felfalna? Csak mert akkor elég valószínű, hogy folyamatosan kattognék. De nem. És tudod miért? – Kérdeztem.

- Nem.

- Azért mert van valamim, amik nekik nincs. – Suttogtam a szájához közel. – Te. – Mosolyodtam el és megcsókoltam. – És ne felejtsd el, hogy apámmal megyek nyaralni, esélytelen, hogy bárki a közelembe férkőzzön.

- Megnyugtattál. – Vigyorgott. Pedig ha tudná, hogy a jelenlétében elég valószínű, hogy ez rá is vonatkozik. Hajaj.

Nagy nehezen össze tudtam pakolni és Sesét is meg tudtam győzni arról, hogy semmi szükségem új fürdőruhára se egyéb nyári ruhákra, de megemlítettem neki, hogy egy fagyi bizony jól esne. Elsétáltunk a közeli cukrászdáig és mindenféle finomságot tettünk a tölcsérjeinkbe, amit a közeli parkban ettünk meg. Kellemesen telt az utolsó napunk, amit együtt töltöttünk mielőtt a két hét egymástól megvonás következett volna.

Mindketten csak kora délután indultunk így nem siettünk az alvással. Valójában az éjszaka egy jelentős részét egymás kényeztetésével töltöttük. Próbáltunk minél többet elraktározni a másikból, de azt hiszem egy dologban nagyon is egyetértettünk. Nincs az a mennyiség, amitől be tudnánk telni, amire azt mondhatnánk, hogy elég.

Reggel telefoncsörgésre ébredtem. Túl korán volt az pedig fájdalmasan hangosan szólt.

- Édes, a telefonod. – Nyögtem és igyekeztem kizárni az idegesítő csörgést.

- Nem szívem ez a tied. – Mondta, és ahogy fordult egyet a fölényes helyzetből alá kerültem. Fejét a nyakamba fúrta és kellemesen kirázott a hideg, ahogy ajka a bőrömhöz ért. A mobilomért nyúltam, aminek kijelzőjén anyu neve villogott.

- Szia, anya. – Vettem fel.

- Szia, kincsem. Felkeltettelek?

- Csak egy kicsit. – Mondtam álmosan. – Valami baj van?

- Nem dehogy csak elfelejtettük a címed.

- A címem?

- Igen azt. – Mondta én pedig eltoltam Sergio fejét, mert kezdett a szájával olyan helyeken kalandozni, aminek hatására nem igazán lettem volna képes beszélni, de még csak anyu mondandójára se figyelni. Ajkát lebiggyesztve nézett rám mire kis híján elnevettem magam, de csak felmutattam a mutató ujjam, hogy várjon egy kicsit aztán kezemmel a borostás arcát kezdtem el cirógatni.

- Anyu nem értem. – Nyögtem ki végre.

- Itt ülünk a taxiba és kellene a sofőrnek a címed.

- Az enyém? – Kérdeztem és abban a pillanatban ért utol a még félig alvó agyam. Egy értelmes szó nem jött ki a torkomon. Anyámék itt vannak Madridban és negyed óra múlva pedig itt lesznek a lakásomon.

- Itt vagyunk a Barajason. – Mondta nagy boldogan megerősítve az elméletem. – Kislányom ott vagy még? – Kérdezte.

- I-igen. – Mondtam. – De hát, hogy-hogy eljöttetek? – A hangom vagy egy, de lehet, hogy két oktávval feljebb kúszott és bár Sergio egy szavamat se értette a hanglejtésre még ő is felfigyelt.

- Gondoltuk meglepünk, és megnézzük, hol laksz. Már ha eljutunk hozzád még ma.

- Persze. Persze. – Motyogtam és bediktáltam a címem.

- Szuper, akkor nem sokára találkozunk. Már alig várom, hogy lássalak. – Mondta gyerekes lelkesedéssel és letette a telefont.

- Valami baj van kicsim? Nagyon fehér vagy. – Kezét az arcomra simította. Egy ideges és hisztérikus vihogásféle hagyta el a szám. – Megijesztesz kicsim. Történt valami?

- A szüleim alig 20 perc múlva itt lesznek.

- Tessék?

- Meglepetés?! – Vontam vállat és körülnéztem a szobába, ami úgy nézett ki, mint valami háborús övezet. A csomagjaink hevertek mindenhol. A tegnap esti levetett ruháinkkal volt teleszórva a nappali és még a vacsora maradéka is a konyhában hevert. – Ó, te jó ég. Ó édes Istenem. – Másztam ki az ágyból, két kézzel túrtam bele a hajamba és visszanéztem. És még Sergio is itt van. Mintha csak akkor esett volna le, vagy vettem volna észre. Kész, végem van. Itt ástam el magam.

- Hé… - Jött oda hozzám. – Nyugi. Minden rendben lesz. Menj, tusolj le. Én addig eltüntetem a konyhából a romokat és rendbe teszem a nappalit. Oké? Mire ideérnek minden rendben lesz. – Bólintottam és hálásan néztem rá. Talán még soha nem zuhanyoztam olyan gyorsan. Pedig egy lazító fürdőre lett volna szükségem, szükségünk, a tegnap éjszaka után.

Nem is néztem mit veszek fel. Végül egy kék-fehér csíkos trikó és egy fekete sort akadt a kezembe. A hajamat fél szárazra töröltem a törölközővel és kimentem Sergióhoz, aki irigylésre méltó nyugodtsággal pakolt be a mosogatógépbe és indította el. Lehajolt egy csókért és Ő is elment, hogy rendbe tegye magát. Minden ruhát a szennyes kosárba tettem és megigazítottam a párnákat. A bőröndöket egy halomba húztam és bevetettem az ágyneműt. Mire Sese végzett jóformán minden a helyén volt. Fehér pólót vett fel farmer halásznadrággal. Feltettem főni a kávét, és míg vártam, idegesen tördeltem az ujjaimat. Azon gondolkoztam mit fogok mondani apuéknak.

- Minden rendben lesz. Jó?

- Anyu le fogja vágni, hogy itt aludtál. Sőt apu is.

- Ez nem egészen igaz, mert nem sokat aludtunk. - Vigyorgott. Nevet. Szerinte ez vicces. - Másrészről pedig itt az ideje, hogy belássák, felnőttél. Dolgozó nő vagy, aki saját magát tartja el. Saját lakásod van és párkapcsolatban élsz. Szeretjük egymást. Nem értem miért ne tölthetném nálad az éjszakát. Hm? – Nézett rám. Végtére is igaza volt. Felnőttem. Új életem van és ennek az életnek Ő bizony szerves része. Úgy kell nekem, mint a növényeknek a napfény. Ha tetszik nekik, ha nem. Vettem egy nagy levegőt.

- Igazad van. Azt hiszem itt az ideje annak, hogy ezt ők is megtudjak. – Mondtam, de közel sem voltam olyan magabiztos, mint amilyennek hangoztam.

- Ez a beszéd, és ne aggódj minden rendben lesz. – Puszit nyomott a számra és elment mellettem, hogy kivegyen két csészét a szekrényből.

Összerezzentem a csengőre és az ajtó felé kaptam a fejem. Itt az idő. Megtöröltem izzadó tenyeremet és felkészültem, hogy szembenézzek a szüleimmel. Sese bátorítóan megszorította a kezem és próbált lelket önteni belém egy minden rendben lesz mosollyal. Na, igen. Ez neki biztos nem az első. De nekem? Más rendes gyerekek időt hagynak a szüleiknek, hogy fokozatosan dolgozhassák fel a felnőtté válás folyamatát. Erre én mit csinálok? Beledobom őket a mély vízbe és még talán cápákat is engedek be melléjük. Persze nem direkt. Már nem is tudtam kit sajnáljak jobban. Magamat, Őket vagy Sergiot. Istenem apu szét fogja szedni. Boldogan fog elmenni arra a két hétre. Nem is hittem, hogy ilyen hosszú is lehet az út a konyhától a bejárati ajtóig. Vettem még egy utolsó nagy levegőt és kinyitottam az ajtót. Mikor megláttam őket szinte meglepődtem, hogy mosolygós arcuk láttán elöntött a nyugalom. Végtére is ők nem szörnyetegek, hanem a szüleim, akik támogatnak és szeretnek engem. Anyun piszkos fehér, térd alá érő nyári ruha volt és világos barna haja hullámosan omlott a vállára. Szinte azonnal magához húzott.

- Szia, kincsem. Úgy örülök, hogy végre itt vagyunk. Nagyon szép környéken laksz. Pont ilyennek képzeltem el. – Mondta és arcon puszilt, hogy aztán beljebb menjen és beengedje aput is, aki súlyos csomagokat cipelt, de láthatóan meg se kottyant neki. Rajta vajszínű vászonnadrág volt és fehér ing ugyanolyan anyagból. Letette a bőröndöket és megölelgetett.

- Szia, kislányom. Örülök, hogy látlak. Remélem jókor jöttünk?

- Persze apu. Jó, hogy itt vagytok. Gyere beljebb. – Álltam félre.

- Uhh ez mind a tied? – Mutatott a bőröndökre.

- Nem egészen. – Mondtam kicsit zavarba, és Sergiora nézett, aki kerülni próbálta anyám vizsgáló tekintetét.

- Anya, Apa had mutassam be nektek Sergiot. – Kezdtem el angolul, hogy mindenki értse. – Sergio Ő az anyám Júlia és az apám Matt Frewer. – Mondtam és közben odamentem Seséhez, hogy egyértelművé tegyem egy kézfogással, hogy ki ő nekem. Az első reakciójuk egy alig észrevehető döbbenet volt. Aztán anyu tért magához először.

- Óóó hát örülök, hogy végre megismertelek. Nem gondoltuk, hogy itt leszel. - Nyomta meg az itt szót. - Meg kell hagyni a lányomnak nagyon jó ízlése van. – Sergio felvillantotta az észbontó mosolyát én vörösödtem, anyámat pedig egy pillanat alatt az ujja köré csavarta. Ebben mondjuk nem is kételkedtem.

- És mivel foglalkozol fiam? – Lépett anyu mellé apu. Úgy van, bele a közepébe.

- Nem kértek kávét? – Vágtam közbe, még mielőtt Sese válaszolt volna. Mire felvont szemöldökkel nézett rám.

- De az jól esne.

- Üljetek le, csak egy pillanat. – Beállt a kínos csend, de végül helyet foglaltak az alig használt ebédlőasztalnál.

- Most mi van? – Fordultam Sese felé, mert még mindig ugyanúgy nézett rám.

- Nem tudom. Mond meg te. – Vágott vissza és fojtott hangon kezdtünk el veszekedni. Igen veszekedni.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Nem engedtél válaszolni.

- Én csak, csak…

- Ugye most nem az jön, hogy szégyelled, hogy egy focista a barátod.

- Dehogy. – Csattantam fel. – Hogy gondolhatsz ilyet?

- Hát úgy hogy ez azért elég fura volt.

- Nem az a baj, hogy focista vagy. Azt különben is tudják, csak azt nem, hogy milyen szintű. Híres vagy és apu próbál védeni a világodtól, egész életébe ezt tette.

- Segítsek? – Szólt be apu, sürgetésképpen. Majd később pillantassál lezártnak tekintettem a dolgot egy időre, amit bólintással vett tudomásul.

Lettem a csészéket és mi is helyet foglaltunk. Sese és Apu egymással szemben.

- Szóval mivel foglalkozol?

- Profi szinten futballozok.

- És amellett?

- Nincs szükségem se időm más munkára. Ebből élek.

- Ohh. – Nyögte és rám nézett, majd vissza. – Szabad megkérdeznem hol játszol?

Ez meg milyen kérdés? Mintha számítana. Ha a csapat neve nem városhoz lenne kötve, azt se tudná, melyik kontinensen van.

- A spanyol válogatottat és a Real Madridot erősítem. – Mondta és mosolyognom kellett büszkeségén.

- Az a lányom kedvenc csapata.

- Tudom.

- És ha jól gondolom Te vagy a kedvenc játékosa.

- Úgy hiszem igen. És nekem pedig Ő a kedvenc fotósom...

Utáltam, hogy én vagyok a téma, de nem mertem megkockáztatni, hogy kettesbe hagyom őket. Anyu megkért, hogy mutassam meg nekik a lakást és mivel már ebédidő volt elindultunk gyalog egy közeli kellemes kis étterembe. Anyu belém karolva elhúzott Sergiotól és kérdezősködni kezdett. Zavarba ejtő beszélgetés vette kezdetét, és cseppet sem vigasztalt, hogy mögöttem alig pár méterrel Sese ugyanezt éli át.

Sergio szemszöge:

- Szóval Sergio. Nem nagyon kertelek. Nekem a családom a mindenem és bízom a lányomban, nem véletlenül engedtük el, de szeretnék bízni abban is, akivel megosztja az életét. – Mondta. Egy aggódó apukával álltam szembe, aki rajongásig szereti a lányát, ahogy Vitali is rajongásig szerette az apját. Úgy gondoltam, ha az igazat mondom, abból nem lehet gond. A legokosabb, amit tehetek, hogy az érzéseimet osztom meg vele.

- Nézze Mr. Frewer. – Kezdtem.

- Csak Matt.

- Nézze Matt. Én szeretem a lányát és vigyázok is rá. Nem akarom Őt kitenni annak, amivel az én életem jár. Féltem őt a médiától, a nyilvánosságtól ezért óvom tőle. Veszélyes világ és addig jó, míg nem tudják ki is Ő. – Nyugtattam. Hisz bár nem tudom miért védte Vitalit a közismert emberek világától, minden estre egy volt a célunk. Sok irigy, rosszindulatú és féltékeny ember él a világon. És azzal, hogy Őt védtem, védtem a kapcsolatunkat is. Többet ért annál mintsem, hogy csak úgy kiadjam. Hogy boldogan mesélhessek arról a fantasztikus lányról, aki elrabolta a szívem és világgá kürtöljem, hogy Ő az enyém, de nem tehettem. Miatta, miattunk nem.

- Igen ebben egyetértünk és örülök, hogy így gondolod. Vitali erős lány és mindig is a maga ura volt. A saját törvényei szerint élt, amiket képes is volt betartani. Tudom, hogy felnőtt, és ennek Te vagy az élő bizonyítéka. Bár úgy gondolom, hogy sosem volt igazán gyerek. Mindent nagyon komolyan gondolt. Vagy csinált valamit vagy nem, de soha nem próbálkozott. Ha valamiben vagy valakiben egy kicsit kételkedett azzal már nem is foglalkozott. – Mondta. Bár sejtettem ezt, mégis jó volt hallani valakitől, aki ennyire jól ismeri. – És úgy látom jó hatással vagy rá. – Mondta bár nem tudtam, hogy ezt miből gondolja, hisz mióta csak felhívta Júlia, feszült volt és egy percre se engedett fel, de arra gondoltam talán nem ismerem még eléggé.

- Örülök, hogy így látja. – Mosolyogtam és belegondoltam, hogy ő milyen jó hatással van énrám. Több szempontból, de ezt inkább nem tettem szóvá.

- Fiam, töröld le azt a perverz vigyort az arcodról. Mégis csak a lányomról van szó és figyelmeztetlek, hogy jó erőben vagyok. Nem szeretném, ha nekem kellene letörölni.

- Elnézést. – Mondtam és reméltem, hogy nem mentem túl messzire.

- Én is voltam fiatal, de majd megtudod, ha lesz egy lányod. Ha lehet, ne törd össze a szívét. – Mondta ezt úgy, mint aki azt érzi, hogy ami köztünk van nem tart majd örökké, és hogy ezek szerint én leszek az, aki majd véget vet a kapcsolatunknak. Ez kicsit felhúzott és sértett. Nem is ismert igazán, mégis burkolt célzást tett arra, hogy nekem Vitali nem örökre szól. Mégis mit képzel rólam?

- Uram, szerintem félreismer.

- Nem. Egyáltalán nem ismerlek. De nem téged kell védjelek, ebben a kapcsolatban.

- Honnan veszi, hogy egyáltalán kell?

- Remélem, hogy nem kell. Szimpatikus vagy. Olyan ember, akit bárki el tudna képzelni a lánya mellé. Erős, egészséges fiatal, aki anyagiakban sem szűkölködik.

- Bárki, de nem maga. – Vettem tudomásul.

- Nekem ennyi nem elég, de nem Én döntöttem és nem is szólok bele. Sose tettem, most sem fogom. És mint mondtam benne megbízom, és egyelőre arra sincs okom, hogy benned vagy érzéseidben kételkedjek. – Már az étterem előtt álltunk. – Vigyázz rá. Én nem kérek többet.

- Ezt meg tudom ígérni. – Bólintottam és előre engedtem. Vitali az ajtóban állt. Rámosolyogtam, hogy ne aggódjon.

- Nagyon szörnyű volt? – Kérdezte suttogva.

- Megfenyegetett, hogy eltöri a lábam, ha megbántalak. – Ugrattam.

- Jézusom. – Torpant meg. – Ugye most csak viccelsz? Nem mondhatott ilyet. – Csodálkozott miközben fal fehér lett.

- Nyugi csak ugratlak. Nem mondott semmi ilyesmit. – Magamhoz öleltem és puszit nyomtam a hajára, de elhúzódott és a vállamba ütött.

- Nem vagy vicces. – Morogta, de a következő pillanatban a megkönnyebbüléstől ő is nevetni kezdett és a kéz a kézben lépdeltünk a szülei felé.

Az ebéd kellemes hangulatban telt és nyugtáztam, hogy Matt-el túljutottunk a kínos beszélgetésen. Onnantól könnyed volt a társalgás és hétköznapi dolgokról volt szó. Örültem neki, hogy megismertem őket és igazán rendes embernek tűntek. Túl sok időnk nem volt hisz nekem ebéd után indulnom kellett.

- Ne haragudjatok, de nekem mennem kell.

- Persze menj csak. – Állt fel Júlia és puszival búcsúzott. – A mihamarabbi viszontlátásra.

- Sergio. – Rázott velem kezet Matt. – Jó nyaralást.

- Köszönöm. – Mondtam és Vitali felé fordultam, aki már talpon volt.

- Megyek veled. – Mondta egyszerűen. - Kiviszlek a reptérre. Persze ha nem bántjátok. – Fordult a szüleihez.

- Nem persze hogy nem. Addig mi sétálunk egyet.

- Oké majd hívlak benneteket. Sziasztok.

- Hello. – Intettem és kifelé indultunk. Egy taxi állt az étterem előtt, amibe be is szállt én pedig követtem, bár nem tudtam, hogy a negyed órás gyalogúthoz minek kell fuvar. Kérdő tekintetemre úgy forgatta a szemét mintha a nyilvánvaló kerülte volna el a figyelmem.

- Nem így terveztem ezt a délelőttöt. És nem tudlak kiverni a fejemből. Megőrülnék, ha úgy mennél el, hogy közbe másra se vágyom csakhogy szeretkezz velem. – Suttogta a fülembe, majd elhúzódott.

- Uram egy kicsit gyorsabban, ha lehetne. Bedugva maradt a vasaló. – Szóltam előre és mondandómat még egy kis plusz borravalóval is megtoldottam. Alig pár perc múlva szinte úgy ugrottunk ki a járműből és egyből magamhoz húztam egy csókra. Imádtam ezt a környéket. A csendet, a nyugodtságot, hogy nem figyeltek kíváncsi tekintetek, hogy nem kellett attól félnem, hogy ez holnap címlapon lesz.

A kétheti távollét előtti utolsó együttlétünk pedig, olyan forró volt sürgető és égető, mint az a bizonyos bedugva maradt vasaló…