43 - Szerelem net

Szijasztok!

Az előző rész után kaptam néhány olyan kommentet, amiben azt írtátok, hogy kíváncsiak vagytok a lánykérésre. Mivel én nagyon szeretem Bertot és Lizt ezért megérdemelnek egy külön fejezetet a történetben. Amit most el is hoztam nektek.Vitali kapott egy kevés szerepet a részben, tehát nem teljesen független tőlük. Sajnálom, ha van, akinek esetleg csalódást okozok, de úgy érzem lesz a fejezetben olyan rész, ami kárpótolja majd a társaságot. ;)

Nem is húzom tovább az időt. Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást hozzá! :)

Puszi:

Vii

Liz szemszöge:

A hétfő reggelem ugyanúgy kezdődött, ahogy a többi azzal a különbséggel, hogy Albertonak el kellett utaznia. Nem kérdeztem hova vagy kivel, gondoltam a csapattal egy barátságos mérkőzésre. Ugyan rengeteget utazik, de egyszerűen nem tudom elviselni, hogy akár egy éjszakát is nélküle töltsek. Ezért csak az érdekelt estére itthon lesz-e. Az ember azt hinné, hogy az évek múlásával az érzések halványulnak, hogy kevésbé szeretjük a másikat, hogy minden, amit egykor örökké tartó szerelemnek hittünk nem lesz több ragaszkodásnál, megszokásnál. Annyit hallottam ezt anyámtól annak idején, hogy megfogadtam, ha egyszer megtalálom azt az embert, akit testestül lelkestül szeretek mindent meg fogok tenni, hogy a tűz soha ne aludjon ki. Nem akartam, hogy csak azért bújjon hozzám, fogja meg a kezem vagy mondja, hogy szeret, mert megszokta és azt se akartam, hogy én ezért tegyem. És nem is ezért tesszük. Hozzá bújok, mert az ölelésében érzem magam biztonságba. Ő kézen fog, és megszorítja, hogy tudjam, bármi legyen, ő nem enged el soha, és hogy tudassa, a környezetével én hozzá tartozom. Mondjuk, hogy szeretlek, mert így is érezzük. Nemcsak azért mert rááll a szánk. A szüleim annak idején nem nagyon örültek, hisz Berto majdnem tíz évvel idősebb nálam, de mit számított a szívnek a kor, mikor úgy verdesett érte, hogy azt hittem minden alkalommal meghalok mikor csak láttam őt. Albertot 2003-ban ismertem meg a jelenlegi csapatánál. Egy új csapattársán keresztül, aki a család jó barátja volt. Didier Dinart. A BM Ciudad Real-nál írt alá. Mivel akkor én már pár hónapja Spanyolországba éltem segítettem neki eligazodni. Elkísértem a hivatalos bemutató vacsorára, ott láttam meg először Bertot. Nem hittem abban, hogy létezik szerelem első látásra egészen addig a pillanatig. Ahogy Én észrevettem Őt úgy Ő is engem és igazi spanyol úriember módjára le is vette a lábamról egy pillanat alatt. Naivnak tartottak, amiért hiszek neki és rajtam kívül senki sem hitte, hogy a kézilabdás komolyan gondolja ezt a kapcsolatot, de én szerelmes voltam és nem érdekelt ki mit mond. Azt gondoltam, ha igaz is, akkor legyen jó addig, amíg tart, nem fogok azon görcsölni, hogy mikor un meg, hogy mikor cserél le. Csak szeretni akartam minden erőmmel és azt hiszem én lepődtem meg a legjobban azon, mikor a két éves évfordulónkon elvitt vacsorázni és megkért, hogy költözzek hozzá. Boldog voltam és gondolkodás nélkül mondtam igent. Az eltelt idő, amivel nem törődtem rádöbbentett, hogy azok az emberek mind csak irigyek voltak. Ezek után pedig szorosabbra fűztük a szálakat, amik összekötöttek minket. Ugyanúgy kivettem a részem mindenben és ugyanúgy dolgoztam. Ő pedig hagyta, hogy egyenrangúként éljek a kapcsolatunkban. Az évek teltek és a szakmámba már én is elismert lettem. Új lehetőségek nyíltak előttem. Folyamatosan haladtam egyre feljebb és feljebb a ranglétrán. Úgy éreztem azon kevesek közé tartozom, akik boldogan élték a 20-as éveik elejét. A mi kapcsolatainkat is a veszekedések tették tökéletessé, mert nincs olyan kapcsolat, ahol nem lenne, de szerencsére mindent képesek voltunk megbeszélni. Mikor már nekem is stabil volt a munkahelyem és a keresetem, egy nagyobb lakásba költöztünk. Tudta, hogy nekem ez mennyire fontos, hogy mennyire vágyom egy olyan birodalomra, amire azt mondhatom, hogy az enyém, hogy a mienk. Nem mondom, hogy nála nem éreztem jól magam, de kellett az érzés, hogy tudjam ezért én is dolgoztam. A négy fal között mi is csak egy átlagos pár voltunk, de a nyilvánosság egészen más volt. Ha véletlenül nem láttak egymást követő két meccsen, akkor már a szakításunk híre röppent fel. Ha rendszeresen nagynevű, fiatal fotósokkal dolgoztam, és esetleg együtt ebédeltünk szigorúan szakmai okokból, akkor a lapok szerint már másfelé kacsingattam és ha Berto elment bulizni a csapattal és én nem tudtam ott lenni, akkor becsajozott. Egyetlen bökkenő volt csak. Az, hogy feltétel nélkül megbíztunk egymásba. Se Ő, se Én nem adtunk rá soha okot, hogy ez másképp legyen. Hosszú idő után Vitali volt az első, akire féltékeny voltam. Berto soha nem beszélt senkiről, annyit, mint róla és hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy amit gondolok erről az egészről, az ellenkezik azzal, amit tudok, és amit érzek. Soha nem gondoltam bele abba, hogy mi lesz, ha egyszer jön valaki is én nekem majd mennem kell. Több mint nyolc év után annyira kevésnek éreztem az időt, amit mellette tölthettem, hogy fájt még a gondolat is, hogy ennek esetleg vége lehet. Aztán eszembe jutott az a bizonyos vele együtt töltött idő és az, hogy mit érzünk a másik iránt. Bármiért is beszélt sokat arról a lányról más okának kellett lenni és nem úgy kell hazajönnöm majd, hogy a szívem ezer darabban hever. Raul jött ki elém a reptérre és együtt mentünk az étterembe. Aztán mikor megláttam Őket minden addigi rossz érzést felváltotta valami egészen más. A megértés, hisz Vitali még nagyon fiatal, szinte kislány.  Berto pedig megtalálta benn azt az embert, akit elveszített. És ami a legérdekesebb volt az az, hogy nem csak Bertonak volt szüksége Vitalira, hanem fordítva is. És én is hamar a szívembe zártam őt. Kicsit saját magamra emlékeztet, hisz Ő is fiatalon hagyta ott az országát és költözött egy másikba. Ráadásul eszméletlen tehetséges és nagyon jó barát. Az Ő felbukkanásával Berto a régi önmaga lett, egy olyan oldalát ismertem meg, amit addig nem és ez által közelebb kerültünk egymáshoz…

- Hola. – Köszöntem a recepciósnak, mikor beértem a munkahelyemre.

- Hola, Liza. – Köszönt Ő is, és odaadta a postám. – Tessék és Mr. Vivanco már fent van. - Fujtattam egyet és elindultam a lift felé. Ő az egyik legfiatalabb divatfotós és szerintem még nem elég letisztult a stílusa, de ezt a véleményt sajnos kénytelen vagyok megtartani magamnak. Kilencre beszéltük meg és reménykedtem, hogy nem áll neki hisztizni. Még csak el se késtem. Az ajtó kinyílt én pedig a levelek közé merülve indultam el a sminkszobába, fél szemmel azért nézelődtem. Úgy futkároztak az emberek, mint pók a falon, aminek tudtam, csak káosz lesz a vége ezért megálltam.

- Hé-hé-hé! – Kiabáltam el magam. – Állj! Ennek így az égvilágon semmi értelme. Többet hátráltatjátok egymást, mint amennyit haladtok. Higgadtan, nyugodtan. Csak úgy, mint máskor. A modellek nem fognak elrohanni. Egyébként jó reggelt. – Tettem még hozzá és benyitottam a rám váró szobába, ahol a lányok vártak. Hozzáteszem ott is fennforgás volt. – Úgy viselkedtek mintha maga a herceg lenne itt. Ő nem más, mint egy fotós, aki azért van itt, hogy képeket készítsen rólatok az egyetlen dolog, amivel csalódást okoztok neki azaz, ha nem nyújtatok száz százalékot. Márpedig ha nem nyugszotok meg én is ideges leszek és képtelen leszek belőletek kihozni a maximumot. Értitek? – Kérdeztem, mire bólogatni kezdtek. – Szuper, akkor most mindenki leül. Tomi a ruhák megjöttek már? – Érdeklődtem az asszisztenstől.

- Késnek, de már úton vannak.

- Remek. Valami, amit még tudnom kellene?

- Nincs.

- Szuper. Mindenki tudja a dolgát? – Kérdeztem a kis csapatot és mikor kaptam kórusban egy igent elhagytam a szobát, hogy megkeressem azt a bizonyos fotóst, aki felforgatta az itt lévők lelki békéjét. Nem volt nehéz megtalálni ugyanis a körülötte lévők még mindig nem voltak nyugodtak.

- Jó napot! – Köszöntem.

- Áá Senorita. – Állt fel és köszöntött engem erős akcentussal. – Már vártam önt.

- Kilenc órát beszéltünk meg.

- Tudom, csak kíváncsi voltam minden rendben van-e. – Vettem egy nagy levegőt és lenyeltem minden gondolatomat. Nála nagyobb és tapasztaltabb divatfotósokkal dolgoztam együtt, mint ő és mindenki meg volt elégedve erre jön ez a kis mitugrász és megkérdőjelezi a tudásom.

- Természetesen. – Mosolyogtam. – Ha gondolja, nézzen körül. – Mondtam, mire fellelkesült és a nyomomba visszamentünk a szobába ahol a lányok készültek. Akinek épp nem a haját csinálták azok öltöztek a nemrég érkezett ruhákba. Én pedig nekiálltam dolgozni. Szerencsére tudtuk tartani a tempót és végül Vivanco is meg volt elégedve a végeredménnyel. Az ebédszünetet eltoltuk, és csak az után tartottuk meg, hogy mindenki végzett. A modellek és a fotós is elment. Úgy terveztem, hogy beugrok valahova egy gyors szendvicsre, de meglepetésemre az utcán Didierbe botlottam.

- Hola. – Köszöntem rá döbbenten.

- Hola. – Adott két puszit. – Valami baj van?

- Nem, nincs. – Rázom meg a fejem. – Vagyis, nem tudom. – Mondtam és semmit nem értettem. – Neked nem… vagyis, nem valahol máshol kellene lenned?

- Nem, de ha már itt vagyok, nem jössz el velem ebédelni. Éhes vagyok.

- De, mehetünk. - Mondtam és a rövid sétánkat az étteremig néma csendben tettük meg.

- Na, jó Liza megijesztesz. Nem szoktál ilyen csendes lenni. Mi baj?

- Nem tudod véletlenül hová utazott ma Berto?

- Nem. – Csóválta meg a fejét. – De én ezt még mindig nem értem.

- Annyit mondott, hogy el kell utaznia. Én azt hittem veletek megy valahova és nem is kérdeztem hová. Most viszont… Nem tudom. Szerinted aggódnom kellene? Mi van, ha valami baja lesz, és én azt se tudom, hol van?

- Hát hívd fel. – Mondta. És nem is lett volna olyan rossz ötlet, ha nem bujkált volna a féltés mellett a féltékenység. Ami annyira nem jellemző rám és most mégis érzem. Annyira össze voltam zavarodva és olyan érzések kavarogtam bennem, amik nem szoktak. Tárcsáztam a számot, de nem volt elérhető. És ez jelenleg rosszabb volt, mint bármilyen hazugság.

- Nem kapcsolható.

- Figyelj, nem hiszem, hogy aggódnod kellene. Elutazott, Te nem kérdezted hova, de biztos elmondja. Lehet, hogy épp gépen ül, és azért nem éred el…

- Szerinted megcsal? – Bukott ki belőlem. És engem is meglepett a feltett kérdés. Csodálkozva nézett rám. – Tudod mit? Felejtsd el. – Eresztettem meg egy mosolyt, de legszívesebben sírtam volna, ami megint csak nem rám volt jellemző.

- Nem vagy te beteg? Vagy nem hajtod túl magad? – Méregetett. – Pihenned kellene. Berto szeret téged és soha még csak nem is néz más nőre.

- Mi van, ha most unt meg?

- Lisa. Nyugodj meg. Kérlek.

- Jó oké igazad van. Megnyugszok. Megnyugszok. Nincs semmi baj. – Sóhajtottam nagyot és az étlapba bújtam, de őszintén szólva már éhes se voltam. Így csak egy salátát kértem, amit nem is igazán kívántam. Didier mindenféléről beszélt csak hogy elterelje a gondolataimat. Én pedig próbáltam nem rosszra gondolni. ő elutazott és csak az én hibám, hogy nem tudom, hol van. Nem kérdeztem. Azt mondta estére hazaér. És én várni fogom. Ó hogy Vitali sincs ilyenkor itthon.

A késői ebéd után még visszamentem a munkahelyemre, hogy előkészítsem a terepet holnapra. Szerencsére a hétre kifogytam a sztárfotósokból. Jó is ezt hét elején letudni. Annyira belefeledkeztem az összeállításokba, hogy azt hittem infarktust kapok mikor valaki megszólított.

- Lisa. Ne haragudj nem akartalak megijeszteni. – Jött beljebb a recepciós, csak tudod, indulok haza és gondoltam előtte benézek hozzád nincs-e szükséged valamire.

- Már ennyi az idő? – Néztem a karórámra. – Köszi, nincs. Menj csak. Mindjárt megyek én is. Jó pihenést. – Köszöntem el tőle és miután összeszedegettem a cuccaimat én is hazaindultam.

Nem volt túl pörgős napom mégis elfáradtam. Vivanco tuti valami energiavámpír, hogy ennyire képes volt lefárasztani pusztán a jelenlétével. Úgy vártam a liftet, mint a messiást, de nem akart jönni. A felettünk lévő emeleten vesztegelt. Gondolom, a szerelmes pár megint nem bír elszakadni egymástól, de mi a fenéért kell tartani a liftet. Dühösen indultam fel a lépcsőn. Kulcsomat a zárba helyeztem és kinyitottam az ajtót. A ház nem volt üres.

- Megjöttem. – Kiáltottam el magam.

- Szia, szívem. – Köszönt valahonnan a kézilabdás. Ahogy beljebb léptem valami isteni illat csapta meg az orrom.

- Vacsora? – Dugtam be a fejem. Nem újdonság, hogy főz.

- A kedvenced. – Csókolt meg.

- Szuper. Farkas éhes vagyok.

- Nem ebédeltél? – Nézett rám szúrósan.

- De igen, összefutottam Diderrel és ettem egy salátát.

- Didierrel? – Kérdezte.

- Aha. – Intéztem el ennyivel. Levettem a blézerem és összekötöttem addig leengedett hajam, hogy segítsek neki. Beálltam mellé és elővéve egy kést felvágtam a paradicsomot. – Merre jártál?

- Megbeszélésem volt. – Felelte szűkszavúan. Én pedig nem kérdeztem semmit. Egyrészt, mert előfordul, hogy máskor se mond többet, másrészt mert nem volt okom bizalmatlankodni. – És neked milyen napod volt?

- Stresszes. – Feleltem és leraktam a kést. Fújtam egyet és hátat fordítottam a konyhapultnak. Berto is lerakott mindent majd elém állt és megölelt. – Volt egy mérsékelten hisztis fotósunk és mikor megláttam Didiert egy csomó hülyeség eszembe jutott. Én azt hittem velük vagy. – Motyogtam, mire eltolt magától. – A hisztis fotósaidhoz nem értek. De miattam ne aggódj, és ne gondolkozz butaságokon, mert csak téged szeretlek. – Csókolt meg. És megkönnyebbültem. Igazából azt se tudtam pontosan miért buktam ki. Hisz nem nagyon szoktam ilyen lenni. Nap végére mindent felírtam a Hétfő számlájára és boldogan bújtam hozzá.

Kedden és szerdán hasonlóan feszült voltam és apróságokon borultam ki. A hangulatom ingadozott és közben elfogott az izgalom, hogy vajon Berto mit tervez az évfordulónkra. A vacsora mindig adott volt, és minden egyes alkalmat felejthetetlenné tette. Egyik évben én akartam meglepni őt, de valahogy megérezte, hogy készülök valamire és megkért, hogy ezt ne vegyem el tőle. Nem tudtam nemet mondani és élveztem is azt a rengeteg törődést, amit kaptam. Viszont a kíváncsiságom most sokkal nagyobb volt, mint eddig bármikor. Főleg, hogy bent azt kérdezgetik, hogy Berto mikor akarja megkérni a kezem. Kilenc év együtt lét után már illő lenne. Nem mondom, hogy nem vágyom erre, mert akkor hazudnék, de Berto bár egy igazi férfi az ilyen nagy elhatározásokhoz idő kell neki. Én pedig nem fogom nyaggatni vagy sürgetni. Majd ha úgy érzi, akkor megkéri a kezem.

Szerdán ebédidőben megcsörrent a telefonom.

- Beszélnünk kell. – Szólt bele Vitali.

- Neked is, szia.

- Bocsi. Szia. Szóval ráérsz?

- Persze, de mi a baj?

- Nincs baj, csak beszélnünk kell. A kapuban találkozunk. – Célzott a munkahelyem bejáratára. Legalább is reméltem, hogy arra, mert kérdezni már nem tudtam egyszerűen csak lerakta a telefont, ami kicsit megint felhúzott. Összeszedtem magam és kisétáltam az épület elé, ahol már ott állt a fehér Volkswagen. Beültem mellé és elindultunk valamerre.

- Mi újság? - Kérdezte meg mosolyogva.

- Hogy mi újság? Pár perce még úgy hívtál fel mintha valami katasztrófa készülődne most meg mi újság? – Rázom meg a fejem és érzem, hogy megint kezdek ideges lenni.

- Hé, nyugalom. Tényleg beszélni szeretnék veled, de gondoltam megkérdezem, mi van veled, mert érdekel, de látom anyuci harapós kedvébe van. – Durcizik be a volán mögött.

- Anyuci? – Röhögöm el magam a becézésen, aztán fokozatosan olvad le a mosoly az arcomról. – Ó te jó ég. – Suttogom.

- Jól vagy? – Néz rám. – Egy albínónak nincs ilyen sápadt arca.

- Ó édes Istenem. – Mondtam újra és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Vitali lehúzódott az út szélén és megállt.

- Megijesztesz. Mondj már valamit. – Kért, de még egyelőre csak ott tartottam, hogy feldolgozzam azt, amire rájöttem. – Baszki, ha nem mondasz semmit, fel fogom hívni Bertot. – Mondta és már nyúlt a telefonér, amit kikaptam a kezéből.

- Ne-ne. – Nevettem könnyes szemekkel. – Nincs semmi baj. Épp csak azt hiszem, terhes vagyok. – Mondtam és miközben sírtam nevettem is. Kisebb sokként ért ez az egész.

- Ez komoly?

- Nagyon úgy tűnik. – Annyira el voltam foglalva minden mással, hogy a gyógyszeremet már vagy két hónapja nem váltottam ki és most, hogy belegondolok, a havim már két hetet késik és ez a rengeteg kis dühkitörést se nagyon tudom másra fogni.

- Ez szuper. Egy pici Entrerrios baba. – Mondta és jól körülnézve tovább indult.

- Ezt el se hiszem. Szerinted örülni fog neki?

- Ekkora hülye kérdést. És ti vagytok évtizedekkel idősebbek nálam? – Forgatta a szemeit. – Már miért ne örülne?

- Nem tudom. Talán mert még nem tervezte.

- Jó, hogy nem egy forgatókönyv szerint szeretnétek élni. Meg aztán Berto 36 éves. Mit akar, hogy a gyereke apának vagy papának szólítsa? – Mondta én pedig megint elnevettem magam. – Egyébként a szülei nagyon fog örülni, de először a leendő apukát kellene beavatnod. – Mondta és tudtam ezt, de előtte még teljesen biztos akartam lenni benne ezért elő is vettem a telefont, hogy időpontot kérjek a nőgyógyászomnál még holnapra, mert ha igaz a hír, akkor végre én is meglephetem valami olyannal, amivel csak én tudom…

Viatli eljött velem. Túlságosan beleéltem magam, és ha esetlegesen nem lennék várandós, azt nem biztos, hogy egyedül képes lennék elviselni. Ráadásul olyan nehezen tartok titkot és ezért alig beszéltem Bertoval, ami rosszabb, hogy ő se próbált velem kommunikálni és ettől cseppet sem éreztem jól magam.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. – Mondta már a váróba. – Bemész, kijössz és minden rendben.

- Szoríts értem, értünk. – Kértem és abban a pillanatban az asszisztens a nevemen szólított.

A dokim egy a negyvenes évei közepén járó férfi volt. Nem mondom, hogy szerettem, mert ki kedveli az orvosokat, de a szakmajában jó volt és normális.

- Elizabeth. Jó napot. Régen találkoztunk. – Mosolygott kedvesen.

- Olyan régen azért nem. – Utaltam a két hónappal ezelőtti látogatásomra.

- És mi a panasza? – Kérdezte.

- Nem igazán panasz. Azt hiszem, terhes vagyok és szeretnék meggyőződni róla. – Mondtam. Ezután feltett pár kérdést. Az állapotom felől érdeklődött, a hogylétemről. Arról, hogy mióta nem szedek fogamzásgátlót és mennyit késett. Én pedig próbáltam pontosan válaszolni mindenre. A kérdezz feleket követően egy gyors vizsgálat után felöltöztem és kérte, hogy kint várjam meg a teszt eredményét. Nem volt több az egész pár percnél. Úgy szorongattam Vitali kezét, mint valami kötelet, amit ha elengedek, lezuhanok és meghalok. Egyszerre pattantuk fel mikor kijött egy mappával a kezébe, amin az én nevem állt.

- Nos Elizabeth, a tesztet sikeresen elvégeztük, ami bizony pozitív lett. Gratulálok, Ön várandós. – Mosolygott én pedig megöleltem Vitalit. - Adok időpontot a további vizsgálatokra.

- Rendben. – Mondtam. – És köszönöm. – Törölgettem le örömkönnyeimet.

- Kisasszony ide vár? – Kérdezte meg Vitalit.

- Kicsoda? Én? – Mutatott magára. Persze tudta jól, hogy róla van szó épp csak meglepődött. – Nem, köszönöm én ezt most kihagynám. – Mondta és már menekült volna.

- Várj már. Voltál már nőgyógyásznál?

- Nem és nem is tervezem, hogy az első alkalmat most ejtem meg.

- Pedig írathatnál fel gyógyszert.

- Állandó kapcsolata van? – Kérdezte a doki.

- Állandó, de még nem fekszenek le egymással. – Válaszoltam helyett.

- Liz. – Mondta a nevem halkan és teljesen meg volt rökönyödve azon, hogy képes voltam ezt elmondani.

- A gyógyszernek amúgy is van egy minimális behatási ideje mielőtt a kellő biztonságot nyújtaná, úgyhogy javaslom a tabletta felíratását.

- Látod? Nem halsz bele. Menj. – Löktem az ajtó felé, ami mögötte eltűnt a dokival együtt.

Egy női magazint lapozgattam, míg vártam rá. Neki kicsit tovább tartott. Lehajtott fejjel vörösen jött ki.

- Na? Ugye hogy nem volt vészes.

- Ne szólj hozzám. Most nagyon utállak. – Morogta, de csak nevetni tudtam rajta.

- Az lehet, de abból ítélve, amit tegnap mondtál nem nagyon hiszem, hogy sokáig húzzátok még egymás nélkül. Ne legyetek felelőtlenek. – Mondtam. Akármennyire is utál most, amiért beküldtem muszáj volt. Áthidalták azt a kis távolságot, ami köztük volt és most már csak idő kérdése mikor jön el az a pillanat mikor nem lesz határ. Már a múltkor is túl messzire mentek, és ha nem a meccs előtt vannak, akkor meg is teszik. - Mikor kell jönnöd a receptér?

- Holnap, de te mit nem értesz azon, amit az előbb mondtam?

- Kiváltod ugye? – Kérdeztem tovább.

- Ki. – Sóhajtott. – Na és hová mentek este?

- Fogalmam sincs. – Ráztam meg a fejem. De bárhová megyünk nem az lesz a lényeg, hanem amit kap tőlem. Ha otthon maradunk is emlékezetes nap lesz a mai. Rettenetesen vártam az estét, főleg a délutáni sms után, amiben azt írta, hogy igaz mindig csinos vagyok, de most is legyek az és este nyolcra jön értem edzés után. Titokzatos volt és ez még inkább felcsigázott. Szép akartam lenni, a legszebb, hogy ne okozzak neki csalódást. A legnagyobb fejtörést a ruha okozta. Ugyanis a koktél ruháim nagy része érthető módon derékba kicsit szűkek voltak és egyikbe se éreztem igazán jól magam. A gardróbom nagy része már szanaszét hevert mire megtaláltam azt, amit a ma estére el tudok, képzeli. Egy tört fehér színű ruha, nem túl szűk, de érdekes kialakítása miatt elég mutatós darab. A kidobált ruhákat visszaaggattam és egy kád kellemesen meleg vízbe lazítottam magam. Próbáltam nem gondolni semmire, de ez lehetetlen volt. Alig vártam, hogy elmondhassam Bertonak a nagy hírt. Tudtam, hogy anyám ki fog bukni, hisz még nem vagyok feleség és majd hallgathatom, hogy Ő nem ilyen lányt nevelt és nem olyan esküvőt képzel el nekem, ahol pocakom van. De már rég nem érdekel Ő milyen életet képzelt el nekem. Azzal a férfival élem, akit mindennél jobban szeretek, és ha a felsége leszek, ha nem, az ő gyerekét hordom a szívem alatt. Mosolyogva simítottam kezem még jóformán lapos hasamra és elképzeltem mennyire boldogok leszünk…

- Gyönyörű vagy. – Mondta már a ház előtt és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszállhassak. Még mielőtt becsukta volna megcsókolt. Idegesítően nyugodt volt. Egyik kezével a kormányt másikkal a kezemet fogta és a napjáról mesélt. Én pedig egyre csak azon gondolkodtam, hogy mikor mondjam el neki. Annyira akartam, hogy tudja és mégse voltam képes kimondani azt a két szót. Próbáltam arra figyelni, amit mond és minden mást kizárni. Egy csodálatosan szép helyre vitt. Magasan a város fölé egy csendes helyre, ahol csak mi ketten voltunk. Fogalmam se volt arról, hogy intézte ezt el, de nem is érdekelt. Itt voltunk és csak ez számított. Egy hatalmas üvegfal mellett ültünk ahonnan a város fényeit csodálhattuk. Annyira varázslatos volt. Látni, hogy ott lent közlekednek az autók és mégse hallani őket, látni, hogy még ébren van a város, de a zaj mi hozzá tartozik elnémult. Régi szokás, hogy csak alkoholmentes pezsgőt iszunk. Részben miattam, mert rettenetesen hamar a fejembe száll. Annyira jól éreztem magam, hogy belefeledkeztem mindenbe. Már csak arra eszméltem, hogy indulunk.

- Máris megyünk? – Kérdeztem egy kevés csalódással a hangomba.

- Otthon vár még egy meglepetés. – Mondta és felsegítve kardigánom kisétáltunk az étteremből. Gondolataimat teljesen lekötötte a meglepetés tárgya, hogy vajon mi lehet az és hova tehette mikor nagyon jól tudja, hogy otthon, nincs az a hely, ahol én ne akadnék rá a rejtett meglepetésekre. Márpedig ha nem hozta magával, akkor nem ékszerről van szó. A motor leállt.

- Nagyon elgondolkodtál. – Simított végig arcomon, amit egy mosollyal fogadtam. – Minden rendben? – Bólogatni kezdtem. Kiszállt a kocsiból és még mielőtt kinyithattam volna az ajtót ő tárta szélesre előttem. Pár lépést előrébb mentem és összébb húztam a felsőmet. Hallottam még egy ajtócsapódást. Hátranéztem, hogy mit csinál Berto, de nem láttam őt sehol. Helyette egy kiskutyát pillantottam meg, ami engem nézett.

- Szia. – Guggoltam le hozzá. – Hát te kié vagy? – Kérdeztem mintha érthetné és körülnéztem vajon honnan jöhetett. Farkcsóválva jött hozzám közelebb. Nem bírtam neki ellenállni. Sosem volt kutyám, de mindig vágytam egyre. Az ölembe vettem, hogy elolvassam a nevét, de a bilétán nem a neve volt.

„Leszel a feleségem?”

Olvastam a kérdést és mikor eljutott az agyamig felkaptam a fejem. Berto ott állt a kocsinak támaszkodva és egy kis dobozt forgatott a kezébe. A kis kutyával a kezembe felálltam, mire elém lépett. A szívem úgy dobogott a mellkasomba, mint ami készül kiszakadni onnan és szárnyakat növesztve majd elrepül. Mérhetetlen boldogságot éreztem belül és ma már sokadszorra könnyek szöktem a szemembe a boldogságtól.

- Elizabeth Boro, leszel a feleségem? – Kérdezte miközben felnyitotta a dobozt. Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt annyira gyönyörű volt a gyűrű, aztán az ékszerről rá pillantottam. A válaszra várt, én pedig tudtam, hogy eljött az én időm.

- Babánk lesz. – Mondtam válaszként és az arca olyan érzelmeket tükrözött, amiket előtte soha nem láttam. Először meglepődött. De azután? Azt hittem ő okozta nekem a nagyobb boldogságot, de tévedtem. Ő még nálam is sokkal boldogabbnak tűnt.

- Babánk lesz? – Kérdezte és a szemei úgy csillogtak, mint még soha.

- Igen. – Bólogattam azzal a bizonyos levakarhatatlan vigyorral, mire átölelt és megcsókolt, nem foglalkozva azzal, hogy a kis vakarék a kezembe van, aki ugatással fejezte ki nem tetszését. Nevetve váltunk el egymástól.

- Én meg még azt hittem te leszel az új családtag. – Paskolta meg a kutya fejét. Én pedig megint meglepődtem.

- Az enyém? – Kérdeztem, mert nem hittem el, hogy egy éjszaka alatt ennyi rejtett és tudott vágyam teljesül.

- A tied. – Mosolygott. – Feltéve, ha a kisasszony megtisztel azzal, hogy hozzám jön feleségül. – Mondta újra.

- Boldogan leszek a feleséged. – Mosolyogtam a könnyeimen át és hagytam, hogy az ujjamra húzza azt a csodát…