44 - Szerelem net

Szijasztok!

Meghoztam! Bocsi a két napos késért, de megint béna voltam! :D

Igazából terjedelemre nem rövidebb, mint eddig én mégis kevesebbnek érzem. Talán a tartalma miatt, de úgy érzem a következőt hamarabb is képes leszek hozni. :)

Remélem tetszeni fog. :)

Jobbulást Dorának és Skyes-nak is és ha már itt tartok, akkor mindenkinek aki épp lábadozik.

Jó olvasást!

Puszi,

Vii

Sergio szemszöge:

Az idő mintha megállt volna. Amire én azt hittem, hogy fél óra az nem volt több öt percnél. Nem tudtam mivel kössem le magam. Egyet szerettem volna, hogy végre késő délután legyen, és újra lássam Vitalit. Nem hittem, hogy ennyire fog tudni hiányozni. Mikor utoljára ilyen sokat voltunk távol egymástól még elviseltem, sőt nem is nagyon számított, de az óta sok minden változott. Kezdve azzal, hogy beleszerettem. Nem vagyok normális, se önmagam, ha nincs velem. Mintha a másik felem lenne tőlem távol. Idegtépő volt a várakozás. Felkeltem az ágyról azzal a céllal, hogy lekötöm magam. Így elindultam Ikerhez. Inkább hallgatom az Ő áradozásait Dorothyról, addig se az órát lestem. Na meg, ha már egyszer nekem nincs nemi életem, hallgassam másét. Fogalmam se volt róla mikor voltam utoljára nővel. Hiányzott a sex, de nem vágytam másra csakis rá. Bárki odaállhatott volna elém egy szál semmibe mindenféle szívfájdalom nélkül küldtem volna el. Viszont egyre nehezebben türtőztettem magam. Már megcsókolni se mertem úgy igazán, mert a következő gondolatom az volt, hogy vetkőztessem le.

Ahogy kiléptem a szobámból és felnéztem, azt hittem, rosszul látok és csak odaképzelem Vitalit a folyosó végére. Hamar kiderült, hogy Ő maga a valóság. Már csak arra eszméltem, hogy az ölembe van. Kezeim automatikusan a dereka köré fonódtak, ahogy az ő lábai az enyém köré.

- Soha-soha többet nem akarok távol lenni tőled. – Suttogta szinte a számba. Kár lett volna tagadnom. Boldog voltam. Gondolkodás nélkül csókoltam meg, Ő pedig viszonozta. Nem úgy, ahogy az utóbbi időbe tettük vagy épp nem tettük, hisz nem akartam, hogy azt higgye, siettetem. Akartam Őt, de közben azt is, hogy az a pillanat tökéletes legyen. Ebben a csókban viszont volt valami más. Valami, ami eddig nem. Valami, amitől úgy éreztem, hogy előreléptünk.

- Soha többet nem foglak elengedni. – Mondtam mikor elváltunk egymástól.

- Khm… Szobára fiatalok. – Hallottam meg Iker diszkrét figyelem felhívását, és megjegyzését. Vitali pirulva engedett el és tette le a talajra lábait. Elsuttogott egy köszönést, de nem nézett a kapusra.

- Nem kell kétszer mondanod. – Fogtam meg a kezét a másik kezembe pedig a táskáját és a szobámba mentünk. Ahol újra megöleltem.

- Annyira hiányoztál. – Suttogtam és mélyen beszívtam hajának illatát. Nem bírtam, ki hogy ne érjek hozzá. Érezni akartam, hogy tényleg itt van. Tenyeremet az arcára simítottam miközben hol sötétkéken csillogó szemeit hol érzékein hívogató ajkait néztem. Akartam a csókját. Olyat, mint amilyet kint is adott, de nem tudtam, hogy az csak pillanatnyi szenvedély volt-e vagy valami tényleg megváltozott. Vártam. Kínozva ezzel Őt és saját magamat is. Azt akartam, hogy ő kezdeményezzen.  Németországban még így napközben is hűvös volt az idő, ruháin is éreztem, hogy még nem melegedett át. Hideg kezeit csuklómra szorította és megcsókolt. Ahogy ajka az enyémhez ért tudtam, hogy ez a hevesség nem csak pillanatnyi fellángolás, valami bizony megváltozott. Nem tudtam visszafogni magam, de még csak gondolkodni sem. Miközben egymás ajkait faltuk a szállodai szoba csukott ajtaja mögött lehúztam a kabátja cipzárját ő pedig készségesen bújt ki belőle, ahogy utána a pulóverből is, ami rajta volt. Egy pillanatra se engedtem el miközben a kanapé felé hátráltam. Mikor leültem egy pillanatra tekintetünk találkozott. Az övé olyan volt mintha valahol máshol járna. Átadta magát az érzésnek. A gondolataim legmélyén tudtam, hogy se a hely se az idő nem alkalmas, de a tetteimet nem én irányítottam, és láttam rajt azt a szenvedélyt és vágyat, amit én is éreztem. Lehúztam magamhoz és tovább ostromoltuk egymást. Kezemet becsúsztattam a felsője alá. Érintésemre megremegett és mikor a nyakát kezdtem csókolni halkan sóhajtozott, ami engem csak még jobban feltüzelt. Még közelebb akartam őt érezni és mikor csípőjénél fogva vontam magamhoz közelebb, felnyögött.

- Várj! – Szakadt el tőlem lihegve, mikor le akartam húzni róla a pólóját. Homlokát az enyémnek döntött és úgy próbált lecsillapodni.

- Valami baj van? – Kérdeztem hasonlóan gyorsan szedve a levegőt, mire csak megrázta a fejét.

- Ezt lehet, nem most kellene. – Mondta és félve nézett rám, de ugyanúgy ott volt tekintetébe az az érzelem, ami eddig. Ö is akarta. Mindketten akartuk, de ez tényleg nem a megfelelő pillanat volt.

- Tényleg nem. – Helyeseltem. Ha ennyit tudtam várni, akkor még egy kicsit kibírok. Homlokon pusziltam és hagytam, hogy lemásszon rólam igaz ezt egy csalódott sóhajjal vettem tudomásul, amin elmosolyodott. Hajamat hátrasimítottam és felnéztem a plafonra. Próbáltam lenyugodni.

- Mesélj. Mi volt otthon? – Kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem az imént történtekről és a majdnem történtekről. Éreztem, ha sokat gondolok arra mit is fejeztünk most be, akkor nem fogok jótállni magamért, se a tetteimért.

- Jó, hogy kérdezed. Még mielőtt esetleg mástól tudnád meg, bár kizártnak tartom, hogy kiszivárogjon az infó, de inkább elmondom. Tehát, ha esetleg Bertoval közös esküvőnktől lesz hangos a sajtó, akkor annak semmi valóságalapja nincs. Mindössze annyi történt, hogy elmentem vele jegygyűrűt venni. – Hadarta el egy szuszra és azt hiszem a reakciómra várt. Jogosan. Épp elég baromságom volt már és jobbnak látja, ha elmondja. Legalább tudja, hogy kezeljen. Sokszor el sem hiszem, hogy előttem még csak rendes kapcsolata sem volt. Képes kezelni a hülyeségeimet, vagy inkább megelőzni. Elmosolyodtam.

- És talált? – Folytattam a beszélgetést.

- Aham. És nagyon szép. Liz imádni fogja.

- Nem tudja?

- Hogy tudná? Meglepetés.

- De hát akkor én honnan tudnám meg? És ő hogy nem? – Kérdeztem, és egy kicsit bele is zavarodtam ebbe a ki mit tudba.

- Nem tudom, hogy megtudtad volna-e, de most, hogy elmondtam, én jobban érzem magam. Liz pedig azért nem tudja, mert hétfőn vettük Magyarországon. Berto utazott oda. – Meglepődtem. Tényleg szeretheti, ha ennyit utazott egy ékszerért, amit biztosra vettem, hogy Spanyolországba is megkapott volna.

- És Én mikor utazhatok veled? – Kérdeztem. Alig tudtam róla valamit. Jóformán szinte semmit. A szüleit nem ismertem. Kíváncsi voltam hol élt, hogy hol nőtt fel.

- Majd ha vége a szezonnak.

- Szezon után EB.

- Akkor majd utána. Nem rohannak el. Megvárnak. – Mondta nevetve. – Anyu úgyis majd meghal a kíváncsiságtól, hogy lásson már. Apu meg végre megtudja ki a hosszú hajú srác.

- Azt hittem már eldicsekedtél velem.

- Nem mertem. – Mondta én pedig kérdőn néztem rá. – Tudod, mit kapok Én, majd ha kiderül, hogy Te milyen híres vagy? Apu biztos azt fogja hinni, hogy elvetted a maradék józan eszem is, és majd hosszasan fogja fejtegetni, hogy mivel is jár ez a kapcsolat. – Nézett rám. – De amíg senki nem tudja honnan jöttem, addig a veszélye annak, hogy szétcincálják az életemet egészen kicsi. – Mutatta az ujjaival, amin mosolyognom kellett. – Anyu pedig azt hiszem imádni fog. Félek annyira, hogy apu még féltékeny is lesz.

- Uhh. – Nyögtem. – Nem szeretnék apáddal összebalhézni.

- Nyugi, apu tisztában van az adottságaival. Hiába már lassan ötven lesz, de még mindig iszonyú vonzó, és még mindig megfordulnak utána a nők, még a fiatalabbak is. Anyu pedig büszkén vonul mellette. Látnod kéne. – Mesélte.

- Áu. – Mondtam. – Ez most fájt.

- Tudod, minden generációnak megvan a maga ideálja. – Mosolygott mindentudóan.

- Ezt most vegyem bóknak? – Kérdeztem egy

- A szerénység nem áll jól neked.  – Csóválta meg a fejét. - Mintha nem tudnád, mennyien vannak oda érted? Az egész fiataloktól a nagymamákig. – Viccelte el és nagyra értékeltem, hogy Ő ezt megérti és tudja, hogy az életemmel jár. – Tudom jól. Én is egy voltam közülük. – Belepirult a vallomásába. Bár tisztában voltam ezzel, ismertem Őt annyira, hogy tudjam, mindig több volt egy sikongató tinédzsernél és többre értékelt engem egy ideálnál.

- És most már csak az egyetlen. – Hajoltam hozzá közelebb, hogy csókot lopjak, de kopogtak. Mindketten az ajtó irányába néztünk.

- Sergio. Indulunk. – Dugta be a fejét Iker, Vita pedig visszakapva rám a fejét kérdőn nézett rám.

- Baszki.

- Még jó, hogy leálltunk. – Mosolyodott el, de a gondolatba, hogy bárki ránk nyithatott volna belevörösödött.  Magamhoz húztam és adtam a feje tetejére egy puszit.

- Ne haragudj. – Mondtam őszinte megbánással, de nem tudtam megállni, hogy ne nevessek.

- Naa mi lesz már. – Türelmetlenkedett a kapus.

- Nyugi. Nélkülem úgysem kezdik el. – Vettem fel a csapat logós szabadidő felsőmet, miközben Vitali is felöltözött.

- Ti mit csináltatok? – Jártatta a tekintetét köztem és Vitali között. Már akartam volna mondani, hogy semmit, de folytatta. – Csak nem? – Nézett ránk egy perverz vigyorral. De erre már Vitali reagált.

- Nem Iker, nem terveztem, hagy a Bayern münchen elleni meccs előtt veszítsem el a szüzességem. – Mondta elvéve a kedvét csapattársam esetleges további kérdéseitől. – Bár azt se hogy nem. – Tette hozzá úgy hogy csak én halljam bár Iker akkor már kézzel-lábbal hadakozott, de a szavak így is eljutottak a tudatáig.

- Jó-jó. Csak ne dobálózzunk itt az esz betűs szóval. – Fordult ki a szobából.

- Ugye most nem az a terved, hogy az őrületbe kergess? – Fordítottam magam felé mikor már csak ketten voltunk a szobába.

- Kicsoda? – Nézett rám ártatlan arccal, de a mosoly ott bujkált az ajkán.

- Jól van kisszívem lesz ez még fordítva is. – A vállamra akasztottam a táskám és megvártam, míg ő is így tesz.

- Meglátjuk. – Állt elébe kihívásomnak kacéran és még egy utolsó gyors csókot váltva csatlakoztunk a többiekhez.

Vitali szemszöge:

Egész meccs alatt képtelen voltam kiszorítani a fejemből Sergiot és az emlékeket. Ez még hagyján, de a testemből se tudtam a bizsergést. Mikor a tudatomba kúszott a kép, ahogy Sergio gyengéden mégis határozottan a csípőmbe markolt és magához vont, én pedig éreztem mennyire vágyik rám…

- Uhh… - A hasam környékéről elindult egy hullám, ami átjárta az egész testemet és egyszerre volt az érzés izgató és zavarba ejtő. A sokadik ilyen alaklommal úgy éreztem, hogy itt fogok elájulni a pálya szélén, ha sürgősen nem verem ki a fejemből a történteket. Ezt be kell fejeznem. Alig vártam a félidőt. Azt gondoltam, hogy egy kis hideg víz majd észhez térít és miután ennek érdekében mindent megtettem visszanéztem a munkámat. Gyorsan váltogattam a képeket és mire végére értem rá kellett döbbennem, hogy a képek 70%-án Sergio volt a középpontba. A maradék 30-on pedig vagy így vagy úgy, de szerepelt. Nem a víz, hanem ez volt az, ami észhez térített.

A második félidőben kényszerítettem magam, hogy mást illetve másokat fényképezzek. Mesut egyenlítő gólja után kicsit fellélegeztem. A baj az volt, hogy ők is és nem igazán tepertek egy következő gólért. Magamban már nyugtáztam az 1-1 es döntetlent, mikor a házigazda a hosszabbításban gólt rúgott. Nem hittem el, hogy ez megtörténhetett, de az eredmény sajnos valós volt.

A nyilatkozatok után utunk a reptérre vezetett és én kellőképpen elfáradtam ahhoz, hogy Madridig aludjak. Az utóbbi pár nap ingázása felélte a tartalékaimat. Alig vártam, hogy otthon legyek.

Puha ágyban ébredtem meleg takaró alatt, aminek az illata erősen emlékeztetett Sergioéra. Halványan rémlett, hogy leszállt a repülő és mi elhagytuk a gép fedélzetét, az hogy autóba ülök és tartok valahova. Túl fáradt voltam, hogy bármit felfogjak, de most már elég éber, hogy rájöjjek a Ramos villában vagyok a házigazda ágyában. Mosolyogva nyújtózkodtam.

- Jó reggelt Csipkerózsika. – Hallottam meg hangját.

- Ez egy téves megállapítás. A szóban forgó személy csókra ébredt.

- Ó ha csak ennyi lenne. - Hajolt fölém. - Csukd be a szemed. – Kért sokkal halkabban és lágyabban én pedig úgy tettem. Ahogy ajkai az enyémeket súrolták elöntött a forróság és az a hullám, ami tegnap óta rázta a testem, ha csak egy pillanatra is a történtekre gondoltam. Átadtam magam az érzésnek. Mosollyal fogadta a sóhajom. – Edzésre kell mennem. – Suttogta csalódottan, résnyire nyílt ajkaim közé. A legkevésbé sem akartam, de lassan kinyitottam a szemem és az ő mélybarna szemeibe néztem, amik visszatükrözték a vágyaimat. Pislogtam egyet, hogy el tudjak szakadni tőle és csak az után vettem észre, hogy fel van öltözve. Indulásra készen állt. Nem voltam olyan bátor, hogy azt mondjam, maradjon és tudtam, hogy meg se tehetné hisz napok múlva a Barcelona ellen lépnek pályára. Ez a meccs mindig sokkal többet jelent egyszerű mérkőzésnél és Én is izgatottan vártam életem első El Clásicoját.

- Este nálam? – Kérdeztem megtalálva hangomat üvöltöző gondolataim között.

- Ott leszek. – Csókolt meg és elment. Csendben hallgattam, ahogy beül a kocsiba, beindítja a motort, kitolat a garázsból az utcára és elhajt. Egész addig mozdulatlanul feküdtem, míg az egyre távolodó dorombolás bele nem olvad az utca zajába. Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból és mentem a fürdőbe. Megmosakodtam és fogat mostam, majd a tükörképemet kezdtem bámulni, Ránézésre semmit nem változtam tegnap óta, de az érzéseimről ez nem volt elmondható. Elég volt csak Sergiora gondolnom, a tegnapra, a csókjaira az érintéseire. Még most is beleremegek abba, hogy éreztem mennyire akar engem és zavarba jöttem attól, hogy ezt tegnap képes lettem volna viszonozni. Belekapaszkodtam a mosdó szélébe és igyekeztem lecsillapodni. Elgondolkodtam. Ez vajon most már mindig így lesz? Sergiora gondolok és az egyet jelent majd azzal, hogy pillangók ezrei verdesnek az alhasam tájékán és gondolatban átadjam magamnak annak a kevés kis élvezetnek, ami még így is félelmetesen mély hatással volt rám. Megijedtem saját magamtól és az intenzitásától. Mi ez az egész velem és mi változhatott meg ennyire az utolsó találkozásunk óta? De hiába is kerestem választ nem találtam. Úgy éreztem, hogy olyan változáson mentem keresztül, amit képtelen vagyok kezelni. Visszamentem a telefonomért és tárcsáztam Lizt. A körmömet rágcsálva vártam, míg végre felveszi a telefont.

- Beszélnünk kell. – Támadtam le, ahogy felvette a telefont.

- Neked is, szia. – Vágott vissza. Igaza volt attól, mert elért az érzelmi válság még nem kell bunkónak lennem.

- Bocsi. – Mondtam bűnbánóan. – Szia. Szóval ráérsz? – Kérdeztem miközben már majdnem teljesen fel voltam öltözve.

- Persze, de mi a baj? – Kérdezte sokkal lágyabban.

- Nincs baj, csak beszélnünk kell. A kapuban találkozunk. – Mondtam és az órára nézve nyugtáztam, hogy van tíz percem az ebédideje kezdetéig. Így a jó modort ismét elhagyva csak kinyomtam a telefont és villámgyorsan pakoltam össze a cuccaimat. Beültem a kocsimba és a megengedettnél jóval gyorsabban hajtottam egészen a munkahelyéig.

Mit ne mondjak ijesztően furcsán viselkedett, és komolyan megijedtem, mikor nem volt hajlandó válaszolni egyetlen kérdésemre sem. Azonban hamar kiderült mindennek az oka. Mikor elmondta sejtését megérzésével kapcsolatban legalább annyira örültem, mint Ő. Liz babát vár, Berto megkéri a kezét és tudtam, hogy Ők ketten, most már hármán, nagyon boldogok lesznek. Nem is voltam benne biztos, hogy ezek után akarom-e az én problémámmal fárasztani őt, de miután időpontot kért az orvosától felém fordult és vidáman kérdezte, hogy miről szeretnék beszélni.

- Annyira nem fontos. – Legyintettem.

- Aha. Ezt nem veszem be. Ki vele és ne kertelj. – Nagyot sóhajtottam és belekezdtem.

- Tudod, nem tudom, mi van velem.

- Beteg vagy? – Magasba szaladt a szemöldököm, de végül ráhagytam és újonnan feltörő eltúlzott aggodalmát.

- Nem, beteg az nem vagyok, de valami nagyon-nagyon megváltozott. Figyelj. Én, szóval én… Ha alkalmasabb lett volna a hely és az idő akkor én… Én lefekszek Sergioval. – Hadartam el az utolsó három szót.

- Vitali. Szeretitek egymást, ez teljesen normális…

- Állj! Ezzel tisztában vagyok. Oké? Nem vagyok már gyerek. Csak arra kérlek hallgass meg. El akarom mondani, mert ezt magammal nem tudom megbeszélni.

- Rendben van, hallgatlak.

- Tudom, azt mondtátok ez már csak rajtam áll, de amit teszek az nem tudatos. Ez mind félelmetesen természetesnek tűnik. Tudom, hogy mikor Sergioval ennyire közel kerültünk egymáshoz Ő nem akart engem kevésbé, Én mégsem éreztem. Most pedig másra se tudok gondolni, minthogy Ő meg Én...

- Már nem félsz. – Mindössze ennyit mondott mosolyogva és én megértettem. Nem is emlékeztem arra mit éreztem mikor úgy ért hozzám. Annyival hatalmasabb volt most a vágy, hogy teljesen elnyomta még az emlékét is annak, hogy valaha féltem. Szerettem Sergiot ez nem volt kérdés, otthon pedig rádöbbentem, hogy többé már nincs helyem Magyarországon, Én hozzá tartozom. Talán ez volt az, amivel túljutottam a félelmeimen, a gátlásaimon.

Sergio délután nem nagy lelkesedéssel telefonált, hogy dupla edzést tartanak és csak késő este ér oda hozzám. Nem örültem, de megértettem.

Napok óta nem voltam otthon, úgyhogy volt mit tennem, de alig, hogy beléptem a lakásba megcsörrent a telefonom.

- Hola, Berto. Miben állhatok a rendelkezésedre?

- Honnan tudod, hogy kell valami?

- Ebből a kérdésből. Tehát miben tudok segíteni?

- Ráérsz most? – Kérdezte.

- Ami azt illeti igen.

- Oké akkor nemsokára ott vagyok. – Mondta és le is rakta a telefont. Lepakoltam a cuccaimat és ittam egy pohár tejet, hogy az ételért kiáltozó hasam érezze a törődést.

Berto nagyon hamar odaért és egy kiskutyával a kezében állított be hozzám.

- Oh… Hát Ő? – Kérdeztem a Labrador kölyökre utalva.

- A meglepetés része, de a holnapi edzés miatt csak ma tudtam elmenni érte és haza ugye nem vihetem. Miután végzek, idejövök érte. Ugye rád bízhatom addig?

- Holnapig?

- Igen.

- Lesz egy kis dolgom, de megoldom.

- Szuper. Köszönöm. – Adta a kezembe és még egy csomagot is kaptam a kutyus mellé. – Megyek is, habár már elkéstem. – Nézett az órájára és elsietett.

- Hát érezd magad otthon. – Tettem le a kis jövevényt, aki érdeklődve szimatolta körbe az idegen környezetet én pedig tettem a dolgom. Kitakarítottam és vacsorát főztem. Néha mikor rájött, hogy nincsenek mellette a testvérei keservesen nyüszített, és ilyenkor emlékeztettem, hogy nincs egyedül. Miután végeztem mindennel játszottam vele egy kicsit és még lefekvés előtt levittem, hogy elvégezze a dolgát. A nap végére vele együtt én is elfáradtam és egyszerűen csak nem bírtam ébren maradni és megvárni Sesét. A kanapén aludtam el és éles ugatásra ébredtem.

- Mi a…? – Hallottam meg Sergio döbbent hangját.

- Héé Őt nem bántjuk. – Hallgatattam el a kis szőrpamacsot.

- Nem tudtam, hogy vérebet tartasz. – Mondta még mindig döbbenten.

- Nem az enyém. – Ásítottam. – Berto Liznek szánja, de majd csak holnap, addig pedig én vigyázok rá.

- Értem. - Lépett hozzám közelebb és megcsókolt.

- Milyen napod volt? – Kérdeztem.

- Fárasztó.

- Akkor ketten vagyunk. El nem hiszed milyen fárasztó tikot tartani. Megterheli az elmém, hogy nem mondhatom azt, amit akarok. – Dünnyögtem a mellkasába, amin jót nevetett.

- Akkor gyere, aludjunk. Az ágy biztos kényelmesebb, mint a kanapé. – Nyomott puszit a homlokomra. Mire Ő is ágyba bújt én már megint az álmok határán jártam. Éreztem, hogy hozzám bújik én pedig, örömmel simultam bele az ölelésbe.

- Nem lesz kutyánk. – Morogta a fülembe reggel. Elnevettem magam. Csodálatos érzés így ébredni.

- Biztos ki kell mennie. – Másztam ki mellőle.

- Itt hagysz?

- Feltakarítasz utána?

- Kizárt.

- Akkor igen. – Pusziltam arcon és beleugorva egy szabadidőruhába és a cipőmbe, levittem.

Együtt reggeliztünk. Az edzés korábban kezdődött és szintén dupláztak. Megkértem, hogy vigyázzon a kutyusra, míg Én Lizzel leszek, de nem mondtam el neki hova megyünk, mert nem akartam elkiabálni az örömhírt. Ebédért vállalta a „bébiszitterkedést” és köszönetképpen a kedvencét kapta. Ahogy jött én mentem is, de ezerszer megbántam azok után, hogy Liz beküldött engem is a dokihoz egy rutinvizsgálattal egybekötött gyógyszerfelírásra. Hiába tudtam, hogy erre előbb utóbb sort kellett volna kerítenem, nem voltam rá felkészülve. Rosszul éreztem magam és szörnyen kényelmetlenül. Mérges voltam és hazáig se bírtam igazán lecsillapodni. Ahogy beértem a lakásomba lerúgtam a cipőm ledobtam a táskám, beültem a TV elé és kerestem valami mesét. A sok színes kép valahogy mindig helyrerakta a lelki békém.

- Mi a baj? – Ült le mellém Sergio jó pár perc után. Vállat vontam. – Ha nem mondod el, nem tudok segíteni.

- Liz terhes. – Sóhajtottam.

- És ez baj? – Kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Dehogy. Csak előbújt belőle az anyai ösztön és szó szerint a nőgyógyásza karjaiba lökött egy kicsit sem kellemes vizsgálatra. – Ránéztem. – Ha most röhögni mersz én felállok, és itt hagylak, és abban az esetben is, ha meg akarod magyarázni, hogy nő vagyok, és ez ezzel jár. Tisztában vagyok vele, de akkor se esett jól. – Zártam le. Kicsit közelebb ült és átölelt.

- Nem vagyok az apád. Úgyhogy Én biztos nem foglak kioktatni. Arról pedig halvány fogalmam sincs, hogy milyen érzés, de abban biztos vagyok, hogy el fog múlni.

- Köszi. – Mosolyodtam el.

- Szóval, keresztanya leszel?  – Terelte kicsit másirányba a beszélgetést. Ízlelgettem kicsit a szót és nem volt nehéz beleképzelni magam a szerepbe.

- Erről nem volt szó, de hogy a barátaim szülők lesznek az biztos. – Vigyorogtam. Vele annyira könnyű volt minden rossz érzést elfelejteni és a közelében valahogy már nem volt olyan szörnyű semmi. Arról nem beszélve, hogy az utóbbi pár napban elég volt egy érintés és már csak Őrá tudtam koncentrálni. A baj csak az volt, hogy az a bizonyos megfelelő pillanat nem akart még jönni…