33 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Itt volna az új fejezet. Extra hosszú. Legalább is szavak számából ítélve, és színtiszta Hanga szemszög. Kommenteket és piákat nagyon köszönöm.

Remélem ez is el fogja nyerni a tetszéseteket.

Ennyi lenne!
Jó olvasást hozzá!

Puszi:

Vii

- Megjöttem. – Akasztottam fel a kulcsom és rúgtam le a cipőt a lábamról miután beléptem az ajtón.

- Konyhába vagyunk. – Kiabált ki Cris.

- Hol? – Nevettem el magam és a megadott helyiség felé lépkedtem. – Ó Te jó ég. – Tettem a szám elé a kezem meglepettségemben.

- Idefigyelj kisfiam, ezt meg kell enni.

- Nem.

- Ettől leszel erős.

- Nem. – Mondta újra határozottan és a fejét is csóválta hozzá. A konyha úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Nem akartam zavarni az apa fia csatát, ezért csak az ajtófélfának dőlve figyeltem hadakozásukat.

- Finom. – Próbálta meggyőzni.

- Nem. – Ismételte a kicsi fintorogva. Félrehajolt az etetőszékbe így meglátott engem. Úgy felcsillant a szeme, mint aki már egy ideje erre a pillanatra várt.

- Han, Han, Han… - Ismételgette a nevem és két kézzel nyújtózkodott felém, miközben a lábát rázta. Ki akart jönni onnan. Nem tudtam elinduljak-e. Hagynom kellene Crist érvényesülni. Nem mindig neki kéne lennie a gonosznak és nekem a megmentőnek. Nem akartam, hogy úgy tűnjön ellene hangolom a fiát. Viszont mikor megláttam az első hatalmas könnycseppet a szemébe már nem gondolkodtam tovább és apu is feladta a harcot. Felállt és bedobta a kis műanyagtálat a mosogatóba. Mindketten összerezzentünk. Szegényem annyira, hogy még a sírást is abbahagyta és csak hüppögött.

- Semmi baj. Apa kicsit… - Mondtam, de nem igazán tudtam mi is a baja. Az utóbbi időbe nincs a legjobb formában és talán ezért nincs türelme. A pulthoz léptem ahol még volt Cris vacsorájából. Beledugtam az ujjam és megnyaltam. - Brr. Nem csodálom, hogy ezt nem etted meg. – Fintorogtam. - Jobb apának, ha a labdánál marad. – Összeszedtem a koszos edényeket és bepakoltam a mosogatógépbe majd elindítottam. Crist letettem. Máskor már rég kifutott volna, de most egy méterre se volt hajlandó eltávolodni tőlem. – Összedobunk valami ehetőt jó? – Csirkecombot vettem elő sütni és krumplipürét csináltam mellé. A törpe is megehetett már bármit így elég volt csak egy féle vacsorát főzni. Míg készült az étel addig kicsit rendbetettem a konyhát. Cristiano egész idő alatt be se jött. Abban se voltam biztos, hogy itthon van. – Gyere, megterítünk, jó? – Reméltem, hogy csak pillanatnyi rossz emlék neki a mosogatóban kikötött tál. A kezébe adtam a kis tányérját, amivel kifutott az ebédlőbe és a megszokott helyére tette. Én pedig mentem utána a törékeny tányérokkal és a veszélyes evőeszközökkel, utána pedig a vacsorával.

- Szólsz apának, hogy jöjjön enni? – Kérdeztem.

- Te. – Mutatott rám.

- Akkor ketten. – Egyezkedtem, mire megfogta a kezem és kisétáltunk a nappaliba. Tv-t nézett, de olyan halkan szólt, hogy alig lehetett hallani. Nem is hittem, hogy van fogalma arról milyen műsort is néz. A kicsi szégyenlősen állt meg előtte és a pulcsija ujját rágta.

- Elmondod apának miért jöttünk? – Kértem mire befejezte iménti tevékenységét.

- Apa, deje enni. – Nyújtotta felé szabad kezét, amit a csatár mosolyogva fogott meg, hogy odahúzza magához és megölelte.

- Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. – Puszilta meg a feje búbját. – És téged se. – Nézett rám, majd felállt. – Menjünk. Amit te főztél biztos finomabb.

- Ne haragudj szívem, de ne csodálkozz, hogy nem ette meg. Kóstoltad, amit főztél? – Kérdeztem mosolyogva.

- Inkább hagyjuk. Te ezt sokkal jobban csinálod. – Sóhajtott és elindult.

- Hé. – Állítottam meg. – Ne vedd a szívedre. Van olyan, amit csak te tudsz és az fontosabb, minthogy ki főz neki ehetőt. Az apukája vagy. – Elmosolyodott.

- Köszönöm. – Simította tenyerét az arcomra. Másodpercek alatt képes voltam elveszni abba a meleg szempárba és kizárni mindent, ami körülöttem van. Vonzott magához, akár egy mágnes.

- Együnk. – Nyögtem ki nagy nehezen, mert a gondolataim valahol egészen máshol jártak.

- Na? Éhes vagy már? – Kérdezte kisfiát.

- Iden. – Mondta.

- Hallottad? Nem azt mondta, hogy nem. – Csodálkozott el.

- A jóra nem lehet nemet mondani. – Vigyorogtam és előre mentem még mielőtt valami megjegyzést fűzött volna iménti mondatomhoz. A kicsi nem zavartatta magát, persze miért tette volna. Eltolta magától a tányért, és kivett egy csirkecombot, amiből nagyot harapott és vigyorgott hozzá. Hagytuk érvényesülni. Mire végeztünk Ő már rá-rábólintott a kezében lévő ételre.

- Elpakolsz? Megfürdetem. – Néztem Cristianora.

- Persze. Vidd csak. – Állt fel és már szedte is le az üres tányérokat engem útba ejtve. – Köszönöm. – Csókolt meg és már tovább is ment. Elvettem a félig lerágott csontot a kis kezéből mire felriadt és már nyújtózkodott is felém. Úgy kapaszkodott, mint akit soha nem akar elengedni és fejét a vállamra hajtotta. Felmentem vele az emeletre. Hihetetlen aranyos volt, ahogy próbálta nem elhagyni magát. Amilyen gyorsan tudtam lefürdettem, és ahogy a párnára ért a feje már aludt is. Lementem. Cris a kanapén ült és a TV-t kapcsolgatta.

 - Alszik? – Nézett rám.

- Mint a bunda. – Mosolyogtam. - Jössz?

- Még el kell intéznem pár telefont, de menj csak, mindjárt jövök én is.

- Rendben. – Mondtam és visszamentem, hogy letusoljak. Miután végeztem egy törölközővel mentem a gardróbba és fel akartam venni a szokásos alvós összeállítást, de meggondoltam magam. Valamire egészen másra vágytam.  Iza rengeteg olyan ruhát és fehérneműt vetett velem, aminek nem láttam értelmét. Egészen mostanáig. Gondolkodás nélkül bújtam bele az egyik sejtető darabba és miután átfésültem a hajam újra Crishez indultam, aki még mindig a nappaliban volt, és ahogy mondta, telefonált. Nem osontam így hallotta, hogy érkezem. Felém nézett és tekintetéből arra következtettem, hogy volt értelme felvennem.

- Hű-ha. – Nézett végig rajtam, amin én csak mosolyogtam. – Nem neked mondtam… - Szólt a telefonba egy kicsit gonosz, kicsit önelégült mosollyal a számon közelebb mentem. – Te figyelj csak, nem beszélhetnénk ezt meg holnap?... De szerintem nagyon is ráér… Bocs haver le kell tennem. – Mondta és ledobta a telefont. Talán ki se nyomta. Nem vette a fáradságot, hogy felálljon. Magához rántott. Nevetve dőltem neki mellkasának majd helyezkedtem el az ölébe.

- Minek köszönhetem ezt az izgató bevonulást? – Kérdezte miközben ruhám zsinórjával játszott, aminek csak egy rántás kellett volna ahhoz, hogy felfedje testem fedett részeit.

- Gondoltam ünnepelhetnénk. Kettesben.

- Mit is kellene ünnepelnünk? – Kérdezte és jól láthatóan elgondolkodott. Vajon mit.  - Basszus. – Csapott a homlokára. – Ne haragudj. Elfelejtettem, hogy ma felvételiztél. Tényleg ne haragudj, sajnálom. Ekkor barmot, mint én…

- Most akkor azzal fogjuk tölteni az estét, hogy káromkodsz és bocsánatot kérsz vagy hajlandó leszel kiengesztelni és talán megbocsájtok? – Mosolyogtam. Persze nem haragudtam rá és Ő ezt nagyon jól tudta. Felvettek és bár semmivel se tűntem boldogabbnak az voltam.

- Amit csak akarsz. – Csókolt meg. – Gratulálok.

- Még nem igazán fogtam fel. – Nevettem zavaromba. – El tudod képzelni? Visszakerülni egy ismeretlen környezetbe ismerősként? Furcsa, de ez egyáltalán nem rémiszt. Sőt izgalmas és alig várom már, hogy hétfő legyen.

- Látom nagyon felpörgetett, de azért ne állj szóba mindenkivel. És ne higgy el mindent.

- Te már most féltékeny vagy? – Nevettem.

- Dehogy.

- De igen. Pedig semmi okod rá. Szeretlek. Csak téged.

- Én pedig téged. Fogalmad sincs róla, mennyire boldoggá teszel minden egyes nap azzal, hogy velem ébredsz, hogy velem alszol el. Pusztán azzal, hogy létezel. – Sóhajtott.

- De, azt hiszem, van. Mert én ugyanezt érzem. – Simultam hozzá. Szerettem volna, ha ennek soha nincs vége. Lebegett előttem egy kép. Volt egy álmom és azt akartam, hogy igaz legyen. Ők voltak a családom és szerettem volna, ha ez így is marad. Bennük nem kételkedtem, de az életem annyira kiszámíthatatlan volt és bonyolult. Időnként megálltam egy pillanatra hogy megnézzem mi is van a boldogságomon túl. És nem tetszett, amit láttam. Nem volt ott más csak félelem és reménytelenség. Gyakran azon kaptam magam, hogy úgy érzem, valaki figyel. Mintha vadásznának rám. De ez csak akkor fordult elő, mikor egyedül voltam. Olyankor egész testemben remegek, és azt kívánom, bár vége lenne. Bár elengedne. A legrosszabb, hogy ezzel egyedül kell meg birkóznom. Nem beszélhetek róla, mert nem értik. Hiába minden fájdalom, amit okozott, a félelem, amit érzek. Valami hozzá köt, és nem vagyok képes csak úgy elvágni ezt a köteléket, de szorosabbra se akarom húzni. Már nem. Itt vagyok emlékek nélkül, de itt ez nem fáj, mert boldog vagyok…

- Mi volt ma veled? – Kérdeztem.

- Semmi. Nem fontos. – Cirógatott tovább, de eltávolodtam tőle.

- Már hogyne lenne fontos. Bevágtad a mosogatóba a tányért. Talán sportágat váltasz? – Próbáltam kicsit viccelődni terelve ezzel az Ő és az én negatív gondolataimat is.

- Hát, ha már szerinted is kellene.

- Bolond vagy?

- Nem, csak… Áá mindegy nem fogom itt sajnáltatni magam mikor hasznosabban is eltölthetjük az időt. – Hajolt hozzám közelebb, de megállítottam.

- Beszélgessünk. Jó? Tudni szeretném, mi van veled. -  Sokáig állta a tekintetem, de túl elszánt voltam. Tudni akartam mi bántja. Végül lemondóan sóhajtott és hátradőlt.

- Elfáradtam. Vagy bele. Nem tudom. Nagy a nyomás és az a sok negatív kritika. Persze, tudom, hogy most szezon vége van, és ha meg akarjuk nyerni a bajokságot, akkor nem adhatjuk fel, ráadásul még ott a Bajnokok Ligája is… Nem egyszerű hónapok vannak mögöttem. Mögöttünk. – Állt meg egy pillanatra. – Persze ennek nem Te vagy az oka, de közöd van hozzá, és ha nem lennél itt szerintem már feladtam volna. Sok minden változott mióta újra magam mellett tudhatlak, jobb lett. De aggódom. Mindig mikor nem vagy velem. – Elhúztam a szám. – Viszont inkább ez, mint a tudat, hogy elveszítettelek. És ne hibáztasd magad, mert nekem mindent megérsz. Miután vége ennek az egésznek olyan messzire megyünk, ahol nem talál meg minket senki. Távol mindentől és mindenkitől. Mit szólsz?

- Jól hangzik. – Mosolyogtam. Távol mindenkitől a rossz érzésektől a rossz dolgoktól.

- Csak mi hárman. – Suttogta és tenyereit arcomra simította, hogy pillanatokkal később megcsókoljon és ezzel elkezdve együttlétünk édes perceit…

- Valaki nagyon türelmetlen. – Állt meg Cris a gardrób ajtajában utalva a ház előtt várakozó Izára, aki ráfeküdt a dudára. – Itt pedig valaki nagyon izgatott. – Nézett rám mosolyogva.

- Vicces. – Jegyeztem meg. Mire megállított iménti tevékenységemben és magához ölelt. – El fogok késni. – Mondtam, de nem ellenkeztem. Nem mert megnyugtató volt és szükségem volt arra, hogy megnyugtasson.

- Nyugodj meg. Ez csak egy iskola. Minden rendben lesz, csak ne akarj valaki más lenni. – Nézett végig rajtam. – Legyél csak Te.

- Muszáj normálisan felöltöznöm, mert Iza képes és visszaküld. – Nevetni kezdett.

- Elárulok egy titkot. – Súgta és még körül is nézett nem-e hallja valaki. – Ritkán hallgattál rá. Mindig azt tetted és vetted fel, ami neked jó.

- Ezt jó tudni. – Vigyorogtam és elkezdtem ledobálni magamról a már felvett ruhákat és még gyorsabban bújtam bele valami sokkal egyszerűbbe. Magamhoz vettem a táskám és lesiettem a lépcsőn. Puszit nyomtam a reggeliző kisfiú arcára majd útba ejtettem apukáját is.

- Tényleg minden rendben lesz.

- Tudom. Csak valahogy mégsem bírok lenyugodni. – Nevettem zavaromba. – Na, akkor miután végeztem megyek hozzátok az edzőközpontba. – Csókoltam meg. – Szeretlek.

- Én is téged.

- Szia. Pápá. – Intettem a kicsinek és már ott sem voltam.

- Mi a fene tartott ennyi ideig?

- Bocsi.

- Nem ér reggel rosszalkodni. – Vigyorgott.

- Nem is csináltunk semmit.

- Hát. Azt nehezem hiszem el, hogy az öltözködéssel töltöttél ennyi időt. – Nézett rám.

- Ami azt illeti okozott némi fejtörést, de aztán kaptam veled és a ruháimmal kapcsolatban egy jó tanácsot. – Vigyorogtam. Pár pillanatig csak meredt rám aztán elfordult.

- Áruló. – Morogta és beindította a kocsit.

Crisnek igaza volt. Nem kellett volna aggódnom. Mindenki nagyon rendes volt és senki nem kérdezett semmit az elmúlt hónapokról. Jól éreztem magam, és visszakaptam még valamit, amivel teljesebbnek tűnt az életem. Az edzés pedig ugyanolyan hatással volt rám, mint előzőleg az arénába. Szerettem minden egyes percét. A pályán úgy éreztem igazán önmagam lehetek. És olyan volt, mint egy sziget ahova nem juthatnak be rossz dolgok. Ahol nem kell azon agyalnom mi lesz holnap, vagy holnap után. És nem attól rettegnem, hogy az idillnek és boldogságnak, ami körbevesz egyszer vége lesz. Nem Mátétól féltem, hanem attól, hogy képes elvenni tőlem mindent. Komolyan vettem, amit Szabi mondott. Komolyan kellett vennem, és ha lett volna elég bátorságom, akkor felhívom és megkérdezem, hogy a bátyám mit tervez, de nem volt. Nem, mert Szabi többet érdemel annál, mint, hogy én állandóan kihasználjam. Tudván, hogy úgy is hajlandó mellettem állni. Nem tehettem meg. Vele nem.

- Hanga! – Kiabált Rocas mikor már jöttem kifelé az öltözőből.

- Tessék? – Fordultam felé.

- Hogy érzed? Képes leszel pályára lépni egy hónap múlva?

- Minden bizonnyal. – Tettem el a telefonom. – A pluszedzések segíteni fognak. – Bólogattam és ezzel magamat is igyekeztem meggyőzni.

- Rendben, akkor holnap.

- Holnap. – Mondtam és újra elindultam, mert Cris edzése nemsokára kezdődik.

- Hanga?! – Szólt még utánam.

- Igen? – Fordultam vissza.

- Örülök, hogy itt vagy. – Mosolygott és ez nagyon jól esett.

- Én is. – Mondtam és komolyan is gondoltam.

A csapat minden hétvégén játszott és Én minden egyes meccsen ott voltam, mint szurkoló. Rocas még a kispadra se ültetett le. Azt mondta, most az a dolgom, hogy figyeljek.  Én pedig nehezen, de engedelmeskedtem. Szenvedtem a lelátón. Játszani akartam és rossz volt, hogy ezt a vágyat le kell küzdenem. Rendszerint minden meccs után olyan voltam, mint egy hisztis kis lány. Aminek Cris csak azért örült, mert a rengeteg felhalmozott energiát, amit egy-egy meccsnézésből nyertem, azt vele vezettem le egy mindkettőnk számára kellemes elfoglaltsággal.

Az egyhónapos játékelvonás után a magánedzéseimnek köszönhetően pályára léphettem a kitűzött meccsen. Öröm volt hallani, hogy a nevem ott szerepel a kezdőben. És jóformán könnyekig hatódtam mikor megkaptam a mezem, amin meglepetésemre nem a vezetéknevem szerepelt. Kérdőn néztem Izára, de csak megvonta a vállát és csak annyit mondott „jobb így”. Én pedig eltátogtam neki egy köszönömöt. Igen, megköszöntem. Nem akartam megtagadni, azt, aki vagyok, de nem éreztem magam Lékainak. Többi már nem. Mikor felültem a repülőre célom volt magam mögött hagyni mindent. Igaz ez csak fizikai értelembe sikerült, de a napok múlásával egyre szabadabbnak éreztem magam és gyakran már egyedül is képes voltam kizárni a félelmem. Bár szerencsére ez nagyon ritkán fordult elő. Amint a már számomra ismerős hazai pályára léptem becsuktam a szemem és hallgattam a lelátón összegyűltek morajlását, ahogy éltetik a csapatunkat. Körülölelt az ismeretlenek és a már ismerős emberek szeretete és rengeteg erőt adott, az hogy bíztak bennünk. És ezt a bizalmat azzal tudjuk megköszönni, ha itt és most megverjük a csapatot. A bajnokságban mondhatni jól álltunk, de csak a második helyen. A Barcelona előttünk volt egy ponttal. Se Ők se Mi nem engedhettünk meg magunknak, hogy mérkőzést veszítsünk, de még csak egy döntetlent sem. Egy pont nem sok, de ugyanakkor hatalmas hátrány. Az ide sorsolás úgy hozta, hogy velük játsszuk a szezon utolsó meccsét. Egészen addig nem nyugodhatunk meg és minél közelebb kerültünk a végéhez annál nagyobb volt a nyomás. Kezdtem érteni Cristianot, pedig nekik nem egy pontos előnyük volt. Bizonyítási vágy nem volt bennem viszont nyerni akarás az igen. Egy célunk volt. Közös erővel a mérkőzés végén két ponttal lesétálni a pályáról. Volt bennem egy kis félelem, de csak a felém mutatott bizalom miatt. Túlságosan sokat kaptam belőle és tudtam, ha csalódást okozok az egyenlő lesz a vereséggel. Az első gólomig nem tudtam felengedni. Viszont a kapuban kikötött labda valamit megváltoztatott. Az önbizalmam megnőtt és onnantól kezdve megállíthatatlan lettem.

A csapattal a bajnokság vége felé meneteltünk, és akik végigkísérték az egyetemi bajnokságot, azok mind az utolsó meccsre vártak. A suliba is mindenki erről az összecsapásról beszélt. Esélytelen volt, hogy egy percre is elfelejtsem, kikkel játszunk hétvégén. A folyosón nem tudtam végigmenni úgy, hogy ne veregessenek hátba és ne bíztatnának. Az ebédidőről nem is beszélve. Próbáltam jópofát vágni ehhez. Ezzel nem hogy csökkent volna a teher, ami rajtunk volt csak még nagyobb lett. Az edzéseink teltházasak voltak, amitől annyira de koncentráltak lettünk, hogy Rocas csak a fejét fogta, ha épp nem üvöltözött. Nálam pedig betelt a pohár. Összeszedtem minden cuccom és úgy, ahogy voltam edzőruhába bevágtam magam a kocsiba, amit Cristől kaptam, hogy ne kelljen taxiznom. Nem tudtam hová mehetnék így csak elindultam és növeltem a kilométerek számát a kocsiba. Nem kellett hazasietnem. Az utóbbi időbe annyira feszült voltam, hogy megkértük Dolorest vigyázzon Juniorra. Haragudtam magamra, amiért nem vagyok képes foglalkozni vele és ez sem javított a kedvemen.

- Hát Te? – Lepődött meg a kapus mikor megállt a kocsim mellett és talán kicsit én is, mert csak akkor néztem meg hol is kötöttem ki. – Vége az edzésnek?

- Feladtam. Eljöttem.

- Mi?

- Elegem van. – Döntöttem a fejem az ülésnek és a vajszínű kárpitot kezdtem el bámulni. Iker megkerülte a kocsit és beült mellém. Ő az az ember lett a hetek során, aki minden helyzetben képes volt szavakkal megnyugtatni és jó tanácsokkal ellátni. Talán ezért is jöttem ide. De erre már meg se próbáltam ésszerű magyarázatot találni. Az utóbbi időbe, tudat alatt olyan dolgokat tettem és mondtam, amikre nem tudtam magyarázatot adni és látszólag ez csak engem zavart.

- Mi a baj?

- Kikészülök ettől a láztól, ami eluralkodott a sulin. A sok „nyerni fogtok” dumától és attól, hogy az edzésünkön nincs egy szabad hely se a lelátón. Rocas egy barom. Miért nem bír zárt ajtók mögött edzést tartani? Csodálkozik rajta, hogy képtelenek vagyunk odafigyelni arra, amit csinálunk. Különben is honnan tudja mindenki ilyen biztosra, hogy nyerni fogunk? És ha nem?  Mi van, ha nem? Mindenki csalódott lesz és pápá bizalom. Tudod, fogalmam sincs, hogy voltál képes ezt végig csinálni. Hogy vagy képes végigcsinálni évről évre. – Néztem rá fáradtan, mert igenis az voltam. Elmosolyodott. Persze neki már könnyű. Igaz a BL-t nem nyerték meg, de a bajnokságot igen és én büszke is voltam rájuk.

- Nos Rocas tényleg nem normális, de beszéljetek vele. Szerintem, ha elmondjátok mi a problémátok, akkor változtat rajta. A szurkolok pedig, szurkolók. Ellenük nem tehetsz semmit. Ők bíznak bennetek. Nekik ez a dolguk, hogy tudassák, mellettetek állnak, akkor is, ha épp szárnyaltok, de akkor is, ha egy gödörből próbáltok kievickélni. Ne teherként éld meg a rajongásukat. És hidd el bármi is lesz hétvégén, Ők ugyanúgy fogják szeretni a csapatot. El kell hinned, amit mondanak, hogy képesek vagytok rá, hogy képes vagy rá. Ha folyamatosan azzal sulykolod magad, hogy nem fog menni, akkor nem is fog menni. Ők bíznak benned, Te pedig bízz magadban. Rendben?

- Rendben. – Bólogattam és vettem egy nagy levegőt. – Te is ott leszel?

- Ki nem hagynám azt, ahogy megveritek a Barcelonát. – Szúrós pillantást vetettem re mire védekezően emelte fel kezeit. – Most mi van? Én is csak egy szurkoló vagyok.

- Menj a francba Casillas.

- Megyek is, mert ellenbe veled én nem lógom el az edzés felét. – Felnevettem.

- Most lelkiismeret furdalásomnak kellene lennie?

- Nem, de a helyedbe visszamennék és beszélnék az edzővel. – Szállt ki a kocsiból.

- Igaz. Akkor majd találkozunk, és köszönöm.

- Bármikor húgi. – Mondta és elment.

- Húgi? – Ráztam meg a fejem. Ez honnan jött neki? Tettem fel magamban a kérdést, de volt más, ami jobban megfogott. Túlságosan ismerősen csengett a szájából ez az egy kis szó, és mint olyan sok mindent ezt sem tudtam hova tenni, de nem is volt időm ezzel foglalkozni. Beindítottam a kocsit és visszamentem az edzésre. A végére oda is értem.

- Mégis mit képzeltél hova mész? – Állított meg Rocas.

- Dolgom volt.

- Nem akarsz játszani vagy mi?

- De szeretnék viszont ilyen körülmények között képtelenség. Azzal nem megyünk sokra, ha csak az üvöltözésedet hallgatjuk.

- Akkor mit akartok?

- Zárd be az ajtót. Ne engedj be senkit az edzésre.

- Ez egy jó ötlet. – Állt mellém Iza és őt pedig követték a többiek. – Legszívesebben már őket dobálnám, hogy elhallgassanak.

- Rendben, de ha nem változik semmi, akkor én nem tudom, mit csinálok veletek. – Sóhajtott. – A lógás miatt meg mehetsz vissza a terembe futni. – Mutatott a kétszárnyú ajtó irányába, ami mögött el is tűntem. Még a büntetés sem zavart. Elértem, amit Iker tanácsolt és tudtam, hogy eredményesebbek leszünk így. Ami igaz is volt. A hét további napjain csak a csapat volt jogosult megjelenni az edzéseken, de ők kötelező jelleggel. Ráadásul Rocas emelte az edzések óráját, ami arra volt jó, hogy hulla fáradtan hazaessek és bezuhanjak az ágyba. Pénteken nagy örömmel fogadtuk, hogy nincs több edzés a végső összecsapás előtt, de szigorú pihenőre voltunk fogva. Mondjuk másra nem is nagyon lettünk volna képesek. Legalább is én biztosan nem.

Szombaton elmúlt tizenegy mikor felbírtam ébredni. Olyan görcsbe volt a gyomrom az esti meccstől, hogy egy falat nem ment le a torkomon. Fontos volt, hogy nyerjünk. A döntetlen az esetünkben egyenlő volt a bukással. Akartam, hogy sikerüljön. Nem magam miatt, hanem a csapatom miatt, Iza miatt, akinek ez lesz itt az utolsó meccse és szeretné bajnokként befejezni kézilabda pályafutását, ha befejezi. Közben a csatárom is megérkezett. Azt hittem röhögő görcsöt kapok mikor megláttam, hogy mi van rajta.

- Ezt hol szerezted? – Emeltem meg a mezét nevetve.

- Most nevetsz? Komolyan kinevetsz? Én vagyok, a legnagyobb rajongód. – Ölelt meg. - Nehogy ne vegyem fel a mezed, mikor Te is az enyémbe feszítesz. – Nem is tudtam mit mondjak. Igaz viccesnek tartottam, de jól esett.

- Szeretlek.

- Én is téged. Ja és ne lepődj majd meg. Nem csak nekem van ilyenem. – Kérdőn néztem rá. – A csapatból mindenki csináltatott. De van, akién Iza neve fog szerepelni.

- Azt ne mond, hogy ott lesz az egész válogatott. – Néztem rá és ez elég is volt. – De ott lesz mindenki. Ó Te jó ég. – Éreztem, hogy kezdek rosszul lenni.

- Hé-hé. Nyugalom. Nyerni fogtok vagy nyerni fogtok?

- Nyerni fogunk.

- Nem volt túl meggyőző. Tehát?

- Nyerni fogunk. – Mondtam határozottan és jókedvűen.

- Így van és te nagyon jó leszel, csak hidd el és bízz magadba, ahogy Én bízunk benned, ahogy Te bízol bennem.

- Oké… - Bólogattam.

A nap folyamán még jó párszor kerülgetett a kétségbeesés, de mindig ezt mondogattam magamba, és hogy minden rendben lesz. Iza semmivel se volt jobb állapotban, mint én. Sőt. Rajtam volt a sor, hogy összeszedjem magunkat és mikor beértünk az öltözőbe rajta, hogy továbbadja.

- Na jó, figyeljetek. – Kérte meg őket Iza. – Mi a legrosszabb, ami történhet?

- Az, hogy kikapunk.

- Igen és ki is fogunk, ha erre gondolunk. Nem szabad. Felejtsétek el. Ők is csak egy egyetemi csapat és semmivel se jobbak nálunk. Egy dolog, hogy vezetnek, és egy másik, hogy mi adtuk nekik ezt az előnyt, de most ne adjuk meg nekik azt az örömöt, hogy győztesként vonuljanak le a mi pályánkról. Tűzzünk ki új célt. Valami sokkal nagyobbat valami annál is felemelőbbet és inspirálóbbat, mint az, hogy ma nyerünk. Legyen Madridba bajnok a csapatunk. Én tudom, hogy együtt megcsináljuk. – Mondta el, amit Én mondtam neki. – Bajnokok leszünk? – Tette fel a kérdést és miután kapott egy egyhangú igent elkezdtünk öltözni. Bár sokat hatott lelkesítő beszéde azért még kicsit mindenkin látszott a feszültség és a félelem is, de ahogy kiléptünk a pályára ez valahogy elmúlt. Tekintettemmel Crist kerestem, akit nem volt nehéz kiszúrni, ugyanis a lelátón egy kupacba gyűlt a Real Madrid teljes kerete hasonló mezekben.

- Ezek nem komplettek. – Tátotta el a száját Iza. Ezek szerint Ő nem tudott a meglepetés mezekről. Rámosolyogtam ő pedig biztatóan vissza, onnantól kezdve pedig nem érdekelt mi folyik körülöttem. Minden figyelmem a játékra összpontosítottam. Úgy éreztem magam, mint aki élethalál harcot vív az ellenséggel és ez még meg is erősített abban, hogy nem bántak velünk, kesztyűs kézzel. Tíz perc után rá kellett jönnünk, hogy őket nem zavarja, ha emberhátrányba kerülnek, a lényeg hogy leamortizáljanak minket. A félidőt négygólos hátránnyal zártuk.  Tudtuk, hogy ez kevés lesz, ha nyerni akarunk. Ezért taktikát váltottunk. Az volt a cél, hogy megzavarjuk őket, ne hagyjuk, hogy befejezzék a támadásaikat és labdát szerezzünk. Eredményesen kezdtük a második félidőt és mire ők kapcsoltak már két góllal vezettünk. Azt hittem nem lehetnek durvábbak, de tévedtem. Egyik alkalommal akkora lökést kaptam a levegőbe, hogy majdnem a fél pályát végignyaltam. Ráadásul a kezemre estem és kicsit se boldogított a kiállítás, és a pontra váltott büntető, mert hiába fújták le és kötötték be a kezem, éreztem. Már csak pár perc volt vissza. Nem adhattam fel. Ahogy végignéztem az arcukon tudtam, hogy nem tehetem. Visszamentem a pályára és folytattam a játékot. Életembe nem hallottam még akkora tapsot, mint akkor. Ha Ők dobtak gólt mi válaszoltunk rá. Fej-fej mellett haladtunk. Csak az volt előttem, hogy nem fejezhetjük be döntetlennel, mert nekik az is jó lett volna. Úgy nézett ki, hogy az utolsó támadás az övüké és 17-17-es eredménynél a Barcelona csapatkapitánya úgy gondolta, hogy majd ő dob egy gólt még végszóra. Ahelyett, hogy kijátszaná a fennmaradó időt, de a mi kapusunk csodálatosat védett, és míg mindenki csodálkozott addig Iza magához vette a kipattanó labdát és támadásba kezdtünk. Nem törődtem semmivel. Láttam a lehetőséget és meg kellett ragadnom. Ahhoz már nem volt elég gyors a védelem, hogy felálljon viszont mikor dobtam a labdát valaki teljes erőből rántott le a földre. Hallottam a sípszót, de rögtön utána egy hatalmas ütést éreztem a fejemen és fogalmam se volt arról mi történt körülöttem…