34 - Kézzel lábbal

Szijasztok!

Bocsi kicsit késtem, de délután nem esett nekem pedig programom lett. :D

...

A résszel kapcsolatban. Hát nem tudom.

Úgy hiszem, ennek ilyennek kell lennie, de majd ti eldöntitek tetszik-e vagy sem.

Véleményeket nagyon köszönöm.

Jó olvasást hozzá!

Puszi,

Vii

Sötét volt. Nagyon sötét. És Én féltem. Egy olyan dolog ölelt körbe, amit nem tudtam megfogni, amit nem tudtam megérinteni, de mindenhol láttam. Bármerre néztem, csak a hideg sötétség volt, ami arra készült, hogy elnyel. Éreztem, de nem akartam. Szabadulni próbáltam és kiutat keresni az összefüggő semmiből. Szorosan behunytam a szemem. Fényt szeretnék, színeket. Gondolatban felidéztem milyen is az és hagytam, hogy kitöltsék az elmém.

A hirtelen jött világosság bántotta a szemem, pislogva próbáltam hozzászokni. Minden homályos volt, nem láttam tisztán, ezért inkább visszazártam. Fel akartam ülni, de valami vagy valaki nem engedett. Elmosódott hangok érték el a tudatomat, de nem álltak össze értelmes szavakká. Hol vagyok? És mi történt? A fejem…

Az emlékek erőszakosan törtek utat maguknak, ami éles fájdalommal járt. Kezemet a fejemhez emeltem, mintha ólomból lettek volna. Felszisszentem. Újabb hang, amivel felhívhattam magamra a figyelmet, mert azután valaki lefogta a karom. Vérzek?! Futott át az agyamon. A fájdalmat inkább tompának éreztem, mint élesnek. Nem volt kellemes, de elviseltem. Próbáltam felfogni mi van körülöttem.

Újra kinyitottam a szemem. Néhány pislogás után az árnyalakok kezdtek élesedni. Arcok jelentek meg előttem. Aggódó, ideges, sajnálkozó tekintetekkel akadtam össze egy-egy pillanatra.

- Ne félj! Nem lesz semmi baj. – Mondta egy ismerős hang. Újra körbejártattam a szemem. Félni? Dehogy félek.

- Hol van már a mentő? – Ugyanaz az ideges, de édes hang. Mentő kell? Most már félek. Ja, igen, vérzek. De miért? Mi történt? Hol vagyok? Körülöttem tömeg. Hol voltam? Úristen. Ez a rengeteg kérdés. Deja vu-m van. Gyerünk Hanga, erőltesd meg magad. Hangok. Beszéd, nyüzsgés, zene, sípszó. Igen, a sípszó. Meccs. A Barcelona ellen játszottunk. Az eredmény. Sok múlott rajta. Nyertünk vajon? Vége lett egyáltalán? Biztos vége van, hisz itt fekszek, de hogy lett vége. Ahjj valaki mondja már meg mi lett az eredmény. Oké menjünk vissza. Játszom. Mi az állás? Az utolsó, ami rémlik a döntetlen. Mi volt a terv? Mi volt a taktika? Blokkolni a támadást, labdát szerezni. Egyszerű. Valaki passzolt. Nálam volt a labda és dobtam. Igen dobtam, de nem láttam az útját. Hol a labda?

- Nyertünk? – Kérdeztem nyöszörögve. – Hálót ért a labda?

- Jellemző, hogy csak ez érdekli. – Morogta valaki felettem. Megkerestem a hang tulajdonosát miközben végignéztem a többi elgyötört arcon. Az övé különösen elgyötört volt.

- Iker. – Mondtam ki a nevét. – Jól vagyok. – Hazudtam. Meg akartam nyugtatni. Megértem, hogy aggódik, de erről igazán nem Ő tehet. Mellette volt Cris. Rámosolyogtam. Legalább is szerettem volna, de arckifejezéséből ítélve nem sikerült. – Bocsi, ezt nem így terveztem.

- Semmi baj kicsim. Minden rendben lesz. Pihenj. Jó? – Kért és nem tudtam nem észrevenni, hogy remeg a hangja. – Ennyire nem lehet nagy a baj. Néma kommunikációba kezdett Ikerrel. Jellemző, pasik. Becsuktam a szemem egy pillanatra és mikor kinyitottam Iza állt felettem. Ő az én emberem.

- Nyertünk? – Kérdeztem hangosabban, izgatottabban és nem törődtem a mellőlem érkező ’Ezt nem hiszem el’ szavakkal. Nem akartam csalódást okozni se Izának, se a csapatnak. - Bent volt a labda?

- Sajnos nem, de időn túli büntetővel egyel vertük a Barcelonát. – Mondta.

- És miért nem örülsz? Miért nem örül senki? Nem ezt akartátok? – Érdeklődtem halkan.

- Hülye. – Morogta az orra alatt.

- Legalább tudnám, hogy van értelme itt feküdnöm.

- Hoztam egy másik törölközőt. – Tűnt fel egy újabb ismerős arc. Rocas. Ő sem tűnik boldognak. – Magához tért? Mikor?

- Pár perce.

- Jól vagy? – Mihez képest? Tettem fel a kérdést magamnak.

- Jobban lennék, ha ünnepelhetnénk. – Sóhajtottam. – Bajnokok lettünk, nem?

- Majd annak is eljön az ideje, először legyél rendben. – Mondta és megeresztett egy vérszegény mosolyt, majd elment.

- Nagy a baj? – Néztem Ikerre és Crisre, de az utóbbi az óráját nézte az előbbi pedig nem tudott vagy nem akart válaszolni.

Az aréna kétszárnyú ajtaja kivágódott és piros-fehér ruhás emberek tódultak be. Szétszéledt a tömeg és én hirtelen nagyon védtelennek éreztem magam. A steril eszközök jellegzetese illata megcsapta az orrom. Premier plánból néztem végig, ahogy bekötik az infúziót és utána jó néhány fecskendő tartalmát juttatják a szervezetembe. Géz lapok jártak keltek felettem, fehéren véresen. Túl sok volt. Valaki beszélt hozzám, de a szótáram leszűkül az igenre és a nemre. Valamit körbetekertek a fejemen és még egy kellemetlenül szorító nyakmerevítőt is kaptam. A kezemről is leszedték a kötést. Idő kellett, hogy rájöjjek ráestem a meccs alatt. Hordágyra tettek és végül gurulva indultunk el a kijárat felé. Egy kéz után kaptam. Nem akartam egyedül menni. Mindegy volt kiét kapom el, csak ne hagyjon egyedül.

- Maradj velem. – Kértem Ikert suttogva és csodálkoztam is, hogy ekkora hangzavarban hallja. Megszorította a kezem és Én megnyugodtam. A mentő nem szirénázott, de gyorsan ment. Kába voltam. Valószínűleg a fájdalomcsillapítótól, amit belém nyomtak. Görcsösen kapaszkodtam a kézben, amit megragadtam. Biztonságérzetet adott. Ébren akartam maradni, tudni mindenről, tudni, hogy nem maradok egyedül, de mázsás súly nehezedett a szememre és bár küzdöttem ellene, győzött az opiád.

Különös álmom volt. Értelmetlen és kusza. Egy végeláthatatlan fehér szobában. Egy helyben álltam és a semmibe meredtem előre, a hátam mögött padig ugyanaz a semmi volt. Körbevett a fehérség. Olyan végtelennek tűnt és hatalmasnak. Uralkodott felettem. Elindultam, de nem jutottam el egyik pontról a másikra, mert nem volt honnan hová eljutnom. Azt se tudtam egyáltalán hova akarok érni. Félelmetesnek, üresnek tűnt az a hely ahol voltam. Nem is hely volt, hanem, talán egy állapot. Az elmém állapota. Egyetlen érzésem volt ezzel kapcsolatban, az üresség. Teljesen üres volt. Nem tudtam felidézni semmit, nem tudtam emlékezni semmire. Se múltra, se jelenre, se jövőre. Még magamat sem láttam. Tudtam, hogy ott vagyok, de nem voltam látható. Megijedtem és futni kezdtem. Fáradhatatlanul és megállíthatatlanul. Nem ziháltam a szívem sem vert gyorsabban. Nem éreztem lábaim gyengülését, zsibbadását. Nem hallottam a lépteimet nem éreztem, hogy egyáltalán talaj lenne a lábam alatt. Feltettem egy kérdést. Miért csinálom ezt? Nincs célom mégis azt éreztem, hogy nem adhatom fel. Egyszerűen csak nem. Tovább kell mennem. Valaminek kell lennie. Mindennek van vége. Ennek is kellett, hogy legyen, és szinte végszóra ebben a hatalmas semmiben épp előttem egy foltot pillantottam meg, ami egyre nagyobb lett és már nem tudtam eldönteni, hogy Én megyek felé, vagy az jön énfelém. Esetleg mindkettő. A folt kiszélesedett. Megtorpantam, de az teljes terjedelmével sebesen jött felém. Védeni próbáltam magamat az ismeretlen és ijesztő méreteket öltő valamitől, ami leginkább egy mozivásznon futó filmre hasonlított. Behunytam a szemem és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Nem akartam, hogy fájjon, de mikor átgázolt rajtam, nem éreztem semmit, mikor pedig felnéztem már sehol nem volt. Se mögöttem se előttem. Eltűnt és bár nem tudtam megnézni miről szólt a jelenet, a fejembe vésődött. Alig, hogy túl voltam elmém döbbenetes játékán egy újabb folt közelített megállíthatatlanul, amit egyre gyorsabban követett még több száz vagy több ezer. Esélyem sem voltam menekülni előle ezért hagytam, hogy a jelenetekkel egyre több arc, név, hely, emlék töltse ki a fehérséget. Kezdett a környezetem formát és színt kapni, pont úgy, ahogy az elmém telt a képekkel. Becsuktam a szemem és próbáltam feldolgozni azt a rengeteg mindent, amit hirtelen magába szippantott a tudatom. Család, barát, szerelem, otthonok. Boldog pillanatok és szenvedéssel teli percek, órák, napok. Mosoly, fájdalom. Könnyek és magány. Mind-mind új, de egyáltalán nem idegen. Minden kapcsolódott mindenhez. Majdnem minden. Volt egy törés, ami nem engedte, hogy teljesen összeálljon a kép. Kinyitottam a szemem. Ablak volt előttem, aminek a túloldalán két lány állt. Az egyik még gyerek, a másik pedig már felnőtt. A két alak egyszer csak összemosódott egyetlen fiatal lánnyá.

 Tekintete riadt volt, de telis-tele élettel és emlékekkel. Magamat véltem felfedezni benne. Kezemet kinyújtva hideg felületet érintettem. A tükörképem állt előttem. Mindkét lány én voltam. És eggyé válásukkal az emlékeim is összekapcsolódtak és Én újra egész ember lettem. Emlékszem…

A fejem hasogatott és emellett zsibbadt a túl sok emléktől. Csábító volt egy újabb adag morfium. A szobában félhomály uralkodott, amiért hálás voltam. Kora reggel lehetett vagy kora este. Nem tudtam eldönteni. Kintről alig szűrődött be fény. Megint egy kórházi ágy, megint újabb csövek, de lényegesebben jobb állapotban voltam, mint legutóbb. A fejemből áradó szűnni nem akaró fájdalmat leszámítva minden csontom egybe volt és tudtam mozogni. A kezemmel megérintettem a fejem, de a hajam helyett egy jókora kötést érintettem. Csodálatos.

Oldalra fordítottam a fejem. Ismerős volt a látvány. Ugyanaz a kócos haj, ugyanaz az elgyötört arc és még mindig nagyon sokat jelentő meleg barna szempár. Vajon mit élhetett át legutóbb és mit élhet át most? Csak bámult rám. Száját eltakarva, állát támasztotta a kezével. Szemében láttam a félelmet és a kérdést, vajon emlékszek-e rá. Tudni, hogy olyan erős érzelmek fűztek hozzá, amit akkor sem voltam képes elfelejteni mikor minden más kitörlődött, egyszerre volt rémisztő és csodálatos érzés. Tudni, hogy végig mellettem volt, hogy akkor se voltam egyedül mikor elvesztem, megkönnyebbülést adott a lelkemnek. Szerencsés volt és Én szerencsés voltam, hogy Ő megmaradt nekem.

- Szia! – Suttogtam és megremegett a szám.

- Köszönöm istenem. – Mondta halkan megkönnyebbülve miközben felállt a székről és az ágyamhoz lépett. Lehajolt hozzám. Én nem törődve a csövekkel magamhoz öleltem, amilyen szorosan csak tudtam, Ő pedig megcsókolt. Olyan szeretettel, aggódással és megkönnyebbüléssel, amit nem tudtam és nem is akartam könnyek nélkül elviselni. Sírnom kellett. Túl sok volt. Minden túl sok volt. Elhúzódott tőlem, hogy lássa az arcom. – Jól vagy? – Kérdezte.

 - Emlékszek Cris. Mindenre. – Mondtam elakadó hanggal. – Annyira sajnálom. Fájdalmat okoztam és…

- Shhh… - Csitított kedvesen. – Semmi baj. – Törölgette le a könnyeimet.

- Iker. Ide tudnád hívni nekem Ikert? – Kérdeztem. – Kérlek. Beszélnem kell vele.

- Jó-jó. Csak nyugodj meg. Oké? – Aprót bólintottam a fejfájásom miatt és hogy lássa megnyugodtam. Pedig egyáltalán nem voltam nyugodt. Tudta, de teljesítette a kérésem. Kiment az ajtón és mikor az újra kinyílt a bátyám lépett be rajta. Addigra én már ülő pozícióba tornásztam magam. Pár lépéssel ott termett mellettem és leülve az ágyra átölelt.

- Iker. – Suttogtam és kislányként bújtam a karjai közé, mint régen, mint azon a napon mikor rám találtak.

- Annyira hiányoztál. – Mondta csendesen.

- Úgy sajnálom. – Szorítottam még jobban, nem mintha lehetséges lett volna. Megígértem, hogy vigyázok magamra. Minden meccs előtt megígértem. És mégse tartottam be. Se most, se akkor. Összeszorítottam a szemem ahogy a képek felvillantak. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki és még sokaknak.

- Viccelsz? Hanga, örülök, hogy itt vagy. Minden szenvedést megért ez a pillanat.

- De, Én… Ó Iker bocsáss meg nekem. – Sírtam el magam újra.

- Hanga nézz rám. Kérlek. Nem haragudtam rád. Rád soha. Haragudtam a világra, dühös voltam Istenre, mert nem értettem mivel érdemled Te ezt. Haragudtam magamra, de rád soha. – Magyarázta mélyen a szemembe nézve, hogy lássa nem csak hallom, amit mond, de meg is értem.

- Hol van anya és apa? – Törölgettem a szemem.

- Itt vagyunk. – Hallottam meg anyukám szeretetteljes és sírós hangját. Iker hátrébb húzódott, hogy helyet adjon a szüleinknek, akiknek talán a legnehezebb volt ez a pár hónap.

- Látod? Az angyalok haza is találnak. – Mosolygott apa, és ahogy tudtak mindketten magukhoz öleltek. Hosszan, némán. Nem volt szükség szavakra. Hagytam, hogy elárasszanak a szeretetükkel. Egészen addig, míg be nem jött az orvos és ki nem tessékelt mindenkit.

- Szerencsés vagy ifjú hölgy tudod-e?

- Azt hiszem igen.

- Szerintem nem vagy eléggé tisztában vele. – Mondta és az ágy mellé húzva egy széket leült rá.

- Nagy a baj?

- Mondjuk, hogy nem lesz baj, ha azt csinálod, amit tanácsolok. – Nem zavarta a közvetlensége hisz a legutóbb is Ő kezelt és sokat segített.  – Ez a harmadik komoly fejsérülésed volt és a különbség az előzőkhöz képest, hogy most a nem kismértékű ütés következtében vérömleny keletkezett az agyadban, amit műtéttel eltávolítottunk. Ha rendszeresen jársz a vizsgálatokra és betartod az orvosi utasításokat, akkor nem lesznek szövődmények. Viszont van itt még valami. – Sejtettem, hogy nem ehhez kellett a szék. Ezt megértettem. Tudtam, hogy se a gyerekkori se a hónapokkal ezelőtti fejsérülésem nem volt veszélytelen és megértettem a szeretteimet Nekik a nem emlékezésem a kisebb csapás volt.

- Nem tilthatlak el a sporttól és tudom mekkora jövő áll előtted, de mégis azt kell tanácsolnom, hogy ne lépj többet pályára. Erős a szervezeted és a szíved bírná, de sajnos még egy ütés következtében felléphet az agyhalál állapota. – Mondta és sütött a hangjából a sajnálat az együttérzés az utálat, hogy ezt neki kell elmondania. Összeszorítottam a szám, hogy ne sírjam el magam. – Lehet, hogy csak részleges, de az is lehet olyan mértékű, amivel többet nem tudnál teljes értékű életet élni. - Mióta csak az eszemet tudtam sportolók vettek körbe. Nem csak itt Madridban, hanem Magyarországon is. Tehetséges emberek gyűrűjében nőttem fel szürke kisegérként, aki maximum a mosolygásból tudott sportot űzni. Mikor pedig megtalálom azt, amivel én is kiemelkedhetek, amivel én is bizonyíthatok, az élet közbeszól. Pont, amit szerettem az fosztott meg attól, hogy ne csinálhassam többé. Mikor rájött, hogy nem fogok reagálni felállt. – Biztos fáj még a fejed, adok fájdalomcsillapítót, ettől pihenni is tudsz majd. – Mondta. – Ha valamit szeretnél…

- Nem szeretnék látni senkit. –  Suttogtam halkan, mire csak bólintott, aztán kiment. A fal felé fordultam hátha valakinek mégis csak lenne kedve bejönni, de az ajtó nem nyitódott és én hagytam, hogy könnyek áztassák az arcom. Dühös voltam és csalódott. Egy pillanat alatt fordult meg velem a világ és képtelen voltam a jó dolgokra gondolni. Szánalmasnak éreztem magam. Vesztesnek. Biztos mindenki más tudta már és Én nem voltam kíváncsi senki sajnálkozó tekintetére. Miért? Miért történik ez velem? Mit tettem? Mikor? Az önsajnálat letaglózott és nem láttam a helyzetem pozitív oldalát. Nem tudtam hogyan tovább. Átfutott az agyamon, hogy talán játszhatnék tovább. Ó igen. Ha tudnám, hogy a következő traumánál meghalok, de semmi garancia nem volt arra, hogy nem nyomorékként élnék, szenvednék tovább. Az agyam tompult és nem voltam képes gondolkodni. A szer elnyomott.

Nem álmodtam. Mélyen aludtam, teljesen tudatomon kívül. A saját gondolataimtól megkímélve vagy inkább megmentve.

Világosabb volt mikor felébredtem, de ez a kevés fény is csak derengett a sötétítő résein át. Halvány sejtéseim voltak a napszakot illetőleg. A szoba üres volt csak én voltam bent senki más. Szomjas voltam és egy pohár vízért nyúltam, ami ki is csúszott a bekötözött kezemből és hangos csörömpöléssel ért földet. Szuper. Már egy poharat se bírok felemelni. Éljen a bénaság. Ámen.

- Jól vagy? – Jött be Cris. Persze miért ne lennék.

- Ja.

- Ja? – Csodálkozott el egy pillanatra a válaszon is és a hanghordozáson is. Egy röpke másodpercre még a lelkiismeretem is megszólalt.

- Ja.

- Na, jó. Mi a baj?

- Mi lenne, nincs semmi baj. Minden… Tökéletes! – Mondtam és a hangom teli volt gúnnyal. A felismerés halvány fénye csillant a szemébe és utána el is tűnt. Tekintete borús lett.

- Nézd. Én megértem, hogy dühös vagy, de nem állhatsz hozzá ennyire negatívan a történtekhez.

- Úgy látom Te elég pozitív vagy mindkettőnk helyett. Nem te nem csinálhatod, azt, amit szeretnél, hanem én. Nem te lehetsz egy rossz mozdulattal nyomorék, hanem én. Áruld már el nekem, hogy minek örüljek. – Fakadtam ki.

- Tudod mit? Ha így állsz hozzá, akkor semminek. Ne örülj annak, hogy az emlékeiddel újra teljes életet élhetsz. Ne örülj annak, hogy a szüleid és testvérid boldogok. De úgy tűnik a sok emlék között elvesztek az értékesek. Én abbahagynám, ha az életem múlna rajta, mert nem csak magamért felelek. Ezt neked se szabadna elfelejtened. – Mondta. A szavak égették a lelkem és a könnyek a szemem. Az ajtócsapódásától pedig összerezzentem. Elment. Igaza volt, annyira igaza. Annyi mindenre emlékeztem, hogy volt, amit elfelejtettem és annyi mindent veszítettem, de közbe volt, amit, visszakaptam. Nem lehettem ennyire önző, nem felejthettem el csak így, hogy mi volt fontos számomra. A kézilabda lehetett egy állomás az életembe, de nem az egyetlen. És nem ez volt, ami erőt adott, mikor úgy éreztem nincs tovább, hanem az a barna szempár, ami pillanatokkal ezelőtt dühösen és csalódottan meredt rám. Belém látott, ismert csak nekem sikerült elfelejtenem ki is vagyok valójában. Visszakaptam a családom, ha úgy tetszik mindkettőt, de azok alapján, amit tudok, csak az egyikben szeretnek igazán. És Ők itt vannak tőlem nem messze. Köszönettel tartozok nekik és ez semmiképp sem az. És Cris. Feladna mindent. Megtenné a fiáért és megtenné értem. Pedig neki ez tényleg az élete, nem csak egy egyetemi csapat. Utáltam magam, amiért képes voltam elfelejteni bármit is az utóbbi pár hónapból, pedig nem hiszem, hogy lettem volna valaha annál boldogabb. A szememet megint könnyek áztatták, de akkor már azért, mert fájdalmat okoztam neki. Pont neki, mikor mellettem állt és szeretett. Kihúztam a tűt a karomból és kimásztam az ágyból. A lábam fájdalmasan bizsergett a hirtelen váltástól és ugyan bizonytalanul, de elindultam. Kinyitottam az ajtót és értetlen tekintetekkel álltam szembe. Nem volt köztük, akit kerestem. Mondták a nevem, de mit érdekelt engem, hogy pár csepp vér még elhagyja a testem. Jobbra néztem aztán balra. A lift előtt állt és várta, hogy a felvonó megérkezzen és elvigye. A szám teljesen ki volt száradva és egy hangot se tudtam kipréselni magamból. Mereven néztem őt miközben a fal mellett haladtam felé. Féltem, ha pislogok, Ő eltűnik. Nem akartam így elengedni. Egy pillanatra felnézett és vissza, aztán újra, hirtelen kapta felém a tekintetét. A hitetlenkedés és rosszallás, ami kiült az arcára. Elém sietett és szinte úgy estem a karjaiba.

- Miért keltél fel?

- Annyira nagyon sajnálom. Ne haragudj rám. Jó? Igazad van. Teljesen igazad. Csak annyira rosszul érintett ez az egész, és én hirtelen nem tudtam, hogyan tovább.

- Annyira fiatal vagy még és okos és tudod, soha senkit nem hallottam olyan szenvedéllyel beszélni az építészetről, mint téged. Ez kell ahhoz, hogy valaki mindent beleadva csinálja, amit szeret, amihez ért. Biztos a kézilabdával is érnél el sikereket, hisz győzelemre vitted a csapatot, de meg kell értened, hogy nekem élve van rád szükségem. – Mondta teljes komolysággal. – Kétszer már nagyon közel voltam ahhoz, hogy elveszítselek és én sem vagyok sebezhetetlen, nincsenek kötélből az idegeim. Még egyszer nem tudnám és nem is akarom végigcsinálni. Ha játszani szeretnél, Én nem állok az utadba. Nem kérem, hogy válassz, mert erre Te se kérnél. Ez egyedül a Te döntésed és, Én nem befolyásollak. – Mondta és várt. Még hogy nem. Fojtottam el egy mosolyt.

- Már döntöttem és valamit elfelejtesz. – Mosolyogtam rá. – Nem csak magamért felelek. – Éltem az Ő szavaival és éreztem, hogy tudta rá és a kisfiára gondoltam. Mindegy mi történik, míg Ők velem vannak addig én boldog vagyok...