29 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Sikerült befejeznem. Nem lett túl izgalmas, és ha már egyszer Spanyol ország Európa bajnok, akkor bizony Iker szemszög... :D

Remélem tetszeni fog.

Köszönöm a türelmeteket és várom,a véleményeteket.

AZ előzöket köszönöm és a pipákat is.

Jó olvasást hozzá!

Puszi:

Vii

Hanga szemszöge:

Nem néztem rá. Az előttem álló kisfiú hatalmas barna szemeibe bámultam, mintha csak az övét látnám. A szívem legmélyén arra vágytam, hogy ez az édes csöppség az enyém legyen. Az életemnél is jobban szeretem őket, és nem rémisztett meg a tudat, hogy akár oda is adnám értük. Ahogy Cris értem és tudom, hogy a fiáért is feladná a focit.
Elnéztem a ház felé. A nappali hatalmas üvegfala mögött, ami a hátsó kertre nézett Iker állt és mosolyogva figyelt. Olyan furcsa ez az egész. Itt annyira más minden. Nagyon rövid idő alatt képes voltam megnyílni néhány embernek. Olyanoknak, akiket igazából nem is ismerek. Éreztem, hogy bízhatok bennük, hogy nem csak formaságból kérdezik mi bánt. Hanem, mert törődnek velem és bár fogalmam sincs kivel milyen kapcsolatban álltam és mennyire volt az szoros, tudtam, hogy ha én nem is emlékszek rájuk, ők nem felejtettek el engem. Már nem akartam minden áron a múltam. Nem, mert jól éreztem magam a jelenembe. Igaz féltem, hogy valaki, aki fontos kimarad, de bíztam benne, hogy akinek igazán számítottam, az valamilyen útón módon újra az életem része lesz. Mosolyogva néztem a kis csöppségre, aki már előttem guggolt és nagy érdeklődéssel tanulmányozta a szanaszét álló fűszálakat. A vérében a futball ez nem is kérdés. És bár lehet, gonoszul hangzik, de örülök, hogy nem örökölt jóformán semmit attól a nőtől, aki szülte. Crisre néztem, aki valószínűleg a vallomásom óta engem bámult.
- Tudsz róla, hogy az, amit mondtál mennyire boldoggá tesz? – Kérdezte halkan miközben tenyerét az arcomra simította.
- Gondoltál már erre? – Kérdeztem elveszve szemeibe ott keresve a választ.
- Igen, de soha nem mondtam volna.
- Miért?
- Mert, hogy kérhetnélek rá, hogy legyél az anyukája, mikor nem a tied?
- Számit ez? Mikor először találkoztam vele, tudtam, hogy egyszer már a szívembe zártam. Azt hiszem veled együtt kaptam őt, és ha nem szeretném, téged se szeretnélek eléggé ahhoz, hogy azt érezzem nem csak egy életen át, de örökké veled, veletek szeretnék lenni. Az életem zavaros és hiányos, de veled az első perctől kezdve egész. És ha te nem bánod, hogy nem emlékszek a múltunkra akkor én inkább a jövőnkre koncentrálnék. Szeretném lezárni az életemnek ezt a pár hónapját. Sokszor fájt és tudom, hogy még fog is, de ami nem megy, azt nem fogom erőltetni. Nem leszek csalódott, mert nincs határidő, és mert holnap után nem ugrik be mi volt tavaly ilyenkor. Nem azt mondom, hogy feladom, de nem szeretnék a homályba tapogatózva keresgélni. Élni szeretnék. Játszani, meccsekre járni és egyetemre, hogy tanulhassak. Veled lenni és vele. – Néztem a még mindig vizsgálódó csöppségre. – A barátaimmal, - fordítottam fejem újra a ház felé és Iker mellett már ott állt a brazil lány. – ha újak, ha régiek. És tőled csak egyet kérek. Te mindent tudsz rólam. Ne engedd, hogy a számomra fontos emberek kimaradjanak az életemből.
- Nem fogom. Ezt megígérhetem. – Ölelt magához mire a kis aprótalpú befurakodott közénk, amin jót nevettünk.
- Meddig marad?
- Ameddig szeretnéd.
- Akkor anyukád kénytelen lesz eljönni, ha látni akarja. – Vigyorogtam mire még jobban magához húzott.
- Tudod a gyereknevelés és a profi sportolás nem mindig egyeztethető össze. Ezért is nincs mindig velem.
- De szeretnéd, ha nem mindig veled lehetne. – Nem kérdeztem, tudtam, hogy így van, így csak egy mosolyt kaptam.
- Megyünk? – Kérdezte és felvette a fiát.
- Mehetünk. – Indultunk el egymás mellett befelé.
- Sziasztok, köszönt Iza mosolyogva. Mi újság fiatalság?
- Remélem nem baj, hogy elengedtem a törpét. Konkrétan kiharcolta magának a szabadulást. Úgy belecsípett az arcomba, hogy még most is fáj. – Dörzsölte meg.
- Szabad ilyet? – Nézett Cristiano a fiára, aki átkéredzkedett hozzám és a nyakamba fúrta a fejét. – Látom, el van döntve ki a jó szülő és ki a szigorú. – Nevetett.
- Majd ha lányod lesz, fordul a kocka. – Mondtam és csak pillanatokkal később esett le mi is csúszott ki a számon. – Persze csak ha, izé, szóval… - Szépen zavarba hoztam magam.
- Szavadon foglak. - Puszilt homlokon.
- Nem nyálaztok kicsit sokat a gyerek körül? – Tette fel a kérdést egy grimasz kíséretébe Iza.
- Irigykedsz? – Kérdezett vissza egyből Cris.
- Ami azt illeti. Abból ítélve, amit a barátnőd mondott, akár még irigykedhetek is.
- Hééé. – Méltatlankodott a kapus.
- Mit mondtál? - nézett rám, de én csak megráztam a fejem. – Mit mondott?
- Ó csak felajánlott téged egy éjszakára.
- Ez azért nem egészen úgy volt.
- Burkoltan.
- Se.
- Na jó én ebből már nem értek semmit. – Rázta meg a fejét Cris.
- Az a lényeg, hogy mikor az arénába voltunk Iza mondta, hogy ez a legjobb hely a világon…
- Nem mert egy focipálya a világ legjobb helye. – Vágott közbe Iker.
- Hanga szerint nem.
- Hanem? – Kérdezősködött tovább Cris. Nagyon akarta tudni mi az összefüggés közte és a titulus között.
- Na a lényeg az volt, hogy azt mondtam, csak azért hiszi, hogy a kézilabda pálya a legjobb hely, mert nem volt az ágyadban. – Hadartam el a végét, de persze értette és csak hangosan nevetett.
- Édes vagy. – Csókolt meg.
- E nélkül az infó nélkül még tudtam volna élni. – Nevetett Iker is. Iza pedig el volt gondolkozva.
- Lehet benn valami. – Szólalt meg végül.
- Tessék? – Nézett rá kérdőn párja.
- Hát a kocsija egész jó volt. – Vigyorgott, a csapatkapitány színe pedig századmásodpercek alatt lett holt sápadt.
- Mi van a kocsimmal? – Kúszott egy oktávval feljebb a hangja.
- Szerintem mi most megyünk. – Fogtam meg Cris kezét és indultam el az ajtó felé. Nem akartam tudni mit csináltak a kocsiba és jobbnak láttam, ha ezt ő se tudja.
- Nem-nem ezt tudni akarom. – Erősködött.
- Jaj ne legyél már ennyire kiakadva. Bármit csináltak az autódnak semmi baja. Menjünk, mert picurka álmos. – Mondtam és egy hatalmasat ásított az említett. Kicsit tipródott, de aztán feladta.
- Menjünk. – Morogta, aztán a kapusra nézett. – Te holnap jössz nekem egy magyarázattal. - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon, amit én csak egy szemforgatással tudtam lereagálni. Ezek csak tárgyak. Cserélhetők és javíthatók. Nem úgy, mint a barátok és a kapcsolatok…

Iker szemszöge:

- Feltétlenül szükségeges volt ezt elmondani neki? – Kérdeztem fáradt hangon. – Tudod mit fogok én holnap magyarázkodni? Ne nézz rám ilyen ártatlan szemekkel. Nem hatsz meg velük. Tényleg nem. Hiába. Ne, ne gyere ide. Haragszok rád. – Mondtam és próbáltam elfojtani mosolyomat sikertelenül.
- Iker Casillas. Te nagyon sok mindenre képes vagy, de a haragtartás az nem tartozik ezek közé. – Mondta. Igaza volt. És ezt nem is tagadhattam.
- Akkor most áruld el nekem, hogy mit csináljak veled. – Néztem rá kicsit oldalra billentett fejjel.
- Lenne egy két ötletem. – Hajolt le hozzám és beharapva alsó ajkát kihívóan nézett rám. Egyből eszembe jutott a reggel és már húztam volna magamhoz, de oldalra pillantott és kicsit elhúzta a száját vártam, hogy megint rám figyeljen, de először lehajtotta a fejét és csak utána nézett rém, egy nagyon-nagyon halvány mosollyal.
- Beszélnünk kell. – Sóhajtott és leült mellém.
- Komolynak tűnsz. – Vontam össze a szemöldököm. – Történt valami?
- Nem, még nem, de remélem, hogy fog. – Hallgatott el egy pillanatra. Fogalmam se volt miről akart beszélni. Hogy miről lehet szó és őszintén szólva se a komolyság, se a habozás nem rá vall. Egyik lábát maga alá téve fordult felém.
- Kezdesz megijeszteni. – Mondtam.
- Nézd, Iker én nem szívesen szólok bele a családi életedbe, de itt az ideje, hogy felhívd az öcsédet.
- Szívem… - Kezdtem, de félbeszakított.
- Ne, had fejezzem be. – Kért. - Tudom, hogy nem dönthetek helyetted, de az mindkettőtöknek nehéz időszak volt, sőt mind hármatoknak. De Hanga itt van, és mindkettőtökre szüksége van. Unai ugyanannyira a testvére, mint te és tudnia kell, hogy a húga itt van. Tudom, hogy neheztelsz rá és az, amit mondott nem volt szép, de nem foszthatod meg tőle. – Fejezte be. Elmosolyodtam, bár ő ezt nem látta. Voltak nehéz időszakaink, de átvészeltük, és ha Ő nem lenne, talán már én se lennék a régi önmagam. Törődött velem, holott neki legalább ugyanannyi odafigyelésre lett volna szüksége. És most törődik a családommal, ami igazából kezd széthullani. Mindig az a fajta ember voltam, aki a szeretteit helyezte előtérbe és megfogadtam, ha törik, ha szakad, az én családom együtt marad. Viszont rá kellett jönnöm, hogy aki valójában egyben tart minket az Hanga…
- Édes vagy, hogy törődsz velünk. És ne szabadkozz ezért. – Húztam magamhoz közelebb.
- Iker? Ugye beszélni fogsz vele? – Kérdezte. Választ akart. Nagyon a szívén viselte ezt a dolgot.
- Vedd úgy, hogy megtörtént.
- Iker. – Húzódott el tőlem. – Én komolyan beszélek. Szeretném, ha újra egy család lennétek. – Mikor kimondta az utolsó szót megszólalt a csengő.
- Kinyitom. – Álltam fel sóhajtva.
- Iker... Kérlek. – Nézett rám nagy szemekkel.
- Minden rendben lesz. – Pusziltam homlokon és mentem ajtót nyitni. Már előre mosolyogtam. Tudtam ki jön és azt is, ha Iza meghallja a hangját, jaj az érkezőnek. Bár azt még nem tudtam, hogy a mi kapcsolatunk, hogy is alakul tovább. Kész voltam bocsánatot kérni, és túllépni a sértettségemen, valamint belátni, hogy bizony igaza volt. Szélesre tártam az ajtót. Sok mindenben különböztünk, két külön természet voltunk, de mégiscsak testvérek.
- Hola Iker. – Köszönt és hangján hallatszott tartja a távolságot.
- Nyugi észhez tértem. Nem fogok megőrülni. És már most szeretném elmondani, hogy sajnálom, hülye voltam neked pedig teljesen igazad volt.
- Una? – Dugta ki Iza a fejét a nappaliból és mikor meglátta az öcsémet felcsillant a szeme. – Unaaa. – Mondta és futva indult el felé, hogy megölelje. Ők akkor is jóban voltak mikor mi nem, és beszéltek egymással.
- Hola Izácska. Kibírtad ezt a marhát?
- Szeretem ezt a marhát. – Vont vállat mosolyogva és elengedték egymást.
- Kösz, hogy mindennek ellenére vigyáztál rá. Pedig nem érdemelte meg. – Nézett rám én pedig lehajtottam a fejem. Tekintetében megannyi vád volt, de álltam.
- Sajnálom. Tudom, hogy idióta voltam. Igazad volt mindenbe, csak sajnos nagyon sok időbe telt rájönnöm. Önző voltam. A saját fájdalmammal voltam elfoglalva és nem érdekelt senki. Ahogy az se kit bántok és mennyire.
- Nézd Iker. Ez nehéz időszak volt, de túl vagyunk rajta. És nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem tőle. – Mutatott a mellettem álló lányra, aki csak hozzám bújt. Tudtam, hogy Una tudott dolgokat, de azt is tudtam, hogy nem mindent és csak a finomított verziót.
- Mi már megbeszéltünk mindent. – Nézett rám mosolyogva.
- Tényleg mindent? – Kérdezte Izát, akinek egy pillanatra megrándult az arca, de hamar rendezte vonásait és bólintott. Nem akartam azt hinni, hogy valamit titkol, őszinte volt hozzám és én is hozzá. biztos csak az emlékek hatására. Unai másodpercekig némán állt. – Rendben. Ez esetben akár beljebb is engedhetnétek. – Húzta mosolyra a száját.
- Ja persze. Gyere csak. - Álltunk félre.
- És meséljetek, mi van Hangával. - Fordult újra felénk. Leültünk és mindent elmondtam, amit eddig megtudtunk. És ami eddig történt valamint számba vettük azt is, ami esetleg megtörténhet. Egyetértettünk abban, hogy Máté még mindig veszélyt jelent számára és pont azért, mert Hanga mindennek ellenére szereti a testvérét. Nem is lenne ezzel gond, de legalább tudnánk, hogy mik a szándékai. Nem is az, hogy mit akar, mert az nyilvánvaló hanem, hogy mi vezérli. Miért akarja úgy birtokolni a testvérét, mintha egy tárgy lenne…
- És ez a Szabi gyerek? Cris nem aggódik?
- Han nagyon oda van érte. Majd ha látod őket együtt, te se kérdőjelezed meg az érzelmeit. Szerelmesebbek egymásba, mint valaha.
- Tudod Iker. – Sóhajtott nagyot. – Én sokáig csak a távolból figyeltem a ti kapcsolatotokat és irigykedtem. Nem tűnt úgy, de figyeltem rá és tudom, Hanga mióta van beleesve a Portugálba. És te is tudod, hogy kétségbeesésébe képes hülyeségekre. Joona is épp, hogy a VB alatt magába bolondította és egy évre Finnországba költözött.
- Akkor nem voltak együtt. Ez a helyzet azért teljesen más. Cris nem fog hülyeséget csinálni. – Legalább is bíztam benne. Amíg egyedül volt se keresett mást, miért most tenné azt mikor már visszakapta, akit szeret. Örültem, hogy Unaival ilyen gördülékenyen mentek a dolgok. Az, hogy összevesztünk értelmetlen volt. Egymáson vezettük le azt, amit igazából felnőtt emberek révén meg kellet volna oldanunk. A baj csak az, hogy ezt nem csak mi sínylettük meg és nem csak Iza, hanem a szüleink is. Nem volt elég, ami a lányukkal történt még mi is csak bánatot okoztuk nekik. Ezért is láttam idejét, hogy lejelentkezzünk náluk és elmondjuk, megjött az eszünk.
Furcsa volt csak ketten menni, de Hangát nem vihettük magunkkal. Mikor Unai hazajött mindig az volt az első, hogy hárman beültünk a kocsiba és a szülői házig meg se álltunk. Iza is jött velünk. Nem mint valami pótlék, de mikor ketten is mentünk lefoglalta anyát. Ahogy most is.
- Hogy van? – Kérdezte meg apa mikor már egy ideje csendben ültünk a nappaliba.
- Jól. Ne aggódj. Boldog. – Mosolyodtam el, mire ő is.
- Ennek örülök. – Bólogatott. – Megérdemli. Nem számít, hogy nem emlékszik. – Csuklott el a hangja alig hallhatóan. – Az számít csak, hogy boldog legyen. Csak azt kérem, hogy vigyázzatok rá. Jobb így, hogy tudom jól van a közeletekbe, mint bármi más. – Mondta, mi pedig bólogattunk. Se én se Una se Cris nem engedné, hogy baja essen hisz mindhárman elveszítettük egy kicsit és személy szerint senkinek se kívánom ezt.
- Anya? Hogy van? - Kérdezte meg az öcsém.
- Jobban, mióta tudjuk, hogy Crissel van.
- Semmi kifogása a Portugál ellen? – Lepődött meg Una. Nos igen, anya nem szívlelte a Finnt, de Crissel se volt kibékülve, ugyanis félt, hogy az ő kicsikéjét valaki megint elviszi.
- Sok minden változott. – Mosolyodott el. Ő örült, mert szerette a csatárt, mint embert, és mint játékost is. Bár ha nagyritkán találkoztak mindig elmondta a véleményét és tanácsokkal látta el. Ami Ronit nem zavart. Pedig nagyon nem szerette, ha beleszóltak a játékába. Egyéniség volt és eszébe se volt valakire hajazni. Nem véletlenül emlegetik a világ legjobbjai közt nevét, de ezért rengeteget is dolgozik. Ő az első, aki odaér edzésre és ő az utolsó, aki eljön. Bár mióta Hanga újra itt van ez megváltozott. Rengetegszer elmondta, hogy bármit odaadna érte…
A soron következő meccsen Madrid két klubcsapata lépett pályára. Ez egy fontos rangadó. Nem csak a három pontért megyünk, hanem a főváros legjobbja címért is. A meccs előtti napot a szokott szállodába töltöttük és az esti órákba már nem tudtam szó nélkül hagyni a társalgóba ücsörgő portugál ideges viselkedését.
- Minden oké? – Kérdeztem és látszott rajt, hogy messze jár.
- Hm… Persze. Csak ideges vagyok.
- De miért? Történt valami?
- Nem. – Rázta meg a fejét. – De nagyon rossz előérzetem van.

Hanga szemszöge:

A meccs előtti nap jött Dolores és elvitte az unokáját. Hiába mondtam Crisnek, hogy nem kell, mert nagyon szívesen vigyázok rá, azt mondta jobb ez így. Még egy darabig. Persze ebből egy kisebb sértődés lett, ami az esetemben annyit takart, hogy nem voltam hajlandó szóba állni vele.
- Kicsim. Kérlek. Nem akarok így elmenni. – A sokadik sikertelen próbálkozása volt én pedig még mindig makacsul ellenálltam. – Nem arról van szó, hogy nem bízok benned, féltem őt ezt megérthetnéd. És téged is, de te biztos nem mennél el, ha küldenélek se, akkor se, ha én attól nyugodtabb lennék. Tudom, hogy vigyáznál rá. És ígérem, ha ennek az egésznek vége lesz a bátyáddal, napokat tölthetsz vele. Ha téged nem is, engem aggaszt a drága testvéred. – Mondta és igaza volt. A kicsit nem tehetem ki a bátyám haragjának. Márpedig az emailek, amiket küldött… Nem mind volt barátságos és bár nem akartam, hogy lecsukják tartottam tőle.
- Igazad van. – Sóhajtottam. – Ne haragudj. Én csak… - Kezdtem, de nem tudtam mit mondjak. Tudom mi az, amit szeretnék. Mi az, ami boldoggá tenne, de tudtam azt is, hogy amíg Máté nincs biztos távolságba tőlem, vagy nem fogadja el azt, amit én szeretnék, addig esélyem sincs. Esélyünk sincs. – Szeretném, ha vége lenne. – Mondtam végül.
- Nem sokára. – Ölelt magához és hosszú csókkal búcsúzott. – Mennem kell. Holnap találkozunk. – Nyomott még egy puszit a homlokomra és elindult az ajtó felé.
- Cris. – Szóltam utána mire megfordult. – Szeretlek.
- Én is szeretlek. – Mosolygott rám és becsukta maga után az ajtót.
A nap további részében nem történt semmi. A gondolataimba mélyedve vártam az éjszakát, amit egyedül kell töltenem és aggódásom nem volt hiábavaló. A rossz álmoké volt a főszerep, és mikor izzadtan, lihegve felriadtam saját sikításomra és rájöttem, hogy élek visszazuhantam a párnák közé és azt hiszem az idegösszeomlás szélét súroltam azzal, hogy homlokomat fogva egy nagyot nyelve nem tudtam eldönteni, hogy most akkor sírjak vagy nevessek. Sikerült átlépnem a határt, de még visszagondolni is rossz volt az ijesztő sötétségre, ami körülvett, és a magányra. Az, hogy nem volt itt velem senki nem javított ezen. A kezembe fogtam a telefont és remegve kerestem meg a pár nappal ezelőtt hívott számot és a zöld gombot megnyomva tárcsáztam. Talán ő volt a mentsváram. Crist nem hívhattam és ő volt az, aki Ő utána eszembe jutott. Számíthattam rá, egészen addig bármikor, míg Máté el nem ijesztette.
- Haló… - Hallottam meg a hangját hiába volt késő éjjel most nem volt álmos. Nem feleltem. Azt akartam, hogy beszéljen, mint a múltkor, hogy nyugtasson meg, mint akkor. – Nomi. – Mondta ki a nevem mosolyogva. Nem szóltam. Nagyot sóhajtott. – Most ezt a hívást úgy veszem, hogy nem haragszol rám. Tényleg nagyon sajnálom, hogy cserbenhagytalak és remélem, majd hallhatom a hangod. Mindig szerettem hallgatni, ahogy beszélsz. Annyira jó lenne tudni, hogy igazán jól vagy-e. Azt jobb, ha nem tudom, hol vagy, így nem kell a bátyádnak hazudni. Nomi kérlek nagyon vigyázz magadra, Máté keres, és nem adja fel, míg nem talál meg. Próbálunk rá hatni, de reménytelen. Én viszont nem adom fel. Nem vigyáztam rád és elengedtelek. Jóvá szeretném tenni Nomi. – Mondta csendesen aztán hallottam valami zörgést és kiabálást. – Mennem kell. Álmodj szépeket. – Köszönt el és letette a telefont. Hiába mondott olyat, ami miatt aggódnom kellene mégis nyugodt voltam. Nyugodt, mert tudtam, hogy van még valaki, akire számíthatok. Szabi a barátom, mindig is csak az volt. Cris pedig a szerelmem és ezen nem változtathat senki és semmi. Könnyen és álmatlanul aludtam újra el.
Másnap egyedül menetem az Atletico stadionjába és a Cristől kapott jegy alapján elfoglaltam a helyem a kispad felett. Iza késve ért oda és így is ideges volt.
- Mi a baj? Hol voltál? – Kérdeztem meg.
- Hosszú. – Mondta először aztán magából kikelve kezdte ecsetelni, hogy a pasik mannyire hülyék és mindenbe többet látnak, mint ami valójába. Én az egészből nem értettem semmit és a több soros monológ végét lezártam egy ahával és szerencsére nem jött a szemrehányó kérdés, hogy figyelek-e rá, mert Cris gólt rúgott, aminek én kimondottan örültem. Annak pedig még inkább mikor elfutva a pálya szélén felém mutatott. A szívem hatalmasat dobbant és boldog voltam. Boldog, hogy vele lehetek, hogy őt szerethetem. Még két gólt sikerült a hálóba juttatnia és tudtam, hogy most valószínűleg nincs nála boldogabb ember a világon. A meccset végül 4-1-re nyerte a Real Madrid, bezsebelve így három pontot.
A madridi rangadó körül mindig is nagyobb volt a felhajtás, mint a többi meccs körül, de ez érthető volt. Én viszont nem vágytam a tömegre. Egy ember társaságát kívántam, de ő most a nap hőse. Levegőre volt szükségem ezért kimentem a stadion elé. Körülnéztem és a tőlem 50 méterre álló lámpaoszlop alatt egy alak kezdett kirajzolódni. Minél élesebben láttam az érkezőt, annál ismerősebb volt és annál hangosabban kiáltott egy hang a fejembe, hogy tűnjek el. Hátrálni kezdtem, de valaki utamat állta és számat az ijedtségtől egy halk sikoly hagyta el…