30 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Rendesen megcsúsztam, de nézzétek el nekem!

Higgyétek el próbálok gyorsabb lenni, de van mikor nem megy. Sajnos!

Viszont a további öncsonkítást igyekszem elkerülni! :D

Remélem tetszeni fog! :) Olyat írtam amit eddig még nem... ;)

Jó olvasást!

Köszönöm, hogy vagytok!

Puszi:

Vii

Szabi szemszöge:

Az olimpiai selejtezőkre utaztunk. A válogatottnak célja volt kijutnia az ötkarikás játékokra. Három meccsből hármat meg akartunk nyerni. Elszántak voltunk. Mindenki szeme előtt Anglia képe lebegett és előttem még valami. Vagy inkább valaki. Tudtam, hogy cserbenhagytam őt, de nem tehettem meg, hogy ellent mondjak Máténak. Ha megteszem annak csak Nomi itta volna meg a levét. Azt mondta, bezáratja egy intézetbe és se én, se más nem láthatja soha többet. Bevallom őszintén, megijedtem. Meg, mert tudtam, hogy képes rá. Nem gondolkodtam rajt hogyan döntsek. Nem beszéltünk többet. Láttam mennyire fájt neki hisz az egyetlen embert veszítette el, aki közeledett felé. A többiek Máté viselkedése miatt nem akartak nyitni Nomi felé, pedig nagyon szép lány és már csak azért is keresték volna a társaságát, hogy felszedjék. Nekem is ez volt a célom, de beavatott egy féltve őrzött titkába. Abba, hogy szerelmes. Érzi, hogy az, de nem tudja kibe. Ragyogott a szeme, ahogy az ismeretlen érzésről beszélt, de mellette ott volt az a mérhetetlen szomorúság is. Meg akartam őt vigasztalni, feledtetni vele az érzést, hogy ne egy álmot kergessen, hogy éljen a valóságba, de hajthatatlan volt és bár rossz volt bevallanom, de becsültem és csodáltam azt a hűséget, amit mutat. Máté mit sem tudott húga érzéseiről. Nem törődött vele és azt se akarta, hogy más törődjön. Mindenki tudta, hogy milyen szörnyű tragédia történt a családjával, tíz évvel ezelőtt. A keresztapja szerint a kézilabda volt az, ami kirángatta a depresszióból. A csúcsig meg se állt és hamar a szegedi csapat élére került. Úgy tűnt minden rendben van és képes volt maga mögött hagyni a múltat, de aztán jött a hír, hogy Nomi nem halt meg. Túl könnyen vette, de ez csak látszat volt. Pár nappal az után, hogy hazahozta a lányt semmi nem változott. Máté ugyanúgy élte tovább az életét, mint addig, és sokszor tudomást se vett a testvéréről, akinek szüksége lett volna rá. Egy idő után rájöttem, hogy nem tudja feldolgozni, hogy visszakapta őt, hogy már nincs egyedül. Emlékszem mikor először találkoztam vele mennyire bántotta a tény, hogy bátyja nem foglalkozik vele és ezt szóvá is tette. Máté pedig úgy viselkedett vele, mint valami idegennel. És úgy beszélt róla, mint egy fogyatékkal élőről. Pedig csak amnéziás. Aztán valami történt ugyanis hozta edzésekre és meccsekre is. És bár emberek között volt nem engedte, hogy élje a saját életét. Nem értettem, hogy miért akarja ennyire elzárni mindentől és mindenkitől. És eddig, ha láthattam örültem, mert tudtam, hogy látszólag rendben van, de az utolsó meccsünk óta nem jött Mátéval, akit hiába kérdeztem nem volt túl közlékeny. Ennek alig pár napja, most pedig utazunk Svédországba. Bíztam benne, hogy elhozza és csak lesz pár percem, hogy nyugodtan beszéljek vele, de az irányító egyedül jött. Ezért eldöntöttem, hogy amint hazajövünk első dolgom lesz megkeresni Őt, hogy megbizonyosodjak róla, nem történt baja…
A pénteki meccset a Macedónok ellen 28-26-ra nyertük és ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a célunkhoz. Az öltözőbe a mi örömünknek Máté üvöltése vetett véget. A levegő megfagyott és minden elhallgattunk.
- Mi az, hogy még mindig nem találod? Nem érdekel, kerítsd elő… Bánom is én… De, ha nem találod meg én esküszöm, megöllek. Azért fizetlek, hogy figyelj rá, te barom… Kerítsd elő, akár a föld alól is. – Mondta és tisztán látszott rajt az őrület.
- Mi történt? – Kérdeztem. Aggódtam Nomiért és tudtam, hogy vele történt valami, ami még jobban aggasztott, hogy nem ma.
- Hogy mi? – Állt meg. – Te biztos tudtad, ugye? Tudtál róla. Tudnod kellett róla.
- Hé-hé. Vegyél vissza. Miről kellett volna tudnom? – Kérdeztem rá óvatosan még mielőtt elárultam volna Nomi érzéseit.
- A tetoválásáról.
- Milyen tetoválásról? – Lepődtem meg őszintén és abban a pillanatban rájöttem, hogy nem bízott bennem eléggé. Aztán eszembe jutott a csuklószorító, amit mindig viselt. Azt mondta, azért mert fáj neki. Talán nem is a fizikai fájdalomra gondolt. Talán valami egészen más fájt neki.
- Nem fontos. – Mondta én pedig ideges lettem. Nem bírtam tovább. Máté titkolt valamit és tudni akartam, hogy mi az.
- Elég volt ebből Lékai. – Léptem elé és nyomtam a falnak ütésre emelve a jobb kezem. - Tudni akarom mi ez az egész! Most! – Mondtam olyan hangnembe, aminek ő se mert nemet mondani, és végig az öklömmel szemezett. Utáltam így hatni emberekre. Régen elég agresszív voltam, de a húszas éveim második felében lenyugodtam és már nem a balhék és verekedések tarkították életemet. Nem akartam újra az az ember lenni, de Mátéra a szép szó már nem hatott.
- Elmondom. – Morogta. – De nem itt. – Nézett körbe. A csapattársaink minket néztek, és készen álltak rá, hogy szétszedjenek, ha szükséges. Elengedtem és folytattam tovább az öltözködést. A szállodába érve lepakoltam a cuccom és már kopogtam is át Mátéhoz, aki kijött és elindult a lift felé. Követtem. Egy bárba mentünk. Nem ihattunk volna, de őt ez a legkevésbé se érdekelte. Sok alkoholt ivott az utóbbi időbe.
- Hallgatlak. – Mondtam sürgetésképpen mire felsóhajtott.
- Nomi eltűnt. Elment. És fogalmam sincs, hol lehet.
- Mi az, hogy nem tudod? A testvéred és rajtad kívül nincs senki, akihez mehetne.
- De van. – Mondta és mikor rájött, hogy nem fogok kérdezni, folytatta. – A család, akik vigyáztak rá.
- De nem is emlékszik rájuk, azt se tudja hova menjen.
- A Real Madrid címere van a csuklójára tetoválva. A csapat kapusa tíz éven keresztül töltötte be a báty szerepét.
- És mi van azzal, hogy nem fontos nekik és örültek, hogy megszabadultak tőle?
- Baromság. Az az idióta azt akarta, hogy hagyjam ott és én is maradjak, mert úgy esélye lett volna emlékezni…
- Mi? – Kérdeztem vissza reflexből, pedig tudtam, hogy jól hallottam. – Esélye lenne emlékezni és te elveszed tőle?
- Ő az én húgom és nem hagyom, hogy idióta focistákkal éljen, hogy ők legyenek a családja.
- Te beteg vagy ember! Kezeltetned kéne magad. De tényleg, menj orvoshoz. Azt hiszed, elvehetsz tőle mindent úgy, hogy te nem is adsz neki semmit? Úristen! Nem ismerek rád. Kiszakítottad egy olyan környezetből ahol szerették. De tőled mit kap? Elgondolkodtál már ezen?– Álltam fel és kifelé indultam.
- Igazad van. – Hallottam meg, ami már önmagában meglepő hisz tőle ezt amúgy se nagyon lehet hallani. Visszaléptem és kételkedve méregettem. – Tudom, elcsesztem. Most már belátom. Ha elölről kezdhetném, máshogy csinálnám. Hidd el. Bánom, hogy eltiltottalak tőle. Segíts megtalálni őt. – Kért. Kétségbeesett volt, de nem őszinte. Csak bántotta az önérzetét, hogy valaki ellenszegült neki. Viszont én is tudni akartam, hogy Nomi jól van-e. – Törölte az email címét. A számán pedig már rég nem érem el.
- Talán hívd fel a bátyát. – Javasoltam. – Ha oda ment, arról neki tudnia kell.
- Ő volt az első, akit hívtam, de semmit nem tudott. Más számát meg nem tudom. – Visszaültem mellé és gondolkodni kezdtem.
- A korházat próbáltad? A kezelő orvosát.
- Nem, de talán igazad lehet. Köszi.
- Csak ne hálálkodj. Nem miattad teszem. Tudni akarom, hogy jól van-e. Nem neked akarok segíteni. – Vallottam be és végleg otthagytam a csapattársamat.
Nagyon reméltem, hogy nincs semmi baja. Felelősnek éreztem magam ezért az egészért. Gyáva mód elfordultam tőle. Máté így is „bezárva” tartotta, hisz ha emberek között volt is, senki nem beszélt vele. Egy szanatórium talán a szabadságot jelentette volna neki, de az, hogy elmert menni Mátétól jelentette neki csak az igazi szabadságot. Hihetetlen bátor lánynak tartottam. De közben, amit tett egyben őrültség is volt. Jól ismertem ezt az érzést. Azt mikor azt hiszed nincs semmi veszíteni valód. És bármennyire kockázatos is amire készülsz, belevágsz, mert bármi jobb annál, mint ami van.
Nehezen ugyan, de sikerült elaludnom és a másnap játszott meccset is sikerült megnyernünk Brazília ellen. Nem volt kedvem emberek között lenni. Megvacsoráztam és a szobámba mentem. Fáradt voltam. A múlt éjjel rengeteget gondolkodtam és a meccs is sokat kivett a belőlem. Mondhatni már a tartalékaimból élek. Viszonylag hamar sikerült elaludnom és átkoztam magam, amiért nem némítottam le a telefonom és az éjszaka közepén a csengőhangom ébresztett. Hiába nyitogattam a szemem képtelen voltam elolvasni mi van a kijelzőre írva. Ezért csak megnyomva a zöld gombot felvettem.
- Haló? – Szóltam bele. Meg se próbáltam ébernek tettetni magam. Nem jött válasz ezért újra megszólaltam. – Haló? – De semmi. Csendben maradtam és figyeltem. Halk szuszogás hallatszódott a túloldalról. Halk, de szapora. És a ritmusával együtt kezdett az én szívem is hevesen dobogni.
- Nomi? Nomi mond, hogy te vagy az! Kérlek Nomi mondj valamit, mond, hogy jól vagy. - Kértem, szinte már könyörögtem, de nem jött válasz. Talán nem is Ő az. De igen. Csak ő lehet. Hinnem kell, hogy Ő az és nincs semmi baja. – Rendben, teljesen megértem, hogy nem beszélsz velem, de akkor hallgass végig. Remélem jól vagy, bárhol is legyél, és rettentően sajnálom, hogy hagytam magam és elfordultam tőled. Nem ezt érdemelted volna. Sajnálom, hogy nem voltam melletted, hogy gyáva voltam, de azt hittem így nem veszítelek el teljesen. Rosszul hittem. Most már tudom, hogy hibáztam, de már csak a megbánás maradt. Bár visszafordíthatnám, most veled lehetnék. De így csak azt remélem, hogy ott ahol vagy boldog vagy, és van, ki vigyázzon rád, szeressen, hogy megkapod tőle azt, amit én nem adtam meg neked. Te se akartad, de én se küzdöttem eléggé. Szeretlek Nomi. Ezt sose felejtsd el. – Mondtam el. A szuszogás mellé most egy még halkabb szipogás is társult. Sose akarnám őt sírni látni, de hallani se volt jó. Meg akartam vigasztalni, de mintha valaki meghallotta volna előbbi gondolataimat a vonal megszakadt. Reménykedtem, hogy újra hív. Nekem nem volt mit tárcsáznom. De hiába vártam, nem keresett. Vajon hol lehet? Talán jobb is, ha én sem tudom. Így nem kell hazudnom, se titkolóznom. Addig jó, míg senki nem tud semmit a hollétéről. Csak reménykedtem benne, hogy olyan helyen van, ahol szeretik és törődnek vele.
Másnap a délelőtti edzésen, Mátén láttam, hogy nem igazán van a helyzet magaslatán.
- Veled mi van? – Kérdeztem tőle.
- Felhívtam azt a kretén Spanyol orvost, aki közölte velem, hogy semmilyen információt nem adhat ki a betegeiről. Telefonon keresztül még hozzátartozónak sem. Így most 50-50 %, hogy Nomi Madridba van.
- És most mit fogsz tenni? – Kérdezősködtem tovább.
- Vége lesz a selejtezőknek és utazok Madridba. A tetoválás oda köti, ahogy a legelső emlékei is. Meg fogom keresni, és ha tetszik neki, ha nem haza fogom hozni.
- És ha nem akar, erőszakkal fogod hazarángatni?
- Nem. Nem akarom, hogy egy életre megutáljon. Ő akar majd hazajönni velem. – Mondta el. Fogalmam sincs mi ütött belé, hogy elmondta mit tervez. Talán úgy érzi szövetségesre lelt bennem? Mert akkor azt nagyon rosszul hiszi. Viszont így tudhatom, mire készül. Kizártnak tartottam, hogy lenne bármi, amivel meggyőzhetné, hogy visszamenjen vele Magyarországra. És eldöntöttem, hogy amint lejátsszuk az utolsó meccset, én fogom lebeszélni Mátét arról, hogy hazahozza. Hiába is akartam a közelembe tudni, nem lehettem annyira önző, hogy egy esetleges boldog életből szakítsam ki, úgy hogy tudom, nem vágyik másra csak a barátságomra. A harmadik meccset sajnos elveszítettük, de nem is csodálkoztam Máté dekoncentráltságával magával húzta a csapatot. Így az hazai Svéd csapat háromgólos előnyével zárult a mérkőzés...

- Te Máté. – Dobtam le magam, mellé a repülőn.
- Mond. – Motyogta. – De fel se nézett.
- Nem gondolod, hogy adhatnál neki egy kis időt?
- Kinek? – Nézett fel rám.
- Nominak. – Mégis kinek.
- Kíváncsivá tettél. Hallgatlak. – Dőlt hátra és rám nézve várta a folytatást.
- Ugye azt mondtad nem szeretnéd, ha megutálna. – Bólintott. – Mi lenne, ha hagynád? Had élje az életé. Bízz benne. A húgod szeret téged, de nem képes bízni benned. Bármit teszel, vagy bármi történik, azt fogja hinni, hogy manipulálod. – Mondtam el, mire bólogatott. – Add a tudtára, hogy számít neked és mond el neki, hogy visszavárod, de ne kényszerítsd. És nem árt, ha ezt mindent őszintén gondolod. – Percekig hallgatott.
- Zubai? Miért érzem azt, hogy le akarsz beszélni? – Kérdezte. Már válaszoltam volna, de folytatta. – Baromság, hisz szerelmes vagy a húgomba. Igaz? – Nézett rám mindentudóan, de ezt inkább figyelmen kívül hagytam és nem válaszoltam. – Persze, hogy az vagy. És ha hazahozom, Te zöld utat kapsz. – Csodálkozva néztem rá. – Jól hallottad.
- Te az érzéseimmel akarsz magad mellé állítani? Ne kezeld már úgy, mint egy tárgyat. Mint valami fizető eszközt. Könyörgök, a testvéredről beszélsz. Nem azt kéne akarnod, ami neki jó? – Fakadtam ki. Annak ellenére, hogy egy jelentős részemet csábította az ajánlat, hogy Nomival lehetek. Mégis igyekeztem leküzdeni.
- Látom nekünk nem egy a célunk. Ebben az esetben pedig felejtsd őt el. És azt is, hogy valaha is a közelébe fogsz menni. Sőt ő nem akar majd téged látni, de ha esetleg meggondolnád, magad szólj. Szívesen fogadnálak a sógoromnak. Ehhez azonban szükségem van a támogatásodra. – Mosolygott fölényesen és feltéve a fejhallgatót a tudtomra adta, nem kér a további mondandómból. Reménytelen pedig annyira akartam segíteni neki. Távol akartam tartani tőle, de rájöttem, hogy reménytelen. Viszont így azt se tudom, mire készül, és ha sikerül a terve és haza hozza, nem lehetek a közelébe. Az egyetlen esélyem lett volna, ha lepaktálok vele, de azzal elárulnám Nomit. Két tűz közé kerültem és fogalmam se volt mitévő legyek. Tudtam, ha összeállok Mátéval, én se leszek különb és elveszítem a bizalmát, de ha nem teszek valami, Őt veszítem el. Egész álló nap ezen agyaltam, de semmire nem jutottam. Ezért kedden elmentem a többiekkel megünnepelni, hogy kijutottunk Londonba, hogy részt vehessünk az olimpián. Nem volt valami nagy buli hangulatom és egész este a telefonomat bámultam. Nem is tudom, mit várok. Biztos haragszik rám. És jogosan. Mit tettem érte? Semmit. De nem követném el ugyanazt a hibát és nagyobbat se. Nem fogok a bátyának segíteni. Amíg tudom, távol tartom tőle, és ha mégis sikerülne neki valahogy magával hoznia Nomit, akkor harcolni fogok érte és szembeszállok Mátéval. Elkértem a kabátom a ruhatárból. A közelemben lévőktől elköszöntem és elindultam haza. Az áprilisi éjszakák még elég hűvösek ezért a cipzárt felhúzva zsebre vágtam a kezem. És ahogy a telefonhoz ért éreztem, hogy rezeg. Kikapva meg se nézve ki az a fülemhez emeltem.
- Haló… - Szóltam bele és mikor nem hallottam mást csak az ismerős szuszogást, elmosolyodtam. – Nomi. – Mondta ki a nevét egy sóhajtás közepette. – Most ezt a hívást úgy veszem, hogy nem haragszol rám. Tényleg nagyon sajnálom, hogy cserbenhagytalak és remélem, majd hallhatom a hangod. Mindig szerettem hallgatni, ahogy beszélsz. Annyira jó lenne tudni, hogy igazán jól vagy-e. Azt jobb, ha nem tudom, hol vagy, így nem kell a bátyádnak hazudni. Nomi kérlek nagyon vigyázz magadra, Máté keres, és nem adja fel, míg nem talál meg. – Árultam el. Ha meg is ijesztem vele, tudnia kell, hogy számítson rá. Bár szerintem nincs nyugodt élete és ez szörnyű. Az hogy a bátyád miatt kell folyamatosan a hátad mögé tekinteni, nehogy meglepjen. - Próbálunk rá hatni, de reménytelen. Én viszont nem adom fel. Nem vigyáztam rád és elengedtelek. Jóvá szeretném tenni Nomi. – Mondtam csendesen. Nagyon sok dologgal kapcsolatban támadtak kételyeim, de azzal kapcsolatban, hogy még egyszer nem hagyom cserbe, nem. Hallottam valami zörgést a hátam mögül és a szórakozóhely felé kapva a fejem megláttam Mátét és egy másik srácot, aki felém mutogatott, mire az irányító nagy léptekkel indult el irányomba. – Mennem kell. Álmodj szépeket. – Tettem le a telefont és csúsztattam a zsebembe.
- Vele beszéltél? – Szegezte nekem a kérdést idegesen.
- Persze, de kire gondolsz?
- Tudod te azt nagyon jól!
- Nem. Nem tudom.
- Ne hazudj nekem Zubai, mert ennek nem lesz jó vége. Hol van Nomi?
- Nem Nomival, hanem egy barátommal beszéltem, akit te nem ismersz. Nem tudok a húgodról semmit. Szerinted, ha tudnám hol van, nem mennék el hozzá? Mondtam már, hogy kezeltesd magad. Nem ártana. – Fordultam meg és indulta el újra.
- Csak hogy tudd, megyek Madridba. – Szólt utánam, de nem fordultam meg annak ellenére, hogy éreztem a lehető legrosszabb helyre készül.
- Jó utat! – Kiáltottam vissza és igyekeztem nem komolyan venni a fenyegetését. Azt akartam hinni, hogy csak kíváncsi volt a reakciómra és nagyon reméltem, hogy ezzel elbizonytalanítottam.
A következő napok csendesen teltek. Meccsekre és edzésre jártunk a bajnokságnak még nem volt vége. És úgy gondoltam, hogy addig Máté se megy sehova. Túl fontos neki ez az egész, hogy csak úgy itt hagyja. Ő mindenkinél jobban akarta a bajnoki címet. Viszont ettől még a szememet rajta tartottam. Nem bíztam benne. És szinte biztos voltam benne, hogy nem tudtam összezavarni.

Hanga szemszöge:

- Nyugalom kislány. Minden rendben? – Kérdezte sikoltásom után a mögöttem álló. Megfordultam és egy dühös grimasszal teljes erőből vállon ütöttem a számomra ismeretlen idegent. – Áúúú… - Nyafogott.
- Te hibbant, ne ijesztgess. – Mondtam és egy pillantást magam mögé vetve bizonyosodtam meg róla, hogy amit láttam az nem több mint a képzeletem játéka. A félelmem az, ami olyat láttat velem, ami valójában nincs is.
- Ezt most miért kaptam? – Dörzsölgette karját és kisfiús vonásai nagyon emlékeztettek valakire.
- Mert megijesztettél, te majom. Különben meg anyukád nem tanított meg arra, hogy ne lopakodj lányok mögé? Pláne nem az éjszaka közepén. – Förmedtem rá újra. Az imént történtek felzaklattak, és ő pont kapóra jött, hogy levezessem a feszültséget.
- És téged arra, hogy ne mászkálj egyedül? – Vágott vissza durcásan.
- Nem tudom, de mentségemre szolgáljon, hogy nem emlékszek rá. – Használtam ki amnéziámat.
- Aha. Jó kifogás. – Vigyorgott és ez eszméletlen mód idegesített. A beszólogatása csak olaj volt a tűzre. Nem ismertem, de úgy érzem még egy ilyen beszólás és megverem. Mérgesen fújtattam egyet.
- Tudod mit? Húzz el innen és hagyj engem békén. – Küldtem el.
- Jól van már. – Emelte fel a kezeit. – Ne rajtam töltsd ki, ha bajod van. Esetleg szóljak a pasidnak, hogy sok benned a feszültség? – Kérdezte röhögve én pedig megfeszültem és ökölbe szorítva mindkét kezem a lehető legmérgesebben néztem rá. A légzésem egyre mélyebb lett és szaporább. Esélytelen volt, hogy lenyugodjak. Arckifejezésem láttán fokozatosan olvadt le róla a mosoly.
- Öhm, azt hiszem túl messzire mentél. – Hallottam meg Iza hangját.
- Igen, én is úgy gondolom. – Mondta a srác, akit barátnőm minden bizonnyal ismert.
- Megöllek. – Sziszegtem mire megfordult és elkezdett befelé rohanni én pedig utána. Az embereket félre lökdösve kergettem őt az Atletico stadionjának folyosóján. A baj csak az volt, hogy míg én őt kergettem engem már a biztonsági őrök. Egészen addig, míg meg nem láttam a folyosó bal oldalán Ikert, aki az űzött után kiabált.
- Unai, Te normális vagy? – Kérdezte, de nem kapott választ és figyelmét az utánam kiáltozó emberek keltették fel. A kapus kinyújtotta a karját én pedig egyenesen bele szaladtam és egy laza mozdulattal maga mellé rántott. – Mi az Istent csináltok? – Vont kérdőre dorgálón. Meglepett a hangnem, de ugyanakkor nem tudtam kimondani, amire gondoltam. Mégis hogy jön Ő ahhoz, hogy kérdőre vonjon. – Megáll az eszem, mint két óvodás. – Folytatta tovább. Én pedig elszégyelltem magam. – Elnézést a kellemetlenségért. - Intézte szavait a lihegő biztonsági személyzetnek.
- Tartsa féken a kisasszonyt. – Mondta az egyik én pedig nagy erőkkel a padlót néztem. Talán percekig is.
- Tehát? Mi volt ez az egész?
- Ő kezdte. – Kaptam fel egyből a fejem.
- Hát persze, mindig Ő kezdi. – Sóhajtott, mire én összevontam a szemöldököm.
- Mi az, hogy mindig?
- Ne terelj.
- Mi az, hogy ne tereljek? Nem is ismerem a gyereket. – Mutogattam mérgesen abba az irányba amerre futott, mire Iker elhúzta a száját. – De ismerem. – Állapítottam meg. Bólintott. – És ki ő?
- Az öcsém,. Unai.
- A te öcséd? Akkor nekünk miért ilyen a kapcsolatunk?
- Ne kérdezz olyat, amire nem tudok válaszolni. – Mosolyodott el. Ez a válasz kétértelmű volt, de a lehető legjobb. – Gyere, keressük meg a csatárodat, mert betegre aggódja magát.
- Miért?
- Rossz érzése volt tegnap. – Húzta el kicsit a száját.
- Sokat aggódik?
- Egyfolytában. Ahogy elnézem most is. – Bökött fejével előre. – Ne akadj ki. Őt is meg lehet érteni. – Bólogattam, hisz tudom. Hányszor elmondta már. Egyszer már elveszített még egyszer nem bírná ki.
- Jól vagyok! – Kiáltottam felé, megelőzve a bajt.
- Mertem remélni. – Szorított magához. – És Una? – Vigyorgott Ikerre.
- Valahol ő is. – Vont vállat és hárman, nevetve indultunk kifelé, ahol elég érdekes látvány fogadott minket…