57 - Szerelem net

Sziasztok!

Megérkeztem a résszel. :)

Remélem tetszeni fog, függetlenül attól, ki szerepel benne.

Tudom, hogy nem teszek mindenki kedvére, de nem is tudok és ha már itt tartunk nem is akarok.

A Forma1 ebben a történetben csak egy röpke kitérő. És szeretném ha ezt nem felejtenétek el.

A következő rész érkezése bizonytalan. Jövőhéten megint nem leszek, de próbálok majd közbe, közbe alkotni.

Jó olvasást!

Puszi,

Vii

A Forma-1 egészen más volt, mint az általam kedvelt sportok. Bár itt is csapatok, mérték össze tudásukat és erejüket, vagy inkább gyorsaságukat, de a közös érdekek mellett mégis csak az egyéni küzdelem volt a lényeg. Mindenki, aki bekerült ebbe a kategóriába a személyes elismerésre vágyott és azért küzdött nagydíjról-nagydíjra. 

Csütörtökön érkeztünk, mikor a pilóták is, és tudtam, hogy kötelességem lenne lejelentkezni a csapatnál, de engem egy másik társasághoz vitt a lábam.

- Hava mész? – Kiáltott utánam Nono. 

- Mindjárt jövök.

- El ne tűnj nekem. 

- Oké, apu. – Vigyorogtam vissza rá, amit fejcsóválva viszonzott.

Nem arról van szó, hogy bárkit is utálnék a mezőnyből, hisz ezeknek az embereknek nagy része bizony letett valamit az asztalra és ez tisztelendő, de mégis csak van kedvencem. Ő az első és mindenki más a második. 

Megköszörültem a torkom, mikor mögé értem és közben azt mondogattam magamnak, hogy Ő is csak egy sportoló ne legyél nyuszi.

- Hello. – Köszöntem, mire szembefordult velem Kimi Raikkönen. Érdeklődésem iránta nem több rajongásnál. Mindenkinek van egy kedvence, nekem Hakkinen miatt, Ő. A már visszavonult pilótába alighanem szerelmes is voltam. De az nem számít, hisz még óvodába jártam és ugyan nem emlékszek pontosan, de alighanem még bőven a cumizós korszakomat éltem. Így ez teljesen elnézendő. 

Végigmért és mikor meglátta nálam a gépet elfintorodott. Még mielőtt elküldött volna az északi sarkra, megszokott, rideg stílusával én szólaltam meg.

- Ígérem, egyetlen idegtépően unalmas, sablonkérdést se teszek fel. Csak egy képet szeretnék és el is tűnök. 

- Nem vagy újságíró?

- Nem. Vagyis még nem. De majd leszek. Talán. 

- Akkor mit keresel itt?

- Ööö… - Próbáltam behatárolni, hogy hivatalos nyelven mi is leszek a vetélytársa mellett, de valaki megelőzött. 

- Miattam van itt. – Oldalra néztem. Na igen, ilyen, ha az ember gondolatban felfesti a falra az ördögöt.

- Fernando. – Biccentett felé a finn, ha meg is volt lepve nem mutatta. – A barátnőd? – Kérdezte. Mire rávágtam, hogy nem, de a spanyol igennel felet. Mi a franc? Kérdőn néztem rá. 

- Most akkor igen vagy nem?

- Nem. – Vágtam rá enyhe felháborodással a döbbenettől. 

- Igaz, nem, de ahogy a barátnőmnek nem lehetne itt semmi keresni valója, úgy a kisasszonynak sincs. Ugyanis ettől a naptól kezdve a csapat mellett dolgozok.

- Még nem jelentkeztem le, szóval semleges vagyok. Oké? 

- Nem, nem oké. Ez nem megengedett.

- Ne legyél már két lábon járó szabályzat. Csak egy kép és megyek is. Oké? – Kérdeztem feldúltan. Kimi nevetett. 

- Azt hiszem, kedvellek. Kattintsd azt a képet kislány, had higgadjon le Spanyol barátunk. – Vigyorogva engedelmeskedtem.

Természetesen egy kattintással tíz képet készítetem, hogy biztosan legyen egyetlen jó. És bár mind tiszta lett az utolsó kockán egy félmosoly játszott az ajkán. Én pedig örültem, hogy egy ilyen darabbal bővült a gyűjteményem. 

- Köszi, szuper lett. Sok sikert a továbbiakban. – Mondtam.

- Neked is az újságíráshoz. – Egy kicsit szomorkás mosollyal intettem neki búcsút, de ahogy újra a gépre néztem bánatom elillant. 

Fernando maga előtt terelgetett, akár egy szülő a gyerekét. Megtorpantam és mielőtt még belém ütközött volna Ő is megállt.

- Most ugye nem az jön, hogy figyeled minden lépésem? – Kérdeztem. 

- Bocs, gyerekfelügyeletre nincs időm. – Leesett az állam. – Úgyhogy ha megkérhetlek, ne lófrálj más csapatoknál, a saját érdekedben. Új vagy, és ez nem a bizalom szigete.

- Na, ne mond. – Mondtam keserűen. Nem csak ez a verseny nem volt az, maga az élet se. Legalább is az enyém. - Nem véletlenül mentem oda most. Ne nézz hülyének. Pláne ne gyereknek. 

- Bocs, de még van a földön olyan ország, ahol a 18 éveddel bizony gyereknek számítasz, szóval gyerek vagy. – Karba fontam a kezem. Úgy tűnt, mintha mosolyát próbálná elrejteni, de lehet, hogy csak azt akartam látni.

- Tulajdonképpen mi is a bajod velem? – Kérdeztem. 

- Az hogy túl fiatal vagy.

- És az téged miért zavar? Nem ma kezdtem a fotózást. Szóval nem kell aggódnod. És nem is vagyok olyan, mint az átlag. – Mondtam, hogy biztosítsam, nem fogok egyik boxból a másikba szaladgálni és visongatni ahányszor meglátok egy pilótát. 

- Pont ez a baj kislány. – Nem tartottam magam nehéz felfogásúnak, de a spanyol versenyzőn nem voltam képes kiigazodni. Hátat fordított, majd néhány lépés után visszapillantott rám. – Na? Jössz? – És ezután meg se próbáltam megérteni. Valószínűleg a legszeszélyesebb férfi útjába sodort az élet.

Attól a perctől kezdve, hogy becsekkoltam a Ferrárihoz nem volt megállásom. Jöttem, mentem, ismerkedtem, ismertettek és még egy okosításon is részt kellett vennem. Valamint megkérdezték a méretem, hogy csapatruhát kereshessenek rám. A sajtós csak akkorát talált, amibe kétszer is belefértem volna, de nem zavart. A mezre gondoltam, amit Berto adott nekem még a kézilabda EB-n. Megmosolyogtatott az emlék, de közben kétszer erősebben tört rám a hiányuk. Hiába váltok velük néhány mondatot minden nap az nem ugyanaz.

Örültem, hogy kitöltötték a napom így nem volt időm gondolkodni. Ám az este közeledtével egyre kevesebb volt a tennivaló és az emberek is fogyatkoztak körülöttem. Én pedig nem tudtam mivel távol tartani az érzéseim és a gondolataim. Elmerültem bennük. Soknak éreztem és fojtogatónak.

Már sötétedett mikor a szállodába indultunk, de rettenetesen hálás voltam, amiért végre magamban lehetek. Fáradtan rogytam le az egyik fotelba. Körül se néztem. Annyi szobába jártam, már, hogy úgy éreztem nem igen tudnak újat mutatni. 

Nagy nehezen rábeszéltem magam egy tusolásra, ami csodásan eltompította az érzékeimet. Bágyadtnak éreztem magam. Előszedtem a laptopom és minden ma készült képet áttöltöttem rá. Nem néztem át őket és főleg nem válogattam ki, ami nem volt jellemző rám, de nem tudtam rávenni magam. Erre már nem. Mélyeket lélegeztem, szorongtam és szörnyen egyedül éreztem magam. Beléptem a levelezőprogramba ahol a hivatalos leveleken és a nem kért reklám maileken kívül semmi nem várt. Nem írt és ettől az agyam egy része kitisztult. Csalódással töltött el, annak ellenére, hogy tudtam nincs jogom ezt érezni. Pontosan ezt érdemeltem azok után, ahogy viselkedtem. Mégis abban reménykedtem, hogy ennél azért kitartóbb lesz. Kitartóbb? Viaskodtam magammal. Mégis meddig csináltam volna ezt vele? Meddig nem vettem volna tudomást a nyilvánvaló bocsánatkéréseiről, még ha nem is ugrok a nyakába? És most egyáltalán tudomásul akartam venni? Kérdések, amikre egyes egyedül én tudhattam a választ és mégsem jöttem rá.

Végül is nem ezt akartam? Azt, hogy hagyjon békén? Megkaptam és most mégsem vagyok elégedett. 

Hangosan fújtam ki a levegőt és végigszántottam ujjaimmal a még nedves hajamat. Igazi hisztis, elégedetlen és döntésképtelen csajnak éreztem magam. Olyannak, aki soha nem voltam és soha nem is akartam lenni. Rossz irányba kezdtem ténferegni és csak remélni mertem, hogy még nincs késő.

Az első lépést önmagam felé tettem, mert csak így voltam képes rájönni mit is akarok egyáltalán az élettől, a folytatástól és tőle.

Az első szabadedzést, köröm rágva nézetem végig a boxból a mérnökök és szerelők társaságában. A másodikat a pálya széléről a vastag falak és magas kerítés mögül, ott ahol csak a pályabírók tartózkodhattak. Több szempontból is előnyös, ha egy csapathoz tartozik az ember lánya nem pedig egy szabadúszó sportfotós, aki korlátok között mozoghatott. Jóformán úgy garázdálkodhattam, hogy senki egy szót sem szólhatott, míg betartottam a szabályokat. Már ha elég bátor valaki, hogy alig pár méterre álljon a közel 300-al száguldó belsőégésű motorral működő versenyautóktól.

Én ott álltam. Narancssárga fényvisszaverős mellénybe rikítottam a gépemet szorongattam és úgy éreztem magam mintha újra gyerek lennék. Az a gyerek, aki a kapuba ült és arra várt mikor érkezik egy autó, amit elcsíphet, hogy megörökítse a pillanatot, ahogy elhajt a ház előtt. Az érzés hasonló volt csak sokkal erősebb. Mi változott? Eltelt pár év. Gyorsabb tempó és jobb technika állt a rendelkezésemre. De ugyanolyan izgatott voltam, és az adrenalin úgy száguldott az ereimben, mint még soha. Veszélyes volt és csodálatos érzés. 

Sosem vágytam forma1-es versenyre, mint néző, mert túl hangosnak tartottam és valahogy annak sem láttam értelmét, hogy mindössze a pálya egy részét lássam be, de ez itt most más volt. Már azelőtt tudtam, hogy jönnek még mielőtt megláttam volna őket. Azt nem tudtam ki érkezik csak azt, hogy itt a lehetőség.

Az edzés ideje alatt körbejártam a pályát egy kísérővel, aki ha unta is, hogy bébiszitterkednie kell, nem mutatta. És én se mutattam a nem tetszésem. 

Szinte egyszerre értem vissza a boxba Fernandóval, aki amint kiszállt az autóból elvonult. Vállat vontam, elvégre nem spanolni vagyok itt.

Az időmérőt szintén bentről néztem végig. És hiába volt a Lotus első számú pilótája a favorit mégis szorítottam Alonsonak. Azt hiszem ez így volt tisztességes. 

Én azt gondoltam, hogy egy ötödik hely azért nem olyan rossz, de persze tudtam, hogy ez egy pilótának nem álmai netovább-ja. Azt hiszem inkább csak megszokásból tapsolták meg az eredményt, mintsem elégedettségből és a spanyolon látszott is, hogy mennyire nem az. Szintén egy szó nélkül vonult el, hogy teljes figyelmével a holnapi versenyre tudjon koncentrálni.

Szombaton háromnapi anyagot kellett átválogatnom és Nonval nekiláttunk felvázolni az egész hétvégés beszámolót, amihez még másnap hozzá kellett vennünk a versenyt. Míg dolgoztunk el tudtam terelni a figyelmem a beérkező levelekről. Többször is felcsendült a jól ismert hang és mindegyikre meglódult kicsit a szívem majd szép lassan visszaállt egyenletes dobogásra.

Miután Nono elment, hirtelen jó néhány fontos és alig fontos dolgom akadt, amivel húzhattam az igazság pillanatát. Azt a pillanatot, mikor az könyörtelenül a szívembe mar és rájövök, aznap sem kaptam levelet. Abszurdnak találtam a reakciómat. Dühös voltam magamra, mert így viselkedtem és dühös voltam rá, mert elhitette velem, hogy képes harcolni. A lényem egy része elhitte. És csendben őriztem a reményt. Ő lépett, én maradtam. Megbántott és én is megbántottam. De mit csinál az ember, ha bántják? Nem ad lehetőséget rá, hogy újra megtegyék. Én sem akartam és ezért is zárkóztam el és talán zárkózok el most is. És talán ugyanezért nem írt többet Ő sem. 

Arra a néhány szerelmes történetre gondoltam, amit olvastam és azokra, amiket hallottam. Hogy kockázat nélkül nem lehetünk boldogok. Túl kell lépnünk a sérelmeken ahhoz, hogy érezzük, ami igazán számít. Kismillió közhely jutott eszembe és rájöttem, hogy mind igaz. Tudtam minek kellene változni, de továbbra is dühös voltam és csalódott. Ezekkel az érzésekkel bújtam ágyba, semmi nem változott.

Másnap izgatottan vártam a verseny kezdetét. Ott lehettem mikor az utolsó simításokat végezték a gépeken a felvezető kör előtt. És része lehettem annak a sprintnek is, ahol a szerelők a rajtrács elhagyása után a lehető leggyorsabban futottak vissza a boxutcába. Ez bizonyos alkatrészekkel és elengedhetetlen kellékekkel bizony nem egyszerű feladat.

Amint visszaértünk szinte mindenki a képernyőre tapadt. Nekem muszáj volt kimennem és a lehető legközelebbről végignézni, ahogy elrajtolnak. Mindenki a saját feszültségének súlya alatt meredt a képernyőkre én pedig azzal hitegettem magam, hogy az égvilágon semmi baj nem lehet. 

Mikor erre gondoltam magamra céloztam. Meg se fordult a fejembe, hogy a verseny kezdete néhány versenyzőnek a futam végét jelentse. Pláne nem az esélyes világbajnoknak. Fernando jóformán az első kanyarig sem jutott el. Először fel se fogtam mi történt csak a szálló alkatrészeket láttam és kipörgött összetört versenyautókat. Az ujjam még folytatta a berögződött mozdulatot, de már nem arra figyeltem, hogy milyen pillanatot kapok el. Aztán ledermedtem és igyekeztem nagyon kicsire összehúzni magam, nehogy útban legyek és közben le sem vettem a szemem a csillogó Ferrariról, amiből a spanyol nem szállt ki.

Csak akkor lélegeztem fel mikor két pályabíró segítségével kimászott és akkor nyugodtam meg valamelyest mikor a két lábán sétált le a pályáról. Látszólag nem volt egészen rendben. Viszont ha ez így is volt, elmúlt. Ugyanis mire a boxba ért már dúlt-fúlt. Kitértem az útjából. Egy pillanatra rám nézett és ez arra késztetett, hogy még tovább növeljem a távolságot. Mintha én tehettem volna a balestről, ami persze abszurd. Csak szimplán én kerültem gyilkos pillantása útjába. 

Alig pár perc múlva csapatruhába tért vissza és mikor elment mellettem, csak annyit mondott, gyere. Nem mozdultam.

- Hová? 

- Nem mindegy? Az én nyakamra küldtek. Márpedig én megyek, úgyhogy te is jössz. – Pislogtam párat. A szerelők is és a mérnökök is engem néztek. Fogalmam se volt mit tegyek és ők ugyanolyan tanácstalanul néztek rám.

- Vitali nem melléd, hanem a csapathoz szerződött. És ha már neked nem több tehernél, akkor ne felejtsd el, hogy te csak egy feladat vagy, amit el kell végeznie. – Állt mellém Nono, mind fizikailag, mind szellemileg. Hálásan pislogtam rá.
A pilóta megállt, megfordult. Fáradtan sóhajtott és úgy is nézett rám. Nem tett megjegyzést az iménti beszólásra. Sőt egy értettem pillantást lövellt barátom felé.

- Beszélnünk kell, velem tudnál jönni? – Kérdezte. Felvontam a szemöldököm. Beszélnünk? Nekünk? Nem értettem, de nem akadékoskodtam. 

- Hívj, ha kellek. – Súgta még Norbi. Bólintottam és csatlakoztam a kiesett versenyzőhöz. Csendben mentünk a kocsiig és ugyanilyen hallgatag volt az utunk további része is.

- Min merengsz? – Kérdezte és csak akkor tűnt fel, hogy a motor nem zúg, az autó áll.

- Semmin. – Feleltem és megvontam a vállam. 

- Hogy vagy? – A kérdés irányzott volt és tudtam jól mire vagy kire gondol.

- Jól. – Mosolyt erőltettem az arcomra. 

- Rosszul hazudsz.

- Pedig azt hittem simán színésznői pályára törhetek. – Mélyet sóhajtottam. Egy mosollyal nyugtázta a mondandómat, de nem firtatta. Felesleges is lett volna. 

- Ettél ma már valamit? – A fejemet ráztam. Igazából nem voltam éhes. Akkor ettem mikor eszembe jutott, és az elég ritkán fordult elő. – Akkor gyere. – Mondta és kiszállt. Előttünk egy étterem állt, ami a futam miatt majdnem üresen állt. Kétkedve követtem. - Nem te leszel a vacsorám, ígérem.

- Megnyugtató. Menjünk, essünk túl rajta. Csak annyit kérek, hogy ne fájjon nagyon. 

- Vitali. – A szemem egyből rászegeztem. Mióta itt vagyok, most először szólított a nevemen. - Tudom, hogy nem kezdődött valami jól kettőnk kapcsolata. Valójában nem is ismerjük egymást. Az egyetlen közös pontunk Dorothy. Alapjáraton nincs is semmi bajom veled. És mellesleg Do megesketett, hogy rendesen fogok viselkedni veled. Eddig persze minden voltam csak az nem. – Elmosolyodtam. Az önkritika becsülendő.

- Tulajdonképpen, alapjáraton nekem sincs bajom veled. – Mondtam, hogy oldjam a feszültséget és hát így is gondoltam.

- Hogy van Do? – Kérdeztem mikor már kihozták a sült krumplimat, amin étvágygerjesztően olvadozott a ráreszelt sajt. 

- Hát nem túl jól.

- Hogy hogy? – Kérdeztem. Mire összevonta a szemöldökét. 

- Nem nagyon olvasod a híreket igaz?

- Hát igazából csak a sport híreket szoktam, de mostanában még az is elmaradt. Mi történt? – Hátra dőlt. 

- Tényleg nem tudod? – A fejemet ráztam. – Do interjút adott egy újságírónak, cserébe egy névért, ami tisztázhat téged. A baj csak az, hogy kiszínezték a cikket és bár Iker tudja, hogy mi az igazság Dot úton útfélen támadják, és ettől kikészül. – Pislogtam párat.

- De hát Én nem… Miért csinálta, mikor kértem, hogy ne. 

- Te nem kérted, ez igaz, de egyszer már segítettél neki és szerette volna viszonozni. Ramossal nap, mint nap találkozott és nem bírta nézni, hogy teszi tönkre magát és kettőtök esélyét egy második lehetőségre.  – Zúgott a fejem és szédültem. Lassan mindent megértettem.

- Hát ezért? – Kérdeztem nem kis döbbenettel a hangomban. 

- Megkeresett igaz? – Együttérzés csengett a hangjába. Igyekeztem nem elsírni magam. Nem hallgattam meg, de végül mégis megtudtam, hogy mi változott. Nem Ő tért jobb belátásra, hanem kapott egy nevet. Ne de milyen áron? Do a tudtán kívül kockára tette a kapcsolatát, a hírnevét csak azért, hogy lehessen egy második esélyünk. Fogalmam se volt mit kezdjek ezzel az információval, az érzéssel, a kételyeimmel. Egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni. Ő élt egy második lehetőséggel én pedig elszalasztottam. Vagyis minden hiába volt.

- Rettenetesen bántam vele. – Suttogtam. 

- Ha engem kérdezel, megérdemelte.

- Miért mondod? 

- Tényleg nem olvastál el egyetlen hírt se, igaz? – A fejemet ráztam. – Maradjunk annyiban, hogy nem töltötte tétlenül az éjszakáit. – Fájdalom és féltékenység a szívembe mart, annak ellenére, hogy tudtam teljesen jogtalanul, hiszen nem voltunk együtt. Szabad volt és azt tehetett, amit akart, azzal, akivel akart. A gondolat mégis kiábrándított. Annyira könnyedén lépett tovább és folytatta volna azt az életet, aminek én nem voltam része. Mindig a saját szabályai szerint élt. Miért adná fel a gondtalan életét újra, egy kapcsolatért, amit ápolni kell? Valószínűleg erre ő is rájött. Nem vagyok több csak egy 18 éves lány, aki túl fiatal és még nem nőtt fel bizonyos dolgokhoz. Igaza van. Miért vesződne velem, mikor akárkit megkaphat…

Még vasárnap este visszautaztunk Madridba. Teljesen magamba zuhantam. Az újfajta felismeréstől és Do helyzetétől. Úgy éreztem, hogy kezd minden teljesen elromlani körülöttem. És, hogy minderről én tehetek. Egyedül az vigasztalt, hogy Nono velem volt és továbbra is támaszt nyújtott nekem.

Másnap, jelenésünk volt a főiskolán, de utána szándékomban állt megkeresni Dorothyt, hogy beszéljek vele. Egyrészt meg akartam köszönni neki, amit értünk tett, még ha nem is lett a dologból semmi, másrészt a segítségére akartam lenni bármiben, amihez igényli azt. 

Nehezen aludtam el és az ébredés se volt könnyű. Az idejét sem tudom mikor keltem utoljára a telefon ébresztőjére. Először fel se fogtam hol vagyok és hova kellene mennem, mellesleg nem egyedül. Felültem és megráztam Nonot, aki nem tetszését azzal fejezte, ki, hogy elfordult a másik irányba és még néhány perc haladékról motyog. Nekem nem volt haladék. Tudtam, ha engedek magamnak még pár perc szundit, abból semmi jó nem lehet.

Letusoltam enyhén langyos vízzel, hogy felébredjek. Miután kitisztult a fejem teljes tudatába kerültem annak, hogy iskolába megyek. Igazából gyerekes elégedettség töltött el azzal, hogy végre ráleltem a saját pályámra. Aztán eltököltség azzal kapcsolatban, hogy sosem leszek olyan, mint a pletyka lapok vitathatatlanul tehetséges hazudozói, akik legalább annyira ügyesek, mint a nagycsoportos óvodások, akik úgy tudnak színezni, hogy csak itt-ott mennek túl a vonalon. Én már a még ki nem alakuló pályám legelején eldöntöttem, hogy csakis az igazat fogom írni és azzal próbálom izgalmassá tenni a cikket, ami a rendelkezésemre áll. Ha erre nem leszek képes valószínűleg nem erre a pályára születtem. 

Törölközőt tekertem a hajamra és egy másikat tekertem magam köré. Azt hiszem tovább tartott felszárítani magamról a cseppeket, mint felöltözni. Persze ezt nem azt jelentette, hogy felvettem, ami a kezem ügyébe akadt, de a nyárias meleg révén mindössze egy világoszöld farmer sortot és egy szürke testhez simuló pólót vettem fel. Nem volt se unalmas se feltűnő és nekem pont erre volt szükségem. A hajamat törölköző szárazra töröltem és kifelé menet újra felráztam Nonot, aki még bőven az álmok országát járta.

- El fogsz késni. – Mondtam és összeborzoltam a haját. Alig hogy kiléptem a szoba ajtaján csengettek. Meglódult a szívem és az ajtóhoz léptem. Kikukucskáltam a kémlelőn, de csak egy fehér sapkát láttam. Bárki álhatott az ajtóba. Nagy levegőt vettem és kinyitottam. Egy ételfutárral álltam szembe, aki kedvese kívánt nekem jó reggelt-et. Az orrom alá dugta a nyomtatványt. Kérdés nélkül írtam alá, majd miután adott nekem egy példányt a kezembe adta a tálcát, amin egy pohár és egy papírzacskó csücsült. Kedélyesen elköszönt és már ott sem volt. Becsuktam az ajtót és a konyhapulthoz mentem. A pohárba tejeskávé volt. Úgy ahogyan szerettem, a zacskóban pedig kakaós kalács és mogyorókrém. 

- Istenem, ez a vég. – Suttogtam döbbenten. Miután mindent kihalásztam a tasakból még belenéztem.

Megfordítottam a tasakot, aminek az aljára a következő néhány szó volt írva.

 

„Hogy jól kezdődjön a heted. Sok szerencsét az első naphoz.” SR

Az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam azt az örömöt, ami végighullámzott a testemen. Abban a percben nem törődtem mással, csak a felszín alatt megbújó érzelmekkel. Egy pillanatig nem éreztem kételyt se szorongást. Csak az újra fellobbanó reményt.