55 - Szerelem net

Sziasztok! 

Hát valóban késő estére sikerült hoznom, de legalább megérkezett. Ahogy azt ígértem Sergio szemszögéből és talán a következő rész eleje is az ő nézőpontjával fog kezdődni, amit jövő héten mindenképpen meg fogtok kapni. Ezt megígérem!!! :) 
Remélem nektek tetszeni fog a rész. Én úgy érzem, hogy nem ez életem legjobb fejezete, de ennyit sikerült kihoznom magamból. Valljuk be, nem vagyok csúcsformában. :D 
Mindenesetre jó olvasást hozzá. 
Puszi, 
Vii


Sergio szemszöge: 

A meglepetéstől egy szó se jött ki a torkomon. Csendben és tehetetlenül néztem, ahogy elhajt. Tenyerének helye pedig ott égett az arcomon és valahol mélyen bennem is, valami megmagyarázhatatlan. Soha egy pofon nem bénított le így, ha egyáltalán betalált. A reflexeim cserbenhagytak. És minden gyűlöletem, megvetésem és ellenszenvem ellenére is védtelen voltam vele szembe. Nem éreztem azt, hogy valaha képes lennék megbocsájtani vagy akár lenyelni ekkora árulást. A legjobban azt szerettem volna, hogy érzéketlenné váljak vele szembe. Se szeretni, se gyűlölni nem akartam. Szerettem volna átnézni rajta és elfelejteni mindent. Elfelejteni, hogy valaha közöm volt hozzá, elfelejteni, hogy létezik. De erre nem voltam képes. 
Ha csak szóba került éreztem, hogy a düh a csalódottság a gyűlölet keserű keveréke szétárad az ereimben. Most is így éreztem. Reméltem, hogy azzal, ha elküldök neki mindent, amiben Őt látom, végre kitépem a gondolataimból. Viszont csak a ház lett üres, én még mindig éreztem. Bár nem tudtam, hogy vagyok képes mikor ezt művelte velem. És ettől kezdetem teljesen becsavarodni. Talán ezért is estem neki Bertonak, aki ha feljelent, nekem végem. Pedig csak beszélni akart velem. Az életem kezdett teljesen darabokra hullani. Az irányítás kicsúszott a kezemből és minden megváltozott. 
A kezem ökölbe szorult, amint a harag egy újabb hulláma söpört végig rajtam. Nem hagyhatom, hogy hatással legyen rám. Az életem még mindig én irányítom, és ha el akarom felejteni, akkor el is fogom. Ha kell minden este valaki mást cipelek haza, de kitörlöm Őt a legmélyebb gondolataimból is. 

 - Szép ütés volt. – Jegyezte meg Rene, akiről teljesen megfeledkeztem. Nem is tudtam hol volt, mikor ideért. 

- Törődj a magad dolgával, ha nem akarsz gyalogolni.

Beszálltam a kocsiba és megvártam, míg ő is beült mellém. Ki nem mondott egyességünk alapján Ő nem kérdezett az incidensről én pedig nem kérdeztem, hogy mi volt mikor visszavitte a dobozokat. Az ország legnagyobb hazugsága lett volna, ha azt mondom, nem érdekel. Tudtam, hogy hiába próbálja eltüntetni a feliratot. Én pedig azt akartam, hogy lássa és fájjon neki. Legalább annyira, mint nekem. Viszont tudtam, hogy a pofont nem ezért kaptam, hanem mert ártottam valakinek, akit szeret. Előbb állt ki bárkiért, mint saját magáért. És mégis… Az ujjaim elfehéredtek, ahogy szorosabban markoltam a kormányt. Engem is szeretett, akkor nekem miért ártott? Amit tett szöges ellentétje volt annak, amit ma cselekedett. A fejem belefájdult a gondolatba és a bizonytalanságom megőrjített. 

Mire a reptérre értem, inkább éreztem magam betegnek, mint dühösnek. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Rene kiszállt, de még visszafordult. 

- Felejtsd el Őt Sese. – Mondta halkan és annak reményében, hogy semmit nem kérdezek, elfordult.

Talán meg se akartam kérdezni. Talán jobb, ha nem tudom, mégis kicsúszott a számon, hogy; 

- Miért? 

- Csak felejtsd el. – Ismétli és az el sem múlott haragom új erőre kapott. 

- Reggel még egy országos barom voltam, most pedig felejtsem el? Mi történt Rene? Mi ez a nagy fordulat? – Tudtam, hogy nem kellett volna így beszélnem vele, nem rá kellett volna zúdítanom a haragom. Próbáltam uralkodni magamon. 

- Egyszerűen csak nem az, akinek hittem. Igazad volt. Oké? – Kérdezte és láttam rajt mennyire szeretné, ha megelégednék a válaszával. Én pedig megelégedtem, annak ellenére, hogy tudtam, ha igaz is, amit mond, nem minden. 

- Oké. – Bólintottam és miután elköszöntem tőle a Valdebebasba hajtottam. Bár kedvem nem volt hozzá mégis reméltem, hogy az edzés majd segít rajtam.

- Ramos, most már szedd össze magad! – Harsogta az edző én pedig újra nekirugaszkodtam egy lövésnek. – Na, jó. Ennek így semmi értelme. Menj haza, heverd ki a magánéleti problémáidat, aztán gyere vissza. – Felhúzhattam volna magam azon, amit mondott, és ahogy mondta, de e helyett csak a kétségbeesést éreztem. Nem bírtam otthon lenni, a pálya menedék volt számomra és még attól is meg akartak fosztani. 

- Mester, összeszedem magam. 

- Késő. Hagyd el a pályát. 

- De akkor nem játszhatok a következő meccsen. 

- Remek megfigyelés. Legalább tudom, hogy teljesen nem ment még el az eszed.

Akkor már elért a düh első hulláma, de összeszorítottam a szám és további mentegetőzés nélkül, lesétáltam a pályáról. Haragtól túlfűtötten trappoltam végig a folyosón. Igyekeztem nem szétverni az öltözőt mikor bementem. Egyenesen a zuhanyzóba mentem. A jéghideg cseppek is csak lassan hűtöttek le. Vitali járt a fejembe. Szüntelenül, és úgy éreztem minden miatta történik és ez kikészített. A vizes csempére csaptam és azt kívántam bár elfelejthetném, hogy bár kitörölhetném őt úgy a fejemből, a szívemből, az életemből, mintha soha nem is lett volna a része. A lehetetlent kívántam. 

Addig álltam a vízsugár alatt, míg a hideg a csontomig nem hatolt és le nem zsibbasztott és a hidegen kívül már nem tudtam mára gondolni.

Kint Iker várt rám pedig az edzésnek még korántsem volt vége. 

- Mi a fene van veled? – Kérdezte. 

- Mit gondolsz? – Kérdeztem nyugodtan. Éreztem, hogy sikerült lehiggadnom, de ezt nem élvezhettem sokáig. 

- A franc essen beléd Sergio. Kidobtad. Vége. Tedd túl magad rajta. Te akartad így intézni, úgyhogy most ne picsogj. – Meglepett, amit és ahogy mondott. Tőle kicsit több megértést vártam. 

- Még én vagyok a hibás azért, mert ennyire pofára ejtettek? – Kérdeztem vissza emelt hangon. 

- Nem ezt mondtam, de úgy látom, hogy nem egészen vagy biztos a dolgodba. – Felet kicsit higgadtabban, és bár nyugtatni akart az ellenkezőjét érte el. Éreztem a kitörni kívánkozó állatot. Megint. Mióta nem volt velem, a düh legkülönfélébb formái törtek rám a nap minden percében. 

- Döntöttem. – Sziszegtem. – Egy életre elegem volt a számító kis ribancokból. 

- Oké haver. – Hátrébb lépett. – De akkor ne csak mond, hanem élj is úgy. Szedd össze magad, mert Do kezd kikészülni a viselkedésedtől az önpusztításodtól. Sőt mindenki, ha már itt tartunk. A te nemodafigyelésed az egész csapat rovására mehet. Ezt ne felejtsd el. Megértetted? - Kérdezte és tudtam, hogy a végén már nem barátként, hanem csapatkapitányként szólt hozzám. Azzal is tisztában voltam, hogy mindkét esetben csak segíteni akart. De ezt nem voltam hajlandó elfogadni. Éreztem magamon a sajnálkozó tekinteteket, hallottam, ahogy összesúgnak a hátam mögött. Erre pedig a legkevésbé se volt szükségem. Márpedig be kellett vallanom, hogy nem voltam több egy szánalmas idiótánál. Nem akartam az lenni. Új elhatározásom olyan erővel tört rám, hogy úgy éreztem bármire képes vagyok. Itt volt az ideje, hogy visszakapjam a régi önmagam. Azt, aki nélküle voltam.

Újra csak a munkámnak a szenvedélyemnek éltem. Nem volt más fontos dolog, ami kitölthette volna a napjaimat, és nem is akartam, hogy legyen. Kikapcsoltam az agyam és összpontosítottam. A napok elteltével a játékom kezdett olyan lenni, mint amilyennek lennie kellett. Már elfogadtam, hogy a meccstől el lettem tiltva és nem is könyörögtem, hogy játszhassak. Eszembe se volt. Mindössze pár napra volt szükségem, hogy újra visszarázódjak a féktelen éjszakákba és kemény edzéssel töltött nappalokba. 

Minden este más bárba múlattam az időt és hagytam, hogy könnyen felszedhető lányok higgyék azt, hogy nekik sikerült elcsábítaniuk engem, és még csak fel sem tűnt nekik, hogy én választottam. Egy numeránál többre nem értékeltem egyiket sem és mindössze ennyiből állt rövid ismeretségünk. A nevét se volt szükséges tudnom. Az sem zavart, hogy lefényképeznek, és a sajtó az újabb botrányosan rövid kapcsolataimmal van tele. És másokat sem fog, míg azt a teljesítményt nyújtom a pályán, amit elvárnak.

Mivel nem játszottam nem kellett részt vennem az összetartáson. A változatosság kedvéért egy bárban töltöttem az esti órákat. Már menni készültem mikor egy ismerős hang köszönt rám. 

- Hola Sergio. – Hangja behízelgő volt. A tarkómon felállt a szőr az iránta érzett ellenszenvtől. Az első reakciót néhány gondolat és kérdés követte. Az már rég nem érdekelt, hogy megcsalt. Minden utálatom, amit iránta éreztem, azért volt, mert Vitalit támadta. Viszont ez már nem számított. Oldalra pillantottam. Jó alaposan végignéztem volt barátnőmet tetőtől talpig. Teljesen hidegen hagyott a látvány. Lara már nem jelentett nekem semmit. Ennek ellenére a szabadon hagyott felületeken elidőztem és egy fölényes mosollyal a számon állapodtam meg arcán, ami vörösen izzott. A szívem tájéka megsajdult, ahogy eszembe jutott Vitali ártatlansága és tisztasága, amit nekem adott. Ez a nő még teljes valójában is elveszett az Ő emléke mellett. Megráztam a fejem, mintha ettől az egyszerű mozdulattól bármi megváltozna. 

- Hola Lara. Már is felejtettem milyen csinos lábaid vannak. 

- Én pedig, hogy milyen szépen tudsz bókolni. Leülhetek? Vagy vársz valakit? – Kérdezte és körülnézett. 

- Persze ülj csak le. – Kínáltam hellyel és felült a mellettem lévő bárszékre. 

- És, hogy vagy? – Kérdezte. 

- Remekül. Soha ilyen jól még nem voltam. – Hazudtam könnyedén, ő pedig elhitte. 

- Örülök. Tudod, lehet jobban, mint kellene. – Nevetett zavartan. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de én megmondtam, hogy figyelj oda, mert csak a pénzedre fáj a foga és a nevedre. – Furcsa és súlyos érzés nehezedett a mellkasomra, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Szabadulni akartam ettől a hirtelen jött nyomástól. 

- Mit szólnál, ha többet egy szót se ejtenénk róla? Szerintem van nekünk sokkal jobb közös témánk is. – Végigsimítottam harisnyába bújtatott lábán. Fészkelődött és eltolta a kezem. 

- Sergio. – A nevem suttogás volt a szájából és bár próbált határozott lenni nem sikerült neki. Ez pedig erős ellentétben volt azzal, hogy eltolta a kezem. – Nem szeretnék vigaszdíj lenni. – Mondta. 

- Akkor mi szeretnél lenni? – Kérdeztem kíváncsian.

- Tudod, arra gondoltam, hogy felfrissíthetnénk, ami kettőnk közt volt. Találkozgathatnánk, meg ilyesmi. -

Vetette fel és bár vállat vont láttam rajt, hogy feszült. Eszembe se volt semmit újrakezdeni Larával, de egy éjszakát még ő is megért. Azzal végleg pontot tehetnék a dolgaink végére, úgy, hogy enyém lenne az utolsó szó. A gondolat felvillanyozott. 

- Tudod ez nem is olyan rossz ötlet. 

- Tényleg? – Szinte sikította a kérdést, legszívesebben grimaszoltam volna, de elfojtottam ezt a késztetést. Közben pedig arra gondoltam, hogy mennyire pofára fog esni. – Mit szólnál, ha holnapután kezdenénk? 

- Miért nem ma este? 

- Mára már programom van. 

- Hát mond le. – Javasoltam. 

- Nem lehet már hetekkel ezelőtt elígérkeztem a barátnőimnek. – Mondta és egy csapat lány felé nézett. Tudod mostanában elég sok dolgom volt és ez az első szabad hétvégém. Megláttalak és kíváncsi voltam, hogy vagy. Meg, ha már így összefutottunk, megkérlek, ezt odaadod Ikernek? – Nyújtott át egy összetekert újságot. 

- Persze. – Vettem el tőle. 

- Köszi. Akkor én megyek is. Hívsz majd? 

- Mindenképp. – Mondtam. Közelebb hajolt és puszit nyomott az arcomra. 

- Örülök neked Sergio. – Mondta és mosolyogva elment. Meghiszem azt. Gondoltam és kifújtam a levegőt. Megkönnyebbültem attól, hogy nincs a közelembe. Larából úgy áradt a rosszindulat és a számítás, mint egy radiátorból a melegség. 

Megittam a maradék italom és taxival hazavitettem magam. Otthon ledobtam az újságot az asztalra és leültem. A szemem ismerős néven akadt meg. 

- Dorothy Perkins? – Olvastam el és a lap után kaptam. Kinyitottam a cikket tartalmazó oldalon és szó szerint elszörnyedtem. Do arcképe mellett a következő cím állt: „Dorothy Perkins, Casillas szívének elrablója.” – Minden nőnek elment az esze? – Csattantam fel az üres lakásban. Nem hittem el, hogy Vitali után Do is ezt tette. Az oké, hogy talán szemét dolgaim miatt én érdemeltem ekkora pofont az élettől, de Iker? Iker ennél többet érdemel. Sokkal többet. A lap megjelenése a holnapi napra volt dátumozva és tudtam, hogy rajta és a csapaton kívül, mindenki tudni fog erről. Nem akartam, hogy barátom ebből a szennyből tudja meg, hogy a szeretett barátnője kiterítette az életüket. A cikkre meredtem. A szavak ott álltak feketén fehéren és mégsem bírtam elhinni, hogy egy hónapon belül ez másodszorra történik meg. Mégis mennyi erre az esély? És miért csinálta? Neves ügyvéd. Nincs szüksége Ikerre, ahhoz, hogy valaki legyen, se pénzre. Beletúrtam a hajamba. Zajosan fújtam ki a levegőt. Tovább olvastam a sorokat és minden egyes szóval egyre jobban undorodtam. Annyira, hogy még másnapra se sikerült lehiggadnom.

 Ugyan nem játszhattam, de kötelező jelleggel a meccset a kispadról kellett végignéznem. Órákat őrlődtem azon, hogy mikor mondjam el Ikernek, de végül úgy döntöttem, hogy a csapat érdekében talán jobb, ha csak meccs utána közlöm vele, addig pedig igyekeztem kerülni. A kilencven perc leteltével viszont nem volt visszaút. A kötelező körök után az öltözőbe minden bevezetés nélkül kinyitva a kezébe nyomtam az újságot. Rápillantott, aztán felnézett rám. 

- Mi van? 

- Te tudtál erről? – Kérdeztem. 

- Igen. 

- Arról is van fogalmad, hogy a barátnőd miket mondott el? – Az újságra pillantott, összevonta a szemöldökét. Ezzel elárulta, hogy nem tudja. Újra rám nézett. 

- Te ezzel ne törődj. Oké? 

- Már hogy ne törődnék? – Csattantam fel hitetlenkedve. – Ha elolvasnád, megértenéd, hogy van miért aggódnod. A csajod is csak egy számító kis… 

- Be ne fejezd. – Figyelmeztetett. 

- De… 

- Nem Sergio. És tudod ez a különbség kettőnk között. Én bízok Dorothyban és bármi legyen is cikkben nem dobom úgy, ahogy te Vitalit. És ha már mindenáron aggódni akarsz valakiért, az legyél te magad és hagyd, had intézzem úgy a dolgaimat, ahogy én akarom. – Mondta és eltűnt a zuhanyzóban. Én pedig idegesen hagytam el az öltözőt. 

Ezután, minden olyan gyorsan történt, hogy felfogni se tudtam. Agyamat elöntötte a vörös köd és nem gondolkodtam. Mikor kiléptem a folyosóra az első, akit megláttam Dorothy volt. A szemébe mondtam azt, amit Iker nem hagyott befejezni, Ronaldo pedig a semmiből bukkant elő és képen vágott. Ha ettől az ütéstől nem is, Iker csalódott pillantásától és attól, hogy leintett, mikor bocsánatot akartam kérni észhez térített. Valószínűleg ezzel a tettemmel országos idiótából, világméretűre emeltem magam. Bár nem tetszett, amit Do tett, de abban igaza volt Ikernek, hogy nem dönthetek helyette a kapcsolatát illetőleg. Az ő dolga és nekem ezt tiszteletben kellett volna tartanom. 

Dorothy lakásához vezettem. Kopogtatásomra, ahogy sejtettem, Iker nyitott ajtót. 

- Miért jöttél? – Kérdezte fáradtan. 

- Én csak… Hát bocsánatot akartam kérni. 

- Nem hiszem, hogy szeretne látni. 

- Tőled is. – Mondtam. 

- Jó, de előbb beszéljünk. – Besietett majd pár pillanat múlva újra az ajtóban állt. – Menjünk.

Egy éjjel-nappali gyorsétterembe kötöttünk ki, ami elég csendes volt ahhoz, hogy beszélni tudjunk. Egy borítékot csúsztatott az asztal közepére. 

- Nézd, nem akarom, hogy haragudj Dora, vagy bármiért neheztelnél rá vagy elítéld. Valóban adott interjút. De nem egészen azt és úgy, ahogy megírták. A cikket kiszínezték. És ha Ő azt mondta én hiszek neki. Elmondta, hogy találkozik egy újságíróval és bár nem helyeseltem hajthatatlan volt. És ha már itt tartunk nem kedvtelésből tette. – Magamban az okokat kerestem. És az egyetlen, ami vagy inkább, aki eszembe jutott Vitali volt. Az, hogy érte tette. – Do hisz abban, amiben Te nem. Szerinte Vitali ártatlan. Ebben a borítékban pedig annak a neve van, aki valahogy hozzájutott mindahhoz, amiből egy tehetséges újságíró összehozta azt a cikket. Nem mondhatnám, hogy megérdemled, de Do szeretné, ha ezzel itt kezdenél valamit és az életeddel is. – Elém tolta a lapos fehér téglalapot. – Egyikünk se tudja kinek a neve áll benne, mindenestre sok szerencsét. – Mondta és elment. Szinte nem is érzékeltem. Csak ültem ott zakatoló szívvel és reménnyel telve, de sokkal több félelemmel. Féltem attól, hogy semmi sem változik és Dot rászedték, a név pedig Vitalié és féltem attól is, hogy valaki másét találom benne és akkor szembesülnöm kell életem legnagyobb hibájával. Talán órákat is ücsöröghettem felette mire elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy szembesüljek az igazsággal. Úgy éreztem lelkileg mindenre felkészítettem magam. A lehető leglassabban téptem fel a levelet és vettem ki belőle a jóval kisebb félbe hajtott lapot. Először csak azt vettem tudomásul, hogy az első betű nem v-é volt. Elmondhatatlan melegség és öröm járt át. Abban a percben nem is foglalkoztam azzal, hogy mennyi esélyem van jóvátenni mindazt, amit elrontottam. Második nekifutásnak pedig elolvastam a nevet. Lara Alvarez. Gondolkodás nélkül álltam fel, ültem kocsiba és hajtottam el az otthonáig. Reméltem, hogy ott találom. Becsengettem majd rögtön utána kopogtam és addig ismételtem ezt, míg ajtót nem nyitott. 

- Sergio? – Meglepettnek tűnt. – Mit keresel itt? 

- Nem bírtam várni estig. Bejöhetek? – Zavarban volt, mosolygott és gyanútlanul engedett be és miután becsukta az ajtót, olyan közel álltam hozzá, hogy mozdulni se bírt. 

- Most pedig elmeséled nekem, hogy miért tetted. – Sziszegtem. Úgy utáltam az előttem álló nőt, ahogy ember még nem utált senkit. Úgy olvadt le a mosoly az arcáról, mintha ott sem lett volna. 

-  Nem tudom, miről beszélsz. 

- Ó dehogy nem. Te csak azt nem tudod, hogy kezd el. Segítek. Kérdezek. Hogy jutottál hozzá a levelezéseinkhez? 

Összefonta maga előtt a karjait és gonosz mosoly terült el az arcán. 

- Ó tudod egy kis mosoly és némi csáberő hasznos tud lenni, mikor olyan helyre akarsz bejutni, ahol semmi keresnivalód. Rémegyszerű volt a barátnőd laptopjáról egy pendrivera másolni mindazt a nyálas maszlagot, amit egymással leveleztetek. 

- Miért tetted? – Kérdeztem. 

- Hát nem nyilvánvaló Sergio? – Nevetett. – Szeretlek, veled akarok lenni. Erre te rám támadsz ahelyett, hogy értékelnéd az erőfeszítésemet, amit kettőnkért tettem. 

- Lara, te egy beteg ember vagy. Sosem szerettél, ha pedig mégis így lenne, akkor hagytad volna, hogy boldogan éljek. Van fogalmad róla, hogy mit tettél tönkre? Hogy a számomra legfontosabb embert vetted el tőlem. 

- Ugyan Sergio. Ne nevettesd ki magad. Én épp hogy csak belekavartam a dologba, mindent mást magadnak köszönhetsz. – Mondta és ez volt a fájdalmas igazság. Én nem bíztam benne, én löktem el magamtól és bár kiderült az igazság itt sokkal súlyosabb dolgokról volt szó, mint egy féltékeny exbarátnő gyerekes és gonosz tette.

A következő utam a jól ismert lakáshoz vezetett, ami kicsit az én otthonom is volt, de jó 10 perc kopogtatás után feladtam. Tudtam, hogy nincs itthon és valami azt súgta, hogy az országba sincs.

A legelső Budapestre tartó gépre foglaltam jegyet. Fogalmam se volt mire számítsak, de tudtam, hogy segítségre lesz szükségem. Az egyetlen ember, aki eszembe jutott, és aki elég közel állt Vitalihoz az Norbi volt. Átpörgettem a telefonkönyvem és felhívtam. 

- Halo? – Vette fel. 

- Hola Norbi, Sergio Ramos vagyok. – Mondtam és őszintén azt vártam, hogy rám csapja a telefont, de csak a nagy csend áradt a túloldalról. – Itt vagy még? – Kérdeztem. 

- Igen itt vagyok. 

- Oké szóval tudom, hogy ez nagy kérés, de segítség kellene. 

- Nem hiszem, hogy erre én lennék a megfelelő ember. 

- Nézd, találkoznom kell vele.  Beszélnem vele. Csak te tudsz. Te állsz hozzá a legközelebb. 

- Igaz, de… 

- Figyelj. Tudom, hogy nagy kérés. És nemet is mondhatsz, de csak te tudsz segíteni. Jóvá akarom tenni, amit elcsesztem. 

- Mikor? – Kérdezte némi hallgatás után. 

- Egy óra körül landol a gépem. 

- Rendben ott leszek, de nem maga miatt. – Mondta és bontotta a vonalat. Abból pedig, hogy magázott tudtam, hogy Ő is vele van. 

Épp hogy összepakoltam magamnak néhány fontos dolgot és már indultam is, hogy rendbe hozzam az életem, az életünket.